"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az orvosok és a lelkipásztorok együttműködése (6)

6. --

[A betegség szemlélete a karma alapján. Korábban: A betegség a bűnből ered.; most: A bűn a kóros szervezet következménye. A viselkedésmódnak későbbi életben történő élet- és szervezet-kialakulásra gyakorolt hatásának megtárgyalása egy konkrét példán keresztül. Korábbi inkarnáció – fej-kialakulás. Élet a halál és az új születés között – légzési rendszer. A karma által előidézett általános viszonyok vizsgálata; pszichopatologikus viszonyok kezelésének „hogyanja”: A szellemi élet kifejlesztése tények alapján. – A gyógyítás mint istentisztelet.]

Dornach, 1924. szeptember 13.

Lényegében az embert vizsgáltuk, habár a másik oldal világított be, amennyiben földi életében az ember a normálisnak nevezhető állapotból az egyik vagy a másik oldal felé fejlődik, a patologikus felé vagy afelé az oldal felé, amelyiken a valódi szellemi világgal kerül kapcsolatba.

Ma megkísérelünk az egyes emberi életen túllépni, az ember életén, amennyiben az egyetlen földi életet ábrázol, hogy először egy többé-kevésbé átlátható példán lássuk, az ilyen állapotokban, amelyek, a szellemi világba való felérés és a testiségbe, az ösztönösbe való leérés között, mondhatnám, poláris ellentétben állnak, hogy lássuk, ezekhez a folyamatokhoz hogyan viszonyul az, ami végigvonul az ismételt földi életeken. Mert ez már csak így van: az orvosnak, a hivatása gyakorlásához nem csak külsődlegesen vagy ésszerűen kell szellemi szempontból szemlélnie a világot, hanem teljes szívvel, a teljes embernek benne kell állnia a szellemi világban. De mivel az emberi lény ténylegesen egymás után következő földi életeken ér át, az egyik földi élet okai szellemi módon kerülnek át a másik földi életbe, és működnek az emberben, így a karma számunkra nem maradhat frázis, hanem fokozatosan be kell látnunk, hogy milyen gyógyító kapcsolatban kell lennünk a karmával. Ehhez mindenekelőtt át kell tekinteni a működését, a patologikus és a látnoki vonatkozásában.

Ha a pap helyesen akarja elfogadni az élet jelenségeit, és a rábízott lelkekről gondoskodni, igazi lelkipásztor akar lenni, akkor bele kell tekintenie az olyan szellemi dolgok jelentőségébe, amilyenekkel az ember a fizikai földi élet során találkozik. Csak akkor képes a földön az emberekkel helyes módon, a szellemiség szempontból bánni.

Itt mindjárt feltűnik valami, kedves barátaim, amire fölényes, magyarázó álláspontból, talán bizonyos megvetéssel tekinthetünk, de ha így tennénk, az utódaink a távoli évszázadokban ezt visszafizetnék. Mert pontosan azt tennék velünk, mint amit a mai, az úgynevezett tudományos képzésben élő ember tesz az őseivel. Rögtön meglátják, mire gondolok.

A betegségek szemléletének tekintetében az emberiségfejlődés során teljes fordulat történt, és ez a fordulat különösen szembetűnő pontosan a XIX. század végén és a XX. elején. Ha az emberiség fejlődésében egy pár évezredet visszamegyünk az Ótestamentum ősi idejébe, akkor mindenütt azt a meggyőződést találjuk: a betegség a bűnből ered, a betegség szellemi oka végül is a bűnben van. Ezt nagyon komolyan vették. Valahol szellemi tévedésnek vagy mulasztásnak kellett történnie, ez volt a fellépő fizikai megbetegedés tulajdonképpeni oka. És ez a szemlélet tovább tartott. Ez a szemlélet odáig ment, hogy azt mondták: Mivel a betegség jelenségének előidézése valamilyen szellemi tévedésen vagy mulasztáson alapul, ebben az emberben valami szellemileg elementáris van, ami nem tartozik oda, ez az ember valahogy megszállott. - Az ősi időkben minden betegség szellemi tévedés vagy mulasztás miatti szellemmel való megszállottságot jelentett, és a terápia is ennek megfelelő volt. Olyan eszközöket kerestek, amelyekkel azt, ami a szellemi tévedés miatt idegen, elementáris szellemként bekerült az emberbe, ki tudják onnan hozni. Radikális volt ez a szemlélet, hogy nem értik a betegséget, ha nem ismerik annak kóros okát.

