Mint látták, amikor a mezőgazdaság számára is szellemtudományos módszereket keresünk, arról van szó, hogy a természetet és a szellem működését a természetben nagy formákban, átfogó körben tekintsük át, szemben a materialista színezetű tudomány egyre kisebb formákba hatoló, egyre szűkülő körben kutató módszereivel. Bár a materialista tudomány a mezőgazdasághoz hasonló esetekben ha nem is mindig a legkisebb, mikroszkopikus méretekkel foglalkozik, mint ahogyan azt más természettudományos ágakban gyakran teszi, mégis itt is a kis körben ható erőkkel foglalkozik, azzal, amire kis körzetből lehet következtetni. A világ azonban, melyben az ember és a többi földlakó él, éppenséggel nem olyasvalami, amit kis körök áttekintésével meg lehetne ítélni. Az ilyen eljárás, éppen a mezőgazdasággal kapcsolatban olyan lenne, mint ha valaki egy kisujjból vagy egy fülcimpából következtetne az ember teljes mivoltára, s innen kiindulva akarná felépíteni mindazt, ami a nagyra, az egészre vonatkozik. Ezzel szemben nekünk olyan tudományt kell felépítenünk, amely a nagy összefüggéseken alapszik, s ez ma a lehető legszükségesebb dolog.

Hogy a mai értelemben vett, sőt a néhány évvel ezelőtt elterjedt tudománynak is mennyire korrigálnia kell magát, az a még nem olyan régi keletű, az ember táplálkozásával kapcsolatos bolond tudományos nézetekből fakad. A dolog egészen tudományos volt, tudományosan bebizonyították, és a bizonyítékok ellen semmit sem lehetett felhozni. Tudományosan bizonyított volt, hogy egy hetven-hetvenöt kilós, közepes súlyú embernek napi százhúsz gramm fehérjére van szüksége. Ez, mint mondom, bizonyított tény volt. Ma már senki sem hisz ebben a tételben, akinek tudományos nézetei vannak. A tudomány korrigálta önmagát. Ma már mindenki tudja, hogy napi százhúsz gramm fehérje nem csak hogy nem szükséges, de kifejezetten káros. Az ember akkor a legegészségesebb, ha csak ötven grammot vesz fel naponta. A tudomány tehát helyesbített. Ma már tudjuk, hogy a feleslegesen elfogyasztott fehérje a bélben melléktermékként mérgező anyagokat termel. Ha nem csak azt az életszakaszt tekintjük, mikor éppen fogyasztjuk a fehérjét, hanem az ember egész életét nézzük, akkor megismerszik, hogy az öregkori érelmeszesedés jórészt a felesleges fehérje okozta mérgező hatásokból ered. Az emberre vonatkozó tudományos nézetek gyakran azért tévesek, mert csak az adott pillanatot nézik. De hiszen egy normális emberi élet tíz évnél tovább tart, és a látszólag kedvezőnek tűnő melléfogás káros hatásai néha csak igen későn jelentkeznek.

A szellemtudomány kevésbé esik ilyen tévedésbe. Bizonyos, hogy nem akarok a szokásos olcsó kritikához csatlakozni, mikor látom, hogy a közismert tudomány így korrigálja magát, ahogy éppen említettem. Beláthatjuk, hogy ez másképpen nem is lehet, és hogy szükséges is. Másrészt ugyancsak olcsó dolog a szellemtudományra támadni, amikor annak a gyakorlati élet területein szükségszerűen a nagyobb összefüggésekre kell tekintenie, hiszen a szellemtudomány nem csak a materiális, durva erőkre és szubsztanciákra, hanem egészen a szellemig vezető erőkre és szubsztanciákra is rálát. Mindez nagyon is érvényes a mezőgazdaságra, különösen akkor, amikor a gazdálkodás során a trágyázás kérdése merül fel.

Gyakran már abból is látszik, hogy a mai tudósok milyen kevéssé valóságos szemléletből indulnak ki, ahogyan a szavakkal bánnak, mikor a trágyázásról beszélnek, arról, hogy a természet háztartásában mit is jelent a trágyázás. Gyakran hangzik fel a frázis, hogy a trágya adja a növények tápanyagát. Igen, éppen azért mondtam el a fenti bevezető szavakat, hogy megmutassam: az emberi élelmezés vonatkozásában éppen a legújabb időkben, a közvetlen jelenben kellett korrigálnia magát a tudománynak. Azért kellett helyesbítenie, mert mikor valamilyen élőlény táplálkozásáról beszél, egészen hamis szemléletből indul ki.

