Goethe úgy érezte, hogy az ember a „magasabb rendű műalkotást igazi és természeti törvények szerint hozza létre”, és ez folytonosan arra serkentette, hogy keresse a művészi alkotótevékenységnek ezeket az igazi és természeti törvényeit. Meg van győződve arról, hogy a műalkotás hatása szükségképpen azon alapszik, hogy a műalkotásból egy természeti törvényszerűség világlik felénk. Ezt a törvényszerűséget akarja megismerni. Tudni akarja, hogy a legmagasabb rendű műalkotások egyidejűleg miért a legmagasabb rendű természeti művek is. Világossá válik előtte, hogy a görögök, midőn „az emberi formából az isteni alkotás körét”[1] bontakoztatták ki, ugyanazon törvények szerint jártak el, mint a természet. Goethe látni akarja, hogy a természet hogyan hozza létre alkotását, hogy azután ezt a létesülést a műalkotásokban is megérthesse. Leírja, hogyan sikerült Itáliában lassanként megismernie a művészi alkotás törvényszerűségét. „Szerencsére sikerült néhány, a költészetből vett, belső érzéssel, hosszú használattal igazolt maximára támaszkodnom, így bár nehéz volt, de nem lehetetlen, hogy a természet és a művészet szakadatlan szemléletével, többé vagy kevésbé belátó hozzáértőkkel folytatott eleven, hatékony beszélgetés révén, a többé vagy kevésbé gyakorló vagy gondolkodó művészekkel állandóan együtt élve, lassanként eljussak oda, hogy a művészetet egyáltalán tagoljam, anélkül hogy szétdarabolnám, hogy észrevegyem különböző, elevenen egymásba nyúló elemeit.” Csak egyetlen olyan elem van, amely nem akarja megnyilatkoztatni Goethe előtt azt a természeti törvényt, amely szerint a műalkotásban hat, és ez a kolorit. Több képet „jelenlétében eszelnek ki és komponálnak meg, a részleteket helyük és formájuk szerint gondosan áttanulmányozzák.” A művészek beszámolnak arról, hogy hogyan jártak el a kompozíciónál. Mihelyt azonban a koloritról esik szó, minden az önkénytől látszik függeni. Senki sem tudja, milyen kapcsolat van a színek és a világos-sötét között, és milyen kapcsolat van az egyes színek között. Mi az oka annak, hogy a sárga színnek meleg és kellemes a hatása, a kék pedig a hideg érzetét kelti, hogy a sárga és a vöröses-kék egymás mellett harmonikusan hat: minderről Goethe nem tudott felvilágosítást kapni. Belátja, hogy először meg kell ismerkednie a színvilág törvényszerűségeivel a természetben, hogy azután innen kiindulva hatoljon be a kolorit titkaiba.

Goethe még tanulmányai idejéből emlékezett a színjelenségek fizikai természetére vonatkozó fogalmakra, de sem ezek a fogalmak, sem pedig azok a fizikai kompendiumok, amelyekhez tanácsért fordult, nem bizonyultak célja szempontjából termékenyeknek. „Mint mindenki, úgy én is meg voltam győződve arról, hogy a fény tartalmazza az összes színeket; sohasem mondták ezt nekem másként, és sohasem volt a legkisebb okom sem arra, hogy ebben kételkedjem, mert a dolog nem különösen érdekelt”[2]. Amikor a színek kezdték érdekelni, akkor látta, hogy ebből a szemléletből „a maga célja számára semmit sem tud kihozni.”

A természetkutatók között uralkodó nézet megalapítója Newton volt, s ez a nézet ma is ugyanilyen helyet foglal el a világban. Eszerint a Napból eredő fehér fény színes fényekből tevődik össze. A színek úgy jönnek létre, hogy az egyes alkatelemek kiválnak a fehér fényből. Ha az ember a napfényt egy kis kerek nyíláson keresztül egy sötét szobába engedi, és azt egy olyan fehér ernyőn fogja fel, amely a beeső fény irányára merőlegesen áll, akkor fehér Nap-képet kapunk. Ha a nyílás és az ernyő közé egy üvegprizmát helyezünk, amelyen a fény keresztülsugárzik, akkor a fehér, kerek Nap-kép megváltozik, eltolódottan, megnyúlva, és színesen jelenik meg. Ezt a képet Nap-spektrumnak nevezik. Ha a prizmát úgy alkalmazzuk, hogy a fény felső részeinek rövidebb utat kell az üvegtömegen keresztül megtenni, mint az alsóknak, akkor a színes kép lefelé tolódik el. A kép felső széle vörös, alsó széle ibolya lesz; a vörös lefelé sárgába, az ibolya fölfelé kékbe megy át. A kép középső része általában fehér marad. Csak ha az ernyőt bizonyos távolságra visszük a prizmától, tűnik el teljesen középen a fehér. Az egész kép színesen jelenik meg, éspedig fölülről lefelé a következő sorrendben: vörös, narancs, sárga, zöld, világoskék, indigó, ibolya. Ebből a kísérletből Newton és követői azt következtetik, hogy a színek eredetileg benne vannak a fehér fényben, de egymással összekeverve. A prizma révén különülnek el egymástól. Az a tulajdonságuk, hogy egy átlátszó testen keresztülhaladva különböző mértékben térnek el eredeti irányuktól, vagyis megtörnek. A legkevésbé törik meg a vörös fény, a legerősebben az ibolya. Törésük sorrendjében jelennek meg a spektrumban. Ha egy fekete alapra helyezett keskeny fehér papírszeletet szemlélünk prizmán keresztül, akkor ez is úgy jelenik meg, hogy eltér eredeti irányától, egyben szélesebb is, és szélein színes. A felső széle ibolya, az alsó széle vörös. Az ibolya itt is kékbe, a vörös pedig sárgába megy át; a közép általában fehér. Csak ha a prizmát egy bizonyos távolságba hozzuk a papírcsíktól, válik egészen színessé és középen ismét a zöld jelenik meg.

A newtoni elmélet szerint a papírszelet fehérsége itt színes alkatelemeire bomlott. Hogy az összes színek csak akkor jelennek meg, ha az ernyőt vagy a papírcsíkot egy bizonyos távolságba helyezzük a prizmától, különben a közép fehér, ezt Newton követői egyszerűen magyarázzák. Azt mondják: a középen a kép felső részének erősebben eltérített fényei az alsóbb, gyengébben eltérült fényekkel egybeesnek és fehérré keverednek. Csak a széleken jelennek meg a színek, mert itt a gyengébben eltérült fényrészekbe nem keverednek bele felülről erősebben eltérült fényrészek, és az erősebben eltérült fényrészekbe alulról nem kerülnek gyengébben eltérültek.

