Még néhány gondolat az elvesztett templomról. A salamoni templomot, a legnagyobb szimbólumnak kell tekintenünk. Mindenekelőtt arról van szó, hogy ezt a jelképet megértsük. A Bibliából ismerjük annak menetét, ahogy létrejött. De nemcsak puszta j elképekkel van dolgunk, hanem tényleges külső igazságokkal is, amelyekben azonban mély világtörténelmi szimbólumjut kifejezésre. És akik a templomot építették, tudatában voltak annak, amit ezzel kifejezésre akartak juttatni.

Most azt akarjuk megvizsgálni, miért építették a templomot. És látni fogják, hogy minden szó, amit a Biblia említ, mély jelentőségű jelkép. Emellett arra is kell gondolnunk, hogy milyen korban végezték el az építést. Mindenekelőtt vegyük szemügyre a bibliai szavakat, hogy minek kell a templomnak lennie. Jahve ezeket a szavakat intézi Dávidhoz. ,JEgy ház az én nevemnek?'. Tehát egy ház, a „Jahve” névnek. Most tisztázzuk, mit jelent a „Jahve” név.

A régi zsidóságban eltelt egy bizonyos idő, amíg világossá vált „Jahve” nevének szentsége. Mit jelent ez? A gyermek életének egy bizonyos szakaszában tanulja meg, hogy az „én” szót használja. Ezt megelőzően úgy tekinti magát, mint valami tárgyat. Ahogy más tárgyakat megnevez, úgy nevezi meg magát is egy objektív néven. Csak később tanulja meg az „én” szó használatát. Nagy szellemek számára az a pillanat, amelyben az élet folyamán először tapasztalja meg önmagában az ént, amikor ez először válik tudatossá, igen jelentőségteljes. Jean Paul mondja el magáról ezt az élményt. Mint kis fiú egy csűr mellett állt az udvarban, itt élte át először saját énjét. És annyira tiszta és ünnepélyes volt számára ez a pillanat, hogy ezt mondta róla: „Mint valami legszentebb dologra, úgy tekintettem akkor belső mivoltomra”.

Az emberek számos fajon át fejlődnek, és egészen az atlantiszi időkig mindnyájan ilyen objektív módon fogták fel magukat. Csak az atlantiszi faj idején fejlődött az ember odáig, hogy „én”- nek mondhatta magát. A régi zsidók ezt tanításként fogták fel.

Az ember áthatol a természeti birodalmakon. Végül is felmerül benne az én-tudat. Az asztráltest, az étertest, a fizikai test és az én együtt alkotja a pithagorászi négyzetet. És a zsidóság hozzá tette ehhez az isteni ént, ami fentről jön le hozzánk, ellentétben az alsó énnel. Így jött létre a négyszögből az ötszög. Ezáltal kapta meg a zsidóság népének urát, és ezért egyfajta szent dolog volt a „név” kiejtése. Míg más nevek, mint például az Elohák, vagy Adonáj, népszerűek lettek, „Jahve” legszentebb nevét csak a felkent pap ejthette ki. Salamon korában történt, hogy a zsidóságban kialakult a Jahve-név szentsége, azé az „én”-é, amely az emberben lakhat. Jahve parancsát az emberekhez így kell felfognunk, amely azt akarta, hogy az ember önmagát Isten szent templomává tegye. Ezzel az istenség új felfogása jöhet létre, az ugyanis, hogy az istent, aki az ember keblében, az emberi én legmélyebb szentélyében van elrejtve, morális istenné tegyük. Az emberi test így a legszentebbnek a képmásává válik.

Egy külső jelképet kellett létrehozni, mert az ember Isten háza. A templomnak szimbólumnak, az egyedi emberi test jelképének kellett lennie. Ezért hívták meg az építőket - Hirám-Abiffot - akik értettek a világi mesterségekhez, és az embert magát istenné tudták átalakítani. A Bibliában két kép kapcsolódik ehhez: az egyik a Noé bárkája, a másik a salamoni templom. Mindkettő bizonyos módon ugyanaz, és mégis alapvetően különböznek egymástól.

Noé bárkáját azért építették, hogy az embert létének jelenlegi állapotába átmentsék. Noé előtt az ember az atlantiszi és a lemúriai korban élt. Még nem építette meg azt a hajót, amivel az asztralitás vizén a földi létbe jutott volna. Az asztralitás vizén érkezett az ember, Noé bárkája hozta őt át. A bárka azt az építményt ábrázolja, amelyet az öntudatlan isteni erők építettek. A bárka méretei megfelelnek az emberi test méreteinek, és megfelelnek a salamoni templom méreteinek is.

