"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az antropozófia megismerési alapjai és szerepe az életben (5)

5. --

Stuttgart, 1921. szeptember 2.

Az antropozófiai szellemtudomány a fizikai szemléletből a szellemi szemlélethez, az értelem használatától, amilyennek annak lennie kell a mindennapi életben és a használatos tudományban, olyan más tevékenységekhez akar felemelkedni, amelyek a megismerést azokra a területekre vezetik, amelyek megnyilatkoznak ugyan a mindennapi fizi­kai világban, de érzékekkel és értelmi megismeréssel közvetlenül nem ismerhetők meg. És az ilyen benső lelki tevékenységeket az írásaimban imaginációnak, in­spirációnak és intuíciónak neveztem.

Amikor imaginációról beszélünk, ne gondoljunk vala­mi ködösen misztikus dologra, amelyhez akkor jut az ember, ha a világos, meggondolt, belátó értelem helyébe valami homályos lelki átélést helyez, hanem olyasvalamire kell gondolnunk, ami a józan értelmi megismerés tökéletes és átfogó használatából indul ki, de ezt továbbfejleszti az­zal, hegy a lélek rejtett erőit felemeli ahhoz a lelki te­vékenységhez, amely nem a használatos fogalmakban él, ha­nem bizonyos képszerűségben. Ez a tevékenységének további folyamán szükségképpen ugyanolyan világos fogal­makban éli ki magát, mint maga az értelmi megismerés. Könyveimben leírtam, hogy milyen gyakorlatokat kell végez­ni ahhoz, hogy ezeket a mindennapi életben és tudományban rejtve maradt lelki, éréket kifejlesszük, és így imaginatív megismeréshez jussunk. Ma ezt a könyveimben leírt módon kifejlődő imaginatív megismerést néhány vonással jellem­zem.

Ez az imaginatív megismerés nem a mindennapi meg­szokott gondolkodás fogalmaiban él, ugyanakkor ne gondoljuk, hogy csak egy fantáziaszerű valami. Ha inkább külsőleg akar­juk jellemezni amiről most szó van, rá kell eszmélnünk ar­ra az élményformára, amelyet akkor élünk át, amikor szervezetünk mélyéről emlékképeket hozunk felszínre, vagy ezek az emlékképek valamilyen okból mintegy maguktól merül­nek fel szervezetünk mélyéről. Nézzük meg pontosan lelki szemünkkel, hogy mi is az emlékkép és ezzel megkapjuk az a módot is, ahogy az imaginációk élnek a lélekben. Ugyanolyan intenzitással, sőt gyakran sokkal fokozottabban élnek, mint az emlékképek. Az emlékképek saját meg­jelenésükkel, saját tartalmukkal azt matatják, hogy milyen volt az az élmény, amelynek a képét adják, és amelyet az em­ber talán évekkel előbb élt át. Viszont a lelkünkbe hívott imaginációk, ha igazi megismerési imaginációk, nem kapcsolódnak személyes élményhez, hanem, annak el­lenére, hogy pontosan ez emlékképek jellegével lépnek fel, nem a fizikai világra vonatkoznak, hanem egy olyan objektív világra, amely a fizikai világban él és működik, de az ér­zékek észlelőszerveinek nem nyilatkozik meg.

Így lehet pozitív értelemben a megismerési imaginációk külső oldalát jellemezni. Negatívan azt kell elmondani, hogy mi nem a megismerési imagináció. Nem olyas­valami, ami vízióhoz, hallucinációhoz, vagy ilyenfélékhez hasonlítható. Sőt, éppen ellenkezőleg, a megismerési imaginációk az ember lelki állapotát azzal ellentétes irányba vezetik, mint amilyen irányba terelődik, ha vízióknak, hal­lucinációknak és hasonlóknak adja át magát. A megismerési imaginációk ugyanolyan értelemben egészséges lelki élmé­nyek, mint amilyen értelemben a víziók, hallucinációk és hasonlók beteges lelki élmények. Magára az emberre vonatko­zóan mi a tulajdonképpeni ismertetőjele a víziós, hallucinációs életnek? Egyik ismertetőjele a letompított én-érzés. Önmagunk józan, meggondolt átélésének letompítottsága. Azáltal jutunk saját énünk józan, meggondolt átéléséhez, hogy átadjuk magunkat az egészséges érzékelés állapotának és a külső érzékelhető világ egészséges átélésének. Miközben egészséges módon szemléljük a külső világot és egészségesen állunk a külső világban, bizonyos mértékben minden pillanatban meg kell különböztetnünk saját magunkat énünk tartalmától. Ha eluralkodik rajtunk tudatunk, mivoltunk tar­talma úgy, hogy önmagunk tudatos átélését bénítja, akkor egészségtelen állapotok következnek be. Ilyen egészségtelen állapot a víziós, hallucinációs élet. Aki ezekre a dolgok­ra vonatkozólag elfogulatlan ítélethez jut, az tudja, hogy az egészséges érzékelés tapasztalata közben jelen van ben­nünk önmagunk előbb jellemzett tudatos átélése is, és tudja azt is, hogy a víziós és hallucinációs élet ez egészséges érzékelési tapasztalatnál alacsonyabb rendű élmény és egyál­talán nem esik abba a kísértésbe, hogy ezeket a tudattompulásokat egy a fizikai világnál értékesebb világ megnyilat­kozásainak tartsa.

Az ezekkel a dolgokkal szembeni magatartást olyasmi­nek tekinthetjük, ami szinte kritériuma annak, hogy az ember megért-e valamit az igazi antropozófiai szellemtudományból, vagy nem. Ha valaki azt hiszi, hogy víziókkal, hallucinációkkal valami értékesebbet tud meg a világról, mint érzék­szervi észleléssel, akkor tulajionképpen nincs megfelelő megértés benne az antropozófiai szellemtudomány iránt. Az érzékszervi észlelés kapcsolatba hoz bennünket a külvilág­gal. A víziós, hallucinációs élet ezt a kapcsolatot a tuda­tosság alacsonyabb fokára húzza le, úgy, hogy ami az érzék­szervi észlelésben tiszta, objektív világ, azt a szubjektív szférába, az átélésnek arra a területére helyezi, amelyen egészségtelen módom, magából az organizmusból jön elé a tartalom és a legminimálisabb hatása, hogy az érzékelésünket hatja át. Ha viszont betegséget idéz elő, akkor érzékelé­sünket egyáltalán elűzi és kóros dolgokkal pótolja. Ha szi­gorúan ahhoz tartjuk magunkat, amit most kimondottam, akkor feltétlenül az a követelményünk a megismerési imaginációk­kal szemben, hogy általuk az a kapcsolat, amely a fizikai világban közöttünk és az objektív külvilág között fennáll, ne legyen tompult, bénult, hanem felfokozott és élet­tel erősen áthatott.

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mivoltunk, énünk tudatossága az, amit az érzékelés emel a paszta víziós, hallucinációs, álomszerű élmények fölé, akkor azt is meg­értjük, hogy a szellemi kutató miért tekinti szükségesnek, hogy a megismerési imaginációk elérésére olyan gyakorlato­kat végezzünk, amelyek az én-érzés benső intenzitását nem tompítják, hanem emelik, fokozzák. Ezzel eljutottam vala­mihez, ami eminens értelemben szükséges az érzékfeletti megismerés eléréséhez, és egyszersmind ahhoz is, hogy ha a megismerés folyamán nem vesszük figyelembe mind­azokat a törvényszerűségeket, amelyeket jeleztem a „Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten” és „Geheimwissenschaft” c. írásaimban, akkor ez bizonyos értelemben nem ve­szélyezteti ugyan az organizmust, de annál inkább az ember lelki, főként morális állapotát. Az én-érzést fokozni kell, az önmagunk tudatosságának pedig erőteljesebbé kell válnia. Ezért azokban az emberekben, akik az általam olyan gyakran, annak az érdekében leírt óvintézkedéseket, hogy az így megerősödött én-érzést morális és pszichikai károsodás nélkül éljék át, nem tették meg, már van valami - nem patologikus - nagyzási hóbort.

Ez egyáltalán olyasvalami, ami - engedjék meg ezt a kifejezést - az érzékfeletti megismerés „gyakorlóinál” könnyen észrevehető, mert a szükséges megelőzés szabályai fe­lett e1 akarnak suhanni, nem válnak szerényebbekké, hanem valóban egy fajta nagyzási hóbortba esnek. Ezt leplezetle­nül ki kell mondani, nehogy valaki is azt higgye, hogy aki az igazi antropozófiai megismerésben él, nem ismeri fel, hogy az ilyen nagyzási hóbort sokszorosan dúl azok között, akik talán ennél, vagy annál az oknál fogva az antropozófiához csatlakoznak. Ha fokozódik az én-érzés, a követ­kező sajátságos dolog következik be: ezt az én-érzést le­het fokozni. Eljuthat az ember odáig, hogy az énnek egészen magas fokú, erősebb egzisztencia-érzése van, mint a mindennapi életben. Hogyan jelenik meg ez a fokozódás?

A mindennapi életben és az általános tudományban van valami, amit pillanatnyi tudatnak neveznék. Világosan lát­nunk kell, hogy tulajdonképpen mi is ez a pillanatnyi tudat. Ez világosan látjuk, ha megfigyeljük, hogy hogyan éljük át azt az eseményt, amelyben közvetlenül a jelenben állunk, érzékeinkkel szemlélünk, értelmünkkel felfogunk, a jelenben képzeteket alkotnak róla, és amellyel talán a je­lenben akarati indítékaink révén is összefüggésünk van. Vessünk egy vizsgálódó tekintetet a lelki életre, amikor az az így jellemzett helyzetben van és hasonlítsuk össze az­zal, amilyen belsőleg ez a lelki élet, ha az emlékezések komplexusának adjuk át magunkat. Nézzük meg azt, aminek az emlékezések a képei. Amit, mondjuk tíz évvel ezelőtt, mint je­len eseményt éltünk át, azt átéljük a jelenlegi pillanat­ban, habár gyengébb intenzitással, mint a jelenlegi élményt. És ellentétben a pillanatnyi tudattal, mint objektív ese­ményt éljük át. A pillanatnyi tudat az emlékképeken keresz­tül a tíz évvel ezelőtt átélt eseményre tekint. És hasonlítsuk össze a jelenlegi élmény átélésének fokát az elmúlt élmény étélésének fokával. A jelenlegi élményhez viszonyítva, mi­lyen kevéssé vagyunk egész személyiségünkkel benne abban, ami jelenleg csak emlékképként van jelen a tudatunkban.

Ez megváltozik, amikor megismerési imaginációhoz emelkedünk és pedig úgy, hogy az élménnyel önkényesen bá­nunk és nem az uralkodik rajtunk. Az én-élmény valóban fo­kozatosan megerősödik, úgy, hogy az egész múltbéli életet, amelyre emlékszünk, én-élményben éljük át. Mintha az elmúlt eseményekben, mint jelenlegi eseményekben való­ságosan benne élnénk. A pillanatnyi tudatot az időben lezajló tudat-áramlattá terjesztjük ki. Ez az első foka a megismerési imaginációk átélésének. Mintegy beleárasztjuk énünket azokba az élményekbe, amelyeket ebben a földi életben születésünk óta átéltünk. Amikor azt mondom, hogy ezek az intenzívebbekké tett élmények nem uralkodnak rajtunk, ezt úgy gondolom, hogy aki megfelelőképpen emelkedik a megisme­rés ilyen fokára, az képes arra, hogy az én múltba-áradását önkényesen idézze elő. A folyamat kezdetét és végét teljesen ő maga állapíthatja meg, egyébként ugyanaz a min­dennapi, józan tudati fokkal bíró ember marad, mint aki az­alatt volt. Semmilyen kényszer sem következhet be, hanem amit az ember egy másik megismerési képességként megszerez magának, annak saját szabad akaratától kell függnie, mint ahogy valamilyen ítélet-komplexus használata a mindennapi életben is a megítélő ember szabad akaratától függ. Az én jelentős fokozódását jelenti, ha az, ami egyébként a pillanatban él, átélésének erejét kiterjeszti az élet teljes áramlatára.

Az ember, a megismerés pillanataiban, amikor az imaginációs megismerésnek képességgé kell válnia, bizonyos ér­telemben más emberré válik azáltal, hogy egyfajta én-érzéssel nemcsak a jelenben él, hanem az időben él, az időt tel­jesen felvette átélésébe, míg a mindennapi életben csak a jelenlegi pillanat szubjektív, egyébként az idő múlása, be­leértve a születéssel kezdődő saját átélést is, tulajdonképpen objektív. Láthatjuk, hogy a benső megismerő-képesség szisztematikus kialakításánál arról van szó, hogy az ember belemerül az objektivitásba. Az objektivitásba-merülés első módja pedig az, hogy az előbb jelzett területen az ember belemerül az idő áramlatába.

Amikor az én ilyen mádon mintegy fokozza erejét, egy fajta csúcsponthoz ér. A dolog úgy van, hogy az én-nek a gyakorlatokkal erősítenie kell magát, de önmagét erősít­ve egy ponthoz ér, ahol az erősítés a dolog saját törvé­nyénél fogva megszűnik. Az én egy bizonyos ponttól kezdve teljesen önmagától gyengülni kezd. Az én csak egy bizonyos pontig tudja magát, benső világát átérezve erősíteni, az­után eljut odáig, hogy az én-érzés gyöngül, görbé­je lefelé hajlik. Ez úgy történik, hogy az én a saját időáramlatának átéléséből kiemelkedik egy nem a saját időmenetébe zárt átélésbe, hanem a világ létének kozmikus átélésé­be. Ez az átélés nem absztrakt értelmi fogalmakban jelent­kezik, hanem olyasvalamikben, amiket azért szabad imaginációknak nevezni, mert képszerűen jelennek meg. Habár ez az átélési mód pontosan ugyanaz, mint amelyet a „Philosophie der Freiheit”-ben a szabadság megértetése céljából írtam le, ennek, az élménynek a tartalma mégis olyan, hogy a tudatban megjelenő képszerűség nem az ember saját tartalma, hanem világtartalom, mint ahogy az érzékszervi észlelet is világ­tartalom.

A szellemi kutatás egész szisztematikusan leír minden egyes nagy és kis lépést, amellyel az ember a mindennapi ér­telmi megismeréstől az imaginatív megismerés megjelenéséhez jut. Az imaginatív megismerés bekövetkezése - ezt kimondhat­juk - benső sors-élmény. És ezzel eljutottam ahhoz a ponthoz, ahol el kell mondanom, hogy mi a különbség az érzékfeletti és a ma egyedül objektívnak tekintett mindennapi megismerés lefolyása között. Ezen a mindennapi megismerésen az ember a legtöbb esetben katasztrófa és sorsfordulat nélkül halad át. Mert amit az ember az átlagos megismerési törekvés folyamán, teljes ember-voltában, és nem csak a fej-emberben átél, az mégis csak egy külsőleges valami a tulajdonképpeni megismerési folyamattal szemben. Az embernek, mint kutatónak lehet bizo­nyos öröme, kielégültsége, ha valami újra talál rá, de az esemény, a megtalálás, a felfedezés feletti örömnek magá­val a fölfedezés metodikájával legfeljebb egészen távoli összefüggése van. Végül is magának a megismerésnek a folya­matához a másféle, katasztrófáknak, vagy sorsfordulatszerű olyan élményeknek, amelyeket vizsga-izgalomnak és hasonlók­nak kell nevezni, semmi közük sincs. Ilyen dolgok előfordul­hatnak, a mindennapi megismerési életben, de a megismerési fo­lyamathoz, mint ilyenhez, semmi közük sincs. Viszont az, ami az embert az átlagos értelmi megismerésből az imaginatív meg­ismerésbe vezeti, valóban olyan valami, ami az egész, a tel­jes embert a belső sorsot megjelenítő élményekkel hatja át. Ilyen belső sorsot az ember kiváltképpen akkor él át, ha a megismerés kifejlődésének valamely pontján bekövetkezik az, hogy miután az embernek először inkább belső, még magával az emberrel összefüggő élményei voltak, ezek az élmények kihe­lyeződnek és a kozmosz titkaira vonatkoznak. Hogy olyan pél­dát mondjak, amely egyszersmind, jelképesen szólva, kissé a szellemi kutató laboratóriumába is elvezet, a következőt mondanám el. Elég régen történt, hogy egy belső megfontolás és megítélés folyamatát éltem át, amelynek a tárgya főként az volt, hogy milyen a lelki élete annak, aki arra kényszerül, hogy életének impulzusai alapján materialistává legyen. Hogyan áll a dolog annál, a lelki életének impulzusai alapján ar­ra kényszerül, hogy idealista, vagy spiritualista legyen (a „spirituális” szót itt most a német filozófiai szóhasználat értelmében használom). Vagy hogyan viszonyulnak egyáltalán az ilyen, a világ átélésén szerzett lelki beállítottságok egymáshoz? Megpróbáltam objektíven belehelyezkedni a mate­rialista, naturalista lelkét betöltő átélésbe és abba az átélésbe, amely az idealista, a spiritualista lelkét tölti be. Megpróbáltam mintegy besurranni azokba a lelki állapo­tokba, amelyek ilyen módon hatalmukba keríthetik az embert. Tulajdonképpen csak ilyen módon tanulja meg az ember a lel­kiség világát a maga benső mivoltában megismerni, hogy t.i. habár próbaként, de szabadon, a materialistával együtt tud materialista lenni, a másik oldalon pedig, ugyanilyen érte­lemben tud, próbaként, idealista, vagy spiritualista lenni. Így új viszonyba kerülünk azzal a móddal, ahogy az ember lo­gikailag összefoglalja a világnézetének tartalmát.

Ezt most csak metodikai vonatkozásban említem. Aki becsületesen, benső őszinteséggel átél ilyesmit, mint ami­lyet most leírtam, az már ezeken a lelki beállítottságokon is sorsszerű dolgokat él át, mert egészen más módon látja be, hogy miért hajlanak az emberek a materializmusra, vagy a spiritualizmusra. Az ember abbahagyja azt, hogy mindenna­pi értelemben kritikailag tüskés legyen és saját szempontja szerint hordjon le másokat. A lelki átélés más nívóra helyezkedik, más fajtájúvá válik. Ha az ember azután ezt hosszabb ideig éli, észreveszi, hogy az ilyen, de a lelki életet meg­ragadó meditációkban van valami, ami reális lelki folyamatot jelenít meg, és ez egyenesen az objektív megismerési imaginációs képességének a kifejlődése felé halad. Mert annak követ­keztében, hogy lelkem így, ahogy leírtam, mintegy preparálta magát, a lélek, olyanná változott, hogy hirtelen megérti, szemlélve átéli, hogy a Nap, egyébként fizikailag-mechanisztikusan szemlélt áthaladása az Állatövön élő, kozmikusan organikus folyamat. Amit egyébként csak kozmikusan mechanikus képnek láthatunk, az imaginatív tartalommal lett teljes. Valami újat láttam a kozmoszban. Az ember éppen az ilyen kozmoszra kiterjedő tudatban sorsszerűen tapasztalja, hogy mit jelent, hogy először bizonyos érzelmi műveletek erőtel­jesebb elvégzésével erősítette énjét, és azután egy bizonyos csúcsponttól kezdve érzi, hogy énje kiárad a világba, úgy, hogy közben énjével benne áll a világban. Ez olyan élmény, amely magában a megismerési folyamatban valami sorsszerűsé­get mutat, olyan megismerési folyamatot kelt életre, amely valóban az egész embert ragadja meg. Ez összefügg az egész emberrel, míg a mindennapi megismerési folyamat csak a fej-emberrel függ össze. Ez a megkülönböztető jel. Csak a fi­gyelmet akartam felhívni ilyen módon arra, hogy nem valami­lyen homályos misztikával kell ábrázolni azt, ami a megis­merési imaginációkhoz vezet, hanem ezt a folyamatot ugyanolyan egzaktsággal lehet leírni, mint valamilyen matematikai probléma megoldását. Az ilyen utakon megszerzett megis­merési-imaginációs képességek olyan teljes világossággal és áttekinthetőséggel vannak jelen a lélekben, mint a matema­tikai-geometriai formációk. Nem olyan lelki tartalom ez, amelynek csak rejtett, ködös benső átélésben adjuk át magun­kat, hanem áttekinthető, és saját valóságértékének fenntartásával kapcsolatos, mint a matematikai lelki tartalom.

Így kissé külsőlegesen írtam le az imaginatív élet megjelenését a lélekben, amely azután - úgy, ahogy azt majd le kell írnunk - az érzékfeletti világ megismerésé­hez vezet. De sohasem akarom szem elöl téveszteni, hogy kimutassam, az ilyen érzékfeletti megismerési módokra törekvéssel és azok elérésével nem olyasvalami adódik, ami a mai korban egész önkényesen akar az emberiség kulturális és civilizációs fejlődésébe be le helyezkedni. Hanem olyasvala­mi, ami bizonyos szükségszerűséggel magának ennek a kornak a folyamatából következik. Az olyan imaginatív megismerés, amely, ha áthaladt a képszerűség kerülőútján, fogalmakban fejezhető ki. Ma, - úgy, ahogy leírtam - csak teljes tudatos­sággal érhető el, az emberiség régebbi fejlődési korszakai­ban azonban inkább ösztönszerűen törekedtek az imaginatív megismerésre. Az emberiség fejlődésének menetében a régeb­bi korokban a megismerést nem azoknak a logikus-empirikus megfontolásoknak köszönhették, amelyeket mi, a tizenötödik század közepe óta a mi helyes utunkhoz tartozóknak ismerünk el, hanem a régebbi időkben egyfajta ösztönszerű imaginációra-törekvés és az imaginációk ösztönszerű elérése volt jellemző.

Ezeket az imaginációkat az ösztönszerű szellemi lá­tás idejében nem tudták a fogalomig vinni. Hogy úgy tudjuk fogalmakban kifejezni magunkat, ahogy a szervetlen világ fo­galmi átdolgozása következményeként tudományosan megszoktuk, az Galilei és Kopernikusz korának eredménye. Azelőtt az em­berek nem tudták ilyen módon fogalmakban kifejezni magukat. A görög fogalom egészen más valami volt.  A görögök képekben fejezték ki magukat, vonalakból és színösszeállításokból létrejött képekben. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ismeretek az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban nem voltak olyan általánosak, nem bántak velük - mondhat­nám - olyan demokratikus módon, mint ma a tudással, az is­meretekkel. A megismerők olyan kisebb csoportokba zár­kóztak, amelyeket titkos társaságoknak és hasonlóknak szok­tak nevezni. Ezeknek a nyomai, természetesen csak félreért­hető nyomai, mindenféle rendekben és hasonló csoportokban még ma is megvannak. A megismerők kis csoportokba zárkóz­tak. Azokat az embereket, akiket ezekbe a csoportokba bebocsátottak, gondosan előkészítették, hogy úgy juthassanak a szükséges ismeretekhez, hogy ez ne jelentsen veszélyt mo­rális életük számára. És bizonyos - mondjuk - szimbolikus, képszerű ábrázolásukkal tanították azt, amit ösztönszerű imaginációkban élhettek át. Az ilyen képek adták a régi bölcsesség-iskolák tanítási tartalmát, mint ahogy ma könyveink adják tanításunk tartalmát, de ezek a tanítási eszközök min­denképpen olyan képekből álltak, amelyeket az ember benső világából vettek.

Hogy ne valami homályos dologról beszéljek, egy egész határozott képre emlékeztetek. Mindig újra és újra egy kép jelent meg, amelyet magának az embernek a megismerési folyamatában az imaginatív megismerés érdekében használtak fel. A megismerési folyamatot nem úgy írták le, mint ma az ismeretelmélet képviselői. A megismerés folyama­tát egyfajta ösztönszerű szellemi látással szemlélték, és amit szemléltek, azt úgy jellemezték, hogy a farkába hara­pó kígyó képét rajzolták fel. Ebben a képben a megismerés lényeges jellemzőjét kellett meglátniuk. Tulajdonképpen ez az a kép, ahogy most önöknek leírtam, ami az­után többé-kevésbé átkerült a népszerű ábrázolásokba. Ők, a megismerők, egy bizonyos hatalmi törekvéssel, hogy egye­dül ők legyenek a tudás birtokosai, a többiek pedig marad­janak tudatlanok, a tulajdonképpeni szimbolikus képeket csoportjaikban gondosan titokban tartották.

A farkába harapó kígyó ezoterikus képét úgy festet­ték le, hogy a kígyó nemcsak hogy a farkába harap, hanem mintegy elnyeli saját farkát. Amilyen hosszan kerül farká­nak vége a szájéba, olyan hosszan át is szellemesedik. És azután megjelenik valami, amit, ha a kígyót egy sűrűbb színnel festjük, mint aurát kellene a kígyóhoz, hígabb festék­kel hozzáfesteni. Így egy komplikált képződményt kapunk, melyet ha egyszerű szavakkal akarjuk jellemezni, azokkal a szavak­kal kell, amelyeket ma reggel Dr. Unger hasz­nált az előadásában, miközben a miatt a szó miatt tulajdon­képpen folytonosan mentegetőzött. Sok mindenért, ami ma, ha a szellemtudomány alapján mondjuk, a legnagyobb mértékben jogosult, úgyszólván mentegetőznünk kell. Unger többször használta azt a szót, hogy „kifordítani”. Gondoljuk, hogy van egy rugalmas labdánk és fent egy helyen belefúrunk, a labdát úgy fordítjuk önmagába, hogy azután az, ami először felfelé emelkedett, lefelé nyomódik és egy kis tálat, vagy tányért kapunk. Most gondoljunk arra, hogy nemcsak a labda aljáig fordítjuk át a labdát, hanem az alján keresztül kife­lé nyomjuk úgy, hogy a labdaszubsztancia a másik oldalon más állapotban jön ki és a golyó, miután átfúrtuk, kí­vülről olyan fénnyel keretezi magát, amely magából a kifor­dított részből jött létre. Ez egy olyan kép, amelyet nem lehet egyszerűen lefesteni, de egyszerűbben adja viasza azt, amit az ilyen titkos társaságokban szimbolikuson jeleztek, amit a megismerési folyamat érdekében ábrázoltak azért, hogy ennek a megismerési folyamatnak a szemlélésére impulzust ad­janak azoknak, akiknek ebből a szemléletből tanulniuk kel­lett. Ezeket az ábrákat, ahogy mondtam, bizonyos hatalom tudatában, nagyon titokban tartották. Csak akkor kaphatta meg őket valaki, ha egy világfolyamat benső szemléletét már átélte. Nem volt más út ahhoz, hogy az ember az ilyen ábrák belső átéléséhez és megértéséhez szükséges érzéket megkap­ja. Ha szabad egy olyan kifejezést használnom, amely erre a folyamatra vonatkozóan kissé triviális, akkor azt kall mon­danom, hogy a belső szellemi tartalmak felszínre kerülésével az ember kapott valamit, amire vonatkozóan, mintegy magától értetődően ilyen szimbolikus kifejezést keresett. Ezek rög­zített, ösztönszerű imaginációk voltak.

Azután a természettudományban felszínre kerültek azok az újabb kutatások, amelyeknek bizonyos értelemben Haeckel volt az összefoglalója, Haeckel mind arról, amit kutatott, bizonyos összefoglaló, sőt mondhatjuk, nagysze­rű értelemben gondolkodott. És azoknál az okoknál fogva, amelyeket tegnap jellemeztem, szükséglete volt, hogy amit az állati élőlényekre vonatkozóan kikutatott, és főleg azt, ami az egész állati organizáció fejlődésével függ össze, azt lerajzolja. Ha felütik Haeckel könyveit és megnézik azt a rajzot - mások is készítettek ilyet, de Haeckel ezt, mond­hatnám egész gondolkodásának magvává tette. - Ha megnézik azt a rajzot, amelyet Haeckel az embrionális élet első stádiu­mairól készített, - azokról a stádiumokról, amelyekkel kapcso­latban ki akarta mutatni, hogy egy lény egyedfejlődése a törzsfejlődéssel összehasonlítva egy rövidített fejlődés -, találnak majd olyan rajzokat, amelyek, ha ismernék azt, amit mint ösztö­nös imaginációkat a régi bölcsek jegyeztek fel, akkor ezekre az imaginációkra emlékeztetnék Önöket.

Haeckel tanulmányozta az embrionális fejlődés kezde­ti folyamatát, amelyet bélcsírának neveznek, ahol valóban a sejtrendeződés úgy történik, mint­ha egy labdát befelé fordítanánk és fantáziájában megkon­struálta a bélcsírát, egy hipotetikus lényt, amelynek egy­kor a törzsi fejlődésben ilyen alakja volt, és ez az embri­onális fejlődés korai stádiumában, a bélcsíra-stádiumban ismétlődik. Más szavakkal, amit Haeckel rajzolt, bár csak a fizikai világból vette és legfeljebb kissé fantáziával kialakított és hipotézisbe öltöztetett volt, de hű vissza­adása akart lenni a világban lejátszódó, és érzékeinkkel fel­fogott folyamatoknak. Ezzel olyasvalamire mutatok rá, ami talán némely mai ember számára a legnagyobb mértékben kö­zömbös dolog. Amit azonban annak, aki becsületesen áll a megismerési életben, a legeminensebb értelemben kimagasló kultúrténynek kell tekintenie. Haeekel lerajzolja a külvi­lágot, és eljut azokhoz a szimbolikus ábrákhoz, amelyeket bizonyos ősi korban a legezoterikusabbaknak tartottak és amelyeket ugyan még ma is itt, vagy ott, de nagy titokban őriznek, Bizonyos hatalomra vágyó csoportokban egyenesen árulásnak tekintik, ha valaki beszél ezekről. Az ilyen ábrá­kat hajdan belső élményekből merítették. Ezek voltak a fel­rajzolt ösztönös imaginációk. Ez nem kisebb dolgot jelent, mint azt, hogy a természeti kutatásban azzal, hogy ez a kutatás felemelkedett az állati organizáció folyamatainak a megismeréséhez, egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol a természeti kutatónak a külső folyamatok ábrázolására úgy kell rajzolnia, ahogy egykor rajzoltak a lélekben szabadon fel­szálló imaginatív életből merítve, és ez az imaginatív élet intenzívebbé tette a lélek benső világát, amely így kozmi­kus ismereteket szerzett magának. A belső átélést szimbó­lumokkal fejezték ki, amelyek teljesen hasonlóak azokhoz, amelyeket a külső világ berajzolásával kapunk. A további természe­ti kutatás folyamán még az eddigiektől eltérőket is fognak találni. Ez egészen elsőrangú kultúrtörténeti tény!

És így az emberiség fejlődésében a megismerésre vo­natkozóan azon a ponton állunk, ahol az állati princípium külső, empirikus megfigyelése ránk erőszakolja azt, amit egykor a lélek legintimebb benső világában találtak meg. Az exotéria ma olyan tartalmat ad, amely egykor a legmé­lyebb ezotériához tartozott. Haeckel egész naiv módon ju­tott ezekhez a dolgokhoz. Még sokkal érdekesebb ez a folya­mat, ha megfigyeljük annál a szellemiségnél, aki kevésbé naivan jutott hozzá, aki úgy, ahogy tegnap jellemeztem, megismerési életének fokain bizonyos megfontoltsággal haladt át, ha Goethénél figyeljük meg. Goethe a 90-es években Schiller előtt az ő szimbolikus ősnövényét rajzolta le. Né­hány vonással rajzolta le azt, amiről az volt a véleménye, hogy azt a növényt ábrázolja, amely átalakultan, de minden növényben megmutatkozik. Schiller azt mondta: ez nem empíria ez egy eszme. Erre Goethe így felelt: akkor a szememmel lá­tom az eszmémet. Goethe tudatában volt annak, hogy olyan objek­tív valamit rajzolt le, amit a növényvilágból olvasott ki. Miért tehette ezt? Hogy milyen volt az a benső folyamat, amely Goethét arra indította, hogy a metamorfózis-szemlélethez vezető úton kutassa a növényi életet, azt Goethéről szó­ló írásaimban többször leírtam. Azóta, sok évvel ezelőtt, nyilván a goethei megismerési útról leírtak nyomán, egy fia­talabb férfi, aki bejáratos volt hozzám, egy disszertációt jelentetett meg Swedenborg Goethére gyakorolt hatásáról. Ez a disszertáció az újabb kor kiemelkedőbb irodalmi jelensé­geihez tartozik. Csakhogy az ilyen dolgok aztán eltűnnek az egyébként is felbukkanó és nem olvasott disszertációk zűr­zavarában. Ez a disszertáció, amely arról szólt, hogy a goethei természetfilozófia milyen kapcsolatban volt Swedenborggal, és kimutatja, hogy Goethe éppen azáltal, hogy mint fiatalember beleélte magát Swedenborg lelki állapotába, bizonyosan olyan fogalmi formákhoz jutott, amelyek azután többé-kevésbé, nem-tudatosan a növényvilágra vonatkozó mor­fológiai imaginációhoz vezették. Rendkívül érdekes ebből a szempontból szemügyre venni Goethe viszonyát Swedenborghoz. Swedenborggal úgy áll a dolog, hogy ő korának színvonalán álló tudományos személyiség volt. Negyvenedik életévéig olyan fogalmi formulákat alakított ki, amelyek alapján, ko­ra tudományos álláspontjának megfelelően és igazi tudományos értelemben úgy járhatott el, hogy most egy tudós társaság kiadja nagyon értékeseknek tartott, de eddig még ki nem adott kéziratait. Swedenborg 40. életévéig korának hangadó, reprezentatív természetkutató volt, mert olyan szintetizáló eszmék éltek benne, amelyek alapján meg­állapította a természeti történések nagyobb összefüggéseit. Azután bizonyos betegségbe esett és beteg organizmusába be­leáradtak azok a fogalmi formációk, amelyeket azelőtt a természeti megismerés számára kialakított. Amit bizonyos misztikus természetű embereit tisztelnek Swedenborgban, az az ő addigi tudományos lelki beállítottságának betegsége által előidézett átváltozása.

Egészséges szellemi szemlélettel nem láthatjuk úgy a szellemi világokat, mint ahogy Swedenborg látta az olyan, személyiségünkből és saját felépítésünkből előho­zott képekben, amelyek néhány változtatással tulajdonképpen teljesen azonosak a bizonyos súlyszerűségtől megfosztott földi élettel. Nem akarok tovább foglalkozni Swedenborg megbetegedésének okaival, de hogy félre ne értsenek, fel a karom hívni a figyelmet arra, hogy amit Swedenborg mint látó létrehozott, az már csak azért is a legnagyobb érdek­lődésre tarthat számot, mert olyasvalami áradt bele, ami egy nagy, átfogó, tudományosan gondolkodó lélekből származott. Ami Swedenborgnál ilyen fogalmi szintézisben került felszín­re, az Goethét már fiatal korában a legmagasabb értelemben megindította, és hogy a növényi princípiumról jellegzetesen tudományos átható ismereteket szerezzen, morfológiája szá­mára egészségesen fejlesztette ki azt, amit Swedenborg be­teges látásként alakított ki.

Goethének ez a viszonya Swedenborghoz rendkívül ér­dekes, mert egy úton jártak, de az egyik beteges, a másik pedig egészséges irányban haladt. És azok a fogalmi formák, amelyekhez Goethe a növényvilág plasztikus megra­gadásával eljutott, már útban vannak azok félé a rajzok - a festés fogalmát kiterjesztve mondhatnám - festegetések felé, amelyeket Haeckel volt kénytelen alkalmasai az álla­tok organikus világára. Csakhogy Goethe meggondoltabban járt el. Olyan meggondolt volt, hogy a swedeaborgianizmust csak annyiban követte, amennyiben egészséges. De Goethe is bevitorlázik abba, hegy a külső világot olyan képekben alkossa meg, amelyek akkor, amikor az emberi megismerés bensőbb utakra térült, az ember benső világából szálltak fel, vagy amelye­ket onnan hoztak fel. Már Goethe idejében, legalábbis Goethe és Goethét megértők számára, a megismerési élet odáig jutott, hogy az ember kénytelen volt a külső világban ugyanazt a képszerűséget keresni, amelyre régebben az ösztönös imaginációs életben találtak rá.

Az emberisig fejlődésének menetében nem lehet az ösztönös imaginációs élet talaján megállni. Az imaginációs életre olyan tudatosan kell törekedni, ahogy azt a mai fej­tegetések elején leírtam. Akkor viszont a következő adódik. Értelmi megismerésünkke1 odáig jutunk, hogy a szervetlen külvilágot mérték, szám és súly szerint tudjuk felfogni, ábrázolni, és erre a mértékben, számban és súlyban élő világ­ra vonatkozóan konstruktív fogalmakhoz jutunk. Ha felemel­kedünk a növényi és állati princípiumhoz, éppen mert a ter­mészettudományos szemlélet a mi korunkban egy bizonyos hala­dást ért el, már nem elegendők az értelmi megfontolások. Más ábrázolási módra van szükségünk. Ha a szervetlen természet van előttünk, felfogó értelmi képességünkhöz fordulunk és bensőségessé tesszük ezt az élettelen természetet. Tudáshoz, ennek a mértékben, számban és súlyban élő természetnek a megismeréséhez jutunk.

Ha az ember úgy látja a növény- és állatvilágot, mint ma már a szervetlen természetet, - ahogy azt sosem látta az ember a régebbi, az ösztönöz imaginációk korszakában -, akkor arra kényszerül, hogy a növényi és állati prin­cípiumot nem csak értelmi fogalmakban élő, hanem belső megértéssel fogja fel. Akkor világossá válik előtte, hogy Goethe tudatosabban,- Haeckel pedig egészen naivan, nem-tudatosan a régebbi, ösztönős imaginációkra emlékeztető ábrázolásokhoz jutott. Ez pedig arra mutat, hogy éppen mert a természeti meg­figyelésben fokozatosan olyan messzire jutottunk, hogy ha fel akarunk emelkedni az ásványtól a növényhez, az állattól az emberhez, egyáltalán a világ megismeréséhez, akkor magasabb megis­merési fokokat kell latba vetnünk, és a mindennapi felfogó ér­telemtől fel kell emelkednünk az imaginációhoz, inspiráció­hoz és intuícióhoz. A továbbiak a következő fejtegetésekből adódnak. És ezekből majd kiderül, hogy vannak még egészen más egészséges területek is, amelyeken az újabb kor Haeckel által bizonyos színezetben kezelt természettudományához kapcsolódhatunk, nemcsak azok vannak, amelyeket gyakran felso­rolnak. Ennek a kapcsolatnak elevennek kell lennie. Éppen ezzel a természetkutatással kell foglalkoznunk, hogy kimu­tassuk, hogy ennek a természetkutatásnak a saját fejlődésé­ből adódik az a szükségesség, hogy teljes tudatossággal jus­sunk az imaginatív élethez. És a következőkben egyszerűen az antropozófia megismerési forrásainak objektív leírásából majd látható, hogy az antropozófiai világnézet kialakításánál a 19. és 20. század fordulópontján számomra valóban annak a kimutatása volt a fontos, hogy attól, amit Haeckel egész naivan csak a külső természetre vonatkozólag állított fel, tovább kell lépni az igazi szellemi megisme­réshez.

Akkor úgy állt a dolog, hogy Haeckel egy olyan termé­szeti megismerést fejlesztett ki, amelyben csak az általa festett képeknek van jelentőségük. A képekben mindenféle fo­galmakat bontakoztatott ki. Ezeket a fogalmakat az akkori kor­ból vette. Ezt többször elmondtam, amikor annak idején Haeckel­ről előadásokat tartottam. Vegyük elő a sokat kárhoztatott „Die Welträtsel” c. könyvének első oldalait, ahol pozitívan, konstruktívan ábrázolja azt, ami az állati természetben él és tépjük ki a könyv legnagyobb részét, az utolsó oldalak polémiáját. Akkor még mindig marad egy értékes könyv annak a számára, aki bele akarja élni magát az organikus természet igazi mai szemléletébe. Viszont a mindezekből merített haeckeli fogalmak, amelyek a könyvnek abból a részéből valók, amelyről azt mondottam, hogy ki kell tépni, ezek a fo­galmak az újabb idők általános fogalmi világából valók. Viszont ezek a fogalmak az organikus természet terültére vonatko­zóan lassanként holt fogalmakká lettek.

Haeckal eleven szemlélettel, de holt fogalmakkal dol­gozott. Ezt sokszor meg kellett jegyeznem a Haeckelről szóló előadásaimban, és ilyen értelemben írtam a „Haeckel und seine Gegner” (Haeckel és ellenfelei) c. írásomat is. Ebben attól az érzéstől indulok el, hogy bár Haeckelnek a maga néze­teire vonatkozólag halott, használhatatlan fogalmai vannak, de ellenfelei is a maguk halott fogalmaikkal küzdenek Haeekel nézetei ellen. Ezért már akkor sem lehetett másról szó, mint amiről szó kell, hogy legyen a természeti kutatásra vonatko­zólag a szellemtudományban: az antropozófia alapján orientált szellemtudomány ne közelítsen kritizálón halott fogalmakkal a természeti kutatáshoz, hanem a természetkutató metódusok haladásával elért nézeteket vigye tovább az eleven fogalmakhoz. Ami a természeti kutatásban megjelenik, az ellen ne küzdjünk halott szellemiséggel, hanem vigyük tovább az élő szellemi­séghez.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként