A gondolkodás által fogalmak és eszmék keletkeznek. Hogy mi egy fogalom, az szavakkal nem fejezhető ki. A szavak csak felhívhatják figyelmünket arra, hogy fogalmaink vannak. Ha valaki meglát egy fát, gondolkodása reagál megfigyelésére, a tárgyhoz egy eszmei korrelátumot fűz és a tárgyat és eszmei korrelátumot összetartozónak tekinti. Ha a tárgy eltűnik megfigyelése területéről, csak annak eszmei korrelátuma marad vissza. Ez az utóbbi a tárgy fogalma. Minél több tapasztalattal rendelkezünk, annál több fogalmunk van. A fogalmak azonban egyáltalán nem élnek külön-külön, hanem egy törvényszerű egésszé tevődnek össze. Az „organizmus” fogalma például kapcsolódik a „törvényszerű fejlődés, növekedés„ stb. fogalmához. Más egyes dolgokról alkotott fogalmak teljesen egybeesnek. Az oroszlánokról alkotott minden fogalmunk az „oroszlán” általános fogalmában egyesül. Ilyen módon az egyes fogalmak zárt fogalomrendszerré tevődnek össze, amelyben mindegyiknek megvan a maga megfelelő helye. Az eszmék minőségileg nem különböznek a fogalmaktól; csak tartalmasabb, átfogóbb, telítettebb fogalmak. - Hangsúlyozottan fel kell hívnom itt a figyelmet arra, hogy kiindulópontként a gondolkodást jelöltem meg és nem a fogalmakat és eszméket, amelyek csak a gondolkodás útján nyerhetők. Ezeknek már előfeltétele a gondolkodás. Ezért amit a gondolkodás önmagán alapuló, semmi által meg nem határozott természetéről mondtam, nem vihető át egyszerűen a fogalmakra. (Ezt azért jegyzem itt meg nyomatékkal, mert ebben tér el felfogásom Hegelétől, aki a fogalmat teszi meg elsőnek és eredendőnek.)

A fogalom nincs adva a megfigyeléssel. Ez már abból a körülményből is kitűnik, hogy a felnövő ember csak lassan és fokozatosan alkotja meg fogalmait a körülötte lévő tárgyakról. A fogalmakat az ember fűzi hozzá a megfigyeléshez.

Korunk egyik sokat olvasott filozófusa (Herbert Spencer) következőképpen írja le azt a szellemi folyamatot, amelyet a megfigyeléssel kapcsolatban hajtunk végre: „Ha egy szeptemberi napon séta közben a mezőn néhány lépésnyire tőlünk valamilyen zörejt hallunk, és az árok partján a zörej irányában a füvet mozogni látjuk, valószínűleg odamegyünk, hogy megtudjuk mi idézte elő a zörejt és a mozgást. Közeledésünkre egy fogoly röppen fel az árokból és ezzel kíváncsiságunk ki is elégült: megkaptuk, amit a jelenségek magyarázatának nevezünk. Ez a magyarázat, ha jól megnézzük, a következőkből áll: mivel életünk során igen sokszor tapasztaltuk, hogy kis tárgyak nyugalmi helyzetének a megzavarása egy közöttük lévő másik tárgy mozgása által előidézett kísérőjelenség és mivel ezért az ilyen zavarások és mozgások közötti kapcsolatokat általánosítottuk, a mostani zavarásnak is megkapjuk a magyarázatát, mihelyt megállapítjuk, hogy ez éppen ennek a kapcsolatnak egyik példája.” - Pontosabban vizsgálva azonban egész másképp van, mint ahogy azt Spencer leírja. Ha valamilyen zörejt hallok, először is megkeresem a fogalmat ehhez a megfigyeléshez. Ez a fogalom vezet csak túl magán a zörejen. Aki nem gondolkodik tovább, az egyszerűen csak hallja a zörejt és ezzel meg is elégszik. Ha azonban gondolkodom, tisztában leszek azzal, hogy a zörejt okozatnak kell felfognom. Előbb tehát össze kell kötnöm az okozat fogalmát a zörej észleletével és csak ez indít arra, hogy a dolog megfigyelésén túl az ok után is kutassak. Az okozat fogalma hívja elő az ok fogalmát és keresni fogom a zörejt okozó tárgyat, amelyet azután a fogolyban meg is találok. Az ok és okozatnak ezt a fogalmát azonban, bármilyen sok megfigyelést teszek is, sohasem nyerhetem a puszta megfigyelésből. A megfigyelés kikényszeríti a gondolkodást és csak a gondolkodás vezet ahhoz, hogy az egyes élményt egy másikhoz kapcsolja.

Ha a „szigorúan tárgyilagos tudománytól” azt követelik, hogy tartalmát csakis a megfigyelésből merítse, egyben azt is követelni kell tőle, hogy minden gondolkodásról mondjon le. Mert a gondolkodás, természeténél fogva, túlmegy a megfigyelt dolgokon.

Ezek után térjünk át a gondolkodásról a gondolkodó lényre; mert ő az, aki a gondolkodást a megfigyeléssel összeköti. Az emberi tudat az a színtér, ahol a fogalom és megfigyelés találkozik és egymással összekapcsolódik. Ezzel mindjárt jellemeztük is a tudatot. Az emberi tudat a közvetítő a gondolkodás és megfigyelés között. Amikor az ember megfigyel egy tárgyat, ez adott a számára; amikor gondolkodik, ő maga tevékeny. A tárgyat mint objektumot, saját magát mint gondolkodó szubjektumot szemléli. Mivel gondolkodását a megfigyelésre irányítja, van tudata az objektumokról; mivel gondolkodását saját magára irányítja, van tudata önmagáról, azaz van éntudata. Az emberi tudatnak szükségképpen egyszersmind éntudatnak is kell lennie, mivel gondolkodó tudat. Mert ha a gondolkodás tekintetét a saját tevékenységére irányítja, akkor a maga tulajdonképpeni mivolta, tehát a saját szubjektuma, lesz mint objektum a tárgya.

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy csak a gondolkodás segítségével tudjuk magunkat szubjektumként meghatározni és az objektumokkal szembeállítani. Ezért nem szabad a gondolkodást soha pusztán szubjektív tevékenységnek felfognunk. A gondolkodás túllép szubjektumon és objektumon. Ezt a két fogalmat ugyanúgy a gondolkodás hozza létre, mint a többit. Ha tehát mint gondolkodó szubjektumok a fogalmat valamely tárgyra vonatkoztatjuk, nem szabad ezt a vonatkoztatást pusztán szubjektív valaminek tekintenünk. Nem a szubjektum hozza létre a vonatkoztatást, hanem a gondolkodás. A szubjektum nem azért gondolkodik, mert szubjektum; hanem azért érzi magát szubjektumnak, mert gondolkodni tud. Az a tevékenység tehát, amelyet az ember mint gondolkodó lény fejt ki, nem pusztán szubjektív, hanem olyan, amely sem nem szubjektív, sem nem objektív, amely a két fogalmon túlemelkedik. Nem lehet azt mondanom, hogy individuális szubjektumom gondolkodik, mert ez maga a gondolkodás kegyelméből él. A gondolkodás tehát olyan elem, amely saját magamon túlvisz és összeköt az objektumokkal. Ugyanakkor azonban el is választ tőlük, amennyiben mint szubjektumot szembeállít velük.

Ezen alapszik az ember kettős természete: gondolkodik és ezzel egységbe foglalja magát és a rajta kívül lévő világot; de ugyanakkor a gondolkodás segítségével határozza meg magát, mint a dolgokkal szemben álló individuumot.

A következőkben fel kell tennünk a kérdést: hogyan kerül a tudatba a másik elem, amelyről eddig csak mint a megfigyelés objektumáról beszéltünk és amely a tudatban találkozik a gondolkodással?

Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, el kell távolítanunk megfigyelésünk területéről mindent, amit már a gondolkodás hozott oda. Mert mindenkori tudattartalmunkat a legkülönbözőbb módon állandóan átszövik a fogalmak.

Képzeljünk el egy olyan lényt, amely tökéletesen kifejlődött emberi intelligenciával lépne elő a semmiből, és így állna szemben a világgal. Amit itt észlelne mielőtt gondolkodását működésbe hozná, az a tiszta megfigyelési tartalom. A világ összefüggéstelen érzet-objektumok halmaza lenne: színek, hangok, tapintási, hő, íz, szag érzetek; továbbá kellemes és kellemetlen érzések. Ez az észlelethalmaz a gondolkodás nélküli tiszta megfigyelési tartalom. Vele szemben áll a gondolkodás, készen arra, hogy kifejtse tevékenységét, mihelyt erre lehetőség adódik. A tapasztalat csakhamar megmutatja, hogy adódik is. A gondolkodás szálakat tud húzni az egyes megfigyelési elemek között. Ezekhez az elemekhez bizonyos fogalmakat kapcsol és ezzel valamilyen viszonyt létesít köztük. Az előbb már láttuk, hogy a hozzánk hatoló zörejt úgy kapcsoljuk össze egy másik megfigyeléssel, hogy az előbbit az utóbbi okozataként határozzuk meg.

Ha mármost meggondoljuk, hogy a gondolkodás egyáltalán nem fogható fel szubjektív tevékenységként, akkor azt sem fogjuk hinni, hogy a gondolkodás által létrehozott kapcsolatok csupán szubjektív érvényűek.

Következő feladatunk lesz, hogy gondolkodásunk segítségével megkeressük a fent leírt közvetlenül adott megfigyelési tartalom és tudatos szubjektumunk között lévő kapcsolatot.