Az ember Noé bárkájából nőtt ki, és neki magának kell magasabb énjét körülvennie egy házzal, amelyet szelleme útján, bölcsessége útján, a salamoni bölcsesség útján kell megépítenie.

Belépünk a salamoni templomba. Már a kapu is jellegzetes. A négyszög egy régi szimbólum. Az ember ma a négyszög állapotából az ötszög állapotába lépett át, mint öttagú lény, akiben tudatosodik magasabb énje. A belső isteni templom úgy van megformálva, hogy az öttagú embert zárja körül. A négyszög szent dolog. A kapu, a tetőzet és az oldalsó tartóoszlopok együtt egy ötszöget alkotnak. Ha az ember a négyességből felébred, ha behatol belső világába - a belső tér a templom legfontosabb része - akkor egyfajta oltárt lát, észreveszünk két kerubot, amely mint két védő szellem, a szövetség ládája fölött, a szentek szentje fölött lebeg, mert az ötödik princípiumot, amely még nem ereszkedett le, a két magasabb rendű lényszerűségnek, a buddhinak és az atmának kell védelembe vennie. Ez az ember belépése a manasz-fejlődésbe.

Az egész belső rész arannyal van díszítve, mert az arany kezdettől fogva a bölcsesség szimbóluma. A bölcsesség belépett a manasz stádiumába. Pálmaleveleket találunk, mint a béke szimbólumát. Ez az ember egy bizonyos korszakát ábrázolja, és itt valami olyasmit látunk, ami csak később, a kereszténységben jut kifejezésre. Most a templom vezetői ezt megőrizték, és itt úgy fejeződik ki, mint aminek később kell beteljesednie.

Később, a középkorban a salamoni templom eszméje újjáéledt a templomos lovagok rendjében, akik a templom gondolatát át akarták vinni nyugatra. A templomos lovagokat azonban akkoriban nem értették meg. Ha meg akarjuk őket érteni, mélyen bele kell tekintenünk az emberiség történelmébe. Amit a templomosok perében előhoztak, az egy nagy félreértésen alapul. A templomosok annak idején azt mondták: minden, amit eddig átéltünk, előkészület volt ahhoz, amit a Megváltó akart. Aztán azt mondták: a kereszténységnek jövője van, egy új feladata. Nekünk az a feladatunk, hogy a középkor különböző szektáit és egyáltalán az embereket előkészítsük arra a jövőre, amelyben a kereszténység új értelmezésben jelenik meg, úgy, ahogy azt a Megváltó tulajdonképpen akarta. A kereszténységet a negyedik alfaj idején láttuk felbukkanni, az ötödikben tovább fejlődik, de a hatodikban lehet majd az újra feltámadt dicsfényt ünnepelni. Ezt kell előkészítenünk. Az emberi lelkeket úgy kell irányítanunk, hogy egy igazi valódi tiszta kereszténység jusson kifejeződésre, amelyben a Legmagasabb neve találja meg a lakhelyét.

Jeruzsálemnek kellett a középponttá válnia, és onnan kellett, hogy kiáradjon az egész világba az ember Krisztushoz való viszonyának a titka. Amit szimbólumként a templom ábrázolt, annak eleven valósággá kellett válnia. A templomosokról azt mondták, és ezt aztán a szemükre vetették, hogy egy bizonyos csillag-imádatnak, és Nap-imádatnak hódoltak. E mögött azonban egy nagy misztérium rejlik. A mise két részre oszlott, az úgynevezett kis misére, amelyen mindenkinek szabad volt részt vennie, és a nagyobb misére, amely a tömegek távozása után következett, és ezen csak azok lehettek jelen, akik okkult iskolázáson akartak keresztülmenni, akik az „ösvényre” akartak rálépni. Ezen a nagyobb misén mindenekelőtt elhangzott az apostoli hitvallás, aztán bemutatták a kereszténység fejlődését a világban, és hogy hogyan függ össze a világfejlődés menetével.

A világ tényei nem mindig voltak olyanok, mint ma, hanem Földünk egykor össze volt kapcsolódva a Nappal és a Holddal. A Nap aztán elszakadt a Földtől, és kívülről sugárzott rá, majd később kivált a Hold is. A Föld tehát korábban egészen más lakóhelye volt az embernek. Az ember akkoriban fizikailag is még egészen más volt. Földi élete azonban teljesen megváltozott, amikor a Nap és a Hold elvált a Földtől. Ekkor alakult ki a születés és a halál, ekkor kezdődött a reinkarnáció, ekkor ereszkedett bele az én-jelleg, az individualitás a fizikai testbe, és inkarnálódott folyamatosan. Ez majd egykor újra megszűnik. A Föld újra össze fog kapcsolódni a Nappal, és az ember további fejlődését a Napon fogja átélni. Bizonyos fokozatokat láthatunk tehát, hogy az ember hogyan függ össze a Nappal. Ezek a dolgok a Napnak az égbolton való fázisához kapcsolódnak.

Nos, mindaz, ami a világban megtörtént, a következő korszakban röviden újra megismétlődik. Minden megismétlődik a körforgás fejlődésében, az első, a második és a harmadik gyökérfaj folyamán. Aztán az történik, hogy az ember belép az inkarnációk sorába. A második gyökérfajból a harmadikba való átmenet során a Nap különvált, a harmadikban pedig a Hold is. Nos, a Föld tovább fejlődik a harmadik gyökérfajtól a hatodikig, amikor majd a Nap újra összekapcsolódik a Földdel. Ekkor új korszak kezdődik, amelyben az ember sokkal magasabb fokra emelkedik, és már nem kell tovább inkarnálódnia.

Vallásként ez a tanítás a fejlődés menetéről a Noé bárkájának története formájában jelent meg. Aminek a jövőben történnie kell, azt a tanítás előrevetíti. A Napnak a Földdel való egyesülését Krisztus Földön való megjelenése előre meghirdeti. Az ilyen tanításokkal kapcsolatban mindig úgy van, hogy egy bizonyos ideig a múlt megismétlése történik meg, aztán a tanítás arról kezd szólni, hogy mi fog történni a jövőben. Az egyes alfajok, a népek tudatfokának fejlődését tekintve összefüggenek a Napnak az égbolton való áthaladásával. Ha az Állatöv egy szakaszára tekintenek, képet kapnak arról, hogy halad át a Nap az égbolton.

Tudják, hogy az a korszak, amelyben a harmadik alfajt a negyedik váltotta fel, a Kos, illetve a Bárány jelét viseli. Az asszír-babilóniai korszak a Bika jegyében foglalta össze a kor számára jelentős értékeket, az azt megelőző perzsa kor az Ikrek csillagképét viselte. És ha még tovább megyünk vissza, akkor a szanszkrit kultúra idejében a Rák jeléhez jutunk. Az az időpont, amelyben a Nap a tavasz kezdőpontján a Rákban kelt fel, az emberiség fordulópontja volt. Atlantisz elsüllyedt, és az ötödik gyökérfaj első alfajának kora kezdődött el. Ez a fordulat a Rák jelében történt. A következő korszak akkor kezdődött el, amikor a Nap az Ikrek jegyében kelt fel. A történelem további menete az elő-ázsiai, egyiptomi kultúrához vezet el bennünket, amikor a Nap a Bika jelében kelt fel. És amikor a Nap ismét tovább lépett, megkezdődött a negyedik alfaj korszaka, amelyet a görög mitológia a Kossal, a Báránnyal hozott összefüggésbe. (A Jázon-monda a Kos gyapjának visszaszerzéséről szól) A kereszténység első időszakában a Megváltót a báránnyal ábrázolták.

Követtük a korszakokat az elsőtől a negyedik alfajig. A Nap előbbre lépett az égen, és most, amikor egy kritikus pontnál vagyunk, a Halak jegyébe lépünk. Aztán az a korszak következik, a hatodik alfaj korszaka, amikor az ember belsőleg annyira tisztává válik, hogy az istenség temploma lesz. A Nap a Vízöntő jegyébe lép. Így jár a maga útján az égbolton, ami tulajdonképpen csak külső kifejeződése saját szellemi életünknek. Amikor a tavasz kezdetén a Vízöntő jegyében kel fel, akkor lehet majd teljes világosságában megérteni.

Így folyt le a nagy mise, amelyen a beavatatlanok nem vehettek részt. Akik részt vettek rajta, azok számára azt ábrázolták, hogy a kereszténység, amely vetésként kezdődött, a jövőben valami egészen mást fog létrehozni, és hogy a „Vízöntő”-n Jánost kell érteni, aki mintegy mustármagként, vetésként a kereszténységet elterjeszti. Az Aquarius, vagyis a Vízöntő ugyanazt jelenti, mint János, aki vízzel keresztel, hogy az embereket előkészítse, hogy Krisztus tűzzel való keresztelését megkaphassák. Hogy egy „János-Vízöntő” el fog jönni, hírt ad Krisztusról, aki megújítja a templomot, ha majd a nagy időpont elérkezik, amikor Krisztus újólag fog beszélni az emberekhez, és akkor ezt megértik - ezt tanították a templomosok a misztériumok mélyén.

A templomosok aztán még ezt is mondták: most annál az időpontnál vagyunk, amikor az ember még nem érett arra, hogy megértse a nagy tanítást, még elő kell készítenünk őt János keresztségére, aki vízzel keresztel. Aki templomos akart lenni, az elé odaállították a keresztet, és azt mondták neki: ezt a keresztet most meg kell tagadnod, hogy később megértsd, először Péterré kell válnod, először, mint Péternek, a sziklának, aki megtagadta az Urat, meg kell tagadnod a tant. Ez volt a jövőbeni templomosok beiskolázása. Vegyük szemügyre a Péter foknak ezt az átélését.

Szélesebb körben nem nagyon értik mindenekelőtt azt, hogy a kereszt betűit hogyan kell a helyes módon értelmezni. Platón arról beszél, hogy a világlélek a világtest keresztjére van felfeszítve. A kereszt a négy elemet szimbolizálja. A növényi, az állati és az emberi birodalom a négy elemből épül fel. A kereszten ez áll: jam = víz, vagyis Jákob; nour = tűz, vagyis az, ami magára Krisztusra vonatkozik; ruach = levegő, vagyis János szimbóluma, és a negyedik: jabesach = föld, vagyis Péter, a szikla.

A kereszten tehát az áll, amit három apostol neve fejez ki, míg az egyik név alatt Krisztust kell érteni. A „föld” az, ahová a kereszténységet el kellett hozni, a templom, ahová az embernek magát kell eljuttatnia, hogy a magasabb rendűnek burka legyen. (Hiány a szövegben)

Kétszer „kiált a kakas” - ez az ember alacsonyabb és magasabb énjének szimbóluma. Először akkor „kiált a kakas”, amikor az ember alászáll, és az anyagban materializálódik, másodszor akkor, amikor újra felemelkedik, amikor megtanulta Krisztust megérteni, amikor a Vízöntő megjelenik. Ez a hatodik alfaj idején következik be. Akkor az ember szelleme megérti azt, hogy mivé kell válnia. Az én akkor fog elérni egy bizonyos fokozatot, amikor a legmagasabb értelemben véve az valósul meg, amit a salamoni templom ábrázol, amikor az ember maga válik templommá „Jahve” számára.

Előbb azonban az embernek még a tisztulás három fokozatán kell átmennie. Az én háromszoros burokban van: először az asztráltestben, aztán az étertestben, majd a fizikai testben.

Amikor az asztráltestben vagyunk, először tagadjuk meg az isteni ént, az étertestben másodszor, a fizikai testben harmadszor. Az első kakas-kukorékolás a hármas emberi burok útján bekövetkező hármas tagadás. És aztán, ha a hármas testiségen áthaladunk, ha az én megtalálta a maga legnagyobb jelképes megvalósulását Krisztusban, akkor kiált a kakas másodszor.

Ezt az önmagunk felküzdését Krisztus tulajdonképpeni megértéséhez - először a Péter-fokot végigjárva - ezt a mély eszmét a kínpadra vont templomosok egyike sem tudta a bírónak megmagyarázni.

A templomosoknak tehát először úgy kellett tenniük, mintha a keresztet megtagadták volna. Miután mindezt végrehajtották, az isteni lény egyfajta szimbolikus alakját mutatták fel nekik, egy méltóságteljes férfi alakot nagy szakállal, az Atya szimbólumát. Amikor az emberek felfejlődnek, és a mesterekben saját vezetőt kapnak, ha lesznek olyanok, akik az embereket vezetni tudják, akkor a vezető atya igéjeként az a mester áll majd az emberek előtt, aki őket Krisztus megértéséhez vezeti.

Aztán azt mondták a templomosoknak: ha ezt megértettétek, akkor érettek vagytok arra, hogy együtt építsétek a világ nagy templomát. Együtt kellett működniük abban, hogy mindent úgy irányítsanak, hogy a nagy építmény lakóhelye legyen a tulajdonképpeni mélyebb énünknek, a mi belső szövetségládánknak.

Ha mindezt áttekintjük, nagyjelentőségű képeket kapunk. És akinek a lelkében ezek a képek életre kelnek, egyre inkább a nagy mester tanítványává érik, aki az emberiség templomának ezt az építményét előkészíti. Ilyen képzetek működnek lelkűnkben, mint erők, hogy ezáltal átmenjünk egyfajta tisztuláson, amely bennünket a szellemben való eleven élethez kell, hogy vezessen.

A középkornak ezt a vonását, amely a templomos lovagoknál jelenik meg, megtaláljuk két kerekasztalnál is, Artus királyénál, és a Szent Grálénál. A régi világi volt Artus király kerekasztala, míg a keresztény lovagság tulajdonképpeni szellemi kerekasztala ott készült elő, ahol a Szent Grál titkát őrizték. Figyelemre méltó, hogy a középkori emberek mennyire objektíven és higgadtan gondolták el a kereszténység feltörekvő hatalmát és külső formáját.

Ha a templomosok tanítását megnézik, a középpontjában van valami, amit mint nőiséget tiszteltek. Ezt a nőiséget isteni Szófiának, isteni bölcsességnek nevezték. A manasz az ötödik princípium, az ember szellemi énje, amelynek ki kell bontakoznia, és amely számára templomot kell létrehozni. És ahogy a salamoni templom bejáratánál az ötszög az öttagú embert jellemzi, ugyanígy jellemzi ez a nőiség a középkori bölcsességet. Dante a maga „Beatrice”-jével ezt a bölcsességet akarta ábrázolni. „Isteni Színjátékát csak az érti meg, aki erről az oldalról nézi. Ezért Danténál is ugyanazokkal a szimbólumokkal találkozunk, amelyek a templomosoknál, a keresztény lovagságnál, a Grál-lovagoknál, és így tovább, kifejezésre jutnak. Mindazt, aminek történnie kell, már elővételezték a nagy beavatottak, akik azt, aminek a jövőben meg kell történnie, olyan módon mondták el, ahogy az Apokalipszisben történik, hogy a lélek előkészüljön ezekre a történésekre.

A monda szerint két áramlatot találunk az emberi faj világban való megjelenésénél. Az egyik a Káin-fiaké, akiket az egyik Eloha nemzett Évával. Ők a világ gyermekei, akik a nagy művészeteket és a külső tudományt létrehozták. Ez az egyik áramlat, amelyet kiközösítettek, és a kereszténységnek kell megszentelnie, ha majd az ötödik princípium megérkezik a világba. A másik áramlatot az istenek gyermekei alkotják, akik az embereket eljuttatták az ötödik princípium megértéséhez. Őket Ádám teremtette meg. Aztán a Káin-fiak arra lettek felszólítva, hogy egy burokba foglalják azt, amit az isten-fiak, az Ábel-Szet-fiak megteremtettek.

A szövetség ládájában Jahve szent nevét őrizték. Amit azonban a világnak át kell alakítania, ami a Legszentebb részére burokká kell, hogy alakuljon, azt a Káin-fiaknak kell elkészíteniük. Isten megteremtette az ember testét, amibe bevonult az emberi én, és összerombolta ezt a templomot. Az ember csak akkor tudja magát megmenteni, ha először felépíti azt a házat, amely átviszi őt a szenvedélyek vizén, ha megépíti Noé bárkáját. Ezt a házat az embernek kell felépítenie. Így épül külsőleg az, ami a Káin-gyermekek útján a világba került, és amit az istenek gyermekei hoztak, az a belsőt építi.

Az emberi faj megjelenésénél így jut érvényre ez a két áramlat. (Hiány a szövegben)

Csak akkor értjük meg a teozófiát, ha azt testamentumként fogjuk fel, és előkészítjük azt, amit a salamoni templom felvázolt, és aminek a jövőben kell megvalósulnia. Elő kell készíteni az új szövetséget a régi helyett. A régi a teremtő Isten szövetsége, amikor az Istenség az emberi templomot megteremtette. Az új az, amikor az ember a bölcsesség templomával fogja körül az isteni princípiumot, amikor azt újra helyreállítja, hogy ezáltal az én menedéket találjon a Földön, ha az a matériától megszabadulva feltámad.

Ilyen mélyek ezek a szimbólumok, és ez volt az a nevelés, amellyel a templomosok az emberiséget vezetni akarták. A rózsakeresztesek a templomos rend folytatói, azt akarták, amit a templomosok és amit a teozófia is akar, hogy mindnyájan dolgozzunk az emberiség nagy templomán.