Ha az élő szervezetek fejlődésével foglalkozó Goethe-féle gondolatok keletkezésének történetét kutatjuk, nagyon könnyen támadhatnak kétségeink, hogy mit is kell a költő ifjú korából, vagyis a weimari időszak előtti éveiből származónak tekintenünk. Maga Goethe igen csekély értékűnek tartotta az ere az időszakra eső természettudományos ismereteit: „Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent tulajdonképpen a „külső természet”, és a legcsekélyebb mértékben sem ismertem a természet ún. három világát. (lásd: K.-N. I. 64. old.) Erre a kijelentésre támaszkodva többnyire azt gondolják, hogy csak Weimarba való érkezése után kezdett foglalkozni a természettudományokkal. Ennek ellenére ajánlatos még fiatalabb korára visszamennünk, ha nem akarjuk, hogy szemléletének egész értelme magyarázat nélkül maradjon. Az a hajtóerő, amely tanulmányait a természettudományok irányába terelte, és amelyet később tárgyalni fogunk, már egészen fiatal korában jelentkezett.

Amikor Goethe a lipcsei főiskolára került, a természettudományos kutatást még teljesen áthatotta az a 18. század legnagyobb részére jellemző szellem, amely a tudományokat két szélsőséges csoportra választotta szét, és ezeket senki nem tartotta szükségesnek egyesíteni. Az egyik oldalon állt Christian Wolff (1679-1754) filozófiája, amely teljesen absztrakciókban mozgott, - a másik oldalon a különböző tudományágak, amelyek teljesen elvesztek a rengeteg részletjelenség külsőséges leírásában, és hiányzott belőlük az a törekvés, hogy a tárgykörükbe tartozó magasabb princípiumokat felkutassák. Ez a filozófia nem tudta megtalálni az utat a maga általános fogalmainak síkjáról a közvetlen valóságba, az individuális lét világába. A legtermészetesebb dolgokat is a legkörülményesebb módon tárgyalta. Megtudtuk ezt, hogy a dolog egy olyan valami, amely önmagában semmiféle ellentmondást nem tartalmaz, megtudtuk, hogy vannak véges és végtelen szubsztanciák, stb.. De ha az ilyen általánosságok segítségével közelebb szerettek volna férkőzni magukhoz a dolgokhoz, hogy hatásukat és életüket megismerhessék, teljes volt a tanácstalanság. Ezeket a fogalmakat nem tudták arra a világra alkalmazni, amelyben élünk, és amelyet megérteni szeretnénk. A körülöttünk lévő dolgokat azonban többnyire csak a látszat, az ismertetőjegyek szerint írták le, hiányoztak belőlük a princípiumok. Közvetítés nélkül, egymás száméra terméketlenül állt tehát szemben egymással az egyik oldalon az alapelvek tudománya, - amelyből hiányzott az élő tartalom és a bennünket körülvevő valóságba való szeretetteljes elmélyülés -, a másik oldalon pedig az alapelvek nélküli tudomány, - amelyből viszont az elvi tartalom hiányzott. Goethe egészséges természete egyformán távol tartotta magát mindkét szélsőségtől, és amikor összeütközésbe került velük, olyan elképzelések alakultak ki benne, amelyek később ahhoz a termékeny természetfelfogáshoz vezették, amelyben az elv és a tapasztalás minden oldalról áthatják, kölcsönösen éltetik egymást, és a teljes egészet együttesen alkotják.

Az a fogalom, amely mindkét szélsőséges felfogás számára a legkevésbé volt hozzáférhető, és ezért legelsőnek Goethénél alakult ki: az élet fogalma. Az élőlénynek, - ha a külső megjelenésük formája szempontjából vizsgáljuk őket - számtalan része van, amelyeket tagoknak vagy szerveknek nevezünk. A tagok leírása formájuk, nagyságuk, egymáshoz viszonyított helyzetük, stb. szerint hosszadalmas előadások tárgya lehet. Ennek szentelte magát az az irányzat, amelyet az előbb második helyen jellemeztünk. De ugyanezzel a módszerrel írhatjuk le az élettelen testekből álló mechanikus összetételeket is. Teljesen megfeledkeztek arról, - amit legelsősorban kellett volna szem előtt tartani az élőlényeknél, - hogy a külső jelenségek az élő szervezetekben rejlő princípium uralma alatt állnak, azaz minden szervükben a teljes lény hat és él. A külső megjelenés formája, a tagok térbeni egymásmellé rendeltsége az élet szétrombolása után is tárgyalható, mert ez az összefüggés egy ideig még fennáll. De a halott élőlény a valóságban már nem élő szervezet többé. Az a princípium tűnt el belőle, amely mindenegyes részét áthatotta. Goethe már egészen fiatal korában állította egy magasabb rendű szemlélet szükségességét és lehetségességét aszal a szemlélettel szemben, amely az életet szétrombolja azért, hogy megismerje. Egyik leveléből láthatjuk ezt már, amelyet 1770 július 14.-én még a strazzbourgi időkben irt (Schölle: Goethe levelei és tanulmányai, 30. old.), és amelyben a lepkéről van szó: „a szegény állat remeg a hálóban és leveti magáról a legszebb színeit, és ha sikerül is sértetlenül megkaparintanunk, végül is merev és élettelen lesz. A hulla nem a teljes állat, még valami hozzátartozik, még egy fő alkotórész kell még hozzá - mint mindenkinél - a legfontosabb fő alkotórész: az élet.” Ugyanezt a szemléletet fejezik ki a „Faust”-ban a következő szavak, (1582-85. sorok, prózában):

„Aki valamit, ami él, meg akar ismerni és le akar írni, próbálja meg csak kiűzni belőle a szellemi tartalmat! Kezében lesznek így a részek, csak éppen - sajnos - a szellemi kötelék fog hiányozni!”

Goethe természetéből következik, hogy valamely felfogás tagadásával nem elégedett meg, hanem egyre jobban törekedett arra, hogy kialakítsa saját álláspontját, és azokban a célzásaiban, amelyek az 1769-1775 közötti időkből származó gondolataira vonatkoznak, már nagyon gyakran felismerhetjük későbbi munkáinak csiráit. Kialakul annak a lénynek a gondolata, amelynek összes részei egymást élettel itatják át, és amelynek minden egyes részletét egyetlen alapelv járja át. A „Faust”-ban ez áll, (9A.-95. sor, prózában):

„Hogyan szövődik össze mindem az egésszel,
Hogyan hat és él az egyik rész az összes többiben!”

és a „Szatírok”-ban, (297. sortól, prózában):

„Ahogyan az őz-való megfogant a való-nélküliségben,
Ahogyan a fény parancsa harsast át az éjen
Minden lény mélyébe hatolva,
A kibontakozott vágyak sokasága.
És az elemek úgy tárultak fel,
Éhesen egymásba folytak,
Egymást áthatva mindent áthatottak.”

Ezeket a lényeket úgy képzelte, mint akik állandó változásnak vannak alávetve az idők folyamán, de a cserefolyamatban a változásnak minden fokán mindig csak egy lény van, akinek a megnyilatkozásai a maradandóságot, az állandóságét képviselik. A „Szatírok”-ban az ős-valóról még ezt is mondja, (33. sortól, prózában):

„És magát fel- és legörgetve haladt
A minden-egy és örök való,
Mindig változottan, mindig maradandó.”

Hasonlítsuk ezt össze azzal, amit Goethe 1807-ben átalakulási elméletének bevezetésében irt, (K.-N., L. 8. old.): „Ha megfigyeljük a formákat, - különösen az élő szervezetek formáit, - sehol sem találunk maradandó, nyugalomban lévő, lezárt dolgokat, sőt, minden állandó mozgás közben változik.” Ezzel a folytonos változással szembeállítja az elvet, vagyis „a csak egy szempillantásig tapasztalhatót”, az „egy pillanatra rögzíthetőt”, mint állandó érvényű dolgot. A „Szatírák” fenti idézetéből eléggé világosan láthatjuk, hogy Goethe az átalakulási elméletéhez tartozó alapokat lerakta már, mielőtt a weimari társaságba került volna.

Le kell azonban szögeznünk, hogy Goethe az élőlényre vonatkozó elvét nem alkalmazta rögtön az egyes különálló élő szervezetekre, hanem úgy képzelte, hogy az egész világegyetem egyetlen ilyen élőlény. Ennek ott kell keresnünk az okát, hogy hazatérve Lipcséből (1768-69) Klettenberg kisasszonnyal együtt alkímiával foglalkozott és Theophrastus Paracelsus műveit olvasta. Szerették volna valamilyen kísérlet segítségével rögzíteni, anyagban előállítani az egész világegyetemet átható princípiumot. A világ szemlélésének ez a misztikumot súroló módja azonban Goethe fejlődésében csak átmeneti jellegű epizód, amely hamarosan egészségesebb és tárgyilagosabb elképzeléseknek adja át a helyét. Elképzelését a világmindenségről, mint egyetlen nagy élő szervezetről, - mint ahogyan a „Faust” és a „Szatírok” fenti idézetei erre utalnak, - egészen 1780-ig fenntartotta, ahogyan később látni fogjuk „A természet” c. tanulmányából. A „Faust”-ban még egy helyen találkozunk ezzel a felfogással, még pedig ott, ahol a Föld szellemét úgy ábrázolja, mint a mindenség szervezetét élettel átható princípiumot. (148-154. sor, prózában):

„Az élet sodrában, a tettek viharában
Fel, a alá hullámzok,
Összefonok mindent.
A születés és a halál
Örök tenger,
Váltakozó tevékenység,
Izzó élet.”

Miközben ennyire határozott véleménye alakult ki, Strassbourgban kezébe akadt egy könyv, amely a sajátjával szöges ellentétben álló világnézetet szeretett volna érvényéé juttatni. Ez a könyv Holbach: „Systeme de la naturé” című műve volt. Eddig csak azt helytelenítette, hogy az élő szervezeteket is csak úgy írták le, mint különböző élettelen dolgok mechanikus módon történő összekapcsolódásait, most viszont Holbach személyében egy olyan filozófust ismert meg, aki az élőlényeket a valóságban is csak mechanizmusoknak tekintette. Ami egyszerűen annak a képességnek a hiánya volt, amely az élet gyökereiben való megismeréséhez szükséges, az Holbachmál egy olyan dogmához vezetett, amely kioltotta az életet. Goethe a „Költészet és valóság” c. művében ezt mondja, (11. könyv): „Örök időktől fogva kellett volna léteznie egy anyagnak, amely örök időktől fogva mozog, és amelynek jobbra-balra és minden irányban történő mozgása segítségével minden további nélkül létre kellett volna hoznia a lét végtelen sok jelenségét. Mindezzel meg is elégedhettünk volna, ha a szerző a maga mozgó anyagából felépítette volna a szemünk láttára a világot. Azonban ő éppen olyan keveset tudhat csak a természetről, mint mi. Azt a néhány általános fogalmat, amelyet odacövekelt, azonnal el is hagyja veszni, hogy anyagias, nehézkes, ugyan mozgó, de irány és formanélküli természetté változtassa át azt, ami a természetnél magasabb rendűnek látszik, vagy aminek a természetben magasabb rendű természete van, és azt hiszi, hogy ezzel azután igazán sokat nyer.” Goethe ebben a könyvben „mozgó anyagon” kívül nem találhatott semmi mást, és a természetről alkotott, de Holbachéval ellentétes fogalmak egyre világosabbakká váltak. Ezeket a fogalmakat összefüggő formában találhatjuk meg az 1780 körül írt „A természet” c. tanulmányában. Különösen fontos ez a tanulmány, mert Goethe összefoglalta benne a természetre vonatkozó minden gondolatát, amelyeket különben esek szétszórt utalások formájában találhatunk meg. Ismét elénk kerül annak a lénynek a gondolata, amely állandóan változik, de önmagával mégis mindig azonos marad: „minden új, és mégis minden a régi.” „A természet örökké változik és egy pillanatra sem találhatunk benne nyugalmi állapotra”, de „törvényei változtathatatlanok.” Később látni fogjuk, hogy Goethe a növényi alakzatok végtelen sokaságában az egyetlen ős-növényt kereste. Ebben a tanulmányban már erre a gondolatra is utal: „a természet minden művének saját lényege, minden jelenségének elhatárolt fogalma van, mégis minden egyetlen egészet alkot.” Sőt, már ebben a tanulmányban teljesen világosan kimondja azt az álláspontját is, amelyet később a kivételes esetekben foglalt el, és amelyeket nem pusztán fejlődési zavaroknak tekintett, hanem a természet törvényeiből vezetett le: „a legtermészetellenesebb dolog is a természethez tartozik” és „a természet ritkán tesz kivételt.”

