Megállapítottuk, hogy a valóság megismeréséhez az elemeket egyrészt az észlelés, másrészt a gondolkodás szférájából kell merítenünk. Láttuk, hogy a teljes valóság - beleértve saját szubjektumunkat is - organizációnk adottsága következtében mint kettősség jelenik meg számunkra. A megismerés áthidalja ezt a kettősséget, amennyiben a valóság két eleméből, az észleletből és a gondolkodás által nyert fogalomból illeszti össze a dolog egészét. Ha azt a világot, amely elénk tárul mielőtt a megismerés révén a maga igazi alakját megkapta volna, a jelenségek világának nevezzük, szemben a világ észleletből és fogalomból egységgé kovácsolt mivoltával, akkor azt mondhatjuk, hogy a világ számunkra kettősségként (dualisztikusan) van adva és a megismerés dolgozza össze egységgé (monisztikussá). Az ebből az alapelvből kiinduló filozófiát monista filozófiának, vagy monizmusnak nevezhetjük. Szemben áll ezzel a kétvilág-teória, vagy dualizmus. Az utóbbi nem fogadja el, hogy csupán organizációnk osztja ketté az egységes valóságot, hanem azt állítja, hogy két egymástól teljesen különböző világ van. És az egyik világ magyarázatának a princípiumait a másikban keresi.

A dualizmus a megismerés téves értelmezésén alapszik. Az egységes létet két területre bontja, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját törvényei; ezeket a területeket azután külsőlegesen szembeállítja egymással. Ilyen dualizmusból származik az észleleti objektum és magánvaló megkülönböztetése, amely Kant révén került a tudományba és amelyet a mai napig sem küszöböltek ki. Ahogy kifejtettük, szellemi organizaciónk természetében rejlik, hogy valamely dolog csak mint észlelet lehet adva számunkra. A gondolkodás azután megszünteti a különállóságot, amennyiben minden észleletnek kijelöli a maga törvényszerű helyét a világ egészében. Amíg a világ egészének egyes részeit észleletként határozzuk meg, ezzel az elkülönítéssel egyszerűen szubjektivitásunk egy törvényét követjük. De ha az észleletek összességét az egyik résznek vesszük, és ezzel mint másik részt a „magánvalókat” állítjuk szembe, akkor a levegőbe filozofálunk, csak játszunk a fogalmakkal. Mesterséges ellentétet konstruálunk, az ellentét másik tagjának azonban nem tudunk tartalmat adni, mert valamely dolog számára tartalmat az észleletből meríthetünk.

A létnek minden olyan formáját, amelyet az észlelet és fogalom területén kívül lévőnek gondolunk, a jogosulatlan hipotézisek szférájába kell utalnunk. Ebbe a kategóriába tartozik a „magánvaló”. Egész természetes, hogy a dualista gondolkodó nem találhatja meg az összefüggést a hipotetikusan elfogadott világprincípium és a tapasztalatszerűen adott dolgok között. A hipotetikus világprincípium számára csak úgy kaphat valamilyen tartalmat, ha ezt a tartalmat a tapasztalati világból veszi és ez előtt a tény előtt egyszerűen behunyja a szemét. Különben tartalom nélküli fogalom marad, nem is fogalom, csak valami, aminek fogalmi formája van. A dualista gondolkodó erre általában azt mondja, hogy ennek a fogalomnak a tartalmát megismerésünkkel nem közelíthetjük meg, csak annyit tudhatunk, hogy van ilyen tartalom, de nem hogy mi ez a tartalom. A dualizmus mindkét esetben áthidalhatatlan. Hiába visszük a magánvaló fogalmába a tapasztalati világ néhány absztrakt elemét, lehetetlen ennek a tapasztalati világnak a gazdag, konkrét életét néhány tulajdonságra visszavezetnünk, amelyek maguk szintén csak az észleleti világból valók. Du Bois Reymond úgy gondolja, hogy az anyag nem észlelhető atomjai helyzetük és mozgásuk révén érzetet és érzést idéznek elő, azután arra a következtetésre jut, hogy sohasem kaphatunk kielégítő magyarázatot arra, hogyan hoz létre matéria és mozgás érzetet és érzést, mert: „teljességgel és örökre megfoghatatlan, hogy bizonyos számú szén, hidrogén, nitrogén stb. atom számára ne lenne közömbös jelenbeli, múltbeli vagy jövőbeli helyzete és mozgása. Teljességgel megfoghatatlan, miként támadhat összeműködésükből tudat”. - Ez a következtetés jellemző az egész gondolati irányra. Az észleletek gazdag világából kiragadja a helyzetet és mozgást. Ezeket átviszi az atomok kieszelt világára. Azután csodálkozik, hogy ebből a magagyártotta és az észleleti világból kölcsönvett princípiumból nem tudja kibontakoztatni a konkrét életet.

Hogy a magánvaló teljesen tartalom nélküli fogalmával dolgozó dualista nem juthat a világ magyarázatához, már princípiumának fenti definíciójából is következik.

A dualista minden esetben arra kényszerül, hogy megismerési képességünknek áthághatatlan korlátokat állítson. A monista világnézet híve tudja, hogy mindazt, ami a világ valamely jelenségének a magyarázatához szükséges, magában ebben a világban kell keresnie. És ennek a megtalálásában csak organizációjának esetleges időbeli vagy térbeli korlátai vagy hiányosságai akadályozhatják. Éspedig nem az általános emberi organizációé, hanem csakis a saját individuális organizációjáé.

A megismerés általunk meghatározott fogalmából következik, hogy nem beszélhetünk a megismerés határairól. A megismerés nem a világ általános ügye, hanem valami, amit az embernek önmagával kell elintézni. A dolgok nem kívánnak magyarázatot. Léteznek és hatnak egymásra a gondolkodás révén megismerhető törvények szerint, amely törvényekkel elválaszthatatlan egységben vannak. Ekkor lép velük szembe énünk és fogja fel belőlük egyelőre azt, amit észleletnek neveztünk. De az én bensejében megvan az erő ahhoz, hogy megtalálja a valóság másik részét is. Csak ha az én a valóságnak a világban elválaszthatatlanul összetartozó két elemét a maga számára is egyesítette, elégül ki megismerési vágyunk: jutott el az én ismét a valósághoz.

A megismerés létrejöttének előfeltételei tehát az én által és az énért vannak. Az én maga adja fel magának a megismerés kérdéseit. Ezeket a kérdéseket pedig a gondolkodás önmagában teljesen tiszta és világos eleméből veszi. Ha olyan kérdést teszünk fel, amelyre nem tudunk válaszolni, ez azért van, mert a kérdés tartalma nem minden részében világos és határozott. Nem a világ adja fel nekünk a kérdéseket, hanem mi magunk.

Ha egy kérdéssel állok szemben és nem ismerem a szférát, ahonnan a kérdés tartalma származik, elképzelhetem, hogy semmilyen lehetőségem sincs annak megválaszolására.

Megismerésünk során kérdésekkel állunk szemben, amelyek azért vetődnek fel, mert a tér, idő és szubjektív organizációnk által megszabott észleleti szférával a világ egységes egészére utaló fogalmi szféra áll szemben. Feladatunk az általunk jól ismert két szférának az összeegyeztetése. A megismerés határairól ezzel kapcsolatban nem beszélhetünk: Előfordulhat, hogy valamely időpontban ez vagy az kiderítetlen marad, mert életünk színtere megakadályoz abban, hogy észleljük azokat a dolgokat, amelyek közrejátszanak. De amit ma nem találtunk meg, azt holnap megtalálhatjuk. Az ilyen körülmények szabta korlátok csak múló természetűek és az észlelés és gondolkodás fejlődésével leküzdhetők.

A dualizmus azt a hibát követi el, hogy az objektum és szubjektum ellentétét - amelynek csak az észleleti területen van jelentősége - pusztán kieszelt, az észleleti területen kívüli jelenségekre viszi át. Minthogy azonban az észleleti területen a különálló jelenségek csak addig különállóak, amíg az észlelő lemond a gondolkodásról, amely minden különállóságot megszüntet és megvilágítja a különállóság pusztán szubjektív eredetét, a dualista olyan meghatározásokat visz át az észleletek mögötti világra, amelyeknek még magukra az észleletekre nézve sincs abszolút, csak relatív érvényességük. Ezzel a megismerési folyamat két számba jövő tényezőjét, az észleletet és a fogalmat, négyre bontja: 1. Az objektumra, mint magánvalóra; 2. az észleletre, amelyet a szubjektum szerez az objektumról; 3. a szubjektumra; 4. a fogalomra, amely az észleletet az objektumra, mint magánvalóra vonatkoztatja. Az objektum és szubjektum kapcsolata reális valami; az objektum valóságosan (dinamikusan) befolyásolja a szubjektumot. A dualizmus szerint ez a reális folyamat nem kerül a tudatunkba. De az objektumból kiinduló hatás ellenhatást vált ki a szubjektumból. Ennek az ellenhatásnak az eredménye lenne az észlelet, és a tudatba csak ez az utóbbi kerülne. Szerinte az objektumnak objektív (a szubjektumtól független), az észleletnek szubjektív realitása van. Ezt a szubjektív realitást vonatkoztatná a szubjektum az objektumra. Ez az utóbbi vonatkoztatás eszmei. - A dualizmus ezzel két részre szakítja a megismerési folyamatot. Az egyik az észleleti objektum létrehozása a magánvaló dologból tudaton kívül; a másik észlelet és fogalom összekötése és ennek az objektumra vonatkoztatása a tudaton belül játszódna le. Világos, hogy ilyen feltételek mellett a dualista a fogalmakba csupán szubjektív reprezentánsait véli látni annak, ami tudatától függetlenül létezik. Így a szubjektumban lejátszódó, az észleletet létrehozó objektív-reális folyamat és még inkább a magánvalók egymás közti objektív vonatkozása a dualista számára egyenesen megismerhetetlen marad; szerinte az ember az objektív realitásról egyáltalán csak fogalmi reprezentánsokat szerezhet. Az a fonal, amely a dolgokat egymással és individuális szellemünkkel (mint magánvalóval) objektíven összeköti, a tudaton túl egy magánvaló lényben van, akiről tudatunkban szintén csak fogalmi reprezentánsunk lehet.

A dualizmus szerint az egész világ valamilyen absztrakt fogalmi sémává lesz, ha a dolgok fogalmi összefüggése mellé nem statuál még reális összefüggéseket is. Más szóval: a dualista a gondolkodással fellelhető ideálprincípiumokat túl légieseknek találja és reálprincípiumokat keres, amelyekkel ezeket alátámaszthatja.

Nézzük meg közelebbről ezeket a reálprincípiumokat. A naiv ember (naiv realista) a külső tapasztalat tárgyait realitásoknak tartja. Az a körülmény, hogy a dolgokat kezével megfoghatja, szemével láthatja tanúskodik számára realitásukról. „Amit nem észlelhetünk, az nincs is” ezt egyenesen a naiv ember első axiómájának tekinthetjük, amelynek fordítottját éppen úgy elismeri: „mindaz, amit észlelhetünk, létezik”. Ezt legjobban bizonyítja az a mód, ahogyan a naiv ember a halhatatlanságban és a kísértetekben hisz. A lelket finom, észlelhető anyagnak képzeli, amely bizonyos különleges körülmények között még az átlagember számára is láthatóvá válhat (naiv kísértethit).

A naiv realista ezzel az ő reális világával szemben minden egyebet, tehát az eszmék világát is „csak eszmeinek”, realitás nélkülinek tartja. Amit a dolgokhoz mint gondolatot hozzáfűzünk, az csak a dolgokról alkotott gondolat. A gondolat nem fűz semmi reálisat az észlelethez.

A naiv ember azonban nemcsak a dolgok létezésére nézve tartja egyetlen bizonyítéknak az érzékelhetőséget, hanem a történésekre nézve is. Nézete szerint valamely dolog csak akkor tud hatni egy másikra, ha valamilyen fizikailag észlelhető erő indul ki az egyikből és jut a másikhoz. A régebbi fizika azt tartotta, hogy a testekből nagyon finom anyagok áramlanak ki és érzékszerveinken keresztül hatolnak lelkünkbe. Ezeket az anyagokat csak azért nem láthatjuk, mert érzékszerveink durvák ezeknek a finomságához. Elvileg ugyanolyan okból tulajdonítottak realitást ezeknek az anyagoknak, amiért a fizikai világ dolgainak is, vagyis létezési formájuk miatt, amelyet a fizikai realitásával analógnak gondoltak.

Az eszmeileg átélhető princípium önmagában megálló volta a naiv tudat számára nem jelent ugyanolyan értelemben realitást, mint a fizikailag átélhetőé. Valamely „pusztán eszmeileg” megragadott objektumot csalóka valaminek tekinti mindaddig, amíg az érzékszervi észlelés meg nem győzi annak realitásáról. Röviden: a naiv ember a gondolkodás eszmei bizonyságtétele mellé még az érzékek reális bizonyságtételét is igényli. Ennek az igénynek az alapján keletkeztek a kinyilatkoztatásba vetett hit primitív formái. A gondolkodással felfogható Isten a naiv tudat számára mindig csak „elgondolt” Isten marad. A naiv tudat Isten megnyilatkozását olyan módon kívánja, hogy az fizikai észleléssel megközelíthető legyen. Istennek testi valóságban kell megjelennie; a naiv tudat számára nem jelent sokat a gondolkodás tanúbizonysága, számára az Istenség létezését csak az bizonyítja, ha a vizet fizikailag is észlelhetően borrá változtatja.

A naiv ember magát a megismerést is a fizikai folyamatokkal analóg folyamatnak képzeli. A dolgok valamilyen lenyomatot hoznak létre a lélekben, vagy képeket küldenek ki magukból, amelyek az érzékeken keresztül hatolnak a lélekbe stb.

Amit a naiv ember érzékeivel észlelni tud, azt valóságnak tartja, amiről nincs ilyen észlelete (Isten, lélek, megismerés stb.), azt az észlelt dolgokkal analógnak képzeli el.

Ha a naiv realizmus tudományt akarna alapítani, ez a tudomány csak az észleleti tartalmak pontos leírása lehetne. Számára a fogalmak csak eszköz a cél eléréséhez. Csak arra valók, hogy eszmei korrelátumokat teremtsenek az észleletek számára. Magukra a dolgokra nézve nem jelentenek semmit. A naiv realista számára csak azok a tulipán-egyedek jelentenek realitást, amelyeket lát vagy láthat; a tulipán eszméje absztrakt valami a számára, realitás nélküli gondolatkép, amelyet a lélek az összes tulipánok közös ismertetőjegyeiből fűzött össze.

A naiv realizmusnak és annak az alaptételének, amely szerint minden észlelt dolog valóság, ellentmond a tapasztalat, amely azt tanítja, hogy az észleletek tartalma mulandó természetű. A tulipán, amelyet látok, ma valóság; egy év múlva a semmibe tűnt. Ami megnyilatkozott benne, az a tulipánfajta. Ez a fajta azonban a naiv realizmus szerint nem valóság, „csak” egy eszme. Így ez a világnézet abba a helyzetbe kerül, hogy látnia kell, mint jönnek és tűnnek el az általa valóságnak tartott dolgok, miközben éppen a szerinte „nem valóságos” valami nyilatkozik meg a „valóságossal” szemben. A naiv realizmus tehát kénytelen elfogadni az észleletek mellett még valami eszmeit is. Kénytelen olyan elemeket tudomásul venni, amelyeket érzékszervekkel nem észlelhet. És úgy segít magán, hogy ezek létezési formáját az érzékelhető objektumokéval analógnak gondolja. Ilyen hipotetikus realitások azon a láthatatlan erők, amelyek révén a fizikailag észlelhető dolgok egymásra hatnak. Ilyen az egyeden túlmutató átöröklés, amelynek alapján az egyedből hozzá hasonló új egyed fejlődik, és amelynek révén a fajta fenntartja magát.

Ilyen valami a szerves testeket átható életprincípium, a lélek, amelyről a naiv tudat mindig az érzékelhető realitások analógiájára alkot fogalmat; és ilyen végül a naiv ember által elfogadott isteni lény. Ennek az isteni lénynek tevékenységét teljesen olyan jellegűnek képzeli el, amilyen magának az embernek az észlelhető tevékenysége, vagyis antropomorfnak.

A modern fizika az érzeteket a testek legapróbb részeinek és valamilyen végtelenül finom anyagnak, az éternek vagy valami ehhez hasonlónak a folyamataira vezeti vissza. Amit például hőnek érzünk, az a hőt okozó test részeinek a mozgása az általa elfoglalt térben. Itt is valami észlelhetetlent képzelnek analógnak az észlelhetővel. A „test” fogalmának érzékelhető analogonja ebben az értelemben valamely minden oldalról körülzárt tér belseje, amelyben minden irányban rugalmas golyók mozognak, meglökik egymást, a falakhoz ütődnek, onnan visszapattannak stb.

Ilyen feltételezés nélkül a naiv realizmus számára a világ észleletek összefüggéstelen halmazává hullana szét, amelyben nincsenek kölcsönös vonatkozások, és amely semmilyen egységgé sem kapcsolódik össze. Világos azonban, hogy a naiv realizmus csak következetlenséggel juthat ehhez a feltételezéshez. Ha hű akar maradni alaptételéhez, hogy csak az valóság amit észlelünk, akkor nem szabadna valóságot feltételeznie ott, ahol semmit sem észlel. Az észlelhető dolgokból ható észlelhetetlen erők a naiv realizmus álláspontja szerint, tulajdonképpen jogosulatlan hipotézisek. De mert más realitást nem ismer, ezeket a hipotetikus erőket észleleti tartalommal ruházza fel. Tehát egy létformát (az észleleti létformát) olyan területre terjeszt ki, ahol hiányzik az az eszköz, amely egyedül mondhatna valamit erről a létformáról, vagyis maga az érzékszervi észlelés.

Ez az önmagában ellentmondó világnézet a metafizikai realizmushoz vezet. Ez utóbbi az észlelhető realitás mellé egy észlelhetetlent konstruál, amelyet az előbbivel analógnak gondol. A metafizikai realizmus tehát szükségképpen dualizmus.

Ahol a metafizikai realizmus valamilyen összefüggést vesz észre az észlelhető dolgok között (egymás felé irányuló mozgást, egy objektív valaminek a tudatossá válását stb.), ott valamilyen realitást tételez fel. Ezt a megfigyelt összefüggést azonban csak a gondolkodással tudja kifejezni, de nem tudja észlelni. Az eszmei vonatkozást önkényesen valami észlelhetőhöz teszi hasonlóvá. E szerint a gondolatmenet szerint tehát a valóságos világ két részből tevődik össze: az örökké keletkező és elmúló észleleti objektumokból és az észlelhetetlen erőkből, amelyek az észleleti objektumokat létrehozzák és amelyek maradandóak.

A metafizikai realizmus a naiv realizmus és idealizmus ellentmondásokkal teli keveréke. Feltételezett erői észlelhetetlen dolgok észleleti qualitásokkal felruházva. A világnak a mellett a területe mellett, amelyre vonatkozólag az észlelhetőségben megismerési módja van, elismer egy másik területet is, amellyel szemben az a megismerési mód nem alkalmazható és amely csak a gondolkodással közelíthető meg. Ugyanakkor nem tudja rászánni magát arra, hogy a létnek azt a formáját, amelyet a gondolkodás közvetít, vagyis a fogalmat (eszmét) az észlelettel egyenrangú tényezőnek ismerje el. Ha el akarjuk kerülni az észlelhetetlen észlelet ellentmondását, akkor el kell ismernünk, hogy az észleletek közötti, a gondolkodás által közvetített vonatkozásoknak számunkra nincs más létformája, mint a fogalmi létforma. Ha a metafizikai realizmusból a jogosulatlan elemeket kizárjuk, a világ nem lesz más, mint észleletek és azok fogalmi (eszmei) vonatkozásainak összessége. Így a metafizikai realizmus olyan világnézetbe torkollik, amelyben az észlelet követelménye az észlelhetőség, az észleletek közötti vonatkozásoké pedig a gondolhatóság. Ez a világnézet az észleleti és fogalmi világ mellett nem ismerhet el még egy harmadikat is, amelyben az ún. reálprincípium és ideálprincípium egyaránt érvényes.

Amikor a metafizikai realizmus azt állítja, hogy az észleleti objektum és annak észlelő szubjektuma között lévő eszmei vonatkozáson kívül még egy reális vonatkozásnak is kell lenni az észlelet „magánvalója”, és az észlelhető szubjektum „magánvalója” (az ún. individuál-szellem) között, akkor ez az állítás valamely, a fizikai világ folyamataihoz hasonló, de nem észlelhető folyamatnak a téves feltételezésén alapszik. Ha továbbmenően a metafizikai realizmus azt mondja, hogy észleleti világommal tudatos-eszmei kapcsolatba kerülök, a valóságos világgal azonban csak dinamikus (erő-)viszonyba kerülhetnek, akkor ezzel megint csak a már kifogásolt hibát követi el. Erőviszonyról csak az észleleti világban (a tapintóérzék területén) beszélhetünk, azon kívül azonban nem.

Fenti világnézetet, amelybe a metafizikai realizmus, ha ellentmondásteljes elemeit leveti, végül beletorkollik monizmusnak nevezhetjük, mert az egyoldalú realizmust az idealizmussal egy magasabb egységbe fogja össze.

A naiv realizmus számára a valóságos világ észleleti objektumok összessége; a metafizikai realizmus számára az észleleteken kívül az észlelhetetlen erők is realitást jelentenek; a monizmus az erők helyébe a gondolkodással megszerzett eszmei összefüggéseket helyezi. Ezek az összefüggések azonban a természeti törvények. A természeti törvény ugyanis nem más, mint bizonyos észleletek összefüggésének fogalmi kifejeződése.

A monizmusnak egyáltalán nincs módja, hogy az észleleten és fogalmon kívül még más princípiumokat is keressen a valóság magyarázatára. Tudja, hogy a valóság egész területén nincs semmi, ami erre okot adna. Az észleleti világot, ahogy az a közvetlen észlelés elé tárul, a fél valóságnak tekinti; a teljes valóságot az észleleti világnak a fogalmi világgal való egyesítésében találja meg. A metafizikai realista ellenvetésként azt mondhatja a monizmus követőjének: lehet, hogy a te megismerésed a te organizációd számára önmagában tökéletes, egy láncszem sem hiányzik belőle; de nem tudod, hogyan tükröződik a világ valamilyen másképpen organizált intelligenciában. A monizmusnak erre az a válasza, hogy ha vannak az emberi intelligencián kívül még más intelligenciák is ha észleleteik formái különböznek is a mieinktől, számomra csak annak van jelentősége, ami tőlük hozzám az észlelésen és fogalmon keresztül eljut. Észlelésem, éspedig specifikus emberi észlelésem révén mint szubjektum, szemben kell hogy álljak az objektummal. Ezzel a dolgok összefüggése megszakadt. A szubjektum a gondolkodás segítségével állítja aztán ismét helyre ezt az összefüggést. Ezzel újra belehelyezi magát a világ egészébe. Minthogy csakis szubjektumunk az oka annak, hogy a világnak ez az egésze észleleteink és a fogalmak között megszakítottan jelenik meg, ezért az igazi megismerést is ennek a kettőnek az egyesítése adja. Olyan lények számára, akiknek más az észleleti világuk (például kétszer annyi érzékszervük van), az összefüggés más ponton tűnhetnék megszakítottnak és annak helyreállítása is csak az ezeknek a lényeknek megfelelő, specifikus formában történhetnék. A megismerés határának a kérdése csak a naiv realizmus és a metafizikai realizmus számára merül fel, mert mindkettő a lélek tartalmát csak a világ fogalmi reprezentációjának látja. Szerintük ugyanis az, ami a szubjektumon kívül van, abszolút valami, ami önmagán alapszik és a szubjektum tartalma ennek az abszolút valaminek a képe, amely teljességgel kívül áll ezen az abszolúton. A megismerés tökéletessége ennek a képnek az abszolút objektumhoz való kisebb vagy nagyobb hasonlóságától függ. Az olyan lény, amelynek kevesebb érzékszerve van mint az embernek, kevesebbet észlel a világból, amelynek több érzékszerve, többet. Ennek megfelelően az előbbinek tökéletlenebb lesz a megismerése, mint az utóbbinak.

A monizmus szerint ez másképp van. Az észlelő tény organizációja határozza meg, hol jelenik meg a világ egysége objektumra és szubjektumra szétszakítva. Az objektum ennek a meghatározott szubjektumnak a vonatkozásában nem abszolút, csak relatív. Ennélfogva az ellentét áthidalása is csak egész specifikusan, éppen az emberi szubjektum sajátos módján történhet. Mihelyt az én, amely az észlelésben a világtól el van választva, a gondolkodással újra beleilleszti magát a világ összefüggésébe, megszűnik minden további kérdés, amely csak a különválás következménye volt.

Másfajta lénynek másfajta megismerése lehet. A mi megismerésünk elégséges ahhoz, hogy a saját magunk által feltett kérdésekre megadja a választ.

A metafizikai realizmusnak fel kell tennie a kérdést, hogy az észleletként adottak mi által adottak és mi afficiálja a szubjektumot? A monizmus szerint az észleletet a szubjektum határozza meg. A szubjektumnak azonban a gondolkodásban egyúttal megvan az eszköze ahhoz, hogy a saját maga által előidézett ezt a meghatározottságot megint megszüntesse.

A metafizikai realizmus újabb nehézségek előtt áll, ha a különböző emberi individuumok világképeinek a hasonlóságát akarja megmagyarázni. Fel kell ugyanis tennie a kérdést: hogy’ lehet az, hogy a szubjektumomtól függő észleleteimből és fogalmaimból alkotott világképem megegyezik azzal a világképpel, amelyet egy másik emberi individuum alkot ugyanebből a két szubjektív tényezőből? És egyáltalán, hogy’ következtethetek az én szubjektív világképemből egy másik emberére? Abból, hogy az emberek a praktikus életben megértik egymást, a metafizikai realista szubjektív világképeik hasonlóságára gondol következtetni. Világképeik hasonlóságából azután tovább következtet arra, hogy az egyes emberi észleleti szubjektumok alapját képező individuál szellemek, vagy a szubjektumok alapját képező én-ek, mint „magánvalók” egyformák.

Ez tehát olyan következtetés, amely bizonyos számú okozatból következtet az ezek mögött álló okok jellegére. Megfelelő számú esetből annyira ismerni véljük a tényállást, hogy tudjuk, hogyan fognak működni majd a felismert okok más esetekben. Az ilyen következtetést induktív következtetésnek nevezzük. A kapott eredmény módosítására kényszerülünk azonban, ha egy további megfigyelés eredményeképpen valami váratlan adódik, mert az eredmény jellegét mégis csak a megfigyelések individuális alakja határozza meg. Az okoknak ez a feltételezett megismerése azonban a metafizikai realizmus szerint a gyakorlati élet számára teljesen elegendő.

Az induktív következtetés a modern metafizikai realizmus metodikai alapja. Volt idő, amikor a fogalmakból véltek kihámozni valamit, ami már nem fogalom. A fogalmakból gondolták megismerni a metafizikai realitásokat, amelyek a metafizikai realizmusban végül is nélkülözhetetlenek. A filozofálásnak ez a módja már a múlté. Ehelyett azt hiszik, hogy elegendő számú észleleti tényből a tények alapját képező magánvaló jellegére lehet következtetni. Ahogy azelőtt a fogalomból, úgy akarják ma az észleletekből a metafizikai tényeket kihámozni. Mivel a fogalmak átlátszóan világosak, ezért azt hitték, hogy a metafizikai tényeket is abszolút biztossággal le lehet belőlük vezetni. Az észleletek azonban nem ilyen átlátszóan világosak. Minden következő valamelyes eltérést mutat a hasonló előzőtől. Ezért alapjában véve amit a korábbi észleletből következtettünk, azt minden későbbi valamelyest módosítja. A metafizikai tények így nyert alakja tehát csak relatíve mondható helyesnek; alá van vetve a jövőbeli esetek korrekciójának. Eduard von Hartmann metafizikájának jellegét ez a metodikai alaptétel határozza meg. Hartmann első főművének címlapjára mottóként ezt írta: „Induktív természettudományos módszer révén nyert spekulatív eredmények.”

Azt az alakot, amelyet a metafizikai realizmus a „magánvaló dolgoknak” tulajdonít, induktív következtetések révén nyeri. A megismerési folyamatra vonatkozó vizsgálódásai alapján meg van győződve arról, hogy a világnak az észlelet és fogalom által „szubjektív” módon megismerhető összefüggése mellett valamilyen objektív-reális összefüggése is létezik. Hogy ez az objektív realitás milyen, azt az észleletekből gondolja induktív következtetéssel meghatározhatni.

Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az észleletben és fogalomban való átélés elfogulatlan megfigyelésére - ahogy azt az előző fejtegetésekben megkíséreltük leírni - gyakran zavaróan hatnak bizonyos, a természet megfigyeléséből származó képzetek. Ennek alapján a következőket mondják: Szemünkkel a fényspektrumban színeket észlelünk a vöröstől az ibolyáig. A spektrum sugárterében azonban az ibolyán túl is vannak erők, amelyekről nincs színészleletünk, de amelyeknek valamilyen kémiai hatása van; ugyanígy a vörös hatóterületén túl is vannak sugárzások, amelyeknek csak hőhatásaik vannak. Az ilyen és hasonló jelenségeken gondolkodva ahhoz a nézethez jutnak, hogy az ember észleleti világának terjedelmét az emberi érzékszervek száma határozza meg és egészen másnak látnánk a világot, ha a meglévőkön kívül még más, vagy egyáltalán más érzékszerveink lennének. Aki átadja magát a csapongó fantáziának - amire ebben a vonatkozásban éppen az újabb természeti kutatás igen csábító ösztönzést ad a maga ragyogó felfedezéseivel - az könnyen juthat ahhoz a nézethez, hogy az ember megfigyelési területébe mégis csak az kerül, ami az organizációja által kialakított érzékeire hatni tud. Nincs tehát joga ahhoz, hogy ezeket az organizációja által korlátozott észleleteket a valóság vonatkozásában mértékadónak tekintse. Minden új érzék szükségképpen a valóság más képét adná. - Mindez, megfelelő határok között gondolva, teljesen jogosult. Nem szabad azonban, hogy ez a vélemény az észlelet és fogalom itt leírt viszonyának elfogulatlan megfigyelésében bárkit is megzavarjon, mert ezzel elzárja maga előtt a valóságban gyökerező világ- és emberismerethez vezető utat. A gondolkodás mivoltának az átélése, tehát a fogalmi világ tevékeny feldolgozása egészen másvalami, mint valamely észlelhető dolognak az érzékszervek útján való átélése. Bármilyen érzékszervünk lenne még egyik sem adná a valóságot, ha gondolkodva nem hatnánk át fogalommal az általa közvetített észleletet; ha viszont áthatjuk, akkor akármilyen érzékszerv is lehetőséget ad a valóság átélésére. Hogy hogyan áll az ember a valóság világában, ez olyan kérdés, amelyhez az egészen más érzékszervek által nyert észleleti képre vonatkozó fantáziának semmi köze sincs. Be kell látnunk, hogy minden észleleti kép alakját az észlelő lény organizációjától kapja, hogy viszont az átélt gondolkodó szemlélettel áthatott észleleti kép juttatja az embert a valósághoz. Nem az készteti az embert a világhoz való viszonyának megismerésére, hogy képzeletében kiszínezi, milyen más lenne a világ más érzékszervek számára, mint az emberi érzékszervek, hanem hogy belátja: minden észlelet csak egy részét adja a benne rejlő valóságnak, hogy tehát a saját valóságától éppen elvisz. Ha ezt belátja, akkor belátja azt is, hogy a gondolkodás révén viszont hozzájut a valóságnak ahhoz a másik részéhez is, amelyet az észlelet elrejt előle. - Az észlelet és a gondolkodással megszerzett fogalom itt tárgyalt viszonyának elfogulatlan megfigyelésénél zavaró lehet az is, ha a fizikai síkon közvetlenül nem észlelhető elemekről, ha láthatatlan mennyiségekről, mint elektromos vagy mágneses erővonalakról stb. kényszerülünk beszélni. Úgy tűnhetik, mintha a fizika valóságelemeinek sem az észlelhető dolgokhoz, sem a gondolati tevékenységgel megszerzett fogalmakhoz nem lenne semmi közük. Ez a vélemény azonban önmagunk megtévesztése. Mert a lényeges az, hogy minden eredmény, amelyhez a fizika a maga munkájával jutott - a jogosulatlan hipotézisek itt nem jönnek számításba - észleletből és fogalomból tevődik össze. Ami látszólag észlelhetetlen tartalom, azt a fizikus helyes megismerési ösztönnel az észleletek területére vetíti, és azokban a fogalmakban gondolja, amelyekkel az észleleti területen dolgozunk. Az elektromos, mágneses stb. terek erőit lényegében nem más megismerési folyamattal ismerjük meg, mint amely az észlelet és fogalom között játszódik le. - Az emberi érzékszervek számának növekedése vagy másfélesége más észleleti képet eredményezne, gazdagítaná vagy másképp alakítaná az emberi tapasztalást; de igazi megismeréshez ezzel a tapasztalással kapcsolatban is csak a fogalom és észlelet kölcsönhatása révén juthatunk. A megismerés elmélyítése a magát a gondolkodásban kiélő intuíció erőitől függ (45. old.). Ez az intuíció a gondolkodásbeli átélésben a valóság mélyebb vagy kevésbé mély alapjaiba tud behatolni. Az észleleti kép bővülése ösztönzést adhat erre a behatolásra, és így közvetve elősegítheti azt. De sohasem szabad a mélyebbre hatolást, mint a valóság elérését összetévesztenünk az akár szűkebb, akár tágabb körű észleleti képpel, amely mindig csak a fél valóságot tartalmazza, ahogy azt megismerő organizációnk lehetővé teszi. Aki nem vész el absztrakciókban, be fogja látni, hogy - ugyanúgy ahogy az ember mivoltának a megismerésénél is - a fizikában az észleleti síkon olyan elemeket kell feltárni, amelyek észlelésére nincs olyan közvetlenül rendelt érzékszervünk mint a szín vagy a hang számára. Az ember konkrét mivoltát nemcsak az határozza meg, amit organizációja révén közvetlen észleletként felvesz, hanem az is, amit ebből a közvetlen észleletből kizár. Ahogy az embernek a tudatos éber állapot mellett szüksége van a nem tudatos alvási állapotra, úgy szüksége van az önmaga átéléséhez az érzékszervi észleletek mellett a fizikailag nem észlelhető elemek még sokkal nagyobb körére azon a területen, ahonnan az érzékszervi észleletek származnak. Mindezt közvetve elmondtuk már könyvünk első kiadásában. Itt csak azért tárgyaljuk megint, mert azt tapasztaltuk, hogy voltak akik nem olvasták el elég alaposan. - Meg kell gondolnunk azt is, hogy az észlelet fogalmát - abban az értelemben, ahogyan a könyvben tárgyaltuk nem szabad összetévesztenünk az érzékszervi észlelet fogalmával, amely az észleletnek csak egy speciális esete. Az eddigiekből is láthatjuk, de még inkább látni fogjuk a későbbiek során elmondandókból, hogy ebben a vonatkozásban az ember minden fizikai és szellemi tapasztalását észleletnek tekintjük mindaddig, amíg a tevékeny munkával megszerzett fogalmat nem kapcsolja hozzá. Lelki vagy szellemi észleletekhez nincs szükség közönséges értelemben vett érzékszervekre. - Előfordulhat, hogy valaki nem találja helyesnek ennek a szokásos szóhasználatnak a kiterjesztését. Erre azonban feltétlenül szükség van, ha nem akarjuk, hogy éppen a szóhasználat akadályozza meg ismereteink bizonyos területeken történő kibővítését. Aki csak az érzékszervi észleletet tartja észleletnek, az még erre az érzékszervi észleletre vonatkozólag sem jut a megismerés számára használható fogalomhoz. Valamely fogalmat néha ki kell terjesztenünk, hogy az aztán szűkebb területen is a neki megfelelő értelmet kapja. Néha arra is szükség van, hogy ahhoz, amit valamely fogalmon értünk, valami mást is hozzáfűzzünk, hogy ezzel azt amit így értünk igazoljuk, vagy helyesbítsük. Így ennek a könyvnek a 51. oldalán például ez áll: „A képzet tehát individualizált fogalom.” Ezzel kapcsolatban azt az ellenvetést tették, hogy ez szokatlan szóhasználat. De ha tisztázni akarjuk, hogy micsoda tulajdonképpen a képzet, akkor szükség van erre a szóhasználatra. Hogyan juthatna előbbre a megismerés, ha mindazok, akik kényszerülnek bizonyos fogalmak helyesbítésére, abba az ellenvetésbe ütköznének, hogy: „Ez szokatlan szóhasználat”.