Azokhoz az allegóriákhoz és szimbólumokhoz, amelyekről ezekben az előadásokban beszélni akartunk, hozzátartozik az úgynevezett elvesztett és újra megtalált szó jelképes értelme is. Az elvesztett és újra megtalált templomról már beszéltünk. Annál is inkább foglalkozhatunk egy rövid fejtegetés keretében az elvesztett és újra megtalált szóval, mivel ez a téma bizonyos fokig összefügg a pünkösd ünnepének jelképes jelentőségével. Bár egy évvel ezelőtt már elmondtam néhány dolgot mindabból, amivel ma foglalkozni szeretnék, de bizonyára vannak néhányan közöttünk, akik a korábbi előadást nem hallották, ezért nem szükségtelen, hogy újra utaljak ezekre a dolgokra, mindenekelőtt azért nem, mert abban a helyzetben vagyunk, hogy minden évben van egy olyan alkalmunk, amikor mindezzel alaposan és mélyrehatóan foglalkozhatunk. Néhány dolgot, amit az előző évben nem tudtam elmondani, talán ma elmondhatok.

A pünkösd ünnepe ugyanis összefügg azzal a jelképpel, amit mind az egyházban, mind a szabadkőművességben az elvesztett és újra megtalált szó szimbólumaként jelölnek meg. Ezzel azonban egy rendkívül mély keresztény misztériumot érintünk. Ezért még egyszer foglalkozunk, mégpedig alaposabban avval, amiről nyolc nappal ezelőtt beszéltünk, bölcs Salamon küldetésével és missziójával, és a keresztény igazságok egész jövőbeni jelentőségével.

A pünkösd ünnepe az ember legbensőbb lényének felfogásával függ össze, ahogy az az őskeresztényeknél is megvolt, amely azonban abban a kereszténységben, amely a különböző nyugati egyházakban él, fokról-fokra feledésbe merült. A pünkösd az az ünnep, amely az embert minden évben újólag a megszabadulásra kell, hogy emlékeztesse, arra, amit az emberi lélek szabadságának nevezünk.

Hogyan jutott el az ember valójában ahhoz, amit szabadságnak nevezünk, azaz, ahhoz a lehetőséghez, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, hogy szabadon a jót vagy a rosszat tegye? Tudják, hogy az ember hosszú fejlődésen ment keresztül, mielőtt elérte azt a fokot, amelyen ma áll, és hogy mi átléptük a fejlődés közepét. Nagyjából az atlantiszi korszak közepén - amely a miénket megelőzte - volt az ember az egész emberiségfejlődés középpontján. Most ezt a középső szakaszt már átléptük, és ezáltal a fejlődés második felének első misszionáriusai vagyunk, első küldöttei a felfelé haladó ívnek. Míg az emberiség az atlantiszi korig a leszálló ágban, a fejlődés lefelé ereszkedő szakaszában volt, még mélyen belemerült a materiális létbe, most újra felemelkedik a szellemi fejlődés útján.

Amit mi emberek a földfejlődés közepe előtt nem birtokoltunk, az a jó és a rossz közötti választási lehetőség volt. Az alárendelt természeti birodalmaknál sem beszélhetünk jóról és rosszról. Nevetséges volna arról beszélni, hogy az ásvány kristályosodni akar-e, vagy nem. Ha a feltételek ehhez megvannak, akkor kristályosodni fog. Azt is nevetséges volna megkérdezni, hogy a liliom virágozni akar, vagy nem, vagy, hogy az oroszlán szabadon el akar- e tekinteni attól, hogy más lényeket megöljön és megegyen. Csak az embernél és csak a mi fejlődési fázisunkban beszélhetünk arról, amit választási szabadságnak nevezünk. A jó és a rossz közötti különbségtétel képességét csak az embernek tulajdoníthatjuk. És hogy az ember ezt a megkülönböztetési képességét megkapta, azt a Biblia a bűnbeesés nagy szimbólumával ábrázolja, a csábítás aktusával, ahol Évának megjelenik az ördög, vagyis Lucifer, és rábeszéli, hogy egyen a megismerés fájáról. Ezáltal jött el az ember számára a választás szabadsága, és ezáltal lépett be fejlődési útjának második részébe. Amilyen kevéssé kérdezhetünk az ásványnál a növénynél és az állatnál a jó és rossz felől, annyira kevéssé kérdezhetünk az emberre vonatkozóan szabadságról, illetve jóról és rosszról a fejlődés középpontját megelőzően. Ezzel azonban még másvalami is összefügg.

Jelenlegi világunkat és mindent, ami vele összefügg, valamennyi ezoterikus műben a szeretet kozmoszának nevezik. És ezt a szeretet-univerzumot a bölcsesség univerzuma vagy kozmosza előzte meg. Ezt most valamivel mélyebb értelemben is meg akarjuk szemlélni.

Tudják, hogy kozmológiailag Földünk fejlődését a Hold fejlődés előzte meg. Földünk még korábbi elődje a Nap volt, é azt megelőzően a Szaturnusz. Az ember ezen a három fejlődési fázison ment keresztül: Szaturnusz, Nap és Hold. Földünk három cikluson ment át mostanáig, amelyekben az első körforgásban megismételte a Szaturnusz-fejlődést, a másodikban a Nap-fejlődést és a harmadikban a Hold-fejlődést. Egy ilyen körforgás azzal kezdődik, hogy a planéta egy rendkívül finom anyagiságban, a mentál-anyagban fejlődik. Ilyen anyag volt a Földön, amikor megkezdődött a negyedik körforgás, tehát a jelenlegi ciklus. Nos, mindenekelőtt újra elkezdődött a három előző körforgás megismétlése: a Szaturnusz-ciklus, az ampában, a Nap-ciklus a rupában, majd az asztrálban a Holdkörforgás, vagyis a Hold-ciklus.

Földünk tehát még egyszer végigjárta a korábbi materiális állapotokat, amíg a jelenlegi fizikai sűrűséget elérte. Jelenlegi állapota előtt asztrális volt. Az asztrális glóbuszt úgy is megjelölhetjük, mint a bölcsesség kozmoszát. Minden kozmosz (glóbusz) hét periódusra oszlik. Így glóbuszunkban hét faj-ciklus található, a poláris, a hiperbóreus, a lemúriai, az atlantiszi és az árja, amelyben vagyunk. A hatodik és hetedik faj még ezután következik. Aztán a Föld újra asztrális állapotba megy át. Ezek a faj-ciklusok a Földön fizikai fejlődésünk hét egymásra következő periódusát ábrázolják. Az asztrális előd éppen így hét egymásra következő periódusban jelent meg, amelyek ennek a hét fajnak felelnek meg. Nem egészen helyes azonban itt hét fajról beszélni. Azokat a formákat, amelyek akkor éltek, nem igazán lehet fajnak nevezni. Mindig fajról beszélni, ez messze megy az analógia használatában. Voltak más formák is, amelyek kialakultak. Az ezoterikus nyelvben ezeket a korábbi asztrális periódusokat a bölcsesség birodalmának nevezik, és formáit a bölcsesség hét asztrális periódusának, amelyekben a bölcsesség hét királya, Salamon dinasztiájának hét királya uralkodott. Mert mindegyik periódusban egy olyan lény élt, amely hasonló volt Salamon lelkéhez, tehát ahhoz a lélekhez, amely Salamonban inkarnálódott. Ezt a bölcsesség-kozmoszt felváltotta a tulajdonképpeni földi kozmosz, a szeretet kozmosza.

Nos legyünk tisztában vele, hogy elképzelésünk szerint mi történt a Föld létrejötte folyamán. Amikor a Föld kialakulása megkezdődött, még együtt volt a Nappal és azzal, amit ma Holdnak nevezünk. Ezzel a két testtel a Föld egy testet alkotott. Először a Nap vált el a Földtől. Ezáltal az egész földi élet megváltozott. Míg korábban nem lehetett halálról beszélni, mert folyamatos materiális élet volt, most megjelent a halál. Valahogy abban a formában, ahogy azt egy sejtekből álló növényi testnél látjuk. Amíg a növény csak egyetlen sejtből áll, nincs felbomlás, ha a következő létrejön. Másképpen áll a helyzet, amikor egy egész organizmusról van szó. Ez részeire bomlik, és az egyedi rész már nem az egész élet. Egy ilyenfajta halál akkor jelent meg először, amikor a Nap elvált a Földtől. A Hold elválása következtében jött létre a nemek szétválása a lemúriai kor közepén. A Hold elválása idézte elő a női-férfi jelleg szétválását csak férfire, illetve csak nőire. Ekkor kapta meg az ember azt az alakot is, amellyel ma rendelkezik.

Nos, mi történt a fontos kozmikus események folyamán, amikor először a Nap, majd a Hold elvált a Földtől? Ha ezt tisztázni akarjuk, arra kell utalnunk, hogy akkoriban a Föld egy rendkívül híg, de egyre inkább sűrűsödő materiális anyagból állt. Az első fizikai anyag, amelyben az összes ember megjelent a Földön, éteri anyag volt, rendkívül finom, finomabb, mint a gáz.

Földünkön most három anyagféleséget különböztetünk meg, a szilárd, a folyékony és a gáznemű testet, amelyet korábban levegőnek neveztek. Aztán ezoterikusán megkülönböztetünk négy éter faj tát, először a hőétert, amely azt okozza, hogy a testeket hő hatja át, másodszor a fény étert, harmadszor a kémiai étert, ami az atomok bizonyos számarányban történő keveredését idézi elő - vagyis az atomok vegyi vonzását - és negyedszer a fizikai vagy életétert. Négy éterfajta van tehát, ami a Földet élteti. Lényegében a Föld ezekben az éterfajtákban fejlődik. Ebből az éteriségből sűrűsödött meg. Ez a sűrűsödés a lemúriai korszak folyamán ment végbe. Korábban a Föld éteri volt, még egészen más erőkkel rendelkezett, mint a mai fizikai Föld. Ezt szeretném most megvilágítani önöknek.

Amikor azt mondom, hogy ez az éteri Föld különböző erőkkel rendelkezett, akkor legyenek tisztában vele, hogy minden lény, amely növényként, állatként és emberként élt, belső világában ezeknek az erőknek a birtokában volt. Az éter ahhoz fogható, amit az ezoterikus nyelvben „igének”, „világigének” nevezünk. A beavatási folyamat útján tudom megvilágítani önöknek, hogy viszonylik az éteriség ahhoz, amit „igének” nevezünk. Ahogy tudják, az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és a tulajdonképpeni énből áll. Az étertest akkor lesz látható, ha a fizikai testtől eltekintünk. A mai ember azonban fizikai testét nem tudja befolyásolni. A legkisebb vértestecskét sem tudja megmozdítani. A fizikai testet magasabb kozmikus erők uralják. Ma csak a magasabb lények azok, amelyek itt hatalommal bírnak, az ember csak később lesz erre képes. Ha majd saját fizikai testének erőit uralni tudja, amelyekről a materialisták, mint természeti erőkről beszélnek, akkor istenné válik. Ha ma tulajdonítanánk neki ilyen képességet, az bálványimádás lenne, mert a valóságban olyan magasabb lényekről van szó, akik a fizikai testre befolyást gyakorolnak.

Ha az emberek a hőéter anyagát uralni tudnák, minden fizikaiságot uralni tudnának. Ha az emberi fizikaiságot uralnák, uralni tudnák az összes többi fizikaiságot is. Ezt az erőt atyai erőnek nevezzük: „Atyának”. Tehát mindazt, aminek a révén egy lény Földünkkel kapcsolatban áll, és ami által a fizikaiságot is uralni tudja. Ha egy ember egészen a fizikai testéig hatóan képes ezt az apaerőt kifejteni, akkor ezt atmának nevezzük. Az atma tehát a fizikaisággal van kapcsolatban.

A második tag az étertest, amely a Fiú-princípiumnak, vagyis a Logosznak, az „Igének” felel meg. Ahogy a fizikaiságot az atma, ezt az étertestet a buddhi uralja, belsőleg alakítva a Fiú-princípium hozza mozgásba.

A harmadik tag az asztráltest. Kezdetben nem tudtuk uralni, és még ma is csak a legcsekélyebb mértékben tudjuk hatalmunk alá vonni. Ahogy az ember belülről uralni tudja az asztráltestet, olyan mértékben nevezzük manasszal áthatottnak.

A lemúriai kor közepén kezdett el az ember az asztráltestén dolgozni. Ha meg tudtunk volna figyelni egy embert, aki a lemúriai faj kezdeti fokán állt, tehát kétnemű volt, akkor azt találtuk volna, hogy teste kívülről épült fel. Csak a lemúriai kor közepén kezdett az ember az asztráltestén dolgozni. Mindaz, amit énjéből beledolgozik, amit kötelességből és parancsok útján a nyers vágyak és szenvedélyek legyőzése érdekében tesz, hozzájárul az asztráltest megnemesítéséhez. Ha aztán azt teljesen átalakította saját énjének munkája, akkor már nem asztráltestnek nevezi, akkor már manasszá vált. Ha az egész asztráltest manasszá alakul át, akkor az ember elkezdhet étertestén dolgozni, hogy azt buddhivá alakítsa. Amit ebbe beledolgozik, nem más, mint az individualizált ige, amit a keresztény ezoterika „Fiú”-nak vagy „Logosz”-nak is nevez. Ha az asztráltest manasszá válik, ezt „Szent Szellem”-nek nevezi, és ha a fizikái test atmává válik, ezt „Atyá”-nak.

Ami itt kicsiben az emberrel történik, az nagyban megtörténhet a külső világgal is. Ezeket a világtitkokat már a misztériumokban is átélték a beavatáskor. Olyasmit éltek át, amivé az emberek csak a távoli jövőben válhatnak. Már az egyiptomi misztériumokban is csak az lehetett beavatott, aki az egész asztráltestét átdolgozta, úgy, hogy az asztráltestet teljesen az én irányította. Egy ilyen ember úgy állt a beavató pap előtt, hogy nem volt befolyása a fizikai testére, és az étertestére sem, de az asztrálteste saját teremtménye volt. Megmutatták neki, hogyan tud hatni étertestére és fizikai testére. A fizikai testet letargikus állapotba helyezték - három nap és három éjszaka kellett ebben az állapotban maradnia -, és ez alatt az idő alatt az étertestet kiemelték. Mivel a beavatott hatalmába kerítette asztráltestét, így étertestére is hatni tudott. Amit az asztralitásban birtokolt, megtanulta, hogy az étertestében is hasznosítsa. Ez volt a háromnapos sírba tétel, és a feltámadás az étertestben, amit teljesen áthatott a Szent Szellem. Egy ilyen beavatottra úgy tekintettek, mint akit a Logosz, az Ige hatott át. Ez az Ige nem más, mint a bölcsesség, a manasz, amit beledolgoztak az asztráltestbe. A bölcsesség sohasem juthat el az étertestbe, ha korábban nem hatotta át az asztráltestet.

A Földdel éppen így volt. Mielőtt az egész Föld az asztralitásban még nem jutott kellően messzire, ez a folyamat nem juthatott érvényre. Az az állapot, amelyben az egyiptomi misztérium beavatottjának lennie kellett, megfelel az asztrális glóbusz időszakának, amelyről azt mondtam, hogy a Föld közvetlen elődje volt. Ez volt a bölcsesség glóbusza. A kozmikus hatalmak minden bölcsességet beledolgoztak. És a bölcsességnek ez a beültetése a Föld-glóbuszba lehetővé tette, hogy a Nap és a Hold Földtől való elszakadása után fentről a magasabb szférákból újra valami olyasmi kerüljön a Földbe, mint ami a beavatásnál történik kicsiben. Így ment végbe nagyban az a folyamat, ami kicsiben a beavatásnál végbement.

Az asztrális Föld-glóbuszon a Salamon-féle bölcsek hétszer uralkodtak. Aztán a Földet kívülről körülvette az étertest és a kristályosodott, kialakított földi matéria. Ebbe épült bele az „Ige”, mintegy beletemetkezett a földi matériába, és újra fel kell ébreszteni. Ez a Dionüszosz-istenről szóló szép mítosz értelme. A Föld elődjének szent bölcsességét beültették földi világunk minden lényébe. Fogjuk ezt fel olyan mély értelműen, ahogy csak lehetséges. Vegyük úgy az emberi étertestet, ahogy azzal minden ember rendelkezik. Ha ezt mint tisztánlátók fogjuk fel, akkor nagyjából olyan formája van, mint a fizikai testnek. Amikor az ember meghal, feloldódik a fizikai test, és az étertest is, a fizikai test a fizikai világban, az étertest az általános világéterben. Ezt az étertestet azonban a bölcsesség rendkívül művészi módon építette fel az ember számára még a korábbi időszakban. A halál után széthullik. Csak a belülről felépített étertest eleven és örökkévaló. Ez a cséla éterteste, amely a halál után nem oszlik fel, hanem a csélánál marad. A cséla lemondása a devahánról abban áll, hogy az asztrálsíkon tartózkodik és ott az étertestet felhasználja. A közönséges embernél az újraszületéskor egy új étertest formálódik, ezt a devahánban érjük el. Az étertest, amelyet a cséla belülről épített fel, már nem megy veszendőbe, amit azonban a kozmikus bölcsesség kívülről épített fel, az újra feloldódik. Ugyanígy van ez a növények és állatok étertestével is. Ami ma még étertest, azt a kozmikus erők építették fel, amelyek Földünk asztrális glóbuszába beleáradtak. Ezt az asztrális Földön található bölcsességet fejezi ki a Dionüszosz-mítosz.

Nos, a lemúriai korban létrejött a sűrűsödés. Az Atyaprincípiumot kellett beledolgozni. Ez volt az utolsó, ami a földi anyagszerűséget hatalmába kerítette. Amit itt beledolgoztak az anyagba, az mélyen el van rejtve a fizikai világban. Mindenekelőtt a Szent Szellem dolgozta bele magát az asztrális matériába. Aztán az asztrális matériával összekapcsolódott Szellem dolgozott az étertesten, ez a Fiú. Ezután következik az Atya, aki a fizikai sűrűséget uralja. Így épül fel a makrokozmosz három fokozatban: Szellem, Fiú és Atya, és az ember, miközben felfelé törekszik, a Szellemtől a Fiún keresztül az Atyához jut el. A Föld-fejlődés folyamán mindez vezetéssel történik.

A lemúriai korig a külső fejlődés volt az egyetlen. Itt húzódott be a hármas egység a fizikai fejlődésbe. Az árja korszakban az emberek gondolatvilágába bekerült az, ami korábban történt, és fokozatosan újra megismétlődött.

Mi az árja faj ötödik alfajában vagyunk. Négy másik alfaj előzte meg ezt. Az első volt a régi indiai. Ezt a tiszteletreméltó régi fajt a szent risik vezették. Csak nehezen tudunk róluk képzetet alkotni. Vallásukról azokból a közlésekből szerzünk tudomást, amelyeket a Védák nyújtanak nekünk. A risik tanítása sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb volt, mint amit a mai hagyomány megőrzött. Csak a harmadik alfaj ideje alatt írták le azt, amit a Védák tartalmaznak. A risik eredeti vallásának nagy hagyományai voltak, amelyek az emberek isteni elődeitől Salamon dinasztiájának asztrális beavatottjaitól származtak. A nagy intuíciók, amelyek nemcsak a Föld törvényeiről nyújtottak tudást és ismereteket, hanem az ősképekről is, megteremtették ezeket a bölcsességeket, és ezek az ősképek éltek a régi indiai risik szellemében. Ez volt az első vallás, a Szent Szellem vallása.

A második vallás Elő-Ázsiában jött létre. Itt a második princípiumot tisztelték, annak ismétlődéseként, hogy a Fiú első alkalommal érvényesítette befolyását a Földön. A Fiú-princípium megjelenésével egyúttal bizonyos lények letaszítása is végbement. Nincs magasabbra fejlődés anélkül, hogy más lények ne zuhanjanak le a mélybe. Az ásványi, a növényi és az állati társadalom ezen a módon süllyedt le. A nagy tragikum az, hogy aki magasabbra fejlődik, óriási felelősséget vesz magára. Minden szentté válás feltétele, hogy nagyszámú lény lesüllyed. Ha ez a letaszítás nem menne végbe, nem volna fejlődés. Hogy egy ember magasabbra fejlődjön, más lényeket kell letaszítania. Ezért minden fejlődés rossz és elvetendő, ha önzésből történik, csak akkor jogos, ha más lények fejlődését akarja. Csak aki a letaszítottakat újra fel akarja emelni, az képes a fejlődésre. Így volt ez azzal a fejlődéssel is, amely a Földön megjelent, és amely már más bolygókon előkészült, azzal ugyanis, amely az étertestet a

Logosszal, az Igével áldotta meg. Ez is összekapcsolódott mások letaszításával, akik összefüggésben álltak a Föld fejlődésével. Ezeket úgy képzelték el, mint az Ellentét-erőket, mint a luciferi princípiumot. Így a perzsa vallásban ezt a kettősséget látjuk: a jó princípiuma mellett megjelenik a gonosz princípiuma is. Ha az ember, és általában valamilyen lény, manasz-jelleggel dolgozik saját magán, ez a jó. De mindig szemben áll vele a rossz. Ormuzd és Ahrimán - ez a jó és a rossz megnevezése a perzsa vallásban.

A harmadik fokozat a kaldeaiaknál, babilóniaiaknál, asszíroknál és egyiptomiaknál jelenik meg, akiknél szellemileg az istenség harmadik fokozatát látjuk. Ezért itt és ettől kezdve minden népnél a hármasság, az istenség hármassága lép elénk. A második alfajnak még nem volt hármas istensége, és az elsőnek még kevésbé. Nos, ezzel a hármassággal az egész emberiség számára folyamatosan előkészült a felemelkedés. A beavatottak ehhez előkészítették az utat. (Hiány a szövegben)

Az első három alfajban annak a vallásos visszatükröződése jelenik meg, ami a makrokozmikus folyamatokban ment végbe. Egy újfajta felépítés jött létre: először a Bölcsesség, aztán a Fiú, majd az Atya. A bölcsesség felvillanása a negyedik alfajnál jelent meg, a semita népben, ami a harmadik alfajból a negyedikbe áradt bele, és ebből nőtt ki aztán a kereszténység. A zsidó nép beavatottjainál meglátjuk a földi folyamatok teljes lefolyását, minden folyamatét, ami nagyban a Földön kívül játszódott le, ez megismétlődött az intellektuális elemben. Itt fejlődött ki az, amit alsóbb szellemnek nevezünk, a káma-manasz,. amit más erőkkel kell áthatni. Ez a képesség, ez a hatás maga Krisztus, a testté lett Ige, aki a jövőbeli Igére utal, amikor majd minden ember képes lesz étertestét az asztrálteste útján uralni, ha az étertestbe az Igét úgy viszi bele, hogy ez abban elevenné váljon. Ennek a jövőbeni fejlődésnek a lehetősége jelent meg a hússá vált Igében a negyedik alfaj folyamán. Hogy a Logosz az étertestben inkarnálódhasson, az egész emberiségnek az egész éteriség feletti uralmat meg kell szereznie. Ez, mint eredeti impulzus, a húsban inkarnálódott Krisztusból indult ki. Ha az ember a Fiú erejével hatja át magát, akkor eljut az Atyához.

Nos, a fokozatokon újra felfelé kell emelkednünk, amelyek útján az egész emberiség fokról-fokra azt fogja elérni, ami mintegy Krisztusnál a húsban megjelent. A Szellemben, ami a zsidóságban kifejlődött, a magasabb manaszt kell lángra lobbantam. Ezért kezdődik az új korszak a Szent Szellem alászállásával, aki az embereket ahhoz vezeti majd el, hogy a hatodik alfajban kiteljesítse azt, amire ma a kereszténységben csak utalás történik, a Krisztus-princípiumot. “Senki sem jut el az Atyához, csak énáltalam”- mondja a Fiú. Elküldte az emberek számára a Szellemet, akinek elő kell készítenie őket arra az időszakra, amelyben - a hatodik korszak idején - a jó és a rossz el kell, hogy különüljön egymástól. Az ember sohasem tudná kifejleszteni ezt az impulzust a nélkül a hatás nélkül, amit a rossz princípiumának neveztünk. Az ember szabad akaratra kell, hogy szert tegyen, mert akkor tud csak értelme útján jó és rossz között dönteni. Ez a hatás a Szellem alászállása útján pünkösdkor következett be.

A Szellem, a Fiú és az Atya mintegy el vannak temetve a földben: a fizikai testben az Atya, az étertestben a Fiú és az asztráltestben a Szellem. Az ember azonban énjét is kialakította, öntudatossá vált. Most meg kell tanulnia, hogy hatását a fizikaiságig terjessze ki. Ennek a jövőben kell megtörténnie. A jelenlegi korszakban az ember az asztráltestén dolgozik. Ennek a misztériuma a Szellem kiáradása a fejre, azoknál, akik az emberiség vezetői kell, hogy legyenek. Ami ezt a Szellemet felveszi, az olyasmi az emberben, ami rokonságban áll ezzel a Szellemmel.

Mielőtt a Fiú hatni tudott volna - ez a hiperbóreus korban volt -, az általános szellemi princípiumtól egy rész különvált, letaszították, és más pályára került. Ez a kígyóban fejeződik ki, ami a megismerésnek, a luciferi princípiumnak a szimbóluma. A szellemnek ez a szikrája volt az, ami az embert szabad lénnyé tette, és így vált képessé arra, hogy saját elhatározásából a jót akarja. Az a szellem, amely az emberhez leszállt a nagy pünkösdi ünnepen, rokonságban van azzal a szellemmel, amelyet letaszítottak, és, amely Prométheuszban is megtestesült. Ez lobbantotta lángra a szikrát, hogy énünk elszánhassa magát a szellem követésére, hogy később a Fiút, és még később az Atyát követhesse. Bár az ember rosszá is válhatott, csak annak terhére tehette ezt, hogy az isteni világhoz, amelyből származott, újra visszakerüljön. Ez az összefüggés a pünkösdi ünnep és a luciferi princípium között. Ezért a pünkösd ünnepe egyúttal Prométheusz-ünnep és szabadság-ünnep is.

Most beláthatjuk az összefüggést a Föld korábbi időszakának hét salamoni királya - a bibliai Salamon király ezek utódjaként jelenik meg - és a Káin-fiak között. A bölcsesség először kívülről áramlott az emberiségbe, aztán belülről kellett kiáradnia. Salamon megépítette a templomot, de csak Hirám-Abiff segítségével. Ezzel a Káin-utóddal szövetségben sajátította el azt a művészetet, ami a templom megépítéséhez szükséges volt. Így futnak össze a világban újra azok az áramlatok, amelyek korábban szétváltak.

Amikor a Nap elvált a Földtől, az Igét betemették a Földbe. Akkor fog újra feltámadni, amikor a Föld a hatodik gyökérfajig előrehalad. Az ember fogja ezt az Igét a Földből feltámasztani. Előzőleg azonban a szellemnek kell élnie benne, amely az Igét megcsendíti. Ezt kapták meg az apostolok pünkösd ünnepén. Mabei Collins „Fény az úton” című könyvében a következő áll: „Szerezd meg a tudást és tiéd lesz a nyelv”. A beszéd megjön az igazi tudással, ami úgy érkezik le, ahogy a lángnyelv szállt le az apostolokra pünkösd szent ünnepén. Amikor a belső szó megérkezik, amely rokon a szent isteni Igével, és minden éteriségbe beleárad, hogy azt éltesse, akkor az ember már nem önmagából beszél, hanem az isteni szellemiségből. Akkor az istenség követe lesz, és szabad akaratból hirdeti az istenség belső igéjét.

Így vált az apostoloknál a belső szó elevenné, és így tudott hatni kifelé. A tüzes igét hirdették, és ezáltal érezték magukat az istenség küldötteinek. Ezért szállt rájuk a Szent Szellem tüzes nyelvek alakjában. Előkészítették az emberiséget a Logosz befogadására. Krisztus Jézus a nagy beavatott járt előttük. A Szent Szellem követte és megtermékenyítette az asztráltestet, hogy éretté váljon az étertest halhatatlanná tételére. Ha ezt elérjük, akkor a Krisztus-princípium behúzódik az emberiségbe. Erre gondoltak a beavatottak is, mint például Hérakleitosz, amikor arról beszélt, hogy „ha megszöksz a földiség elől, és a tiszta éteriséghez felemelkedsz - a halhatatlanság hitében -, akkor halhatatlan szellem leszel, és megmenekülsz a haláltól, a fizikaitól”.

A hatodik gyökérfaj közepén minden ember el fogja érni ezt a pontot. Most azonban még alá van vetve a halálnak, mert éterteste még nem érte el a halhatatlanságot. A kereszténységben benne rejlik az a titok, hogy az ember hogyan fejlődhet fokról-fokra egyre magasabbra az étertest feltámasztásához. Így függ össze ez a harmadik nagy ünnep a másik két keresztény ünneppel.

Szerettem volna a pünkösdi ünnep végtelen mélységét érzékeltetni, és megmutatni, hogyan jut el az ember lassanként ahhoz, hogy eleven érzést alakítson ki környezete iránt, és hogy rokonságban van mindazokkal a dolgokkal, amelyek körülveszik, és mindazzal, ami körülötte történik. A hétköznapok elnevezésében megtalálják azt, ami körülöttünk történt.

Az ember akkor üli meg a legjobban a pünkösd ünnepét, ha tisztázza magában, milyen mély igazságokat rejtettek bele a bölcsek egy olyan ünnepbe, mint a pünkösd. Egy ünnepet megülni tulajdonképpen annyit jelent, hogy szellemünkben hozzákapcsolódunk a világ szelleméhez.