Nos, vegyük azt, ami egészen következetes fejlődésben merült fel, és többé-kevésbé az utóbbi időben, mielőtt a pszichoanalízis, az analitikus pszichológia dilettáns módon, olyan borzasztóan beavatkozott volna, amikor az uralkodó nézetnek pontosan az ellenkezőjét mondta: Minden bűn oka a betegségben van. - Meg voltak győződve erről; ha volt valahol egy gonosztevő, bűnöző, ahol a bűn fogalmát meglehetősen külsődlegesen, a törvénykönyv szerint definiálták, ha volt valahol egy gonosztevő vagy bűnöző, azt látták, hogy csak a halála után tudták az agyát valamilyen módon kézre keríteni, a koponyáját valamilyen módon kézre keríteni, a fizikai szervezetét megvizsgálni. Megtalálhatók a fogyatékosságok, az ismertetőjelek. Sok vonatkozásban meg is találták ezeket, és ebben a tekintetben elég messzire jutottak. Derék, természettudományos képzettségű emberek azt a nézetet fogadták el, hogy ha az ember teljesen szerves kialakítású, akkor nem bűnöz. Azáltal bűnöz, hogy valahol testi fogyatékossága van: a bűn a betegségből ered. Ilyen a fejlődés. Nem egyenes vonalat követ, poláris ellentéteken megy keresztül; és éppen azok az emberek, akik az utóbbi nézetre jutottak - ma nem mindenki vallja be, de gyakran éppen azoknál fordul elő, akik külsőleg nem állnak két lábbal a földön -, ezek az emberek tekintenek vissza a legnagyobb tisztelettel azokra az időkre, amikor azt mondták: a betegség a bűnből ered. - Mivel tudják, az ő véleményük szerint ez a helyes: A bűn a betegségből ered. Éppúgy tudják, hogy a betegben valamilyen anyagi folyamat van, amit le kell küzdeni, meg kell szüntetni, ki kell emelni, mint ahogy korábban a szellemi elemi világot akarták kiemelni. Aki általánosságban szemléli a dolgot, lényegében nem lát különbséget, ahogyan végül is, belsőleg tekintve, nincs lényeges különbség a materialista gyógyászat által megfelelőnek tartott számos gyógyforrás és Lourdes között sem. Az egyik az egyházi, a másik a materialista hit által gyógyul meg. Ezeket a dolgokat egyszerűen elfogulatlanul kell szemlélni.

Ha azonban ilyen, mondhatnám, rövidlátó elképzeléseink vannak, nem találjuk meg a valóságos összefüggéseket. Ezért szeretnék Önöknek ma egy konkrét esetet elmesélni - és tulajdonképpen mindig konkrét dolgokról kellene beszélni, amikor ezekről a dolgokról van szó -, ami az ember egészségének és betegségének magasabb összefüggéseit megvilágítja. Látják, van egy ember a XIX. század folyamán. Később megismerjük úgy, ahogyan a XIX. században volt itt. Először az egyik korábbi - nem akarom azt mondani, hogy a közvetlenül megelőző - inkarnációját szeretném bemutatni Önöknek, amely a XIX. századi inkarnációjában mértékadó volt, amiből a XIX. századi inkarnációjának leglényegesebb következményei eredtek. Ez az ember a Kelet déli részén, Ázsiában inkarnálódott, olyan környezetben élt, ahol az emberek különösen szerették az állatokat. Tudják, hogy a keleti tanok az állatszeretetben valami hatalmas őszinteséget találnak, kiterjesztik az állatokra is, amit az emberek és a dolgok iránti szeretetnek neveznek. Különösen a régi időkben az ilyen területeken bizonyos embereknek teljesen természetes volt, hogy az állatokat hallatlanul szerették, és bizonyos állatokkal nagyon jól bántak. Ez az ember, akire gondolok, aki egy korábbi inkarnációban olyan területen élt, ahol szerették az állatvilágot, nem volt állatbarát. A korábbi inkarnációk - amelyeket most nem kívánunk vizsgálni - hatására most egy állatszerető népesség kellős közepén olyan ember volt, aki bizonyos állatokkal rendkívül rosszul bánt. Már kisfiúként kínozta őket, rosszul bánt velük, később gyötörte őket, amikor a háziállatokat mindenféle kínzásnak tette ki, röviden, átfogó értelemben állatkínzó volt. Ez a legnagyobb felháborodást keltette abban a környezetben, ahol élt. És tulajdonképpen nagyon sok konfliktust okozott a szenvedélye, hogy állatokat kínozzon, amiről nem tudott lemondani, ami olyan volt benne, mint egy ösztön - ma, materialista színezettel úgy mondanánk: az akarat perverzitása -; és ekkor a környezetében levő nép spirituális tanait kezdte nagy fogékonysággal tanulmányozni, és ez volt az ő akkori sajátossága, teljesen bele tudta élni magát, finom érzéke volt mindahhoz, amit a vallás azon a területen tanított. De éppen a terület legvallásosabb embereivel került a legborzasztóbb konfliktusokba, mert kínozta az állatokat. Leginkább a saját háziállatait kínozta, először a családtagjainál, majd mivel maga is egyfajta földműves volt. Az állatokat, amelyek a hozzá legközelebbi lények voltak, amelyekkel a keletiek különösen jól bánnak, ezeket az állatokat kínozta irtózatosan.

Nos, ahogy mondottuk, nem maradunk egy közbenső inkarnációnál, amely számításba jöhet, nincs sok jelentősége ennek az embernek a következő életére. Korunkban, a XIX. században élt ismét, a XIX. század első felében. Ebben az inkarnációban, ami tágabb értelemben a korunkhoz tartozik, rendkívül aggályoskodó embernek született, aki az aggályoskodásban odáig ment, hogy állatokat láncolt magához, mégpedig kutyákat láncolt magához. Azt mondhatnánk, volt valami beteges vonás az állatok iránti nem egészen normális vonzalomban, ami kifejlődött benne. Az volt ebben a beteges vonás, hogy nem alakított ki különösebb szeretetet a kutyák iránt, hanem azt az érzést, hogy birtokolnia kell őket. Abban, ahogyan a kutyákhoz viszonyult, először is valami fantasztikust láthatunk, ahogy mindjárt kiderül, másodszor azonban olyasmit, amiben kezdettől észrevehető a belső karmikus kényszer. Ebben az inkarnációban az ember rendkívül tehetséges, aki abból az ősi keleti inkarnációból áthozza mindazt, amit a keleti nép spirituális tanaiként és spirituális vallásosságaként is megélt. Nála ez nem csak érzés és érzékelés, hanem élettapasztalat. Az élete folyamán nem csak fantáziál a szellemi dolgokról, hanem lehetősége van arra, hogy valódi látomásszerű imaginációkban, amelyek benne elementáris természetességgel adódnak, költőien ábrázolja azt, ami fizikailag jelen van az emberi életben, és amibe a szellemi, elementáris lények folyamatosan belejátszanak. Ez az egyik. Így azt látjuk, hogy ez egy költő, kitűnő költő. Nem csak kitűnő költő, hanem mondhatjuk, hogy a földrészünkön a drámában leginkább egyenesen Shakespeare-hez hasonlítanánk. Ő Ferdinand Raimund[1], Raimund, a maga extravagáns vonásaival, óriási tehetségével, aki drámai költeményeket ír, amelyek megmutatják, a korábbi inkarnációiból hozta át azt, hogy képes a szellemieket ábrázolni, az emberi életbe belehelyezni. Tekintsük csak a Der Alpenkönig und Menschenfeindet - A havasi rémkirályt és így tovább, és még abban is Shakespeare-hez hasonlíthatjuk, hogy egyben jelentős színész is, ami abból ered, hogy belső impetusa van a triviális és nem triviális színpadi játék megformálására. Párját ritkító színész, humorral teli a színpadon, - az életben pedig teljesen a másik dolog hatása alatt áll, ami a korábbi állatkínzásból ered. Ilyen egységben keveredik egymással a patologikus és a zseniális, a zseniális arra ösztönzi, hogy valóban shakespeare-i erővel és hatalommal alkot szellemi-lelki drámát, és azt eljátssza a színpadon, a patologikus a másik oldalon arra, hogy magát a fantasztikumot vigye bele a külső életbe. Nos, Ferdinand Raimund eme individualitásának egy különleges vonását kell szemügyre vennünk.

Látják, az állatkínzásban, amit egykor, az egyik inkarnációjában kívánt, egyfajta gyönyört érzett, szívesen csinálta, belső vágya miatt kínozta az állatokat. Ezért a földi élete során nem volt tudatában annak, hogy ez rossz dolog. De miután átlépett a halál kapuján, rájött. Nos, amit átél az ember azzal, hogy átlép a halál kapuján, és azután továbbhalad a haláltól egy új születés felé, az egy további értelemben elsősorban a fejszervezetben fejeződik ki. Itt van az a mozzanat, amit az ember tehetségként magával visz. Ebből bőven hozott magával. De itt olyasmi is kiéli magát, ami a ritmikus rendszerben, és különösen a felső ritmikus rendszerben, a légzési rendszerben látszik meg. Mivel az ember így épül fel, ha sematikusan képzelik el:

Anyagcsere-végtagrendszer, ritmikus rendszer, ideg-érzékszervi rendszer. Akkor az ideg-érzékszervi rendszerben az hat, ami a korábbi földi életekből jön, a ritmikus rendszerében az, ami a halál és az új születés között volt, és ami a Földön van, csakis és egyedül az anyagcsere-végtagrendszerben hat.

Nos, mindaz, amit a halála után ez az individualitás, aki most itt Ferdinand Raimund, keserű megbánásként, felvilágosító, mélyen lesújtó belátásként megélhetett ama korábbi inkarnációbeli vágya miatt az állatkínzás iránt, mindaz kihatott a halál és egy újabb születés közötti állapotára, és befolyásolta a ritmikus rendszert. A ritmikus rendszerben azáltal fejeződött ki, hogy egészen a fizikaiba belehatott. Hiszen a fej fizikájában a korábbi földi életek utóhatása, a ritmikus rendszer fizikájában a halál és az új születés közötti élet utóhatása van.

Az embriológiában könnyen megérthető ez az igazság, külsőleg, fizikai-érzékelhető módon is. Ferdinand Raimundnak ennél az individualitásánál láthatjuk, hogyan hat bele különösen a légzési rendszerébe, a felső ritmikus rendszerébe mindaz a megbánás, a keserű belátás, ami elöntötte, amikor a megfelelő előző földi életből ki-, a halál kapuján átlépett. És ezzel elkezdődik annak kialakulása, aminek egyfajta légzési rendellenességhez, túl alacsony oxigénfelvételhez, szénsavval való túlságos telítettséghez kell vezetnie, légzési rendellenességekhez, amelyek önmagukban, fizikailag tekintve, előhívnak minden szorongásos állapotot, amelyek azonban a szorongás elemi lényei lehetnek. Mindaz, ami a légzési rendellenességekben él, ami megakadályozza, hogy a légzési folyamatban a megfelelő mennyiségű oxigén és szénsav alakuljon ki, a szorongás elemi lényeit hozza elő. Jól megfigyelhetik ezt A havasi rémkirályban. Ferdinand Raimund egészen különösen alkalmas volt, hogy úgy mondjam „diszponálva” volt, tudományos kifejezést használva, arra, hogy légzési rendszere a szorongás elemi lényeinek hordozója legyen.

A szorongás ilyen elemi lényei nem csupán a szorongás elemi lényei, hanem, ha valaki ugyanakkor azt is magával hozza, ami Ferdinand Raimund fejében volt a korábbi földi életekből származó fizikai-szellemi nézetekként, amelyek olyan érdekessé teszik a drámáit, akkor látjuk, hogy a karma egészen meghatározott irányba halad ezeknek, az ilyen módon meglevő szorongás-démonoknak a behatására. Formálisan látható, hogyan törekszenek ezek a szorongás-démonok kihatásra, a karma értelmében beteges kihatásra. Beáramlanak, úgy mondanám, a fantáziadús imaginációkba, egészen a magukat a látomásokba beleélő imaginációkba - hiszen Raimund drámái látomáson alapulnak -, beáramlanak a látomásokba, és ezzel azt okozzák, hogy az ember az életben is valami fantasztikusat fejleszt ki. És ilyen módon egy áramlás megy keresztül a karmán, egy roppant zseniális tehetség éli ki magát. Az egyik áramlás a szellemi alkotás különös módjában éli ki magát, a másik áramlás párhuzamosan, az életben egyfajta ábrándkergetésben él, amely azonban nem külsőleg éli ki magát, hanem befelé tekint, mert a ritmikus rendszerben van, ami ugyanis félig belső, de ami az alsó szerveiben megint úgy éli ki magát, hogy kiterjed a külső életre, de befelé is visszaüt, miáltal zseniális individualitását valóban patologikus vonás kíséri. És ez a vonás, ez a patologikus vonás, amely a szorongás-démonokban élte ki magát, ez lett a karma kiélésének hordozója.

Ferdinand Raimund karmája közvetlenül kiolvasható. Raimund kénytelen kutyát tartani. Fantaszta. Olyasmit tesz, amit mások nem. Ez érthető, még szimpatikus is lehet. Mert azt mondhatjuk, kedves barátaim, némelyik kereskedelmi tanácsosnak kinevezett polgár étkezésénél a királyi asztalnál szimpatikusabb, ha azt látom, hogy Raimund fantasztikus kedvtől hajtva a kutyájához ül, és vesz a kutya ételéből, hogy elfogyassza. Ezt teszi Raimund. Nézzék meg, hogy játszik bele ebbe az állatkínzás karmája a korábbi inkarnációból. Nézzék meg, milyen egyszerű ez a tény, amely a halál utáni megbánásból és a korábbi állatkínzásból alakult át, milyen fantasztikus vezeklés megy végbe, de ez a fantasztikus vezeklés még keserűbb módon megy végbe. Mindjárt ezután jönnek a szorongás-démonok, és belehatnak a karma teljesülésébe. Ferdinand Raimundot elfogja a gondolat: a kutya veszett, vele ettem, most elkaptam a veszettséget! - Látják, Raimund egészen le van sújtva. Míg bizonyos körülmények között a színpadon a legzseniálisabb - abban a pillanatban, hogy kiszakad az életből, megrohanják a kényszerképzetek, az az érzése, hogy elkapta a veszettséget.

Azután például útra kel egy barátjával. Bécsből Salzburgba utaznak, ott elfogja ez a gondolat, hogy elkapta a veszettséget, gyógyulást keresve vissza kell térnie Bécsbe. Ha figyelemmel kísérjük ezt az utazást, gyötrelmes neki és a barátjának is. Mindenütt azt látjuk, hogy a patologikus a zseniális sarkában van. Nos, nagyon jól bánnak Ferdinand Raimunddal, mert az emberek rendkívül szeretik. Lassanként leszokik erről a gondolatról. Valóban azt látjuk, hogy meggyógyul, az élettől, a barátoktól, mindattól a jótól, ami különböző oldalakról éri, amit nem szívesen fogad el, mert hipochonder, és az is marad, mert a szorongás-démonok folyton kínozzák, ha nem ezzel, akkor valami mással. Így folyton ide-oda ingadozik a humoros és a hipochonder Raimund között. De legalább megszabadult attól a gondolattól, hogy veszett. Évekig tartott ez a gondolata. De továbbra is rabul ejtik az állatok. Tíz év után ismét van kutyája, és íme, ahogy játszik a kutyával, az tényleg megharapja. Ismét megjelenik a gondolat - és különösképpen meg is állapították, hogy a kutya veszettségben szenvedett, ez azonban egészen jelentéktelen volt -, és Raimund ott állt, megharapta egy veszett kutya! Raimund Pottensteinbe utazik, golyót röpít a fejébe, ami a hátsó üreget találja el, és ott mélyen megül. Nem lehet operálni; mintegy három nap múlva Raimund belehal a lövésbe. Látják, az első „téveszmétől” megszabadult, de a karma tovább hatott.

Olyan eset ez, amelyben a karma ritkán láthatóan hat ilyen tisztán; mert gondolják meg a következőket: Szubjektíven nem egészen öngyilkosság ez, Raimund nem teljesen felelős, szubjektíven ez nem teljesen öngyilkosság. Objektíven sem teljesen öngyilkosság, mert ha akkor ott meg tudták volna operálni Raimundot, akkor megmentették volna. De akkor ott nem tudták megoperálni, bent kellett hagyni a golyót, és ez vezetett három nap múlva a halálához. Nem tiszta öngyilkosság ez, sem szubjektíven, sem objektíven. Nem mondhatjuk tehát, hogy az öngyilkosság miatt valami bekerült a karmába. A karma nem folytatódik, azzal élte ki magát, amit Raimund ebben az életben megélt a befejezésig, addig a módig, ahogyan az öngyilkossági szándékát megvalósította. De világosan felismerhetően látjuk felcsapni a karmát a korábbi életből, látjuk átcsapni, úgy, hogy azt mondhatjuk, a következőket láttuk.

Azt láttuk, hogy vannak arra hajlamos emberek - olyan különleges karmikus hajlam miatt vannak itt, amit csak a földi élet szempontjából vizsgáltunk -, hogy az énjük, az asztráltestük, az étertestük vagy azonnal vagy fokozatosan vagy szakaszonként olyan legyen, hogy a szellemi világba látnokian betörnek: Szent Teréz, Magdeburgi Mechthild, és sokan mások. Vannak olyan személyiségek, akik abnormitást mutatnak az egyik irányba, a szellemi irányba. Azoknál, akik az egyik irányba ilyen abnormitást mutatnak, nem kell a karma részleteibe belemennünk. Természetes, hogy karmikus a hajlamuk. De nem kell belemennünk a karma részleteibe. Hiszen egyetlen földi életben átlátjuk az esetet.

Ugyanez a helyzet a másik oldalon, amelyet tegnap vizsgáltunk. Látjuk, hogy az emberek három szakaszban fejlődnek bele abnormálisan a fizikai-éterszervezetükbe, és egyre inkább alámerülnek a fizikai testbe, és azután patologikussá válnak, ahogyan tegnap megmutattam Önöknek. A karma hangol patologikusra. De elég csak általánosságban tekintenünk, hogy az olyan személyiségek, mint Szent Teréz individualitása a korábbi földi életekben különösen erős lett, míg a pszichopatáknál vagy patologikus személyeknél, akiket itt látunk, különösen gyengén alakult ki, ezért a lény magasabb részeit az alacsonyabbak magukhoz húzzák. Megint elég csak az individualitás általános tulajdonságát tekinteni, nem kell az egyes karmákat szemügyre venni.

De Ferdinand Raimundban különleges személyiséget találunk. Nem egyedül a látnoki irányba fejlődött, hanem egyidejűleg megvolt a másik fejlődés is. Ez a kettő poláris ellentét, amelyek az életben folyamatosan összeütköznek. Mindkettő megvan a személyiségében; a patologikus és a zseniális éppen benne játszanak bele egymásba, az egyik oldalon csodálatosan, a másik oldalon borzasztóan. Itt szükséges, hogy belemenjünk a konkrét karmába. Be kell látni, hogyan hat a karma mindkét pólust létrehozva, majd ismét szétválasztva, némelykor hagyva, hogy egymásba hassanak. Ferdinand Raimund drámáiban számos helyet találhatnak, amire azt mondhatják: Ebben egyidejűleg hat a szellemi látása, de belehat az is, ami a szorongás-démonoktól származik. Ezt látják alkalmanként a drámai ábrázolásban.

Látják, ha így követjük az emberi jellemeket, egészen magától értetődő módon jutunk el a karmikus vizsgálatokhoz, és ebből be kell látnunk, tulajdonképpen mennyire egyoldalú, ha egyrészt az ókor bizonyos civilizációs áramlatainak absztrakt tanát vesszük: A betegség a bűnből származik -, csak az abnormális szellem működik az emberben. Ebben az elvontságban persze lehet állítani dolgokat, megmaradnak elméletek akkor is, ha az emberekkel eszerint bánnak. A másik is absztrakt egyoldalúság, ha azt mondjuk: A bűn a betegségből származik -, és az emberi élet során fizikai szubsztanciákat, fizikai folyamatokat kell leküzdeni. A konkrétumot kell vizsgálni, egyszer az emberi szervezet konkrétumait, hogyan viszonyulnak egymáshoz a magasabb testek, hogy egymást vonzzák-e vagy eltávolodnak az alacsonyabbaktól, és képesnek kell lenni arra, hogy lássuk a karma hatását a zsenialitásnak és a patologikusnak olyan egymásba hatásában, mint Ferdinand Raimund esetében. Mert ha elsajátítjuk az érzéket az ilyen dolgokhoz, akkor leszünk képesek az életben megtalálni a lehetőséget, hogy a fizikai gyógyítási folyamathoz hozzáfűzzük azt a szót, amire szükség van a fizikai gyógyítási folyamat kiegészítéseként. Eljutunk oda, hogy elfogultság nélkül, ne pusztán a fizikai gyógyítási folyamatban lássunk minden oldalt, hanem tudjuk, hogy sok esetben a gyógyításhoz hozzá kell kapcsolni a moralitást. Nem az a lényeg, hogy valaki mindenféle nyárspolgári vigasszal közeledjen a beteghez. Ezek általában kevéssé használnak, mert ehhez a betegeknek nincs sok türelme, a teás nagynénik és jóindulatú, pipás nagybácsik vigaszához nincs különösebb türelmük. De rendkívül sok türelmük van a természetes magatartáshoz, a „hogyan”, nem pedig a „mi” kimondásához. Az ember azonban egész ösztönösen találja meg ezt, ha hajlandó a világnézetét, az életfelfogását és életszemléletét olyan fényben látni, ami a szellemi összefüggésekkel annyira összefér, amennyire csak összeférhet, ha az olyan példákat, mint az itt felhozottak, valóban teljesen komolyan tudja venni.

Nem lehet a szellemi világot, kedves barátaim, csak szóáradatban, csak vallásos tirádákat zengve látni, hanem a szellemi életet tények alapján kell kifejleszteni. Mert csak akkor alkalmazható a szellemi élet felfogása a szükséges emberi kezelésben, ha a szellemi életet a tényekben fogják fel. Akkor alkalmazható az egészséges és a beteg emberen. Különösen az így vagy úgy fellépő betegségi állapottal kapcsolatos tájékozottság ösztöne fejlődik ki. Látni fogjuk, ez a fizikai megbetegedésekre is vonatkozik, de előbb elő kell készítenünk az utat ahhoz, hogy ezeket a dolgokat a fizikai megbetegedésekben is lássuk. Látják, ha olyan dolgokat tanulmányoznak, amelyeket több példával lehet gyarapítani, már rájönnek erre. Ebből a szempontból érdekes, hogy sok, egyenesen zseniális természetű ember életét ne a megrögzött nyárspolgár álláspontjáról, mint amilyen Lombroso volt, tanulmányozzuk. Lombroso elméletében nem a zsenialitása undorító, az megvan benne, hanem az az undorító, hogy megrögzött nyárspolgár, hogy minden oldalon nyárspolgári ítéletet lehet olvasni. Az történt, hogy a tudomány most az egyszer valóban a megrögzött nyárspolgárra talált rá. Ha a dolgokat valóban nem nyárspolgári szempontból szemlélik, hanem a világ átlátása, azaz az érzékelhető-szellemi élet nézőpontjából, akkor ha valakinek a belső hivatásában szüksége van a vigaszra, a vallás vagy a szentség vigaszát viszi el a betegnek, ezt a szentséget a helyes szellemi aurával nyújtja neki. De nem a mögötte levő megértés nélkül. Az, hogy a beteg gyógyulásához, ahhoz, hogy a gyógyulásban ne szenvedjen lelki sérülést, helyes módon nyújtja az oltári szentséget, attól függ, hogy megérti-e az ilyen dolgokat.

Látják, van értelme annak - még beszélünk erről -, hogy bizonyos embereknek a fizikai gyógyulási folyamaton kívül az oltári szentség is szükséges, hogy ami a karmában elromlott, ismét rendbe jöjjön. De aki nem tudja ezt, az nem is tudja belevinni a szentség aurájába. Másrészt azonban az orvos is, aki ezeket a dolgokat átlátja, aki a működő karmát látja a betegségben, aki kötelességszerűen beavatkozik a gyógyítási folyamatba, akkor tud helyesen hozzáállni, ha ezeket a dolgokat a világnézet szerint az egész emberrel együtt látja át. De ha egész lelkével tud karmikus folyamatokkal hatni az emberben, akkor az orvossal, a gyógyítóval valami objektív dolog történik. Akkor a gyógyító küldetése az istentisztelet másik oldalát, egy vallási vonást kap, és a pap társa lesz, olyasvalakiként, aki a papság mellett áll, és az istentisztelet másik oldalát szolgáltatja; és a gyógyítás istentiszteletté válik. A helyes antropozófiai felfogással azoknak a dolgoknak, amelyeket a materialista világnézet hozott a természet szolgálatába, azaz héber értelemben az aranyborjú körbetáncolásának, ezeknek a dolgoknak ismét istentiszteletté kell átalakulniuk. Az életben és művészetben és vallásban mindennek az istentiszteletté alakítása, ez az, ami végül az antropozófiai mozgalmon belül végezhető, legátfogóbb lelkipásztori orvoslás feladata lehet. De ezt azzal kell kezdeni, hogy a lelkipásztori orvoslást először itt legalább jelzésszerűen elmagyarázzuk azoknak, akikből szellemi alapokon kell kiindulnia az igazi istentisztelet mindkét oldala működésének.

Ezért a lelkipásztori orvoslás az antropozófiai mozgalmon belül először papok és orvosok számára kerül előadásra, ők aztán megtalálják a lehetőséget, hogy a természet és a szellem ismeretével tovább folytassák, valamint behatoljanak az életnek arra a területeire, amelyek a küldetésükbe tartoznak.

Erről holnap tovább beszélünk.


[1] Ferdinand Raimund, 1790-1836: Der Alpenkönig und der Menschenfeind - A havasi rémkirály, 1828.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként