"Az ember feladata, hogy a szellemi világ követeként belevigye a szellemet a fizikai világba. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A lelki élet átalakulásai - a lelki élmények fajtái I. (4)

4. Az áhítat missziója

1909. október 28.

Mindnyájan ismerjük Goethe nagy életművének, Faustnak a záró szavait:

Minden múlandó csak hasonlat;
Az elérhetetlen itt valósággá vélik;
A leírhatatlan itt megtörténik,
Vonz magához az örök nőiség.

Nem kell mondanom, hogy ez esetben az „örök nőiség”-nek nincs semmi köze sem a férfihez és nőhöz. Goethe csak régi nyelvhasználat gyanánt él e kifejezéssel. Goethe a fenti idézetet „chorus misticus”-nak, misztikus kórusnak nevezi. Az összes misztikus világnézet rámutat arra, hogy a lélekben van egy most még meghatározatlan vonzódás valami iránt, amit még nem ismert meg, amivel még nem egyesült, ami után törekszik. Ezt a valamit, amit a lélek egyelőre még csak homályosan megsejt a szellemi világban, ami után törekszik, amivel egyesülni akar, ezt nevezi Goethe a különböző korok misztikusaival egyetértésben „az örök nőiség”-nek, és a Faust egész második része azt bizonyítja, hogy így fogta fel Goethe az idézet utolsó szavait.

Ezzel a tömör szavakba öntött misztikus kórussal szembe állíthatjuk az „unio misticát” a misztikus egyesülést, amelyről a szó valódi, tiszta értelmében vett misztikus gondolkodók beszélnek, az ember számára elérhető egyesülést ezzel a távoli szellemi szférákban található örök nőiséggel. Ha az emberi lélek feljut idáig és egynek érzi magát vele, akkor valósul meg az, amit misztikus egyesülésnek, unio misticának neveznek. Ez a misztikus egyesülés lesz a csúcspontja annak, amiről ebben az előadásban szó lesz.

Láttuk az utóbbi előadásokból - különösen a harag és az igazság missziójáról tartott előadásokból - hogy az emberi lélek fejlődésben van. Megmutattuk, hogy egyrészt olyan tulajdonságai vannak, melyeket igyekeznie kell leküzdeni és ezáltal - mint pl. a harag - a lélek nevelőivé válnak. Másrészt megmutattuk, milyen sajátságos nevelője az emberi léleknek az igazság.

Az emberi lélek saját fejlődésének végét és célját nem tudja mindig átlátni. Ami már kifejlődött, azt éppenséggel magunk elé állíthatjuk, és ha előttünk áll, elégedetten mondhatjuk, hogy valami másból fejlődött mai állapotáig. Ezt azonban nem mondhatjuk el az emberi lélekről, amely a fejlődés kellős közepén tart, és amely maga a cselekvő ebben a fejlődésben. Az emberi léleknek éreznie kell, hogy idáig fejlődött és hogy tovább kell fejlődnie. Mint öntudatos léleknek azt kell kérdeznie, hogy „hogyan tudnék elgondolkozni nemcsak azon, hogyan fejlődtem, hanem azon is, hogy hogyan fogok fejlődni?” - Gyakran beszéltünk már arról, hogy annak számára, aki a valódi szellemtudomány szempontjából nézi, az emberi lélek teljes belső élete három részre tagolódik. Most nincs rá mód, hogy az emberi léleknek ezt a hármas tagozódását részletesen újra kifejtsük, de jó ha felhívjuk rá a figyelmet, hogy ez az előadás önmagában is feldolgozható legyen. Az emberi léleknek három tagját különböztetjük meg: az érző lelket, az érzésekkel átszőtt értelmi lelket, és a tudati lelket.

Az érző lélek az, amely először is felfogja a külső benyomásokat. Ő az a tagja az emberi léleknek, amely az érzékek észleleteit továbbítja az ember bensőjébe. Az ő hatására érez az ember jókedvet vagy kedvetlenséget, belső örömet vagy fájdalmat a külvilágban szerzett élményeivel kapcsolatban. Az érző lélekből hatnak az ösztönök, szenvedélyek és indulatok. Ebből az érző lélekből fejlődött tovább az ember, magasabbra emelkedett. Érző lelkét áthatotta gondolkodásával és olyan érzésekkel, melyeket a gondolkozás vezérelt. Így fejlődött ki az érzésekkel átszőtt értelmi lelke. Ebben már nem találunk homályos mélységekből felszálló határozatlan érzéseket, itt már egyre inkább áthatja őket a gondolkozás belső fénye. Az értelmi lélekben lassanként megjelenik az, amit emberi én-nek nevezünk, vagyis az emberi léleknek az a középpontja, amely elvezethet majd magasabb én-ünkhöz, mert lehetővé teszi, hogy lelki tulajdonságainkat belső munkánkkal megtisztítsuk, magasabb rendűvé alakítsuk, és így akarati impulzusainknak, érzelmi életünknek és gondolatainknak urává és irányítójává váljunk.

Mint már említettük, ennek az én-nek két oldala van. Fejlődhet olyan irányban - és ezt kell az embernek elérnie - hogy lényünknek egyre erősebb középpontjává válik, hogy egyre erősebben sugárzik ki belőle mindaz, amivé környezete és az egész élet számára válni tud. A léleknek olyan belső tartalommal való megtöltése, mely egyre értékesebbé teszi a külvilág számára és egyben mindinkább önállóvá teszi, - ez az én-fejlődés egyik oldala.

Ennek a fejlődésnek a visszája az, amely az önzéshez, az egoizmushoz vezet. Ha túl gyenge az én, elvész az életben, úgyszólván elmerül a külvilágban. Az olyan én azonban, amelyik mindent csak magának kíván, a maga számára akar élvezni, a maga számára akar gondolkozni és elmélkedni, az ilyen én megkeményedik az önzésében. Ezzel röviden körülírtuk az értelmi lélek tartalmát.

Láttuk az egyik előző előadásban, hogy a vad ösztönök, mint pl. a harag, nevelői lehetnek a léleknek az én-fejlődés szempontjából, ha legyőzzük őket. Láttuk azt is, hogy az értelmi lélek pozitív irányban neveli önmagát az igazság segítségével, ha az igazság valami olyan számára, ami teljesen betölti, amiről minden pillanatban számot kell adnia önmagának. És mégis, annak ellenére, hogy ez az igazság a legbensőbb tulajdonunk, saját léte által kivezet önmagunkból, én-ünket kitágítja, erősebbé és egyre önzetlenebbé teszi. Láttuk tehát, milyen nevelő, sőt önnevelő eszközei vannak az érző léleknek és az értelmi léleknek.

Következő kérdésünk, hogy vajon van-e ilyen eszköze a tudati léleknek is, az emberi lélek legmagasabb rendű tagjának? Azt is kérdezhetjük, hogy tulajdonképpen mi az, ami a tudati lélekben saját hozzájárulása nélkül már eleve megvan, mint az ösztönök és vágyak az érző lélekben? Mi fejlődik ki benne emberi adottságként, melyet az ember önmagának nem igen adhat meg, ha eleve nem kapja meg? Amit így megkap, az a gondolkodás, ami tulajdonképpen még az értelmi lélekből nyúlik át a tudati lélekbe, a gondolkodás ereje és okossága. Csak akkor tud a tudati lélek kifejlődni, ha az ember gondolkodó lénnyé válik, mert a tudati léleknek tudnia kell a világról és önmagáról. Csak a tudás legmagasabb rendű eszköze, a gondolkodás segítségével tud kifejlődni. A külvilágra, az érzékelhető világra vonatkozóan a külső észlelés az, ami a tudást közvetíti, mert a külső érzékelés és észlelés vezet el oda, hogy tudjunk a körülöttünk lévő dolgokról az érzékelhető világban. Ehhez az szükséges, hogy átadjuk magunkat észleléseinknek és ne maradjunk érzéketlenek velük szemben. Akkor az érzékelhető külvilág maga lesz az, amely az ösztönzést megadja és egyben ki is elégíti tudásvágyunkat, ha őt magát megfigyeljük. Egészen más a helyzet azon a területen, amelyről szellemtudományos előadásainkon gyakran beszélünk, a nem érzékelhető, tehát érzékfeletti dolgokról való tudás területén. Ami nem érzékelhető, az az ember számára egyelőre nincs adva. Ha tudni akar róla, ha tudati lelkét át akarja vele hatni, akkor - mivel az ilyen jellegű tudás tárgyát a külvilágban nem találja meg - belülről kell hogy az indíttatást megkapja, az impulzusnak belülről kell kiindulnia. Ennek a belülről fakadó impulzusnak kell ösztönöznie gondolkodását, át kell hatnia, be kell töltenie azt. Ha azonban egy ilyen impulzusnak a lélekből kell kiindulnia, csak olyan erők hozhatják létre, melyek jelen vannak a lélekben, ezek pedig a gondolkodáson kívül az érzés és az akarat. Ha a gondolkodást nem ösztönzi a másik kettő, sohasem fog eljutni az érzékfeletti világba. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ami érzékfeletti, az csak érzés, hanem azt, hogy saját bensőjében az érzés és akarat vezeti el az embert az érzékfeletti szférába. Az ami vezet, nem azonos azzal, amit keresünk. Az érzékfeletti világot keresnie kell az embernek, mert számára az egyelőre ismeretlen. Kezdettel fogva szüksége van egy belső vezetőre, ez pedig az érzés és akarat. Milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniük az érzésnek és akaratnak, ha az ember vezetői akarnak lenni a szellemi, az érzékfeletti világba?

Először is azon ütközhet meg valaki, hogy az érzés elvezethet a tudáshoz. Egy egyszerű megfontolás megmutathatja azonban, hogy minden körülmények között az érzés kell hogy elvezessen bennünket a tudáshoz. Aki a tudást komolyan veszi, az kétségtelenül elismeri, hogy ha az ember tudáshoz akar jutni, logikusan kell gondolkodnia, a logika kell hogy áthassa gondolkodását. A logika kell, hogy bizonyítsa mindazt, amit tudásunk befogad. A logikát használjuk eszközül arra, hogy bizonyítsa azt, amit tudásunkba felveszünk. De ha a logika az eszközünk, hogyan lehet magát a logikát bizonyítani? Mondhatjuk, hogy saját maga által bizonyítható. De akkor legalábbis kell hogy legyen egy lehetőség arra, hogy mielőtt a logikát a logikával bizonyítanánk, körülfogjuk érzésünkkel. A logikus gondolkodást nem lehet logikus gondolkodással bizonyítani, hanem csak érzéssel, mégpedig az emberi lélekben meglévő csalhatatlan igazságérzéssel. Ezen a klasszikus példán láthatjuk, hogy magának a logikának is érzés az alapja, hogy az érzés az, ami a gondolkodásnak alapul szolgál. Az érzésnek kell tehát adnia az indíttatást a gondolkodás igazolására. Milyen fajta érzésre van szükség ahhoz, hogy ne általában gondolkodásra, hanem olyan világokról való gondolkodásra indítson, melyek egyelőre ismeretlenek az ember számára, melyeket egyelőre nem tud áttekinteni?

Az érzésnek, hogy valami ismeretlenhez elvezessen, egy olyan erőt kell tartalmaznia, mely bensőnkből kiindulva az ismeretlen felé törekszik, valami olyan felé, amit még nem ismerünk. Ha az emberi lélek valami más felé törekszik, ha a lélek valamit érzésével akar körülölelni, ezt az érzést szeretetnek nevezzük. Szeretünk valamit amit ismerünk, és a világban sok ismert dolgot kell szeretnünk. De minthogy a szeretet egy érzés és minthogy a gondolkodás alapjául a szó legátfogóbb értelmében az érzés kell hogy szolgáljon, ezért tisztában kell lennünk azzal, hogy ha gondolkodásunkkal meg akarjuk találni az érzékfeletti világot, akkor meg kell hogy legyen a lehetőségünk arra, hogy mielőtt gondolkodnánk, érzésünkkel átöleljük az ismeretlent, az érzékfelettit. Ez azt jelenti, hogy lehetségesnek kell lennie az ember számára - és az elfogulatlan megfigyelés azt bizonyítja, hogy ez lehetséges is - hogy szeretet bontakozzék ki benne az ismeretlen, az érzékfeletti iránt, mielőtt erről gondolkodni tudna. Lehetséges, sőt szükséges, hogy szeretet éljen benne az érzékfeletti világok iránt mielőtt gondolkodása fényével át tudná hatni őket. De az akaratban is élhet egy olyan erő, mely kifelé törekszik az ismeretlen érzékfeletti világokba, mielőtt a gondolkodás meg tudná őket közelíteni. Az akaratnak az a tulajdonsága, mely arra indítja az embert, hogy végre akarja hajtani ennek az ismeretlennek a céljait és szándékait mielőtt gondolkodása fényével át tudná fogni ezt az ismeretlent, az odaadás az érzékfeletti világ iránt. Így az akaratban kifejlődhet az odaadás az érzékfeletti iránt, az érzésben a szeretet az ismeretlen iránt, és ha ez a kettő egyesül, akkor jön létre az, amit a szó valódi értelmében áhítatnak nevezünk. Ha pedig az áhítat úgy születik meg, hogy az ismeretlen iránti szeretet és odaadás egyesül, kölcsönösen áthatja és megtermékenyíti egymást, akkor az áhítat lesz az az egyesített impulzus, mely elvezethet bennünket ehhez az ismeretlenhez, hogy azután a gondolkodás is birtokába vehesse. Így válik az áhítat a tudati lélek nevelőjévé.

A tudati lélek tehát törekedhet valami olyan felé, ami egyelőre rejtve van előle, de a mindennapi életben is beszélhetünk áhítatról. Ha az ember valami olyannal áll szemben, amit gondolkodásával még nem ér el, még nem tud átfogni, bár ez valami külső valóság, akkor is beszélhetünk arról, hogy szeretettel és odaadással közeledik ehhez az ismeretlenhez. Egy külső dologról sem fog a tudati lélek soha tudáshoz jutni, ha nem szeretettel és odaadással közeledik hozzá, mert lelkünk elmegy amellett, ami iránt nincs benne szeretet és odaadás, vagy más szóval áhítat. Ez vezet el a megismeréshez, az ismeretlenről való tudás megszerzéséhez.

Már a mindennapi életben is a szeretet és az odaadás vezet el a megismeréshez, de különösen így van ez, mikor az érzékfeletti világokról van szó. Mindenütt, ahol a lélek nevelésre szorul, arról van szó, hogy a lélek nevelje önmagát vagy részt vegyen saját maga nevelésében és engedje, hogy nevelje az én, a lélek középpontja, amely által az ember öntudathoz jut. Láttuk, hogy az én egyre inkább kibontakozik, egyre erősebb lesz azáltal, hogy bizonyos lelki tulajdonságokat legyőz, mint pl. a haragot, és más lelki tulajdonságokat ápol és fejleszt, mint pl. az igazság iránti érzéket. De azt kell mondanunk, hogy ezekkel a lelki tulajdonságokkal az én önnevelése meg is szűnik, elkezdődik az áhítat szerepe a nevelésben. A harag azt kívánja, hogy legyőzzük, megszabaduljunk tőle, az igazság iránti érzék át kell hogy hassa az én-t. Az áhítatnak ki kell áradnia az én-ből a megismerni kívánt dolog felé. Így emelkedik ki az én az érző lélekből és az értelmi lélekből azáltal, hogy az ember legyőzi haragját és egyéb indulatait, és kifejleszti az igazság iránti érzékét, és így engedi, hogy az áhítat egyre inkább elvigye a tudati lélek felé. Ha ez az áhítat egyre erősebb és hatalmasabb lesz, akkor beszélhetünk arról, hogy ez az áhítat hatalmas vonzóerővé válik afelé, amit Goethe ezekkel a szavakkal fejez ki:

Minden múlandó csak hasonlat;
Az elérhetetlen itt valósággá válik;
A leírhatatlan itt megtörténik,
Vonz magához Az örök nőiség.

A lélek érzi, hogy a benne lévő áhítat ereje erősen vonzza az örökkévaló felé, mellyel a lélek egyre inkább egyesülni óhajt. De az én-nek két oldala van. Szüksége van arra, hogy egyre inkább növelje önmaga erejét és tevékenységét, és hogy egyre tartalmasabb én-né váljék. Feladata, hogy olyan én-né váljék, amely nem süllyed bele az önzésbe és nem keményedik meg az egoizmustól. Mikor az ember felfelé halad az ismeretlentől, az érzékfelettiről való tudás felé, mikor az áhítat önnevelővé válik, nagy a veszélye annak, hogy az ember én-je elveszti önmagát. Mindenek előtt azáltal veszítheti el önmagát, ha az ember akarata állandóan odaadással fordul a világ felé. Ha ez odaadás egyre jobban eluralkodik, az én végül kilép önmagából, teljesen feloldódik abban a másikban, aki vagy ami iránt odaadással viseltetik, elveszti magát a másikban. S mivel teljesen feloldódott benne, már nem tudja önmagát megtalálni a másik lényben. Az ilyen fokú odaadást lelki ájultságnak nevezhetnénk, szemben a testi ájultsággal, melyben az én testileg veszíti el magát és ezért süllyed egy meghatározatlan sötétségbe. A lelki ájultságnál az én csak lelkileg veszíti el önmagát, közben testileg intakt lehet, a külső világot észlelni tudja. Akkor veszhet el az én lelkileg, ha már nincs elég ereje ahhoz, hogy maga irányítsa akaratát, hogy saját lényét vigye bele akaratába, ha odaadása folytán elvész a másikban. Ez az extrém esete annak, amit úgy nevezünk, hogy a saját akaratunk megölése. Ha az ember saját én-je akaratát megöli, akkor az ember már nem maga akar, akkor akaratát oda juttatta, hogy lemondjon arról, hogy önmaga cselekedjék, akkor az a másik akar, akinek vagy aminek odaadja magát. Ha úrrá válik ez az állapot, akkor a testi ájultsággal ellentétben ez „virágzó” lelki ájultsági állapottá válhat. De csak az olyan odaadó érzés válhat az emberi lélek javára, melyen átizzik az én, amely magával viszi az én-t mikor elmerül az odaadásban.

Hogyan viheti az odaadás az én-t mindenhova magával? Az ember én-je sehova sem vezethető el mint emberi én, ha nem őrzi meg az önmagáról való tudást, mégpedig a gondolkodó tudást. A tudati lélekben természetes adottságként adva van a kifejlett gondolkodás. Csakis a gondolkodás mentheti meg az én-t attól, hogy elveszítse önmagát mikor odaadóan a világ felé fordul. Mikor az akarat kivezeti az én-t a, világba, az én-nek igényt kell tartania arra, hogy mikor átlépte a külvilág küszöbét, a gondolkodás fénye világítson benne. A gondolkodás nem tud önmagunkból kivezetni, csak az odaadás tudja ezt megtenni, de amint az odaadó akarat kivezette a lelket a külvilágba, azonnal be kell lépnie a gondolkodásnak, hogy fényével áthassa azt, aminek a lélek átadja magát. Az az akarat, amely csak az odaadásra irányul, de a gondolkodásra nem, elveszti önmagát. Ha az akarat eleve lemondana arról, hogy odaadása tárgyáról gondolkodjék, a végletekbe vezethetne, az emberi lélek tartós ájultságához.

Vajon az áhítat másik elemével, a szeretettel is megtörténhet, hogy ilyen sorsnak essen áldozatul? A szeretetbe bele kell hogy áradjon valami, ami az emberi én-ből sugárzik valami ismeretlen felé. Szükség van arra, hogy az én minden pillanatban fenntartsa önmagét. Az én-ben meg kell hogy legyen az akarat arra, hogy mindenbe behatoljon, ami áhítata tárgya lehet és akarnia kell fenntartani önmagát mindennel szemben, amit majd körülölel szeretetével, az ismeretlennel, az érzékfelettivel és mindennel szemben, ami rajta kívül van. Mivé válik a szeretet, ha az én nem tartja fenn önmagát egészen odáig, ahol az ismeretlennel találkozik, ha nem akarja az ismeretlent a gondolat és az értelmes ítélet fényével áthatni? Az ilyen szeretet ábrándos rajongássá válik. Minthogy az én az értelmi lélekben lakik, innen kiindulva elindulhat a külső ismeretlen felé, s ekkor már nem olthatja ki teljesen magát. Az akarat elfojthatja önmagát, az én azonban, mikor a lélek érzésével át akar fogni valamit, ami rajta kívül van, nem semmisítheti meg önmagát, mert az érzésben mindig fennmarad, de mivel nem támogatja a gondolkodás és az akarat, támasz nélkül viharzik kifele. Az én-nek ez a kiviharzása anélkül, hogy tudna önmagáról, oda vezet, hogy az ilyen lélek - melynek az ismeretlen iránti szeretetéből hiányzik az akarat az erőteljes gondolkodásra - könnyen ábrándos rajongóvá válhat. Annak mintájára, hogy az önmagát elvesztő odaadást lelki ájultságnak neveztük, az ilyen rajongóról azt mondhatjuk, hogy lelki alvajáró - szemben a testi alvajáróval. Az a rajongó, aki erős én-jét nem viszi magával az ismeretlenbe, aki csak én-je alárendelt erőivel akar a rajta kívül álló dolgokba behatolni. Az ilyen ember, minthogy nem árasztja ki a tudatából én-jének összes erőit, úgy akarja megragadni az ismeretlent, ahogy álmunkban tesszük. Ha ez az ábrándos rajongás egyre inkább megragadja a lelket, ezt állandó álom-állapotnak vagy a lélek alvajárásának nevezhetjük. Mikor a lélek visszariad attól, hogy használja a gondolkodás fényét, és így képtelenné válik arra, hogy helyes viszonyba kerüljön a világgal és más emberekkel, akkor az ilyen lélek, az ilyen én lelki alvajáróvá válik, eltéved, lidércfényként járkál a világban.

Ennek oka abban rejlik, hogy az ilyen rajongó, kinek az ismeretlen iránti szeretetét nem az én izzítja át, visszariad attól, hogy gondolkodás útján tiszta, világos képet nyerjen én-jéről és távol tartja magát attól, hogy én-jét mindenhova magával vigye erőteljes gondolkodásában és erős én-tudatában. Minél gyengébb az én-tudat, annál könnyebben válik lehetségessé az ábrándozó rajongás. A babonaság minden formájához a gondolkozásra való lustaság vezeti el a lelket, vagyis az akarat hiánya arra, hogy az ismeretlennel való találkozásnál áthassa azt a gondolkodás fényével. A rajongó lélek, aki szeretet-érzésekről álmodozva vándorol az életben, aki úgyszólván alva éli le életét, aki lusta a gondolkodásra és nem akarja teljes én-tudatát kivinni a világba, alkalmas arra, hogy vakon higgyen el mindent. Mert hajlamos arra, hogy ne a saját belső erőfeszítései útján - melyeket a gondolkodás megkövetel -, és ne öntevékeny gondolkozással hatoljon a dolgokba, hanem engedi, hogy a dolgokról való igazságot és tudást kívülről diktálják neki. Ehhez nincs szüksége arra, hogy öntevékenyen, saját bensőjéből kiindulva teremtően gondolkodjék. Hogy valami külső dolgot megismerjünk, melyet érzékeinkkel észlelünk, ahhoz nincs szükségünk teremtő gondolkodásra. Ha azonban valami érzékfelettit akarunk bármilyen formában megismerni, ez sohasem történhet a gondolkodás kizárásával. Abban a pillanatban, mikor valami érzékfeletti dolgot puszta megfigyeléssel akarunk megismerni, minden lehetséges illúziónak és tévedésnek ki vagyunk téve. Minden tévedés, minden babonaság és mindaz, ami által helytelen vagy hazug módon kerülünk kapcsolatba az érzékfelettiséggel, végső soron kizárólag azon alapul, hogy az ember nem gyújtja fel én-tudatában az öntevékeny, teremtő gondolkodást. Senkit sem csaphatnak be a szellemi világból jövő állítólagos híradásokkal, ha megvan benne az akarat az öntevékeny gondolkodásra. Ez az egyetlen eszköz arra, hogy ne legyünk csalódások áldozatai, más alkalmas eszköz nincs erre. Ezt fogja mondani minden szellemi kutató. Minél inkább megvan az akarat az öntevékeny, teremtő gondolkodásra, annál inkább megvan a lehetőség a szellemi világ valóságos, világos, csalhatatlan megismerésére. Ugyanakkor látjuk, hogy szükségünk van valamire az én önneveléséhez, ami egyre inkább felvezet a tudati lélekbe, ami a lélek irányítója a tudati lélek nevelésében mikor valami ismeretlen fizikai vagy ismeretlen érzékfeletti dologgal áll szemben, és ez az áhítat, mely szeretetből és odaadásból van szőve. Ha a szeretetet és odaadást helyes mértékű én-tudat hatja át, akkor lépcsőfokokká válnak, melyek bennünket egyre magasabbra vezetnek. A helyes áhítat bármilyen formában hatja is át a lelket - legyen az ima vagy az áhítat más formája - sohasem vezethet tévutakra. Azt tudjuk a legjobban megismerni, ami iránt először áhítat, vagyis szeretet és odaadás gyulladt fel bennünk. Az egészséges nevelésnek különösen figyelembe kell vennie, hogy milyen erőket képes adni a lélek fejlődésében az áhítat impulzusa. A gyermek számára a világ nagy része ismeretlen. A legjobban úgy tudjuk elvezetni az ismeretlen megismeréséhez és megítéléséhez, ha áhítatot keltünk benne ez iránt az ismeretlen iránt, és biztosak lehetünk abban, hogy a helyesen irányított áhítat valóban igazi élettapasztalatokhoz vezet a világ minden területén.

Rendkívül nagy a jelentősége az ember lelke számára a későbbi életében is, ha gyermekkorára visszatekintve látja, hogy sok-sok tiszteletérzést tudott elvezetni az áhítat fokáig. Az a lélek, akinek gyermekkorában gyakran nyílt alkalma arra, hogy tisztelt személyiségekre tekintsen fel, vagy áhítattal tekintsen fel olyan dolgokra, melyeket még fejletlen értelmével nem tudott áttekinteni, jó impulzust visz magával arra, hogy későbbi életében magasra fejlődjön. Mindig hálásan gondol vissza az ember az események menetére, ha arra emlékezhet, hogy gyermekkorában családi körben valamely kiváló személyiségről hallhatott, akiről mindenki tisztelettel és odaadással beszélt. Szent tisztelet ébred ilyenkor a lélekben, amely az áhítatot olyan bensőségessé teheti. Olyan érzésekkel beszélnek később arról, hogyan nyomták le reszkető kézzel a kilincset, hogy félő tisztelettel belépjenek a szobájába és először találkozzanak azzal, akire ilyen tisztelettel tekintettek fel, mely érzést csak az áhítathoz hasonlíthatjuk.

Az áhítat különösen akkor válhat jó vezetőnkké, mikor az élet nagy kérdéseire keresünk választ, mikor a lét rejtélyeit kutatjuk. Vezetőnkké válhat mikor lelkünk legfontosabb feladatait akarjuk megoldani, mikor azt keressük, ami felé törekszünk, amivel egyesülni akarunk. Éppen itt bizonyul az áhítat olyan erőnek, amely felfelé vonz és azáltal, hogy magához vonz, erősítően és szilárdítóan hat lelki organizmusunkra. Hogyan lehetséges ez? Gondoljunk az áhítat külső kifejezésére. Mit tesz az áhítatos ember? Meghajtja térdét, összekulcsolja kezeit és az áhítatosan tisztelt lény vagy tárgy felé fordítja fejét. Ezek azok a szervei az embernek, melyeken keresztül én-je és lelkének magasabb tagjai a legintenzívebben élhetik ki magukat. Az ember fizikailag megfeszített lábain áll szilárdan az életben. A kezei segítségével válik áldásossá az életben, én-jének mivoltát a kezein keresztül sugározza ki, és feje mozgatásával válik az ég és Föld megfigyelőjévé. Az ember megfigyelése azonban azt is megmutatja, hogy öntudatos tetterővel akkor tud legszilárdabban állni a lábán, ha előbb megtanult térdet hajtani az előtt, ami valóban tiszteletre méltó. Mert a térdhajlással egy erőt fogad magába az ember, mely organizmusába befelé törekszik. Azok a térdek, melyek egyenesen feszülnek anélkül, hogy megtanultak volna áhítatosan meghajolni, azok csak abban pöffeszkednek, amijük mindig is megvolt, saját jelentéktelenségükben, melyhez semmit sem tettek hozzá. Azok a lábak azonban, melyek hajlandók voltak térdet hajtani, térdük kiegyenesítésekor egy új erőt fogadnak magukba, és most nem a jelentéktelenség terpeszkedik bennük, hanem az, amit újként magukba fogadtak. - Az a kéz, amely áldani akar, vigasztalni akar, anélkül, hogy előbb áhítatosan összekulcsolódott volna, az nem sok szeretetet és áldást tud adni, inkább csak saját jelentéktelenségét. Az a kéz azonban, amely megtanult áhítatosan összekulcsolódni, ezzel olyan erőt kapott, amely most átáramlik a kézen, és olyan kézzé vált, melyet erősen áthat az én. Mert az az erő, melyet áhítatosan összekulcsolt keze által fogad be az ember, először a szívet járja át és ott felgyújtja a szeretetet, ami így aztán áldássá válik, mire a kezekbe jut. A fej, mely megnézi az egész világot, mely mindenhova odafordítja szemét és minden irányba hegyezi fülét, bármennyit fog is át szemével, fülével, csak saját ürességét tudja a dolgokkal szembeállítani. Az a fej azonban, amely áhítatosan hajolt a dolgok felé, ismét csak erőt merít az áhítatból, s ez az erő átáramlik rajta. Az ilyen fej nem saját ürességével, hanem az áhítatból merített érzésekkel fog a dolgok elé lépni.

Aki egészséges érzékkel tanulmányozza az ember külső kifeSzövegdoboz: rt-jezését, gesztusait, és tudja, mi megy ilyenkor végbe az emberben, milyen eleven összefüggések játszanak itt szerepet, az látni fogja az áhítat külső megnyilvánulásaiból, hogy ez megragadja én-ünket, növeli az én erőit, úgyhogy ez a megnövekedett én-erő be tud hatolni az ismeretlen dolgokba. Ha be akarunk hatolni az ismeretlen dolgokba, saját képességeinkkel kell feléjük közelednünk, és ezt tesszük, mikor szeretettel és odaadással közelítjük meg őket. Látjuk tehát, hogy én-ünk nem gyengébb, hanem erősebb lesz az áhítattól. Az én-nek az áhítat útján való önnevelése felemeli az ember homályos érzéseit és ösztöneit, felemeli a dolgok iránti szimpátia és antipátia érzéseit. Azok a szimpátia és antipátia érzések, melyek tudattalanul vagy tudat alatt lépnek be lelkünkbe anélkül, hogy átvilágítanánk őket és meg tudnánk őket ítélni, ezek az érzések megtisztulnak azáltal, hogy az én az áhítattal neveli önmagát, és egyre inkább feljut a lélek magasabb rendű tagjaiba. Ez pedig azt eredményezi, hogy mindazt, ami szimpátia és antipátiaként hat, mindazt, ami mint homályos erő működik és ki van téve a tévedésnek, áthatja a lélek fénye. Abból, ami azelőtt meg nem világított, homályos szimpátia és antipátia volt, az érzésbeli ítélet lesz, vagy esztétikai ízlés, vagy helyesen irányított morális érzés. Az a lélek, amely az áhítattal nevelte önmagát, homályos szimpátiáit és antipátiáit, homályos jókedv és kedvetlenség érzéseit megtisztítja és átalakítja a szép és jó iránti érzésekké. Az a lélek, amely akaratát a helyes módon az áhítatban való odaadássá nemesítette, ha közben megtartotta én-érzését és én-tudatát, akkor meg tudja tisztítani homályos ösztöneit, melyek egyébként áthatják az ember vágyait és akarati impulzusait, és fokozatosan kifejleszti belőle azokat a belső impulzusokat, melyeket morális ideáloknak nevezünk. Az áhítat a lélek önnevelése, mely elvezet az élet homályos ösztöneitől, vágyaitól és szenvedélyeitől az élet morális ideáljaihoz. Ha az áhítatot, mint magot lelkünkben elvetjük, az ott ki is fog kelni.

Ezt egy másik példán is láthatja az, aki elfogulatlanul nézi az életet. Mindenütt azt látjuk, hogy az ember élete folyamán egy felfelé menő és egy lefelé menő fejlődésen megy át. Gyermekkorában és ifjúkorában felfelé halad a fejlődés, majd egy időre megáll, azután az öregkor későbbi szakaszában, az aggastyán korban elkezd lefelé haladni. Bizonyos módon azt mondhatjuk, hogy a lefelé haladó fejlődésben az élet végén ugyanaz van meg, csak ellenkező irányban, mint amit a gyermekkor és ifjúkor fejlesztett ki. De az élet későbbi szakaszában különös módon mutatkoznak meg azok a tulajdonságok, melyek a gyermekkorban és ifjúkorban fejlődtek ki. Aki valóban megfigyeli az életet, az látja, hogy az olyan embernél, akinek alkalma volt gyermekkorában mély áhítatot kifejleszteni magában, annál ez az öregkorában hozza meg a gyümölcsét. Az ilyen áhítat idősebb korban erőként jelenik meg, erőként az életben való munkálkodáshoz. A gyermekkori áhítat öregkori erőként jelenik meg. Az áhítat nélküli ifjúság, melyben nem fejlődhetett ki a helyes irányú odaadás és a szeretet érzése, az gyenge, erőtlen öregséghez vezet. Szüksége van a léleknek áhítatra, ha fejlődni akar, és erről az áhítatról azt is tudnunk kell, hogy meg tudja ragadni a fejlődésben lévő lelket, és meg is kell hogy ragadja.

És hogy áll a dolog ugyanezzel a tulajdonsággal annál, akire áhítattal tekintünk fel? Ha szeretettel tekintünk egy másik lényre, akkor az ő irántunk érzett szeretetében talán meg láthatjuk azt, ami ennek hatására létrejön. Ha az ember áhítattal, vagyis szeretettel és odaadással fordul Isten felé, tudhatja, hogy Isten is szeretettel fordul felé. Áhítatot érez az ember a világmindenség ura iránt, bárhogy is nevezze őt.

A másik irányból jövő „áhítatot” nem nevezhetjük áhítatnak. Nem beszélhetünk az emberek iránti isteni áhítatról. Mi az, ami ebben a vonatkozásban az áhítat ellenpólusa? Mi sugárzik vissza az áhítatra, ha valaki felnéz Istenére? Az sugárzik felé, amit ő sem akaratával sem hatalmával nem tud átfogni, a hatalmasság, és ha Istenről van szó, a mindenhatóság. Az áhítat, mely ifjú korunkban él bennünk, idős korunkban erőként gyullad fel bennünk, és az, akit Istennek nevezünk, aki felé áhítatosan fordulunk, a mindenhatóság élményeként sugárzik vissza ránk. Érezzük a mindenhatóságot, ha feltekintünk a csillagos égre a maga végtelen nagyszerűségében és izzó áhítattal fordulunk afelé, ami bennünket minden oldalról körülvesz, és amit nem tudunk átfogni. Vagy feltekintünk arra, ami ebben vagy abban a formában a látható Istenünk, aki áthatja a világmindenséget és benne él. Áhítatosan nézünk fel a mindenhatóságra és feltámad bennünk egy érzés, amely tudtunkra adja, hogy nem hatolhatunk be abba, ami felettünk van, nem egyesülhetünk vele, csak akkor, ha előbb innen lentről áhítattal közeledünk felé. Áhítatos elmélyedésünkkel közeledhetünk a mindenható felé. Ezért helyesen szólunk, ha mindenhatóságról beszélünk, de ha jó a nyelvérzékünk, nem beszélhetünk „minden-szeretetről”. A hatalom növekedhet és megsokszorozódhat. Akinek két vagy három személy felett van hatalma, az kétszer, háromszor olyan hatalmas. A hatalom olyan mértékben növekszik, mint azoknak a száma, akikre kiterjed. De másként van ez a szeretetnél. Ha egy gyermeket szeret az édesanyja, az nem zárja ki, hogy ugyanolyan nagy szeretettel szeresse a második, harmadik, vagy negyedik gyermekét is, tehát nem kell hogy szeretete megkétszereződjön vagy megháromszorozódjon. Rossz az a szóhasználat, amikor valaki azt mondja, hogy „meg kell osztanom szeretetemet”, ha szeretete két lényre kell hogy kiterjedjen. A szeretetnek nincs foka és nem lehet számokkal meghatározni.

A szeretet az áhítat egyik része, az odaadás a másik része. Az odaadással ugyanúgy állunk mint a szeretettel. Odaadással viseltethetünk egy ismeretlennel szemben és ugyanakkor egy másik ismeretlennel szemben is, ha egyáltalán megvan bennünk az odaadás képessége. Az odaadás erősödhet, de azért, mert bizonyos számú lény iránt érezzük, még nem oszlik részekre és nem sokszorozódik meg. S mivel ennek a kettőnek, a szeretetnek és az odaadásnak nem kell megoszlania, nem teszik szükségessé, hogy az én, melynek egységesnek kell lennie, elveszítse önmagát vagy szétforgácsolódjék, ha szeretettel adja át magát valami ismeretlennek és odaadással fordul valami ismeretlen felé. Így a szeretet és az odaadás a valódi vezetőink felfelé, az ismeretlen felé, és olyan nevelői a léleknek, melyek elvezetik az értelmi lélektől a tudati lélekhez. A harag legyőzése az érző lelket neveli, az igazság iránti érzék és az igazság felé való törekvés az értelmi lelket, az áhítat pedig a tudati lelket. Egyre több tudáshoz, egyre gazdagabb megismeréshez jut az ember, ha tudati lelkét az áhítat neveli. Fontos azonban, hogy ezt az áhítatot a gondolkodás fényétől meg nem riadó én-tudat szempontjai vezessék és irányítsák. Ha szeretetet árasztunk magunktól, akkor a szeretet saját értéke miatt szabad én-ünket magunkkal vinnünk. Ha odaadással hajolunk meg valami előtt, akkor ugyancsak az odaadás saját értéke miatt szabad ebbe én-ünket belevinni. Bár elveszíthetjük önmagunkat, de ezt nem kell megtennünk. Ez a lényeges, és ezt különösen akkor nem szabad elfelejtenünk, ha az áhítat impulzusát a nevelésnél használjuk fel. Nem szabad a gyermekbe vak, öntudatlanul ható áhítatot nevelni. Az áhítatra való neveléssel együtt kell hogy járjon az egészséges én-érzésre való nevelés is.

Ha a misztika és Goethe azt a meghatározatlan, ismeretlen valamit, ami iránt a lélek vonzódást érez, „az örök nőiségnek” nevezi, akkor azt, aminek mindig át kell hatnia az áhítatot, - anélkül, hogy félreértenénk - „az örök férfiségnek” nevezhetjük. Mert ahogy a misztika és Goethe értelmében vett örök nőiség a férfiben és nőben egyaránt megvan, ugyanúgy egyaránt meg kell lennie a férfi és nő áhítatában az örök férfiségnek, az egészséges én-érzésnek. S minthogy a kórus Goethénél misztikus értelemben szólal meg, most, miután megismertük az áhítat misszióját - hogy az ismeretlenhez vezet el bennünket - hozzáfűzhetjük azt, aminek az áhítatot át kell hatnia, az örök férfiséget.

Mindaz, amit most az áhítat missziójáról hallottunk, lehetővé teszi, hogy helyesen fogjuk fel az emberi léleknek azt az élményét, melyben minden áhítat egybeárad, melyben minden áhítat kifejezésre jut és kicsúcsosodik: az ismeretlennel való egyesülést, mely felé a lélek törekszik, az „unio mistica”-t, a misztikus egyesülést.

Minden misztikus egyesülés kárt okoz a léleknek, ha az én elveszti önmagát mikor valami ismeretlennel akar egyesülni. Nem is tud az én semmi értékeset nyújtani az ismeretlennek, ha önmagát elvesztette. Csak az tudja magát feláldozni az ismeretlennek, saját én-jét odaadni az ismeretlennek a misztikus egyesülésnél, akinek van mit feláldoznia, akiből lett valaki. Ha valaki nem egy önmagában erős én-t, hanem egy gyenge én-t egyesit azzal, ami felettünk van, akkor ennek az egyesülésnek nincs értéke. Az „unio mistica”-nak csak akkor van értéke, ha az erős én felemelkedik azokba a régiókba, melyekről a misztikus kórus szól. Goethe azokról a régiókról beszél, melyekbe a magasrendű áhítat elvezethet, hogy ott a legmagasabb ismeretekhez jussunk, mikor ennek a misztikus kórusnak szép szavai ezeket mondják:

Minden múlandó csak hasonlat;
Az elérhetetlen itt valósággá válik;
A leírhatatlan itt megtörténik,
Vonz magához Az örök nőiség.

Akkor a helyesen megértett misztikus unió ezt feleli rá: Igen!

Minden múlandó csak hasonlat;
Az elérhetetlen itt valósággá válik;
A leírhatatlan itt megtörténik,
Vonz magához Az örök férfiség.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként