"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A nyugati és a keleti világ különbözősége (12)

10. A társadalmi kérdés lényege

[Az állam mindenhatóságában való hit és a demokratikus érzület. Előrevivő és romboló erők a társadalomban. A gazdasági élet újjászervezése a társulások alapján. - A társadalmi organizmus hármas tagozódása: szellemi élet, állami-jogi élet és gazdasági élet. Ezek mindegyike sajátos, a többitől eltérő feltételeken alapul. A szellemi életnek az egyes ember szellemi kreativitására, tehetségére kell épülnie, az állami-jogi életnek arra, ami minden emberben azonos, és mint embert megilleti, a gazdasági életnek pedig az emberek közös elhatározásaira, kölcsönös együttműködésére. A szellemi életben tehát meg kell valósítani a szabadságot, az állami-jogi életben az egyenlőséget és a gazdasági életben a testvériséget.]

Bécs, 1922. június 11.

Amikor 3 évvel ezelőtt megjelentettem A társadalmi kérdés lényege című könyvemet barátaim kérésére, akik akkoriban a nagy világháború ideiglenes befejezése utáni események hatása alatt álltak, azt kellett tapasztalnom, hogy ezt a művemet minden oldalról alapjában értették félre, mégpedig azon oknál fogva, hogy besorolták az olyanfajta írások közé, amelyek többé-kevésbé utópisztikus módon külső intézkedésekre alapozva írják le azt, amit szerzőik valamilyen gyógyírnak vélnek a kialakult kaotikus társadalmi állapotokra, amelyek az emberiség újabb fejlődése során jelentkeztek. De írásomat - figyelmeztetés gyanánt - lényegében véve nem a mindenféle intézkedésekről, hanem magáról az emberi természetről való gondolkodásnak szántam. Hogy ez szellemtudományos nézőpontból nem lehetett másmilyen, az az eddig tartott előadások beállítottságából is következik.

Így például sok mindent, amit valójában csak a mondandóm illusztrálására említettem meg, magának a fődolognak vették. Amikor megpróbáltam bemutatni, hogy az emberiség hogyan juthatna társadalmi gondolkodáshoz, érzéshez, sőt akarathoz, ezt azzal illusztráltam, hogy lehetőség szerint a tőkeforgalmat úgy kellene átalakítani, hogy azt számtalan ember ne érezze mindig nyomasztónak azon a módon, ahogy ez a jelenben oly gyakran történik. Ezt vagy azt mondtam az árképzésről, a munka értékéről és effélékről. De mindez igazából csak illusztráció volt. Mert aki - ha szabad magam így kifejeznem - bele akar nyúlni a teljes emberi életbe, annak először ki kell fürkésznie az életet, hogy majd magából az életből kiindulva és az embert szem előtt tartva keressen kiutat az eltévelyedésekből, ne pedig csak bizonyos eszmesablonokat magasztaljon, amelyeket azután az élet legkülönbözőbb területeire kíván ráerőltetni.

Aki az utóbbi harminc-negyven évben Európa társadalmi életét nem ilyen-olyan előítélettel, hanem elfogulatlan érzülettel figyelte, mindenekelőtt azt veheti észre, hogy aminek ma társadalmilag eljött az ideje, annak előjelei már ott bujkáltak az európai emberiség öntudatlan akaratában. Mindenütt találunk öntudatlan tendenciákat bizonyos irányban. Ezek már benne élnek az emberi lélekben, és szavak segítségével csak ki kell tudnunk fejezni őket.

Ez volt az, ami arra ösztönzött, hogy barátaim unszolásának engedve megírjam azt a könyvet. Szándékom az volt, hogy ama valóságérzék alapján, amire a szellemtudomány megtanítja az embert - ezt persze nem szabad önhitt értelemben venni -, megfigyeljem, ami Európában az utóbbi évtizedekben végbement a társadalmi osztályokban a külső jelenségek és intézmények felszíne alatt. Tulajdonképpen nem azt akartam mondani: ez vagy az a helyes, hanem azt szerettem volna kifejezni: a rejtett tudattalanban valamit akarnak az emberek, és egyszerűen tudatosítanunk kell, amire az emberiség valójában törekszik. Éppen abban kell keresnünk sok társadalmi visszásságunk okát, hogy napjainkban ezek az ösztönös törekvések ellentétben állnak azzal, amit az emberiség intellektualista módon kigondolt és intézményeibe belevitt, úgyhogy intézményeink tulajdonképpen ellenkeznek azzal, amit ma az emberi szív mélyén akarunk.

Egyéb okból sem hiszem, hogy általában különösebb értéke lenne egyik vagy másik intézkedést utópisztikus módon egyszerűen bevezetni. Mert bármennyi éleselméjűséget mondjanak is arról, hogy hogyan kellene a társadalmat átformálni, a civilizált világon belül az emberiség történelmi fejlődésében már egy olyan stádiumba léptünk, hogy ezeknek igazából nem sok jelentőségük van akkor, ha maguk az emberek nem fogadják el őket, vagyis ha ezek az intézkedések nem olyasmik, amikre ők maguk törekszenek, még ha többnyire csak öntudatlanul is.

Úgy hiszem, hogy amennyiben ilyen dolgokról egyáltalán gondolkodni akarunk, ma már számolnunk kell az emberiség történelmi fejlődésében megjelenő demokratikus érzülettel, különösen ahogyan az az emberek lelkének mélyén él, ami azt mondja, hogy társadalmi tekintetben igazából csak annak van valami értéke, ami nem merül ki semmitmondó szólamok hangoztatásában, hanem figyelembe veszi az emberek nézeteit, és lehetővé teszi azok kinyilvánítását, érvényesítését. Ennélfogva a fődolog számomra a következő kérdés megválaszolása volt: milyen viszonyok között kerülnek az emberek abba a helyzetbe, hogy a társadalommal kapcsolatos felfogásukat, a társadalmi akaratukat valóban kifejezésre juttathassák?

Amikor a körülöttünk levő világot a társadalmi élet vonatkozásában vizsgáljuk, rá kell ébrednünk arra, hogy sokat tudhatunk ugyan arról, hogy minek kellene másképp lennie, de számtalan akadály tornyosul elénk, úgyhogy az, amit már igazán kimerítően tudunk, és amit teljesen helyesen érvényesíteni is akarnánk, az mégsem válik valósággá. Itt vannak maguk a rendi és osztálykülönbségek. Az osztályok között szakadékok tátonganak, amelyeket nem lehet egyszerűen azáltal megszüntetnünk, hogy elméleteket gyártunk arról, hogy mi módon kellene azokat áthidalnunk, hanem olyan szakadékok ezek, amelyek úgy keletkeznek, hogy éppen az akarat - amire tegnap oly nagy súlyt helyeztem, és ami az emberi természet tulajdonképpeni centruma - ragaszkodik ahhoz, ahogy valaki egy osztályba vagy valamilyen egyéb társadalmi összefüggésbe belehelyezkedett.

Ha pedig azt keressük, hogy az újabb korban a bonyolult gazdasági körülmények közepette mi került egyre inkább az osztály-előítéletek, az osztályérzületek, az osztályakarat impulzusai mint akadályok mellé, úgy azt magukban a gazdasági intézményekben találjuk meg. Beleszületünk bizonyos gazdasági viszonyokba, és nem tudunk azokból kitörni.

A harmadik fajta akadály az emberek tényleges társadalmi együttműködésében az, hogy azoknak, akik - talán éppen, mint vezető személyek - abban a helyzetben lennének, hogy olyan mélyre ható befolyást fejtsenek ki, amiről beszéltem, egyéb korlátjaik is vannak, tudniillik olyanok, amilyenek az életről való egyes dogmatikus tanokból származnak, az élethez fűződő bizonyos dogmatikus érzületekből. Ahogyan a legtöbb ember nem tudja meghaladni gazdasági korlátait, az osztály- és rendi korlátokat, úgy sokan a maguk fogalmi korlátait, az eszme-korlátokat nem tudják meghaladni. Mindez, mondhatnám, már szilárdan beleivódott az életbe és következményeit tekintve sokféle módon káoszba vitt.

De ha megkíséreljük világossá tenni, ami az utóbbi évtizedekben az ilyen akadályok és szakadékok következtében a lelkek tudattalan mélyén keletkezett, akkor rá kell mutatnunk arra, hogy a társadalmi kérdés magva tulajdonképpen egészen máshol keresendő, mint ahol azt rendszerint keresik. Abban ugyanis, hogy az emberiség fejlődésének újabb korszakában, amikor az életet oly bonyolulttá tevő technika kifejlődött, a civilizált világban egyidejűleg kialakult az egységállam mindenhatóságában való hit is. A XIX. század folyamán az egységállam mindenhatóságában való hit egyre erősebb és erősebb lett. Annyira erőssé és szilárddá vált, hogy a különféle ingatag nézetek között, amelyeket a társadalomról a nagy embertömegek kialakítottak, ez a hit nem rendült meg.

Ami dogmatikus hitként az embereket így foglyul ejtette, ahhoz hozzákapcsolódott azután valami más is. E hittel ugyanis az emberek abba az illúzióba estek, hogy hitük e tárgyában egyfajta egyetemes gyógyír rejlik, úgyhogy abban a helyzetben lehetnek, hogy megmondják, milyen a legjobb állam, és azután máris, nem akarom azt mondani, hogy a paradicsomot varázsolják ide, de mégis úgy gondolják, hogy rátalálhatnak az elgondolható legjobb intézményekre.

Így viszont valami elkerülte a figyelmüket, amiről mindenekelőtt azok nem feledkezhetnek meg, akik az életet a maga valósága szerint akarják tekinteni, úgy, ahogy az elmúlt napokban itt vizsgáltuk. Aki ugyanis arra törekszik, hogy eszmékre tegyen szert a szellemi világról, és igazi érzéket sajátítson el a valóság irányában, az éppen ezáltal jön rá arra, hogy egy adott korszakban kigondolható legjobb intézmények is legfeljebb csak a külső javakat őrizhetik meg a korszak számára, de ami a társadalmi organizációban jelen van, azzal hasonló a helyzet, mint az ember természeti organizmusával.

Nem akarok fatalista analógia-játékot űzni, de érzékeltetésül szeretnék utalni arra, amit az emberi szervezet példáján tehetünk érthetővé a társadalmi organizmusról. Sohasem mondhatjuk, hogy az emberi, de az állati és a növényi organizmus is csak előrehaladó fejlődésben létezik. Ha annak, ami szerves, növekednie kell, ki kell fejlesztenie magából a saját erőit, akkor öregednie is kell, akkor el is kell halnia. Ha közelebbről tanulmányozzuk az emberi szervezetet, kiderül, hogy ez az elhalás minden pillanatban jellemzi. Szakadatlanul működnek az előrehajtó, sarjadó, kibontakozó, gyümölcsöző erők, de mindig megtalálhatók a leépítő erők is. Az ember ezeknek a leépítő erőknek nagyon sokat köszönhet. Sőt annak, aki a materializmust teljesen le akarja győzni, annak éppen az emberi organizmus e leépítő erőire kell irányítania figyelmét. Mindenütt azt kell felkutatnia az emberi szervezetben, ahol a szervezet hatására az anyag bizonyos fokig szétesik, felbomlik. És azután azt tapasztalja, hogy éppen az anyag felbomlásához kötődik az emberben a belső szellemi élet kifejlődése. Csak úgy érthetjük meg tehát az emberi szervezetet, ha az előrehajtó, sarjadó, kibontakozó, gyümölcsöző erők mellett a folyamatos pusztulást is megfigyeljük.

Ha ezt csak szemléltetésül is mondom, jól érzékeltetheti azt, amivel az elfogulatlan szemlélőnek tisztában kell lennie a társadalmi organizmus esetében is. A társadalom ugyan nem hal meg, ebben különbözik az emberi szervezettől, de átváltozik, és számára az előrevivő és a leépítő erők egyaránt természetesek. Csak az érti meg a társadalom organizmusát, aki tudja: ha valaki a legjobb szándékokat is valósítja meg és a körülmények alapján létrehoz valamit a társadalmi élet valamely területén, akkor ez a valami egy idő múlva bomlasztó erőket, romboló erőket fog felmutatni, és éppen annak következtében, hogy a maguk individualitásával emberek tevékenykednek benne. Ami egy évszázad húszas éveiben a helyes, az ugyanannak az évszázadnak a negyvenes éveire annyira megváltozik, hogy már bomlasztó erőket hordoz magában.

Az efféle dolgokat az absztrakciók szintjén olykor meg is szokták fogalmazni. De egy intellektualista korszakban az emberek nem lépnek túl ezeken az absztrakciókon, bár teljesen azt hiszik magukról, hogy rendkívül gyakorlatiasan gondolkodnak. Így azt tapasztaljuk, hogy az emberek általánosságban elismerik ugyan, hogy léteznek a társadalomban bomlasztó, romboló erők, és hogy a társadalom szerveződésének mindig át kell alakulnia, tehát hogy romboló erőknek is kell működniük az előrehajtó erők mellett, de amikor a szándékaikkal, az akaratukkal belenyúlnak a társadalom rendszerébe, mégsem számolnak azzal, amit absztrakcióikban elismertek.

Így a világháború előtti társadalomban láthattuk, hogy a kapitalizmus bizonyos elégedettséghez vezetett a szélesebb tömegeknél is, amikor kibontakozó fejlődésben mozgott. A bérek emelkedtek, ha a kapitalizmus az élet valamely ágában előretört. Amikor tehát az ember egyre tovább és tovább jutott, amikor a tőke egyre szabadabban működhetett, akkor az ember azt látta, hogy a munkabér növekszik és a munkalehetőségek ténylegesen egyre inkább szaporodnak. De nem ugyanolyan fokon irányította figyelmét arra, hogy ebben az emelkedésben egyidejűleg egyéb társadalmi tényezők is hatottak, amelyek teljesen párhuzamosan működtek, majd odavezettek, hogy megjelentek a bomlasztó erők. Így például a növekvő bérek mellett az életkörülmények úgy alakultak, hogy ezek a növekvő bérek mégsem eredményezték az életkörülmények jelentősebb javulását. Természetesen megtapasztalták az emberek ezeket a dolgokat. De a társadalmi folyamatokat nem úgy kísérték figyelemmel, hogy nézőpontjaik élet- és valóság- szerűek lettek volna.

Ezért kell nekünk ma a társadalmi életet, amelynek egy fontos történelmi szakaszához érkeztünk, a maga alapjában megvizsgálnunk, nem csupán felszíni jelenségeiben. Akkor pedig felfedezünk benne bizonyos területeket, amelyeket a társadalmi élet egésze magában foglal.

E területek egyike az emberiség szellemi élete. Az emberiség e szellemi életének - amit természetesen nem vizsgálhatunk elkülönítve a társadalom egyéb szféráitól - megvannak a saját feltételei, amelyek magukhoz az emberi individualitásokhoz kötődnek. A szellemi élet egy korszak emberi lényei által fejlődik. Ettől függ azután az egész egyéb társadalmi élet is. Gondoljunk arra, mi minden változott meg a társadalom több területén egyszerűen azáltal, hogy ez vagy az a személy ilyenolyan felfedezést tett vagy találmányt megalkotott. Ha viszont megkérdezzük, hogyan jutott el az illető ehhez a találmányhoz vagy felfedezéshez, akkor az emberi lélek mélységeibe kell bepillantanunk, hogy lássuk, ahogy egy bizonyos belső fejlődésfolyamaton haladt végig, ahogy kiküzdötte, hogy valahol egy csendes szobácskában valamit felfedezzen, ami azután a társadalmi élet nagy részét átalakította. Hogy mindezt társadalmi horderejében lássuk, tegyük fel egyszer a kérdést: mekkora jelentősége volt a társadalmi élet egésze számára annak, hogy Leibniz felfedezte a differenciál- és integrálszámítást? Ebből a szempontból vizsgáljuk meg egyszer a szellemi élet befolyását a társadalom életére, és - mivelhogy e szellemi életnek megvannak a maga saját alapjai - rá fogunk jönni, hogy a szellemi élet az általános társadalmi életnek egy sajátos természetű külön területeként létezik.

Ha most megkérdezzük, hogy miben áll ez a sajátos jelleg, azt kell felelnünk: mindennek, ami az emberiség szellemi életében valóban fejlődni, előrehaladni tud, a legbenső emberi produktív erőkből kell származnia. És a társadalmi élet egésze számára a leghasznosabbnak bizonyulhat, ha ebben a szellemi életben akadálytalanul kifejlődik mindaz, ami az emberi lélek mélyén szunnyad.

A második terület, az állami-jogi élet egy olyan impulzus kialakulásához vezetett el, amely az utóbbi évtizedekben egyre inkább előtérbe is lépett, egy olyan impulzushoz, amely szembefordult az állami élet mindenhatóságába vetett hittel, és azt eredményezte, hogy lényének mélységeiből fakadóan a civilizált emberiség egyre demokratikusabb lett. Az emberiség szélesebb tömegeiben törekvés támadt arra, hogy minden ember fejezze ki véleményét, amikor arról van szó, hogy emberi intézményeket kell kialakítani. Ez a demokratikus vonás tűnhet valakinek rokonszenvesnek vagy éppen ellenszenvesnek, nem ezen múlik a dolog, hanem azon, hogy ez a törekvés, mint reális erő megjelent az újabb kori emberiség történelmi életében. Ha erre a demokratikus vonásra pillantunk, akkor a valóságot kutató gondolkodónak eszébe juthat, hogy Közép-Európa belső törekvéséből, szellemi életéből fakadóan a legnemesebb szellemek foglalkoztak itt az emberek politikai együttélésével kapcsolatos eszmékkel.

Nem akarom azt mondani, hogy ma még különösebb értéket kellene tulajdonítanunk annak, amit a legnemesebben gondolkodó németek egyike, Fichte a „zárt kereskedelmi államiról kifejtett. A tartalmat itt kevésbé kell figyelembe vennünk, sokkal inkább Fichte nemes szándékát. De szeretnék utalni arra, hogy a XVIII-XIX. század fordulóján népszerű formában fellépett egy irányzat, amit a természetjog eszméjére irányuló törekvésnek nevezhetnénk. Akkoriban nagyon jelentős és őszinte szellemek annak a kérdésnek megválaszolását tűzték ki célul, hogy mi az ember viszonya a többi emberhez. Milyen általában az ember legbensőbb lénye társadalmi vonatkozásban? És azt hitték, hogy ha az embert igazán megértik, akkor azt is megtalálhatják, hogy mi tekinthető az emberek számára igazságosnak, jogszerűnek. Ők ezt észjognak, természetjognak nevezték. Úgy vélték, az ész alapján megtalálhatók a legjobb jogi intézmények, amelyek fennhatósága alatt az emberek a leginkább boldogulhatnak. Csak nézzék meg Rotteck művét (Az észjog tankönyve, 1835 - a ford.), hogy lássák, a XIX. század első felében a természetjog eszméje sokaknál nagyon élénk volt.

Ezzel azonban szembehelyezkedett már a XIX. század első felének folyamán Európában a történelmi jogi iskola. Ez meg volt győződve arról, hogy az észből nem lehet kiokoskodni azt, hogy mi a jogszerű az emberek számára. Ebben a történelmi jogi iskolában azonban nem vették észre, hogy mi is az, ami az észjog minden elgondolását terméketlenné teszi. Nem vették észre, hogy az intellektuális korszak befolyása alatt bizonyos terméketlenségbe jutott az emberiség szellemi élete. Így csupán azt mondták a természetjognak ezek az ellenfelei: az emberek saját magukból kiindulva nem képesek arra, hogy meghatározzák, mi a jogszerű, ezért a jogot történelmileg kell tanulmányozni. Azt kell megfigyelni, ahogyan az emberek történelmileg fejlődtek, ahogyan a szokásaikból, az ösztönösen alakuló kölcsönös kapcsolataikból kialakultak a jogállapotok.

A jogot tehát történelmileg kell vizsgálni, mondták. Az ilyenféle vizsgálódások ellen fordult azután Nietzsche, ez a szabad szellem A történelem hasznáról és káráról az élet számára című írásában. Rámutatott, hogy ha mindig csak azt nézzük, amit az emberiség történelmileg élt át, akkor a jelenben nem tudunk produktívan fellépni és a saját lábukon megálló eszméket kialakítani. Ami tehát az emberben elementáris erőként benne él, annak fel kell lázadnia a történelmi érzület ellen, éppen azért, hogy erre az erőre támaszkodva a társadalmi összefüggések jelenbeli rendszerét megalkothassuk.

Így a XIX. században, az intellektualizmus nagy virágkorában a mérvadó személyiségek között vita alakult ki arról, hogy a jognak valójában mik az alapjai. De ezzel már adva volt az állam alapjairól való másik vita is. Legalábbis ezt egyáltalán nem vonták kétségbe az akkori időkben. Mert az állam tulajdonképpen csak végeredménye annak, ami az egyes intézményekből következik, amelyekben a jog erői élnek. Így azzal a ténnyel együtt, hogy a jog alapjainak kikutatása iránti érzékben már nem bíztak, bekövetkezett az is, hogy az állam valódi lényegével sem tudtak többé tisztába jönni. Ezért látjuk azt, hogy a XIX. század folyamán nem pusztán a teória szintjén, hanem a gyakorlati életben is az állam számtalan ember számára, még a nagyobb tömegek számára is problémává vált, amit meg kellett oldani.

Ez nem kevésbé megfigyelhető volt az emberi civilizáció, mondhatnám, felső, tudatos szintjén is. Az alsó rétegekbe viszont belefúrta magát az, amit a demokratikus érzület megjelenéseként említettem. Ha ezt jól megértjük, akkor a jog lényegére vonatkozó kérdést sokkal alaposabban, sokkal valóságszerűbben foghatjuk fel, mint manapság szokásos. Sokan ugyanis magától értetődőnek tekintik, hogy az egyes emberből kiindulva rájöhetünk arra, hogy mi a jogszerű ezen vagy azon a területen. Az újabb jogtudósok ellenben elveszítik a talajt a lábuk alól egy ilyen törekvéskor. Úgy vélik, hogy ha az ember ezen a módon elmélkedik az életről, és közben azt is hiszi, hogy gyakorlatiasan gondolkodik, a jog számára ilyenkor eltűnik a tartalom, vagyis úgy gondolják, hogy a jog valami formális dolog. És azt mondják: ami pusztán formális, annak tartalmat kell kapnia, abba a gazdasági elemnek kell tartalomként beleömlenie.

Így az egyik oldalon az a határozott érzés támadt, hogy az ember képtelen önmagából fakadóan eljutni a jog fogalmához, a jogérzéshez. A másik oldalon mégis újra és újra az emberből kiindulva keresték a jog lényegét. A demokratikus érzület lázadozik az előbbi nézettel szemben. Mert mit mond? Azt mondja: a jognak általában nem létezik egy általános, absztrakt lerögzítése, hanem csak az a lehetőség áll fenn, hogy a társadalmi közösségben álló emberek egymással megértessék magukat, amikor kölcsönösen azt mondják: te ezt akarod tőlem, én ezt akarom tőled, és azután megegyeznek arról, hogy ez mire kötelezi őket a viszonyaikban. Ekkor a jog tisztán annak valóságából adódik, amit az emberek kölcsönösen egymástól akarnak, úgyhogy „észjogra” tulajdonképpen egyáltalán nincs is szükség. Ami pedig „történelmi jogként” jött létre, az most is folyamatosan létrejön, ha megkeressük a jog igazi talaját, és ha az emberek ezen a talajon olyan kapcsolatba kerülnek egymással, hogy a valóságból kiindulva és a kölcsönös megértés alapján a jogot továbbalakíthatják. „Bele akarok szólni abba, amikor a jogot megfogalmazzák”, ezt mondja a demokratikus érzület. Ha pedig azután valaki könyvet akar írni elméleti formában a jogról, az már nem szophatja az ujjából, hogy mi a jog, hanem egyszerűen meg kell néznie, ami az emberek között jogilag kialakult, és azt kell írásba foglalnia.

A természettudományban sem úgy járunk el a tények világában, hogy a fejünkben kitaláljuk a természeti törvényeket, hanem engedjük a dolgokat hozzánk szólni, és ennek alapján fogalmazzuk meg a természeti törvényeket. De gondoljunk arra, hogy amit bele akarunk foglalni a természeti törvényekbe, az külsőleg már fennáll, létezik. Ami viszont a jogi életben lesz érvényes, annak az emberek között kell megszületnie. Itt az élet egy másik szinten jelenik meg. Itt az ember a cselekvés területén áll, mégpedig mint társadalmi lény a többi ember mellett, amivel létrejön egy olyan mozgás, ami az emberiség fejlődésképességét a társadalomba bele akarja árasztani. Éppen ez a demokratikus érzület.

A harmadik területet, a gazdasági életet, ami ma megjelenik az ember előtt, és társadalmi újjáalakításokra szólítja fel, vagyis az újabb korban kialakult bonyolult gazdasági viszonyokat most nem szükséges közelebbről részleteznem, mert azokat sok oldalról tárgyszerűen leírták már. Azt mondhatjuk: ezek a gazdasági viszonyok nyilvánvalóan olyanok, hogy ismét csak más alapokból erednek, mint a társadalmi organizmus két másik területe, egyrészt a szellemi élet, ahol mindent, ami termékeny lehet a társadalomban, az egyes emberi individualitásból kell előhozni, itt ugyanis csakis az egyéni cselekvés adhat valamit a társadalom egészének; másrészt a jogi élet, aminek területén arról van szó, hogy a jog és ezzel az államiság az emberek kölcsönös megegyezésére épüljön. Ez a kétféle feltétel, az egyik, ami a szellemi élet számára, a másik, ami az állami-jogi élet számára teremti meg az alapot, nem található meg a gazdasági életben.

A gazdasági életben ugyanis nem az a helyzet, hogy az eseményekre vonatkozó nézetek az egyénen múlhatnának. A XIX. század folyamán láthattuk, amikor az intellektualizmus az emberiségben akkora virágzáshoz jutott, hogy egyes nagyon jelentékeny emberek - ezt most nem ironikusan mondom, hanem hogy a dolgot ténylegesen jellemezzem -, akik a legkülönbözőbb területeken álltak, erről-arról előadták véleményüket, olyan személyek, akik jól ismerték a gazdasági életet, akikről tehát feltételezhető volt, hogy helyesen ítélnek. Ha azután nyilatkoztak valamiről, ami az ő területüket illette, és ami még a törvényhozást is befolyásolta, akkor az ember gyakran azt mondhatta magának: amit ez vagy az a személy kijelent például az aranyvaluta gyakorlati hatásáról, az jelentős és elmés. Sőt még el is ámulhatunk az elmésségek sokaságán, ha figyelemmel kísérjük, hogy mi minden történt a különböző gazdasági szövetségekben abban az időben, amikor egyes államokban áttértek az aranyvalutára. De ha tanulmányozzuk azoknak a dolgoknak a későbbi alakulását, amiket előre meg- mondtak, akkor azt látjuk, hogy ez vagy az a nagyon jelentős személy megmondta például, hogy az aranyvaluta hatására a vámsorompók majd megszűnnek. Ennek mégis az ellenkezője történt.

Ennélfogva meg kell állapítanunk: maga az okosság, ami nagyon sokat segíthet a szellemi élet területén, nem mindig lehet valakinek a biztos vezetője a gazdasági életben. Így fokozatosan észrevesszük, hogy az egyes személy a gazdasági élet területén általában semmilyen mértékadó ítéletet nem hozhat. Itt az ítéletek csak közös elhatározásokként jöhetnek létre, amennyiben ezek sokak együttműködéséből származnak, akik az élet legkülönbözőbb területein állnak. Itt nem lehet szó puszta elméleti bölcsességről, hanem csakis gyakorlatias életbölcsességről, hogy valóban érvényes ítéletek szülessenek meg sok ember együttműködése alapján.

Ezek szerint az egész társadalmi élet három egymástól különböző területre tagolódik. A szellemi élet területén az egyes emberről, az egyénről kell beszélnünk. A demokratikus jogélet területén minden emberről kell beszélnünk, mert itt az ember viszonya az emberhez magán az általános emberlényen múlik, amiről minden egyes ember nyilatkozhat. A gazdasági élet területén viszont sem az individualitás véleménye nem lehet mérvadó, sem az olyanfajta vélemény, ami minden ember azonos nézőpontja alapján esik egybe. Ezen a területen arról van szó, hogy az egyén a saját területéről behozza a maga szakértelmét és tapasztalatát az egészbe, hogy azután a gazdasági szövetségek egy közös elhatározást formáljanak ki a megfelelő irányban. De ez csak úgy állhat elő, ha az egyének jogos véleményei egymáshoz csiszolódnak. Ezért a szövetségeknek úgy kell működniük, hogy egyesüljön bennük mindaz, ami így egymáshoz csiszolódott a közös elhatározás érdekében. A teljes társadalmi élet így erre a három területre oszlik. Ezt nem valamilyen utópisztikus eszme mondja nekünk, hanem az élet valóságszerű vizsgálata.

De újra és újra le kell szögeznünk, hogy a társadalmi organizmus az előrehaladó erők mellett mindig magában hord bomlasztó erőket is. Így mindaz, amit a társadalmi életbe belejuttatunk, egyidejűleg romboló erőket is magában foglal. Ennélfogva szakadatlanul tartó gyógyításra, helyrehozásra van szükség a társadalom organizmusának területén.

Ha most ebből a szempontból tekintünk rá a szellemi életre, azoknak a vizsgálódásoknak értelmében, amelyeket ezekben a napokban folytattunk, kifejezetten azt mondhatjuk: a Kelet társadalmában a szellemi élet volt az egyetemesen mértékadó. Minden egyes dolog, lényegében véve az állami és a gazdasági életben is, a szellemi élet impulzusaiból volt meghatározva úgy, ahogyan ezt az elmúlt napokban bemutattam. Ha megnézzük itt a társadalmi folyamatokat, azt találjuk, hogy ebben a korszakban - hiszen minden korszakban ez másképp történik - a szellemi életből impulzusok áramlottak ki, amelyek behatoltak a társadalom egyes képződményeibe. A szellemi életből kiindulva bizonyos eszmék alapján formálták meg a gazdasági viszonyokat is, és az állam intézményeket épített ki a szellemi élet irányításával. De közben azt is tapasztaljuk, hogy a szellemi életnek folyamatosan az a tendenciája, hogy bomlasztó erőket fejlesszen ki, vagy olyan erőket, amelyekből utóbb ilyen bomlasztó erők képződhetnek.

Ha magunk elé képzeljük a keleti szellemi életet ebben a mindenhatóságában, akkor azt látjuk, hogy ebből a szellemi életből állandóan egy olyan impulzus árad ki, hogy az emberek osztályokba, rendekbe különüljenek el. Tanulmányozva annak okát, hogy miért volt akkora jelentősége Keleten a kasztrendszernek, kiderül, hogy az emberek a kasztrendszert annak szükségszerű kísérőjelenségeként tekintették, hogy a társadalmi élet szellemi impulzusok alapján fejlődhessen. És így látjuk még Platónnál is, amikor azt fejtegeti, hogy az ideális államban az embereket szét kell választani bölcsek, katonák és termelők rendjére, tehát rendekbe kell különülniük. Ennek okát kutatva rájövünk, hogy éppen a szellemi élet mindenhatósága miatt keletkeztek a rendek, az osztályok közötti különbségek, az egykor bevezetett ilyen tagozódás folytán. De azután az osztályokon belül megjelent az emberi individualitás, amely ezeket az osztályokat a társadalomra nézve már ártalmasnak érezte. A szellemi életen belül tehát folytonosan alkalmak adódnak arra, hogy szakadékok támadjanak a rendek, az osztályok, maguk a kasztok között.

Ha most az államiság szférájára pillantunk, akkor ezen a területen főleg azt kell észrevennünk, amit korábban már említettem, mint a munka meghódítását az emberiség fejlődésmenetében az egységes társadalmi organizmus egésze számára. Éppen azzal, hogy az ázsiai teokrácia olyan államisággá alakul, ami már a jogi impulzus befolyása alatt áll, fejlődik ki a munka problémája. Amennyiben minden egyént hozzá kell juttatni a maga jogaihoz, megjelenik az a követelmény is, hogy a munka helyes módon illeszkedjen a társadalom organizmusába. De amikor a vallási életről levált a jogi élet, majd amikor mind jobban előrenyomult a demokratizálódás felé, amikor ez egyre inkább kibontakozott, akkor az emberiségben fokozatosan tért hódított a társadalmi gondolkodás bizonyos formalizmusa is.

A jog abból fejlődött ki, amit az egyik ember a másiknak mondhat. Az észből nem okoskodhatták ki a jogot. De az ész és ész közötti kölcsönös párbeszédből - ha használhatom ezt a kifejezést - létrejön az eleven jogi élet az emberek között. Ez pedig hajlamos a logikára, a formális gondolatokra. Amikor az emberiség áthalad a korszakain, áthalad egyoldalúságokon is. Ahogy átment a teokrácia egyoldalúságán, később átmegy az állam egyoldalúságán. Ekkor pedig a társadalmi életben különösképpen a logikai elemet ápolják, azt, amelyik mindig kigondol, kieszel. Csak emlékezzünk arra, hogy a történelmi fejlődés során a jogi életre mekkora emberi gondolati erőt fordítottak.

Ezzel viszont az emberiség az absztrakció vizeire hajózott. Érzékelhetjük, hogy pontosan a jog princípiumának befolyása alá kerülve az emberi gondolkodás mind inkább absztrakttá válik. És amit az emberiség az egyik területen kifejleszt, az egy bizonyos ideig kiterjed az egész emberi életre is. Ennek volt az a hatása is - amint korábban már utaltam erre - , hogy a vallási életbe, ha mondhatom így, belecsúszik a jogi elem. A világnak törvényt adó és az embernek kegyelmet nyújtó keleti istenből egy bíráskodó isten lesz. A kozmosz világ-törvényszerűségéből világ-igazságszolgáltatás lesz. Ezt leginkább a középkorban figyelhetjük meg. Ezzel pedig az ember gondolkodásába és érzésébe befurakodik az absztrakció. Egyre inkább absztrakciókkal akarnak az életen úrrá lenni.

Így terjeszkedett ki az absztraháló gondolkodás a vallási életre, a szellemi életre egyfelől, a gazdasági életre másfelől. Fokozatosan tért hódított az állam mindenhatóságába vetett hit, amely a maga absztrakt jellegű bürokráciája és alkotmánya alapján működik. Az emberek a haladást látták abban, hogy az oktatás területén az állam teljesen belefolyik a szellemi életbe. De ezt ezáltal absztrakt viszonyok közé kellett szorítani, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az absztrakciók a jogi életbe is benyomultak. A gazdaságra is bizonyos mértékig kiterjeszkedett az, amit az emberek az állam területén tartottak megfelelőnek. Abban a korban, amelyben a gazdaság modern formája megjelent, általános volt az a nézet, hogy mindenekelőtt az állam legyen az a hatalom, amelynek a gazdasági élet helyes módozatairól döntenie kell. Így tehát az élet egyéb területeit is alárendelték az absztrakció befolyásának. Amennyire absztrakt lett maga az élet, az éppannyira valóságává is vált. Ezt csak szemléltetni szeretném az emberi nevelés terén.

Korunkban, amelyben az okosság olyannyira súlytalan már, összegyűlnek emberek kisebb vagy nagyobb tantestületekben - ez teljesen mindegy is -, hogy kiötöljék, mik a legjobb pedagógiai rendszabályok. Amikor így összejönnek és kigondolják, hogy miképpen kell oktatni, és mi mindent kell ebben vagy abban az osztályban a tantervbe felvenni, akkor - ezt most irónia nélkül mondom - igazán kitűnő dolgokat találnak ki. Meg vagyok győződve arról, hogy ezek az emberek, ha csak valamelyest is okosak - és ma már a legtöbb ember ilyen -, ideális programokat hoznak létre. A programok korában élünk, vagy legalábbis éltünk, mert részben már kezdenek túllépni is ezen. Bőségesen el vagyunk látva programokkal, tantételekkel mindenféle életterületen. Társaságokat alapítanak, azután újra társaságokat alapítanak, amelyek felvázolják programjaikat: ez vagy az legyen ilyen meg olyan. Egyáltalán nem akarok ellenvetéseket tenni ezek ellen a programok ellen, biztos vagyok benne, hogy azok, akik megkritizálják ezeket a programokat, alapjában véve nem csinálnának jobbakat. Csakhogy nem ezen múlik a dolog! Mert amiket így kigondolnak, azt ráerőszakolhatják ugyan a valóságra, de azután a valóság már nem olyan lesz, hogy abban élni is tudnának az emberek. De ez utóbbi az, ami végül is számít.

Így mintegy ideiglenesen megrekedtek a dolgok ezen a területen. Emlékezhetünk, hogy valaki talán a legjobb, a legnemesebb szándékkal a legújabb kor emberiségfejlődése iránt egy ilyen jellegű programot tett közzé tizennégy pontban az egész civilizált világ számára. De ez azonnal szilánkokra tört, amikor találkozott a valósággal. Rendkívül sokat tanulhatunk Wilson tizennégy absztrakt pontjának sorsából, amelyek az okos emberi agyból pattantak ki, de amelyek mégsem voltak valóságszerűek, nem az életből fakadtak. [Thomas Woodrow Wilsonnak, az USA elnökének A világbéke programja című 1918-ban tartott beszédéről van szó - a ford.]

Így a pedagógiában, a nevelés- és oktatásügyben sem az olyan programokon múlik a dolog, amelyek valahol mégis csak az állami élet és a jogi élet szférájából származnak. Itt kibocsáthatják ugyan a legjobb rendeleteket is arról, hogy mit kell az embereknek általánosságban csinálniuk. De a valóságban mindig egy konkrét tantestülettel van dolgunk, amely ilyen vagy olyan képességű tanárokból áll. Ezzel pedig ténylegesen számolnunk kellene. Mert bármi program csak azzal valósítható meg, ami e tanárok egyéniségéből következik. Érzéssel, átéléssel kell tehát közelednünk ezekhez a személyekhez. Minden nap újra és újra a közvetlen életből kiindulva kell megfogalmaznunk azt, hogy mi történjen. De akkor nem is állíthatunk fel valamilyen mindent felölelő, mindenre kiterjedő programot! Egy ilyen csak valami absztrakció marad. Minden csak az életből olvasható ki. Gondoljunk el egy extrém esetet: valahol csupán közepes képességű tanárok vannak; de ha ezeknek a tanároknak egy órán nem tanítaniuk kellene, hanem inkább azon elmélkedniük, hogy milyen tanítási terveket gondoljanak ki, milyen intézkedéseket hozzanak, akkor bizonyára nagyon sok okos dolgot hordanának össze. De valami egészen más dolog a tanítás konkrét menetében részt venni: ebben csakis a képességeik számítanak, amelyek őket mint embereket jellemzik. Egészen más az, hogy magával a konkrét élettel számolunk-e, vagy pedig csupán azzal, amit egyedül az intellektusból merítünk. Az intellektusnak ugyanis megvan az a sajátossága, hogy a dolgokat eltúlozza, hogy mindig a világ egészére akar kiterjedni. De a való életben ennek az intellektusnak csupán szolgálónak kellene lennie az egyes konkrét területeken.

Ám ha arra gondolunk, ami az emberek között akkor jön létre, amikor emberi lényük teljes egyenlőségében viszonyulnak egymáshoz, és ami mint jog létezik számukra, akkor azt kell mondanunk: ami az emberek között így kifejlődik, egészen helyes lesz, ha azt a jelenkor absztrakciói alapján fogalmazzák meg, mert ilyennek érzékelik az emberek. Amikor jogviszonyokat hoznak létre egymás között, azok bizonyos absztrakt emberi fogalmakra épülnek. De csakis azáltal válnak ezek az absztrakt fogalmak meghatározott jogviszonyokká, hogy az emberek demokratikus módon érintkeznek egymással. Az általános emberi szintjén ugyanis semmi olyan nem keletkezhet, ami az egyén közvetlen életéből származik, hanem csakis az, ami az emberek számára általánosságban lehet érvényes. Azaz, demokratikus talajon, éppen akkor, ha becsületesek akarunk lenni, nincs helye az olyasminek, aminek a szellemi élet területén éppenhogy az ember individualitásából kell erednie. Ezért észre kell vennünk, hogy amikor korjelenség lett a jogi és állami élet mindenhatóságában való hit, ami történelmileg akkor jogosultnak is számított, tehát a modern államok kialakulásának időszakában: ezek az államok kisajátították az iskolákat, éppen azért, mert egyéb hatalmukról le kellett mondaniuk, amelyeket többé már nem gyakorolhattak. De a történelmet nem kellene visszafelé forgatnunk.

Mert világosan kell látnunk a következőt: megjelent egy tendencia a legújabb kor fejlődésében, az, hogy a szellemi élet ismét önálló módon tudjon fejlődni, önmagán belül alakulhasson, vagyis úgy, hogy a szellemi életnek meglegyenek a saját társadalmi formái, a saját igazgatása, hogy még az is, ami az egyes iskolai órákon történik, a tanár személyiségének eleven életéből fakadjon, ne valamilyen rendelet betartásából. Jóllehet haladásként tekintették, hogy a szellemi életet és vele az iskolát az államnak kiszolgáltassák, nekünk el kell határoznunk, hogy ezt az utat ismét visszafordítjuk. Akkor lehetővé válik, hogy a szellemi életben, és nem kevésbé az oktatásügy területén is, a szabad emberi individualitás kezdjen érvényesülni. És senkinek sem kell félnie, hogy ezáltal a tekintély fogalma esetleg csorbát szenvedne. Nem. Ahol az emberi individualitásból kiindulva produktívan kell cselekedni, ott az emberek vágyódnak a természetesen adódó tekintélyek után. Már a Waldorf- iskolában is láthatjuk ezt. Itt mindenki örül annak, ha ez vagy az a személyiség tekintély lehet számára, mert szüksége van arra, amit ez a másik ember produkál a saját individualitásából fakadóan.

Az állami-jogi élet számára tehát fennáll az a lehetőség, hogy demokratikus értelemben működjön. De ez megint csak olyan, hogy éppen az absztraktságra való hajlama folytán az állami élet magában hordozza azt, hogy olyan erőket fejlesz- szen ki, amelyek azután romboló erőkké válnak. Ha tanulmányozzuk, hogy az absztrakcióra való hajlam következtében az állami-jogi szférában minden, amit ott művelnek, egyre inkább elszakad az egyes életterületeken megjelenő konkrét érdekektől, akkor észrevesszük, hogy éppen az ilyen állami életben rejlik az alapja annak az absztrakciónak is, amelyik a tőke körforgásában egyre erősebben érvényesül.

A modern tőkeképződést a néptömegek ma gyakran támadják. De ahogyan a küzdelmet vezetik, az elárulja, hogy a viszonyokat valójában nem ismerik. Mert aki a tőkét vagy a kapitalizmust el akarná törölni, annak az egész modern gazdasági és társadalmi életet is el kellene törölnie. Ez a társadalmi élet ugyanis nem létezhet más princípium alapján, mint csakis a munkamegosztásén, ezzel pedig már éppannyira adva van a tőkeképződés is. A legújabb korban ez különösen azáltal nyilvánul meg, hogy a tőke nagy részét a termelőeszközök képviselik. A lényeges azonban az, hogy a kapitalizmus először szükségszerű jelenség a modern életben, de másfelől mindig odavezet, főleg amikor államosít, hogy a pénzt elszakítják a társadalom egyes konkrét területeitől. A XIX. században ezt odáig fokozták, hogy ami eleinte cirkulált a társadalmi életben, azt éppannyira elszakították az egyes életterületektől, amennyire egy csakis absztrakciókban élő gondolkodó sápadt eszméi szakadnak el a való élettől. Az a gazdasági elem, amelyik ilyen módon elkülönült a társadalom egyes életterületeitől: a pénztőke. Ha valamilyen pénzösszeg van a tárcámban, úgy ez az összeg minden tetszés szerinti gazdasági objektumot, sőt a szellemi élet objektumait is képviselheti. Ahogyan tehát egy teljesen általános fogalom viszonyul az egyes tapasztalatokhoz, olyan módon viszonyul a pénztőke az egyes konkrét életterületekhez. És ez az, amiért válságoknak kell kirobbanniuk a társadalmi rendszeren belül.

Ezeket a válságokat sokféleképpen tanulmányozták. A marxizmusban például nagy szerepet játszik a válságelmélet. A tévedés abban áll, hogy a válságokat egyoldalú oksági sorra vezetik vissza, holott azokat valójában kétféle mozgásra kell visszavezetnünk. Előfordulhat, hogy a tőke fölöslegben van; akkor ez odavezet, amennyiben fölöslegként forgalomba kerül, hogy válság keletkezik. De az is lehetséges, hogy túlságosan kevés a tőke, ez szintén válsághoz vezet. Ezek a válságok viszont különböző természetűek. Ezeket a dolgokat a mai közgazdaságtanban sem a valóságnak megfelelően elemzik. Valójában az a helyzet, hogy ugyanazt a dolgot a legkülönbözőbb okok válthatják ki.

Így azt látjuk, hogy éppen úgy, ahogy a szellemi életben megvan a hajlam, hogy romboló erőkhöz vezessen, amelyek a rendi különbségekből, az osztály- és kasztkülönbségekből származnak, úgy a gazdasági élet, amely - részben joggal - absztrakciókra törekszik, szintén azt a tendenciát hordozza magában, hogy egyfelől ugyan előrehaladó erőket fejleszt ki, amelyek a jogosult tőkeképződésben rejlenek, másfelől viszont az a tény, hogy a kapitalizmus absztrakt gazdasághoz vezet, amelyben az ember egy tőkemennyiséggel éppúgy az egyik, mint a másik dolgot is csinálhatja, azt eredményezi, hogy válságok keletkeznek.

Amikor az emberek mindezt megfigyelik, társadalmi reformerré csapnak fel, és kigondolnak mindenfélét, ami gyógyszerül szolgálhatna. Ám itt szembetalálkoznak azzal, hogy az egyes individualitásnak ugyan fontos szerepe van a gazdasági életben, amennyiben magával hozza tapasztalatait - a megfelelő szövetségekben -, csakhogy ez az egyedi individualitás egymagában nem határozhatja meg azt, ami ténylegesen mértékadó lesz a gazdaság életében. Ezért emeltem ki a jogi-állami élet és a szellemi élet mellett, mint szükséges tényezőt, a társulást a gazdasági életben.

Amikor Németországban munkások egy kisebb gyűlésén a társulásokról beszéltem, valaki azt mondta: mi már sok mindenről hallottunk beszélni, de hogy tulajdonképpen mik ezek a társulások, azt nem tudjuk, erről még sohasem hallottunk. - Ezért most itt is elmondom.

A „társulás” nem egy szervezet, nem valamilyen koalíció. Úgy jön létre, hogy az egyes gazdálkodók összejönnek, és nem azt tárgyalják meg, ami valamilyen központi helyről jön, hanem az egyén azzal járul hozzá a dologhoz, amit a saját területének tapasztalataiból tud és ismer. Csak az ilyen együttműködésre, ahol mindenki a legjobbat adja és ahol minden, ami történik, a sokaság összhangjából ered, csak az ilyen társulásokra épülhet minden további gazdasági esemény is.

Az ilyen társulások idővel egymáshoz fognak illeszkedni. Ez létre fog jönni, efelől nincs kétségem. Aki azt mondja nekem, hogy ez utópia, annak azt mondom: tudom, hogy ezek a társulások egyszerűen az ember tudatalatti erői alapján fognak megszületni. Ám ezeket a társulásokat elősegíthetjük az értelem révén is, meggyorsíthatjuk a keletkezésüket, vagy pedig megvárjuk, amíg a szükség kikényszeríti őket.

Ezekben a társulásokban egyesülnek azok, akik a termeléssel, a kereskedelemmel foglalkoznak és a fogyasztók. Csupán a termelés, az áruforgalom, a javak és a fogyasztás fognak bennük szerepet játszani, miközben a munka egyre inkább a jogi élet szférájába húzódik át. Mert a munka vonatkozásában is az embereknek már demokratikus módon kell megértetniük magukat egymással. Ezzel pedig a munka kikerül annak uralma alól, ami csupán a gazdasági élet területén belül érvényesül! Ezt éppen az teszi lehetővé, ami a társulásokban közös elhatározásból születik meg, a termelők és a fogyasztók azokkal való kapcsolata révén, akik a forgalmat bonyolítják.

A gazdasági élet területén, a társulásokban ezért csakis a javak fognak szerepet játszani. Ebből azonban valami nagyon jelentős következik, az tudniillik, hogy általában felhagynak azzal, hogy egy áru áráról és értékéről valamilyen rögzített irányelvet állítsanak fel, hanem azt fogják mondani: minden dolog ára, értéke változik az életkörülményekkel. Ezért az árat és értéket közös elhatározás alapján a társulások fogják mindig meghatározni. Nem akarom ezt tovább fejtegetni, bővebben A társadalmi kérdés lényege című könyvemben lehet utána olvasni.

Megfigyelések nyomán tehát rámutattam a következőkre. A teljes társadalmi élet három területre tagozódik: szellemi életre, jogi és állami életre, illetve gazdasági életre, amelyek egészen sajátos és egymástól különböző feltételeken alapulnak. Ezeknek a modern civilizáció fejlődésén belül bizonyos fokig önállóságban kell működniük. Ezt az önállóságukat megérteni, és mindegyik területnek fokozatosan megadni a saját osztályrészét, hogy ezzel a helyes módon együttműködhessenek, ezen múlik ma minden.

A társadalmi organizmus e hármas tagozódásáról az emberiség már a legkülönbözőbb módokon elmélkedett. Amikor az előbb említett könyvem többfelé ismertté vált, erre vagy arra a dologra utaltak is, ami egybecsengett a korábban már ismertekkel. Mármost nem akarok valamiféle elsőbbségi kérdésbe bocsátkozni. Nem arról van szó, hogy az ember mire jött rá, hanem arról, hogy az hogyan vezet el bennünket az élethez. Csak örülhetnénk, ha az emberek többsége is ezt így fogná fel. De meg kell jegyeznem a következőket. Ha Montesquieu Franciaországban leírta is a társadalom hármas felosztását, az egyszerűen csak egy felosztás volt. Rámutatott arra, hogy a három területnek teljesen eltérő feltételei vannak, ezért egymástól el kell választani őket. Az én könyvem irányultsága nem ez. Abban nem arról van szó, hogy úgy különböztetjük meg a szellemi életet, a jogi életet és a gazdasági életet, ahogy az emberben szembeállítják egymással az idegi-érzékszervi rendszert, a szív- és tüdőrendszert, illetve az anyagcsererendszert, azt mondván: ez három egymástól különböző rendszer. Itt sem efféle felosztásról van szó, hanem arról, hogy lássuk, ahogy ezek a különböző területek összedolgoznak, és hogy harmóniájuk a leginkább úgy jön létre, ha mindegyik a saját feltételei alapján működhet.

De így van a társadalmi organizmussal is. Ha a szellemi életet, a jogi-állami életet és a gazdasági életet, mindegyiket a saját eredeti alapjára helyezzük, ha engedjük őket a saját eredeti erőikből működni, akkor a társadalmi organizmus egysége is helyreáll. És majd megfigyelhetjük, hogy e területek mindegyikéből bizonyos romboló erők is feltörnek, amelyek azonban a többi területtel való együttműködés hatására visszaszoríthatók. Ezzel megérthetjük, hogy nem pusztán a társadalmi organizmus hármas felosztásáról van szó, mint Montesquieu-nél, hanem a társadalmi organizmus hármas tagozódásáról, amelynek egyes részei éppen azáltal forrnak össze a teljes társadalmi organizmus egységévé, hogy minden ember mind a három területhez hozzátartozik. Az emberi individualitás, akin mégis csak minden múlik, úgy áll benne ebben a hármasan tagolt társadalmi organizmusban, hogy ő az, aki a három részt egymással összekapcsolja.

Így megállapíthatjuk - feltéve, ha elfogadjuk az eddig mondottakat -, hogy a társadalom organizmusának nem valamiféle megosztását, hanem a szerves tagozódását kell célul tűznünk, hogy ezzel a helyes módon jöjjön létre a társadalmi organizmus egysége. Ha körülnézünk a világban, láthatjuk is, hogy Európa emberisége több mint egy évszázada azon fáradozik, hogy egy ilyenféle tagozódást találjon. Ez el fog jönni - még akkor is, ha az emberek nem törekszenek rá tudatosan -, mert öntudatlanul úgy fognak viselkedni a gazdaságban, a szellemiségben, a jogi-államiságban, hogy ez a hármas tagozódás kialakuljon. Ez olyan valami, amit az emberiség fejlődése követel meg.

Ezzel arra is utalhatok, hogy az a három impulzus, amely e három különböző életterülettel kapcsolatban érvényesül, egykor mint három jelentőségteljes ideál, mint három jelige jelent meg az európai civilizációban. A XVIII. század végén

Nyugat-Európában felhangzott a szabadság, egyenlőség, testvériség hívószava. Ki tagadná, amennyiben együtt tart az újabb idők fejlődésével, hogy ez a három szó három alapvető emberi eszményt foglal magában? De másfelől ismét csak meg kell említenem, hogy sokan voltak a XIX. században, akik nagyon elmésen cáfolták azt, hogy lehetséges egy olyan egységes társadalom, egy olyan állam, amely ezeket az ideálokat együtt és egyaránt meg tudná valósítani. Több szellemes művet írtak, amelyekben azt bizonygatják, hogy az államban nem lehet teljes mértékben közös nevezőre hozni a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget. És nem mondhatjuk, hogy amit itt éles elméjűen megfogalmaztak, az ne lenne valóban igen aggasztó számunkra. Ezzel ismét az élet egy ellentmondásánál találjuk magunkat.

Csakhogy az élet nem olyasmi, ami ne tartogatna számunkra semmiféle ellentmondást. Minden tele van ellentmondásokkal. És az élet abban áll, hogy a felmerülő ellentmondásokat mindig újra legyőzzük. Éppen az ellentmondások kialakulásáról és azok legyűréséről szól az élet. Így rendkívül lényeges, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség három nagy eszméjét kimondták. Mert az emberek még a XIX. században is és egészen a mi korunkig folyamatosan azt hitték, hogy mindent teljesen központosító módon kell elrendezni, előírni. Ezért estek tévedésekbe ezen a területen. És ezért nem láthatták be, hogy igazából semmi jelentősége nincs azzal vesződni, hogy mi módon kell alkalmazni a termelőeszközöket, fejleszteni a kapitalizmust és így tovább, hanem inkább arról van szó, hogy az embereket olyan körülmények közé kell juttatni, amelyekben társadalmi ügyeiket lényük legsajátabb törekvései alapján rendezhetik el.

Az életből kiindulva kell tehát megértenünk a következőket. A szabadságnak a szellemi életben kell érvényesülnie, az individualitás szabad produktív kibontakozásában. Az egyenlőségnek a jogi-állami életben kell érvényt szerezni, ahol mindenkinek a többi emberrel együtt demokratikus értelemben kell kialakítania azt, ami minden egyes embert megillet. A testvériségnek pedig a konkrét szövetségekben kell hatást kifejtenie, amelyeket társulásoknak neveztem. Csak aki így tekint az életre, az látja azt helyesen.

Akkor azonban be kell látnunk azt is: mivel absztrakt módon azt hitték, hogy a puszta egységállamban, ahová benyomult a gazdasági elem, mind a három ideált minden területen egyaránt érvényesíteni kell, ez az életben ellenmondásokhoz vezetett. A szabadság, egyenlőség, testvériség három ideálját akkor fogjuk életteljesen látni, ha tisztázzuk magunkban: a szabadságnak a szellemi életben kell uralkodnia, az egyenlőségnek az állami-jogi életben, és a testvériségnek a gazdasági életben. Mégpedig nem szentimentális módon, hanem úgy, hogy ezek olyan társadalmi alakulathoz vezessenek, amelyben az emberek úgy élhetnek, hogy bennük nem veszítik el emberi méltóságukat és emberi értéküket. Ha megértjük, hogy egységes társadalmi organizmus csakis ott jöhet létre, ahol a szellem produktívan fejlődik a szabadság talaján, ahol megvalósul az egyenlőség az állami és jogi életben és a testvériség a gazdasági életben, a társulásokban, akkor túljuthatunk a jelenkor legfájóbb társadalmi nehézségein is.

Mert csak ami az emberből mint individualitásból szabadon törhet fel, az nyújthat számára olyan szellemi életet, amely az igazságban gyökerezik. Ez az igazság csak úgy juthat felszínre, ha közvetlenül az emberi kebelből árad ki. A demokratikus érzület sem nyugodhat addig, amíg ki nem vívta az egyenlőséget az állami-jogi szférában. Elvégezhetjük ezt tudatosan is, különben kitesszük magunkat a forradalmaknak. Gazdasági területen pedig testvériségnek kell érvényesülnie a társulásokban.

Ezek után a jog, amit az emberek egymás között ama viszony alapján teremtenek meg, amelyben az ember a másik emberrel egyenlőként állhat szemben, már élő-eleven jog lesz. Minden más jellegű jog, ami bizonyos értelemben pusztán az emberek felett lebeg, konvencióvá válik. A valódi jognak az emberek közös létéből kell származnia, máskülönben puszta konvenció lesz.

Az igazi testvériség is csak bizonyos életgyakorlatra épülhet, ami a gazdasági viszonyokat szem előtt tartva fejeződik ki a társulásokban. Egyébként az emberek együttműködése a szövetségekben nem életgyakorlatot, hanem puszta életrutint eredményez, amiként ezt gyakran tapasztaljuk a jelenkorban.

Csak ha feltesszük a kérdést, hogy hova vezethet a kaotikus társadalmi állapotokban az, amikor az igazság helyett a frázis érvényesül a szellemi életben, amikor a jog helyett a konvenció érvényesül az állami-jogi életben, és amikor az életgyakorlat helyett a rutin a gazdaság területén, akkor fogjuk a dolgokat tisztábban látni. És akkor fogunk egy olyan útra lépni, amelyen általában a társadalmi kérdés a helyes irányban megoldható lesz.

Talán némileg megütközést kelt, hogy itt a társadalmi kérdéshez nem úgy közelítettünk, ahogyan többen vélik, hogy közelíteni kellene. De nekünk a szellemtudomány segítségével, amely mindenkor a valóságra irányul, arról kell beszélnünk, amit magában a valóságban tapasztalunk. És ennek alapján kell felvetnünk a társadalmi élet lényegére vonatkozó legfontosabb kérdéseket, amilyen ez is: a társadalmi organizmus helyes tagozódása révén hogyan jutunk el a mindenfelé uralkodó frázistól - amire az egyes ember azáltal kényszerül, hogy szellemi munkálkodása során meg kell hajolnia valaki más előtt - az igazságig, hogyan jutunk el a konvenciótól a jogig, és az életrutintól a valódi gyakorlatig?

Csak ha belátjuk, hogy a hármas tagozódású társadalmi organizmus kialakítása szükséges ahhoz, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség elve megvalósuljon, akkor ragadjuk meg gyökerénél a társadalmi kérdést, és akkor a jelenkori időszakot helyesen kapcsoljuk össze a XVIII. század végével. Ezen a módon Közép-Európa is megtalálhatja a lehetőséget arra, hogy amit Nyugat-Európa kimondott, amikor azt követelte: szabadság, egyenlőség, testvériség, azt már maga is a saját szellemiségéből fakadóan mondja ki - szabadság a szellemi életben, egyenlőség az állami-jogi életben és testvériség a gazdasági életben.

Ez az útja annak, hogy tegyünk valamit a társadalmi kérdés ügyében, és megértsük, hogy a társadalmi organizmus három területe együttműködhet a szabadság, az egyenlőség és a testvériség alapján, kivezetve bennünket a mai zűrzavaros szellemi, jogi és gazdasági viszonyok közül.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként