"Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal pusztításra használják fel azt, és az, ami rossznak látszik jóra fordul, ha jók azok a lények, kik megszabják irányát. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai (17)

Rudolf Steiner bevezetője a megbeszélésekhez

Koberwitz, 1924. június 11.

Engedjék meg először is, hogy legmélyebb megelégedésemnek hangot adjak, amiért a Keyserlingk gróf javasolta Kutatókor megalakult, s most még a mezőgazdaság érdekeit hordozó Kör tagjaival is kibővült, akik először voltak jelen egy ilyen összejövetelen. Az alapítást megelőzően Stegemann úr hajlandónak mutatkozott egyes dolgok közlésére abból, amit négyszemközt az elmúlt években a mezőgazdálkodás irányelveiről vele megbeszéltünk, s amit ő, elismerésre méltó módon fáradozva saját gazdaságában, itt vagy ott már ki is próbált. Ebből eredt a megbeszélés nagyra becsült gróf Keyserlingk úr és Stegemann úr között: a ma elfogadott határozat szövegét megfogalmazták s az újabb, mostani összejövetelt létrehozták.

Nagy megelégedést okoz ez a tény, hogy így a kísérleteknek az irányvonalakkal kapcsolatban mintegy hordozó testületé alakult - igen, egyelőre csak irányvonalakról lehet szó, kapcsolatban tehát az irányvonalakkal, amiket az elhangzott előadások megadtak. Megelégedést okoz az is, hogy néhány olyan személy is találtatott, aki az irányvonalak bizonyítására kísérleteket végez, és a praktikus használhatóságot kimutatja.

Ma, mikor ilyen megelégedésre okot adó módon megalakult valami, azt is tudatosítanunk kell, amit az antropozófiai törekvések során, a gyakorlati alkalmazás terén tapasztaltunk. Értékelnünk kell ezeket a tapasztalatokat, hogy elkerülhessük a hibákat. A hibák akkor váltak nagyon is láthatóvá, mikor az - úgy mondhatnám: a centrális antropozófiai tevékenység perifériális tevékenységbe csapott át, mikor az, ami antropozófia lehet, és antropozófia kell legyen, bevezetésre került különböző életszférákban. Különösen az lesz érdekes a mezőgazdasági társaság tennivalóinak szempontjából, amit az antropozófia általános tudományosságba való bevezetésekor tapasztalunk.

Látják kérem, mikor ilyesmiről esik szó, azok, akik idáig a centrális antropozófia terén működtek a maguk módján benső hűséggel, benső odaadással, és azok, akik a periférián állnak, s mindezt az élet egyes területeire akarják kidolgozni - nem tudják egymást teljesen megérteni. Eléggé megtapasztaltuk ezt a tudományos intézetekkel való munkánkban. Egyik oldalon azok állnak, akik számára az „antropozófia mint olyan”, azaz a centrális antropozófia élettartalom, világnézet, amit az élet minden percében bensőségesen hordoznak a világban. Ezek éppen azok az antropozófusok, akik cselekszik, szeretik és életük tartalmává teszik az antropozófiát, és általában - bár nem mindig - úgy képzelik, hogy hatalmas dolog az, mikor itt vagy ott egy új embert vagy akár sokat megnyernek az antropozófiának. Ők, ha kifelé dolgoznak, embereket akarnak megszerezni az antropozófia számára, s azt képzelik, hogy azokat, elnézést a kifejezésért, szőröstül-bőröstül meg kell nyerni - például egy egyetemi tanárt, valamelyik természettudományi egyetem professzorát, úgy, ahogy a természettudományos munkában áll. Az ilyen antropozófus a maga szerető jószívűségében természetesen úgy gondolja, hogy a gazdát szőröstül-bőröstül, földjével s a rajta lévőkkel, minden terményével, amit a világnak átad, tehát mindenestül, és máról holnapra belevonhatja az antropozófiai működésekbe. Így vélik a „központi” antropozófusok. Magától értetődik: tévednek. Ha sokan az én hűséges követőimnek mondják is magukat, gyakran mégis csak érzéseikben hűséges követők, és meg sem hallják, amit döntő pillanatokban mondanom kell. Például mikor azt mondom: naivság azt gondolni, hogy egy professzort, egy tudóst mától kezdve egyszeriben antropozófussá lehet tenni. Ez nem megy. Szakítania kellene 20-30 éves múlttal, szakadék nyílna mögötte. A dolgokat úgy kell vennünk, ahogyan az életben adva vannak.

Az antropozófusok sokszor azt hiszik, hogy az élet gondolkodásból áll. De az élet nem áll csupán gondolkodásból! Ki kell mondanom ezeket a dolgokat, hogy megfelelő földbe hulljanak. Másrészt akik az életnek valamilyen területét jó és hűséges szívvel akarják az antropozófiával egyesíteni, legyen az akár a tudomány területe is, mindezt nem tisztázták magukban, mikor az antropozófiával dolgozni kezdtek. Mindig abból a téves véleményből indulnak ki, hogy továbbra is úgy kell tevékenykedniük, ahogyan a tudományban eddig működtek, és folytatniuk is úgy kell, ahogyan a tudományban eddig dolgoztak. Számos orvosi téren dolgozó kedves és jó antropozófus van körünkben - közülük dr. Wegmann asszony teljes kivételt képez, ő csak társaságunk szükségét látja akik azt is az eddigi orvoslás módján akarják alkalmazni, ami az antropozófiai orvoslásból ered.

Mit élünk át ezzel kapcsolatban? Itt nem annyira a centrális antropozófia kiterjesztéséről van szó, hanem az antropozófiából kiinduló dolgok terjesztéséről a világban. Megéljük, hogy az emberek így szólnak: ezt csináltuk eddig is, ebben vagyunk szakemberek, módszereinkkel uralkodunk e fölött a szakterület felett, s itt kételkedés nélkül meg tudjuk ítélni a dolgokat. De amit Önök hoznak, az ellentmond minden, a mi módszereinkkel elért eredménynek. Ezért mondják ezek a szakemberek, hogy a mi eredményeink hamisak. Sőt, megértük, mikor egyszerűen csak utánamentünk a tudósoknak, hogy azt mondták: no, ezt mi jobban tudjuk! Nem is tagadható ebben az esetben, hogy ők saját módszereiket jobban tudják alkalmazni, már csak azért is, mert az utóbbi időben a módszerek felemésztették magát a tudományt. Ma egy tudósnak csak módszerei vannak. A tárgyszerűvel már nem is foglalkoznak, azt már elnyelte a módszer; a kutatás üres kalászt csépel, üresen jár. Megtörtént, hogy a módszerek kiváló szakembere dühöngeni kezdett, ha jöttek az antropozófusok, és nem tettek mást, csak folytatták a szokásos a módszert. Mindez nem bizonyít mást, mint hogy biológiai intézetünkben folyó szép és kitűnő vizsgálataink feldühítik a szakembereket, mikor egy előadáson a mi szakembereink is az övékkel azonos módszerekről beszélnek. Dühösek, mert megszokott gondolati pályákon futó dolgokat hallanak újra.

De átéltünk mást is, ami viszont fontos, éspedig a következőt: egyik kutatónk vette a fáradságot, és módszereiben nem utánozta a többieket, csak félig-meddig. Az előadása először egészen tudományos volt, tételeiben a tudomány módszereit alkalmazta - ettől dühös lett a hallgatóság: minek kontárkodik bele valaki a mi tudományunkba! Micsoda szemtelenség! Tiszta dilettantizmus! Az előadó a második részben azonban áttért a valódi életre, nem a régi, hanem az antropozófia érzékfeletti tartalmának alapján kidolgozott témára. Ekkor az előbb még dühöngők igencsak figyelni kezdtek, hallani akarták és az elmondottaktól tűzbe is jöttek. Ezek az emberek az antropozófiát akarták hallani, s szerintem joggal nem tudták elviselni a tisztázatlan keveréket, mixtum kornpositumot, ami a tudományból és az antropozófiából készült. Mert az ilyen keverékkel nem is lehet továbbjutni.

Ezért üdvözlöm nagy örömmel, hogy Keyserlingk gróf kezdeményezésére egyesülni akar egy mezőgazdasági szakmai társaság azzal, amit Dornachban, a természettudományos szekcióban megalapítottunk. Hiszen ez a természettudományos szekció éppúgy, mint ami most itt létesült, a Karácsonyi Gyűlésből ered. Tehát aminek jönnie kell, az Dornachból indul ki. Itt majd magából az antropozófiából kiindulva fogjuk megtalálni a legegzaktabb tudományos módszereket és irányvonalakat. Csak azzal nem tudok természetesen egyetérteni, hogy a megalakult, bevezetett szakmai társulás, amint Keyserlingk gróf mondta, csak kivitelező szerv kell legyen. Majd maguk is meg fognak győződni arról, hogy Dornach mintegy irányvonalakat, adalékokat ad, s ezek megkívánják mindenkitől, aki együtt akar dolgozni, hogy a maga helyén teljes munkatárs legyen. Sőt előadásaim végeztével, mikor az első irányvonalakat megadom, ki fog derülni, hogy Dornachban a munkánk kezdetét, az alapokat éppen Önöktől kaptuk meg. Mi úgy kívánjuk majd megadni az irányvonalakat, hogy azokat a kapott válaszokból fogalmazzuk meg. Azaz kezdettől fogva aktív, nagyon is aktív munkatársakra van szükségünk, nem csak kivitelezőkre. Csak egyet említek, és ezt az elmúlt napokban Keyserlingk gróffal többször is végigbeszéltük: egy gazdaság, egy birtok olyan jellegű, mint egy individualitás, egyik sosem azonos a másikkal. A klíma és a talaj csak a legalsóbb alapjait adják a birtok „személyiségének”.

Más egy sziléziai birtok, mint egy türingiai vagy délnémet. Valóban mindnyájan individualitások. Az antropozófiai szemlélet számára éppenséggel semmi értéke sincs az általános absztrakciónak, és a legkevesebb értéke akkor van, ha a gyakorlatba akarunk belenyúlni. Ugyan mit érne a gazdaságok gazdasági kérdéseiről beszélnünk - általánosságban?

Minden esetben a konkrétumokra kell figyelnünk, akkor fogunk rájönni, mit is kell alkalmaznunk. Mindazzal, amit itt előadtam, úgy kell bánni, mint a 32 betűvel, sok mindent összeállíthatunk, összehozhatunk belőle, amit el akarunk érni. Ha hatvan munkatársunk kérdései alapján akarunk gyakorlati feladatokról beszélni, akkor valóban ennek a hatvan gazdaságnak kell praktikus tanácsokat adnunk. Először azt kell összeszednünk, hogy mit is tudunk máris ebben az irányban. Ebből adódnak majd a legelső kísérleti sorok, s így munkánk valóban gyakorlati értéket nyer. A legaktívabb tagokra van itt szükség, miképpen az Antropozófiai Társaságban is az igazán gyakorlati emberekre, akik tudják, hogy a gyakorlatnak lassan fejlődő, egyik napról a másikra meg nem valósítható dolgokra van szüksége. Akiket centrális antropozófusoknak neveztem, azt hiszik, hogy egy professzor, egy gazdálkodó vagy orvos, aki évtizedek óta egy bizonyos miliőben él, máról holnapra fel tudja venni az antropozófiai meggyőződést -, de tévednek. Amit mondok, a mezőgazdaságban érezhetően meg fog jelenni; ha a gazda antropozófus és elég idealista is ehhez, valóban antropozófus vizekre hajózhat 29-30. évétől kezdve, még gazdaságát illetően is, de vajon földjei, gazdasági berendezései együtt haladnak-e vele, és azok is mind, akik a fogyasztó felé közvetítenek? Mindezeket nem lehet a 29. évről a 30.-ra váltva antropozófussá tenni. S ha az ember belátja, hogy ez lehetetlen, nem ritkán a bátorságát is elveszíti.

De éppen arról van szó, hogy az ember ne veszítse el a bátorságát mindjárt, ne várjon pillanatnyi sikert, de dolgozzon tovább a legfontosabbakon. Annyit kell tenni, amennyit éppen lehet. Az egyik többre jut, a másik kevesebbre. Végül, bármily ellentmondónak tűnik a kijelentés, de egyelőre az fogja legtöbbre vinni, aki a legkorlátozottabb földterületen végzi a mi módszereinkkel az átalakítást. Ugyebár kis földterületen, kis körzetben nem tud annyi mindent tönkretenni valaki, mint nagyobbon. És az is hamarabb megmutatkozik, hogy mennyit javítanak az antropozófiai irányelvek, mert nem kell túl sokat változtatni a gazdaságban. Tehát a hasznos hatás is könnyebben megjelenik, mint egy nagybirtokon. Ha ez a Társaság ilyen gyakorlati területen, mint a mezőgazdálkodás, eredményt akar elérni, akkor a dolgokat valóban össze kell hangolnia. Érdekes, hogy milyen sokat számít, ahogyan mindenki örült az első összejövetelen a Keyserlingk gróf és Stegemann úr közötti differenciának - ezt irónia nélkül és teljes jóindulattal mondom. Mert az ilyesmi további árnyalatokat kap, ezért már arra gondoltam, hogy a vitázó szellemek egyesítésére az Antropozófiai Társaság vezetőségéből, vagy máshonnan kellene behívni valakit. Lassacskán azonban meggyőződtem valami egészen másról, éspedig arról, hogy itt egyfajta intim tolerancia megalapozása folyik a gazdák között. Intim alapvetés a kollégák önérvényesítésének tűrésére, csak a külső megjelenés olyan érdes.

Mert való igaz: a gazdálkodónak másoknál jobban kell védenie a bőrét, miközben munkájába, amit csakis ő érthet meg, bárki könnyedén beleszól. Valójában egyfajta toleranciát lehet felfedezni az alapokban. Mindezt meg kell érezni ebben a társaságban, s én is csak azért tettem szóvá, mert olyan fontosnak tartom, hogy eleve jól indítsunk. Így hát még egyszer kifejezem nagy megelégedésemet afölött, ami itt történt. Azt gondolom, hogy helyes módon vettük tekintetbe az Antropozófiai Társaság tapasztalatait, s amit itt beindítunk áldásos lesz; Dornachon nem fog múlni, hogy tetterősen összedolgozzon azokkal, akik itt aktív munkatársak akarnak lenni. Csak örülhetünk annak, hogy ami itt, Koberwitzbcn történt, bevezetésre kerül. S ha Keyserlingk gróf azt állítja, hogy terheket rótt rám, mikor idehívott, én nem akarva újabb vitát szítani, csak azt mondhatom: én hol is fáradoztam sokat? Ideutaztam, itt a legszebb és legjobb körülmények között találom magamat, minden kellemetlen dolgot más végez, s nekem csak beszélnem kell; mindenesetre egy új területről, mely előttem is tekintélyt hordoz. Nem olyan nagy az én munkám. De ha Keyserlingk gróf és egész háznépének fáradozását látom, ahogyan a váratlan feladatokkal megbirkóztak, mondhatom, az események körül végzett segítő munkájuk toronymagasan áll ahhoz viszonyítva, amit a kész adottságokba én belehelyeztem. Ezen a ponton nem értek egyet a gróf úrral. Mert lehet, hogy a Dornachból kiinduló rendkívül sok dolog között, ebből a legkeletibb helyre vetődött kurzusból semmi sem lett volna, ha ő a maga vasakaratával (és éppen ezt akarom megköszönni), nem gondolja mindezt végig, ha nem küldi el képviselőjét Dornachba és unos-untalan nem dolgozik rajta. Ami elismerésre méltó itt, azt neki kell megköszönni. Nem értek egyet azzal, ha a hálaérzés köröttem halmozódik, mert az valóban elsősorban Keyserlingk gróf házát illeti. Ezt még bele kellett tennem az itt következő megbeszélésekbe.

Elöljáróban nincs is sok mondanivalóm, csak annyi, hogy Dornachban mindenkitől, aki a Körben együttműködni kíván, szükségünk lesz egy leírásra: mijük van a föld felett, a föld alatt, s ez a kétféle dolog hogyan dolgozik együtt náluk. Mert ha az adottságokat fel akarjuk használni, egészen pontosan kell tudnunk, hogy az adottságok milyen dolgokat befolyásolnak. Arra kell figyelnünk, amit Önök saját gyakorlatukból jobban tudnak, mint mi Dornachban: az egyes birtokok talajadottságaira, milyen és mekkora erdővel gazdálkodnak az utóbbi években, milyenek a terméseredmények; egyszóval mindazt tudnunk kell, amit az egyes gazdának is tudnia kell az értelmes, éppen paraszti módon értelmes gondolkodáshoz. Ezekre az első adatokra van szükségünk: mik a gazdaságban lévő jóra való dolgok, s a velük szerzett tapasztalatok. Ezt alapjában ki lehet mondani. Hogy hogyan legyen összeállítva, ez a konferencia során majd ki fog derülni, új szempontok is előjönnek majd, néhányan utalást fognak kapni arra, hogyan függ össze a föld adta termés a talajjal és annak környezetével.

Gondolom, ezek a szavak már jelzik, hogy a Keyserlingk gróf előkészítette anyag mit kíván a tagoktól. A tisztelt gróf úr hozzánk intézett szép szavaiból kiderül, hogy a Kör tagjai mind parasztok, a tudósok pedig Dornachban ülnek - ez így nem állítható, bár a parasztok és tudósok megkülönböztetése finom érzékenységet mutatott. Össze kell nőnünk, hogy úgy mondjam, és Dornachban is kell annyi paraszti jellegnek működnie, amennyi csak a tudományosság dacára működhet. Viszont a Dornachból kiinduló tudomány a legkonzervatívabb paraszti koponyákban is világossá kell váljon. Remélem, az is csak a baráti gesztus jele, mikor a gróf úr azt mondja, hogy nem ért engem. Bár ez különös módja a barátságosságnak. Én azt gondolom, hogy ikertermészetként kell összenőjön Dornach és a Kör. Ő „nagy paraszt”-nak nevezett engem zárszavában, ez arra mutat, szintén érzi, hogy összenőhetünk. Attól a kis próbálkozástól, a trágyakeveréstől, amire a szükségtől hajtva adtam a fejemet, még nem érdemien meg ezt az elnevezést. A kikeverést is másnak kell folytatni, mert azt bizony sokáig kell keverni, így én csak elkezdtem. Ezek kis dolgok. Én tulajdonképpen nem ebből jöttem. Egyenesen a parasztságból nőttem ki, és szemléletemmel mindig benne is maradtam. Életutam leírásában jeleztem, hogy ha nem is nagy uradalomban éltem, de kis területen magam is földbe raktam a krumplit, és ha nem is lovakat, de disznót neveltem, vagy legalább is belesegítettem a munkába; a közvetlen szomszédság tehenészetével is volt dolgom. Mindez régóta közel áll életemhez, dolgoztam benne, s így vagyok most is mezőgazdálkodás felé legalább is szeretettel hajló, mezőgazdaságból származó ember. Ez sokkal többre kötelez, mint a mostani kis humusztrágya keverés. Itt megint csak nem érthetek egészen egyet, mert ha visszatekintek életemre, azt látom, hogy paraszti voltában nem a „nagy paraszt”, hanem a kis paraszt a legértékesebb bennem, aki gyerekként a mezőgazdaságban dolgozott. Ha most ennek nagyobb méretek szerint kell történnie és tudományosságba kell átfordulnia, az megint csak, hogy az osztrák kifejezéssel éljek: a paraszti koponyából történhet. Ami innen fakad, nagyobb szolgálatot tesz nekem, mint a később tanult dolgok. Tekintsenek ezért úgy engem, mint gazdálkodást szerető kisparasztot, aki emlékezik kisparaszti állapotára, és ezért megérti, mi él az úgynevezett paraszti jellegből a mai mezőgazdálkodásban. Biztosak lehetnek afelől, hogy ezt Dornachban is meg fogják érteni. Mindig is úgy vélekedtem, és ezt nem gondoltam olyan ironikusan, ahogyan hallgatták, hogy az a butaság - akkor balgaságot mondtam - ami v parasztban él, az Isten, a szellem előtt - bölcsesség. Ugyanis mindig sokkal okosabbnak tartottam a parasztok gondolatait a maguk dolgairól, mint a tudósokét, így találtam mindig, ma is sokkal okosabbnak tartom. Szívesebben hallgatom, ha valaki olyan beszél a maga tapasztalatairól, aki közvetlenül a szántóföldön dolgozik, mint az összes, tudományból fakadó ahrimáni statisztikát. Az előbbinek mindig örültem, ha hallhattam, mert rendkívül bölcsnek találtam. A tudományt éppen a gyakorlati végrehajtás területén találtam rendkívül butának. Dornachban azon fáradozunk most, hogy a tudományba belevigyük azt, ami megokosíthatná, vagyis a paraszti „butaságot”. Akkor ez a butaság bölcsességé válna Isten előtt. - Ha ilyen értelemben tudunk együtt dolgozni, az valóban konzervatív, és egyben radikálisan haladó kezdetet jelentene. Ez a kurzus szép emlékként maradna meg, ha éppen itt lenne a kiindulópontja egy folyamatnak, melynek során a bölcs paraszti jelleg beleépülhetne a tudomány, ha nem is buta, nem akarok sérteni, de mindenesetre elhalttá vált módszereibe. Wachsmut doktor is elutasította ezt a tudományt, mert elhalt, és kívánta az eleven tudományt, melyet a paraszti bölcsesség megtermékenyített. Akarjunk hát összenőni, mint sziámi ikrek, Dornach és a Kör. Azt mondják az ikrekről, hogy azonos az érzésük, a gondolatuk; mi is akkor juthatunk legjobban előre saját területünkön, ha érzéseink és gondolataink azonosak lesznek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként