"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A magasabb világok valósága (6)

6. A kulturális megújulás szüksége

Oslo, 1921. december 2.

Ma estére azt kívánták, hogy a kulturális megújulás szükségének témájáról beszéljek. Az elmúlt napokban az antropozófus szellemtudományról beszéltem. E területről általában az beszélhet, aki úgy gondolja, hogy speciális kutatási eredmények vagy impulzusok alapján közölhet embertársaival egyet és mást. Mert ennél individuális impulzus kifejezéséről van szó, még ha úgy is kell vélekednünk, hogy valamilyen szempontból a dolog minden embertársunkra tartozhat. Mai témánkkal kapcsolatban egészen más érzésem van. Ha korunk kulturális megújulásának szükségéről kell szólni, akkor egy ilyen téma csak akkor jogosult, ha megfelel a közvéleménynek és hiszik vagy akarják az úgynevezett kulturális megújulást. Az egyes embernek tehát többé-kevésbé egy általánosan uralkodó nézetet kell képviselnie. Mert ilyen kérdéssel szemben egyes önkényes vélemények csak szerénytelenséghez és önteltséghez vezetnének. Ezért mindenekelőtt az a kérdés, hogy ez a téma megfelel-e egy ma általánosan uralkodó érzületnek, szélesebb körökben élő érzés-komplexumnak?

Mindenképpen azt gondolhatjuk, hogy a kulturális megújulás szükségének témája sok tekintetben jogosult, ha elfogulatlanul áttekintjük azt, amit ma kortársaink szívében, lelki hangulataiban és lelkiállapotaiban találunk. Nem vesszük észre, hogy sok kortársunk az élet legkülönfélébb területein úgy érzi, hogy szellemi életünkbe és emberi együttélésünk más ágazataiba be kellene lépnie valaminek, ami megfelel valamilyen formában a világosan látható keresésnek.

Kereső lelkek ma a művészi élet számos területén találhatók. Ki ne venné észre, hogy kereső lelkek mindenek előtt a mai fiatalságban találhatók. Éppen a mai fiatalságban tapasztaljuk, hogy várnak valamire, amit az általános korszellemmel találkozva nem tudnak megtalálni. Elsősorban az etikus-vallásos élet területén találunk kereső lelkeket. Az emberi szívekben etikusvallásos vonatkozásban ma számtalan kimondott és még több kimondatlan, csak átérzett kérdés rejlik. Ha a szociális életre tekintünk, ügy a világ folyása és mindaz, ami az élet e területein zajlik, nagy kérdésként jelenik meg: honnan jöjjön e szociális élet valamilyen kulturális megújulása?

Az egyes ember azonban - ha látja is e sokféle kérdés-feltevést - mégsem mehet messzebbre válaszával, minthogy nézete szerint hozzájáruljon valamivel e terület általános igényének kielégítéséhez. És az utóbbi napok antropozófus szellemi kutatás alapján tartott különböző előadásai fejtegetéseikkel talán mégis igazolják, hogy mai témánkkal kapcsolatban felvessek néhány dolgot, mert ha az antropozófus szellemtudomány tudja is, hogy csak egészen csíraszerűt nyújthat és sok ma keresett kérdéshez csupán ösztönzést tud adni, ez az antropozófus kutatás mégis éppen ilyen csírákat akar nyújtani. A svájci Dornachban megpróbáltuk a Szellem- tudomány Szabad Főiskolájának, a Goetheanumnak, a felépítését. És elmondhatjuk, hogy legalább kísérlet történt arra, hogy az egyes tudományos területeket azáltal termékenyítsük meg, hogy az orvostudomány, természettudomány, szociológia, történelem és az emberi kutatás különféle más területein a legújabb kor rendkívüli, jelentős módszereinek eredményeihez azzal járuljunk hozzá, ami a szellemi világ közvetlen kutatásával érhető el. És éppen ezen a területen próbálunk a stuttgarti „Waldorf-iskola” révén pedagógiai-didaktikus módon is alkalmazhatót nyújtani. Még gazdasági vonatkozásban is megkíséreltünk bizonyos munkát. Erről mindenesetre el kell mondanunk, hogy jelenlegi körülményeink olyan súlyosak, hogy először ki kell próbálnunk, hogy ezek a gazdasági létesítmények képesek-e igazi kulturális megújulás tekintetében, ha nem is teljesítményt, de legalább buzdítást adni ahhoz, amit ma számos ember keres.

Hadd beszéljek először erről a keresésről. Természetesen itt csak internacionális szempontból beszélhetek, nem az önök népének szempontjából, ahol legnagyobb örömömre vendégnek tekinthetem magam. Aki szívvel, érzékkel, kedéllyel, nyílt lélekkel fordul azoknak a vágya felé, akik ma az emberiség jövője számára a legfontosabbak, és elfogulatlan értelemmel figyel, az először mindenképpen az ifjúság keresése felé fordul. Mindenütt azt találjuk, hogy éppen ifjúságunk vágya, hogy valami még, mondhatnám, teljesen bizonytalanból valami újat kapjon. Fel kell merülnie a nagyon komoly és fontos kérdésnek, hogy ifjúságunk miért nem elégedhet meg azzal, amit mi öregek adhattunk neki? Éppen azt hiszem, hogy az ifjúság keresése azokkal az igen intim, mélységes lelki impulzusokkal kapcsolatos, melyek korunkban létrehozzák ezt az általános emberi keresést. Ha a kulturális megújulás felszínen észrevehető igényét valóságos alapjaiban akarjuk megítélni, akkor úgy hiszem, mélyen bele kell tekintenünk az emberi lelkületbe ezen a területen. Bele kell tekintenünk az ember lelki életének számos mélységébe és főként nemcsak közvetlen jelenünk kulturális sajátosságai iránt kell érdeklődnünk, hanem valamivel hosszabb időszakot kell szemügyre venni.

Aki nyílt tekintettel rendelkezik, az azt találja, hogy korunk emberiségének sajátos lelkialkata internacionális vonatkozásban a legutóbbi három, négy, öt évszázad folyamán készült elő és azt látja, hogy ezek az évszázadok az ember lelki alkatában alapjában véve teljesen újat mutatnak ahhoz képest, ami - ez valóban elfogulatlan történelmi szemlélettel észrevehető - a nyugat szellemi alkatában a X., XI., XII. században még megvolt a régi korokból. Ha visszamegyünk a nyugat szellemi életének e régebbi korához, akkor mindenütt azt találjuk, hogy az ember lelki-szellemi szemlélete nem vált el olyan szigorúan a fizikai, érzéki szemlélettől, mint később, valamint közvetlen jelenkorunkban. Régebbi századokban az ember a fizikai környezetre irányuló érzékeléskor az érzékekkel észlelhető dolgokban mindenütt sejtett valamilyen szellemit is. Már nem gondolta ugyan a világot annyira szelleminek, mint a régi egyiptomiak, sőt még a régi görögök is, akik szellemi-lelki lények külső megtestesülését látták a csillagok világában, de még sejtette, hogy fizikai környezetében mindent áthat a szellemiség. És e régebbi századok embere önmagára tekintve se választotta el a fizikai testiséget szigorúan a lelkitől, a gondolkodástól, érzéstől, akarattól. Az ember, mondhatnám, lelkének tudatában élve, testi tagjainak, szerveinek is tudatában élt és saját organizmusának e szerveit is lelkinek és fizikainak tekintette. Lelkit-fizikait érzett kint a világban és saját belső lényében is. Így bizonyos rokonságot, meghittséget érezhetett környező világával. Azt mondhatta magában, hogy ami benne él, az bizonyos tekintetben él a világban is, ahova a világot vezető és irányító isteni-szellemi hatalmak állították. Az ember rokonságban és meghitten érezte magát a világgal. Mintegy a nagy szellemi-lelki- fizikai kozmikus organizmus tagjának érezte magát.

Ezt az érzést ma már kevéssé értjük, mert az utóbbi századokban teljesen megváltoztak az idők. Ez a változás nemcsak a teoretikusoknál, tudósoknál nyilvánul meg, hanem minden egyes ember szívében, lelkében. Nemcsak abban nyilvánul meg, ahogyan ma tudományosan szemléljük a világot, hanem abban is, ahogyan a művészi alkotásban és művészi élvezetben viszik bele a szellemet a fizikai anyagba. Abban is megnyilvánul, ahogyan a szociális együttélésben egy-egy embertársunkkal találkozunk, ahogyan megértjük, amit kívánunk tőle. Végül pedig abban is megnyilvánul, hogy hogyan érezzük át saját erkölcsi-vallásos impulzusainkat, hogyan éljük át szívünkben, lelkünkben az istenséget, hogyan viszonyulunk ahhoz, ami a földi lét szellemének legmélyebb értelmét megfejtette: hogyan viszonyulunk a kereszténység mélyebb belső értelméhez.

Azt mondhatjuk tehát, hogy amit legszélesebb körökben keresnek, az valamilyen módon rokonságban lehet ezzel a változással. Milyen változás ez? Az utóbbi századokban elérkezett kort az intellektualizmus korának szoktuk nevezni. Régebbi századokban nem az intellektualizmus, nem az értelem elvont alkalmazása tette az embert világának környezetével olyan meghitté és testvérivé, mint ahogyan utalásszerűen jellemezni próbáltam. Csak az újabb kor embere tanulta meg igazán az emberiség fejlődése során, hogy a világ szemlélésénél, sőt átérzésénél, teljes bizalmát az intellektus, az értelem felé fordítsa.

Az emberi élet számára azonban két összetartozó feltétel adódik: belsőleg az intellektualizmus, az ész, az értelem tekintélyében való bizalom, külsőleg pedig a természeti jelenségekbe vetett hit, a természeti jelenségek megfigyelése iránti érzék. Az újabb kor emberének belső világában az a hajlam támadt, hogy mindent az értelmes, ésszerű, intellektuális szemlélet hatalma alá vessen. És ekkor magától adódott, hogy ez a belső képesség mindenekelőtt csak a természet jelenségeire alkalmazható, mindarra, amit érzékszervekkel figyelhetünk meg és fogalmakkal elemezhetünk vagy kombinálhatunk. Mondhatnám, hogy ez a két dolog, a természet kifogástalan szemlelete és az intellektus kifejlesztése, volt az utóbbi századok nagy, jelentős nevelő eszköze, ezek a nevelő eszközök a XIX. században gyakoroltak legnagyobb hatalmat a kulturált emberiségre és eredményeiket átvitték a XX. századba is.

Ha átadjuk magunkat az értelem alkalmazásának, ennek az a sajátossága, hogy belső átélésünkben bizonyos vonatkozásban magányossá válunk. Az értelem alkalmazásában valami bizonyos módón elidegenedik a közvetlen érzelemtől - ez világosan jelentkezik képszerű jellegében -, ami az élet hideg, józan árnyalatát ölti fel és valójában csak a külső természeten tud megfelelően kibontakozni, mindazon, ami az embert körülveszi. Az embernek a világhoz fűződő ilyen viszonya, kapcsolata teljességgel kielégítő magyarázatokat nyújthat a természet dolgaira, de önmagunkat már nem tudjuk a külső természetben megtalálni, mint régebben. Régebbi évszázadokban szellemi-lelkiség ragyogott az emberre a színes, zengő, meleg és hideg világból, az évszakokból és ezt rokonságban érezte, élte át azzal, ami saját belső világában élt. Az egész külső természeti létet, amit az intellektus révén tapasztalunk, intellektuális kutatással találunk a fizikában, kémiában, biológiában, mindezt nem vihetjük át érzelmünkkel közvetlenül saját emberi mivoltunkba. Törekedhetünk ugyan az ember belső organikus struktúrájának biológiai kutatására, még az emberi szervezet kémizmusának kutatásáig is elmehetünk. De sohasem fogjuk ügy találni, hogy amit a külső természet kutatásából saját emberi mivoltunk megértésébe átviszünk, az megragadja érzelmünket, a világ iránti vallásos, etikus érzületté tömörül és végül abban az átélésben foglalható össze, hogy: e világ tagja vagyok, ő szellemi-lelki, én is szellemi-lelki vagyok.

Ez az érzelem nem ragyog felénk abból, amit az utóbbi évszázadokban a természettudomány ösztönzésére olyan nagyszerűen megtanulhattunk. Így történt, hogy az embert éppen az idegenítette el önmagától, ami a legnagyobb, legjelentősebb eredményeket hozta neki és átformálta az egész modern eletet. Valamennyi még megoldatlan probléma ellenére megnyugtató, hogy az ember itt van a világban és csodálattal tekinthet fel a térbeli világról, a csillagokról és mozgásukról alkotott matematikai megítélésére, hogy bizonyos tudományos tisztelettel kinyomozza a növényben, állatban rejlő életet és a természettudomány, az intellektus, az értelem, az ész alkalmazásával ilyen módon megfejtheti a természetet. De önmaga megismeréséhez ilyen úton nem tudott eljutni. Az ember saját mivoltára vonatkozó legmélyebb vágyakozása semmit sem kap a csillagok, a fizika, a kémia, a biológia tudományától, még az újabb korban megjelent történettudománytól sem. Ezáltal a keresés egyre inkább felszínre került.

Ez a keresés nem egyéb, mint a modern ember ember-keresése. Bármennyire igyekszünk a legkülönfélébb területeken folyó keresést összefoglalni, mindenütt azt találjuk, hogy az emberek voltaképpen saját énjük rejtélyét, az ember rejtélyét próbálják kutatni. Ez nemcsak a teoretikust érdekli, hanem mélyen belehat minden ember lelkialkatába. Aki érdeklődik ilyesmi iránt, abban bizonyosan intenzív vágy éled - ha a természet kutatása rávezeti hogy a természeti élet távlatain kívül eső rejtelmet is megfejtse: az ember lényét, mely messze túlnő azon, ami a természet külső birodalmaiban tapasztalható. Azt mondhatnám, hogy a nagy rejtély valójában csak itt kezdődik.

Másfelől érzelmeink, egész nevelésünk is annak befolyása alá került, ami ilyen módon érkezett el az újabb évszázadokban. A külső élet teljesen ezt tükrözi. Nem is képzeljük, hogy a külső életben mennyire visszatükröződik az, ami az emberiség újabb fejlődésének szellemi életében a most leírt módon történt.

Nemcsak elméletileg keressük az ember lényét hasztalanul, egymás mellett is elmegyünk ma és újkori nevelésünk hatása folytan képtelenek vagyunk embertársaink belső megértésére, nem tudunk betekinteni az ember lelki életébe, míg sok régi kultúra valamilyen látó együttérzéssel rendelkezett. Az élet számos követelményét megállapítjuk, de egymás mellett rendszerint elmegyünk. Az említett okokból nemcsak az ember elméleti megértését veszítettük el, de elvesztettük az ember érző megértését is, az embertársainkkal töltött nap minden órájában. És talán már csak a mai formájában felmerülő szociális kérdés figyelmeztethet arra, hogy mennyire elveszítettük embertársaink megértését. Miért kiáltanak voltaképpen olyan harsányan szociális reformokért, szociális megújulásért? Éppen azért, mert valójában nagyon antiszociális emberekké váltunk. Az ember alapjában véve azt követeli leginkább, ami legjobban hiányzik neki es a szocializmus nagyhangú kívánása az elfogulatlanul halló fül szamara valójában azt jelenti, hogy antiszociális emberekké váltunk, nem értjük meg egymást, nem tudunk szociális organizmust alkotni és ezért kiválóan képzett értelmünktől, az intellektualizmustól reméljük, hogy ismét visszavezet a szociális organizmushoz.

Éppen a szociális kérdés mutatja, hogy mint emberek voltaképpen mennyire elidegenedtünk egymástól. A vallásos kérdéssel azért találkozunk korunkban, sőt már az újabb idők folyamán, mert az ember elveszítette a világ lényegének isteni magvával való közvetlen kapcsolat belső élményét, nem éli át, hogy saját belső mivoltának szavában az isteni szellemiség fejeződik ki. Ismét egy hiányosságból ered a vallásos megújulás kívánása.

Ha ilyen kiindulópontokból mélyebben pillantunk mai kereső életünkbe, akkor azt találjuk, hogy az intellektuális kultúra, intellektuális szemlélet, mely lassanként még az emberi érzést is elhalványította, alapjában véve az ember egy bizonyos életkorához fűződik. Ne adjuk át magunkat semmilyen tévedésnek, illúziónak: az egyes individuum alapjában véve csak a nemi éréssel, az ifjúkorral ébred rá az intellektusra. Az intellektualizmusra életének abban a szakaszában ébred rá, amikor ki kell lépnie az életbe, a munkához. Gyermekkorunkban vagy közvetlenül utána, iskolás korunkban azonban nem tudjuk az intellektualizmust elsajátítani és lelkünket nem indítja meg. Ebben a fiatal emberi korban a lelkialkatnak el kell térnie a későbbitől. A mai emberiség életében használható intellektus nem élheti ki magát fiatal korban és nem is szabad kiélnie magát, mert hatásával kihűtené, elölné, megbénítaná a fiatalkori erőket. Valójában így történt - bele kell tekintenünk az élet intimebb részleteibe, ha kereső jelenkorunkat érteni akarjuk -, hogy olyan kultúrába növekszünk bele, amely érettebb korunkban, bármily paradox módón hangzik is, megfoszt legszebb gyermekkori emlékeinktől.

Ha emlékezetben visszatekintünk arra, amit gyermekkorunkban átéltünk, akkor nem tudjuk a sokszor öntudatlanságban rejlő dolgokat kellő intenzitással, melegséggel felhozni, homályos sejtésként, emlékként, olykor csak gondolatok és emlékek árnyalataként tudnak felmerülni. Oda jutunk, hogy már nem egészen értjük meg magunkat. Gyermekkori életünkre ügy tekintünk vissza, mint valami rejtélyre. Már nem tudunk teljes egész emberi mivoltunkból megszólalni és felnőtt beszédünkbe beleszőni azt az árnyalatot, mely ezen a nyelven átrezgetne, amit a gyermek eleven bölcsességben él át, amikor szemét ártatlanul a külvilágra veti és akaratát kifejti élete első éveiben.

Nem igazi történelemismeret, ha a történelem révén nem tudjuk meg, hogy a régebbi emberiségnél a gyermeki kifejlődés mindig együtt szólt az érett ember szavával. Gyermekkorunkat öntudatlanul töltjük el, de ebben az öntudatlan lelkiéletben meg intenzíven benne van az, amit születésünkkel hozunk magunkkal a szellemi-lelki életből, a pre-egzisztenciából.

Aki meg tudja figyelni a gyermeket, van lelke és érzéke ehhez a megfigyeléshez, az előtt a legnagyobb titok lepleződik le, amikor látja, hogy a gyermekben hétről-hétre felszínre jut, amit az ember a szellemi-lelki életből hoz magával e földi-fizikai világba. Ami öntudatlanul megtestesíti és megdobogtatja az örökkévalót az emberi tagokban, az egész emberi organizációban, az belsőleg lelki-szellemiseggel itatja át, de később valami lehűtő szubsztancia éri, mikor az intellektus rárakódik, mely valójában csak a földi dolgoknak felel meg.

Aki ma eléggé meg tudja figyelni magában ezeket az intim dolgokat, az tudja, hogy gyermekkorunkból enyhe ködbe burkoltan próbál valami érett tudatunkba hatolni és tudja azt is, hogy képtelenek vagyunk megöregedett szavainkba foglalni azt, ami olyan elevenen él a gyermekben és mivel szellemi-lelkileg hat bele, ezért alapjában véve sokkal inkább szellemi-lelki módon élhet a gyermekben, mint később az intellektualizmusban.

A XVIII. és XIX. század egyik szellemes írója azt mondta, hogy az ember életének első három évében többet tanul mint három akadémiai évben. Igazán távolról sem akarom az akadémikusokat megbántani, mert méltányolom őket, mégis azt hiszem, hogy teljes egész emberi mivoltunkra vonatkozóan életünk első három évében organizmusunkat öntudatlan bölcsességgel formálva, többet tanulunk, mint később bármikor. Jelenkori kultúránkban azonban nagyon is azon vagyunk, hogy e három legfontosabb tanulóévünket voltaképpen elfeledjük, legalábbis nem elevenítjük meg őket megfelelőképpen későbbi érett kultúránk kifejeződésében. Ez azonban mélységesen hat egész kulturális életünkre. Ha érett beszédünket, érett életünk gondolatait képtelenek vagyunk saját gyermekkorunk forrásából árnyalni, éleszteni, átszellemesíteni, mert intellektusunk képeket, szellemi képek világát adja ugyan, de magát a szellemi életet nem veszi fel, akkor az ifjúsághoz sem tudunk eleven, intenzív módon szólni. Akkor elvesztett ifjúságunkból szólunk a körülöttünk lévő eleven ifjúsághoz. Ez az érzelem található ma a fiatalságban, ezt az érzést akarja keresése során kifejezésre juttatni és ezt így jellemezhetjük: az öregek számunkra érthetetlen nyelven beszélnek, amit kimondanak, az szívükben, lelkükben nem talál visszhangra. Ezért éppen ifjúságunk kereséséből vehetjük ma észre a kulturális megújulás kívánását és tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemiség megértéséhez visszatérve ismét meg kell tanulnunk, hogy megfelelőképpen beszéljünk az ifjúsághoz, sőt már a gyermekekhez is.

Aki bensőjét azzal hatja át, amit az antropozófus szellemi kutatás nem elvont fogalmakkal, hanem a lélek eleven lényében akar megragadni, az olyasmit ragad meg, ami nem öregszik, érett korában sem rabolja el gyermekkori erőit és érezni fogja, hogy a gyermekkor, a fiatalság még szellemibb mivolta valamilyen módon belenyúlik érettebb életébe. Akkor szavakat is talál, hogy beszéljen az ifjúsághoz, tetteket is, hogy együtt legyen vele. Ez vezetett el oda is, hogy az ifjúság keresését észrevéve, a stuttgarti Waldorf-iskolában az iskola-reformot mindenekelőtt olyan tanárokkal igyekeztünk létrehozni, akik idősebb koruk szellemi megifjodásával ismét igazi barátként tudtak a gyerekekkel beszélni. Mert aki életében elsajátított valamit az igazi szellemiségből, annak minden gyermek kinyilatkoztatás és tudja, hogy a fiatalabb vagy érettebb gyermek mindenképpen többet ad neki - ha nyílt érzéke van hozzá, mint amennyit ő adhat a gyermeknek. Bármily paradoxul hangzik is, mégis ez az árnyalat vezethet éppen ezen a területen valamilyen kulturális megújuláshoz.

És ha ezzel a fénnyel világítjuk meg azt, amivel életünkben találkozunk, akkor azt kell mondanunk: ha egészen világosan látjuk, hogy az ember keresi az embert és az intellektualizmustól egyoldalúvá vált embernek keresnie kell a teljes, egész embert, akkor ez ma számos más területen is igen intenzíven jelenik meg.

Ha visszatekintünk abba a korba, ahol az újabb kultúra nagy, eléggé nem méltányolható vívmányai létrejöttek, akkor látjuk, hogy ezt a kultúrát csak azáltal vívhatták ki, hogy az ember odaadott valamit teljes emberi mivoltából. Az ember kitekintett a kozmikus térbe. Műszereket tudott készíteni, amelyek leleplezték számára a csillagok lényegét és mozgását. De ami az ember elé tárult, az alapjában véve évszázadok óta úgy alakult, hogy matematikai-fizikai világképet adott neki. Ma már nem érezzük át, hogy a kitekintő ember a csillagok járásában valaha éppen úgy a kozmosz szellemiségének megnyilatkozását látta, mint ahogyan ma az emberi arckifejezésben szellemi, lelki megnyilatkozást lát. A kozmoszban száraz, régi, bar eléggé nem méltányolható matematikai-mechanikai elem jelenik meg. Feltekintünk és alapjában véve egy nagy kozmikus mechanizmust látunk. Mindinkább az az ideál jött létre, hogy világszemléletünkben mindenütt ezt a nagy kozmikus mechanizmust lássuk. És mi lett ma ebből?

Néhány kortársunk talán még paradoxonnak találja, de úgy hiszem, hogy az elfogulatlan megfigyelés számara mindenütt feltűnik, hogy ma a szociális emberi életből kiindulva, egész környezetünk, jelenkori kultúránk a kozmikus mechanizmus szemléletére hangolódott. Mert ma szociális, etikus, jogi életünk, sőt bizonyos fokig, mint mindjárt rámutatok, még vallásos életünk is mechanisztikus lett.

Látjuk, hogy sok millió emberben él az a szemlélet, hogy az emberiség történelmi létesítésében nem léteznek szellemi erők, csakis gazdaságiak és a művészetben, vallásban, erkölcsben, tudományban, jogban és egyébben csak valami köd él és ez abból párolog ki, ami az egyetlen történelmi realitásban, a gazdasági életben lejátszódik. Ma sokan azt mondják - ha van szívünk, átérezzük az állítás tragikumát -, hogy a gazdasági formák a reálisak és az emberre való hatásukból jön létre az ember alkotta jog, erkölcs, vallás, művészet és a többi, és mindez ideológia. Így olyan területre jutottunk, mely a nyugat szellemi életében mindenképpen nagy eredményekhez vezetett, de ma annak ellentétébe csapott át, ami valaha régi, jobb időkben a keleti kultúrában élt. Ma a keleti kultúra is éppenséggel dekadenciába került. Ott is egyoldalúság uralkodik, de most nálunk is.

Emlékezzünk csak vissza, hogy valaha a földi életben, főként keleten, az emberiség a külső érzéki világot majának, nagy illúziónak, pusztán látszatvilágnak nevezte, és egyetlen igazi realitásnak azt tekintette, amit az ember bensőjében elindít, gondol, érez és akarati impulzusaiban táplál. Valaha az a másik egyoldalúság uralkodott, hogy ha az ember belső mivoltába tekintett, akkor gondolati és érzelmi életében látta az igazságot, az igazi létet, kívül pedig a maját, a nagy illúziót. Ma elérkeztünk az ezzel ellentétes egyoldalú szemlélethez. Jelenkori kultúránk szempontjából környezetünkben mindenütt az érzéki világot látjuk és azt nevezzük igazi létnek. És sokmillió ember csak a gazdasági folyamatok érzékletes lefolyásában látja a valóságos létet és ideológiának nevezi azt, ami az ember bensőjében él és az ember bensőjéből kibontakozó kulturális fejlődést is. A keleti ember alapjában véve ugyanazt nevezte majának, illúziónak, amit ma sokmillió ember ideológiának nevez, a szót más, mindenesetre ellenkező értelemben alkalmazzák. A keleti ember a külvilágot ideológiának, benső világát viszont realitásnak nevezhette volna. Kultúránkban odajutottunk, hogy ezt számtalan ember ellenkező egyoldalúsággal mondja.

Így elmondhatjuk, hogy éppen szociális életünkben kidomborodik valami, ami a tudománynak nagy, jelentős sikereket hozott, az ember gondolati, erkölcsi, szociális életében viszont nehézségeket jelent. Az életnek ez az előttünk lévő mechanizálása azonban nemcsak milliók eszméiben él, hanem a realitásban is létezik. Külső életünk mechanizálódott és kultúránkkal ma olyan korban élünk, melyet az ember szociális, erkölcs, vallásos felelete ad. Galilei, Kopernikusz, Giordano Bruno nagy korszakában hatalmas világszemléletet alapoztak meg; ez mindenképpen azt igényli, hogy másként hassuk át emberséggel, mint ahogyan eddig történhetett. Mert emberi életünk mechanizmusa bizonyos mértékben gondolati, intellektuális és tudományos életünk mechanizmusának kulturális visszhangja.

Ezt minden részletében látjuk. Tanulmányozzuk ma a természettudományt. Tanulmányozzuk az állatok sorát a legalacsonyabb-rendűektől, legegyszerűbbektől, legtökéletlenebbektől kezdve egészen az emberig. Azután, az igen elismerésre méltó tudomány alapján, az embert az organizmusok sorának végére helyezzük. Mit tudunk róla ezáltal? Megtanuljuk, hogy ő a legmagasabb rendű állat. Ez bizonyos értelemben bizonyára jelentős, de csak más lényekkel való viszonyában ismerjük meg, nem pedig ügy, ahogyan emberként átéli önmagát. Megismerjük, hogy az ember mit bontakoztat ki más lényekre vonatkozóan, de nem tudjuk, hogy önmagában kicsoda. Az ember elveszíti önmagát, míg a külvilágot nagyszerű új módón szemléli. Azért keressük az embert, mert az ember éppen újabb korunk legnagyobb vívmányai révén veszíti el bizonyos módon önmagát. Ha azután az emberek szociális organizmusban való együttélését nézzük, akkor úgy találjuk, hogy e szociális organizmusban az embereknek kölcsönös szolgálataik révén kell együtt élniük. E kényszerűségben újabb korunk nagyon sokra vitte. A munkamegosztás az egész szociális élet legkülönbözőbb területein megvalósult. A külsőséges, mechanizált élet munkájában már érvényes, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért! A külső életben meg kellett tanulnunk egymásért dolgozni.

De itt is megnyilvánul, hogy, ha valaki nem őrzi a régi hagyományokat, hanem éppen az élet legmodernebb formájába nőtt bele, akkor tapasztalja, hogy az emberi munka teljesen eloldódott az embertől, megismerésünk pedig valójában csak a külső emberi természetre vonatkozik. Embertársainkat emberi munkánk segíti, ebben kell velük együttműködnünk, de a róla vallott nézetünk, érzelmünk külsőlegessé vált. Nem figyelünk arra, hogy az ember hogyan bontakoztatja ki teljesítményét lelki-érzéki- szellemi létéből, hogyan születik meg az érzelmileg hozzánk tartozó, velünk egyívású ember munkája, nem kísérjük érzésünkkel, mikor nekünk dolgozik. A szociális életben ma a terméket nézzük, látjuk, hogy mennyi emberi munka áramlott bele és az emberi munkát aszerint értékeljük, ahogy a termékben található. Ez annyira meggyökeresedett, hogy az újabb kor e nagy tévedését Marx azzal tetézte, hogy minden árukban, javakban forgalmazott és emberi használatra vagy fogyasztásra készülő emberi teljesítményt kristályos, alvadt munkának nevezett. A munkát az embertől elkülönítve ítéljük meg, mint ahogyan kiváltképpen azt a képességet is elsajátítottuk, hogy a természetet az embertől függetlenül figyeljük meg. Az emberi teljesítmény megítélésében megfertőzött bennünket az ember természeti lény analógiájára történő ismerete és megfigyelése. Csak az ember természeti mivoltáig jutunk el, csak addig, hogy az ember a legmagasabb rendű állat, az ember legmélyebb benső világába nem hatolunk be.

A dolgozó embernél sem látjuk, hogy a munka hogyan fakad belőle, megvárjuk a terméket, a gyártmányt és csak abban keressük a munkát, ami az embertől elkülönült. Az ember pedig szociális lényként él közöttünk és tudja, hogy munkájába emberi mivoltát, sőt gyakran emberi méltóságát is bele kell fektetnie és látja, hogy nem méltányolják sem emberi méltóságát, sem az emberből fakadó munkát, csak a piacra kerülő külső teljesítménybe kristályosodott munkát, ahol az áruba fektetett munka mintegy eladhatóvá vált. Látjuk, hogy az ember ilyen vonatkozásban is elveszítette magát, a mai kultúra mechanizmusa mintegy elveszti lényének, munkájának egy darabját.

Ezt elsősorban a szociális organizmus jogi részében látjuk. Ha megnézzük, hogy a szellemi élet miképpen tevékenykedik közöttünk, azt találjuk, hogy a szellem csak elvont gondolatokban van jelen, csak ezekben az elvont gondolatokban bízunk, tagadjuk, hogy a szellem közvetlenül él bennünk és belénk költözik, midőn vele foglalkozunk, hogy szellemi tevékenységet folytatva lelkünket nemcsak gondolatok töltik be, de valóban áthatja a szellem. A természeti szemlelet növekedésével az ember így elveszítette a szellemhez fűződő kapcsolatát. Ez vonatkozik a szellemi életre.

A jogi, szociális, állami összefüggések terén a munka példáján látjuk, hogy mennyire elszakadt az ember lényétől, ami vele kapcsolatos. S midőn az emberek közötti érintkezésben szemléljük az emberi lelket, nem látjuk, hogy a másik ember munkáját fellobbanó meleg érzéssel figyelné. Nem fakad benne melegség a dolgozó ember iránt. Nem latjuk az emberen kibontakozó munkát, csak az emberről levált és termékké alvadt munkát, ahol az együttérzés már nem ég és melegít. Így a jogi együttélés területén is elveszítjük az embert.

Nézzünk körül a gazdasági élet területén. Az embernek ezen a területen kell fogyasztási szükségleteiről gondoskodnia. Az ember képességeit fogyasztási szükségleteiért fejleszti ki. Mennél inkább kifejleszti képességeit, annál jobban gazdálkodik a másik ember számára és dolgozik saját magának meg az egész emberi társadalomnak. A gazdasági élet a képességek kifejlesztésén múlik. A munkavállaló, ha elsősorban az embereken múlik, úgy tekint a munkavezetőre, hogy ügyes, jó képességű munkavezetőnél találja meg a számítását. Ez nagyon is elérhető, mert akinek a munkáját fizikailag és szellemileg vezetik, hamar rájön arra, hogy a jó képességű vezető mellett jobban gyarapodik. Mai gazdasági törekvésünk vajon azt kérdi a gazdálkodó emberiségre tekintve, hogy hol vannak nagyobb képességek? Ha az ember elevenségét, tiszta emberségét néznénk és képességei szerint illesztenénk a gazdasági életbe, hogy embertársai számára a legjobbat nyújtsa, ez olyan szemléletet, olyan kultúrát vívhatna ki, ahol az emberben megtaláljuk az embert. A mi kultúránk sajátossága, hogy az emberben nem találjuk az embert és elfogulatlan tekintettel azt látjuk, hogy az embert lassanként már nem is tudjuk képességei szerint helyesen megítélni.

Az emberi képességeknek vizsgákon kell megmutatkozniuk, a vizsgáztatás újabb kultúránkban igencsak sokra vitte. De nem arról van szó elsősorban, hogy valóban kikutassák, hogy az ember hogyan kapcsolódik legjobban az életbe, mert a mechanikussá vált élet előbb mást kíván meg. Ma sokszor hangoztatják, hogy a legjobb embert a szükségleteknek megfelelően kell megfelelő helyére tenni. Ez egyelőre jámbor óhajtás, látjuk, hogy a gazdasági élet - a szellemi és jogi élet területeihez hasonlóan - elsősorban az embertől válik el. Nem az emberre és a gazdasági életbe való eleven beilleszkedésére tekintünk elsősorban, hanem arra, hogy hogyan kötődjék az ember legjobban valami nem igazán emberihez. Látjuk, hogy a gazdasági élet is eloldódik az embertől. Így nem is csoda, hogy jelenlegi kultúránk megújulásának igénye az élet minden területén az ember kereséséből fakad.

Végül, ez a művészetben sincs másként. A görögségre visszapillantva ma úgy tűnik, hogy a görög tragédiaírók drámáikat a maihoz hasonló módon írták. A görögök életfelfogása azonban teljesen eltért a maitól. A görögök a dráma révén történő katarzisról, tisztulásról beszéltek. Mit értettek katarzison, tisztuláson? Azt értették, hogy a tragédia vagy más mű előadásán résztvevő ember lelkében költött szenvedélyeket él át. Ez az átélés azonban tisztulást, egészséget hoz még a fizikai organizmusnak is, de elsősorban a leieknek. A görög dráma legfontosabb impulzusa magas szellemi és egyben, mondhatnám, gyógyító is volt. A görög ember valamilyen gyógyító folyamatnak tekintette azt, amit magas művészi tökéletességben kívánt embertársainak nyújtani. Mi természetesen nem lehetünk újra görögök. Azt kívántuk ezzel megvilágítani, hogy életünk valóban gépiessé vált, bizonyos módon megtagadja az embert és érthető a mai világ embert kereső mélységes vágyakozása.

„A szociális organizmus hármas tagozódása” az antropozófus szellemtudományból kiindulva éppen ezt a keresést igyekszik szolgálni. Sokszorosan félreértik. Pedig csak ahhoz keresi az odavezető utakat, hogy a szellemi életben ismét élő szellemet találjunk, ne csak absztrakt szellemet és legfeljebb a szellemről való gondolkodást vagy halvány gondolatvilágot. És hogy a jogi-állami együttélésben ne csak a termékké kristályosodott munkát találjuk meg, hanem a munka emberi méltánylását, mely az emberek együttélésében akkor jön létre, ha az emberek tiszta emberséggel állnak egymással szemben. Gazdasági területen a szociális organizmus hármas tagozódása olyan asszociációkra törekszik, ahol a termelő és a fogyasztó szövetkezik, hogy különféle emberileg felismert érdekeikből kiindulva a gazdasági életet is társulva vezethessék.

Mi csak a piaci mechanizmus szerint ítéljük meg a gazdasági szükségletet. A szövetkezetek legyenek élő emberek társulásai, amelyek felismerik a szükségleteket, olyan organizmusok, melyek a termelés feltételeit az emberi együttélés alapján és ennek igényeit felismerve tudják szabályozni. Így a szociális organizmus hármas tagozódása e három tagot - a szellemi, a jogi és a gazdasági életet-olyan viszonyba, kapcsolatba igyekszik hozni a szociális organizmusban, hogy az emberit mindenütt megtalálhassuk a szabad szellemi életben, mely nem szolgál gazdasági érdekeket és nem belőlük fakad, nem szolgai állami érdekeket és nem belőlük fakad, hanem szabadon megáll a saját lábán és az a feladata, hogy az emberi képességeket a leghelyesebben bontakoztassa ki. Ez a szabad szellemi élet az embert igyekszik megmutatni az embernek: embert az embernek. Így az embert a szabad szellemi életben azáltal találhatnánk meg, hogy ismét átéljük a szellemet, ezáltal képességeit harmonikusan alakítja ki és az ilyen relatíve önálló szellemi életből éppen a legjobb képességekkel rendelkező embert küldheti az állami, a gazdasági élet megtermékenyítésére. Ha a gazdasági vagy az állami élet diktálja, hogy milyen képességeket kell kifejleszteni, akkor ők maguk nem boldogulhatnak. Ha a szellemi életet teljesen szabadon hagyják, hogy saját alapjaiból azt nyújtsa a világnak, amit minden egyes individuum a szellemi-isteni világokból hoz magával az életbe, akkor az a legtágabb értelemben megtermékenyítheti az élet egy eb területeit. Az állami életnek az egymással egyenlő emberek jogi érzületét, morális alkatát kell kibontakoztatnia. A gazdasági életnek megfelelő szövetkezetek útján kell az embert igényei és gazdasági képességei szerint megtalálni. A szociális organizmus hármas tagozódása a három területet nem próbálja mechanikusan szétválasztani, hanem a három tag relatív önállósága révén igyekszik elérni, hogy az ember életének három területén megtalálja teljes emberi mivoltát, hiszen alapjában véve ezt veszítette el és ezt keresi.

Ilyen értelemben csakugyan beszélhetünk a kulturális megújulás szükségéről és ez különösképpen kiderül, ha még mélyebben pillantunk az ember belső világának arra a területére, ahol az embernek az isteni szellemiséghez kell kapcsolódnia, át kell éreznie és át kell élnie örök lényét, ha teljes ember akar lenni és emberi méltóságát és a világ számára képviselt emberi értékét egészen át akarja élni, vagyis ha az emberek vallásos együttélését szemléljük. Természetesen csak azt akarom mondani, hogy az antropozófus szellemtudomány meggyőződésének ez felel meg. Mai témánkkal kapcsolatban nem akarom ezt a speciális megoldást senkire ráerőltetni. De az antropozófus szellemtudományban mindenekelőtt azt próbáljuk újra felismerni, hogy a kereszténység hogyan illeszkedett az ember földi fejlődésébe. Amit a szellemi világban antropozófus módon fejthetünk meg, az a golgotai misztériumra utal. A történelmi fejlődést a golgotai misztérium vonatkozásában követjük.

Az ember történetének szellemi szemlélete azt mutatja, hogy az őskorban az emberiség - ösztönösen - bizonyos ősi kinyilatkoztatással, ősi bölcsességgel rendelkezett, ez a bölcsesség azután fokozatosan egyre csökkent, halványult és ennek a halványulásnak még fokozódnia kellett volna. Ha nem történt volna semmi egyéb, akkor ma már olyan halvány, bölcsességnélküli szellemi életben élnénk, amelynek lelki életünk melegéhez semmi köze sem lehetne, ha a földi életet bizonyos időpontban meg nem termékenyítették volna a Földön túlról. Az antropozófiai értelemben vett szellemtudomány ismét rámutat a Jézus nevű emberre, aki időszámításunk kezdetén Palesztina földjét járta. A mai külső kereszténység ezt a Jézust egyre inkább csak embernek tekinti, míg régebbi korok olyan lényt láttak Jézusban, aki szellemi, földöntúli világokból kötődött e Jézus nevű emberhez és így lett Jézus Krisztus. A szellemtudomány szellemi szemlélettel kutatva a Földön túllevőt, nemcsak Jézusra, az emberre, próbál rámutatni, hanem Krisztusra is, aki a golgotai misztérium révén földöntúli princípiumként szállt le mennyei magasságokból az ember földi életébe. A földi emberiség fejlődése a golgotai misztérium óta más, mint amilyen előtte volt. A mennyei világok termékenyítették meg.

A mai ember mostani kultúrájából egyre inkább csak Jézusra, az emberre néz és ezzel alapjában véve elveszíti azt ami az igazán vallásos kapcsolódásban boldoggá teheti, ha Jézus Krisztusra tekint. Míg csak Jézusra, az emberre, tekint, alapjában véve azt is elveszíti, ami Jézusban, az emberben, különösen becses lehetne számára. Hiszen az ember elveszítette az embert. A názáreti Jézusban sem képes az embert igazán vallásosan keresni. Az antropozófus szellemtudomány azonban a szellemi-vallásos élet elmélyítésével a vallásosság forrását is feltárta, vagyis az emberben az ember isteni mivoltát keresteti és így Jézusban, az emberben, eljut Jézus Krisztushoz. Nem alacsonyítja le a golgotai misztériumot, ha azt mondja: a Földre szállt, ami azelőtt földöntúli volt. Mit élünk át e törekvéssel mai kultúránk korában?

Mivel az antropozófus szellemtudomány földöntúli szemlélet felé fordult, ezért azt vetették ellene, hogy nem keresztény, nem lehet az, mert a tisztán emberi helyére Jézus Krisztusban földöntúli lényt, kozmikus lényt helyez. Még sértőnek is érzik, hogy Krisztus kozmikus égi messzeségből költözzek Jézusba. Miért van ez így? Azért, mert az égi messzeségbe tekintő ember még vallásában, vallásos érzületében is csak a matematikusmechanikus kozmoszt látja, mint egy hatalmas gépezetet. Így még a vallásos ember, a mai vallástanító is úgy véli, hogy ha Krisztust a golgotai misztérium előtt a kozmikus messzeségben keressük, akkor mechanizáljuk a vallást. A szellemtudomány nem mechanizálja a vallást, nem fosztja meg a kereszténységet Krisztustól, hanem Krisztussal hatja át a külső életet, midőn rámutat arra, hogy a kozmoszban nemcsak mechanizmus van, nemcsak matematikával és természettudománnyal tapasztalható dolgok, hanem szellemiség él benne. A mai teológia sokszor azt hiszi, hogy az antropozófia szerint Krisztus a hideg világűrből, a Napról jött Jézushoz, valójában pedig az antropozófia a Földön kívül is szellemet akar látni és a Föld boldogságának tartja, azt a mennyei hatást, hogy égi magasságokból érkező lény egyesül a földi emberiség fejlődésével, megadva a golgotai misztériummal a Föld értelmét.

Így az antropozófus szellemtudomány valójában arra törekszik, hogy ismét megtermékenyítse, átmelegítse a vallásos életet és visszavezesse az embert az istenség ősforrásához. Úgy kísérli meg, hogy meghallgatja kultúránk megújulásának igényét.

Ma nagyszerű tudománnyal rendelkezünk, csodálva tekintünk az újabb kor e nagyszerű tudományára, hiszen jelenkorunk kultúrájáért kimagasló munkát végzett. Látjuk azonban, hogy e tudomány mellett felmerül a vallásos megújulás, az új vallásos elmélyültség igénye. Tehát egyfelől a vallás iránt teljesen közömbös tudományunk volna, a tudomány mellett pedig vallásos megújulásunk. Sokan álmodoznak erről, de hiába. Mert a vallás tartalma mindig csak abból eredhet, amit az illető kor tudni vél. Ha visszatekintünk azokba a korokba, ahol a vallás teljes életet élt, akkor a vallásban mindig az illető kornak megfelelő tudományos tartalom jelent meg, csak éppen speciális módon, áhítattal, a jámborság és odaadás színezetével és általában - ez rendkívül lényeges - mindenekelőtt a vallásalapító iránti tisztelettel. Ezért a mi korszakunk, a mi kultúránk sem boldogul olyan vallásos tartalommal, mely nem harmonizál korunk tudásával.

Ezért az antropozófus szellemtudomány nem a tudomány mellett keresi a vallást, hanem magát a tudományt igyekszik úgy felemelni, hogy ismét vallásos lehessen. Nem keres vallástalan tudományt mellette lévő tudománytalan vallással, hanem olyan tudományt keres, mely önmagából, saját forrásaiból élheti vallásos életét, mert nem alapul egyoldalúan az intellektuson, hanem a teljes emberen, mindazon, ami az emberben él. Az ilyen tudomány nem rombolja a vallásos életet, különösen a keresztény életet, hanem úgy ragyogja be, hogy a Föld fejlődésében megjelent golgotai misztériumból kiviláglik az emberiségre áradt kegyelem örök érzékfeletti jelentősége. És a golgotai misztérium látásából érző és morálisan akaró vallásos lelkesedés és belső vallásos boldogság fakad, ezt nem rombolja, hanem éppen helyesen világítja meg mindaz, amit megláthatunk, megtudhatunk Jézus Krisztusnak az emberiség földi fejlődésébe történt belépéséről.

A szellemtudomány így igyekszik az ember keresésének eleget tenni. Mint mondtam, ez csak arra szolgál, hogy egy kevéssel hozzájáruljunk a ma óhajtott, remélt kulturális megújuláshoz. Csak annak elképzelését kívánja megvilágítani, hogy például a kultúránk megújulásának igényében kifejezésre jutó vágyaknak mélységes, belső, emberi jelentőségük van.

Ezek a fejtegetések azt is meg akartak mutatni, hogy a kulturális megújulás igénye alapjában véve egyben a megismerésnek, a valóban emberi megújult átérzésének az igénye is, és helyes, hogy a kulturális megújulás keresésének lényégét firtatjuk és az ember teljes átérzésére, teljes átélésére törekszünk. Hihetünk benne, hogy talán mégis eljutunk a kulturális megújulás ma sokszor bizonytalan interpretációjához, ha azt mondjuk, hogy a kereső ember szamara ma igazan lényegében újult meg a régi görögök felénk hangzó kérdése: ember, ismerd meg magadat.

Bizonyos, hogy évszázadok és évezredek legnemesebb törekvésüket e kérdésnek szentelték. Ma azonban fokozott mértékben ez a legfőbb sorskérdés. És bárhogy is feleljen az egyes ember arra, hogy a kultúrát miképpen kell megújítani - mint utalni próbáltam rá -, a felelet tendenciája a következő: Hogyan találjuk meg ismét teljes emberi törekvésünkből magát az embert, aki megint egészen át tudja adni magát a világnak és embertársainak, hogy egymásnak újra erkölcsi, szociális, megismerő, és vallási megnyugvást jelentsenek? Szerintem ez kultúránk megújulásának kérdése.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként