Számtalan tényből láthatjuk, hogy a görögök filozófiai bölcsessége ugyanannak az érzületnek a talajából fakad, mint a misztikus megismerés. A nagy filozófusokat csak akkor értjük meg, ha azzal az érzéssel közeledünk hozzájuk, amelyet a misztériumok szemlélése kelt bennünk. Milyen tisztelettel beszél Platón a Pháidonban a „titkos tanítások”-ról: „Nem jártak el helytelenül, akik a beavatás útjára vezettek bennünket, mert már régóta figyelmeztetnek, hogy aki avatatlanul és megszentelés nélkül jut az alvilágba, elmerül az iszapban, aki azonban megtisztult és beavatódott, amikor oda jut, az istenek között lakik. Mert - mondják, akik ismerik a beavatást - sokan vannak, akik a thyrsusbotot viszik, de igazán ihletett kevés van. Ilyenek véleményem szerint azok, akik a helyes módon törekszenek a bölcsességre. Erőmtől telhetően életemben semmit el nem mulasztottam, sőt, éppen azon fáradoztam, hogy magam is ilyen legyek.” így csak az beszélhet a beavatásról, aki bölcsességre való törekvését teljesen annak az érzületnek a szolgálatába állítja, amelyet a beavatás ad az embernek. És kétségtelen, hogy a nagy görög filozófusok szavai a misztériumok fényében világossá válnak.

Az ephesosi Hérakleitosz (Kr. e. 535-475) kapcsolata a misztériumokkal világosan kitűnik abból a ránk maradt közlésből, amely szerint gondolatai „járhatatlan” ösvények, csak „homályt és sötétséget” talál bennük, aki beavatás nélkül közeledik hozzájuk, de „napnál világosabbak” azok számára, akik beavatott vezetésével közelítik meg. És amikor azt mondják, hogy könyvét Artemis templomában helyezte el, ez azt jelenti, hogy csak beavatottak érthették meg. (Edm. Pfleiderer Harakleitos és a misztériumok kapcsolatáról a történelmi adatokat már közzétette. Lásd főművét: Die Philosophie des Heraklit von Ephesus im Lichte dér Mysteriumidee.” Berlin, 1886.) Hérakleitoszt „homályos”-nak nevezték, mert nézeteire csak a misztériumok ismerete derített fényt.

Hérakleitosz nagy alakja életfelfogásának komolyságával lép elénk. Ha magunk elé tudjuk idézni vonásait, azokon határozottan láthatjuk, hogy a megismerésnek olyan intimitásai voltak birtokában, amelyekről tudta, hogy csak jelezhetők, de szavakkal el nem mondhatók. Ilyen érzületből fakadt közismert mondása: „Minden folyamatos.” Ezt Plutarchos így magyarázza: „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a hullámba, amint nem érinthetjük kétszer ugyanazt a múlandó létet. Mert a hullám élesen és gyorsan szór szét és egyesít újra, vagy nem is újra és később, hanem egyszerre egyesít és el is enged, közeledik és távolodik.” Akinek ilyen gondolatai vannak, ismeri a múlandó dolgok természetét. Mert kényszerítve érzi magát, hogy a múlandóság lényegét a legélesebb szavakkal jellemezze. Ha a mulandót nem az örökkévalóság mértékével mérné, nem is tudná így jellemezni. És az emberre nem tudná alkalmazni ezt a jellemzést, ha ismerné belső világát. Mert Hérakleitosz az emberre is vonatkoztatja ezt a jellemzést, amikor így szól: „Élet és halál, ébrenlét és alvás, fiatalság és öregség mind ugyanaz, ez megváltozva az, amaz pedig ez.” Ez a mondás az alacsonyabb személyiség látszatszerűségének teljes ismeretét fejezi ki. Még határozottabban mondja így: „Élet és halál életünkben éppúgy megvan, mint halálunkban.” Mi mást akar ezzel állítani, mint hogy az életet csak a múlandóság szempontjából értékeljük többre a halálnál. A halál elmúlás, hogy új .életnek adjon helyet. De az új életben épp úgy benne él az örökkévalóság, mint a régiben. Ugyanaz az örökkévalóság jelenik meg a múlandó életben, mint a halálban. Ha az ember felfogta ezt az örökkévalóságot, ugyanolyan érzéssel tekint a halálra, mint az életre. Csak akkor van számára az életnek különösen nagy értéke, ha nem tudja magában ezt az örökkévalóságot felébreszteni. Ezerszer elmondhatjuk: „minden folyamatos”, ha ezzel ez az érzés nem jár együtt, semmit sem jelent. Értéktelen az örök létesülésről való ismeretünk, ha nem szünteti meg ragaszkodásunkat ehhez a léthez. Hérakleitosz mondásában: „Hogyan mondhatjuk napi életünkről, hogy vagyunk, amikor az örökkévalóság szempontjából tudjuk, hogy vagyunk, és ugyanakkor nem vagyunk” - az jut kifejezésre, hogy elfordul attól az élvezetvágytól, amely az embert az elmúló dolgok felé hajtja. (Hérakleitosz töredék. 81. sz.) „Hadész és Dionüszosz ugyanaz” mondja egy másik Hérakleitosz töredék. Dionüszosz az életkedv, a növekedés, a csírázás istene, akinek a Dionüszoszi ünnepeket szentelték, Hérakleitosz számára azonban Hadésszel azonos, a megsemmisülés, a pusztulás istenével. Csak aki a halálban az életet, az életben a halált, mindkettőben pedig az életnél és halálnál magasztosabb örökkévalóságot látja, az láthatja a lét hiányait és értékeit helyesen. Akkor a hiányok is igazolást nyernek, mert ezekben is él az örökkévalóság. Csak azért látszanak hiányoknak, mert a korlátozott, alacsonyabb rendű élet látja annak: „Az ember nem lesz jobb, ha az történik vele, amit akar: a betegség teszi az egészséget édessé és jóvá, az éhség a jóllakottságot, a munka a pihenést.” „A tenger a legtisztább és egyben a legkevésbé tiszta víz. A halaknak iható és jó, az embereknek ihatatlan és ártalmas1 Hérakleitosz nem a földi dolgok múlandóságára akar rámutatni, hanem főként az örökkévalóság fényére és fenségére. - Heves szavakkal támadja Homéroszt, Hésziodoszt és a kor tudósait. Gondolkodásmódjukat támadja, amely csak a múlandósághoz tapad. Nem akar a múlandó világból vett tulajdonságokkal felruházott isteneket. Nem tudta a legmagasabbnak elismerni azt a tudományt, amely a dolgok keletkezésének és elmúlásának törvényszerűségét kutatja. - Számára a mulandóban az örökkévaló szólal meg, ezt az örökkévalóságot mély értelmű szimbólumban fejezi ki: „Önmagába visszatérő a világ harmóniája, mint a lant és az íj.” Mi minden rejlik ebben a képben!

Az erők széthúzásából és a széthúzódó hatalmak harmonizálásából születik az egység. Mennyire ellentmond egyik hang a másiknak, és mégis együtt hozzák létre a harmóniát. Alkalmazzuk ezt a szellemi világra és Hérakleitosz  gondolatára jutunk: „A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, élve azok halálát, a halálban felemésztve azok életét.”

Az ember ősi vétke, hogy megismerésében a mulandóhoz ragaszkodik. Mert ez. Az élet ezáltal veszélyessé válik számára. Ami történik vele, az az élet által történik. De bármi is történjék, elveszti fullánkját, ha nem értékeli már feltétlenül az életet. Akkor ismét visszakapja az ártatlanságát. Mintha a gyermekkorba térne vissza az élet úgynevezett komolyságaiból. Mi mindent vesz komolyan a felnőtt, amivel a gyermek játszik! Aki azonban ismeri a dolgokat, olyan lesz, mint a gyermek. „Komoly” értékek elvesztik jelentőségüket az örökkévalóság távlatában. Az élet olyannak tűnik, mint valami játék. Ezért mondja Hérakleitosz: „Az örökkévalóság játszadozó gyermek, a gyermek uralma.” Miben áll az ősi vétek? Abban, hogy komolyan vesszük azt, amit nem kellene. Isten a világba árasztotta szét magát. Ha a világ dolgait istennélküliségükben nézzük, komolyan vesszük, mert „Isten sírjainak” látjuk. Gyermekként kell játszanunk velük, komolyságunkat pedig arra kell használnunk, hogy a világ dolgaiból az elvarázsolt alvó istenséget hozzuk felszínre.

Az örökkévalóság szemlélete elégeti, felperzseli a dolgokról való szokásos vélekedést. A szellem megolvasztja a fizikai világból eredő gondolatokat. A szellem emésztő tűz. A hérakleitoszi gondolkodás magasabb értelme, hogy az összes dolgok ősanyaga a tűz. Természetes, hogy ezt a gondolatot mindenekelőtt a világjelenségek fizikai magyarázataként kell felfognunk. De csak az értheti meg Hérakleitoszt, aki úgy gondolkodik róla, mint ahogy Philon gondolkodott a bibliai törvényekről, aki a kereszténység keletkezése idején élt: „vannak emberek - mondja - akik az írott törvényeket csak szellemi tanítások jelképeinek tartják, az utóbbiakat gondosan tanulmányozzák, az előbbieket azonban lebecsülik. Az ilyeneket csak megróhatom, mert mindkettőre gondot kell fordítaniuk: a rejtett értelem megismerésére és a nyilvánvaló megfigyelésére.” - Kiforgatjuk mivoltukból Hérakleitosz gondolatait, ha azon vitatkozunk, hogy tűz alatt a fizikai tüzet értette-e, vagy csak a dolgokat feloldó és újra formáló örök szellemiség szimbólumát látta benne? Mind a kettőt értette és egyiket sem. Mert számára a közönséges tűzben is él a szellem és a tűzben fizikailag tevékeny erő él magasabb fokon az emberi lélekben is. A lélek a maga olvasztótégelyében szétolvasztja a fizikai megismerést és az örökkévalóság szemléletét kelti életre.

Hérakleitoszt azonban könnyen félre is lehet érteni. Azt mondja, hogy a harc minden dolgok atyja. Csakhogy szerinte éppen csak a „dolgok” atyja, nem pedig az örökkévalóságé. Ha nem volnának ellentétek a világban, ha nem élnének a legkülönbözőbb, egymással szembenálló érdekek, nem lenne a keletkezés és elmúlás világa sem. De ami ebben a szembenállásban megnyilvánul, ami eltölti, az nem a harc, hanem a harmónia. Éppen, mert harc van mindenben, azért kell a bölcs szellemének tűzként elárasztani, és harmóniává változtatni mindent. Ebből a tételből a hérakleitoszi bölcsesség egy nagy gondolata sugárzik. Mi az ember, mint személyes lény? Az előbbi tételből kiindulva találja meg Hérakleitosz a feleletet. Az ember keveréke azoknak az egymással küzdő elemeknek, amelyekbe az istenség kiáradt. Ilyennek tudja magát. Így ismeri fel önmagában a szellemet, amely az örökkévalóságból származik. Ez a szellem azonban az ő számára az elemek harcából születik. És ennek a szellemnek kell az elemeket el is emésztenie. Az emberben a természet önmagát múlja fölül. Hiszen ez ugyanaz az Egyetlen Mindenséges erő, amely a szembenállást, a keveredést hozza létre, és amelynek a küzdelmet bölcsen ismét meg kell szüntetnie. Ebben találjuk meg az emberben élő örök kettősséget, az időbeliség és örökkévalóság örök ellentétét. Az örökkévalóság által az ember bizonyos meghatározott jelleget kapott. Ebből kell egy magasabb rendű valamit teremtenie. Az ember függő és egyszersmind független is. Hiszen az örök szellemiségben, amelyet lát, csak annak a keveredése szerinti mértékben vehet részt, amelyet az örök szellem benne létrehozott. És éppen azért hivatott arra, hogy az időbeliségből az örökkévalóságot alakítsa ki. A szellem működik benne, csakhogy különös módon, az időbeliségen keresztül. Az emberi lélek sajátossága, hogy az időbeliség úgy működik, úgy hat, úgy tevékenykedik benne, mint az örökkévalóság. Ezért hasonló istenhez és ugyanakkor a féreghez is. Így áll az ember Isten és állat között. Démonisága hajtja. Ez az, ami előtör belőle. Találóan utal erre Hérakleitosz: „Az ember sorsa a démonja.” (Démon görög értelemben. Modern értelemben szellemet kellene mondanunk.) Hérakleitosz szerint így tágul messze a személyi léten túl az, ami az emberben él. A személyiség olyan démoniságot hordoz magában, amely nincs a személyiség határai közé zárva. Számára a személyiség halálának és születésének nincs jelentősége. Milyen viszonyban van a démoni a keletkező és elmúló személyiséggel? A démoniság számára a személyiség annak csak egyik megjelenési formája. Aki ezt felismeri, az önmagán túl előre és hátra tekint. Saját örökkévalóságának bizonyítéka, hogy ezt a démonit önmagában átélheti. S ezután már nem tarthatja a démoniság egyetlen hivatásának, hogy személyiségét kitöltse. Mert a személyiség a démonnak csak egy megjelenési formája. A démon egy személyiséggel nem merülhet ki. Megvan az ereje ahhoz, hogy sok személyiségben éljen. Egyik személyiségből másikká tud alakulni. Az újratestesülés nagy gondolata, mint valami magától értetődő tény következik a hérakleitoszi gondolatokból. De az újratestesülésnek nemcsak gondolata, hanem tapasztalása is. A gondolat csak előkészíti a tapasztalást. Aki megtalálja magában a démont, nem első szűzies alakjában találja meg, hanem tulajdonságokkal felruházva. Honnan származnak ezek a tulajdonságok? Miért vannak képességeim? Mert démonomon már más személyiségek is dolgoztak. És mi lesz abból, amit démonomon magam hozok létre, ha nem tételezem fel, hogy annak feladata az én személyiségem kialakításával kimerült? Egy későbbi személyiség érdekében dolgozom előre. Közém és a világ egysége közé ékelődik valami, ami több mint én magam, de még nem az istenség. Démonom ékelődik közé. Ahogy mai napom a tegnapi eredménye, a holnapi pedig a maié, úgy életem is következménye egy korábbinak és alapja megint egy későbbinek. Ahogy a földi ember számtalan tegnapra néz vissza, és számtalan holnapra tekint előre, úgy tekint a bölcs lelke is számtalan elmúlt és eljövendő életére. A tegnap megszerzett gondolatoknak és képességeknek ma veszem hasznát. Nincs-e így ez az élettel is? Nem a legkülönbözőbb képességekkel lépnek-e az emberek a lét színterére? Honnan ered ez a különbözőség? A semmiből? - A természettudomány büszke arra, hogy száműzte a csodát az organikus életről vallott felfogásunkból. Dávid Friedrich Strauss („Altér und neuer Glaube”) az új idők nagy vívmányának tartja, hogy már nem gondoljuk azt, mintha egy tökéletesen organizált lény csodaként teremtődne a semmiből. Megértjük a tökéletességet; ha meg tudjuk magyarázni, hogyan fejlődött ki a tökéletlenből. A majom szervezetének felépítése nem csoda többé, ha a majmok elődeinek a fokozatosan átalakuló őshalakat tekintjük. Próbáljuk a szellemre is alkalmazni azt, ami a természettel kapcsolatban érvényesnek látszik. Ugyanolyan előfeltételei lennének a tökéletes szellemnek, mint a tökéletlennek? Goethe szellemének előfeltételei ugyanazok lennének, mint akármelyik hottentottáénak? Amilyen kevéssé egyeznek a hal és a majom keletkezésének előfeltételei, éppoly kevéssé azonosak Goethe szellemi előfeltételei a vademberéivel. Goethe szelleme más szellemi ősök sorából származott, mint a vademberé. A szellem is keletkezett éppúgy, mint a test. A Goethében élő szellemnek több őse volt, mint a vademberben élőnek. Fogjuk fel ilyen értelemben az újratestesülés tanát, akkor nem tekintjük többé tudománytalannak, és helyesen értelmezzük majd, ami a lélekben van. Az adottságokat akkor nem tartjuk csodának. Írni tudásomat annak köszönhetem, hogy tanultam. Senki sem foghat az íráshoz, akinek nem volt soha toll a kezében. „Zseniális meglátása” viszont lehetne valakinek csak úgy magától? Nem, ezt a „zseniális meglátást” is meg kell szerezni, meg kell tanulni. És ha valakiben megjelenik, akkor azt szellemiségnek nevezzük. De ez a szellemiség is tanult, korábbi életében szerezte meg azt, amit a későbbiekben tud” így és csakis így lebegett Hérakleitosz és más görög bölcsek előtt az örökkévalóság gondolata. A földi személyiség továbbéléséről soha nem beszéltek. Lássuk, mit mond most Empedoklész (Kr. e. 490-430) azokról, akik az adottságot csodának tekintik:

Balgák azok, s nem sokra mennek ésszel,
Kik vélik azt, hogy létre jön, mi azelőtt nem volt,
Vagy bármi elhal, s eltűnik egészen.
A nemlétből lét sohasem fakadhat,
S a létező teljesen el nem múlhat,
Mert mindig ott van, ahol épp helyén van.
Mert nem hiheti az, aki tanulta,
Hogy addig él csak, ameddig tart az élet
Amit általában így neveznek,
S baj, öröm őket csak addig éri,
De semmik voltak mielőtt születtek
S ha meghalnak, ismét semmivé lesznek.

A görög bölcs fel sem vetette a kérdést, hogy van-e az emberben egy örökkévaló mag, csak azt kérdezte, micsoda ez az örökkévaló mag és hogyan ápolhatja, nevelheti azt magában az ember. Mert már eleve világos volt előtte, hogy az ember, mint közbülső teremtmény él a földi és isteni lények között. Olyan istenségről, aki a világ dolgain kívül, azon túl él, nem beszélt. Az emberben él az istenség, csak éppen emberi módon él benne. Ez az erő ösztökéli az embert arra, hogy mindig istenibbé, és istenibbé váljék. Csak aki így gondolkozik mondhatja azt, amit Empedoklész:

Ha tested elhagyva a szabad éterben lebegsz,
Halhatatlan istenné válsz, ki megmenekült a haláltól.

Így nézve, mi lehet egy emberi élet sorsa? Az örökkévalóság mágikus körforgásába avatódhat be. Mert az emberben vannak olyan erők, amelyeket a csak természeti-élet nem fejleszt ki. És az élet haszontalanul múlna el, ha ezek az erők parlagon maradnának. A misztériumok feladata volt, hogy ezeket az erőket felszabadítsa, s ezzel az embert az istenhez hasonlóvá tegye. Ezt tűzték ki feladatukul a görög bölcsek is. Így értjük meg Platón mondását: „Aki avatatlanul és megszentelés nélkül jut az alvilágba, elmerül az iszapban, aki azonban megtisztult és beavatódott, amikor odajut, az istenek között lakik/' A halhatatlanság gondolatáról van itt szó, amelynek jelentőségét az egész világmindenség alapozta meg. Mindazt, amit az ember azért tesz, hogy önmagában az örökkévalóságot felébressze, azért teszi, hogy a világ létének értékét növelje. Amikor arra törekszik, hogy a világmindenséget megismerje, nemcsak tétlen szemlélő, aki csak képeket alkot magának arról, ami már amúgy is megvan nélküle. Megismerési ereje magasabb rendű, teremtő természeti erő. Ami szellemi módon felvillan benne, az az isteni erő, amely eddig elvarázsoltan élt, amely megismerés nélkül kihasználatlan maradna, s várnia kellene, amíg más oldozza fel a varázslat alól. Az ember személyisége így nem önmagában és nem önmagáért, hanem a világért él. Ha így nézzük az életet, messze túlterjed az egyéni léten. Így érthetjük meg Pindarosz szavait, aki az örökkévalóságra mutatva mondja: „Boldog, aki látta, azután a Föld mélyére szállt, mert ismeri az élet végét, s a Zeusz által ígért kezdetet.”

Megérthetjük az olyan bölcsek büszkeségét és magányosságát, amilyen Hérakleitosz is volt. Büszkén mondhatták magukról, hogy sok minden nyilatkozott meg előttük, mert tudásukat nem múlandó személyüknek tulajdonították, hanem a bennük lakó örök démonnak. Büszkeségük természetes velejárója volt az alázat és a szerénység, amit ezek a szavak fejeznek ki: Minden, amit a múlandó dolgokról tudunk, úgy folyik örökkön, mint maguk a múlandó dolgok. Játéknak nevezi Hérakleitosz az örök világot, de éppúgy nevezhetné a legnagyobb komolyságnak is. De a komolyság, mint kifejezés elkopott azzal, hogy földi élményekre alkalmazták. Az örökkévalóság játéka meghagyja az ember biztonságát, amelytől a mulandóból sarjadt komolyság megfosztja.

Hérakleitosztól eltérő világszemlélet alakul ki a misztériumok alapján abban a közösségben, amelyet Püthagorasz alapított Kr. e. a VI. században Dél-Itáliában. A püthagoreusok a dolgok alapját a számokban és mértani formákban látták, amelyek törvényszerűségeit a matematikával kutatták ki. Arisztotelész mondja róluk: „Először a matematikát művelték s mivel teljesen feloldódtak abban, a matematika alapjait egyúttal minden dolgok alapjának is tekintették. Minthogy pedig a matematikában természeténél fogva a számok állnak az első helyen, s a számokban sok hasonlóságot találtak a dolgokkal és minden keletkezővel, és a számokban még inkább, mint a tűzben, földben és vízben, így a számok egyik tulajdonsága az igazságot, egy másik a lelket és szellemet, ismét egy másik az időt jelentette számukra, és így tovább. A számokban találták meg ezenkívül a harmónia jellemző tulajdonságait és viszonyait is és ezért úgy tűnt számukra, hogy természete szerint minden csak a számok képmása s a természetben az első a szám. A természet jelenségeinek matematikai-tudományos szemlélete mindig egyfajta püthagoreizmusra kell, hogy vezessen. Ha egy meghatározott hosszúságú húrt megütünk, egy bizonyos hang keletkezik. Ha a húrt meghatározott számviszonyok szerint megrövidítjük, mindig más hangok keletkeznek. A hangmagasságokat számviszonyokkal fejezhetjük ki. A fizika a színviszonyokat is számokkal fejezi ki. Ha két test egy anyaggá egyesül, ez mindig úgy történik, hogy az egyes anyagoknak egyszer s mindenkorra meghatározott számok szerint kifejezhető tömegei egyesülnek. A püthagoreusok figyelme a természetnek ilyen mérték és szám szerint alakuló rendjére irányult. Hasonló szerepet játszanak a természetben a geometriai formák is. A csillagászat pl. az égitestekre alkalmazott matematika. A püthagoreusok gondolkozásmódjában az lett a lényeges, hogy az ember csak a maga számára, kizárólag szellemi tevékenységével kifürkészi a számok és formák törvényeit; s ha azután kitekint a természetbe, a dolgok ott ugyanazt a törvényszerűséget követik, amelyet ő, a maga számára saját lelkében megállapított. Az ember kialakítja a maga számára az ellipszis fogalmát, meghatározza törvényeit. S az égitestek az általa megállapított szabály szerint mozognak. (Itt természetesen nem a püthagoreusok csillagászati felfogásáról van szó. Az erre vonatkozó megjegyzések ebből a szempontból éppúgy megtehetők a kopernikuszi felfogással kapcsolatban is.) Ebből közvetlenül következik, hogy az emberi lélek tevékenysége nem a világ többi részétől elkülönült tevékenység, hanem olyan, amelyben a világot átható törvényszerű rend nyilatkozik meg. A püthagoreus így gondolkozott: Az ember érzékei megmutatják a fizikai jelenségeket. De nem mutatják meg azt a harmonikus rendet, amelynek ezek a jelenségek engedelmeskednek. Ezt a harmonikus rendet az embernek előbb önmagában kell megtalálnia, ha a külvilágban is meg akarja azt látni. A világ mélyebb értelme az, ami benne örök, törvényszerű szükségszerűséggel uralkodik, - ez jut kifejezésre az emberi lélekben, ez jelenik meg benne, mint valóság. A lélekben a világ értelme tárul fel. Ez az értelem nem abban rejlik, amit látunk, hallunk, tapintunk, hanem abban, amit a lélek a maga mélyéből hoz felszínre. Az örök rend tehát a lélek mélyén rejtőzik. Szálljunk a lélek mélyére és megtaláljuk az örökkévalóságot. Isten a világ örök harmóniája, az emberi lélekben van. A lelkiséget nem korlátozza az ember testisége, amely bőrével lezárul. Mert ami a lélekben megszületik, az az égbolton keringő világok rendje. A lélek nem a személyiségben van. A személyiség csak szerv, amelyen keresztül a világmindenséget átható rend megnyilatkozik. Van valami Püthagorasz szelleméből abban, amit Nyssai Gergely egyházatya mondott: „Csak kicsiny, korlátok közé zárt valami az emberi természet, így mondják, de határtalan az istenség és mégis mennyire magához öleli a parányi végtelent. És ki állíthatná, hogy Isten végtelenségét a test korlátja, mint valami edény fogná körül. Mert szellemünk még életünkben sincs a test határai közé zárva. A test tömegét környezete határolja, a lélek azonban gondolkozás révén szabadon szárnyal az egész teremtésben. A lélek nem a személyiség, a lélek a végtelenséghez tartozik. Ebből a szempontból a püthagoreusok számára is természetes volt, hogy csak a balgák hihetik, mintha a lelkiség azonos volna a személyiséggel. - Náluk is az volt a legfontosabb, hogy a személyiségben felébresszük az örökkévalóságot. A megismerés szerintük érintkezés volt az örökkévalósággal. És annál magasabbra értékelték az embert, minél inkább született meg benne az örökkévalóság. Közösségi életük az örökkévalósággal való érintkezés ápolásából állt. A püthagoreus nevelésnek az volt a célja, hogy közösségük számára ezt az érintkezést lehetővé tegye. Ez a nevelés tehát filozófiai beavatás volt. A püthagoreusok elmondhatták, hogy életmódjukkal ugyanarra törekedtek, mint a misztériumkultuszok.