Johann Gottlieb Fichte 1794 júniusában elküldte Goethének „Tudománytan” (Wissenschaftslehre) c. művének legelső íveit. Erre ő június 24.-én azt írta a filozófusnak: „Ami engem illet, végtelen hálával tartozom majd Önnek, ha végül is kibékít a filozófusokkal. Sohasem tudtam őket nélkülözni és sohasem tudtam velük közös nevezőre jutni.” A költő most Fichténél kereste azt, amit korábban Spinozánál és később Schellingnél és Hegelnél, - olyan filozofikus világnézetet, amely saját gondolkodásának megfelelő. A filozófia megismert irányzatai közül nem bizonyult kielégítőnek egyik sem.

Ez feladatunkat lényegesen megnehezíti. Goethéhez a filozófia oldaláról szeretnénk közelebb kerülni. Ha ő maga valamilyen tudományos álláspontot a magáénak vallott volna, akkor most arra hivatkozhatnánk. Azonban nem ez a helyzet. Így tehát az a feladatunk, hogy a költő filozófiájának magját abból ismerjük meg, amit hátrahagyott és ilyen módon alkossunk képet róla. A feladat megoldásának helyes útjaként azt az elvi irányzatot tartjuk, amelyet a német idealisztikus filozófia alapján nyerünk. Hiszen a maga módján ez a filozófia ugyanazt a legmagasabb rendű emberi igényt igyekezett kielégíteni, amelynek Goethe és Schiller az életüket szentelték. A kornak ugyanabból a szellemi irányzatából származott. Ezért közelebb áll Goethéhez is, mint a tudományokon ma gyakran uralkodó bármelyik szemlélet. Ebből a filozófiából alakul majd ki az a szemlélet, amelyből következésképpen adódik mindaz, amit Goethe költő módján formált meg és tudományos módon tárgyalt. A tudomány mai irányzataiból már nincs igazán tovább. A gondolkodás Goethe természetének megfelelő módjától ma már nagyon eltávolodtunk.

Az biztos, hogy a kultúra minden területén tudunk haladást felmutatni. De hogy a haladás mélyreható lenne, azt nehezen állíthatjuk. A korok tartalmasságára azonban mégis csak a mélyreható haladás a mértékadó. Azonban azzal lehetne a legjobban jellemezni korunkat, hogy általában elutasítja a mélyreható haladást, mert elérhetetlennek tartja az ember számára. Bátortalanok lettünk minden területen, különösen a gondolkodás és az akarat területén. Ami a gondolkodást illeti, szüntelenül csak megfigyeléseket végzünk, megfigyeléseinket felhalmozzuk, hiányzik azonban a bátorságunk ahhoz, hogy átfogó tudományos nézetet alakítsunk ki belőlük. A német idealisztikus filozófiának azonban megvolt hozzá a bátorsága, ezért tudománytalansággal vádolják. Ma azonban nem gondolkodni akarunk, hanem csak érzékeink közvetítésével szemlélni. Elvesztettük a gondolkodásba vetett minden hitünket. Nem tartjuk elegendőnek ahhoz, hogy behatolhassunk vele a világ és az élet rejtélyeibe, - egyébként is, lemondunk a léttel összefüggő nagy kérdések mindennemű megoldásáról. Az egyedül lehetségesnek csak azt tartjuk, hogy a tapasztalással kapcsolatos megállapításokat rendszerbe foglaljuk. Közben azonban megfeledkezünk arról, hogy ezzel a véleménnyel egy már régen túlhaladottnak tartott állásponthoz jutunk csak közelebb. Mélyebb értelemben véve a gondolkodás elutasítása és az érzékek útján nyert tapasztalatok területén való tapogatódzás nem egyéb, mint a vallások vak hite a kinyilatkoztatásban. Annak is az az alapja, hogy az egyház kész igazságokat szolgáltat, hogy higgyenek benne. A gondolkodás bajlódhat ugyan vele, hogy eljusson az igazságok mélyebb jelentéséig, meg van azonban fosztva tőle, hogy az igazságot saját maga vizsgálja felül, saját erejéből hatoljon a világ mélységébe. És mit követel a tapasztalatokra épített tudomány a gondolkodástól? Azt, hogy figyelje meg, mit mondanak a tények, és a megállapításokat fejtse ki, rendezze, és így tovább. A gondolkodástól a tudomány is megtagadja, hogy önállóan juthasson el a világ velejéig. Az egyik oldalon a teológia követeli meg azt, hogy a gondolkodást vessük alá az egyház kijelentéseinek, a másik oldalon pedig a tudomány kívánja tőlünk, hogy rendeljük alá az érzékek útján nyert tapasztalatokról alkotott megállapításoknak. Az önálló, a mélyreható gondolkodás az egyik oldalon sem számit. A tapasztalatokra épülő tudomány valamiről azonban megfeledkezik. Ezer és ezer olyan ember van, aki látja a kézzelfogható tényt és elmegy mellette anélkül, hogy bármilyen feltűnő dolgot venne rajta észre. Azután jön valaki, aki csak rápillant és máris egy fontos törvényt ismer fel rajta. Mitől van ez? Csak attól, hogy a felfedező másképpen értett a látáshoz, mint az előbbiek. Más szemmel látta a tényt, mint a kortársai. Amikor meglátta a tényeket, határozott gondolata volt arról, hogy hogyan kell őket összefüggésbe hozni, számukra mi a fontos és mi nem. Így tehát gondolkodva rendezte a dolgot és másoknál többet látott meg. A szellem szemével látott. Minden tudományos felfedezésnek az az alapja, hogy a felfedező ért hozzá, hogy hogyan kell a dolgokat a helyes gondolatok által szabályozott módon megfigyelni. A megfigyelést természetszerűen a gondolkodásnak kell irányítani. Azonban ha a kutató a gondolkodásba vetett hitét elvesztette, ha nem tudja, hogy mit is tartson a gondolkodás hatósugarának, akkor ez lehetetlen. A tapasztalatokra épített tudomány tanácstalanul bolyong a jelenségek világában, az érzékekkel felfogható világ össze-vissza sokrétűséggé válik a számára, mert a gondolkodásában nincsen meg az az erő, amellyel eljuthat a centrumba.

Ma a megismerés határairól beszélünk, mert nem tudjuk, hogy hol van a gondolkodás célja. Arról sincsen tiszta képünk, hogy mit akarunk elérni, de kételkedünk benne, hogy elérhetjük. Ha jönne ma valaki és ujjal mutatna rá a világ rejtélyének megoldására, számunkra semmit sem jelentene, mert nem tudnánk, hogy mit gondoljunk róla.

Az akarattal és a cselekvéssel is ugyanígy vagyunk. Nem tudjuk az életben olyan határozott feladatok elé állítani magunkat, amelyekkel szemben helyt is tudunk állni. Határozatlan és homályos eszményképekbe álmodjuk bele magunkat és azután panaszkodunk, ha nem érjük el azt, amiről az elképzelésünk éppen csak hogy ködös, de semmiképpen sem világos. Kérdezzük meg korunk egyik pesszimistájától, hogy tulajdonképpen mit is akar és mi az, aminek az el nem érése miatt kétségbe esik? Nem tudja. Problematikus természetűek mind, nem állják meg a helyüket semmilyen helyzetben sem és mégsem elégíti ki őket semmi sem. Ne értsenek félre, nem akarok dicshimnuszt zengedezni a lapos optimizmusról, amely megelégszik az élet közönséges örömeivel, nem vágyik semmiféle magasabb rendűre és ezért nem nélkülöz soha semmit sem. Nem akarok pálcát törni az olyan egyének fölött, akiknek fáj az a mély tragikum, hogy olyan körülményektől függünk, amelyek bénítóan hatnak minden cselekedetünkre és szüntelenül arra törekszünk, hogy változtassunk rajtuk. Ne feledkezzünk azonban meg róla, hogy a fájdalomban a boldogság jelentkezik. Gondoljunk csak az anyára: hogyan válik édessé a gyermeke gyarapodása fölött érzett öröme, amit annak idején gondokkal, szenvedéssel és fáradtsággal harcolt ki. Minden jobb gondolkodású ember vissza kellene hogy utasítsa az olyan boldogságot, amelyet valamilyen külső hatalom kínál fel, mert nem is érezné boldogságnak azt, amit meg nem érdemelt ajándék formájában nyújtanak neki. Ha valamilyen teremtő lény azzal a gondolattal fogna hozzá az ember megalkotásához, hogy hasonmásának egyúttal a boldogságot is örökségül adja, jobban tenné, ha egyáltalán nem alkotná meg. Fokozza az ember érdemét, hogy azt, amit teremt, mindig kegyetlenül szétrombolják, mert mindig újra kell építenie és mindig újat kell alkotnia, - az emberek boldogsága pedig a cselekvés, az, amit maga hajt végre. Ugyanúgy vagyunk az ajándékba kapott boldogsággal, mint a kinyilatkoztatással. Egyedül az ember méltó csak arra, hogy az igazságot saját maga keresse meg, ne vezesse sem a tapasztalás, sem a kinyilatkoztatás. Ha majd ezt egyszer átfogó értelemben véve is felismerik, többé már nem lesz szükség a kinyilatkoztatásokra épülő vallásokra. Az ember akkor majd egyáltalán nem akarja, hogy Isten megnyilatkozzék, vagy áldást osszon. Saját üdvét saját gondolkodásán keresztül akarja majd megismerni, saját ereje által akarja majd megalapozni. Ha sorsunkat valamilyen felsőbb hatalom majd a jó vagy a rossz irányába szeretné eltéríteni, semmi közünk sem lesz hozzá, - mi magunk fogjuk majd előírni magunknak azt az utat, amelyen haladnunk kell. Azonban mégis az marad majd mindig a legfenségesebb Isten-gondolat, amelynek feltevése szerint az Isten az ember megalkotása után a világtól teljesen visszahúzódott és az embert teljesen magára hagyta.

Aki elismeri, hogy a gondolkodás, mint észlelőképesség meghaladja az érzékek befogadóképességét, annak szükségképpen el kell ismernie az olyan objektumokat is, amelyek a pusztán érzékekkel észlelhető valóságon túl fekszenek. A gondolkodás számára azonban az elvek az objektumok. Amikor a gondolkodás hatalmába keríti az elvet, a világ létének ős-alapjával olvad össze, az ember szellemi világába kerül be az, ami a rajta kívül fekvő világban hat és működik. Az ember a legmagasabb rendű képessége szerint válik eggyé az objektív valósággal. Az elvnek a valóságban való észlelése, - ez az ember igazi áldozása.

A gondolkodásnak az elvekkel kapcsolatban ugyanaz a szerepe, mint a szemnek a fénnyel, a fülnek a hanggal kapcsolatban. A gondolkodás a felfogóképesség szerve.

Ez a felfogás abban a helyzetben van, hogy képes egyesíteni két olyan dolgot, amelyet ma teljesen összeférhetetlennek tartanak: az empirikus módszert és az idealizmust, mint tudományos világnézetet. Azt hiszik, hogy az empirikus módszer elismerése az idealizmus elutasítását vonja maga után. Éppen ez a helytelen. Természetesen, ha az objektív valóság befogadására képes szervrendszerünknek egyedül az érzékszerveinket tartjuk, akkor erre az álláspontra kell helyezkednünk, mert az érzékszervek a dolgoknak csupán olyan összefüggéseit szolgáltatják, amelyek mind mechanikus törvényekre vezethetők vissza. Eszerint a mechanikus világnézet lenne a világ szemléletének egyetlen helyes formája. Közben azt a hibát követjük el, hogy egyszerűen elmegyünk a valóság olyan alkotórészei mellett, amelyek ugyanannyira objektívak, mint a többi alkotórész, de a mechanikus törvényekre nem vezethetők vissza. Az objektív adottság éppen hogy nem vág össze az érzékek által adottakkal, ahogyan azt a mechanikus világnézet képzeli. Ez utóbbi az adottságoknak csak a felét alkotja. Az adottságok másik fele elvekből áll, amelyek szintén a tapasztalás tárgyai, természetesen azé a magasabb rendű tapasztalásé, amelynek felvevőszerve a gondolkodás. Az elvek is elérhetők tehát induktív módszerrel.

A tapasztalatokra épülő mai tudomány teljesen helyes módszert követ, - ragaszkodik az adottságokhoz. Ellenben azt a helytelen megállapítást fűzi hozzá, hogy ez a módszer csak kézzelfogható és ténylegesen érzékelhető dolgokat eredményezhet. Előre meghatározza, hogy mi legyen a véleményünk, ahelyett, hogy annál maradna, hogy hogyan jutunk valamilyen véleményhez. A valóságról alkotott egyetlen kielégítő felfogás az empirikus módszerrel végrehajtott kutatás idealisztikus eredménnyel. Ez egy olyan idealizmus, amely nem a dolgok ködös, megálmodott egységét hajszolja, hanem éppen úgy tapasztalatszerűen kutatja a valóság elvi tartalmát, mint a túl egzakt mai tudomány a tényeket. Úgy gondoljuk, hogy ha ezt a véleményt Goethére alkalmazzuk, az ő gondolkodásmódjának a lényegét ismerjük meg benne. Ragaszkodunk az idealizmushoz, azonban kifejtésénél nem Hegel dialektikáját alkalmazzuk, hanem egy kifinomultabb, magasabb rendű empirikus módszert.

