... itt kb. 16 bekezdés hiányzik...

Ha az embert külső magatartása szerint jellemezzük, ha lelkünk elé idézzük mozdulatait, ösztöneit, és így tovább, a természet­re tekintve, az alacsonyabb rendű lényeken egy tökéletlenebb állapotban látjuk meg az ember mozdulatait, ösztöneit és erőit. Úgy fogjuk majd fel az ember külső megjelenését, hogy összefog­lalja mindazt, amit mint ösztönöket, stb. rajta kívül különfé­le lényekre, alacsonyabb rendű lényekre elosztva találunk meg. Azért foghatjuk fel így, mert amit az emberen látunk, rajta kí­vül olyasvalaminek látjuk, amelyről azt gondoljuk, hogy az em­ber belőle alakult ki. Nem tekinthetnénk-e ilyen kifejlesztett erőkkel hasonló módon bele egy szellemi külvilágba is? Nem lát­hatnánk-e ott lényeket, erőket, dolgokat, ahogyan az érzékelhető világban köveket, növényeket, állatokat látunk? Nem láthatnánk- e szellemi folyamatokat, amelyek ugyanúgy felvilágosítással szolgálnak mindarról, ami az ember belső világában láthatatla­nul él, ahogyan az emberrel kapcsolatos érzékelhető dolgok meg­magyarázhatók?

De ez egy olyan korszak volt, amely mintegy a szellemtudomány közlésének régi és újabb módja közé eső időszak. Az emberiség nagyon nagy része számára a pihenés korszaka volt. Nem találtak semmi újat, mindig a régi iratok és hagyományok tartalmát vették fel újból és újból. Ez volt a korszaknak megfelelő, mert minden egyes korszak azt követeli meg, ami őseredeti igényeire jellemző. Van egyszer ilyen közbülső időszakunk és tisztában kell vele lennünk, hogy ebben az időközben ez emberek más hely­zetben voltak, mint előtte és utána. Bizonyos értelemben leszok­tak róla, hogy egyáltalán odafigyeljenek az emberek lelkében lévő rejtett erőkre, amelyek fejlődésük következtében a szel­lemi világ meglátásához vezethetnek. Ezért volt az, hogy eljött az ideje, amikor mintegy elvesztették hitüket és érzéküket a rejtett erők érzékfeletti megismeréshez vezető belső fejlődé­s létezése iránt. Egyvalamit ugyan nem lehetett tagadni sohasem, - azt, hogy van az emberben valami, ami érzékekkel nem látható. Mert ki az, aki elfogulatlanul gondolkodva azt mondaná, hogy pl. az emberi értelmet már külső érzékekkel lát­ta volna? Ki az, akinek elfogulatlanul gondolkodva legalább annyit el ne kellene ismernie, hogy az ember megismerő erőinek érzékfeletti természetük van?

Ez, mint ismeret, úgyszólván sohasem tűnt el, még abban a kor­szakban sem, amikor az emberek mintegy leszoktak arról, hogy a lélek érzékfeletti erőinek érzékfeletti látássá fejlődésében higgyenek. Az a gondolkodó, aki igen csekély mértékben hozta le ide, hogy feltekintsünk az érzékfeletti világra, azt mond­ja most, hogy az embernek nem áll módjában egyfajta érzékfe­letti szemlélettel abba a világba hatolnia, amely mint szelle­mi világ úgy tárul elénk, mint az állatok, a növények, az ás­ványok és a fizikai ember tárul elénk az érzékelhető világ­ban. - Ez a gondolkodó, akinek azonban elfogulatlan gondolko­dása következtében mindenképpen el kellett ismernie, hogy az érzékfelettiség létezik és sohasem tagadhatja, ez a gondolko­dó Kant volt, aki ennek következtében az őt megelőző fejlődés egyik végpontján áll. Ő az a gondolkodó, aki bizonyos módon végleg lezárta az emberiség fejlődésének egyik régi folyama­tát. Mert mit gondol Kant az ember viszonyáról egy érzékfelet­ti, szellemi világhoz? Nem tagadja, hogy érzékfelettiséget lát meg az ember, ha önmagába tekint, és hogy a megismerés olyan erőit kell ehhez alkalmaznia, amelyek még akkor sem érzékelhetők, ha érzékszerveit és érzékelő eszközeit bármennyire rafinált mó­don fel is erősíti. Kant tehát az érzékfölötti világ egyik terü­letére utal, a megismerés emberi erőire, amelyekre akkor van szüksége a léleknek, ha fel akarja vázolni magának a külvilág tükörképét. Odáig jutott azonban, hogy azt mondja, hogy az ér­zékfeletti világról ez az egyetlen, amit az ember megtudhat, az érzékfeletti világnak csak azt a részét ismerheti meg, amely az érzéki világról való véleményalkotás lehetőségeiből áll. Kant­nak az a véleménye, hogy az ember bármerre irányítja is a tekin­tetét, egyet láthat csak meg, amit érzékfelettinek nevezhet, azt, amit az érzékfelettiségből saját érzékei tartalmaznak, hogy észleljen, felfogjon, és megértsen egy érzékelhető tényt.

Így tehát Kant világnézete értelmében nincsen a szellemi vilá­got szemléletessé, élménnyé tevő út, arra van csak lehetőség, hogy belássuk, nem ismerhetjük meg érzékeinkkel a külső, az ér­zékelhető világot, hanem érzékfeletti eszközökkel ismerhetjük meg csupán. Az érzékfeletti világról ez az egy élménye lehet csak az embernek, de a szellemi világ különben nem hozzáférhe­tő, nem szemlélhető, nem élhető át! Ez a világtörténelmi dolog, amiről Kantnál szó van. De Kant szellemében nem tagadható, hogy az ember, ha arról gondolkodik, ami cselekvésével, működésé­vel és tetteivel függ össze, újból lehetőséget talál, hogy has­son az érzékelhető világra. Kantnak is azt kellett mondania, hogy ha az ember belefog valamibe, nemcsak ösztönös hajlamait követi, mint az alárendelt szerepet játszó lények, hanem a pusztán csak lelkében meglévő hajlamokat is, amelyek a tisz­tán külső ösztönzéseknek magasan fölébe emelhetik. Hiszen az elfogulatlan gondolkodás hogyan is tagadhatná az ösztönzése­ket a külső cselekvésre? Elegendő csupán egy olyan emberre te­kintenünk, akit a külső világ bármennyire csábosan ösztönöz is rá, hogy megtegyen valamit, mégsem a csábítást és az édesgetéseket követi, hanem azt tekinti cselekvése vezérfonalának, amit nem a külső ösztönzésektől kaphat. Kell-e rámutatnunk az élet nagy vértanúira, akik vérüket hullatták, akik mindent, amijük az érzéki világban volt, odaadtak valamiért, ami az ér­zéki világon túlra vezethette őket? Az ember lelkében lévő él­ményre kell rámutatnunk csupán, - Kant szellemében véve is, - az ember lelkiismeretére, amely azzal szemben, ami bármennyire csábítón és édesgetve közelít hozzá, azt mondhatja az embernek: ne azt kövesd, ami csábít és édesget, hanem a legyőzhetetlen hangot, amely rejtett szellemi okokból szólal meg lelkedben! Már Kant számára is biztos volt, hogy az ember belső világában létezik egy olyan hang, amely olyasvalamit mond, ami a külső érzéki világ mondanivalójával nem hasonlítható össze. Kant je­lentőségteljes szavakba foglalta ezt össze, „kategorikus impe­ratívusznak” nevezi. Azt mondja azonban, hogy az ember lelki­világának annál az eszközénél, hogy az érzéki világban érzék­felettiek alapján cselekedjen, nem juthat tovább, mert az ér­zéki világból nem juthat ki. Érzi ugyan, hogy a kötelesség, a kategorikus imperatívusz, a lelkiismeret szólal meg belőle, de abba a világba, ahonnan a lelkiismeret, a kötelesség, a katego­rikus imperatívusz árad, nem hatolhat be. Ismét csak az érzék­feletti világ határáig engedi mintegy eljutni az embert a Kant-féle gon­dolkodás. Minden más, amely azokban a világokban la­kozik, ahonnan a lelkiismeret, a kötelesség, a kategorikus im­peratívusz szólal meg, és amely lelki természetünkkel érzékfe­letti módon azonos fajtájú, Kant szellemében a megfigyelés alól kivonja magát. Az ember oda nem jut el, csak vissza tud rá kö­vetkeztetni. Azt mondhatja: Szólít a kötelesség, de gyenge em­ber vagyok, a hétköznapi világban nem tudom keresztülvinni, amit a lelkiismeret és a kötelesség teljes terjedelmében paran­csol nekem. Fel kell tehát tételeznem, hogy létem ebben az ér­zéki világban nem merül ki, hanem van azon túl is jelentősége. Elém tarthatom, mint hitet, de lehetetlen abba a világba ha­tolnom, el sem juthatok egyáltalán abba a világba, ahonnan az erkölcsi tudat, a kategorikus imperatívusz, a lelkiismeret, a kötelesség és társaik szólalnak meg!

Egy másik személyiség erre vonatkozóan szöges ellentétben áll azzal, amit az éppen most kifejtett szempontok alapján Kant mondott ki. Ez a személyiség pedig nem más, mint Goethe, a költő és gondolkodó. Aki valóban összehasonlíthatja a két férfiú lelkét, és tudja, hogy mennyire szöges ellentétben állnak, pont a megismerés legfontosabb kérdéseit illetően. Amikor Goe­the megtudta, amit Kant megjegyez éppen erről, belső lelki ta­pasztalata alapján ezt mondta: Kant megállapítja, hogy vissza­következtethetünk ugyan egy szellemi világba vezető útra, de élményeink nem lehetnek. Kant megállapítja, hogy egy értelem­hez illő, fogalmi ítélőképesség van csak, de olyan személetes ítélőképesség, amelynek a szellemi világban élményei lennének, nincsen. Kant ezt állapítja meg. Aki azonban végigverekedte ma­gát, mint én, - mondja egész személyiségét közben latba vetve Goethe, - hogy az érzéki világon keresztül egy érzékfeletti vi­lágba vergődjön fel, az tudja, hogy nem csupán visszakövetkez­tethetünk rá, hanem a szemlélődő ítélőképességgel a szellemi világba valóban fel is emelkedhetünk! - Ez volt Goethe szemé­lyes ellenvetése Kanttal szemben. És Goethe különösen hangsú­lyozza még, hogy az ész kalandja lenne, ha meg akarná állapí­tani valaki, hogy egy ilyen szemlélődő ítélőképesség létezik, de azt mondja, hogy bátran kiállotta saját tapasztalata alap­ján az ész kalandját!

Annak azonban, amit igazi szellemtudománynak neveznek, nem más a belső alapelve, az elevenje, mint annak ismerete, mit Goethe „szemlélődő ítélőképességnek” ne­vez, amelyről tudja, hogy a szellemi világba vezet, hogy kifejleszthető, hogy egyre maga­sabbra felfokozható és azután közvetlen szemlélethez, élmény­hez vezethet a szellemi világban. Az ilyen felfokozott szemlé­let nyújthatja az igazi szellemtudomány tartalmát azoknak az embereknek, akik azt keresik.

... itt is kb. 16 bekezdés hiányzik...