Ez az a nézet, amelyből Goethe - célja érdekében - semmit sem tudott meríteni. Ezért a jelenségeket saját maga akarja megfigyelni. Büttner jénai udvari tanácsoshoz fordul, aki kölcsönadja neki a kísérleteihez szükséges eszközöket. Egyelőre más munkákkal van elfoglalva, és Büttner sürgetésére vissza akarja adni a műszereket. De előbb mégis kézbe vesz egy prizmát, hogy azon keresztül egy teljesen fehérre festett falra nézzen. Azt várja, hogy a fal különböző fokozatokban színesen jelenik meg, de az fehér marad. Csak ott jelennek meg színek, ahol a fehér a sötéttel érintkezik. Az ablakrács a legélénkebb színekben jelenik meg. Ezekből a megfigyelésekből Goethe felismerni véli, hogy helytelen a newtoni nézet, hogy a fehér fény tartalmazza a színeket. A határnak, a sötétségnek kell, hogy köze legyen a színek keletkezéséhez. Folytatja kísérleteit. Fehér felületeket szemlél fekete alapon, és feketéket fehér alapon. Fokozatosan kialakítja saját nézetét. A fekete alapon lévő fehér korongot a prizmán keresztül helyéről eltolódva látja. A korong felső részei - véli Goethe - a velük határos alap feketeségére tolódnak, az alap pedig a korong alsó részére tolódik. Ha most prizmán keresztül nézünk, a felső korongrészen, mintegy fehér fátyolon keresztül, a fekete alapot látjuk. Ha a korong alsó részét nézzük, ez átcsillan a rátelepülő sötéten. Fent világos húzódik sötétre; lent sötét a világosra. A felső szegély kék, az alsó sárga. A kék a fekete felé ibolyába, a sárga lefelé vörösbe megy át. Ha a prizmát távolítjuk a megfigyelt korongtól, a színes szegélyek kiszélesednek; a kék lefelé, a sárga felfelé. Megfelelő távolságból nézve egymásra tolódik a sárga lentről, a kék felülről; az egymásba tolódás következtében középen zöld keletkezik. Ennek a nézetnek az igazolására Goethe fehér alapra helyezett fekete korongot szemlél prizmán keresztül. Fent sötét tolódik a világosra, lent világos a sötétre. Fent megjelenik a sárga, lent a kék szín. Amikor a prizmát távolabb viszi a korongtól, a szegélyek kiszélesednek, és az alsó kék szín, amely a közép felé fokozatosan vörös árnyalatot kap, a felső sárga fölé tolódik, ami kiszélesedve fokozatosan vöröses tónust kap. Középen őszibarackvirág-szín keletkezik. Goethe azt mondta magában: ami érvényes a fehér korong esetében, annak érvényesnek kell lennie a feketénél is. „Ha ott a fény oly sokféle színné oldódik,… akkor itt a sötétségnek is színekké kell oldódnia.”[3] Goethe most közli egy ismerős fizikussal megfigyeléseit, és azokat a megfontolásokat, amelyek ezekből a megfigyelésekből adódtak - a newtoni nézettel szemben. A fizikus alaptalannak nevezi megfontolásait; a színes szegélyeket, a fehéret a középen és azt, hogy a fehér zöldbe megy át, ha a prizmát a megfigyelt objektumtól megfelelő távolságra helyezzük, a newtoni felfogás értelmében vezeti le. Hasonló a magatartása a többi természetkutatónak is, akivel Goethe ezt a dolgot megismerteti. Megfigyeléseit, amelyekhez tapasztalt szakemberektől szeretett volna támogatást kapni, egyedül folytatja. Tükörüvegből egy nagy prizmát állíttat össze, és ezt tiszta vízzel tölti meg. Mivel észreveszi, hogy azok az üvegprizmák, amelyeknek a keresztmetszete egyenlő oldalú háromszög, a színjelenségek túlzott kiszélesedése miatt sokszor akadályozzák a megfigyelést, nagy prizmájának keresztmetszetét olyan egyenlő szárú háromszögre készítteti, amelynek legkisebb szöge csupán 15-20 fokos. Azokat a kísérleteket, amelyeket az ember úgy végez, hogy a szem a prizmán keresztül tekint egy tárgyra, Goethe szubjektívnek nevezi. Ezek a szem számára mutatkoznak, de nem rögződnek a külvilágban. Goethe ezekhez még hozzá akarja fűzni az objektív kísérleteket. Erre használja fel a vizes prizmát. A fény átvilágít a prizmán, és a színes képet a prizma mögött egy ernyő fogja fel. Goethe a napfényt kivágott kartonpapír nyílásán engedi keresztül. Így olyan megvilágított teret kap, melyet körös-körül sötétség határol. Az elhatárolt fénytömeg áthalad a prizmán, és a prizma eltéríti irányából. Ha a prizmából jövő fény elé ernyőt állítunk, az ernyőn olyan kép keletkezik, amely a szegélyeken általában fent és lent színes. Ha a prizmát úgy állítjuk fel, hogy keresztmetszete lefelé keskenyedik, akkor a kép felső szegélye kék, az alsó pedig sárga színű lesz. A kék a sötét tér felé ibolyába, a világos közép felé pedig világoskékbe megy át. Goethe ennél a jelenségnél is a határból vezeti le a színjelenséget. Fent a világos fénytömeg a sötét térbe sugárzik, megvilágítja a sötétet, amely ezáltal kéken jelenik meg. Lent a sötét tér sugárzik bele a fénytömegbe; elsötétíti a világosat, sárgává teszi. Ha az ernyő a prizmától távolabbra kerül, a színes szegélyek kiszélesednek, a sárga közeledik a kékhez. Ha az ernyő elegendő távolságra van a prizmától, a kék belesugárzik a sárgába, és a kép közepén zöld jelenik meg. Goethe a világosnak a sötétbe és a sötétnek a világosba sugárzását azzal teszi szemléletessé, hogy azon az útvonalon, amelyen a fénytömeg halad a sötét téren át, finom, száraz hajpúderből fehér porfelhőt csinál. „A többé-kevésbé színes jelenséget most a fehér atomok felfogják, és teljes szélességében és hosszúságában megjelenítik a szem számára.”[4] Goethe az objektív jelenséggel igazolva látja a szubjektív jelenségek megfigyelésénél szerzett nézetét. A színek a világosság és a sötétség együttműködéséből jönnek létre. A prizma csak arra való, hogy világosat és sötétet egymásra lehessen csúsztatni.

*

A kísérletek elvégzése után Goethe nem tudja a newtoni nézetet magáévá tenni. Úgy jár vele, mint a Haller-féle beskatulyázó tannal. Ahogyan utóbbi szerint a kifejlett organizmus minden részével már a csírában is benne van, úgy a newtoniánusok is azt hiszik, hogy a színek, amelyek bizonyos feltételek mellett megjelennek a fénynél, a fényben már eleve benne vannak. Erről a hitről Goethe elmondhatná ugyanazokat a szavakat, amelyeket a beskatulyázási tannal szemben mondott, hogy tudniillik „érzékelésmentes, puszta képzelődésen, olyan feltevésen alapszik, amelyet az ember gondolni vél, de amelyet a fizikai világban sohasem lehet megjeleníteni.”[5] Az ő számára a színek új képződések, amelyeket a fénnyel lehet létrehozni, és nem olyan valamik, amelyeket csak kibontunk a fényből. „Az ideának megfelelő gondolkodásmódja” miatt a newtoni nézetet el kell vetnie. A newtoni nézet nem ismeri az idea jelleg lényegét, csak azt ismeri el, ami ténylegesen jelen van, vagyis ami azon a módon van jelen, mint a fizikailag érzékelhető. És ahol a tényszerűséget nem tudja az érzékek segítségével igazolni, ott hipotetikusan feltételezi. Mivel a színek a fényen bontakoznak ki, tehát az idea szerint már szükségképpen benne kell lenniük, azt hiszi, hogy ténylegesen és materiálisan is benne vannak, és a prizmával és a sötét körülhatárolással csak előhozzuk őket belőle. Goethe tudja, hogy az idea hat a fizikai világban, ezért azt, ami ideaként van jelen, nem helyezi a tényszerűség körébe. Az idea jelleg ugyanúgy hat a szervetlen természetben, mint a szervesben, csak éppen nem mint érzékelhető-érzékfeletti forma. Külső megjelenése egészen anyagi, pusztán érzékelhető. Nem hatol be a fizikaiságba, nem szellemesíti azt át. A szervetlen természet folyamatai törvényszerűen zajlanak le, és ez a törvényszerűség a megfigyelő számára ideaként jelenik meg. Ha a tér egyik helyén fehér fényt, és a másik helyén színeket észlelünk, amelyek a fényen jönnek létre, akkor a két észlelet között törvényszerű összefüggés van, amit ideaként képzelhetünk el. Ha azonban valaki ezt az ideát megtestesíti, és mint tényleges dolgot a térbe kihelyezi, és úgy gondolja, hogy ez a tényleges valami az észlelés egyik tárgyából a másikba megy át, akkor ez durva érzéki elképzelésmódból származik. Ez a durván érzéki az, amit Goethe a newtoni szemléletben visszautasít. Az idea az, ami az egyik szervetlen folyamatot a másikba vezeti át, és nem valami tényleges dolog, amely az egyiktől a másikhoz vándorol.

A goethei világszemlélet a szervetlen természeti folyamatok megismerésére vonatkozólag csak két forrást tud elismerni: azt, ami ezekben a folyamatokban érzékekkel észlelhető, és az érzékekkel észlelhetők idea jellegű összefüggéseit, melyek a gondolkodásnak nyilatkoznak meg. A fizikai világban az idea jellegű összefüggések nem egyformák. Vannak olyanok, amelyek közvetlenül beláthatók, amikor fizikai észleletek egymás mellett vagy egymás után lépnek fel, és vannak más idea-összefüggések, amelyeket csak akkor lehet áttekinteni, ha az ember az első fajtára vezeti vissza őket. Abban a jelenségben, amely a szem elé tárul, amikor a világoson keresztül a sötétet szemléli, és kéket észlel, Goethe a fény, sötétség és szín között az első fajta összefüggést véli felismerni. Ugyanígy van, amikor a világosat nézzük a sötéten keresztül, és sárga színt látunk. A spektrum szegélyjelenségeiben olyan összefüggést ismerhetünk föl, ami a közvetlen megfigyelés által válik érthetővé. A spektrumot, ami a vöröstől az ibolyáig fokozatokban hét színt mutat, csak úgy érthetjük meg, ha látjuk, hogy a szegélyjelenségek feltételeihez miként társulnak még más feltételek is. Az egyszerű szegélyjelenségek bonyolult jelenséggé kapcsolódtak össze a spektrumban, amit csak úgy érthetünk meg, ha az alapjelenségekből vezetjük le. Ami az alapjelenségben a maga tisztaságában áll a megfigyelő előtt, az összetett jelenségben a hozzáfűződő feltételek miatt nem tisztán, módosultan jelenik meg. Az egyszerű tényeket közvetlenül már nem lehet felismerni. Ezért Goethe a bonyolult jelenségeket mindig az egyszerű, tiszta jelenségekre igyekszik visszavezetni. Ebben a visszavezetésben látja a szervetlen természet magyarázatát. A tiszta jelenségtől már nem megy tovább. Ebben fizikai észleletek olyan idea jellegű összefüggése nyilatkozik meg, amely önmagát magyarázza. A tiszta jelenséget Goethe ősjelenségnek nevezi. Hiábavaló spekulációnak tartja, ha az ősjelenségről gondolkozunk. „A mágnes ősjelenség, de ezt csak akkor szabad kimondani, ha ezzel megmagyarázzuk. Egy összetett jelenséget azzal magyarázunk meg, ha kimutatjuk, hogyan épül fel az ősjelenségekből.” [6]

A modern természettudomány másképp jár el, mint Goethe. A fizikai világ folyamatait a legkisebb részecskék mozgására akarja visszavezetni, és a mozgások magyarázatára ugyanazokat a törvényeket használja fel, mint amelyekkel a térbeli, látható mozgásokat ragadja meg. E látható mozgások megmagyarázása a mechanika feladata. Ha egy test mozgását figyeljük meg, a mechanika fölteszi a kérdést: milyen erő hozta mozgásba? Milyen utat tesz meg egy bizonyos idő alatt, milyen alakú az a vonal, amelyen mozog stb.? Az erő, a megtett út, és az út alakjának a kölcsönös vonatkozásait matematikailag akarja ábrázolni. A természetkutató azt mondja: a vörös fényt a legkisebb anyagi részecskéknek a térben továbbhaladó, rezgő mozgására lehet visszavezetni. Ezt a mozgást úgy értjük meg, ha a mechanikai törvényeket alkalmazzuk. A szervetlen természettel foglalkozó tudomány céljának tekinti, hogy lassanként teljesen alkalmazott mechanikába menjen át.

*

A modern fizika azt a kérdést teszi fel, hogy időegység alatt egy bizonyos színminőségnek mekkora a rezgésszáma. A vörösnek megfelelő rezgésszámból és az ibolyának megfelelő rezgésszámból akarja meghatározni a két szín fizikai összefüggését. Szemléletéből eltűnik a kvalitatív elem, és a folyamatoknak csak a térbeliségét és időbeliségét veszi tekintetbe. Goethe azt kérdezi: milyen összefüggés van a vörös és az ibolya között, ha eltekintünk a térbeliségtől és az időbeliségtől, és a színeknek csak a minőségét vesszük tekintetbe. A goethei szemléletmódnak az a feltevése, hogy a kvalitatív elem valóban megvan a külvilágban is, és elválaszthatatlan egészet alkot az időbelivel és a térbelivel. A modern fizikának viszont abból az alapszemléletből kell kiindulnia, hogy a külvilágban csak mennyiségek, fény és szín nélküli mozgásfolyamatok vannak, és minden kvalitatív elem csupán úgy jön létre, hogy a kvantitatív elem hat az érzékekkel és szellemmel bíró organizmusra. Ha ez a feltételezés helyes lenne, akkor a kvalitatív elem összefüggéseit nem is lehetne a külvilágban keresni, hanem az érzékszervek, az idegapparátus és a képzetalkotó szerv mivoltából kellene levezetni. Akkor a folyamatok kvalitatív elemei nem a fizika, hanem a fiziológia és a pszichológia vizsgálati tárgyai lennének. Ennek a feltevésnek megfelelően jár el a modern természettudomány. A természettudomány nézete szerint az organizmus a szem, a szemideg és az agy felépítésének megfelelően az egyik mozgásfolyamatot vörösérzetté, a másikat pedig ibolyaérzetté fordítja le. Eszerint, ha átlátjuk a színvilágot meghatározó mozgásfolyamatok összefüggését, megmagyaráztuk a színvilág minden külső jelenségét.

Ezt a nézetet a következő megfigyeléssel igyekeznek bizonyítani. A látóideg minden külső benyomást fényérzetként észlel. Nemcsak a fény, hanem a szemet érő ütés, nyomás, a szem gyors mozgása miatt bekövetkező recehártya-rándítás, a fejbe vezetett elektromos áram: mindez fényérzetet kelt. Ugyanezeket a dolgokat egy másik érzék másként érzékeli. Ha ütés, nyomás, rándítás, elektromos áram kelt ingert a bőrön, tapintási érzet jön létre. Az elektromosság a fülben hallás-, a nyelven pedig ízérzetet kelt. Ebből az következik, hogy az organizmusban egy külső hatásra keletkező érzet tartalma különbözik attól a folyamattól, melynek indítékára az érzettartalom keletkezik. Az organizmus nem azért érzékel vörös színt, mert a vörös szín kint a térben egy bizonyos megfelelő mozgási folyamathoz kötött, hanem mert az organizmushoz tartozó szem, szemideg és agy olyan berendezésű, hogy egy színtelen mozgási folyamatot színre fordít le. Az így megfogalmazott törvényt a specifikus érzékszervi energiák törvényének nevezte el Johannes Müller fiziológus, aki először állította fel.

Az előbb idézett megfigyelési eredmény csupán annyit bizonyít, hogy az érzékekkel és szellemmel bíró organizmus a különböző fajta benyomásokat azoknak az érzékeknek a nyelvére fordítja le, amelyek a benyomásokat éppen felfogják, de azt nem bizonyítja, hogy minden érzet tartalma is csak az organizmus belsejében van meg. A látóideg rándulásánál egy határozatlan, egészen általános inger keletkezik, amelyben semmi olyan nincs, aminek alapján tartalmát a térbe lehetne kihelyezni. A valóságos fényhatásra keletkező érzet tartalmilag elválaszthatatlanul össze van kötve a neki megfelelő tér- és időbeliséggel. Valamely test mozgása és színe teljesen ugyanolyan módon észlelési tartalom. Ha a mozgást önmagában képzeljük el, elvonatkoztatjuk attól, ami ezen kívül még a testen észlelhető. Ahogyan a mozgást, úgy az összes egyéb mechanikai és matematikai képzeteket az észleleti világból vesszük. A matematika és a mechanika úgy jön létre, hogy az észleleti világ tartalmából egy részt kiemelünk, és önmagában véve szemléljük. A valóságban nincs olyan tárgy vagy folyamat, amelynek tartalmát kimerítettük azzal, hogy megértettük belőle azt, ami matematikailag és mechanikailag kifejezhető. Minden matematikai és mechanikai színhez, hőhöz és más minőségekhez van kötve. Amikor a fizikának szükséges feltételeznie, hogy egy színészleletnek nagyon kis kiterjedésű és nagyon nagy sebességű térbeli rezgések felelnek meg, akkor ezeket a mozgásokat a térben látható mozgásokkal analógnak lehet gondolni. Ezt azt jelenti, hogy ha a testek világát a legkisebb eleméig menően mozgónak gondoljuk, akkor legkisebb eleméig menően színnel, hővel és más tulajdonságokkal felruházottnak is kell elképzelnünk. Aki a színt, a hőt, a hangot stb. olyan minőségnek fogja fel, amely külső folyamatok hatására csupán az őt felfogó organizmus belsejében létezik, annak az ilyen minőséggel összefüggő minden matematikát és mechanikát is az organizmus bensőjébe kell helyeznie. Akkor azonban külvilága számára már semmi sem marad. A vörös szín, amelyet látok, és a vörösnek megfelelő fényrezgések, amelyeket a fizikus kimutat, a valóságban egységet alkotnak, és csupán az absztraháló értelem képes elválasztani őket egymástól. A „vörös” minőségnek megfelelő térbeli rezgéseket mozgásnak látnám, ha szememnek ehhez megfelelő organizáltsága lenne. Ámde akkor a mozgáshoz kapcsolódva a vörös szín benyomását is megkapnám.

A modern természettudomány egy nem-valóságos absztraktumot, egy minden érzeti minőségtől megfosztott rezgő szubsztrátumot helyez a térbe, és csodálkozik azon, ha nem tudjuk megérteni, hogy mi az, ami az idegrendszerrel és aggyal felruházott képzetalkotó organizmust arra készteti, hogy ezeket a közömbös mozgásfolyamatokat hőfokokkal és hangokkal áthatott tarka fizikai világgá fordítsa le. Du Bois-Reymond ezért azzal a feltevéssel él, hogy az ember megismerésének áthághatatlan határa miatt sohasem fogja megérteni, hogy az a tény, hogy: „édeset ízlelek, rózsaillatot érzek, orgonahangot hallok, vöröset látok”, hogyan függ ösz-sze az agy legkisebb testi részecskéinek azzal a mozgásával, amelyre az indítékot a külső, testi világ íz, szag, és szín nélküli elemeinek a rezgése adja meg. „Teljesen és örökre megfoghatatlan, hogy bizonyos számú szén-, hidrogén-, nitrogén-, oxigén- stb. atomnak ne lenne közömbös, hol helyezkedik el, és hogyan mozog; hol helyezkedett el és hogyan mozgott, és hol fog elhelyezkedni és mozogni.”[7]
Itt azonban egyáltalán nincs semmiféle megismerési határ. Ahol a térben bizonyos számú atom valamiféle mozgásban van, ott szükségképpen egy bizonyos meghatározott kvalitás (például a vörös szín) is jelen van; és megfordítva, ahol vörös szín jelenik meg, ott kell, hogy mozgás legyen. Csak az absztraháló gondolkodás tudja egyiket a másiktól elválasztani. Aki a mozgást annak a folyamatnak a többi tartalmától, amelyhez a mozgás is tartozik, a valóságban elválasztottnak gondolja, az nem képes újra megtalálni az átmenetet az egyikből a másikba.

Csak azt lehet ismét mozgásból levezetni, ami valamilyen folyamatban mozgásként van meg; ami a szín- és fényvilág minőségeihez tartozik, azt ugyanezen a területen belül ugyanolyan minőségi elemre lehet visszavezetni. A mechanika az összetett mozgásokat közvetlenül érthető, egyszerű mozgásokra vezeti vissza. A színelméletnek a bonyolult színjelenségeket ugyanilyen módon áttekinthető, egyszerű színjelenségekre kell visszavezetnie. Egy egyszerű mozgási folyamat ugyanúgy ősjelenség, mint a sárga szín keletkezése a világos és a sötét együttműködéséből. Goethe tudja, hogy a mechanikus ősjelenségek mi mindent nyújthatnak a szervetlen természet megmagyarázásához. Ami a testek világában nem mechanikus, azt Goethe olyan ősjelenségekre vezeti vissza, melyek nem mechanikusak. Goethének azt vetették a szemére, hogy a természet mechanikus szemléletét elvetette, és csak az érzékekkel szemlélhetőnek a megfigyelésére és egymáshoz kapcsolására szorítkozott.[8] Du Bois-Reymond szerint: „Goethe elméletalkotása arra szorítkozik, hogy egy ősjelenségből - ahogyan ő nevezi - más jelenségeket vezessen le, valahogy úgy, mint ahogy az egyik ködkép követi a másikat, anélkül, hogy belátható okozati összefüggésük lenne. A mechanikai kauzalitás fogalma az, ami Goethénél teljesen hiányzik.”[9] De mi egyebet csinál a mechanika, minthogy bonyolult folyamatokat egyszerű ősjelenségekből vezet le? Goethe a színvilág területén pontosan ugyanazt tette, amit a mechanikus a mozgási folyamatok területén. Mivel Goethének nem az volt a nézete, hogy a szervetlen természet minden folyamata tisztán mechanikus, ezért hiszik, hogy hiányzik nála a mechanikai kauzalitás fogalma. Aki ezt hangoztatja, csak azt bizonyítja, hogy tévedésben van arra vonatkozólag, hogy a mechanikai kauzalitásnak mi a jelentősége a testek világában. Goethe megmarad a fény- és színvilág kvalitatív eleménél; a kvantitatív, mechanikai elemeket, amelyek matematikailag fejezhetők ki, másnak engedi át. Goethe „arra törekedett, hogy a színtant távol tartsa a matematikától, holott nyomban és elég világosan adódtak olyan pontok, ahol kívánatos lenne a mértan segítsége… De ez a hiány is előnyt jelenthet, mert most már a szellemdús matematikus dolga lehet, hogy megkeresse, hol van szüksége a színtannak a segítségére, és mivel tud hozzájárulni a természettan e részének a tökéletesítéséhez.”[10] A látóérzék kvalitatív elemeit: a fényt, a sötétséget, a színt először saját összefüggéseikből kell megérteni, ősjelenségekre visszavezetni; azután lehet megvizsgálni a gondolkodás magasabb fokán, hogy milyen kapcsolat van ezen összefüggések, és a fény- és színvilág mechanikai, matematikai, mennyiségi elemei között.

Goethe a színvilág kvalitatív területén lévő összefüggéseket ugyanolyan szigorú értelemben akarja visszavezetni a legegyszerűbb elemekre, mint ahogyan azt a matematikus vagy mechanikus teszi a maga területén. Azt a „megfontoltságot, amellyel csak az egymáshoz közel eső dolgokat soroljuk egymás mellé, vagyis a legközelebbiből inkább a legközelebbit következtetjük, a matematikusoktól tanuljuk, és még ott is, ahol nem használunk számításokat, ott is úgy kell dolgoznunk, mintha a legszigorúbb geométernek kellene számot adnunk. Mert voltaképpen a matematikai módszer az, amely megfontoltságával és tisztaságával nyilvánvalóvá tesz minden ugrást a bizonyításban, és bizonyítékai tulajdonképpen csupán a részletes leírása annak, hogy amit egymással összefüggésbe hoztunk, azt már egyszerű részeiben és egymásutániságában egész terjedelmében átláttuk, és feltétlenül helyesen és megdönthetetlenül gondoltuk el.”[11]

*

Goethe a jelenségek magyarázatához szükséges princípiumokat közvetlenül a megfigyelés területéről veszi. Kimutatja, hogy a tapasztalható világon belül hogyan függnek össze a jelenségek. Azokat az elképzeléseket, amelyek a megfigyelés területén túlra utalnak, a természetfelfogás számára elutasítja. Mindazok a magyarázati módok, amelyek a tapasztalat területét azáltal lépik túl, hogy a természet megmagyarázásához olyan tényezőket vonnak be, amelyek lényegében nem megfigyelhetők, ellentmondanak a goethei világszemléletnek. Ilyen magyarázati mód az, amely a fény lényegét egy olyan fény-anyagban keresi, amely mint olyan, észlelhetetlen, és csak hatásmódját lehet fényként megfigyelni. Ide tartozik a modern természettudományban uralkodó magyarázatmód is, amely szerint a fényvilág mozgási folyamatait nem a látóérzék számára adott, észlelhető minőségek, hanem a nem-észlelhető anyag legkisebb részei hozzák létre. A goethei világszemlélettel nem ellenkezik annak az elképzelése, hogy egy bizonyos szín egy bizonyos mozgási folyamattal van összekapcsolva a térben. De teljesen ellentétben áll vele az a vélekedés, hogy ez a mozgási folyamat a valóságnak a tapasztalaton kívül fekvő területéhez tartozik, az anyag világához, amely ugyan hatásaiban megfigyelhető, de saját mivoltában nem. A goethei világszemlélet követője számára a térbeli fényrezgések olyan folyamatok, amelyeknek nincs másféle valóságuk, mint az egyéb észleleti tartalmaknak. Nem azért lehetetlen közvetlenül megfigyelni őket, mert a tapasztalat területén kívül vannak, hanem mert az emberi érzékszervek organizáltsága nem olyan finom, hogy ilyen kicsiny mozgásokat még közvetlenül észlelhetnének. Ha a szem olyan organizáltságú volna, hogy minden részletében megfigyelhetné egy tárgynak az ide-oda rezgését, ami négybilliószor ismétlődik egy másodperc alatt, akkor ez a folyamat pontosan olyannak mutatkozna, mint a durván fizikai világ egy folyamata, azaz a rezgő tárgy ugyanolyan tulajdonságokat nyilatkoztatna meg, mint más észleleti tárgy.

Minden olyan magyarázati módszer, amely a tapasztalás dolgait és folyamatait a tapasztalat területén kívül fekvő, más dolgokból vezeti le, a valóság megfigyelésen túli területére vonatkozólag csak úgy tud tartalommal bíró fogalmakhoz jutni, hogy bizonyos tulajdonságokat a tapasztalati világból merít, és a tapasztalhatatlanra viszi át. Így a fizikus a keménység, áthatolhatatlanság tulajdonságát viszi át a legkisebb testi elemekre, amelyeknek még olyan képességet is tulajdonít, hogy vonzani és taszítani tudnak magukhoz hasonlókat; ám azt nem ismeri el, hogy ezeknek az elemeknek színük, hőjük és más ilyen tulajdonságaik vannak. A természetnek egy tapasztalható folyamatát azzal véli megmagyarázni, hogy egy tapasztalhatatlanra vezeti vissza. Du Bois-Reymond nézete szerint a természeti megismerés a testi világ folyamatainak a visszavezetése atommozgásokra, és ezek az atommozgások az atomok vonzó- és taszítóerői következtében jönnek létre[12]. Feltételezi, hogy ami itt mozog, az a matéria, a teret betöltő anyag. Ez az anyag állítólag öröktől fogva van, és örökké lesz. A matéria azonban szerinte nem tartozik a megfigyelés területéhez, hanem azon túl van. Ezért Du Bois-Reymond feltételezi, hogy az ember képtelen magának a matéria lényegének a megismerésére, tehát a testi világ folyamatait visszavezeti valamire, aminek a természete számára mindig ismeretlen marad. „Sohasem fogjuk jobban tudni, mint ma, hogy mi kísért a térben itt, ahol matéria van.”[13] Alapos megfontolás után ez a matériafogalom semmivé oldódik. Azt a valóságos tartalmat, amelyet ennek a fogalomnak adtak, a tapasztalati világból kölcsönözték. A tapasztalati világban mozgásokat észlelünk. Ha az ember súlyt tart a kezében, húzóerőt érez, és nyomást érez akkor, ha vízszintesen tartott tenyerére súlyt helyeznek. Ennek az észleletnek a magyarázatára megalkotják az erő fogalmát. Úgy képzelik, hogy a föld vonzza a súlyt. Magát az erőt nem lehet észlelni. Az erő idea jellegű. Ámde mégis a megfigyelés területére tartozik. A szellem figyeli meg, mert átlátja az észleletek egymás közötti, idea jellegű vonatkozásait. A taszítóerő fogalmához jut az ember, ha egy darab kaucsukgumit összenyom, és azután elengedi. Az visszanyeri előbbi formáját és nagyságát. Úgy gondolják, hogy a gumi összenyomott részei taszítják egymást, és újra betöltik az előbbi teret. Ilyen, a megfigyelésből merített képzeteket visz át az előbb jelzett gondolkodásmód a valóság tapasztalhatatlan területére. Valójában tehát nem tesz egyebet, mint hogy egy tapasztalhatót egy másik tapasztalhatóból vezet le. Csak éppen az utóbbit önkényesen a tapasztalhatatlanság területére helyezi. Minden olyan gondolkodásmód, amely tapasztalhatatlanról beszél a természet szemléletében, bizonyíthatóan felvesz néhány elemet a tapasztalat területéről, és azt a valóságnak egy megfigyelésen túli területére helyezi. Ha ezeket a tapasztalati elemeket kivesszük a tapasztalhatatlan képzetéből, tartalmatlan, képtelen fogalom marad vissza. Egy tapasztalható jelenség magyarázata csakis abban állhat, hogy egy másik tapasztalhatóra vezetjük vissza. A tapasztalásban végül elérünk azokhoz az elemekhez, amelyeket már nem lehet más elemekre visszavezetni. Ezeket nem kell tovább magyarázni, mert nem szorulnak magyarázatra. Magyarázatukat önmagukban hordják. Közvetlen lényegük abban áll, amit a megfigyelés számára megjelenítenek. Goethe számára ilyen elem a fény. Goethe szerint a fényt megismerte az, aki megjelenésében elfogulatlanul észleli. A színek a fényen jönnek létre, és keletkezésüket akkor értjük meg, ha ki tudjuk mutatni, hogyan jönnek létre. Maga a fény közvetlenül adva van az észlelés számára. Ami benne idea jellegű adottság, azt akkor ismerjük meg, ha megfigyeljük, hogy milyen összefüggés van közte és a színek között. A goethei világnézet álláspontja szerint képtelenség azt a kérdést feltenni, hogy mi a fény lényege, mi az a tapasztalhatatlan, ami a „fény” jelenségnek megfelel. „Mert voltaképpen hiábavaló vállalkozás, hogy kifejezzük egy dolog lényegét. Hatásokat veszünk észre, és ezeknek a hatásoknak a teljes története alkalmasint kifejezhetné az adott dolog lényegét” azaz: a tapasztalható jelenség hatásának teljes leírása magába foglalja mindazokat a jelenségeket, amelyek ideaként adottak benne. „Hiába igyekszünk ábrázolni egy ember jellemét, ám összegezzük cselekedeteit és tetteit, megjelenik előttünk jellemének képe. A színek a fény tettei, tettei és szenvedései. Ebben az értelemben várhatjuk, hogy felvilágosítással szolgálnak a fényt illetően.”[14]

*

A fény a megfigyelés számára az „ismert létezők közül a legegyszerűbb, leghomogénebb, legmegbonthatatlanabb”. Vele ellentétes a sötétség. Goethe számára a sötétség nem a fény teljes, erőtlen hiánya. A sötétség hatékony. Szembehelyezkedik a fénnyel, és kölcsönhatásba lép vele. A modern természettudomány a sötétséget tökéletes semminek tekinti. Eszerint a nézet szerint a sötét helyiségbe beáramló fénynek nem kell a sötétség ellenállását legyőznie. Goethe úgy képzeli, hogy a fény és a sötétség hasonlóképpen viszonylik egymáshoz, mint a mágnes északi és déli pólusa. A sötétség gyengítheti a fény hatóerejét. És megfordítva, a fény csökkentheti a sötétség energiáját. Mindkét esetben szín keletkezik. Az olyan fizikai szemlélet, amely a sötétséget teljesen hatástalannak gondolja, nem beszélhet effajta kölcsönhatásról. A színeket ezért egyedül a fényből kell levezetnie. A sötétség a megfigyelés számára éppúgy jelenségként lép fel, mint a fény. A sötét ugyanolyan értelemben észlelési tartalom, mint a világos, csak éppen az egyik a másiknak ellentéte. Az éjszakába kitekintő szem a sötétség reális észleletét közvetíti. Ha a sötétség az abszolút semmi volna, akkor, ha kinézünk a sötétbe, egyáltalán nem jönne létre észlelet.

A sárga a sötétség által tompított fény; a kék a fény által gyengített sötétség.

*

A szem arra szolgál, hogy a képzetalkotó organizmusnak közvetítse a fény- és színvilág jelenségeit, és ezeknek a jelenségeknek a kapcsolatait. Magatartása eközben nem pusztán csak befogadó, hanem eleven kölcsönhatásba lép a jelenségekkel. Goethe arra törekszik, hogy megismerje ennek a kölcsönhatásnak a módját. A szemet mindenestül elevennek tekinti, és át akarja látni életmegnyilvánulásait. Hogyan viszonylik a szem az egyedi jelenséghez? Hogyan viszonylik a jelenségek egymáshoz való vonatkozásaihoz? Ezeket a kérdéseket veti föl. Fény és sötétség, sárga és kék ellentétek. Hogyan érzékeli a szem ezeket az ellentéteket? A szem természetében kell gyökereznie, hogy az egyes észleletek közötti kölcsönös vonatkozásokat is észleli, mert „a szem a fénynek köszönheti létét. A fény közömbös állati segítő szervekből olyan szervet fejleszt ki, melynek célja, hogy hozzá hasonlóvá váljon; és így képződik a szem a fény hatására a fényért, hogy a benső fény találkozzék a külsővel.”[15]

Ahogyan a fény és a sötétség ellentétesen viselkedik a külső természetben, úgy ellentétesek egymással azok az állapotok is, amelybe a szem helyeződik a két jelenség hatására. Ha sötét helyiségben szemünket nyitva tartjuk, egy bizonyos hiányérzetet tapasztalunk. Ha viszont tekintetünket erősen megvilágított fehér felület felé fordítjuk, szemünk ezután egy bizonyos ideig képtelen lesz megkülönböztetni egymástól a mérsékelten megvilágított tárgyakat. A sötétbe nézés fokozza a fogékonyságot; a világosba tekintés legyengíti.

Minden benyomás megmarad egy ideig a szemben. Aki egy ablak fekete keresztléceit világos háttér előtt szemléli, utána egy ideig behunyt szemmel még látja ezt a jelenséget. Ha a benyomás tartama alatt egy világosszürke felületre néz, a keresztlécek világosaknak látszanak, az ablaktáblák felülete viszont sötétnek tűnik. Az előbbi jelenség fordítottja jön létre. Ebből következik, hogy az egyik benyomás arra készteti a szemet, hogy önmagából az ellenkező jelenséget hozza létre. Mint ahogy a külvilágban a világosság és a sötétség egymáshoz viszonyul, úgy viszonyulnak egymáshoz az ezeknek megfelelő állapotok is a szemben. Goethe úgy gondolja, hogy a szemben az a hely, ahová a sötét kereszt került, kipihente magát, és fogékonnyá vált az új benyomás befogadására. Ezért hat rá a szürke felület élénkebben, mint a szemnek arra a részére, amely az imént az ablaktáblákról sugárzó erősebb fényt fogta fel. A fény felkelti a szemben a vonzódást a sötétséghez, a sötétség pedig a vonzódást a fényhez. Ha egy sötét képet tartunk egy világosszürke felület elé, és - miután elvettük a képet - mereven nézünk ugyanarra a helyre, akkor a sötét kép által elfoglalt területet sokkal világosabbnak látjuk, mint a felület többi részét. Egy szürke kép sötét alapon világosabbnak tűnik, mint ugyanaz a kép világosabb alapon. A sötét alap arra készteti a szemet, hogy a képet világosabbnak, a világos alap arra, hogy sötétebbnek lássa. Goethe számára ezek a jelenségek a szem nagy mozgékonyságát mutatják „és azt az ellentétet, mely minden eleven létezőnél megnyilvánul, midőn valamilyen meghatározott állapotba kerül. Ilyenképpen a belégzés már eleve föltételezi a kilégzést, ugyanúgy minden systole a hozzá tartozó diastolét. Az élet örök törvénye ez, mely itt is megnyilatkozik. Ha sötétet kínálunk a szemnek, akkor világosat kíván, ha világosat kínálunk, sötétet követel, s éppen ezzel mutatja meg elevenségét, ama jogát, hogy megragadja a tárgyat, miközben önmagából hoz létre valamit, ami a tárgy-gyal ellentétes.”[16]

A fényhez és a sötétséghez hasonlóan a színészleletek is ellenhatást keltenek a szemben. Egy kis darab sárgára színezett papírt tartsunk egy mérsékelten megvilágított fehér tábla elé, és nézzünk mereven a kis sárga felületre. Egy bizonyos idő múlva vegyük el a papírt. Azt a területet, ahol a papír volt, ibolyaszínűnek látjuk. A szemet a sárga észlelete arra diszponálja, hogy saját magából hozza létre az ibolyaszínt. Ugyanígy hozza létre ellenhatásként a kék a narancsszínt, a vörös a zöldet. Tehát a szemben minden színészleletnek megvan az eleven vonatkozása egy másikra. Azok az állapotok, amelyekbe a szem az észleletek révén kerül, hasonló összefüggésben vannak egymással, mint az észleletek tartalmai a külvilágban.

*

Amikor fény és a sötétség, világos és sötét hat a szemre, akkor ez az eleven szerv a maga követelményeivel lép fel velük szemben; ha kinn a térben a fény és a sötétség hat a dolgokra, akkor ezek kölcsönhatásba kerülnek velük. Az üres térnek az átlátszóság a tulajdonsága. A tér egyáltalán nem hat a fényre és a sötétségre. A fény és a sötétség a maga elevenségében áthatol a téren. Másképp van ez, ha a tér dolgokkal van kitöltve. Ez a telítettség lehet olyan, hogy a szem nem észleli, mert a fény és a sötétség a maga eredeti formájában áthatol a tárgyakon. Ilyenkor átlátszó tárgyakról beszélünk. Ha a fény és a sötétség nem gyengítetlenül hat át a tárgyon, akkor a tárgyat homályosnak mondjuk. A homályos térkitöltés lehetőséget ad arra, hogy a fényt és a sötétséget, világosat és sötétet kölcsönös viszonyukban figyeljük meg. A világos a homályos objektumom keresztül sárgának látszik, a sötét kéknek. Egy homályos dolog a fénytől átvilágított anyagi közeg. A homályos tárgy a mögötte lévő világosabb, élénkebb fényhez viszonyítva sötét; a rajta keresztül látszó sötétséghez viszonyítva világos. Ha tehát a homályos tárgy fénnyel vagy sötétséggel kerül szembe, valóban egymásba hat a jelen lévő világosság és a sötétség.

Ha a homály, amelyet átvilágít a fény, lassanként fokozódik, akkor a sárga szín sárgásvörösbe, majd rubinvörösbe megy át. Ha a homályosság, amelyen áthat a sötétség, csökken, akkor a kék szín indigóba, s végül ibolyaszínbe megy át. A sárga és a kék szín alapszín. A világosnak vagy a sötétnek a homállyal való együttműködéséből származnak. Mindkettő vöröses tónust kaphat, a sárga a homályosság fokozódásával, a kék pedig a homályosság csökkenésével. Így tehát a vörös nem alapszín. Színtónusként jelenik meg a sárgán, vagy a kéken. A sárga a maga vöröses árnyalataival, melyek tiszta vörössé fokozódnak, a fényhez áll közel, a kék pedig a maga árnyalataival a sötétséghez. Ha a kék és a sárga keveredik, zöld keletkezik; ha az ibolyáig fokozódó kék a vörössé fokozódott sárgával keveredik, létrejön a bíbor szín.

Goethe ezeket az alapjelenségeket követi a természetben. A fényes napkorong homályos párák fátyolán keresztül sárgának látszik. A sötét világűr az atmoszférának nappali fénnyel megvilágított páráin keresztül nézve az ég kékjének tűnik. „Éppígy kéknek tűnnek számunkra a hegyek; mert midőn oly távolságból pillantjuk meg őket, hogy már nem látjuk a lokális színeket, és felszínükről semmi fény sem hat már szemünkre, akkor tisztán sötét tárgynak számítanak, melyek a közbeeső homályos párák révén immáron kéknek látszanak.”[17]

A festők műalkotásaiba elmélyedve Goethe szükségét érezte, hogy behatoljon a látóérzék jelenségein uralkodó törvényekbe. Minden festmény újabb rejtélyt jelentett. Hogyan viszonylik a fény-árnyék a színekhez? Miért kelt a sárga vidám, a kék komoly hangulatot? A newtoni színtanból nem lehetett olyan nézőponthoz jutni, amelyből fényt lehetne deríteni ezekre a titkokra. Minden színt a fényből vezet le, a színeket fokozatokban egymás mellé állítja, és semmit sem mond a sötétséghez való viszonyukról, és egymás közötti eleven vonatkozásaikról sem. Goethe a saját útján szerzett meglátásaival tudta megoldani a rejtélyeket, melyeket a művészet adott fel neki. A sárga színnek derűs, vidám, szelíden ingerlő tulajdonsága kell, hogy legyen, mert a fényhez legközelebb álló szín. A fény legenyhébb mérséklésével jön létre. A kék a benne ható sötétségre utal. Ezért kelti a hideg érzését, ahogyan „árnyékra is emlékeztet.” A vörösessárga a sárga fokozódása útján keletkezik a sötét oldal irányába. Ezzel a fokozódással növekszik az energiája. A vidámság, élénkség gyönyörteljesbe megy át. Ha még tovább fokozódik, a vörösessárgából a sárgásvörösbe, a derűs, élvezetes érzés az erőszak benyomásává alakul át. Az ibolyaszín a világosság felé törekvő kék. A kék nyugalma és hűvössége ezáltal nyugtalansággá változik. A kékesvörösben ez a nyugtalanság még tovább fokozódik. A tiszta vörös középen van a sárgásvörös és a kékesvörös között. A sárga hevessége csökken, a kék lomha nyugalma megélénkül. A vörös az ideális kielégülés, az ellentétek kiegyenlítődésének benyomását kelti. A kielégülés érzése jön létre a zöld által is, ami a sárga és a kék keveréke. Mivel azonban itt a sárga vidámsága nem fokozódik, és a kék nyugalmát nem zavarja a vöröses tónus, ezért a kielégülés tisztább, mint amit a vörös hoz létre.

A szem, ha egy szín kerül eléje, tüstént egy másikat követel. Ha sárga színt lát, vágyódás keletkezik benne az ibolyaszín után; ha kéket észlel, narancssárgát kíván; ha vöröset lát, zöldre vágyik. Érthető, hogy a kielégülés érzése jön létre, ha a szem elé állított egyik szín mellé azt a másik színt helyezzük, amelyre a szem természeténél fogva vágyódik. A szem mivoltából adódik a színharmónia törvénye. Azok a színek, amelyek egymásmellettiségét a szem igényli, harmonikusan hatnak. Ha két olyan szín van egymás mellett, amelyek közül az egyik nem a másikat követeli, ez a szemet ellenhatásra készteti. A sárga és a bíbor szín egymás mellé állításában van valami egyoldalúság, ám derűs és pompás is. A szem ibolyaszínt kíván a sárga mellé, hogy természetének megfelelően élhesse ki magát. Ha bíborszín kerül az ibolyaszín helyére, akkor a tárgy követelményei érvényesülnek a szem igényeivel szemben. A tárgy nem alkalmazkodik a szerv igényeihez. Az ilyesfajta színösszeállítások arra valók, hogy megmutassák, mi a jelentős a dolgokban. Nem feltétlenül kielégítésre, hanem jellemzésre törekednek. Az ilyen karakteres[18] társításokra azok a színek alkalmasak, amelyek nincsenek teljes ellentétben egymással, de nem is mennek át közvetlenül egymásba. Az utóbbi színösszeállítások azon a tárgyon, amelyen előfordulnak, némi jellegtelenséget idéznek elő.

*

Goethének a természetben nyilatkozott meg a fény- és színjelenségek létesülése és lényege. Ugyanezt magasabb fokra emelve, szellemivé lefordítva újra felismerte a festők alkotásaiban is. Goethe a látási észleletek megfigyelése révén mély betekintést nyert a természet és a művészet viszonyába. Nyilvánvalóan erre gondolt, amikor színtanának befejezése után a következőket írta Frau von Steinnek: „Nem bántam meg, hogy olyan sok időt áldoztam ezekre. Olyan kultúrához jutottam általuk, amelyet máshonnan aligha szerezhettem volna meg.”

A goethei színtan különbözik Newtonnak és azoknak a fizikusoknak a színtanától, akik szemléletüket a newtoni képzetekre építik, mert Goethe egészen más világnézetből indul ki, mint Newton. Aki nem veszi figyelembe Goethe általános természetszemléletének és színtanának itt ábrázolt összefüggését, az nem hihet egyebet, mint hogy Goethe azért jutott színszemléletéhez, mert nem volt érzéke a fizikusok valódi megfigyelési módszereihez. Aki ezt az összefüggést átlátja, azt is belátja, hogy a goethei világnézeten belül semmilyen más színtan nem lehetséges, csakis az övé. Goethe a színjelenségek mivoltáról akkor sem gondolkodhatott volna másként, mint ahogy gondolkodott, ha az erre a területre vonatkozó összes, azóta bekövetkezett felfedezést mind eléje tárták volna, és ha a jelenleg oly tökéletessé vált kísérleti módszereket ő maga pontosan alkalmazhatta volna. S ha a Fraunhofer-féle vonalakat, miután a felfedezésük ismeretessé vált előtte, nem is tudja természetszemléletének értelmében abba egészen besorolni, mégis, sem ez, sem pedig bármely más, optikai területen történt felfedezés nem jelent ellenvetést felfogása ellen. Csak az a fontos mindezeknél, hogy a goethei felfogást úgy építsük fel, hogy ezek a jelenségek ennek a felfogásnak az értelmében illeszkedjenek bele. Elismerjük, hogy aki a newtoni felfogás nézőpontját teszi magáévá, az Goethének a színekre vonatkozó nézeteivel kapcsolatban semmit sem tud elképzelni. Ez azonban nem abból ered, mert az ilyen fizikus a goethei felfogásnak ellentmondó jelenségeket ismer, hanem mert olyan természetszemlélethez szokott, amely megakadályozza őt abban, hogy megismerje, amit a goethei természetszemlélet tulajdonképpen akar.