Láttuk, hogy Goethének már kialakult, határozott fogalmai voltak az élő szervezetről, mielőtt még a weimari társaságba került volna. Mert ha az említett „A természet” c. tanulmányát sokkal későbben is írta, a tanulmány javarészt mégis Goethe korábbi szemléletét tükrözi. A természet tárgyainak bizonyos csoportjára, vagy egyes lényeire ezeket a fogalmakat még nem alkalmazta. Ahhoz az élőlények konkrét világára volt szüksége a közvetlen valóság formájában. Goethét egyáltalán nem ösztönözte a természet csillogásénak az emberek értelmén keresztülhaladó visszaverődése sem. Sem azok a növénytannal foglalkozó beszélgetések nem gyakoroltak mélyebb hatást rá, amelyeket Ludwig tanácsosnál folytatott Lipcsében, sem az orvos-barátaival folytatott beszélgetések a strasbourgi asztaltársaságban. Teljesen olyannak látjuk a fiatal Goethét a természettudományos tanulmányokkal kapcsolatban, mint a természet ősrégi szemléletének frissességét hiányoló Faustot, aki sóvárgását ezekkel a szavakkal fejezi ki, (39-42. sor prózában):

„Ó, ha a hegycsúcsokba a Te (a Hold)
Kedves fényedben mehetnék,
Hogy barlangjaikban a szellemekkel lebeghessek,
A mezőkön a Te derengő fényedben élhessek!”

Mintha ez a vágya teljesült volna, amikor Weimarba kerülve módja nyílt arra, hogy: „a szoba- és városi levegőt felcserélhesse a falvak, az erdők, a kertek légkörére.” (K.N.1.64)

A közvetlen indítást az adta meg a növényvilág tanulmányozására, hogy a költő foglalkozott azokkal a növényekkel, amelyek a Kari August herceg által neki ajándékozott kertben találhatók voltak. Az ajándékot 1776. április 2.-én vette át, és a Keil kiadásában megjelent „Napló” tanúsága szerint ettől kezdve az volt az egyik kedvenc szórakozása, hogy ebben a kertben dolgozzék. A thüringeni erdőben is hasonló munkaterületre talált, ahol alkalma nyílt arra, hogy az alacsonyabb fejlettségű élő szervezeteket életmegnyilvánulásaik közben ismerhesse meg. Stein grófnőtől 1777. október 31.-én mindenféle mohát kért, lehetőleg nedves állapotban és gyökerestől, hogy szaporodhassanak. Különösen fontosnak kell tartanunk, hogy Goethe a szerves világ ilyen alacsony fokon álló csoportjaival már akkor foglalkozott, de később a növény szervezetének törvényeit mégis a magasabb fokon álló növényekből vezette le. Ezt a körülményt sokan úgy értékelik, mint a kevésbé fejlett lények jelentőségének lebecsülését, mi viszont teljesen tudatos szándéknak tudjuk.

A költő a növények világát többé nem hagyta cserben. Már nagyom korán elolvashatta Linné műveit. Hogy ismerte, az legelőször egyik 1782-ben irt és Stein grófnénak küldött leveléből derül ki.

Linné arra törekedett, hogy a növényekre vonatkozó ismereteket áttekinthető rendszerbe foglalja. Szeretett volna egy olyan bizonyos sorrendet találni, amelyben minden egyes növény meghatározott helyet foglal el, úgy, hogy bármikor könnyen meg lehet találni, sőt úgy, hogy az egyes növényféleségek határtalan tömegében egyáltalán tájékozódni lehessen. Ennek érdekében az élőlényeket a köztük fennálló rokonság szempontjából kellett megvizsgálni és a vizsgálatok eredményének megfelelő csoportokba kellett sorolni. Mivel elsősorban arról volt szó, hogy felismerjük a növényeket és helyüket a rendszerben könnyen meg is találjuk, elsősorban szokat az ismertetőjegyeket kellett megfigyelni, amelyek megkülönböztették egymástól a növényeket. Elsősorban a megkülönböztető-jegyeket keresték meg, hogy ne lehessen két növényt egymásai összecserélni. Ráadásul Linné és tanítványai a külső ismertetőjegyeket tartották jellemzőnek, az egyes növényi szervek nagyságát, számát és helyzetét, állását. Ezzel a módszerrel rendszerezték ugyan a növényeket, de úgy, ahogyan egy sereg élettelen testet is rendszerezhettek volna. Olyan tulajdonságok alapján, amelyek csak a látszat számára léteznek, de nem a növények belső természetéből származnak. A növények külsőleg egymás mellett állnak a rendszerben, de belső, szükségszerű összefüggések nélkül. Goethét - akinek az élőlényekről olyan jelentős fogalmai voltak - nem elégíthette ki ez a fajta szemléleti mód. Sehol sem a növény lényegét keresték meg. Fel kellett tennie magának a kérdést: mi az a „valami”, ami a természet egy bizonyos lényét növénnyé teszi? Be kellett látnia továbbá, hogy az a „valami” egyformán megvan minden növényben. És mégis végtelen sok a különbség az egyes növények között, és magyarázatra vár. Hogyan lehetséges, hogy valamilyen egység a legkülönbözőbb alakokat vehesse fel? Valóban ezeket a kérdéseket tette fel magának Goethe Linné olvasása közben, mert ezt mondja magáról: „annak, amit ő - Linné - erőszakkal próbált távol tartani egymástól, az én lényem legbensőbb kívánsága szerint arra kellett törekednie, hogy egyesüljön.” (K.-N. I. 68. old. 27. sortól.)

Rousseau növénytannal foglalkozó munkáival is körülbelül ugyanabban az időben ismerkedett meg, mint Linnéével. Goethe 1782. július 16.-án Karl August hercegnek ezt írta: „a növénytanról Rousseau műveiben nagyon kedves levelek találhatók, amelyekben ezt a tudományt a legszakszerűbben és a legszebb ékesszólással adja elő egy hölgynek. Valóban mintaképe annak, hogy hogyan kell tanítani, egyben pedig melléklet az 'Emil'-hez. Ezért tehát megragadom az alkalmat, hogy ismételten figyelmébe ajánljam szép barátnőimnek a virágok gyönyörű birodalmát.” Rousseau fáradozásainak a növénytan területén Goethére nagy hatással kellett lennie. Mindaz, amivel Rousseau-nál találkozunk - a növények lényéből fakadó és neki megfelelő fogalomjegyzék kidomborítása, az eredeti megfigyelések, a szemlélet, amely maguk a növények miatt van, és semmiféle hasznossági elvre nincsen tekintettel, - mindez olyan dolog, amely teljesen megegyezik Goethe felfogásával. Mindkettőjük közös vonása az is, hogy a növények tanulmányozásáig nem valamilyen különlegesen beléjük nevelt tudományos törekvésen, hanem általános emberi szempontokon keresztül jutottak el. Ugyanaz az érdeklődés kötötte őket ugyanahhoz a tárgykörhöz.

A növények világának legközelebbi mélyebbre ható megfigyelésére az 1784. évben került sor. Wilhelm von Gleichen báró - akit „Russwurm”-nak neveztek - ebben az évben olyan vizsgálatokat tárgyaló két művet adott ki, amelyek erősen érdekelték Goethét: „Újdonságok a növények birodalmában.” (Nürnberg, 1764.) és „Válogatott felfedezések mikroszkóp segítségével a növények világában” (Nürnburg, 1777-1781) címmel. Mindkét mű a növények megtermékenyítésének folyamataival foglalkozott. Gleichen báró gondosan megvizsgálta a virágport, a porzót és a bibét, és a köztük létrejövő folyamatot szépen kivitelezett tablókon ábrázolta. Goethe maga is megismételte a vizsgálatokat. 1785. január 12.-én ezt írta Stein grófnénak: „Mikroszkópomat felállítottam, hogy a tavasz beálltával a Ruaswurmnak nevezett Gleichen báró kísérleteit magam is megfigyeljem és ellenőrizzem.” Ugyanennek az évnek a tavaszán a magok természetét is tanulmányozta, mint ahogyan az 1785. április 2.-án keltezett és Knebelnek címzett levele tudomásunkra hozza: „Amennyire tapasztalataim lehetővé tették, átgondoltam a magokhoz tartozó anyagot is.” Goethénél nem az egyes részjelenségekről van szó az ilyen vizsgálódások alkalmával, hanem arra törekszik, hogy kikutassa a növény lényegét. 1785. április 8.-án jelentést tesz Mercknek arról, hogy „tetszetős felfedezései és kombinációi vannak” a növénytannal kapcsolatban. Itt a „kombináció” kifejezés azt bizonyítja, hogy gondolkodás útján igyekezett magának képet alkotni a növényvilág folyamatairól. A növénytan tanulmányozása gyors iramban közeledett a meghatározott cél felé. Közben természetesen azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Goethe 1784-ben fedezte fel a felső állkapocs középső csontját - erről még később részletesebben szeretnénk beszélni - és ezzel egy lényeges fokkal férkőzött közelebb ahhoz a titokhoz, hogy a természet mit csinál, amikor kialakítja az élőlényeket. Továbbá arra is gondolnunk kell, hogy 1784-ben fejezte be „Történetfilozófiai gondolatok” c. művének első részét és akkoriban Goethe és Herder gyakran beszélgettek a természethez tartozó tárgykörökről. Stein grófné 1784. május 1.- én arról értesíti Knebelt, hogy: „Herder új műve szerint az a valószínű, hogy mi (emberek) először növények és állatok voltunk.... Goethe pedig gondolatokkal telve most töri a fejét ezeken a dolgokon és rendkívül érdekes lesz mindaz, amit végiggondolt.” Ebből láthatjuk, hogy Goethe érdeklődése a tudomány legnagyobb kérdései iránt abban az időben milyen természetű volt. Teljesen érthető tehát, hogy elgondolkodott a növények természetén és 1785 tavaszán „kombinációkat” hozott létre. Ez év áprilisának közepén, elsősorban azért, hogy kétségeit eloszlassa, és hogy kérdéseire feleletet kapjon, Belvederébe ment, és május 15.-én Stein grófnéval a következőket közölte. „Hogy számommá mennyire olvashatóvá vált a természet könyve, azt ki sem tudom fejezni. A hosszadalmas silabizálás volt segítségemmé és most egyszerre mutatkozik meg a hatása, - és csendes örömöm kimondhatatlan.” Sőt, nem sokkal ezelőtt, még egy kis növénytani értekezést is akart írni Knebel számára, hogy megnyerje őt ennek a tudománynak. A növénytan annyira vonzotta, hogy az 1785. június 20.-án kezdődő karlsbadi utazása - amelynek nyaralás volt a célja - növénytani tanulmányúttá változott. Knebel elkísérte. Jéna környékén egy 17 éves fiatalemberrel találkoztak, Dietrichhel, akiről a nála lévő kerek bádogdoboz elárulta, hogy éppen növénygyűjtő útról tér haza. Erről az érdekes útról Goethe: „Növénytani tanulmányaim története” c. írásából tudunk meg közelebbi részleteket, továbbá a breslaui Cohn egyes közléseiből, aki ezeket a részeket valószínűleg Dietrich egyik kéziratából vette kölcsön. Karlsbadban igen gyakran nyújtottak kellemes szórakozást a növénytannal foglalkozó beszélgetések. Hazatérve sok energiát fordított a növénytan tanulmányozására; Linné „Philosophiá”-ja alapján gombákat, mohákat, zuzmókat és algákat figyelt meg, ahogyan ezt Stein grófnéhoz intézett leveleiből látjuk. Linné csak most vált jobban hasznára, amikor már ő maga is sokat gondolkodott és tapasztalt, - sok olyan részletkérdésre kapott felvilágosítást, amelyek a kombinációihoz is segítséget jelentettek. 1785. november 9.-én értesíti Stein grófnét, hogy „állandóan Linnét olvasom, azaz olvasnom kell, mert más könyv nincs is velem. Ez a legjobb módszer, hogy egy könyvet lelkiismeretesen olvasson az ember, - még sokat kell gyakorolnom, mert nem könnyen olvasok ki egy könyvet. Nem az olvasás, hanem a tömör összefoglalás miatt csinálom ezt, és a könyv a legpompásabb szolgálatokat teszi nekem, mert eddig a legtöbb pontom magam gondolkodtam egyedül.” Egyre világosabban látta tanulmányai folyamán, hogy mégis egyetlenegy alapforma az, amely az egyes növény-egyedek végtelen sokaságában nyilvánul meg, és egyre jobban tudta szemlélni ezt az alapformát is. Felismerte továbbá, hogy az alapformában a végtelen változékonyság képessége rejlik, ami az egységből létrehozza a különféleséget. 1786. július 9.-én azt írja Stein grófnénak: „ez annak a formának az érzékelése, amellyel a természet mindig szinte csak játszik, és játszva hozza létre a sokféle életet.” Elsősorban arról van tehát szó, hogy a maradandó, az állandó, az ősforma, amellyel a természet szinte csak játszik, hogyan alakul részleteiben is plasztikus képpé. Ahhoz, hogy a növényi formában rejlő igazi állandóságot, maradandóságot el tudja választani a változótól, a nem állandó jellegűtől, megfelelő alkalom kellett. Goethe az ilyen természetű megfigyelés céljából még átkutatott egy kisebb területet. Különböző feltételek mellett és különböző hatások alatt kellett megfigyelnie ugyanazt a növényt, mert csak így vehette észre azt, hogy mi az ami változik. Kevésbé feltűnő lett volna az eltérés, ha különféle növényeket hasonlít össze. A szerencsés kimenetelű olaszországi utazás - amelyre szeptember 3.-án indult el Karlsbadból - mind megoldotta ezeket a problémákat. Néhány dolgot már megfigyelt az alpesi növényzettel kapcsolatban is. Ott nem csak olyan növényeket talált, amilyeneket még nem látott sohasem, hanem már ismerteket is, de elváltozott formában. „Amíg a mélyebben fekvő vidéken az ágak és a szárak erősebbek és tömörebbek, a rügyek egymáshoz közelebb fekszenek és a levelek szélesebbek, addig a magas hegyeken az ágak és a szárak törékenyebbekké válnak, a rügyek egymástól távolabb állnak úgy, hogy a csomók között nagyobb a hézag, és a levelek lándzsa-formájúra nőnek. Ezt megállapítottam egy fűzfánál és egy tárnicsnál (gentiana), és arról is meggyőződtem, hogy az összehasonlítottak nem voltak eltérő fajták. Azt is észrevettem, hogy a káka levele a Walchensee mellett keskenyebb és hosszabb, mint a lejjebb fekvő vidéken.” Több ízben figyelt meg hasonló dolgokat. Velencében, a tenger mellett különböző növényeket talált, amelyeknek egyes tulajdonságait csak a homokos part állott sóinak, vagy még inkább a sós levegőnek a hatása hozhatta létre. Itt talált egy olyan növényt is, amely úgy nézett ki, mint a mi martilapunk, (Unschuldiger Hufflattich) de erős páncéllal bevonva, a levele olyan volt mint a bőr, és minden része - a magháza és a kocsánya is - testes és húsos. Itt Goethe mindent elváltozottnak, nem állandónak látott, ami a növény külső megjelenési formájára jellemző. Arra a következtetésre jutott, hogy a növény lényegét mélyebben kell keresnie, és nem ezekben a tulajdonságokban. Darwin is Goethéhez hasonló megfigyelésekből indult ki, amikor kétségbe vonta a rokonságok és a fajok külső megjelenési formáinak állandóságát. Teljesen különböző eredményre jutottak azonban mind a ketten. Míg Darwin azt tartja, hogy ezekben a tulajdonságokban ténylegesen meg van teremtve az élő szervezet lényege, és a változékonyságból azt a következtetést vonja le, hogy a növények életében nincsen semmi sem, ami állandó. Goethe addig mélyebbre hatol és arra a következtetésre jut, hogy ha a külszíni tulajdonságok nem állandóak, akkor máshol kell keresni azt az állandó elemet, amelyen a változatos külső alapszik. Goethe célja az volt, hogy megformálja az állandó elemet, Darwin pedig arra törekedett, hogy az egyedekben kutassa és mutassa ki a változékonyság okát. A szemlélet mindkét fajtája szükséges és egymást kiegészíti. Aki csak abban látja Goethe nagyságát, amit a szerves tudományok területén elért, hogy pusztán Darwin előfutárának tekinti, az teljesen téves után jár. Goethe szemlélete sokkal tágabb és kétoldalú. 1.) Egyik oldala a „típus”, vagyis az élő szervezetben megnyilvánuló törvényszerűség, az állattá-levés az állatban, az önmagát saját magából kialakító élet, amelynek olyan ereje és olyan képessége van, hogy a benne szunnyadó lehetőségek által saját magát a legváltozatosabb külső formákkal felruházott lénnyé alakítsa, (fajták, rokonságok). 2.) A másik oldalt az élő szervezet és a szervetlen világ, illetve az élőlények egymásra gyakorolt kölcsönhatása, (alkalmazkodás és a létért való küzdelem). Darwin az élők világával foglalkozó tudománynak csak ezt a második oldalát dolgozta fel. Nem mondhatjuk tehát, hogy Darwin elmélete Goethe alapelveinek kidolgozása, hanem csak az egyik oldaluk feldolgozása. Darwin csak azokat a tényeket látja meg, amelyek az élőlények világának bizonyos fajta fejlődését okozzák, de nem látja meg azt a „valamit”, amire meghatározó módon hatnak a meglátott tények. Ha kizárólag csak az egyik oldalt követjük, az élő szervezetekre vonatkozó elméletünk nem lehet teljes értékű, ahhoz lényegében Goethe szellemében kellene eljárnunk. Darwin elméletét ki kellene egészítenünk és el kellene mélyítenünk a másik oldal segítségével. Egy egyszerű hasonlat érthetőbbé fogja tenni a dolgot. Vegyünk elő egy darab ólmot, hevítsük folyékonnyá és ezután dobjuk bele hideg vízbe. Az ólom két halmazállapot-változáson megy keresztül, az elsőn a magasabb, a másodikon az alacsonyabb hőmérséklet hatására. Az, hogy a két halmazállapot-változás hogyan alakul, nem kizárólag csak a hő, hanem jelentékeny mértékben az ólom természetétől is függ. Egy másfajta test, ha ugyanilyen hatásokon megy keresztül, egészen más állapotokat mutatna. Az élő szervezeteket is befolyásolják a környezetükből érkező hatások, amelyek következtében különböző állapotváltozásokon mennek keresztül, - még pedig éppen a természetüknek megfelelő módon, annak a lényegnek megfelelő módon, amely őket élő szervezetté teszi. És éppen a lényegüket találjuk mag Goethe elveiben. Hogy az élő szervezetek egy bizonyos indítékra miért csak kizárólag egy bizonyos módon - és nem valamilyen más módon - reagálnak, azt csak az képes megérteni, aki a lényegüket már felfogta. Csak az ilyen ember képes arra, hogy az élőlények megjelenési formájának változékonyságáról és az alkalmazkodás és a létért való küzdelem ezzel összefüggő törvényéről helyes képet alkosson.

Az ős-növény gondolata egyre határozottabb, egyre tisztább formát ölt Goethe elméjében. Páduában, a növénykertben, (lásd: I.-R.), ahol a számára idegen növényi környezetben járkált, „egyre életteljesebbé” vált benne az a gondolat, hogy „az összes növényi formák valószínűleg egyetlen egyből fejlődhetnek ki.” Knebelnek 1786. november 17.-én ezt írta: „Ebben az országban, ahol a vidámabb és dúsabb növényzet otthona van, mégis csak szívből örülök az én kis alig-alig növénytanomnak. Igazán jellegzetes, általánosságban is érvényes és következményeiben számodra is kellemes megjegyzéseim vannak.” Rómában írja 1787. február 19.-én, (lásd: I.-R.): „Új szép összefüggések feltárása felé vagyok útban: a természet hogyan hajtja végre azt az óriási dolgot, - ami úgy látszik, mintha semmi sem lenne, - hogy az egyszerűből kibontakoztatja a sokféleséget.” Március 25.-én azt üzeni Herdernek, hogy nemsokára elkészül az ős-növénnyel. Április 17.-én Palermóban (lásd: I.-R.) ezeket a szavakat írja le az ős-növényről: „Mégis kell ilyennek létezni; honnan ismerem fel különbem valamilyen alakzatról, hogy az növény, ha nem minden növény egy mintakép szerint képződik?” A képződés törvényeinek azt a csoportját látta, amely a növényt élő szervezetté építi fel, amely a növényt azzá teszi, ami ő maga, és amely miatt a természet valamely tárgyáról azt gondoljuk, hogy „ez egy növény”, - azt az ős-növényt látta.

Az ős-növény - mint olyan - elvi jellegű, csak gondolatban rögzíthető dolog, de alakzattá válik, bizonyos formát, szint, nagyságot és bizonyos számú szervet kap. Külső alakja kötetlen, végtelen sok változáson mehet keresztül, azonban minden változás a képződés törvényeinek összetartozó csoportjához igazodva történik, abból szükségszerűen következik. Ha valaki megértette a növényképződés törvényeit, ha felfogta a növény ősképét, akkor eszmei síkon rögzítette azt, amit a természet szinte alapul fektetett le minden egyes növény-egyedben, és amiből minden egyes növény-egyed következik és keletkezik. Sőt, mi magunk is találhatnánk olyan növény-formákat, amelyek megfelelnének a képződés törvényinek, szükségszerűen következhetnének a növény-lényegből és létezhetnének is, ha a létezésükhöz szükséges körülmények bekövetkeztek volna. Goethe igyekezett mintegy szellemi síkon utánozni azt a folyamatot, amit a természet az élőlények kialakításakor véghezvisz. 1787. május 17.-én (lásd: I.-R.) ezt írta Herdernek: „Biztosítalak továbbá, hogy a növények teremtésének titkához nagyon közel járok, és hogy ez a legegyszerűbb dolog, amit csak el lehet képzelni. Az ős-növény lesz a világ legcsodálatosabb teremtménye, amelyért maga a természet is megirigyelhetne. Ennek a modellnek és a hozzávaló kulcsnak a segítségével még a végtelenségig lehetne olyan növényeket találni, amelyeknek következőéképpen létezni kellene, vagyis ha nem is léteznek, de létezhettek volna, nem amolyan festői árnyak vagy költői látomások, hanem valóságot és szükségszerűséget hordanak magukban. Ugyanezt a törvényt minden élőlényre ki lehet majd terjeszteni.” Ezen a ponton még egy különbség mutatkozik a Goethe-féle és a Darwin-féle felfogás között, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Darwin álláspontját általában hogyan képviselik. A darwinista felfogás feltevése szerint az élőlény természetére a külső befolyások úgy hatnak, mint a mechanikus okok, és ennek megfelelő változásokat idéznek elő. Goethénél az egyes változások az ős-élőlény különböző megnyilvánulásai, amely azzal az önmagában rejlő képességgel rendelkezik, hogy a legváltozatosabb külső formákat ölthesse magára, és az adott esetben mindig a környező viszonyokhoz mért legmegfelelőbb alakot választja. A külső körülmények csak alkalmat jelentenek arra, hogy a belső maghatározó alakító-erők meghatározott módon juthassanak kifejezésre. A növényben kizárólag a belső alakitó-erő az alkotó, a létrehozó tényező. Ezért nevezi Goethe a növényvilágot 1787. szeptember 6.-án (lásd: I.-R.) „en kai pan”-nak, vagyis egységnek és mindenségnek is.

Az ős-növény tárgyalását térve a következőket kell még mondanunk. Az élőlény önmagába zárt egész, amely állapotait önmagából helyezi ki. Térben egymás mellé rendelt részei között éppen úgy kölcsönös összefüggések állnak fenn, mint időben egymást követő állapotai között. Ezeket a kölcsönös összefüggéseket nem határozzék meg sem a részek kézzelfogható tulajdonságai, sem a később jelentkező állapotoknak az előbb bekövetkezettektől való gépies és okszerű függősége, hanem a részek és az állapotok fölött álló, magasabb alapelv, magasabb princípium uralma alatt állnak. Az a feltétel, hogy egy bizonyos állapot elsőnek, egy másik pedig utolsónak következzék be, a teljes lény természetéhez tartozik. A közbeeső állapotokat is a teljes lény elve határozza meg, az előbbi állapot az utóbbitól függő viszonyban van és megfordítva. Röviden: az élő szervezetben az egyik állapot a másikból kifejlődik, az állapotok egymásba mennek át, az egyes jelenségeknek nincsen kész, lezárt léte, hanem állandóan alakulnak. A növénynél az egyes részeknek a teljes-lénytől való függősége abból áll, hogy minden szerve a közös alapforma mintájára épül fel. Ezeket a gondolatokat Goethe a következő szavakkal írta meg 1787. május 17.-én (lásd: I.-R.) Herdernek: „rájöttem, hogy az igazi Proteus, aki minden alakzatban elbújhat vagy megnyilatkozhat, a növénynek abban a szervében rejtőzködik, amelyet közönségesen levélnek szoktunk nevezni. A növény elől, hátul, mindenütt csak levél, amely azonban annyira elválaszthatatlanul egyesítve van a jövendő csirával, hogy egyiket a másik nélkül el sem szabad gondolnunk.” Míg az állatnál a minden egyes egyedet uraló magasabb rendű princípium - amely a szerveket mozgatja, a szükségleteknek megfelelő módon használja, stb., - konkrétem előtérbe kerül, addig a növény életéből ez az igazi élet-alkotórész még hiányzik és csak kevésbé határozott formában nyilvánul meg abban, hogy minden szerve egy képződmény-típusból épül fel, sőt, hogy minden alkotórészében lehetőség formájában a teljes növény megtalálható és kedvező körülmények között belőle ki is bontakoztatható. Goethe ezzel akkor jött teljesen tisztába, amikor Rómában Reiffenstein tanácsos - akivel éppen sétált - leszakított egy gallyat és megjegyezte, hogy ha azt a földbe dugja, tovább fog hajtani és teljes növénnyé fog fejlődni, A növény tehát egy olyan élőlény, amely az egymást követő időszakokban olyan szerveket alakít ki, amelyek úgy egymáshoz viszonyítva, mint az egyes szervek az egész növényhez viszonyítva egy- és ugyanazon elv mintájára épülnek fel. Minden növény egy növényekből álló harmonikus egység. Amikor már Goethe tisztán látta mindezt, csak a részletekre kiterjedő megfigyelés volt még hátra, amely lehetővé teszi a növény önmagából kihelyezett fejlődési fokozatainak részletes tárgyalását. Ehhez is megtörténtek már a szükséges előkészületek. Láttuk, hogy Goethe már 1785 tavaszán magokat vizsgált, 1787. május 17.-én pedig azt jelenti Herdernek Olaszországból, hogy egészen kétségtelenül megtalálta a csirapontot. A növény életének első szakaszával kapcsolatban nem volt többé gondja. Azonnal szembetűnő volt a levelek felépítésének egységessége is. Erre vonatkozóan Goethe - eltekintve számtalan más esettől - elsősorban a friss ánizs alsó és felső levelei közti különbséget hozza fel példának, amelyek azonban a különbségek ellenére is mindig ugyanazok a szervek. Március 25.-én (lásd: I.-R.) üzeni Herdernek, hogy a sziklevelekre vonatkozó tanai annyira magasrendűek, hogy nehezen lehetne őket túlszárnyalni. Már csak kis lépést kellett megtenni, hogy a virágszirmokat, a porzót és a bibét is átalakult leveleknek tekintse. Erre Hill angol botanikus akkoriban általánosan ismert kutatásai vezethették rá, melyeknek tárgya a virágok egyes szerveinek más szervekké történő átalakulása volt.

A növényt élő szervezetté formáló erők, amikor a valóság síkjára kerülnek, a térbeli alakzatok egész sorát öltik magukra. Az a kérdés, hogy melyik az az életteljes fogalom, amely ezeket az alakzatokat a megelőző és az elkövetkező átalakulásuk irányában összekapcsolja egymással.

Ha tanulmányozzuk Goethe átalakulási elméletét, - abban a formájában, ahogy 1796-ben megjelent - azt találjuk, hogy Goethénél ez a fogalom a váltakozó terjeszkedés és összehúzódás fogalma. A növényt formáló erők a magban vannak a legerősebben összehúzódott (koncentrált) állapotban. A következő állapot a képzőerők első kibontakozása, első terjeszkedése: megjelennek a levelek. Ami a magban egy pontba volt összesűrítve, az a levelekben szétválik egymástól a térben. A csészeképződéskor az erők ismét egy csomópontba húzódnak össze, a sziromzatot a soron következő terjeszkedés hozza létre és a porzókat a bibével az ezt követő összehúzódás, a gyümölcsöt pedig az utolsó, a harmadik terjeszkedés. Ezután a növény életének egész ereje - ez az „entelechikus princípium” - újra a legerősebben összehúzódott állapotban a magba rejtőzik. Amíg azonban az átalakulás gondolatának keletkezését szinte minden részletében követni tudjuk egészen a végleges értékeléséig, vagyis az 1790-ben megjelent tanulmányig, a terjeszkedés és az összehúzódás fogalmának kialakulásával kapcsolatban nem lesz ilyen könnyű a dolgunk. Mégsem lesz téves azonban az a feltevésünk, hogy ez az egyébként is mélyen Goethe szellemében gyökerező gondolat már Olaszországban összefonódhatott a növények kialakulásának fogalmával. Mivel ennek a gondolatnak a tartalma a képzőerők által meghatározott fokozottabb vagy korlátozottabb térbeli kibontakozás, vagyis az, amit a növény közvetlenül a szemnek nyújt, a legkönnyebben akkor merülhet fel, ha vállalkozunk arra, hogy a növényt a természetes fejlődés törvényeinek megfelelő módon lerajzoljuk. Nos, Goethe Rómában egy bokor nagyságú szegfűtövet talált, amelyen különösen tisztán lehetett látni az átalakulásokat. Azt írja róla: „Mivel kilátástalannak látszott, hogy ezt a csodálatos képződményt magammal vihessen, nekiláttam, hogy pontosan lerajzoljam, és sikerült közben egyre mélyebbre hatolnom a metamorfózis alapfogalmaiba.” Bizonyára máskor is készített hasonló rajzokat, és ez vezethette rá a szóban forgó fogalomra.

1787 szeptemberében, második római tartózkodása alkalmával, élőszóval adta elő ezeket a dolgokat Moriz nevű barátjának, és közben észrevette, hogy mennyire életteljessé és szemlélhetővé váltak az élő előadás következtében. Mindig feljegyezte, hogy meddig jutottak el. Ezt, és Goethe egyes egyéb megnyilatkozásait figyelembe véve, valószínűnek látszik, hogy az átalakulások elméletét - legalább is töredékes formában - már olaszországi tartózkodása alatt lejegyezte. Azt mondja tovább: „ilyen módón - Moriznak tartott előadásaim közben - gondolataimból néhányat papírra is tudtam vetni.” Nem vitás, hogy 1789 végén és 1790 elején a tanulmány már abban a formában volt leírva, ahogyan ma is ismerjük. Csupán arra tudnánk nehezen válaszolni, hogy ez az utóbbi kézirat fogalmazvány jellegű volt-e, vagy később tett-e hozzá még valamit? A következő húsvéti vásárra jelezték, hogy egy könyve fog megjelenni, amely körülbelül ezeket a dolgokat tartalmazta volna. Ez arra késztette Goethét, hogy 1789 őszén előszedje elveit, és szorgalmazza kinyomtatásukat. November 20.-án azt írja a hercegnek, hogy „nekidurálta magát, hogy a növénytanra vonatkozó elveket leírja.” December 18.-án már átküldi az írást Jénába azzal, hogy Batsch botanikus nézze át. 20.-án ő maga is oda megy, hogy beszéljen vele, és 22.-én jelenti Knebelnek, hogy Batsch jól fogadta a dolgot. Hazautazott, még egyszer átdolgozta, ismét elküldte Batschnak, aki 1790. január 19.-én visszaküldte. Hogy milyen élményei voltak a kézirattal és a nyomtatással kapcsolatban, azt Goethe részletesen elmondja, (lásd: K.-N. I. 91.-102. old.) Az átalakulási elmélet fontosságát és lényegét abban a később következő tanulmányban fogjuk részletesen tárgyalni, amelynek címe: „Az élő világ kialakulásának folyamataival foglalkozó Goethe-művek lényege és jelentősége.”