"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaGoethe világszemlélete (9)Személyiség és világnézet
A természet külső oldalát megfigyeléssel ismeri meg az ember; a természet mélyebben fekvő hajtóerői benső világában szubjektív élményekként lepleződnek le. A filozófiai világszemléletben és a művészi átérzésben és alkotásban a szubjektív élmények áthatják az objektív megfigyeléseket. Egésszé válik az, aminek két részre kellett hasadnia azért, hogy az emberi szellembe hatoljon. Az ember legmagasabb rendű szellemi szükségleteit elégíti ki, amikor az objektív módon szemlélt világba beleviszi azokat a titkokat, amelyeket ez a világ az ő benső világában nyilatkoztat meg. A megismerések és művészi alkotások nem egyebek, mint belső emberi élményekkel telített szemléletek. Egy dologra, vagy külvilági eseményre vonatkozó legegyszerűbb ítéletben bensőséges szövetségben lehet az emberi lelki élmény és a külső szemlélet. Ha azt mondom: egy test meglöki a másikat, már egy belső élményt vittem át a külvilágra. Egy mozgó testet látok; egy másikhoz ér, következésképp az is mozgásba jön. Ezekkel a szavakkal kimerítettem az észlelet tartalmát. De ez nem elégít ki. Mert érzem: az egész jelenségben még több is van annál, mint amit a puszta észlelet ad. Olyan belső élményt keresek, amely világosságot derít az észleletre. Tudom, hogy én magam erő alkalmazásával, lökéssel mozgásba tudok hozni egy testet. Ezt az élményt átviszem a jelenségre, és azt mondom: az egyik test meglöki a másikat. „Az ember sohasem fogja fel, hogy milyen antropomorf.”[1] Vannak emberek, akik abból, hogy minden ítéletnek van ilyen szubjektív alkateleme, arra következtetnek, hogy a valóság objektív magva az ember számára megközelíthetetlen. Azt hiszik, hogy az ember meghamisítja a valóság közvetlen, objektív tényállását, amikor a valóságba belehelyezi szubjektív élményeit. Azt mondják: mivel az ember csak szubjektív életének a szemüvegén át tudja elképzelni a világot, ezért minden megismerése csupán szubjektív, korlátozottan emberi. Aki azonban tudatosítja azt, ami az ember benső világában nyilatkozik meg, az nem akar ilyen terméketlen vélekedésekkel foglalkozni. Tudja, hogy az igazság úgy jön létre, hogy az észlelet és az idea az emberi megismerési folyamatban áthatja egymást. Világos előtte, hogy abban, ami szubjektív, a tulajdonképpeni legmélyebb objektív elem él. „Amikor az ember egészséges természete mint egész működik, amikor a világban mint nagy, szép és méltó egészben benne érzi magát, amikor harmonikus jóérzése tiszta és szabad elragadtatást kelt benne, akkor a világmindenség, ha önmagát átérezhetné, mintegy céljához érve felujjongana és csodálná saját létesülésének és mivoltának tetőpontját.” A puszta megfigyeléssel megközelíthető valóság csak egyik fele a teljes valóságnak; a valóság másik fele az emberi szellem tartalma. Ha sohasem lépne ember a világ elé, a valóságnak ez a másik fele sohasem jutna teljes létezéshez, élő megjelenéshez. Rejtett világerőként működne ugyan; de nem volna lehetősége arra, hogy megmutatkozzék saját alakjában. Azt mondhatnánk, hogy az ember nélkül a világ igaztalan arculatot mutatna. Olyan lenne, amilyenné mélyebb erői teszik, de magukat a mélyebb erőket elleplezné az, amit létrehoznak. Az emberi szellem oldja fel őket a varázslat alól. Az ember nemcsak azért van a világon, hogy a kész világról képet alkosson; nem, az ember maga is részt vesz a világ létrehozásában. * A szubjektív élmények különböző embereknél különbözőképpen formálódnak. Azoknak, akik nem hisznek az ember belső világának objektív természetében, ez egy okkal több arra, hogy tagadják, hogy az ember képes a dolgok lényegébe hatolni. Mert milyen lehet a dolgok lényege, ha az egyiknek így, a másiknak másként mutatkozik. Aki a belső világ igazi természetét átlátja, annak számára a belső élmények különbözőségéből csak az következik, hogy a természet a maga gazdag tartalmát különbözőképpen tudja kimondani. Az igazság az egyes embernek individuális köntösben jelenik meg. Igazodik személyiségének sajátos jellegéhez. Ez kiváltképpen a legmagasabb rendű, az ember számára legfontosabb igazságokra érvényes. Hogy ezekhez eljusson, az ember szellemi, legintimebb élményeit és ezekkel együtt személyiségének legsajátosabb elemét viszi át a szemlélt világra. Vannak általános érvényű igazságok is, melyeket minden ember felvesz, anélkül hogy individuális színezetet adna neki, de ezek a legfelületesebb, legtriviálisabb igazságok. Az ember általános faji jellegének felelnek meg, ami minden embernél ugyanaz. Bizonyos tulajdonságok, melyek minden embernél azonosak, a dolgokról ugyanolyan ítéleteket is hoznak létre. Az a mód, ahogyan az emberek a dolgokat mérték és szám szerint tekintik, mindenkinél ugyanaz. Ezért talál rá mindenki ugyanazokra a matematikai igazságokra. Az igazság individuális kialakításának azonban azok a tulajdonságok szolgálnak alapul, amelyekkel az egyes személyiség kiemelkedik az általános faji jellegből. Nem az a fontos, hogy az egyik emberben másképp jelenik meg az igazság, mint a másikban, hanem az, hogy az összes megjelenő individuális forma egyetlen egészhez tartozik, az egységes ideavilághoz. Az igazság különböző nyelveket és dialektusokat beszél az egyes emberek belső világában; minden nagy emberben saját nyelven, ami csak annak az egy személyiségnek a sajátja. De mindig az egy igazság az, amely beszél. „Ha ismerem a magamhoz és a világhoz való viszonyomat, ezt igazságnak nevezem. És így mindenkinek meglehet a maga igazsága és ez mégis mindig ugyanaz.” Ez Goethe vélekedése. Az igazság nem merev, holt fogalmi rendszer, amely csak egyetlen formában tud megjelenni; eleven tenger, amelyben az ember szelleme él, és felszínén a hullámok a legkülönbözőbb formákat mutathatják. „Az elmélet önmagában nem használ semmit, amíg nem tudunk hinni általa a jelenségek összefüggésében” - mondja Goethe. Semmire sem becsüli azt az elméletet, amely egyszer és mindenkorra meg akar maradni a maga lezártságában, és ebben a formájában akar egy örök igazságot ábrázolni. Élő fogalmakat akar, amelyekkel az egyes ember szelleme a maga individuális sajátossága szerint összefoglalja a megfigyeléseket. Az igazságot megismerni Goethe szerint azt jelenti: az igazságban élni. És az igazságban élni nem más, mint minden egyes dolog szemlélésénél megfigyelni, milyen belső élmény következik be, amikor ezzel a dologgal szemben állunk. Ez az emberi megismerésről alkotott nézet nem beszélhet a tudás határairól, sem arról, hogy a tudást korlátozza az emberi természet. Mert e szerint a nézet szerint a megismerés által felvetett kérdések nem a dolgokból származnak és nem is valamiféle személyiségén kívüli hatalom kényszeríti őket rá az emberre. Magából a személyiség természetéből származnak. Amikor az ember tekintetét egy dologra irányítja, létrejön benne a vágy, hogy többet lásson, mint amivel az észlelésben találkozik. És amilyen messzire terjed ez a vágy, olyan messzire terjed megismerési szükséglete is. Honnan származik ez a vágy? Mégiscsak onnan, hogy a lélekben egy belső élmény késztetve érzi magát, hogy kapcsolatba lépjen az észlelettel. Mihelyt létrejött a kapcsolat, a megismerési szükséglet is ki van elégítve. A megismerési vágy az emberi természet követelménye, és nem a dolgoké. Ezek nem tudnak többet mondani mivoltukról, mint amennyit az ember követel tőlük. Aki a megismerési képesség korlátozottságáról beszél, az nem tudja, hogy a megismerési szükséglet honnan származik. Azt hiszi, hogy az igazság tartalma valahol meg van őrizve, és az emberben csak az a határozatlan kívánság él, hogy megtalálja az utat a megőrzési helyhez. De a dolgok lényege maga az, ami utat tör magának az ember belső világából, és oda törekszik, ahová tartozik: az észlelethez. A megismerési folyamatban az ember nem egy rejtett valami felé törekszik, hanem két oldalról rá ható erők kiegyenlítésére. Alkalmasint mondhatjuk azt, hogy az ember nélkül nem léteznék a dolgok bensőjének ismerete, mert nem volna semmi, amin keresztül ez a benső kifejezhetné magát. De nem mondhatjuk, hogy a dolgok belső világában van valami, ami hozzáférhetetlen az ember számára. Hogy a dolgokban más is van, nem csak az, amit az észlelet ad, azt csak azért tudja az ember, mert ez a más az ember saját benső világában él. Ezen túl a dolgok további ismeretlen eleméről beszélni nem egyéb, mint szófecsérlés valamiről, ami nincs. * Az olyan természetű emberek, akik képtelenek felismerni, hogy az ember benső világában a dolgok beszéde szólal meg, azon a nézeten vannak, hogy minden igazságnak kívülről kell az emberbe hatolni. Az ilyen emberek vagy a puszta észlelethez tartják magukat, és azt hiszik, hogy puszta látással, hallással, tapintással, a történelmi események felsorolásával és a tények világából vett elemek összehasonlításával, megszámlálásával, kiszámításával és mérésével ismerhetik meg az igazságot; vagy az a nézetük, hogy az igazság csak akkor juthat el az emberhez, ha megismerésen kívüli módon nyilatkozik meg neki; vagy végül különleges természetű erőkkel, extázissal vagy misztikus látással akarnak a legmagasabb rendű látás birtokába jutni, amelyet nézetük szerint a gondolkodással megközelíthető ideavilág nem tud megadni nekik. A kanti módon gondolkodókhoz és az egyoldalú misztikusokhoz még hozzásorakoznak a sajátos jellegű metafizikusok is. Ezek igyekeznek ugyan a gondolkodással fogalmakat alkotni az igazságról, ámde ezeknek a fogalmaknak a tartalmát nem az emberi ideavilágban, hanem egy, a dolgok mögött lévő második valóságban keresik. Azt hiszik, hogy az ilyen tartalomról tiszta fogalmakkal meg tudnak valami bizonyosat állapítani vagy legalább hipotézisek útján képet tudnak alkotni róla. Itt mindenekelőtt azokról beszélek, akiket elsőként említettem, a „tényfanatikusokról”. Ezek néha-néha tudatára ébrednek, hogy a számlálással és kiszámítással már a gondolkodás dolgozza fel az észleleti tartalmat. Azután azonban azt mondják, hogy a gondolati munka csak eszköz, amellyel az ember a tények összefüggését akarja megismerni. Ami a külvilág feldolgozásánál a gondolkodásból származik, azt pusztán szubjektívnek tartják; csupán azt tekintik objektív igazság-tartalomnak, értékelhető megismerési tartalomnak, ami a gondolkodás segítségével kívülről közelít feléjük. És noha gondolati hálójukkal felfogják a tényeket, csak azt tekintik objektívnek, amit felfogtak. Nem veszik észre, hogy amit hálójukba fogtak, annak a gondolkodás ad olyan magyarázatot, helyreigazítást, interpretációt, amilyet a puszta megfigyelés nem adhat. A matematika tiszta gondolati folyamatok eredménye, tartalma szellemi, szubjektív. És a mechanikus, aki a természeti folyamatokat matematikai összefüggésekbe állítja, ezt csak annak a feltételezésnek az alapján teheti, hogy ezek az összefüggések a természeti folyamatok lényegében gyökereznek. Ez pedig nem jelent egyebet, mint hogy az észlelésben matematikai rend rejtőzik, amelyet csak az lát meg, aki szellemében kialakítja a matematikai törvényeket. A matematikai és mechanikai szemlélet és a legintimebb szellemi élmények között pedig nem minőségi, hanem csak fokozati különbség van. És az ember ugyanolyan joggal viheti át a megfigyelésekre más belső élményeit, ideavilágának más területeit, mint a matematikai kutatás eredményeit. Csak látszólagos dolog az, hogy a „tényfanatikus” tisztán külső folyamatokat állapít meg. Többnyire nem gondolkodik el az ideavilágról és annak szubjektív élmény jellegéről. Belső élményei is tartalomban szegény, vértelen absztrakciók, amelyeket elhomályosít a tények erőteljes tartalma. Az önámítás, amelynek átadja magát, csak addig tarthat, amíg megáll a természeti interpretáció legalsó fokán, amíg csak megszámol, megmér, kiszámít. A magasabb fokon csakhamar megmutatkozik a megismerés igazi természete. Megfigyelhető azonban, hogy a „tényfanatikusok” leginkább az alsó fokon maradnak meg. Ezáltal ahhoz az esztétához hasonlítanak, aki egy zenedarabot csak a szerint akar megítélni, ami kiszámítható és megszámlálható benne. A természet jelenségeit el akarják különíteni az embertől. Ne keveredjen semmilyen szubjektív elem a megfigyelésbe. Goethe e szavakkal ítéli el eljárásukat: „Az ember önmagában - amennyiben egészséges érzékek állnak szolgálatára - a legnagyobb és legpontosabb fizikai műszer, ami csak létezhet, és az újabb kori fizikának éppen az a legnagyobb baja, hogy a kísérleteket mintegy elkülönítette az embertől és pusztán a művi eszközök eredményein keresztül akarja a természetet megismerni, sőt, amit az nyújtani képes, ezzel akarja korlátozni és bizonyítani”. Az ilyesfajta eljárásmódhoz a szubjektivitástól való félelem vezet, s ez a szubjektív elem valódi természetének félreismeréséből származik. „Azért áll az ember olyan magasan, hogy az egyébként ábrázolhatatlan benne ábrázolódjék. Mert mi a húr és összes mechanikus felosztása a muzsikus füléhez képest? Sőt, mondhatjuk, mik önmagukban az elemi természeti jelenségek az emberhez képest, akinek ezeket először mind meg kell fékeznie és módosítania, hogy valamelyest asszimilálhassa őket.”[2] Goethe nézete szerint a természetkutatónak nem csak arra kell figyelnie, hogy a dolgok hogyan jelennek meg, hanem arra is, hogy hogyan jelennének meg akkor, ha mindaz, ami bennük idea jellegű hajtóerőként működik, valóban megjelenhetne külsőleg. Benső lényegüket a jelenségek csak akkor leplezik le, ha az ember testi és szellemi organizmusa közelít hozzájuk. Ha olyan ember közelít a jelenségekhez, akinek megfigyelő szelleme szabad, nyílt, és fejlett belső életében megnyilatkoznak a dolgok ideái, a jelenségek leleplezik előtte Goethe véleménye szerint mindazt, ami bennük van. Ezért Goethe világnézetével ellentétes az a világnézet, amely a dolgok lényegét nem a tapasztalati valóságban, hanem egy mögötte levő, második valóságban keresi. Goethe találkozott Fr. H. Jacobival mint ennek a világnézetnek a hívével. Goethe a „Tag und Jahreshefte”-ben (1811. év) a következő megjegyzésben ad kifejezést bosszúságának: „Jacobi ’Von den göttlichen Dingen’-je nem esett jól; hogyan örülhettem volna a szívből szeretett barát könyvének, amikor annak a tételnek a kifejtését kellett látnom benne, hogy a természet elrejti Istent! Nem kellett-e, hogy tiszta, mély, velem született és gyakorlott szemléletmódom miatt, amely töretlenül arra tanított, hogy Istenben a természetet, a természetben Istent lássam úgy, hogy ez a gondolkodásmód egész életem alapját képezte - nem kellett-e, hogy egy ilyen sajátságos, egyoldalúan korlátolt kijelentés örökre eltávolítson szellemileg attól a legnemesebb embertől, akinek szívét tisztelve szerettem?” Goethe szemléleti módja bizonyosságot ad neki arról, hogy az ideákkal áthatott természetben örök törvényszerűséget él át, és az örök törvényszerűség számára azonos az isteni princípiummal. Ha az isteni a természeti jelenségek mögé rejtőznék és mégis a teremtő elemet képezné bennük, akkor nem volna látható; az embernek hinnie kellene benne. Jacobihoz írt levelében Goethe megvédi látását a hittel szemben: „Isten téged a metafizikával büntetett és ezzel karót vert a húsodba, engem pedig a fizikával áldott meg. Én az ateista (Spinoza) Istennel szembeni tiszteletéhez igazodom és átengedem Nektek mindazt, amit vallásnak neveztek és akartok nevezni. Te az istenhitre adsz, én a látásra.”[3] Ahol ez a látás megszűnik, ott az emberi szellemnek nincs mit keresnie. A „Sprüche in Prosá”-ban ezt olvassuk: „Az ember valóban egy valóságos világ közepébe helyeztetett és olyan szervekkel van megáldva, hogy megismerheti és létrehozhatja a valóságosat és még a lehetségest is. Minden egészséges ember meg van győződve a saját létezéséről és a körülötte lévő létezésről. Mindazonáltal van az agyban egy üres folt, vagyis egy olyan hely, ahol semmilyen tárgy sem tükröződik, mint ahogy a szemben is van egy foltocska, amely nem lát. Ha az ember kiváltképpen erre figyel, ebben mélyed el, elmebeteg lesz, sejti egy másik világ dolgait, de ezek tulajdonképpen nem dolgok: képtelenségek, nincs sem alakjuk, sem elhatároltságuk, félelmet keltenek, mint üres éjszakai térségek, és aki nem tud elszakadni tőlük, a kísérteteknél is kísértetiesebben követik.”[4] Ugyanebből a felfogásból származik a következő kijelentés: „A legmagasabb rendű az lenne, ha megértenénk, hogy mindaz, ami tényszerű, már elmélet is. Az ég kékje megnyilatkoztatja a kromatika alaptörvényét. Csak ne keressünk semmit a jelenségek mögött; ők maguk a tan.” Kant szerint az embernek nincs meg a képessége ahhoz, hogy behatoljon a természetnek arra a területére, ahol annak teremtő erői közvetlenül szemlélhetővé válnak. Véleménye szerint a fogalmak absztrakt egységek, amelyekben az emberi értelem összefoglalja a természet sokféle egyedi részletét; ezeknek azonban nincs közük az eleven egységhez, a természet teremtő egészéhez, amelyből ezek a részletek valóban származnak. Az ember a részletek összefoglalásában csupán egy szubjektív műveletet él át. Általános fogalmait vonatkoztathatja a tapasztalati megfigyelésre, de önmagukban ezek a fogalmak nem elevenek, produktívak, hogy az ember láthatná azt, ahogyan belőlük létrejön az individuális elem. Kant számára a fogalmak halott, pusztán az emberben jelen lévő egységek. „Értelmünk fogalmi képesség, vagyis diszkurzív értelem, melynek számára nyílván véletlen, hogy miféle és mennyire különböző lehet az egyedi jelenség, amit a természet nyújt, és amit fogalmaiba bele tud vinni.”[5] Ez az értelem kanti jellemzése. Szükségképpen a következő adódik belőle: „Az értelem számára végtelenül fontos, hogy a természeti alkotásokat szemlélve ne hagyjuk figyelmen kívül a természet mechanizmusát és ne feledkezzünk meg róla a magyarázatokban, mert enélkül nem juthatunk el ahhoz, hogy a dolgok természetébe betekintsünk. Ha azután el is akarják hitetni velünk, hogy a természet ősidőktől fogva meglévő formáit egy legmagasabb rendű építész közvetlenül teremtette, vagy - mivel ugyanazon minta szerint folytonosan képződnek - predeterminálta, akkor ez természeti megismerésünket semmivel sem vitte előbbre, mert egyáltalán nem ismerjük annak a bizonyos lénynek a cselekvési módját és azokat az ideáit, amelyek a természeti lények lehetőségének a princípiumát kellene, hogy tartalmazzák, és ezért mintegy felülről lefelé haladva (a priori) ebből a lényből a természetet sem tudjuk megmagyarázni.”[6] Goethének az a meggyőződése, hogy az ember ideavilágában közvetlenül átéli a teremtő természeti lények cselekvési módját. „Ha Istenbe, erénybe és halhatatlanságba vetett hittel egy magasabb régióba emelkedünk az erkölcsiségben, és a legelső lényhez közeledünk, akkor ugyanennek kell érvényesülnie intellektuálisan is, hogy tudniillik az állandóan teremtő természet szemlésével méltóvá tesszük magunkat arra, hogy teremtésében szellemileg részt vegyünk.” Ha valóban beleéljük magunkat a természet működésébe és teremtésébe, akkor - Goethe szerint - megismerjük az embert. A megismerésnek a feladata: „kikutatni, megtapasztalni, hogyan él a természet a teremtésben.”[7] A goethei világnézet szellemével ellenkezik, hogy olyan lényekről beszéljünk, akik az ember által megközelíthető tapasztalati és ideavilágon kívül vannak, s mégis bennük volnának a világ alapjai. Ez a világnézet elutasít minden metafizikát. Nincsenek olyan megismerési kérdések, amelyekre, ha helyesen tettük fel őket, ne kaphatnánk választ. Ha a tudománynak valamilyen időpontban a jelenségek bizonyos területéről nincsenek megállapításai, akkor ez nem az emberi szellem természetén múlik, hanem azon a véletlen körülményen, hogy abban az időpontban az adott területre vonatkozóan még nem teljes a tapasztalat. Nem lehet hipotéziseket felállítani olyan dolgokról, amelyek a tapasztalás lehetőségének területén kívül vannak, hanem csak olyanokról, amelyek egyszer majd erre a területre kerülhetnek. Egy hipotézis mindig csak annyit állíthat: valószínű, hogy a jelenségeknek egy bizonyos területén majd ezt vagy azt tapasztalhatjuk. Az ember fizikai vagy szellemi szemléletén kívüli dolgokról és folyamatokról ezzel a gondolkodásmóddal semmit sem mondhatunk. Az olyasfajta „magánvalónak” a feltételezése, amely előidézi az emberi észleleteket, de maga sohasem észlelhető, megengedhetetlen hipotézis. „A hipotézisek állványok, amelyeket az építkezés előtt állítanak fel és lebontanak, ha az épület kész. A munkás számára nélkülözhetetlenek; csak nem szabad, hogy az állványt tekintse az épületnek”. Az emberi szellemet kielégíti a jelenségeknek az a területe, amelyre vonatkozólag megvan minden észlelet, és amelybe eszmeileg be tud hatolni az ember. Érzi, hogy benne az idea és az észlelet eleven egybecsengése játszódik le. * Az a benső megelégedettséget nyújtó alaphangulat, ami Goethe számára világnézetéből fakadt, hasonlatos a misztikusoknál megfigyelhető alaphangulathoz. A misztika az emberi lélekben akarja megtalálni a dolgok ősokát: az istenséget. A misztikus, akárcsak Goethe, meg van győződve arról, hogy belső élményeiben a világ lényege nyilatkozik meg. Ámde egyes misztikusok számára az elmélyedés az ideavilágban nem jelent olyan belső élményt, ami számukra fontos. Az értelem világos ideáiról némely egyoldalú misztikusnak körülbelül ugyanaz a nézete, mint Kantnak. Szerinte az ideák a természet teremtő egészén kívül vannak, és csakis az emberi értelemhez tartoznak. Az ilyen misztikus ezért a legmagasabb rendű megismeréshez, magasabb rendű látáshoz szokatlan állapotok, például extázis kifejlesztésével akar eljutni. A fizikai megfigyelést és az ésszerű gondolkodást kiöli magából és érzésbeli életét igyekszik fokozni. Majd azt hiszi, hogy ilyenkor a működő szellemiséget még mint istenséget is közvetlenül érzi magában. Ezekben a pillanatokban, amikor ez sikerül neki, azt hiszi, hogy Isten él benne. Hasonló érzést kelt követőjében a goethei világnézet is. Csakhogy ez a világnézet nem olyan élményekből meríti megismerését, amelyek a megfigyelés és a gondolkodás kiölése után következnek be, hanem éppen ebből a két tevékenységből. Nem menekül az emberi szellemi élet abnormis állapotaihoz, hanem azon a nézeten van, hogy a szellem átlagos, naiv tevékenységi módjai odáig tökéletesíthetők, hogy az ember átélheti magában a természet teremtő tevékenységét. „Úgy vélem, hogy végül mégiscsak a közönséges emberi értelem az, amely gyakorlati és önmagára reflektáló műveleteivel egy magasabb szférába merészkedik.”[8] A homályos érzések világába merül el némely misztikus, Goethe pedig a világos ideavilágba. Az egyoldalú misztikusok megvetik az ideák világosságát. Ezt a világosságot felületességnek tartják. Nem sejtik, hogy mit éreznek azok az emberek, akiknek megvan a képességük ahhoz, hogy elmélyedjenek az ideák életteli világában. Az effajta misztikuson hideg borzongás fut végig, amikor átadja magát az ideavilágnak. Olyan világtartalmat keres, ami melegséget áraszt. De az a világtartalom, amelyre rátalál, nem derít fényt a világra. Csupán szubjektív izgalmi tényezőkből és zavaros képzetekből áll. Aki az ideavilág hidegségéről beszél, az csak gondolni tudja az ideákat, de nem tudja átélni. Aki valóságos életet él az ideavilágban, az úgy érzi, hogy a világ lényege semmihez sem hasonlítható melegséggel működik benne. Érzi, hogy a világ titkainak a tüze lobban fel benne. Így érzett Goethe, amikor Itáliában a működő természet meglátására ébredt. Akkor tudta, hogyan kell azt a vágyat csillapítani, amelyet Frankfurtban, Fauston keresztül, a következő szavakkal fejez ki:
Hol kaplak el, Természet, óriás?
[1] Goethe: Sprüche in Prosa. Kürschner: Deutsche National-Litteratur [2] Kürschner: Deutsche National-Litteratur 36,2. kötet, 351. oldal. [3] A Jacobihoz írott, 1786. május 5-én kelt levelében szó szerint ez áll: „…Ezzel szemben Isten Téged is a metafizikával büntetett és ezzel karót vert a húsodba, engem viszont a fizikával áldott meg, hogy mûveinek szemlélésében boldoguljak azzal, amibõl számomra csak keveset akart juttatni.” [4] Kürschner: Deutsche National-Litteratur 36,2. kötet 458. oldal. [5] Kant: „Kritik der Urteilskraft”, 77. oldal. [6] Kant: „Kritik der Urteilskraft”, 78. oldal. [7] Goethe: Parabázis, 1820. [8] Goethes Werke in der Sophien-Ausgabe, 2. rész, 11. kötet, 41. o. [9] Goethe: Faust, I. rész. Jékely Zoltán fordítása.
|