Ne vegyék rossznéven, hogy ilyen elfogulatlanul beszélek, de a táplálkozásban azt tartják a legfontosabbnak, amit az ember naponta megeszik. Ez valóban fontos. De az elfogyasztott étel legnagyobb részét testünk egyáltalán nem is veszi fel, mert az étel nem arra való, hogy a test szubsztanciájává váljon, hogy a testben lerakodjon. Legnagyobbrészt erőt kell leadjon, mozgékonnyá kell tegye a testet. A felvett táplálék jó része aztán eltávozik a szervezetből. Azt is mondhatnánk: a táplálék lényegében nem súlyszerűen kerül az anyagcsere rendjébe, inkább arról van szó, hogy az élelmiszerrel fel tudjuk-e venni magunkba az erők elevenségét a helyes módon. Mert erre az elevenségre van szükségünk, ha például járunk vagy dolgozunk, vagy ha csak a kezünket mozdítjuk is.

Ezzel szemben azt, ami a testnek azért szükséges, hogy szubsztanciákat tároljon, hogy olyan szubsztanciákkal gazdagodjon, amiket aztán 7-8 évenként - a test anyagainak megújulása során - ismét kivethet magából, ezeket leginkább az érzékszerveken át, a bőrön keresztül, és a légzéssel veszi fel az ember. Így amit tulajdonképpen szubsztanciaként vesz fel a test, és amit le is kell rakjon, azt folyamatosan veszi fel a legfinomabb adagolásban, és a szervezetébe sűríti. Felveszi a levegőből, aztán annyira összesűríti, megkeményíti, hogy mint körmöt, hajat stb. kell levágni. Egészen téves ezt a tételt felállítani: felvett táplálék - a táplálék áthaladása a testen - a köröm vágása, bőr hámlása és hasonlók. A tétel így helyes: légzés - igen finom anyagok felvétele az érzékszerveken át, még a szemen át is, áthaladás a testen - és kiválasztás. Közben az is fontos, amit a gyomron át veszünk fel, mert az ad belső mozgékonyságot, s mint fűtőanyag, bevezeti a testbe a testben ható akarat erőit.

Mint láthatják, az ember valósággal kétségbe esik, ha a szellemi kutatásból eredő egyszerű következtetéseket a mai tudomány nézeteivel összehasonlítja, amelyek éppenséggel a dolgok ellenkező oldala mellett kardoskodnak. Azért esik kétségbe az ember, mert épp a legfontosabb kérdésekben oly nehéz ezzel a mai tudománnyal megértetnie magát. Pedig ennek a megértésnek létre kell jönnie, mert különben a mai tudomány teljes mértékben zsákutcába kerül, és éppen a gyakorlati élet területén. Hiszen bizonyos dolgokat, amelyekbe szinte belebotlik, nem akar és így nem is tud megérteni. Egyáltalában nem a kísérletekről beszélek! Velük kapcsolatban rendszerint igazak a tudomány állításai. A kísérletek egészen jól használhatók, szemben a hozzájuk fűződő hamis elméletekkel. És sajnos, az élet különböző területeire adott tanácsok ez utóbbiakból származnak.

Mindebből látszik, milyen nehéz megértéshez jutni. Másrészt viszont egy olyan különösképpen gyakorlati jellegű területen, mint a mezőgazdaság, el kell jutni a megértéshez. Mint látjuk, a mezőgazdasági élet legkülönbözőbb területein, az anyagok, az erők hatásmódjával, sőt a szellemiség hatásmódjával kapcsolatban is, bizonyos belátásokhoz kell eljutnunk, ha a dolgokat helyes módon akarjuk kezelni. Amíg a gyermek nem tudja, hogy mire való a fésű, addig bizony beleharap, stílustalan, lehetetlen módon használja. Amíg nem ismerjük a dolgok mivoltát, a köztük fennálló érvényes viszonyokat, addig stílustalan és lehetetlen módon fogjuk kezelni őket.

Hogy képzetet alkothassunk, vegyünk szemügyre egy fát. A fa különbözik a közönséges egyéves növénytől, amely lágyszárú marad. A fa körülveszi magát héjjal, kéreggel. Tulajdonképpen mi a fa lényege, szemben az egyéves növénnyel? Hasonlítsunk csak össze egy fát egy földhányással, egy humuszban nagyon gazdag dombbal, melyben rendkívül sok többé-kevésbé bomlásban lévő növényi, és talán állati eredetű anyag is található.

Mondjuk (rajz), hogy ez volna a földhányás, tegyünk bele egy kráter formájú mélyedést, ez egy humuszos föld-domb - és ez itt a fa. Kívül a többé vagy kevésbé szilárd anyag, s belül növekszik az, amiből kialakul majd a fa. Csodálkoznak, hogy ezt a két dolgot miért rajzolom egymás mellé? Több rokonság van köztük, mint gondolják! Mert ez a földszerűség, melyet ilyen módon bomlásban lévő anyagok járnak át, önmagában éteri elevenségét hordoz. És ez a fontos. Mert ha rendelkezünk ilyen földszerűséggel, amelyik különös alkotottságában éteri elevenséget tartalmaz, az ilyen föld már azon az úton van, hogy a növények külső burkolatává legyen. Csak éppen nem jut el odáig, hogy olyan növényi burokká váljon, amely a fa héjába, kérgébe behúzódhatna. Elképzelhetik, hogy a természetben nem juthat el odáig. Ahelyett azonban, hogy éteri elevenből eredő, jellegzetes tulajdonságú humusszal telt földhányás képződne - ez a domb egy magasabb fokon jelenik meg, és a növényt mint héj, mint kéreg veszi körül (a fánál).

Ha ugyanis a földfelszín valahol elkülönül a föld belsejétől, így mindaz, ami egy tájban a normális szint fölé emelkedik, különösen hajlamos lesz rá, hogy az élettel, az éteri elevenséggel átszövődjön. Könnyebb lesz a közönséges, ásványi talajt humusz jellegű anyagokkal, vagy csak egyszerűen bomlásban lévő hulladékkal átjáratni, ha a földet halomba hordjuk, s a fenti anyagokat ebbe a dombba elegyítjük. Így maga a földszerű is az elevenedés, a növényrokonság tendenciáját mutatja. Ugyanez a folyamat játszódik le a fa képződése során. A föld feltüremkedik, feltornyosodik, körülveszi a növényt, éteri elevenségét a fa köré adja. Miért?

Mindezt azért mondom el, hogy felébresszem Önökben a növényt körülzáró kontúrok és a növényt körülvevő talaj belső rokonságának képzetét.

Egyáltalában nem igaz, hogy a növény élete a maga kontúrjainál, a közvetlen környezeténél megszűnik. Ugyanis az élet mint olyan folytatódik a gyökereken át a talajban. Sok növény esetében nem is találunk éles határt a növényben lévő és a növény életét körülvevő élet között. Mindenekelőtt át kell hassa az embert: mindezek alapos megértése vezet el a trágyázott, vagy ahhoz hasonló módon megművelt talaj megértéséhez.

Tudnunk kell, hogy a trágyázás a talaj megelevenítése kell legyen, hogy a növény ne halott földbe kerüljön, ahol saját elevenségéből csak nagyon nehezen tudná létrehozni, ami a termésképzéshez szükséges. Már eleve az élőbe merülve könnyebben teljesíti mindazt, ami a termésképzéshez kell. Alapjában minden növényi növekedés ilyen enyhén parazita jellegű, amennyiben tulajdonképpen parazitaként él az eleven földben. Ennek így kell lennie. Mivel a Föld sok táján nem számíthatunk arra, hogy a természet annyi szerves hulladékot juttasson a talajba, amennyi elbomlása során elegendő élettel hatja át a földet, ezért bizonyos tájakon a növények fejlődését trágyázással kell segítenünk. Az úgynevezett feketeföld területeken lesz ez a legkevésbé szükséges, ott, ahol a föld megfelelő elevenségéről a természet maga gondoskodik, legalábbis egyes tájakon.

Láthatjuk: valóban meg kell értenünk, hogy miről van itt szó. De meg kell értenünk még valami mást is. Meg kell értenünk azt is - s ezt igen szigorúan kell vennünk -, hogy egyfajta személyes kapcsolatba kell jussunk mindazzal, ami a mezőgazdaságban szóba jöhet; elsősorban a trágyával, és a trágyázás munkájával. Ez kellemetlen feladatnak tűnik, de e nélkül a személyes kapcsolat nélkül nem megy a dolog. Miért? Mindjárt áttekinthető lesz mindez, ha valamely élőlény belsejébe be tudunk hatolni. Ebben az esetben ugyanis kiderül, hogy minden eleven dolognak van egy külső és egy belső oldala. A belső oldal valamiféle bőrön belül helyezkedik el, a külső oldal pedig azon kívül. Nézzük a belső oldalt.

A belső oldalnak nem csak kifelé haladó erőáramlásai vannak (a nyíl irányában), egy organikus rendszer belsejében a bőrtől befelé haladó, onnan visszaverődő áramok is vannak. A szerves létet kívülről mindenfajta erőáramlás fogja körül. Van valami, ami a szerves rendszer külső és belső kialakításának hogyanját pontosan és egyféle személyes módon fejezi ki. Mindannak, ami a szervesen belül folyó erőhatás, ami a bőr kontúrjain belül serkenti és fenntartja az életet - bocsánat az erős kifejezésért -, mindannak szagosnak kell lennie, mondhatnánk: bűzlenie kell. Lényegében éppen abban áll az élet, hogy ami elszállva szagot terjesztene - össze van tartva. Így a szagos dolgok nem sugárzanak szét túlságosan, hanem a belső térben visszatartva illatoznak. Egy organizmusnak úgy kell élnie, hogy a benne keletkező, szagot keltő életből bőre minél kevesebbet engedjen át. Mondhatnánk, annál egészségesebb egy organizmus, mennél szagosabb belül, és mennél kevésbé az kívül.

Mert kifelé az organizmus, nevezetesen a növényi organizmus arra predesztinált, hogy szagot vegyen fel, s nem arra, hogy azt leadja. S ha belátjuk, hogy mennyire serkentő egy aromásán illatozó nővényekkel teli rét, felfigyelhetünk az életben kölcsönösen működő, egymást támogató jelenségekre. Az itt szétterülő illat más, mint az élet egyszerű szaga, illatát később még szóba jövő okokból árasztja szét, s ezzel az illattal hat a növényekre - kívülről. Ezekkel a dolgokkal életteljes és személyes viszonyban kell lennünk, s akkor benne vagyunk a valóságos természetben.

Arról lesz tehát szó, hogy be kell látnunk: a trágyázás és minden hozzá hasonló művelet bizonyos fokú elevenséget kell közöljön a talajjal; de nem csupán az elevenség egy bizonyos fokát kell közölnie, hanem lehetőséget kell adjon arra is, amire tegnap kiemelten utaltam, hogy a nitrogén szét tudjon terjedni. A nitrogénnek úgy kell szétterjednie, hogy az adott erővonalak mentén az élet éppen a nitrogén segítségével jelen lehessen. Ha tehát trágyázunk, annyi nitrogént kell vinnünk a földi szférába, hogy a növényt hordozó struktúrákhoz eljuthasson az elevenség. Azokról a struktúrákról van szó, amelyektől növénynek valóvá válik a talaj. Ez tehát a feladat, melyet pontosan és szakszerűen kell elvégezni.

Már az is figyelmeztetés lehet, hogy mikor tisztán ásványi trágyát alkalmazunk, sosem érjük el a földszerűt, legfeljebb csak a föld tartalmazta vizet. Az ásványi trágya hatással lehet a föld vizes részére, de ez a hatás nem jut el odáig, hogy magát a földszerűt elevenné tegye. Ezért mutatnak az ásványi trágyával kezelt növények olyan jellegű növekedést, ami a felfokozott víz-hatásokat és nem az eleven földszerűséget tükrözi.

Ha ezeket a dolgokat valóban tanulmányozni akarjuk, először forduljunk a néha megvetéssel illetett, legigénytelenebb trágyaszerhez, a komposzthoz. A komposzt földet éltető szer, amibe beletehetünk mindenféle kerti hulladékot, a mezőgazdaságból származó, figyelemre alig méltatott anyagokat, a fölösleges fűtől kezdve a lehullott leveleken át az elhullott állatok maradványáig és így tovább. Látják, ezek egyáltalán nem megvetendő dolgok, mert nem csak az éteriségből, de az asztralitásból is megőriztek valamit. Ez fontos.

A komposzthalomban mindannak, amit belehordtunk, megvan az éterisége, az elevensége, de az asztrális szubsztanciája is. Jóllehet ez nem olyan magas fokú éteriség és asztralitás, mint ami az istállótrágyában van, de bizonyos értelemben tartósabb jellegű, mintegy megül a helyén. S most arról van szó, hogy ezt a tartósságot megfelelő módon figyelembe vegyük. Az asztralitás nitrogénre gyakorolt hatása ugyanis a túlburjánzó éteriség jelenlétében azonnal gyengül. Az éteriségben zabolátlanul működő élet a komposztba visszaszorítja az asztralitást.

Van a természetben valami, aminek a természetre való kitűnő hatását már több szempontból jellemeztem: ez a mész. Ha a meszet égetett mész formájában juttatjuk a komposzthalomba, egy sajátos helyzet áll elő. A mész felveszi az éteriséget, ezzel együtt felszívja az oxigént is; így az asztralitás igen szép módon működni fog, anélkül, hogy az ember különösképpen hatna az asztrális illatozásra. Ezzel valami egészen határozott célt érünk el. A komposzttrágyával olyan valamit juttatunk a talajba, ami hajlamos a földszerűt asztralitással áthatni - az éteriség kerülőútja nélkül.

Gondolják csak el, így az asztralitás - anélkül, hogy az éteriség kerülőútját megjárná - erőteljesen behatol a földszerűbe, úgyhogy ettől ez a földszerű egészen különös módon, úgymond asztralizált lesz; és az asztralizáltság kerülőútján úgy járja át a nitrogén tartalmú rész, hogy ami ott keletkezik, nagyon is hasonló lesz egy folyamathoz, mely az emberi organizmusban is növényszerűen zajlik. Ez a növényszerűség azonban kevésbé hangsúlyozza a terméshozást, mintegy megáll a levélképzésnél, a szár kialakításánál. A folyamatot, melyet most a földdel közlünk, az embernek is magában kell hordoznia, mert ezzel pezsdíti fel a táplálékot a megfelelő módon, amire, mint már mondtuk, szükség van. Ehhez az elevenséghez a talajt is fel kell pezsdítenünk a megfelelő kezeléssel, erről már szóltunk. Ezáltal a talajt előkészítjük, hogy olyan termést hozzon, amit például nagyon jó, ha az állatok kapnak meg takarmányként. Más szavakkal ez azt jelenti: jó, ha rétjeinket és legelőinket trágyázzuk ezzel a komposzttal, s ha ezt szigorúan végigvisszük - s hozzá a többi procedúrát is elvégezzük, ami szükséges jő takarmányt kapunk, amely lekaszálva és szénának szárítva is használható lesz. Azt szeretném mondani éppen, hogy az ilyen dolgokban úgy tudunk csak helyesen eljárni, ha a dolgot egészben átlátjuk. Amit az egyes esetekben tenni kell, az persze sokszorosan függ a ráérzéstől. Ez a ráérzés azonban épp akkor fejlődik ki, ha ezeket a folyamatokat az egész természetben helyesen tekintjük át.

Ha tehát a komposzthalmot egyszerűen úgy hagyjuk, ahogy eddig leírtam, könnyen megeshet, hogy annak egész asztralitása minden irányban szerteárad. Most kell azt a személyes kapcsolatot létrehozni, s a halmot lehetőleg úgy alakítani, hogy ne nagyon szagosodjon. Ez könnyűszerrel elérhető, ha először is vékony rétegeket rakunk fel, s a rétegekre mondjuk némi tőzegport, kotut terítünk, aztán újra egy vékony réteg következik, és arra ismét tőzegport rakunk és így tovább. Ezzel összetartjuk az illékony részt. Mert a nitrogén bizony a legkülönbözőbb formákban keresi a távolságot. Így azonban visszatartható. Mindezzel azt kívánom jelezni, hogy az egész gazdálkodást azzal a meggyőződéssel kell végezni, hogy akkor megy jól, ha az életet, sőt az asztralitást is mindenhova szétöntözzük.

Mindebből kiindulva valami más is következik. Gondolkoztak-e már azon, hogy miért van a teheneknek szarva? Vagy más állatoknak agancsa? Ez egy rendkívül fontos kérdés, s a tudomány válasza szokás szerint rendkívül külsődleges és egyoldalú. Feleljünk hát a kérdésre: miért van a teheneknek szarva? Látják, mondtuk, hogy az organikusnak, az elevennek nem mindig csak kifelé irányuló erőáramlásai vannak, előfordul, hogy befelé irányuló erőáramlások is vannak benne. Képzeljenek el egy ilyen, némileg ormótlan formájú organikus rendszert, amelyben kifelé és befelé irányuló erőáramok vannak. A dolog legyen meglehetősen szabálytalan, egy göröngyszerű, alaktalan organikus élőlény. Ha csak ennyiből állna a dolog, igen különös megjelenésű teheneink volnának. Olyanok lennének, mint embrionális fejlődésük első stádiumában: göröngyszerű képződmények, kis lábkezdeményekkel. Ilyenek maradnának és igen groteszk képet mutatnának. De hát a tehén nem ilyen berendezésű, a tehénnek van szarva is és van patája is. Mi is történik ott, ahol a szarv, a pata női? Olyan hely képződik, mely az áramlásokat különös erővel küldi befelé. Itt a szervezet a külvilág felé egészen különös erővel lezárul. Nem csak a bőrön vagy a szőrzeten át történő kommunikáció zárul le, hanem a kifelé áramlás kapui is teljesen zártak, így függ össze a szarvképződés az állat egész alakjával. A szarv- és pataképződés összefüggésben van az állat egész alkotottságával.

Egészen más a helyzet az agancsképződésnél. Az agancs nem azért fejlődik, hogy az áramlásokat visszavezesse a szervezetbe, hanem éppen azért, hogy bizonyos áramlásokat egy darabon kifelé vezessen, szelepeket adjon, amelyeken át bizonyos áramlások - nem kell, hogy ezek folyékonyak vagy légneműek legyenek, lehetnek az agancsba helyezett erőáramok is - kisülhessenek, leadhassák feszültségüket. A szarvas azért szép, mert környezetével erőteljes kommunikációban él; felveszi mindazt, ami az idegekben és az érzékekben szervesen hat. A szarvas idegessé válik. Bizonyos vonatkozásban minden agancsos állatot halk idegesség jár át, s ez már a szemükön is látható.

A tehénnek szarva van, hogy ezzel az asztrálisan és éterien alakító erőket beküldje önmagába. Ezeknek az erőknek el kell jutniuk az emésztőrendszerbe, ahol épp a szarvakból és patákból érkező sugárzásokból sok munka keletkezik. Ezt az összefüggést kell áttekintse, aki meg akarja érteni a periférikusnak visszahatását az emésztési folyamatra, azaz a száj- és körömfájást. A mi száj- és körömfájás elleni szerünk éppen ennek az összefüggésnek az áttekintésén alapszik. Mint látják tehát, az elevenség és az asztralitás visszasugároztatására a belső életbe éppen a szarvak felelnek meg jól, a maguk különleges mivolta és természete alapján. Van bennük valami életet sugárzó, sőt asztrálisan sugárzó is. Ha az élő tehén szervezetében körbe tudnánk kúszni, bentről, a tehén hasából megérezhetnénk a szagot, ami a szarvakból mint asztrális eleven áram befelé hat. A patáknál is hasonló a helyzet.

Mindez útmutatást ad, miképpen is fokozhatjuk tovább a közönséges istállótrágyaként alkalmazott anyag hatékonyságát. Mert mi tulajdonképpen a közönséges istállótrágya? Nem más, mint ami a táplálékkal került az állatba, amit az organizmus egy bizonyos fokig, egy bizonyos pontig felvett, hogy a szervezetben dinamikusan működő erők keletkezésének indítékot adjon, - de a szervezet ezeket az erőket nem elsősorban a szubsztanciával való gazdagodáshoz használja fel -, hanem ahhoz, ami újra kiválasztásra kerül. Addig azonban benn volt a szervezetben, átjárta az éteriség és az asztralitás. Az asztralitás átszőtte a nitrogén hordozó, az éteriség pedig az oxigén hordozó erőkkel. Mindezzel át van hatva az a tömeg, ami végül trágyaként megjelenik.

Gondolják csak meg, vesszük ezt a tömeget, és valamilyen formában átadjuk a földnek - a részletekre még rátérünk -, így a földnek éteri-asztrális szubsztanciákat adunk, mely jogos helyén az állat hasában van, s ott növényi jellegű erőket hoz létre. Mert az emésztőrendszerünkben létrehozott erők növényi jellegűek. Tulajdonképpen szörnyen hálásak lehetünk, hogy a trágya feleslegessé válik, hiszen éteri és asztrális erőket hoz a szervek belsejéből a szabadba. S ezek az erők benne is maradnak a trágyában, csak megfelelő módon meg is kell őrizzük őket. A trágyában tehát éteriséget és asztralitást hordozó anyagunk van. S általa a trágya a talajban, a földszerűben is elevenítően és lélekszerűen működik. Nem csak a vízszerűre, hanem a földszerűre is hatással van. Van olyan ereje, hogy a föld szervetlenségét legyőzze.

Természetesen mindaz, amit a földnek átadunk, el kell veszítse a táplálékra jellemző eredeti formáját, mert hiszen az emésztőrendszer belső organikus folyamatain kell áthaladjon. Bizonyos értelemben szét kell bomlania, fel kell oldódnia. Legkedvezőbb, ha azon a ponton van, mikor még éppen saját asztralitásának és éteriségének oldó hatása alatt áll. Ekkor lépnek fel a paraziták, a legkisebb élőlények, mert itt jó táptalajt találnak. Az emberek azt hiszik, hogy a parazita élőlények jelenléte és a trágya jó minősége között valami összefüggés áll fenn. Pedig ezek az élőlények csak jelzik a trágya pillanatnyi állapotát. Jelző szerepük adja jelentőségüket. Csalódás lenne azt hinni, hogy baktériumos oltással vagy ehhez hasonló módszerekkel a trágyát radikálisan megjavíthatjuk. Külső látszatra így tűnhet a dolog, de a valóságban nem erről van szó. Még beszélni fogok arról, hogy mennyiben nincs erről szó. De most menjünk tovább.

Vegyünk trágyát (ürüléket), ahogyan azt megszerezhetjük, s tömjük bele egy tehénszarvba, majd tegyük a földbe, úgy háromnegyed-másfél méter mélyre, ha nem túl agyagos vagy homokos az alsó talajréteg. Kiválaszthatunk valami jó talajt, amely nem túl homokos. Látják, azáltal, hogy a tehénszarvat a maga trágyatartalmával együtt beástuk a földbe, konzerváltuk azokat az erőket, melyeket a szarv magába a tehénbe szokott árasztani, asztralitást adó és elevenítő, visszasugárzó erőket. Mivel a tehénszarvat minden oldalról körülveszi a föld, minden sugár a szarv üregébe sugárzik be, s ennek éterizáló és asztralizáló jellege van. A tehénszarv teljes tartalmát, egész télen át, mikor is a föld a legelevenebb, éltetni fogja mindaz az erő, amit a környező földből magához vonz. Bensőleg télen a legelevenebb a föld. Ebben a trágyában az egész elevenség konzerválódik, s a trágyázó erő, melyet a szarv tartalmából kapunk, rendkívül koncentrált és éltető lesz.

A szarvat aztán ki lehet ásni, és a benne lévő trágyát kivehetjük. Utolsó próbánknál Dornachban az urak maguk meggyőződhettek róla, hogy a kivett trágya már egyáltalán nem volt büdös. Ez egészen feltűnő volt. Semmi szaga nem volt, de természetesen mikor vízzel átdolgoztuk, megint szagot árasztott: Hihetetlen asztrális és éteri jellegű erőt tartalmazott. Ezt hasznosíthatjuk, ha áttelelés után, mikor a szarvból kivesszük, némi, esetleg felmelegített, de közönséges vízzel felhígítjuk. Először nézzük meg a kezelendő területet, hogy benyomást szerezzük annak nagyságáról, ez ott mindig úgy adódott, hogy egy akkora területre, mint amekkora itt a harmadik ablakból a keresztfolyosóig terjed (kb. 1200 m2), egy szarvnyi anyag elég lett, fél vödör vízzel felhígítva. Szükséges azonban, hogy a tehénszarv egész tartalmát a vízzel alaposan összekössük. Azaz most el kell kezdeni a keverést, mégpedig úgy, hogy az ember a vödör szélénél haladva erősen kever, a periférián köröskörül, úgy, hogy középen szinte a vödör fenekéig mélyedő kráter keletkezzen, hogy az egész körforgásban, rotációban legyen. Aztán gyorsan meg kell fordulni a keveréssel, úgy, hogy most a víz az ellenkező irányban zubogjon. Egy óra hosszáig kell kevernünk ahhoz, hogy az anyagok alaposan áthassák egymást.

Gondolják csak el, milyen kevés, és nem is nagyon megterhelő munkára van szükségünk. Még azt is el tudom képzelni, hogy a gazdaság foglalatosság nélküli tagjai különös örömmel végzik a trágya keverését, legalább is a dolog kezdetén. Jó, ha a ház fiai és lányai végzik, mert ők mindenről a legcsodásabb módon gondoskodnak. Mert a még szagtalan anyag lassan beinduló illatárasztása nagyon kellemes érzést fakaszt. Az embernek is rendkívül jót tesz az a személyes viszony, amit itt kialakíthat, amikor általában megfigyeli a természetet, s nem csak az útikalauzokból tanulmányozza.

Látják, ezután már csak arról van szó, hogy a megművelt területre ezt a szert kipermetezzük - így egyesíthetjük a föld szférájával. Kis területen egy közönséges permetező is megteszi, de magától értetődik, hogy a nagyobb területek kezeléséhez megfelelő gépeket kell konstruálni. De ha valaki eljut odáig, hogy a közönséges trágyát ezzel a mondhatnánk „szellemi trágyával” kombinálja, meg fogja látni, micsoda termékenységet hozhat létre mindezzel. Ezek a dolgok rendkívüli módon fejleszthetők, mert a leírtakhoz hozzá lehet fűzni egy másikat is, ami a következőkből áll:

Vegyünk megint csak tehénszarvakat, és töltsük meg őket - de most ne trágyával, hanem - lisztfinomságú porított kvarccal, azaz kovával (szilikáttal), lehet az ortoklász vagy földpát is. A porból készítsünk előbb kásaszerű, vagy egészen gyenge tésztához hasonló sűrűségű pépet, és így töltsük a tehénszarvba. Most átteleltetés helyett nyaraltassuk át a szarvakat, s a nyár leteltével, késő ősszel vegyük ki a földből, s a tartalmát őrizzük meg a következő tavaszig. Az anyagot, ami így ki volt téve a földben a nyári életnek, ugyanúgy kezeljük, csakhogy ebből sokkal csekélyebb mennyiségre van szűkségünk. Egy vödör vízben elég lesz egy borsószemnyi mennyiséget kikeverni, talán még egy gombostűfejnyi is elegendő. De ezt is egy óra hosszat kell keverni. Ha aztán ezt a növények külső permetezésére használjuk - különösen a zöldségféléknél és hasonlóknál lesz ezt érdemes megtenni - nem brutális öntözésre, hanem csak permetezésre, akkor meglátják, hogyan támasztja alá a másik, a szarvtrágyából (humuszpreparátumból) fakadó, s a földből kiáradó hatást.

Ha majd ezt a dolgot kiterjesztik a szántóföldekre is, ami egyáltalán nem lenne lehetetlen elképzelés - mért ne volna lehetséges olyan gépekkel dolgozni, amelyekkel nagy táblákat lehet egészen finoman megpermetezni, amire itt szükség van? -, akkor majd látszani fog, hogy a szarvból származó trágya a növényeket hogyan tolja alulról, míg a másik felülről húzza, nem túl gyengén és nem is túl erősen. Ez a hatás éppen a szántóföldi növényeknél érvényesülhetne csodálatosan.

Mint látják, ezeket a dolgokat a szemléletnek szélesebb köréből emeltük ki, nem abból a szemléletből, ami a dolgokkal úgy bánik, mintha egy embert a kisujjából akarnánk elméletileg felépíteni. S ezzel valami nem lebecsülendőt tudtunk elérni. Mert láthatják, hogy amikor a vizsgálódások olyasmire vonatkoznak, ami a gazdának a produktivitását növeli, amint mondják, végső soron csak arról van szó a kísérletekben: hogyan lehet financiálisan a legjobb hozamot elérni a termelés során. Sokkal többről nemigen esik szó. Nem mindig gondolják ezt így, de végső soron tudat alatt csak erről van szó - s egy új módszernél aztán csodálkozik a gazda a pillanatnyi nagy eredményen, amikor óriási krumpli terem, valami ami nagy, felfújt. De aztán nem folytatják a kísérletezést tovább. De a dolognak nem ez a lényege.

A lényeg az, ha a dolog az emberre vonatkozik, hogy az ember egész létére legyen kedvező hatással. Nevelhetünk ragyogó külsejű termést a szántón vagy a gyümölcsösben, de lehet, hogy az embernek csak a gyomrát fogja megtölteni, és belső létére nem lesz szerves jó hatással. De ez a mai tudomány eddig a pontig, hogy az ember hogyan szerezheti meg a legmegfelelőbb táplálékot saját organizmusa számára, nem tud eljutni, mert az ide vezető utat egyáltalán meg se találja.

Amit így kimondhatunk a szellemtudomány alapján, az a természet egész háztartásán alapul. Az egészből kiinduló gondolatból ered. Ezért amit az egyesre ki kell mondjon, az mértékadó az egészre. Ha az ember így gazdálkodik, nem is lehet másként, minthogy embernek és állatnak a legjobbat adja. Mert mindenütt az ember szemléletéből indultunk ki, az ember tétetett alapként. S ezáltal az emberi természetnek leginkább javát szolgáló figyelmeztetések, irányjelzők megmutatkoznak. Ebben különbözik a fenti szemlélet a ma szokásostól.