A szóhasználat bizonytalansága miatt szükségesnek látom tisztázni olvasóimmal egy szónak a használatát, amelyet a következőkben alkalmaznom kell. Érzeteink közvetlen objektumait, amelyekről az előbb beszéltünk, amennyiben ezekről a tudatos szubjektum megfigyelés útján szerez tudomást, észleleteknek nevezem. Tehát nem a megfigyelés folyamatát, hanem annak objektumát nevezem észleletnek.

Az érzet kifejezést azért nem választom, mert a fiziológiában meghatározott jelentése van és ez szűkebb körű az észlelet általam megjelölt fogalmánál. Valamely érzésemet nevezhetem észleletnek, de nem nevezhetem fiziológiai értelemben vett érzetnek. Érzéseimről is úgy szerzek tudomást, hogy azok számomra észleletekké lesznek. Sőt, a mód miatt, ahogy a megfigyelés révén tudomást szerzünk gondolkodásunkról, észleletnek nevezhetjük a gondolkodást is, amikor az először jelenik meg tudatunkban.

A naiv ember a közvetlenül megjelenő észleleteket úgy szemléli, mint amelyeknek tőle teljesen független létük van. Ha egy fát lát, azt hiszi, hogy abban a formában, azokkal a színekkel stb. áll azon a helyen, ahol ő látja. Ha látja reggel a felkelő Nap korongját a láthatár szélén megjelenni és követi annak útját, azt hiszi, hogy tényleg olyan és úgy halad, ahogyan ő megfigyeli. És ebben a hitében megmarad mindaddig, amíg más, ezeknek ellentmondó észleletekkel nem találkozik. A gyermek, akinek még nincsenek tapasztalatai a távolságokról, meg akarja fogni a Holdat és csak akkor helyesbíti amit első látásra valóságnak tartott, amikor egy későbbi észlelete ellentmond az elsőnek. Észleleteim körének minden bővülése arra késztet, hogy a világról alkotott képemet helyesbítsem. Ez éppúgy megmutatkozik a mindennapi életben, mint az emberiség szellemi fejlődésében. Annak a képnek a helyébe, amelyet a régiek a Földnek a Naphoz és a többi égitestekhez való viszonyáról alkottak, Kopernikusznak egy másikat kellett helyezni, mert a régi nem egyezett az újabb, azelőtt ismeretlen észleletekkel. Amikor dr. Franz megoperált egy vakon született embert, az elmondta, hogy operációja előtt tapintó érzékének észleletei útján egész más képet alkotott a tárgyak nagyságáról. Tapintással szerzett észleleteit látási észleletei segítségével helyesbítenie kellett.

Mi az oka annak, hogy kénytelenek vagyunk így állandóan helyesbíteni megfigyeléseinket?

Megkapjuk a választ, ha végiggondoljuk a következőket. Ha egy fasor egyik végén állok, akkor a másik végén álló fákat úgy látom, mintha kisebbek lennének és közelebb állnának egymáshoz, mint ott ahol én állok. Észleleti képem más lesz, ha megváltoztatom megfigyelési helyemet. Az az alak tehát, amelyben észleleti képem megjelenik, nem az objektumtól függ, hanem tőlem, az észlelőtől. A fasor számára egész közömbös, hol állok. A róla nyert képem számára azonban lényeges, mert teljességgel ettől függ. Ugyanígy közömbös a Nap és a bolygórendszer számára, hogy az emberek éppen a Földről nézik őket. A róluk kapott észleleti képet azonban az emberek tartózkodási helye határozza meg. Az észleleti képnek megfigyelésünk helyétől való ez a függősége még a legkönnyebben áttekinthető. - Nehezebbé válik a dolog, ha észleleti világunknak testi és szellemi organizációnktól való függőségét nézzük. A fizika kimutatja, hogy a térben, amelyben valamilyen hangot hallunk, levegő-rezgés van, és hogy abban a testben is, amelyben a hang eredetét keressük, a részek rezgő mozgásban vannak. Mi ezt a mozgást csak hangként észleljük, ha normálisan organizált fülünk van. E nélkül számunkra az egész világ örökké néma maradna. A fiziológia azt tanítja, hogy vannak emberek, akik a bennünket körülvevő csodálatos színpompából semmit sem észlelnek. Észleleti képük csak a világos és sötét árnyalatokat mutatja. Mások csak egy bizonyos színt nem tudnak észlelni, például a pirosat. Ez a szín hiányzik világképükből, ezért világképük más, mint a többi emberé. Észleleti képemnek a megfigyelés helyétől való függőségét matematikainak, organizmusomtól való függőségét minőséginek nevezném. Az előbbi észleleteim nagyságviszonyait és a kölcsönös távolságokat határozza meg, utóbbi azok minőségét. Az a minőségi meghatározás, hogy egy piros felületet pirosnak látok, szemem organizációjától függ.

Észleleti képeink tehát ezek szerint szubjektívek. Észleleteink szubjektív jellegének ez a felismerése könnyen támaszthat kétségeket az iránt, hogy észleleteinknek van-e egyáltalán valamilyen objektív alapja. Ha tudjuk, hogy egy észleletet, például a piros szín vagy bizonyos hang észlelete nem lehetséges organizmusunk megfelelő felépítettsége nélkül, könnyen hihetjük, hogy az szubjektív organizmusunkon kívül egyáltalán nincs is, hogy az észlelés aktusa nélkül, amelynek objektuma egyáltalán nem is létezik. Ennek a nézetnek klasszikus képviselője George Berkeley, aki szerint az ember attól a pillanattól kezdve, hogy tudatossá válik benne a szubjektumnak az észleletre vonatkozó jelentősége, nem hiheti többé, hogy van valamilyen, a tudatos szellemen kívüli világ. Ezt mondja: „Egyes igazságok olyan kézenfekvők és nyilvánvalóak, hogy csak szemünket kell kinyitnunk ahhoz, hogy lássuk őket. Ilyen igazságnak tartom azt a fontos tételt, hogy sem az égiek egész kórusának, sem annak ami a Földhöz tartozik, tehát a világ hatalmas épületét alkotó testek egyikének sincs a szellemen kívüli valamilyen szubszisztenciája; létük abból áll, hogy észlelik vagy megismerik őket, következésképpen amíg nem észlelem őket vagy amíg nem egzisztálnak a magam vagy más teremtett szellem tudatában, addig vagy egyáltalán nincs egzisztenciájuk, vagy egy örök szellem tudatában léteznek.” E szerint a nézet szerint az észleletből nem marad semmi, ha nem észleljük. Nincs szín, ha nem látjuk, nincs hang, ha nem halljuk. Ugyanígy nincs kiterjedés, alak, mozgás sem észlelési aktus nélkül. Sehol sem látunk csak kiterjedést vagy alakot, ezeket mindig színekkel, vagy más, elvitathatatlanul szubjektivitásunktól függő tulajdonságokkal együtt látjuk. Ha ez utóbbiak észleletünkkel együtt eltűnnek, akkor a velük összekötött előbbiekkel is ennek kell történnie.

Arra az ellenvetésre, hogy ha a formának, színnek, hangnak stb. csak az észlelés aktusán belül van is léte, mégis kell létezniük dolgoknak, amelyek a tudat nélkül is vannak és amelyekhez a tudatos észleleti képek kell hogy hasonlítsanak, az előbbi nézet azt válaszolja, hogy szín csak színhez, forma csak formához hasonlíthat. Észleleteink tehát semmi máshoz nem hasonlíthatnak, csak észleleteinkhez. Az is, amit valamely tárgynak nevezünk, nem más, mint észleletek egy bizonyos módon összekapcsolt csoportja. Ha elveszem az asztaltól az alakot, kiterjedést, színt stb., röviden mindazt, ami csak az én észleletem, nem marad belőle semmi. Ez a nézet következetesen végigvíve, ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy észlelésem objektumai csak általam vannak, éspedig csak annyiban, és ameddig észlelem őket; eltűnnek az észleléssel együtt és észlelés nélkül nincs is értelmük. Észleleteimen kívül viszont semmilyen tárgyról nem tudok és nem is tudhatok semmit.

Amíg csak általánosságban vizsgáljuk azt a körülményt, hogy az észleletet szubjektumunk organizációja is meghatározza, addig ez ellen a megállapítás ellen semmit sem hozhatunk fel. Lényegesen más volna azonban a helyzet, ha meg tudnánk állapítani, hogy észlelésünknek mi a szerepe az észlelet létrejöttében. Akkor tudnánk mi történik az észlelettel az észlelés során és meg is tudnánk határozni, hogy minek kell már meglenni benne, mielőtt észleljük.

Ez vizsgálódásunkat az észlelés objektumáról annak szubjektumára irányítja. Nemcsak a rajtam kívül álló dolgokat észlelem, hanem magamat is. Az önmagam észleletének tartalma mindenekelőtt az, hogy én a maradandó vagyok az állandóan változó észleleti képekkel szemben. Énem észlelete más észleleteim közben is mindig jelentkezhet tudatomban. Amikor elmélyedek valamely tárgy észlelésében, először csak erről a tárgyról van tudatom. Ehhez társulhat azután az önmagam észlelése. Ekkor már nemcsak a tárgyról tudok, hanem saját magamról is, aki a tárggyal szemben állok és megfigyelem azt. Nemcsak a fát látom, hanem azt is tudom, hogy én vagyok az, aki látom. Felismerem azt is, hogy végbemegy bennem valami, miközben a fát megfigyelem. Ha a fa eltűnik látókörömből, valami visszamarad tudatomban ebből a folyamatból, éspedig a fa képe. Ez a kép megfigyelésem folyamán énemhez kapcsolódott. Énem tartalma gazdagodott, új elem került beléje. Ezt az elemet nevezem a fáról alkotott képzeletemnek. Sohasem beszélhetnék képzetekről, ha nem élném át azokat az önmagam észleletében. A különböző észleletek egyszerűen elvonulnak előttem. Csak mert észlelem önmagamat és észreveszem, hogy minden észlelettel megváltozik énem tartalma is, kényszerülök arra, hogy összefüggésbe hozzam a tárgy megfigyelését saját állapotom megváltozásával és képzetemről beszéljek.

A képzetet önmagamon észlelem olyan értelemben, ahogyan más tárgyakon a színt, hangot stb. Most már különböztetni is tudok és a velem szembenálló tárgyakat külvilágnak, a saját magam észlelete tartalmát pedig belső világomnak nevezem. A képzet és a tárgy viszonyának félreismerése a legnagyobb félreértéseket idézte elő az újabb filozófiában. A bennünk végbemenő változás észleletét, a saját énünk modifikációját helyezték előtérbe, ugyanakkor az ezt a modifikációt előidéző objektumot egészen elvesztették szem elől. Azt mondták: nem a tárgyakat észleljük, csak saját képzeteinket. Semmit sem tudhatok megfigyelésem tárgyáról, az asztalról mint olyanról, hanem csak az asztal észlelése közben bennem végbemenő változásról. - Ezt a nézetet nem szabad. összetévesztenünk Berkeley előbb említett nézetével. Berkeley azt állítja, hogy észleleti tartalmunk szubjektív természetű, de nem mondja, hogy csak képzeteinkről tudhatunk. Tudásunkat azért korlátozza képzeteinkre, mert véleménye szerint képzeteinken kívül nincsenek is tárgyak. Amit asztalnak látok, az Berkeley szerint nincs is, mihelyt elfordítom róla tekintetemet. Ezért mondja Berkeley, hogy észleleteinket közvetlenül Istentől kapjuk. Látom az asztalt, mert Isten életre hívja bennem ezt az észleletet. Ezért Berkeley nem is ismer más reális lényt, mint Istent és az emberi szellemet. Amit világnak nevezünk, csak a szellemen belül létezik. Amit a naiv ember testi külvilágnak, természeti világnak nevez, az Berkeley szerint nem létezik. - Ezzel a nézettel áll szemben a ma uralkodó Kant-i nézet. amely nem azért korlátozza a világra vonatkozó megismerésünket képzeteinkre, mert meggyőződése szerint képzeteinken kívül dolgok nem is létezhetnek, hanem mert organizációnkat olyannak hiszi, hogy csak a saját magunk változásairól tudhatunk, nem pedig magukról a változást előidéző dolgokról. Abból a körülményből, hogy csak képzeteimet ismerem, nem arra következtet, hogy a képzeteimtől független egzisztencia nem létezik, hanem csak arra, hogy ilyet a szubjektum nem tud közvetlenül felvenni magába, ezeket csak „szubjektív gondolatai közvetítésével tudja imaginálni, kispekulálni, gondolni, megismerni vagy esetleg nem megismerni”. (O. Liebmann: Zur Analysis der Wirklichkeit - A valóság analíziséhez, 28. old.) Ez a felfogás valamit feltétlen biztosan vél mondani, olyasvalamit, ami közvetlenül, minden bizonyítás nélkül is érthető. - „Az első alapvető tétel, amelyet a filozófusnak a leghatározottabban tudatosítania kell, annak a felismerése, hogy tudásunk egyelőre semmi másra nem terjed ki, csakis képzeteinkre. Csakis képzeteinket éljük át közvetlenül, tapasztaljuk közvetlenül; és éppen mert közvetlenül tapasztaljuk őket, a róluk való tudásunkat még a legerősebb kételkedés sem veheti el tőlünk. Az a tudás viszont, amely képzetalkotásomon túlmegy, nem mentes a kételkedésről. (A képzetalkotást, mint kifejezést, itt a legtágabb értelemben használom úgy, hogy az az összes pszichikai történést is magában foglalja.) Ezért a filozofálásnak azzal kell kezdődnie, hogy a képzeteinken túlmenő minden tudásunkat kifejezetten kétségbevonhatónak kell tudnunk.” Így kezdi Volkelt könyvét „Kant ismeretelméletéről”. Ami itt közvetlen és magától értetődő igazságként szerepel, az valójában a következő gondolati művelet eredménye. A naiv ember azt hiszi, hogy a tárgyak ugyanúgy léteznek tudatán kívül is, ahogy ő azokat észleli. A fizika, fiziológia és pszichológia azonban azt tanítja, hogy észleleteinkhez szükség van organizációnkra, következésképpen semmi másról nem tudhatunk, csak arról, amit organizációnk közvetít a dolgokról. Ennélfogva észleleteink organizációnk modifikációi és nem maguk a dolgok (Dinge an sich). Eduard von Hartmann szerint ennek a gondolatmenetnek ahhoz a meggyőződéshez kell vezetnie, hogy közvetlen tudásunk csak képzeteinkről lehet. (Hartmann: Grundproblem der Erkenntnisttheorie. - Az ismeretelmélet alapproblémája. 1-40. old.) Mivel az organizmusunkon kívüli világban a testeknek és a levegőnek a rezgését észleljük és ez hangként nyilatkozik meg számunkra, ebből arra következtetnek, hogy amit hangnak nevezünk nem más, mint organizmusunk szubjektív reakciója a külvilágnak ezekre a mozgásaira. Ugyanígy a színt és a hőt is csak organizmusunk modifikációjának tartják. Úgy vélik, hogy mind a két észleletet a külvilág folyamatainak a hatása váltja ki belőlünk és ezek teljességgel különböznek attól, ami hő- vagy színélmény. Ha ilyen folyamatok a bőridegeket érik, szubjektív hőészlelethez jutunk, ha a látóideget érik, fényt és színt észlelünk. Fény, szín, hő tehát érző idegeink válasza a külső ingerekre. A tapintóérzék sem a külvilág tárgyairól ad hírt, hanem csak saját állapotunkról. A modern fizika alapján azt is lehetne gondolni, hogy a tárgyak végtelenül kicsi részekből, molekulákból állnak, és hogy ezek nem határosak közvetlenül egymással, hanem egymástól bizonyos távolságra vannak. Közöttük tehát üres tér van. Ezen keresztül hatnak egymásra vonzó és taszító erőkkel. Ha kezünkkel valamely tárgyhoz közelítünk, kezünk molekulái egyáltalán nem érintik közvetlenül a tárgy molekuláit, hanem bizonyos távolság marad a tárgy és kezünk között és amit a tárgy ellenállásának érzünk nem más, mint annak a taszító erőnek a hatása, amelyet a tárgy molekulái gyakorolnak kezünkre. Röviden: kívül vagyunk a tárgyon és csak organizmusunkra gyakorolt hatását észleljük.

Kiegészíti ezt a gondolatmenetet J. Müllernek (1801-58) az ún. specifikus érzékszervi energiákról szóló tana. Eszerint minden érzékszervnek az a sajátossága, hogy bármilyen külső ingerre csak egy bizonyos módon válaszol. Ha a látóideget valamilyen hatás éri, fényészlelet keletkezik függetlenül attól, hogy fény, mechanikus nyomás vagy elektromos áram hatott az idegre. Másrészt azonos külső ingerek a különböző érzékszervekben különböző észleleteket idéznek elő. Ebből az következnék, hogy érzékszerveink csak azt tudják közvetíteni, ami őbennük magukban végbemegy, de semmit sem a külvilágról. Mindegyik érzékszerv a maga természetének megfelelően határozza meg az észleletet.

A fiziológia szerint arról sem tudhatunk közvetlenül semmit, amit a tárgyak érzékszerveinkben előidéznek. A fiziológia a testünkben lejátszódó folyamatokat követve megállapítja, hogy a külső mozgások hatásai már az érzékszervekben is a legkülönbözőbb módon megváltoznak. Ezt a legvilágosabban szemünkön és fülünkön láthatjuk. Mind a kettő igen bonyolult szerv, és mindegyik lényegesen megváltoztatja a külső ingert, mielőtt a megfelelő ideghez viszi. Az ideg periférikus végétől tehát a már megváltozott inger halad tovább az agyhoz. Itt kell aztán működésre indítania a központi szerveket. Ebből arra következtetnek, hogy a külső folyamat egész sor változáson megy át mielőtt a tudatba kerül. Ami itt az agyban lejátszódik olyan sok közbülső folyamaton keresztül kapcsolódik a külső folyamathoz, hogy a kettő közti hasonlóság nem is jöhet számításba. Amit végül az agy közvetít a léleknek, az sem nem külső, sem nem az érzékszervekben lejátszódó folyamat, hanem kizárólag agyfolyamat. De a lélek még ez utóbbit sem észleli közvetlenül. Ami a legvégén tudatunkban van, az egyáltalán nem agyfolyamat, hanem érzet. Piros-érzetem egyáltalán nem hasonlít ahhoz a folyamathoz, amely agyamban játszódik le, ha pirosat érzékelek. Az utóbbi csak mint okozat keletkezik a lélekben és csak az agyfolyamat mint ok idézi elő. Ezért mondja Hartmann (Grundproblem der Erkenntnistheorie, 37. old.): „Amit a szubjektum észlel tehát, nem más, mint a maga saját pszichikai állapotainak a modifikációi.” Ha érzeteim vannak, ezek még messze nem állnak össze azzá, amit mint dolgokat észlelek. Hiszen agyam csak egyes érzeteket tud közvetíteni. A kemény és lágy érzetét a tapintó, a fény és szín érzetét a látóérzék közvetíti. Mégis mindezek egy és ugyanazok a tárgyon egyesítetten vannak meg. Ezt az egyesítést tehát előbb magának a léleknek kell végrehajtania A lélek rakja össze az agy által közvetített egyes érzeteket a dolgokká. Agyam külön-külön közvetíti számomra a látó, halló és tapintó érzeteket éspedig egészen különböző utakon, és ezeket rakja azután a lélek össze a trombita képzetévé. A folyamatnak ez az utolsó momentuma (trombita képzete) az, amely tudatom számára a legelső. Tudatomban már semmi sincs abból, ami rajtam kívül van és eredetileg érzékszerveimre hatott. A külső tárgy teljességgel elveszett azon az úton, amelyen át az agyba és az agyon keresztül a lélekbe jutott.

Nehéz lenne az emberiség szellemi életének a történetében ennél nagyobb éleselméjűséggel összehordott gondolati építményt találnunk, amely mégis semmivé foszlik, ha pontosabban megvizsgáljuk. Mert nézzük csak meg, hogyan is jön létre. Abból indul ki, ami a naiv tudat számára adva van: az észlelt tárgyból. Azután kimutatja, hogy amit a tárgyon észlelünk, nem léteznék számunkra, ha nem volnának érzékszerveink. Ha nincs szem: nincs szín. Abban a tárgyban tehát, amely a szemünkre hat, még nincs szín. A szín csak a szem és a tárgy kölcsönhatásából keletkezik. A tárgy tehát színtelen. De a szemben sincs szín; itt ugyanis valamilyen kémiai vagy fizikai folyamatot találunk, amelyet előbb az ideg vezet az agyhoz és ott egy másik folyamatot indít meg. Ez még mindig nem a szín. A színt csak az agyfolyamat kelti életre a lélekben. De még így sem kerül a tudatba, hanem a lélek előbb kihelyezi a tárgyra, és végül ezen véljük észlelni. Egy teljes kört írtunk le. Tudomást szereztünk valamely színes tárgyról. Ez az első. Azután megindul a gondolati művelet. Ha nem volna szemem, a tárgy számomra színtelen lenne. Nem mondhatom tehát, hogy a szín a tárgyon van. Keresésére indulok. Hiába keresem a szemben, hiába az idegben, hiába az agyban; a lélekben megtalálom ugyan, de nem a tárggyal összekötve. A színes tárgyat csak ott találom meg újra, ahonnan kiindultam. A kör bezárult. És én lelkem produktumának hiszem azt, amit a naiv ember a külső térben lévőnek gondol.

Ha itt megállunk, úgy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De az egészet meg kell néznünk még egyszer elölről. Hiszen eddig csak egy dologgal, a külső észlelettel dolgoztam, amelyről korábban, mint naiv embernek, egészen hamis képzetem volt. Azt hittem objektív léte van, olyan, amilyennek észlelem. Most viszont kiderül, hogy képzetalkotásommal együtt eltűnik, hogy csupán lelkiállapotom valamilyen modifikációja. Van-e egyáltalán még jogom ahhoz, hogy fejtegetéseimben belőle induljak ki? Mondhatom-e róla, hogy hat a lelkemre? Magát az asztalt, amelyről azelőtt azt hittem, hogy hat reám és létrehozza bennem a róla való képzetet, mostantól kezdve szintén képzetnek kell vennem. Következésképpen tehát érzékszerveim és a bennük végbemenő folyamatok is csak szubjektívek. Nincs jogom valóságos szemről beszélni, csak a szemről alkotott képzetemről. Ugyanez vonatkozik az idegpályákra, az agyfolyamatokra és nem kevésbé magában a lélekben lejátszódó folyamatra is, amelynek segítségével a különböző érzetek káoszából a dolgokat felépítjük. Ha az első gondolatmenet helyességét feltételezve újból végigfutok megismerési aktusom egyes szakaszain, megismerési aktusomat olyan képzetek szövedékének látom, amelyek mint képzetek nem is hathatnak egymásra. Nem mondhatom, hogy a tárgyról alkotott képzetem hat a szememről alkotott képzetemre, és ebből a kölcsönhatásból keletkezik a szín képzete. De erre nincs is szükségem. Mert mihelyt kiderül, hogy érzékszerveimről és ezek tevékenységéről, ideg- és lelki-folyamatomról is csak észleletek útján szerezhetek tudomást, azonnal kitűnik a fenti gondolatmenet teljes képtelensége. Helyes, hogy nincs észleletem megfelelő érzékszerv nélkül. De ugyanígy nincs érzékszervem sem észlelet nélkül. Az asztal észleletétől továbbmehetek a szemhez, amely azt látja, a bőridegekhez, amelyek tapintják; de ami ezekben végbemegy, azt megint csak az észlelet útján tapasztalhatom. És itt csakhamar észreveszem, hogy a szemben lejátszódó folyamat és a között, amit színként észlelek, a hasonlóságnak még csak nyoma sincs. Színészleletemet nem tudom azáltal semmivé tenni, hogy kimutatom azt a folyamatot, amely a szemben a szín észlelése közben lejátszódik. Épp így nem találom meg a színt az ideg- és agyfolyamatokban sem; csak új észleleteket kapcsolok organizmusomon belül az első észlelethez, amelyet a naiv ember organizmusán kívülre helyez. Csak az egyik észlelettől a másikhoz megyek át.

Azonkívül az egész következtetésben ugrás is van. Módomban van követni a szervezetemben végbemenő folyamatokat egészen az agyfolyamatokig, még ha az agy központi folyamataihoz közeledve következtetéseim egyre hipotetikusabbakká válnak is. A külső megfigyelés útja aztán megszűnik az agyfolyamatnál, éspedig annál a folyamatnál, amelyet észlelnék, ha az agyat fizikai, kémiai stb. eszközökkel és módszerekkel megközelíthetném. A belső megfigyelés útja az érzettel kezdődik és addig a pontig tart, ahol az érzetekből a dolgok felépítődnek. Az agyfolyamat és az érzet között a megfigyelési út megszakadt.

A most leírt gondolkodásmód kritikai idealizmusnak nevezi magát, szemben a naiv tudat álláspontjával, amelyet naiv realizmusnak nevez. A kritikai idealizmus elköveti azt a hibát, hogy az egyik észleletet képzetnek veszi, a másikat ezzel szemben ugyanolyan értelemben használja, ahogy azt az általa megcáfolni vélt naiv realizmus. Az észleletek képzetjellegét úgy akarja bizonyítani, hogy a saját organizmusáról szerzett észleleteit naiv realista módon objektíven érvényes tényeknek fogadja el; és ezen felül még az is elkerüli a figyelmét, hogy összekever két megfigyelési területet, amelyek között nem tud kapcsolatot találni.

A kritikai idealizmus csak úgy tudja megcáfolni a naiv realizmust, ha saját organizmusát naiv realista módon objektív létezőnek fogadja el. Abban a pillanatban azonban, amikor tudatára ébred annak, hogy a saját organizmusáról szerzett észleletei teljesen azonos jellegűek a naiv realizmus által objektív létezőnek elfogadott észleletekkel, nem támaszkodhatik többé az előbbiekre, mint biztos alapra. Szubjektív organizmusát is puszta képzetkomplexusnak kellene tekintenie. Ezzel elvész annak a lehetősége, hogy az észleleti világ tartalmát a szellemi organizáció művének tartsa. Fel kellene ugyanis tételeznie, hogy a „szín” mint képzet, csak a „szemnek” mint képzetnek a modifikációja. Az ún. kritikai idealizmus tehát csak a naiv realizmustól kölcsönvett tétellel bizonyítható. A naiv realizmust viszont csak úgy tudja megcáfolni, hogy annak feltevéseit egy másik területen kellő vizsgálódás nélkül érvényesülni hagyja.

Ezek szerint annyi bizonyos, hogy az észleletek területén végzett vizsgálódások alapján a kritikai idealizmus nem bizonyítható, így az észlelet sem fosztható meg objektív jellegétől.

Még kevésbé szabad magától értetődő és bizonyításra nem szoruló tételként elfogadnunk azt, hogy „az észlelt világ az énképzetem”. - Schopenhauer „Die Welt als Wille und Vorstellung” (A világ mint akarat és képzet) című főművét ezekkel a szavakkal kezdi: „A világ az én képzetem. - Ez az az igazság, amely minden élő és megismerő lényre érvényes, jóllehet csak az ember tudja gondolkodó absztrakt tudatába felvenni; és ha ezt igazán megteszi, eljutott a filozófiai megfontoltság állapotához. Ezután már világosan és biztosan tudja, hogy nem ismer Napot és Földet, hanem mindig csak szemet, amely látja a Napot, kezet, amely tapintja a Földet; hogy az őt körülvevő világ csak mint képzet létezik, azaz kivétel nélkül csak a képzetet alkotó személyre való vonatkozásában, aki ő maga. - Ha egyáltalán van olyan igazság, amely apriori kimondható, úgy ez az; mert minden lehető és elgondolható tapasztalásnak azt a formáját mondjuk ki vele, amely általánosabb mint minden más, mint idő, tér, okság; mert mindezeknek az előfeltétele...” Az egész tétel hajótörést szenved a fentebb már említett körülményen, hogy a szem és a kéz nem kevésbé észlelet, mint a Nap és a Föld. És Schopenhauer értelmében és kifejezésmódjával élve, ellene szegezhetnők az ő tételének: szemem, amely a Napot látja, kezem, amely a Földet tapintja ugyanúgy az én képzetem, mint maga a Nap és a Föld. Hogy azonban a tétel ezáltal semmivé lesz, az minden további nélkül világos. Mert csak valóságos szememnek és valóságos kezemnek lehetne modifikációja a Nap és a Föld képzete, nem pedig a szememről és kezemről alkotott képzetemnek. A kritikai idealizmusnak azonban a szemről és a kézről is csak mint képzetről lehet beszélnie.

A kritikai idealizmus teljességgel alkalmatlan arra, hogy az észlelet és képzet viszonyát meghatározza. Nem tudja különválasztani azt, ami az észlelés közben történik az észlelettel attól, aminek már meg kell lennie az észleleten az észlelés előtt, amire korábban utaltam. Ehhez tehát más úton kell eljutnunk.