Az ilyen empirikus módszer az alapja Eduard von Hartmann filozófiájának is. A természetben ő is az elveknek megfelelő egységet kutatja úgy, ahogyan az pozitív módon következik a teljes értékű gondolkodás számára. Visszautasítja a természet puszta mechanikus törvényekre visszavezető felfogását és a külsődleges jelenségekhez hozzátapadó túlzott darwinizmust. A tudományban ő a megalapítója a konkrét monizmusnak, a történelemben és az esztétikában pedig a konkrét elvet kutatja. Mindezt empirikus úton és induktív módszerrel.

Hartmann filozófiája az enyémtől csak a pesszimizmus kérdésében és rendszerének a „tudattalan” irányába történő metafizikus kicsúcsosodásában tér el. Ez utóbbi pontra vonatkozó véleményemet később találhatja meg az olvasó. A pesszimizmust illetően azonban szeretném itt megjegyezni a következőket. Amit Hartmann úgy említ, hogy szerinte ok a pesszimizmusra, - vagyis annak a véleménynek az oka, hogy ebben a világban sohasem lehetünk elégedettek, mert a szenvedés mindig túlsúlyban van az öröm fölött, - azt én éppen az emberiség üdvének nevezem. Számomra csak azt bizonyítja, amit ő előad, hogy hiábavaló dolog boldogságra törekedni. Az erre irányuló összes törekvéseinket éppen hogy teljes egészében fel kell adnunk, és hívatottságunkat tisztán abban kell látnunk, hogy edzetlenül feleljünk meg azoknak a feladatoknak, amelyeket számunkra az értelmünk jelöl ki. Jelenthet azonban ez mást, mint azt, hogy csak az alkotásban, csak a szüntelen cselekvésben van az üdvösségünk?

Csak a cselekvő lény felel meg a rendeltetésének, - méghozzá csak az a cselekvő lény, aki nem jutalomra törekszik, hanem önzetlenül cselekszik. Ostobaság, hogy cselekedetéért jutalmat várjon, hiszen igazi jutalom nincsen. Itt szőhetné Hartmann tovább a gondolatot. Rámutathatna, hogy ilyen előzetes feltételek mellett cselekedeteink egyetlen mozgató rugója mi lehet csak. Ez nem lehet más, - ha a cél elérésére nincsen kilátás,- csak az önzetlen odaadás az iránt a tárgy iránt, amelynek tevékenységünket szenteljük, - nem lehet más, csak a szeretet. Csak az a cselekedet lehet erkölcsös, amely szeretetből fakad. A tudományban az elv, cselekedeteinkben a szeretet legyen a vezérlő csillagunk. Ezzel ismét elérkeztünk Goethéhez. „A cselekvő embertől függ az, hogy a helyeset teszi-e, amiatt nem kell aggódnia, hogy a helyes történik-e.” „Egész bűvészmutatványunk abból áll, hogy feladjuk egzisztenciánkat azért, hogy egzisztálhassunk.”

Világnézetemhez nem egyedül Goethe vagy a Hegelianizmus tanulmányozásán keresztül jutottam el. A mechanikus és naturalisztikus világszemléletből indultam ki, de felismertem azt, hogy intenzív gondolkodással nem lehat kitartani mellette. Szigorúan természettudományos módszer szerint eljárva azt találtam, hogy az egyetlen kielégítő világnézet az objektív idealizmus. „Ismeretelméletem” megmutatja azt a módot, ahogyan az önmagát megértő, ellentmondásmentes gondolkodás eljuthat ehhez a világnézethez.[1] Azután azt találtam, hogy alapvető jellemvonásait illetően Goethe világszemlélete is át van itatva objektív idealizmussal. Emiatt véleményem kiépítése ezután éveken keresztül párhuzamosan haladt Goethe tanulmányozásával. Saját szemléletem alapvető pontjai és Goethe természettudományos tevékenysége között lényegbevágó ellentétet sohasem találtam. Ha legalább részben sikerült az, hogy először is úgy alakítsam ki véleményemet, hogy az másokban is életteljessé váljék, továbbá ha ehhez hozzájárul az a meggyőződés is, hogy a képviselt álláspont valóban Goethe álláspontja, - akkor feladatomat megoldottnak tekinthetem.