Goethe 1787. augusztus 18.-án Olaszországból ezt írta Knebelnek: „Nápoly mellett és Szicíliában olyan növényeket és halakat láttam, hogy ha csak tíz évvel lennék fiatalabb, nagyon szívesen vállalkoznék arra, hogy elutazzam Indiába. Nem azért, hogy valami újat fedezzek fel, hanem hogy a már ismert dolgokat a magam módján szemléljem.” Ez az idézet tartalmazza azt a szempontot, amelynek alapján tárgyaljuk természettudományos munkásságát. Sohasem új tények felfedezéséről van nála szó, hanem új szempontok feltárásáról, a természet bizonyos módon való meglátásáról. Az igaz, hogy Goethe nevéhez egyes nagyobb részletfelismerések egész sora fűződik, mint például a csontszerkezet-tanban a felső állkapocs középső részének és a koponyacsontok csigolya-jellegének a felismerése, a növénytanban pedig az a felfedezés, hogy a növény minden egyes része azonos a szárlevelekkel, stb.. Ezeknek az összes részfelismeréseknek éltető lelkéül azonban azt a nagyszerű természetszemléletet kell tartanunk, amelyből következnek; figyelmünket elsősorban összpontosítsuk az élő szervezetekre vonatkozó tanokkal kapcsolatban a nagyszerű, minden mást beárnyékoló felfedezésre: az élő szervezet lényegének felismerésére. Leírta azt a princípiumot, amelynek hatására egy élőlény azzá válik, ami ő maga. Kifejtette azokat az okokat, amelyek hatására az életmegnyilvánulások megjelennek, és majdnem minden más, lénygében idevágó kérdésre is kitért.

A szerves természettudományokkal kapcsolatos törekvéseinek kezdettől fogva ez volt a célja, irányukat követve pedig szinte maguktól kerültek az előtérbe az egyes részfelismerések. Ha azt akarta, hogy törekvéseit ne akadályozzák többé, akkor meg kellett őket találnia. Goethe előtt a természettudomány - amely nem ismerte az életjelenségek lényegét és az élő szervezeteket is egyszerűen úgy vizsgálta, ahogyan az élettelen dolgokat szokás: részeikből való összetételük és ezek külső ismertetőjegyei alapján - az egyes részletjelenségeket gyakran kénytelen volt tévesen értelmezni, illetve helytelen megvilágításba helyezni, Az olyan tévedést, amely csak magára a részletjelenségre vonatkozik, természetesen nem is lehat észrevenni. Amíg nem ismertük meg az élő szervezetet, addig az egyes különálló jelenségekre vonatkozó tévedéseinket nem is vehetjük észre, mert a jelenségek - ha önmagukban, egymástól elkülönítve vizsgáljuk őket - nem tartalmazzák a megértésükhöz szükséges princípiumot.

A részjelenség csak a teljes lény természetével magyarázható meg, mert a teljes tény az, amely az egyes jelenségek mivoltát és jelentését megszabja. A téves értelmezéseket Goethe is csak akkor vette észre, miután felfedte már a teljes lény természetét, nem tudta ezeket összeegyeztetni az élőlényekkel alkotott felfogásával, ellentmondást jelentettek számára. Ha tovább akart jutni, félre kellett az útból állítani az előítéleteknek ezt a fajtáját. Ez történt a felső állkapocs középső csontjának esetében is. A régebbi természettudomány előtt teljesen ismeretlenek voltak az olyan tények, amelyeknek csak akkor van súlya és jelentősége, ha valaki olyan elmélet birtokosa, mint például a koponyacsontok csigolya-jellegére vonatkozó elmélet. Az összes ilyen fajta akadályt is részfelismerések segítségével kellett félreállítani az útból. Ezért Goethe részfelismerései soha sem öncélúak, hanem mindég azt a célt szolgálják, hogy igazolják a nagy gondolatot, a központi felfedezést. Kétségtelen, hogy kevéssel Goethe előtt vagy után egyes kortárainak is voltak ugyanilyen megfigyelései, és valószínűleg ma egy sem lenne közülük ismeretlen Goethe kutatásai nélkül sem. Még kevésig kétséges azonban, hogy nagyszerű és az egész élő természetet átfogó felismerését egészen a mai napig (1926) senki más tőle függetlenül és vele egyenértékű módon még ki nem mondta. Sőt, a mai napig hiányzik még felfedezésének egy olyan méltatása is, amely csak megközelítőleg is kielégítő lenne. Végeredményben mindegy, hogy Goethe elsőnek fedezett-e fel egy tényt, vagy csak újból felismerte, a tény igazi értelmét csak az a mód adja meg, ahogyan azt természetszemléletébe illeszti. Ez az, amit idáig figyelmen kívül hagytak. Néhány tényt - amely különösnek látszott - túlságosam kiemeltek, és vitát provokáltak fölötte. Gyakran helyesem rámutattak Goethének a természet következetes voltára vonatkozó meggyőződésére, csak éppen azt nem vették észre, hogy ez csak teljesen mellékes és kevésbé jelentős jellemvonása a Goethe-féle szemléletnek, és hogy például éppen az élőlényekkel foglalkozó tudományok főfeladata lenne megmutatni azt, hogy milyen is az a természet, amely a következetesség elvéhez hű marad. Ahol megemlítették a típust, ott meg kellet volna mondani, hogy az Goethe felfogása szerint mit is jelent.

A növények átalakulásaival kapcsolatban például nem az a fontos, hogy Goethe felismerte a tényeket, hogy a szárlevelek, a csészelevelek és a szirmok azonos növényi szervek, hanem az a fontos, amiből ezek a részletfelismerések származtak: az egymásom keresztülható képzőerők életteljes egészének nagyszerű gondolati felépítése, amely az egyes jelenségeket és a fejlődés egyes fokozatait önmagából határozza mag. Ennek a gondolatnak a nagyságát, - amelyet Goethe később az állatok világára is szeretett volna kiterjeszteni - csak akkor foghatjuk fel, ha mi magunk is megpróbáljuk életre kelteni magunkban, vagyis, ha mi is gondolkodunk rajta. Akkor észrevesszük, hogy ez a nagy gondolat nem más, mint a növény eszmei síkra helyezett természete, amely a mi szellemünkben éppen úgy él, mint a tárgyi valóságban. Észrevesszük azt is, hogy átéljük az élőlényeket a maguk legapróbb részecskéjükig, nem tekintjük őket lezárt, halott tárgyaknak, hanem fejlődő, alakuló, és önmagukban állandó nyugtalanságot hordozó élőlényeknek.

A következő oldalakon megkíséreljük részletesebben megtárgyalni mindazt, amire eddig csak céloztunk, és közben az is tisztázódni fog, hogy Goethe természetfelfogása és a mai kor - nevezetesen a modernebb alakot öltött fejlődéstani elmélet - tulajdonképpen hogyan viszonyulnak egymáshoz.