Valahol valamikor alapítottak egy társaságot. Ez a társaság az egoizmus megszüntetését tűzte programjára, vagyis tagjait arra akarta kötelezni, hogy magukat önzetlenségre neveljék és szabaduljanak meg minden önzéstől.

Mint minden társaság, ez is megválasztotta elnökét és most már az volt minden törekvésük, hogy társaságuk alapelvét a világban propagálják. A legkülönbözőbb módokon állandóan hangsúlyozták, hogy a tagoknak sehol, de különösen a társaságban nem lehet a legkisebb egoista kívánságuk sem, nem adhatnak hangot semmiféle egoista vágynak.

Ennek a társaságnak természetesen rendkívül dicséretreméltó programja és magasrendű emberi célja volt. Azt azonban nem mondhatjuk el róla, hogy tagjai maguk is igyekeztek volna megvalósítani azt, ami éppen legelső programpontjuk volt. Nem nagyon ismerkedtek meg önzetlen emberi vágyakkal. A társaságban gyakran fordult elő az az eset, hogy az egyikőjük a következőket mondta. „Szeretném ezt vagy azt. Megtehetné nekem a társaság, de ha elmegyek vele az elnökhöz, akkor önző kéréssel fordulok hozzá. Ez ellenkezik a társaság programjával, tehát ez nem megy.” Egy másik a következőket mondta erre. „Egyszerű a dolog, ezt én fogom kérni helyetted, így a te kérésedet képviselem. Olyat kérek tehát, ami teljesen önzetlen. De hallgass ide. én is szeretnék valamit. Persze ez is abszolút önző dolog, társaságunk fő programpontja szerint ilyen kérést nem terjeszthetek elő.” Erre így szólt az első: „Ha te ilyen önzetlen vagy velem, én is teszek érted valamit. Majd én megyek az elnökhöz és én fogom kérni amit te szeretnél.” Így is történt. Először az egyik ment az elnökhöz, két óra múlva a másik. Mind a ketten teljesen önzetlen kéréssel fordultak hozzá. De ez nemcsak egyszer fordult elő, hanem szokássá vált a társaságban. Igen ritkán teljesítettek valamilyen önző kívánságot, mert mindig valaki más kérte az illető helyett.

Azt mondtam, hogy „valahol” és „valamikor” volt egy ilyen társaság. Amiről beszéltem, az természetesen csak egy hipotetikus társaság, de aki körülnéz az életben, az talán azt mondja majd, hogy mindig és mindenhol van egy kicsi ebből a társaságból! Azzal, amit elmondtam, csak jelezni akartam, hogy az „egoizmus” a legnagyobb mértékben azokhoz a szavakhoz tartozik, melyek a szó legszorosabb értelmében jelszavakká válhatnak, ha nem közvetlenül azzal kapcsolatban lépnek fel a világban, amit jelölnek, hanem álarcban, álruhában, és ezért megtévesztenek a saját mivoltukat illetően.

Ma az „egoizmus” jelszavával és ellentétével, az „altruizmussal”, az önzetlenséggel fogunk foglalkozni. De nem mint jelszavakkal, hanem úgy, hogy igyekszünk behatolni az egoizmus lényegébe. Ha szellemtudományos szempontból nézzük a dolgokat, nem annyira arról van szó, hogy milyen szimpátiát vagy antipátiát kelt valamely tulajdonság, vagy hogy miként ítélhetjük meg valamely már meglévő emberi vélemény alapján. Hanem inkább meg akarjuk mutatni, hogy az, amire az illető szó vonatkozik, hogyan keletkezik az emberi lélekben vagy a realitások egyéb területein, hogy milyen határok között érvényesül, és ha küzdeni kell ellene valamely tulajdonság formájában, mennyire tudja legyőzni az ember vagy a lét más lényei.

Szó szerint véve, az egoizmus az az emberi tulajdonság, mely az embert arra indítja, hogy saját érdekeit tartsa szem előtt, hogy saját személyiségét magasítsa fel, míg ellentéte, az altruizmus az az emberi tulajdonság, melynek célja az, hogy az emberi képességeket mások, sőt az egész világ szolgálatába állítsa. Hogy különösen ezen a téren mennyire veszélyes talajon járunk, ha csak a szavakat vesszük, és nem mélyedünk el a dolgok lényegébe, azt egy egyszerű példa is bizonyítja. Tegyük fel, hogy valaki egy bizonyos vonatkozásban nagy jótevőnek mutatkozik. A legnagyobb mértékben lehetséges, hogy csak egoizmusból jótékonykodik, valamilyen kicsinyes tulajdonsága folytán, pl. hiúságból. Másrészt, ha valakit minden további nélkül „egoistának” neveznek, azzal még egyáltalán nincs a jelleme elintézve. Mert ha az ember csak saját vágyait akarja kielégíteni, de csupa nemes tulajdonsága van, úgyhogy akkor érzi magát a legjobban, ha mások érdekeit szolgálja, akkor egy ilyen egoistát talán még el lehet viselni. Ez olyan, mintha játszanánk a szavakkal, de nem erről van szó, mert ez a „játék a szavakkal” áthúzódik egész életünkön, a lét minden területén kifejezésre jut.

Mindenre, ami az emberben van, találunk analógiát a világmindenség többi részében, ami legalábbis hasonlatul szolgálhat. Hogy az embernek erre a kimagasló képességére is találunk hasonlatképpen valamit a világmindenségben, azt mutatják Schiller következő szavai:

Ha a legmagasabb rendűt, a legnagyobbat keresed,
A növény megtaníthat rá:
Tedd akarva, amit ő akaratlanul tesz, - ennyi az egész!

Schiller itt a növényi létet állítja az ember elé és azt ajánlja, hogy jellemében alakítson ki valamit, ami olyan nemes, mint alacsonyabb fokon a növény. A nagy német misztikus, Angelus Silesius körülbelül ugyanezt mondja:

A rózsánál nincs „miért?”
Virágzik, mert virágzik.
Nem törődik magával,
Nem kérdi, hogy látják-e?

Angelus Silesius is a növényekre utal. A növény magába fogadja azt, amire szüksége van a fejlődéshez. Nem érdekli a „miért” és az „azért”, virágzik, mert virágzik, nem törődik azzal, hogy kinek szolgál. És mégis, éppen azért, mert életerőit magába fogadja, mert környezetéből mindent kivon, amire saját maga számára éppen szüksége van, ezért válik környezete számára - végeredményben az ember számára is - azzá, amivé válhat. Az elképzelhető leghasznosabb teremtménnyé válik, ha a növényvilágnak azokhoz a területeihez tartozik, melyek a magasabb rendű lények életét szolgálják. Bár sokszor mondtuk már, de nem válik trivialitássá, ha még egyszer elmondjuk:

Ha a rózsa önmagát díszíti,
Egyúttal a kertet is díszíti.

A kertet díszíti a rózsa, ha maga olyan szép, amilyen csak lehet. Összeköthetjük ezt az „egoizmus” szóval és a következőket mondhatjuk: Ha a rózsa jó egoista módra szép akar lenni, és olyan pompásra formálja magát, amilyenre csak lehet, akkor a kert is a lehető legszebb lesz tőle. - Kiterjeszthetjük-e vajon bizonyos mádon az emberre is azt, ami a természet egyik alacsonyabb világában kifejezésre jut? Nem szükséges, hogy megtegyük, sokan megtették már előttünk, legszebben talán Goethe. Mikor azt akarta kifejezni, hogy mi az ember a szó legvalódibb értelmében, mi mutatja meg leginkább léte méltóságát és tartalmát, a következőket mondta. „Ha az ember egészséges természete egészként működik, ha az ember a világban mint nagy, szép, méltó és értékes egészben érzi benne magát, ha harmonikus jó érzése tiszta, szabad elragadtatásban ragadja, akkor a világmindenség ha önmagát érezni tudná, felujjongana, mint aki céljához érkezett és megcsodálná saját mivolta kibontakozásának csúcsát.” Máshol azt mondja Goethe ugyanebben a Winckelmannról írt csodálatos könyvében: „Az embert a természet csúcsára helyezték, ő viszont úgy tekint magára, mint az egész természetre, melynek ismét létre kell hoznia a maga csúcsát. Ezért egyre magasabbra küzdi fel magát, magáévá tesz minden tökéletességet és erényt, segítségül hívja a választást, a rendet, a harmóniát és jelentőséget, míg végül felemelkedik odáig, hogy létrehozza a műalkotást.”

Goethe egész szemléletmódja azt mutatja azonban, hogy bár most itt a művészre specializálódik, de tágabb értelemben érti az egészet. Mikor azt mondja, hogy az embert a természet csúcsára állították, úgy véli, hogy az ember mindent magába foglal, amit a világ benne kifejezhet, és végül önmagában mutatja meg a világnak saját tükörképét. A természet felujjongana, ha ezt a tükörképét az emberi lélekben észlelni és érezni tudná! Mi mást jelent ez, mint hogy mindaz, ami bennünket a világlétben körülvesz, ami ott kint a természet, az koncentrálódik az emberben, felemelkedik a csúcsára, és az egyedi emberben, az emberi individualitásban, ebben az emberi egóban olyan széppé, olyan igazzá, olyan tökéletessé válik, amilyenné csak lehetséges. Ezért az ember akkor tölti be legjobban létét, ha a lehető legtöbbet vonzza magához a külvilágból és én-jét, egóját a lehető leggazdagabbá teszi. Akkor mindent magáévá tesz, ami a külvilágban van, és ez benne kivirágozhat, gyümölcsöt teremhet.

Ez a szemlélet azon alapul, hogy az ember sohasem tehet elég sokat annak érdekében, hogy mindent összefogjon önmagában, ami a világban van, hogy a rajta kívüli lét virága és csúcsa legyen. Aki ezt „egoizmusnak” akarja nevezni, az megteheti. Akkor azt mondhatnánk, hogy az emberi ego azért van, hogy kifejezője legyen annak, ami különben örökre rejtve maradna a rajta kívül élő természetben, és csak azáltal juthat kifejezésre, hogy az emberi szellemben koncentrálódik. Azt mondhatnánk, hogy az ember mivoltához tartozik, hogy én-jében összefogja az egész létet, amely körülveszi. Az ember természetéhez és lényéhez azonban az is hozzátartozik, hogy az az általános törvény, amely a külvilágban, az alacsonyabb világokban a legnagyobbhoz, a legmagasabbra vezet el, őt magát bensőjében tévutakra vezetheti. Ez azzal függ össze, amit emberi szabadságnak nevezünk. Sohasem juthatna el az ember a szabadsághoz, ha nem volna meg az a képessége, hogy bizonyos benne lévő erőkkel egyoldalúan visszaéljen, úgyhogy ezek az erők egyik oldalon a legmagasabb léthez vezetnek, a másik oldalon kifordítják a létet, sőt esetleg karikatúrát csinálnak belőle. Ezt megvilágíthatjuk egy példával. Térjünk vissza még egyszer a növényhez.

A növényeknél általában eszünkbe sem jut egoizmusról beszélni. Csak mert meg akartuk világítani az egoizmus törvényének szerepét a világban, azért mondtuk, hogy ami a növényeknél kifejezésre jut, azt egoizmusnak nevezhetnénk. De a növénynél természetesen nem beszélünk egoizmusról. Ha a növényvilágot nem materialista értelemben, hanem szellemileg nézzük, akkor észrevehetjük, hogy a növény bizonyos értelemben meg van védve attól, hogy egoista lehessen. Az egyik oldalon léte arra utalja, hogy olyan széppé tegye magát, amilyen csak lehet. Nem érdekli, hogy kit szolgál ez a szépség. Mikor azonban a növény egész létét összefogja önmagában, mikor felemelkedik egész lénye legmagasabb fokú kibontakoztatásához, akkor már el is érkezik számára annak az ideje, hogy saját lénye megszűnjék. Valami egészen különös dolog a növényi lét értelme. Nagyon szépen mondja Goethe a „prózai mondásában”. „A virágban a növényi törvény eljut legmagasabb megjelenési formájához és a rózsa ennek a megjelenési formának a csúcspontja. A gyümölcs sohasem lehet szép, mert itt a növényi törvény visszatér önmagába, a puszta törvénybe.” Goethe számára világos volt tehát, hogy a növény saját törvényét akkor fejezi ki a leginkább szemmel láthatóan, mikor virágzik. Abban a pillanatban azonban, mikor virágzik, készen kell lennie arra, hogy azt, ami a legszebb benne, a megtermékenyüléskor leadja. Fel kell áldoznia magát utódjáért, a gyümölcs csirájáért. Valóban valami nagyság van abban, hogy a növény, mikor eljut arra a pontra, hogy kifejezhetné énjét, fel kell hogy áldozza önmagát. Látjuk ebben az alacsonyabb rendű világban, hogy a természetben az egoizmus egy bizonyos pontig kifejlődik, de itt megsemmisíti önmagát, odaadja, magát, hogy valami újat hozzon létre. Az, ami a növényben a legmagasabbra fejlődött, amit a növény individualitásának, énjének nevezhetnénk, ami a virágban teljes pompájában előtör, az hervadni kezd abban a pillanatban, mikor létrejött az új növény csirája.

Kérdezzük meg, hogy ugyanígy van ez az emberek világában is? Ha a természetet és a szellemi életet szellemi szempontból vizsgáljuk, valóban valami egészen hasonlót találunk az emberek világában is. Az ember nemcsak arra hivatott, hogy magához hasonló lényeket hozzon a világra, vagyis hogy fajtájában éljen, hanem arra is, hogy a faján túlmenően önmagában az individualitásának életét élje meg. Hogy mi az egoizmus az embernél, azt valódi formájában csak akkor ismerhetjük meg, ha az ember lényét úgy állítjuk magunk elé, ahogy azt az utóbbi előadásokon megismertük.

Szellemtudományos szempontból az ember nemcsak fizikai testből áll, mely teste közös az egész ásványi természettel, hanem azt mondjuk, hogy az ember magában hordozza magasabb rendű tagjait is. Először is az étertestét vagy élettestét, mely teste közös minden élőlénnyel. Van továbbá egy olyan teste, mely közös minden állattal és amely az öröm, a bánat, a jókedv és a fájdalom hordozója, és amelyet asztráltestnek vagy tudat-testnek nevezünk. Végül pedig az embernek ebben a három tagjában legbelül lényének tulajdonképpeni magva, az én-je él. Ezt az én-t úgy kell tekintenünk, hogy ő a jogos és jogtalan egoizmus hordozója is. Mindennemű emberi fejlődés abban áll, hogy én-jéből kiindulva átalakítja lényének másik három tagját. A lét tökéletlen fokán az én rabszolgája az ember három alacsonyabb rendű tagjának, a fizikai testnek, étertestnek és asztráltestnek. Ha az asztráltestet nézzük, azt mondhatjuk, hogy az ember, míg alacsonyabb fokon áll, követi minden ösztönét, mohó kívánságát, szenvedélyét. De minél magasabbra fejlődik, annál inkább megtisztítja az asztráltestét, vagyis átváltoztatja azt, aminek a rabszolgája valami olyanná, amin a magasabb rendű természete, az én-je, uralkodik. Az én tehát egyre inkább megtisztítja az ember többi tagját és egyre inkább uralkodik rajtuk. Azt is elmondtam már előző előadásaimban, hogy az ember most benne áll ebben a fejlődési folyamatban és olyan jövőnek néz elébe, mikor az én már nagymértékben úrrá lesz az emberi lény másik három tagján. Azzal, hogy az ember átalakítja az asztráltestét, létrehozza benne azt, amit szellem-énnek nevezünk, a keleti filozófia kifejezésével élve a „manasz”-t. A mai ember asztráltestének egy részét már átalakította „manasz”-szá. A jövőben lehetővé válik továbbá, hogy az ember az étertestét is átalakítsa. Az étertest így átalakított részét „életszellemnek” vagy a keleti filozófia szóhasználatával „buddhi”-nak nevezzük. Ha az ember majd úrrá válik fizikai teste folyamatain, akkor a fizikai test átalakított részét „szellem embernek” vagy „atman”-nak nevezzük. Olyan jövőnek nézünk tehát elébe, melynek most még csak a kezdetén tartunk. Az ember tudatos ura és szabályozója lesz minden tevékenységének.

Az azonban, ami így egykor tudatosan az ember sajátja lesz, az emberi természetben már hosszú idők óta előkészült. Az én is dolgozott már tudattalanul vagy tudat alatt az emberi lény három tagján. Azt találjuk, hogy az igen-igen régi időkben az én az asztráltestnek, melyet érző testnek is nevezünk, egy részét átalakította „érző lélekké”, az étertest egy részét „érzésekkel átszőtt értelmi lélekké” és végül a fizikai test egy részét az én saját szolgálatába állította és átalakította „tudati lélekké". Az emberi lénynek tehát három olyan tagja van, mely az emberi természet belső mivoltát adja: az érző lélek, mely az érző testben gyökerezik, az értelmi lélek, mely az étertestben gyökerezik és a tudati lélek, mely a fizikai testben gyökerezik. Az ember benső mivolta ma mindenek előtt abból a szempontból érdekel bennünket, hogy milyen viszonyban áll az ember érző teste az érző lélekkel.

Ha látunk egy embert felnőni születésétől kezdve, és megfigyeljük, hogyan bontakoznak ki képességei testisége sötét talajából, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember érző lelke felküzdi magát a napfényre. Mert érző testét az ember készen kapta létének környezetéből. Ezt megérthetjük, ha ismét csak Goethe egyik mondására emlékezünk: „Szemünket a fény alkotta meg a fény számára”. Ha bármelyik érzékszervről van szó, mellyel az ember a fizikai világról szerez tudomást, nemcsak Schopenhauer sokszor citált mondása érvényes, hogy a fény nem volna érzékelhető, ha az embernek nem volna szeme, hanem az is, hogy ha nem volna fény, nem lehetne szem sem. Végtelenül hosszú időn keresztül munkálkodott - ahogy Goethe mondja - a mindenhova kiterjedő fény az emberi organizmuson, amíg meghatározatlan kezdeményekből kialakította azt a szervet, amely ma képes a fényt látni. A szemet a fény, a fényben, a fény számára alakította ki. Ha környezetünkre nézünk, láthatjuk azokat az erőket, melyek az emberben kidolgozták azokat a képességeket, melyekkel tudomást szerezhet erről a környezetről. Így tehát az érző testet, azt az egész struktúrát, melynek segítségével kapcsolatba kerülünk a külvilággal, környezetünk eleven erői alakították ki. Ebben magunknak embereknek nem volt részünk. A környezet produktuma az asztráltest. Ebben jelenik meg az érzőtestben az érző lélek. Ez az érző lélek úgy keletkezett, hogy az én, a tudat alatt, bizonyos módon külön tagként plasztikusan kialakította az érző test szubsztanciájából. Így él az én az érző testben és úgyszólván kiszívja belőle a szubsztanciát az érző lélek számára.

Az én kétféleképpen munkálkodhat. Egyrészt úgy, hogy önmagában kialakítja az érző léleknek azokat a belső lelki képességeit, melyek összhangban állnak az érző test képességeivel és tulajdonságaival, melyek harmonikusan egybecsendülnek velük. Ezt megvilágíthatjuk egy, a nevelés területéről vett példával. Éppen a nevelés az, melynek számára a szellemtudomány a legszebb és a leggyakorlatibb alapelvekkel szolgálhat.

Az érzőtestet a környezet építi fel. Az érző testen munkálkodnak azok a nevelők, akik fizikai léte kezdetétől foglalkoznak a gyermekkel. Ők közvetíthetik a gyermek érző testének mindazt, ami az én-t arra ösztönzi, hogy olyan lelki tulajdonságai legyenek, melyek összhangban állnak az érző test tulajdonságaival. De olyasmit is nyújthatnak a gyermeknek, ami nem áll összhangban az érző test tulajdonságaival. Ha a gyermeket úgy nevelik, hogy a legélénkebben érdeklődjön minden iránt, amit szemén keresztül befogad, ha örülni tud a színeknek és formáknak, ha boldogságot tud okozni neki a hang, ha fokozatosan harmóniát tud teremteni aközött ami kívülről sugárzik felé és aközött ami érzelmi lelkében örömként, jókedvként, a lét iránti érdeklődésként és az abban való részvételként megjelenik, akkor az, ami belsejéből jön, hű tükörképe a létnek, akkor az, ami lelkében él, egybecsendül a külső léttel. Ekkor az ember nemcsak önmagában él, nemcsak arra képes, hogy érzőtestében kialakítson egy érző lelket, hanem arra is képessé vált, hogy újra kiáradjon önmagából. Akkor nemcsak arra képes, amire a természet teszi képessé, hogy lásson és halljon, hanem arra is, hogy ismét kimenjen ahhoz, amit látott és hallott, hogy kiáradjon a környező világba, hogy abban éljen, amit érzőteste közvetít számára. Akkor nemcsak az érzőtest és az érző lélek között van meg az összhang, hanem a külvilág és az érző lélek élményei között is. Akkor az érző lélek kiárad a környezetbe. Akkor az ember valóban bizonyosfajta tükre az univerzumnak, bizonyosfajta mikrokozmosz, kis világ, aki - Goethe szerint - jól érzi magát a szép, nagy, széles világban.

Vehetünk egy másik példát is. Ha egy gyermek egy magányos szigeten nőne fel, távol minden embertől, akkor bizonyos képességei nem fejlődhetnének ki. Nem tudna beszélni, gondolkodni, nem tudná kifejleszteni ezeket a nemes tulajdonságokat, melyek csak az emberi együttélés révén gyulladnak fel az emberi lélekben, mert ezek olyan tulajdonságok, melyek az ember belsejében, a lélekben fejlődnek ki.

Az ember fejlődhet úgy, hogy tulajdonságaival ismét kilép önmagából, harmóniát teremt a külvilággal, de lehetséges az is, hogy tulajdonságait önmagában megkeményíti, hagyja elszáradni. Érző lelke tartalmát akkor szárítja ki az ember, ha a külvilág benyomásait, pl. a színeket, hangokat befogadja ugyan magába, de nem felel rájuk belső visszhangjával, jókedvvel és érdeklődéssel, hogy benyomásait ismét kiárassza a külvilágba. Akkor keményedik meg az ember önmagában, ha azt, amit az emberekkel való érintkezés folyamán kifejleszthet, nem használja fel arra, hogy emberi kapcsolataiban ismét kiélje. Ha bezárkózik, ha csak önmagában akar vele élni, akkor diszharmóniába kerül azzal, ami körülveszi. Szakadékot teremt érző lelke és érző teste között. Ha az ember magába zárkózik miután már élvezte az emberiség fejlődésének gyümölcseit, ha azt, ami csak embertársainak világában fejlődhet nem állítja ismét az emberiség szolgálatába, akkor szakadékot teremt az ember és a környező világ között, legyen akár az egész nagy környező világról legyen szó, ha nem érdeklődik a külvilág iránt, akár emberi környezetéről, mely pedig megajándékozta érdeklődésével. Ennek az a következménye, hogy az ember önmagában elszárad. Mert az, ami kívülről jön az ember felé, csak akkor válhat az ember javára, csak akkor éltetheti, ha nem tépik el a gyökerétől. Ha az ember nem akarja lelki tartalmát beleárasztani külvilágába, ez olyan, mintha életét vágnák el gyökereitől. Ha az ember egyre növeli külvilágától való elzárkózását, ennek következménye a lelki életének elsorvadása, lelkének halála lesz. Ez az egoizmus legrosszabb oldala, mely úgy jön létre, hogy az én munkája révén szakadék keletkezik önmaga és a környező világ között.

Ha az egoizmus ezt a formát ölti, vagyis hogy az ember nem válik a külvilág virágjává, és a külvilág nem táplálja és élteti állandóan, akkor ez saját halálához vezet. Ez az a retesz, amit általában az egoizmus elé húznak. Itt mutatkozik meg az egoizmus mivolta. Egyik részről a körülöttünk lévő világmindenség az emberben eljut csúcsához és virágzásához azáltal, hogy az ember a világmindenség erőit magába szívja, másrészt azonban tudatosan véghez kell vinnie azt, amit a növény öntudatlanul tesz. Abban a pillanatban, mikor a növény saját lényét önmagában akarja kifejezni, a mögötte álló erők átvezetik egy új növénybe azt, ami a növényben egoista. Az ember azonban, aki öntudatos lény, aki én-hordozó, saját maga kell hogy megteremtse magában ezt a harmóniát. Amit kívülről kap, azt bizonyos fokon újra oda kell hogy adja. Én-jében úgyszólván egy magasabb én-t kell szülnie, amely nem keményedik bele önmagába, hanem a világ összes többi részével harmóniába kerül.

Ha az életet szemléljük, akkor is eljuthatunk annak felismeréséhez, hogy az egoizmus, ha egyoldalúan kifejlődik, végül önmagát öli meg. Már az élet mindennapi megfigyelése is igazolhatja ezt. Csak azokat az embereket kell néznünk, akiket hidegen hagy a természet nagyszerű törvényszerűsége és szépsége, mely természetből az emberi organizmus is kialakult. Milyen fájdalmasan érinti azt, aki át tudja tekinteni ezeket a nagy összefüggéseket, ha az emberek közömbösen mennek el mellettük, pedig szemük, fülük a külső környezetből jött létre, ha elzárkóznak attól, amiben létük gyökerezik, és csak magukban akarnak töprengeni. De azt is meglátjuk ilyenkor, hogy az így önmagába visszafordított lét megbünteti az embert. Az, aki közömbösen megy el amellett, aminek létét köszönheti, fásult emberként él a világban, s ennek az a következménye, hogy egyik vágya után a másik kielégítését hajszolja és nem ismeri fel, hogy homályos, ködös utakon keres kielégülést, pedig saját lényét kellene kiárasztania oda, ahonnan vette. Annak, aki ha kimegy a világba, azt mondja: „Jaj de terhemre vannak az emberek! Nem tudok velük mit kezdeni, mindig zavarnak az életemben! Túlságosan jó vagyok ennek a világnak!” - annak meg kellene gondolnia, hogy azt tagadja, amiből ő maga is kinőtt. Ha egy magányos szigeten nőtt volna fel, azok nélkül az emberek nélkül, akikhez képest ő túl jónak tartja magát, akkor buta maradt volna, nem fejleszthette volna ki azokat a képességeit, melyekkel most rendelkezik. Amit olyan nagyszerűnek és dicséretre méltónak talál önmagában, az mind nem volna meg azok nélkül az emberek nélkül, akikkel nem tud mit kezdeni. Tisztában kellene lennie azzal, hogy ő csak önkényesen választja el környezetétől azt, ami őbenne magában él, hogy azt, ami úgy fellázad környezete ellen, éppen környezetének köszönheti. Ha az ember fellázad a természet és embertársai ellen, akkor nemcsak hogy elveszti irántuk való érdeklődését, de elsorvad életereje is, sivár, kielégületlen élete lesz. Mindazok, akik világfájdalmukban tetszelegnek, mert semmi iránt sem tudnak érdeklődni, megkérdezhetnék egyszer maguktól: „Mi az oka egoizmusomnak?” Itt azonban az is megmutatkozik, hogy van a világmindenségben egy törvény, amely szerint minden lét korrigálja önmagát. Ahol az egoizmus helytelenül lép fel, ott a lét megsemmisítéséhez vezet. Ha az ember közömbös embertársai és a lét többi része iránt, akkor nemcsak felhasználatlanul hagyja azokat az erőit, melyeket felhasználhatott volna a világ és a lét érdekében, hanem ő maga is sivárrá válik és elpusztítja önmagát. Az a jó az egoizmusban, hogy ha a végletekig viszik, elpusztítja az embert.

Ha azt a nagy törvényt, melyet az egoizmussal kapcsolatban megismertünk, most az emberi lélek különböző képességeire alkalmazzuk, megkérdezhetjük, hogy pl. hogyan hat az egoizmus a tudati lélekre, amely által az ember tudáshoz, ismeretekhez jut környező világáról? Más szóval, mikor lehet a megismerés valóban gyümölcsöző? A megismerés csak akkor lehet valóban gyümölcsöző, ha az embert összhangba hozza a világ többi részével, vagyis csak azok a fogalmak és gondolatok éltetik valóban az emberi lelket, amelyek a környező világból, az eleven világból származnak. Csak ha eggyé válunk a világgal, akkor lesz megismerésünk életet adó. Ezért mozdítja elő annyira a lélek egészségét - és onnan kiindulva a testi egészséget is - minden olyan megismerés, amely mindenekelőtt a lét nagy igazságait igyekszik lépésről-lépésre megközelíteni. Ami viszont kivon bennünket a világgal való eleven összefüggésből, minden önmagunkban való töprengés, amely csak befelé irányul, diszharmóniát teremt köztünk és a világ többi része közt, megkeményít bennünket önmagunkban, és beteggé tesz. Itt most megint alkalom nyílik arra, hogy rámutassunk, mennyire félreértik azt a mondást, hogy „ismerd meg magadat”, melynek jelentősége megmarad minden időkre. Csak ha az ember megértette, hogy az egész világhoz tartozik, hogy én-je nemcsak bőrén belül van, hanem kiterjed az egész világra, a Napra, a csillagokra, a Föld minden lényére, és hogy ez az én a bőrén belül csak kifejezésre juttatja magát, csak ha az ember felismerte, hogy összeszövődött az egész világgal, akkor tudja helyesen alkalmazni ezt a mondást, hogy „ismerd meg magad!” Akkor önmagunk megismerése a világ megismerése. Ha mindezek tudata nem hatja át az embert, akkor csak annyira okos, mint az az ujj, amely azt hiszi magáról, hogy ki tud bontakoztatni egy önálló én-t az egész szervezet nélkül. Vágjuk csak le, akkor biztosan nem lesz már ujj három hét múlva. Az ujj nem adja át magát annak az illúziónak, hogy a szervezet nélkül fennmaradhat. Csak az ember hiszi, hogy a világgal való kapcsolata nélkül is megvolna. A világ megismerése önmagunk megismerése, az önismeret a világ megismerése. Az önmagunkban való vájkálás csak annak jele, hogy nem tudunk megszabadulni önmagunktól.

Ezért rendkívül helytelen az, amivel ma bizonyos teozófus körökben foglalkoznak, ahol azt mondják, hogy nem kint a világban, nem a szellemmel átszőtt jelenségekben, hanem saját én-ünkben van a lét rejtélyéinek megoldása. „Találjátok meg Istent saját kebletekben!” - ilyen utasításokat hall ma az ember. „Ne fáradjatok azzal, hogy kint a világban keressétek a világ szellemének megnyilatkozását, nézzetek csak magatokba, ott mindent megtaláltok!” Az ilyen felhívások nagyon rossz szolgálatot tesznek az embernek, a megismerés terén gőgössé, egoistává teszik. Ennek az a következménye, hogy bizonyos teozófiai irányzatok ahelyett, hogy az embert önzetlenné nevelnék, ahelyett, hogy eloldanák saját énjétől és kapcsolatba hoznák a lét nagy rejtélyeivel, inkább megkeményítik önmagában, amikor azt állítják, hogy minden igazságot és minden bölcsességet megtalálhat saját magában. Az emberek gőgjére és hiúságára apellálhatnak mikor azt mondják: „Nem kell semmit tanulnotok a világban, mindent megtalálhattok önmagatokban!” Csak akkor apellálunk az igazságra, ha megmutatjuk, hogy a nagyvilággal való összhang vezet el oda, ahol az ember önmagában - és ezáltal a világban is - nagyobbá válhat.

Így van ez azzal is, amit emberi érzésnek nevezünk, mely az érzésekkel átszőtt értelmi lélek tartalma. Az érzések is erősebbé válnak, ha az ember harmóniát tud teremteni önmaga és a külvilág között. Nem attól válik az ember erőssé, ha reggeltől estig olyasmiken töpreng, hogy „most mit gondoljak?” „mit tegyek?” „mi az, ami már megint fáj?” stb. hanem ha engedi szívére hatni mindazt a szépséget és nagyságot, ami környezetében van, ha megértéssel és érdeklődéssel viseltetik minden iránt, ami más szíveket melegséggel tölt el, vagy amiben más emberek hiányt szenvednek. Ha szabad teret engedünk azoknak az érzéseinknek, melyek környezetünk iránti megértést és a környezetünk dolgaiban való eleven részvételt fejlesztenek ki bennünk, ezzel saját érzésvilágunkban hozunk létre életerőket. Ilyenkor legyőzzük a szűkkeblű egoizmust, és egyben felemeljük és gazdagítjuk én-ünket, mert valódi egoizmusban összhangba hozzuk a környezetünkkel.

Ez különösen ott jut kifejezésre, ahol az emberi akaratról, a tulajdonképpeni tudati lélekről van szó. Amíg az ember csak saját maga számára tud akarni, amíg akarati impulzusai csak arra irányulnak, ami saját lénye számára kívánatos, addig kielégületlen marad. Csak ha a külvilágban megtalálja akarati elhatározásainak tükörképét, ha látja ott akarati impulzusainak megvalósulását, akkor mondhatja, hogy akaratát összhangba hozta azzal, ami környezetében történik. Ilyenkor valóban arról van szó, hogy saját erőnk nem azon alakul ki, amit a magunk számára akarunk, hanem azon, amit a környezetünk, azaz más emberek számára akarunk, és hogy akaratunk a környezetünkben megvalósul, és ez mint tükörkép ismét visszasugárzik ránk. Ahogy a fény szemünket belőlünk formálta meg, úgy formálja meg belőlünk lelki erőnk tetteink világát, hatásaink világát.

Látjuk tehát, hogy az ember mint öntudatos lény, ha helyesen fogja fel én-jét, egóját, megteremti összhangját a külvilággal, míg végül kinő önmagából és véghezviszi azt, amit úgy nevezhetünk, hogy „a magasabb rendű ember megszületése”. Valamit létrehoz önmagában éppúgy, ahogy egy alacsonyabb fokon a növény is egy új lényt hoz létre önmagából mikor az a veszély fenyegeti, hogy ő maga megkeményedik. Így kell felfognunk az egoizmus mivoltát. Az az én, amely engedi, hogy környezete megtermékenyítse, amely létének csúcsán új én-t szül, érett arra, hogy olyan tettekbe áradjon bele, melyek egyébként csak értéktelen követelményekben és értéktelen morális posztulátumokban juthatnak kifejezésre. Mert csak a világ megismerése gyújthat fel egy olyan akaratot, amely ismét a világra irányul. Valamely társaság programpontjai sohasem fognak elvezetni a morális követelmények megvalósításához, ha még oly sok társaság tűzi is programjára az általános emberszeretetet. Az emberszeretetről való szokásos prédikálás csak annyit ér, mint ha a hideg szobában álló kályhának azt mondjuk, hogy „kedves kályha, morális kályha-kötelességed, hogy befűtsd a szobát”. Várhatunk órákig, napokig, a kályhának eszébe sem lesz bemelegíteni a szobát. Az embereknek éppúgy eszükben sincs emberszeretetet gyakorolni, ha évszázadokig prédikálják is, hogy az embereknek szeretniük kell egymást. Vezessük el az emberi egót a világ tartalmához, engedjük, hogy az ember részesedjen abból, ami először a virágokban tör elő, vagyis a természet minden szépségéből, és ez majd alapul szolgál az emberek iránti magasabb fokú érdeklődésnek. Ha az ember emberi lényeket, emberi természeteket ismer meg, valóban megtanulja, hogy ha szemtől szembe kerül valakivel, megértse hibáit, megértse jó tulajdonságait. Az a bölcsesség, amely abból születik, hogy az ember betekintést nyer a világ életébe, átmegy a vérébe, tetteibe, akaratába. Az ilyen bölcsességből születik az, amit „emberszeretetnek” nevezünk. Éppúgy, ahogy nem szükséges a kályhának olyasmiről fecsegni, hogy „kedves kályha, az a kötelességed, hogy bemelegítsd a szobát”, hanem egyszerűen csak meg kell rakni fával és be kell gyújtani, ugyanúgy tüzelő anyagot és tüzet kell adni az embereknek is, hogy a lelkük felgyulladjon, felmelegedjen és átfényesedjen. Ez a tüzelő anyag pedig nem más, mint a világ eleven megismerése, az emberi természet megértése, az emberi egónak a külvilág többi részével való harmonikus egybecsendülése. Ebből megszületik az eleven emberszeretet is, mely szívtől szívig áradhat, mely egymáshoz vezeti az embereket és megtanítja, hogy az olyan tettek, melyeket csak önmagunkért teszünk, sivárrá tesznek, megölnek, de azok a tettek, melyek mások életét segítik, tükörképek, melyek saját erőnkre sugároznak vissza. Így teszi a helyesen értelmezett egoizmus én-ünket gazdaggá és fejlődőképessé, ha saját én-ünket a lehető leggyakrabban a mások én-jén éljük ki, ha saját érzésünk mellett minél több együttérzést bontakoztatunk ki magunkban. - Így látja a szellemtudomány az egoizmus lényegét.

Az, amit itt most érintettünk, mélységesen érdekelte azokat, akik a létről komolyan és méltó módon elgondolkodtak. Az egoizmus mivoltának kérdése éppen abban a korszakban kellett hogy érdekelje a legmagasabb rendű embereket, mikor az ember kiszakította magát a környezetéhez fűződő bizonyos kapcsolataiból. Ez a 18. században történt meg. Goethe egyike azoknak, akik az emberi egoizmus, az emberi én problémájával foglalkoztak. Wilhelm Meister című műve tulajdonképpen „az egoizmus költeménye”, a világból vett példa arra, hogyan gondolkodott Goethe az egoizmusról.

Ahogy a Faust egész életén át elkísérte Goethét, ugyanúgy kísérte őt két költeménye, a „Wilhelm Meister tanuló évei” és „Wilhelm Meister vándor évei”, egész életén át. Már a 18. század 70-es éveiben feladatának érezte Goethe, hogy Wilhelm Meister sajátságos életét, mint saját élete bizonyosfajta képmását költői formába öntse, és legvégső öregkorában, halála előestéjén fejezte be a második költeményt, a vándor éveket. Túl messze vezetne, ha a Wilhelm Meister részleteibe bocsátkoznék, de engedjék meg, hogy vázlatosan mégis szóljak az egoizmus problémájáról úgy, ahogy az Goethénél megjelenik.

Azt mondhatnánk, hogy Goethe amolyan valódi rafinált egoistát fest le Wilhelm Meister alakjában. Kereskedői családból származik, de eléggé egoista ahhoz, hogy ne maradjon meg ennél a hivatásnál, amit pedig kötelességként állítottak elé. Mit is akar tulajdonképpen? Kiderül, hogy saját én-jét akarja a lehető legmagasabbra fejleszteni, önmagából kiindulva a legszabadabbá tenni. Bizonyos fajta tökéletes emberré akar válni, ez él benne homályos sejtelemként. Goethe a legkülönfélébb sorseseményeken vezeti át, hogy megmutassa, hogyan alakítja az élet ezt az individualitást, hogy magasabbra fejlessze, bár nagyon jól tudja Goethe, hogy hiába hajszolja az élet Wilhelm Meistert a legkülönfélébb életkörülmények közé, mégsem jut el semmilyen meghatározott célhoz. Ezért egyik helyen „szerencsétlen flótásnak” nevezi, de ugyanakkor azt mondja, hogy mégis tudja, hogy bármennyi butaságon és tévedésen kell is átküzdenie magát az embernek, vannak olyan erők a világban, melyek bizonyos célhoz, de legalábbis bizonyos úton vezetik. Goethe soha meg nem másított véleménye az volt, hogy az ember élete soha sincs teljesen kiszolgáltatva a véletlennek, hanem éppúgy mint minden mást, törvények szabályozzák, mégpedig szellemi törvények. Ezért mondja Goethe, hogy az egész emberi nemet úgy kell tekinteni mint egy nagy, felfelé törekvő individuumot, aki úrrá válik a véletlenen. Így akarja Goethe megmutatni, hogy Wilhelm Meister mindig arra törekszik, hogy egóját egyre magasabbra emelje, egyre gazdagabbá és tökéletesebbé tegye. Ugyanakkor azonban olyan életkörülmények közé vezeti hősét, melyek alapjában véve nem állnak a reális élet talaján. A 18. század természetéből megérthetjük, miért szakítja el hősét a reális élettől. Wilhelm Meistert ugyanis színészi körökbe vezeti. Nem jut el tehát valamilyen reális hivatáshoz, hanem olyan körökbe kerül, ahol az élet látszatát, az élet képét valósítják meg. Már maga a művészet is bizonyos vonatkozásban az élet képe. Nem áll benne közvetlenül a valóságban, a közvetlen valóság fölé emelkedik. Goethe nagyon jól tudta, hogy azt, aki művészként egyedül van művészetével, az a veszély fenyegeti, hogy elveszti lába alól a valóság szilárd talaját. Szép mondás, hogy a múzsa követhet, de nem vezethet az életben. Wilhelm Meister engedi, hogy azok az erők vezessék, melyek a művészetben, különösen a szép látszat művészetében, a színészetben rejlenek.

Ha végignézünk Wilhelm Meister életén, azt látjuk, hogy ide-oda hányódik a kielégületlenség és az öröm között. Mindenekelőtt két epizódot kell ismernünk, hogy megértsük a mű első részét, a „Tanuló Éveket”. Színész-környezetében Wilhelm Meister a kielégületlenség és az életöröm között hányódik. Végül eljut a Hamlet egyfajta mintaszerű előadásához és ennek folytán bizonyos elégedettséget él át abban az elemben, ahova sodródott. Ezzel emeli én-jét. Az a két epizód azonban, mely bele van szőve a „Tanuló Évekbe”, világosan megmutatja, hogy mi van a mű hátterében, azaz Goethe véleménye az egoizmus mibenlétéről. Itt van először is a kis Mignon epizódja, akit Wilhelm Meister egy kissé kétes társaságnál talál. Ez a csodálatos figura egy darabon elkíséri őt. Igen figyelemre méltó amit Goethe idősebb korában von Müller kancellárnak Mignonról mondott. Stael asszony szavaihoz kapcsolódott, aki azt mondta, hogy a Mignonról szóló rész tulajdonképpen csak egy epizód, mely egyáltalán nem tartozik a költeménybe. Goethe kijelentette, hogy - valóban epizód, és akit csak az események külső menete érdekel, annak számára akár el is maradhatott volna. De nagyon helytelen volna azt hinni, hogy Mignon története csak epizód - jelentette ki Goethe - az egész Wilhelm Meistert tulajdonképpen ezért a figyelemreméltó szereplőért írta. - Közvetlen beszélgetés közben Goethe kissé radikálisan fejezte ki magát, így amit mondott, nem kell szó szerint venni. De ha a dolog mélyére nézünk, azt is meglátjuk, miért tette ezt a kijelentést Müller kancellárnak. A kis Mignon figurájában - Mignon tulajdonképpen nem keresztnév, csak azt jelenti, hogy „kedves" - egy olyan emberi lényt ábrázol Goethe, aki pontosan addig él, amíg ki nem fejlődhet benne egy olyan egoizmus csirája, amilyen egoizmusként egyáltalán szóba jöhet. Nagyon érdekes Mignon egész pszichológiája. Ez a kislány kifejleszti magában mindazt, amit úgy nevezhetnénk, hogy „feloldódás a külső életben". Sohasem találunk nála olyan tulajdonságra, mely azt mutatná, hogy azokat a dolgokat, melyeket mások csak önzésből tesznek, ő is önzésből tenné, ezeket a dolgokat természete magától értetődően téteti vele. Azt mondhatnánk, hogy ez a kis lény nem is volna emberi lény, ha nem tenné mindazt, amit az emberek tesznek. Annyira naiv még, egész lénye olyan, hogy egoizmusa még nem mozdult meg. Abban a pillanatban, mikor Wilhelm Meister életében egy új epizód kezdődik, mely eltépi a Mignonhoz fűződő kötelékeket, a kislány elhervad és meghal, mint a növény, amely szintén meghal mikor létének bizonyos pontjához elérkezik. Olyan lény ő, aki még egyáltalán nem ember, még nem „én”. A gyermeki naivságot, az általános emberit fejezi ki az egész környező világgal kapcsolatban. Úgy hal meg, mint a növény. Valóban illik rá a mondás:

A rózsánál nincs „miért?”
Virágzik mert virágzik.
Nem törődik magával,
Nem kérdi, hogy látják-e?

Itt igazán elmondhatjuk, hogy ha két ember csinálja ugyanazt, az egyáltalán nem ugyanaz. Amit mások egoizmusból tesznek, azt Mignon természetéből kifolyólag magától értetődően teszi, és meghal abban a pillanatban, mikor felmerül annak lehetősége, hogy lelkében felébredjen valami egoista megmozdulás-féle. Az a varázslatos ebben a lényben, hogy benne egy én-nélküli lény áll előttünk, aki eltűnik, mikor az egoizmus megmozdulhatna benne. És miután Goethét Wilhelm Meisterben mindenekelőtt az egoizmus problémája érdekelte, érthető, hogy annak idején azt mondta, hogy amit Wilhelm Meisterben kerestek, azt tulajdonképpen az ellenképében, Mignonban találjátok meg. Ami ebben a kis teremtésben meghal abban a pillanatban, amikor létre akar jönni, éppen ez az, ami Wilhelm Meistemek olyan sok nehézséget okoz mikor én-jét ki akarja fejleszteni, és ami miatt az élet iskoláját végig kell járnia, hogy az megnövelje.

Bele van szőve a Wilhelm Meisterbe még egy rész - mely látszólag nem áll vele semmiféle kapcsolatban - melynek címe: „Egy szép lélek vallomásai”. Tudjuk, hogy ezek a vallomások majdnem szó szerint Goethe barátnője, Susanne von Klettenberg feljegyzéseiből származnak. Ennek a hölgynek szívéből áradtak ki azok a vallomások, melyeket a Wilhelm Meister-ben találunk. Ezekben a vallomásokban a legmagasabb pontjára elérkezett egoizmus mutatkozik meg. És hogyan? Ez a szép lélek, Susanne von Klettenberg, az emberi élet magas fokára emelkedett. De ha követjük ezekbe a magas régiókba, éppen vallomásai mutatják meg az egoizmus veszélyeit, az én gazdagításának, tartalommal való megtöltésének hátoldalát. Mert a szép lélek vallomásaiban Suzanne von Klettenberg a saját fejlődését írja le. Eleinte, mint a többi embernek, öröme telik környezetében, de egy napon felébred valami lelkében, ami azt mondja: „Él benned valami, ami közelebb visz a benned lévő Istenhez”. Az első, amit átél, az, hogy belső élményei elidegenítik a külvilágtól. Már nem érdekli környezete. Örömet és belső boldogságot érez, mikor azzal érintkezik, akit bensőleg Istenének nevez és Istenének él át. Teljesen visszahúzódik benső életébe. Alapjában véve érzi ez a szép lélek, hogy ez tulajdonképpen nem más, mint rafinált egoizmus. A szellem felvillanása az ember bensőjében, mely elidegeníti a külvilágtól, hideggé és szívtelenné teszi a külvilág iránt, úgyszólván kihámozza a külvilágból. Eleinte bizonyos kielégülést, boldogságot adhat, de tartósan nem tesz boldoggá, mert azáltal, hogy elidegeníti a külvilágtól, sivárrá teszi a lelket. Ez a szép lélek azonban egyszersmind bensőleg törekvő lélek is, így jut el egyik fokról a másikra. Nem tud teljesen elszakadni attól, ami kívülről jöhet és helyreállíthatja a harmóniát. Így mindig megkeresi a különböző vallások szimbólumainak titokzatos gyökereit, hogy tükröződni lássa azt, aki az ő egójában Isteneként megjelent. De alapjában véve nem elégíti ki az, amit a külső formákban átélhet. Tovább akar jutni. És ekkor elvezetik élete egyik jelentős fokára. Egy napon a következő gondolata támad: „A Földön élő embereket Isten nem találta túl alacsony rendűnek ahhoz, hogy leszálljon és ő maga is megtestesüljön egy emberben”. Ebben a pillanatban már nem érzi a külvilágot alacsony rendűnek azért, mert nem maga a szellem, csak a szellem kifejezője, vagy mert talán csak a szellem „hulladéka”, hanem érzi ebben a pillanatban, hogy a külvilágot valóban áthatja a szellem, és az embernek nincs joga elszakadni attól, ami körülveszi. Azután felmerült egy másik élménye. A következő közlést kapta: „Ami időszámításunk kezdetén állítólag Palesztinában történt, az igaz.” És ő maga is részt vesz benne, átéli önmagában Jézus Krisztus egész életét egészen a keresztre feszítésig és a haláláig. Átéli azt, ami isteni az emberiségben és ezt úgy éli át - amint ezt világosan le is írja - hogy háttérbe szorul minden képszerűség, minden, ami fizikailag érzékelhető képekben merülne fel. Élménye tisztán lelki-szellemi élmény, láthatatlanul látható, hallhatatlanul hallható. Úgy érzi, hogy most nem egy absztrakt Istennel, hanem egy olyan Istenséggel egyesült, aki maga is a földi világhoz tartozik. Ezzel azonban bizonyos módon ismét eltávolodott a hétköznapi világtól és nem találja meg az utat a mindennapi életbe. - És ekkor felmerül benne valami, ami által képessé válik arra, hogy minden természeti objektumban, minden egyes lényben, hétköznapi életünk minden mozzanatéban meglássa azt, ami a szellem kifejezése. Ezt egy bizonyos fajta „legmagasabb foknak” tekinti. Jellemző Goethére, hogy ő maga is kitalált egy bizonyos fajta „Vallomást”, ahol az „Egy Szép Lélek Vallomásait” közölhette.

Mit akart ő ezzel Wilhelm Meisternek nevelése lényeges tényezőjeként megmutatni? Wilhelm Meistemek el kellett olvasnia ezt a kéziratot, és ezáltal egy fokkal feljebb kellett lépnie. Azt kellett belőle meglátnia, hogy az ember sohasem tehet elég sokat annak érdekében, hogy eleven lelki életet fejlesszen ki magában, hogy sohasem mehet elég messze és sohasem emelkedhet elég magasra a szellemi világgal való kapcsolatában. Ha azonban elzárkózik a külvilágtól, az sohasem vezethet elégedett élethez. A körülötte lévő nagy világot pedig csak akkor értheti meg az ember, ha gazdaggá vált én-jét kiárasztja környezetére.

Goethe a következőkre akar rámutatni. Az ember szemlélheti környezetét egyszerűen úgy, ahogy van. Akkor a közönséges, triviális dolgokat látja és megragad a mindennapi jelenségeknél. Talán azt fogja mondani, hogy „mindez közönséges, mindennapi dolog, a szellemiséget csak bensőjében találja meg az ember”. És bensőjében a legmagasabb fokon meg is találhatja az ember. De ha ott megtalálta, annál inkább kötelessége - a saját én-je miatt - hogy ismét kilépjen a külvilágba. Akkor megtalálja azt, amit a régebbi körökben rendszerint még megtaláltak, a szellemet. Ugyanaz a világ áll a trivialitásokban elvesző ember előtt és az előtt, aki megtalálta önmagában a szellemet. Az egyik a mai monizmus mindennapi triviális világát látja, a másik, mivel először saját szellemi képességeit gazdagította és megfelelő szerveit kifejlesztette, megtalálja ugyanabban a világban minden érzékelhető dolog mögött a szellemet. Így Goethe számára ez a belső fejlődés olyan kerülő út, amely elvezet a világ megismeréséhez. Ezt mutatja, be mindenekelőtt Wilhelm Meister lelkében. Wilhelm Meistert éppen az viszi előre, hogy az élet rejtett folyamatai hatnak rá. Nem a külső élmények hatnak, hanem az, hogy elevenen beleéli magát az élményekbe és egy másik lélek fejlődési folyamatába.

Kifogásolták Goethe Wilhelm Meisterében, hogy amikor hősének tanuló évei befejeződtek, egy olyan titkos társaság áll mögötte, amely számára láthatatlan marad, de vezeti és irányítja. Azt mondják, hogy az ilyesmi a mai embert már nem érdekli, ilyesmi csak a 18. században volt. Itt azonban valami egészen másról van szó. Goethe azt akarta megmutatni, hogy Wilhelm Meister egójának meg kellett találnia az utat az élet különböző labirintusaiban, és hogy valóban működik egy szellemi vezetés az emberiségben. Ami a Wilhelm Meisterben „A Torony Társasága”-ként jelenik meg, mely Wilhelm Meistert vezeti és irányítja, az csak azoknak a szellemi erőknek és hatalmaknak a szimbóluma, melyek az embert vezetik, ha saját életútja „butaságon és zűrzavaron keresztül akarna vezetni”. Így tehát Meistert láthatatlan hatalmak vezetik tovább. A mi korunkban az ilyen dolgokat nagyon is lekezelik. De a mi korunkban a filiszterek kibérelték a kizárólagos jogot arra, hogy pl. olyan személyiségekről, mint Goethe kimondják a végleges ítéletet. Aki ismeri a világot, az el fogja ismerni, hogy senki sem tud egy emberben többet találni, mint amennyi benne magában van. Ezt mindenki elmondhatná Goethéről is. De éppen a filiszter nincs ezen a véleményen. Ő mindent megtalál, ami Goethében van, és jaj annak, aki valami mást állít. Mert őbenne minden bölcsesség benne van és az egész bölcsességet át tudja látni! Ezzel természetesen Goethe is filiszterré válik! De ez nem Goethe hibája.

Így vezetik Wilhelm Meistert tovább a második részben, a „Vándor Évek"-ben. Filiszterek és nem filiszterek indulatba jöttek az afölötti vitában, hogy a Vándor Évek művészietlen és hiányzik belőle a kompozíció. Valami erős dolgot tálal itt nekünk fel Goethe. Élete csúcsán saját élettapasztalatai alapján be akarja mutatni, hogyan mehet át egy ember az élet legkülönfélébb labirintusain. Bizonyos módon saját magáról akar tükörképet adni. Azt is elmondja, hogy ezt hogy hozta létre. Kezdetben, a Vándor Évek első részének megírása sok fáradságába került. Nem akarjuk a dolgot megszépíteni. Azután elkezdték a könyvet nyomtatni mielőtt a többi rész elkészült volna, és kiderült, hogy a nyomdászok gyorsabban szedtek mint ahogy Goethe irt. Goethe ekkor vázlatosan tovább folytatta a cselekményt. A korábbi években különböző meséket és novellákat irt, pl. „A Szent Családról” és „A Dióbarna Lányról” szóló történeteket, „Az Új Meluzináról” szóló mesét és másokat. Mindezek belekerültek a „Vándor Évek”-be, bár eredetileg nem oda szánta őket. Úgy járt el, hogy különböző helyekre beleszúrta ezeket a történeteket, aztán gyorsan csinált egy átmenetet hozzájuk. Ebből bizony hiányzott a kompozíció. A történet azonban ennek ellenére sem haladt elég gyorsan. Voltak Goethének még korábbi munkái. Ezeket oda adta titkárának, Eckermannak mondván, hogy iktasson be ezekből a Vándor Évekbe annyit, amennyit csak be lehet iktatni. Ezt Eckermann meg is tette és az egyes részek bizony gyakran elég lazán vannak összetákolva. Elmondhatjuk róla, hogy ebből a műből teljesen hiányzik a kompozíció. És aki művészi szempontból akarja megítélni, ám tegye. De végül is Eckermann egy sort sem irt hozzá! Ez mind Goethe munkája éspedig mind olyan munkája, melyben azt fejezte ki, ami lelkében élt. És mindig Wilhelm Meister alakja állt előtte. Így az életnek azokat az eseményeit, melyek lelkére hatottak, belevehette művébe. Az események így hatottak rá. Minthogy Wilhelm Meister az ő tükörképe, ezek éppen úgy kanyarognak előre a költemény menetében, mint amilyen kanyargósan Goethe életében mutatkoztak. Mindez egyáltalán nem rontja meg az összképet. Azt mondják, hogy nincs benne feszültség! A cselekményt mindig bölcs fejtegetések szakítják meg! A regényt nem olvasták, de alaposan megkritizálták. A kritikusoknak a maguk szempontjából természetesen igazuk volt. De van egy másik szempont is. Rengeteget tanulhatunk éppen a Vándor Évekből, ha megvan bennünk az érdeklődés és az akarat ahhoz, hogy magunk is felemelkedjünk azoknak az élményeknek a segítségével, melyekből Goethe tanult. És ez is valami. Kell hogy mindig mindennek jó kompozíciója legyen, mikor valami esetleg más módon szolgálhat bennünket? Olyan rossz ez? Talán azoknak nagyon rossz, hogy olyan sok bölcsesség van a Wilhelm Meisterben, akik már mindent tudnak és már nem kell semmit tanulniuk.

Különösen a második részben jut csodálatosan kifejezésre az, hogy hogyan tud az én egyre feljebb emelkedni és a lét csúcspontjává válni. Különösen szépen mutatja be, hogyan viszi el Wilhelm Meister a fiát egy egészen különleges nevelőintézetbe. Erről a nevelőintézetről a filiszterek megint csak abszolút elmarasztaló ítéletet hoztak. Egyáltalán nem gondoltak arra, hogy Goethe sehol sem akarta ezt az intézetet a gyakorlatban megvalósítani, csak egy bizonyos szemléletet akart adni a nevelésről, mint ahogy ezt szimbolikusan a „Pedagogische Provinz”-ban tette. Azoknak, akik közelebb kerülnek ehhez az intézethez, azonnal feltűnik, hogy itt az, ami az ember lelkében van, bizonyos mozdulatokban éli ki magát. Van egy olyan mozdulat, ahol a tanítványok mellükön összeteszik a kezüket és felfele néznek. Van azután egy olyan mozdulat, ahol a hátukon teszik össze kezüket, mikor az egyik ember a másik mellé kerül. Egészen különleges az a mozdulat, ahol a lelki tartalom a föld felé hajlásban jut kifejezésre. Arra a kérdésre, hogy mindez mit jelent, azt a felvilágosítást adják, hogy a fiuknak lelkükben és én-jükben fel kell ébreszteniük azt, amit „a három tiszteletnek” neveznek, és ami az emberi lelket egyre magasabbra fejlesztheti. Ezt a három tiszteletet mint a legfontosabb nevelési elvet állítják az ember elé. Az embernek először azt kell megtanulnia, hogy tisztelettel nézzen fel arra, ami felette van, azután meg kell tanulni tisztelni azt, ami alatta van, hogy kellőképpen tudja, hogy ő maga is ebből nőtt ki. Végül meg kell tanulnia tisztelni azt, ami mellette van, ami egyenértékű vele, mint mikor az egyik ember a másik mellett áll, mert csak akkor viseltethet az ember kellő tisztelettel saját én-je iránt. Az teremti meg a harmóniát közte és a külvilág között, ha kellő tisztelettel viseltetik az iránt ami alatta van és az iránt, ami mellette van. Ezáltal egója is helyes módon fejlődik és egoizmusa nem járhat téves utakon.

Azután megmutatják, hogy az emberiség főbb vallásainak hogyan kell az emberi lélekben hatniuk. A népi vagy etnikai vallásoknak olyan Istenek vagy szellemek formájában kell a lélekben élniük, akik az ember felett állnak. Az olyan vallásoknak, melyeket filozofikus vallásoknak nevezhetnénk, abban kell élniük, ami a hozzánk hasonlók iránti tiszteletben bontakozik ki a lélekben. Végül az, ami levezet bennünket abba a létbe, melyet könnyen megvethetünk, ami megtanít kellő tisztelettel tekinteni a halálra, a fájdalomra és azokra az akadályokra is, melyekkel a világban találkozunk, elvezet bennünket a keresztény vallás helyes megértéséhez. Mert a keresztény vallásban az az Isten jelenik meg, aki leszállt a földi burkokba, magára vette az élet minden nyomorúságát és átment mindenen, amin az embereknek át kell menniük. Az alattunk lévők iránti tisztelet tanít meg bennünket a keresztény vallás helyes megértésére.

Így mutatja meg a műnek ez a része az emberi fejlődés menetét. Azt is elmondja Goethe, hogy Wilhelm Meistert ezután egy bizonyos fajta templomba vezetik, ahol a három vallást és azt, hogy hogyan akarják őket összhangba hozni ebben az utópisztikus nevelőintézetben, jelentőségteljes képekben állítják a növendékek elé egész fiatal koruktól kezdve. Ez az intézet tulajdonképpen egy gondolkodásmódot fejez ki, egy elképzelést arról, hogyan nőjön fel az ember legkisebb gyermekkorától kezdve, hogy egyrészt összhangba kerüljön a külvilággal, másrészt én-jét egyre magasabbra tudja felvezetni. Ezt a legkisebb részletekig bemutatja Goethe. Elmondja pl. hogy a fiúkat nem a külsőségek különböztetik meg egymástól, nincsen korosztályok szerinti egyenruhájuk, hanem maguk válogathatnak a legkülönbözőbb fajta ruhákból. Ezzel is fejlesztik egyéni sajátosságukat. Minthogy azonban bizonyos testületi szellem is érvényesül, ahol az individuális impulzust háttérbe szorítja a hatalmasabb utánzásának vágya, úgyhogy némelyik fiú a mások uniformisát választja. Az intézet azt az elvet követi, hogy az ilyen ruhákat egy idő múlva félreteszik és másokkal helyettesítik. Röviden, Goethe azt akarja bemutatni, milyen nevelést kell adni a felnövekvő embernek - egészen a mozdulatokig és öltözékig menően - hogy egyrészt elvezessék a környező világgal való harmóniához, másrészt hogy kifejlessze individuális belső szabadságát.

Ezt nevezhetik fantazmagóriának és állíthatják, hogy ilyesmi ebben a formában sohasem létezett. De Goethe maga is csak azt akarta mondani, hogy ez valamilyen módon valamikor megvalósulhat, hogy ezeknek a gondolatoknak bele kell folyniuk a „mindenhol”-ba és a „mindig”-be és meg kell hogy jelenjenek az életben ott, ahol megjelenhetnek. Azoknak, akik ezt nem tartják lehetségesnek, felhívhatnánk a figyelmét Fichtére, aki magasrendű ideálokról adott elő hallgatóinak, de tudatában volt a következőknek, amit hangsúlyozott is főleg azok előtt, akik a valóságról nem sokat tudtak, mégis „a valóság szellemeinek” nevezték magukat. „Hogy az ideálokat a mindennapi életben nem lehet közvetlenül megvalósítani, azt mi többiek is tudjuk, talán még jobban is tudjuk. De mi azt is tudjuk, hogy ideáloknak azért kell lenniük, hogy az élet szabályozói legyenek, hogy áttevődjenek az életbe!...” Ez olyan valami, amit állandóan hangsúlyozni kell. Azokról, akiknek nem kellenek az ideálok, azt mondja Fichte, hogy ők ezzel csak azt mutatják, hogy a gondviselés számláján velük nem számoltak. Hozzáteszi, hogy azt kívánja, egy jó Isten adjon nekik kellő időben esőt és napsütést, jó emésztést, és ha lehet, még jó gondolatokat is! Ezt a magától értetődő mondást alkalmazhatnánk azokra is, akik a Goethe Wilhelm Meisterében szereplő nevelőintézetről azt állítják, hogy nem valósítható meg. Megvalósítható nagy vonalakban és legkisebb részleteiben, ha vannak olyan emberek, akik ezeket az alapelveket a mai mindennapi körülmények között is megpróbálják az életben bevezetni.

Wilhelm Meister másik epizódjában egy olyan személyiséget mutat be Goethe, kinél a legnagyobb mértékben megmutatkozik, hogy én-je feloldódott a világ hatalmas én-jében. Ezt a személyiséget Makarie figyelemreméltó alakjában mutatja be Goethe. Benne olyan személyiséget mutat be, aki belsőleg felébredt, aki a szellemet saját magában annyira kifejlesztette, hogy ő maga abban él, ami szellemként áthatja a világot. Goethe úgy mutatja ezt be, hogy Makarie belső tudása révén, mely lelki felébredése után benne él, saját belső erői felszabadulása révén magától tudja azt, amit egy ügyes, kora tudományának csúcspontján álló asztronómus a csillagok pályájáról kiszámít.

A legmagasabb szellemtudományos vizsgálódásokat mutatja be Goethe azon a helyen, ahol azt juttatja kifejezésre, hogy a lélek éppen a szellemtudomány által válik képessé arra, hogy beleélje magát az univerzumba, hogy az önmegismerés a világ megismerésévé, a világ megismerése önmegismeréssé válhat. Wilhelm Meistert úgyszólván csupa olyan képpel veszi körül, melyek azt mutatják, hogy hogyan kell fejlődnie az emberi én-nek. Ha megfelelően értelmezzük, Goethe Wilhelm Meistere elejétől végig példa arra ember fejlődésére az egoizmus szempontjából.

Ha egy költőnél így jut kifejezésre a szellemtudomány egyik jelentős problémája, az annak bizonyítéka, hogy Goethe olyan géniusz volt, aki eggyé vált azzal, amit a szó valódi értelmében szellemtudománynak nevezünk. Ezt már a Faustról, a Zöld Kígyóról és a Szép Liliomról szóló meséjéről és a Pandóráról szóló fejtegetéseink is megmutatták. Goethe maga is ilyen értelemben szól, mikor a következőket mondja. „Az egoizmus mivoltát csak akkor tudjuk felfogni, ha az ember teljes lényét nézzük, ha tudjuk, hogy a világmindenség szellemének az embert odáig kellett vezetnie, hogy áldozatul eshessen az egoizmus kísértéseinek. Ha nem lett volna az embernek lehetősége arra, hogy egoista legyen, akkor most nem állhatna itt úgy, mint a körülötte szétterülő természet virága. Ha azonban elbukik ebben a kísértésben, akkor annak válik áldozatává, ami megöli. Ezért a világ bölcsessége az, hogy minden, ami jó a világban, átfordulhat az ellenkezőjébe, hogy az emberben szabadságként jelenhessen meg, De abban a pillanatban, mikor az ember visszaél ezzel a szabadsággal, mikor ez benne a visszájára fordul, belép az önkorrekció.”

Ez megint csak azt mutatja, hogy minden, ami rossz az emberi természetben, ha magasabb szempontból nézzük, átváltozhat valami jóra, az ember örök, állandóan emelkedő haladásának zálogává. Ha nem riadunk vissza attól, hogy leszálljunk a fájdalom és a gonoszság mélységeibe, akkor a szellemtudomány minden tanítása a szellem legmagasabb csúcsaihoz vezethet el bennünket.

Vizsgálódásainkat egy olyan idézettel zárjuk, mely a régi görög bölcsességből és költészetből csendül át a mi korunkba:

„Az ember egy árnyék álma, de ha az Isten-küldötte napsugár beragyog hozzá, világos lesz a nappal és varázslatos lesz minden élet!”