Aki arra a feladatra vállalkozik, hogy egy gondolkodó szellemi fejődését mutassa be, annak a gondolkodásnak a gondolkodóra jellemző irányvonalát az illető életrajzának adott tényeiből kiindulva a lélektan útjait járva kell magyaráznia. Azonban az a feladat, hogy hogyan jellemezzük Goethét, mint gondolkodót, nem merül ki ebben. Az ő esetében nem csak az érdekel bennünket, hogy különleges tudományos irányvonalát hogyan lehet igazolni, mivel lehet megmagyarázni, hanem az is, - sőt, különösképpen az - hogy hogyan jutott egyáltalában odáig, hogy tudományos területen tevékenykedjen? Goethének sokat kellett eltűrnie kortársai téves véleménye miatt, akik el sem tudták képzelni, hogy egy szellemben egyesülhet a költő alkotóképessége és a tudományos kutatás. Először is arról van szó, hogy megfeleljünk arra a kérdésre, hogy melyek azok a motívumok, amelyek a nagy költőt a tudomány felé sodorták? Tisztán szubjektív hajlama, személyes önkényessége okozta, hogy áttérjen a költészetről a tudományra? Vagy Goethe költészetének az irányvonala olyan, hogy szükségképpen a tudomány felé kellett őt sodornia?

Ha az első eset állna fenn, akkor a művészet és a tudomány iránti egyidejű odaadás nem jelentene mást, mint az emberi törekvések mindkét iránya iránt érzett véletlen személyes lelkesedést, - olyan költőről lenne szó, aki véletlenül gondolkodó is, és könnyen megtörténhetett volna, - ha Goethe élete egy kissé más utakon járt is volna - hogy a költészetben mégis ugyanarra az útra tér anélkül, hogy a tudománnyal törődne. Ennek a férfiúnak mindkét oldala külön-külön is, önmagában véve is érdekelt volna minket, mind a kettő valószínűleg önmagában véve is nagyrészt előmozdította volna az emberiség haladását. Azonban akkor is ez lett volna a helyzet, ha a szellemi törekvések két ága két személy között oszlott volna meg. Goethének, a költőnek, semmi köze sem lett volna Goethéhez, a gondolkodóhoz.

Ha azonban a második eset áll fenn, akkor Goethe művészi irányvonalának olyan a belső szükségszerű törekvése, hogy tudományos gondolkodásmóddal akarja magát kiegészíteni. Ebben az esetben viszont teljesen elképzelhetetlen, hogy a törekvések két iránya két személy között meg legyen osztva, így a két irány nem csak önmaga miatt, nem csak külön-külön érdekel minket, hanem egymással való kapcsolatuk miatt is. Ebben az esetben létezik objektív átmenet a művészet és a tudomány között, létezik egy olyan pont, ahol a kétféle törekvés úgy érintkezik, hogy az egyik területen való jártasság megköveteli a másik területen való jártasságot is. Goethe nem a személyes hajlamát követte tehát, hanem az a művészi irányvonal, amelynek magát szentelte, olyan igényeket ébresztett benne fel, amelyeket csak tudományos tevékenységgel tudott kielégíteni.

Korunk azt tartja helyesnek, ha lehetőleg távol tartjuk egymástól a művészetet és a tudományt, az emberiség kultúrfejlődésének tökéletesen ellentétes pólusai legyenek. A tudomány - így gondolják - rajzolja meg a világ lehetőleg objektív képét, a valóságot tükörben mutassa meg nekünk, vagy másképpen: tartsa magát minden szubjektív önkényesség mellőzésével tisztán az adottságokhoz. Az objektív világ az irányadó a törvényei számára, alá kell vetnie magát nekik. Teljes egészében a tapasztalás tényeiből kell állnia az igaz és a téves mértékének.

A művész alkotásainál minden egészen másképpen van. Az ember szellemének teremtő ereje szabja meg számukra a törvényt. Az ember szubjektivitásának a tudományba való mindennemű belekeveredése meghamisítása lenne a valóságnak, túllépné a tapasztalatot, ezzel szemben a művészet a zseniális szubjektivitás talajából nő ki. A művészet alkotásai nem a külső világ tükörképei, hanem az ember képzelőerejének megfelelő képek. A tudományos törvények eredete rajtunk kívül van, objektíve létezik, - az esztétika törvényeinek eredete viszont bennünk, az individualitásunkon belül. Ezért az esztétika törvényeinek a megismerés szempontjából a legcsekélyebb értéke sincsen, illúziókat hoznak létre anélkül, hogy a legcsekélyebb mértekben is hozzátartoznának a valósághoz.

Aki a dolgot így fogja fel, az sohasem juthat tisztába azzal, hogy Goethe költészetének a Goethe-féle tudománnyal milyen a kapcsolata. Viszont mind a kettőt félre fogja érteni miatta. Goethe jelentőségei világtörténelemben éppen az, hogy művészete közvetlenül a lét ős-forrásából fakad, semmi illúzió, semmi szubjektív nincsen benne, hanem annak a törvényszerűségnek az előhírnöke, amelyet a költő a természet műhelyének mélyén ellesett a világ szellemétől. Ezen a fokon a művészet a világ titkait tolmácsolja, mint ahogyan a tudomány is ezt teszi, csak más értelemben.

Goethének mindig is ez volt a felfogása a művészetről. A művészet szerinte a világ ős-törvényeinek egyik megnyilvánulása volt, a másik a tudomány. Szerinte a művészet és a tudomány közös forrásból fakad. Amíg a kutató belemerül a valóság mélységeibe, hogy mozgató erőit gondolatok formájában kimondja, addig a művész szándéka az, hogy ugyanezeket a mozgató-erőket az anyagban formálja meg. „Úgy gondolom, a tudományt az általános dolgok ismeretének lehetne nevezni, elvont tudásnak, a művészetet viszont tetté változtatott tudománynak. A tudomány az ész, a művészet a hozzá tartozó mechanizmus, - ezért gyakorlati tudomány is lehetne a neve. Ezek szerint végezetül a tudomány volna a theorema, az elmélet, a művészet pedig a gyakorlati feladat. Amit a tudomány elmélet alakjában kifejez, azt a művészet megformálja az anyagban, ez a megoldandó problémája. „Az emberek és a természet alkotásaiban egyaránt a szándék az, amely különösképpen figyelemre méltó.”- mondja Goethe. Nem csak azt kutatja mindenhol, ami az érzékszervek számára a külvilágban adva van, hanem azokat a tendenciákat is, amelyek az adottságokat létrehozták. Az a küldetése, hogy ezeket a tendenciákat tudós módján megértse, és mint művész anyagba öntse. A természet az „elforgácsolódás zsákutcájába” kerül, amikor képződményekre esik szét, - vissza kell oda kanyarodnunk, hogy mi lett volna, ha a tendencia akadálytalanul kibontakozhatott volna, ahogyan a matematikus sem a konkrét háromszöget tartja szemmel, hanem azt a törvényszerűséget, amely minden lehetséges háromszögnek az oka. Nem az a fontos, hogy a természet mit hozott létre, hanem hogy melyik princípium szerint alkotta meg. Ezt a princípiumot saját természetének megfelelő módon kell megformálni, nem pedig úgy, ahogyan az ezerféle véletlen következtében a természet egyes képződményeiben alakul. A művésznek „a közönségeset nemessé, a formátlant széppé kell fejlesztenie.”

Goethe és Schiller a művészetet teljes mélységében fogták fel. A szépség „a természet olyan titkos törvényeinek a megnyilvánulása, amelyek a szépség jelenléte nélkül előlünk örökre el lettek volna rejtve.” Elég bepillantanunk Goethe „Utazás Olaszországban” c. művébe és azonnal el kell ismernünk, hogy ez nem üres frázis, hanem a költő mélységes belső meggyőződése. „A művészet nagy alkotásai egyúttal a természet legmagasabb rendű művei is, amelyeket az emberek igaz és természetes törvények alapján hoztak létre. Összeomlik minden önkényeskedés, minden képzelődés, - szükségszerűség, Isten van bennük jelen.” Az következik abból, hogy Goethe ezt mondja, hogy a művészetnek és a tudománynak szerinte közös eredete van. A görög művészetről ebben a vonatkozásban a következőket mondja: „Valószínűnek tatom, hogy a görögök ugyanazok szerint a törvények szerint jártak el, amelyeknek alapján maga a természet is eljár, és amelyeknek én is a nyomába szegődtem.” Shakespeare-ről pedig ezt mondja: „Shakespeare a világ szelleméhez kapcsolódik, áthatja a világot, mint Ő és semmi sincsen elrejtve egyikük elől sem. Amíg azonban a világ szellemének az a dolga, hogy cselekvése előtt - és gyakran még utána is - megőrizze a titkokat, addig a költő szándéka az, hogy kifecsegje őket.”

Itt emlékeztetnünk kell a költő életének „vidám korszakából” származó kijelentésére is. A „vidám korszak” a költőt Kant: „az ítélőképesség bírálata” c. műve iránti hálára kötelezte, mert életének ezt a korszakát tulajdonképpen mégis csak annak a körülménynek köszönhette, hogy Kant művében „a művészet és a természet alkotásait egynek tárgyalta, ugyanúgy, ahogyan az esztétikus és a teleologikus ítélőképesség kölcsönösen egymást világítják meg.” A „komoly segítség, amelyet egyetlen szellemmel telített szó nyújt” c. tanulmányában Goethe ugyanezzel a céllal állítja tárgyilagos gondolkodását szembe a tárgyilagos költészetével.

Goethe számán a művészet éppen olyan objektív jelenség, mint a tudomány. Csak más a formájuk. Közös a lényegük, egyetlen lény fejlődésének szükségszerű fokozatai. Goethe szembefordul minden olyan véleménnyel, amely az emberiség fejlődésének összképén kívül elszigetelt helyet jelöl ki a művészet vagy a szépség számára. Például azt mondja: „nem helyes az esztétikában azt mondani, hogy a 'szépség elve' - ezzel a szépséget különálló valamivé tesszük, pedig külön, önmagában el sem képzelhető.” Vagy: „a stílus a megismerés legmélyebben fekvő és legszilárdabb talajára épül, a dolgok lényegére, amennyiben megengedik, hogy látható és tapintható formában ismerhessük meg a lényegüket.” A művészet tehát a megismerésre épül. A megismerés feladata az, hogy gondolatban újra megteremtse azt az elrendezést, amelynek alapján a világ össze van illesztve, - a művészeté, hogy részleteiben formálja meg az egész világ ilyen értelemben vett elrendelésének elvét. A művész mindent belead művébe, amihez a világot alkotó törvényszerűségből csak hozzáférni képes. Ennek következtében a műalkotás olyan, mint egy kicsi külön világ. Ez az oka annak, hogy a művészet Goethe-féle irányvonalának miért van szüksége kiegészítésképpen a tudományra. Azért, mert mint művészet is megismerést jelent. Goethe sem művészetet, sem tudományt nem akart, - Goethe az elvet akarta. És az elvet kimondta, vagy megjelenítette, arról az oldaláról, amelyről éppen megmutatta magát. Goethe a világ szelleméhez szeretett volna kapcsolódni és annak tevékenységét szerette volna a tudtunkra adni, - mindig a követelményeknek megfelelően, vagy a művészet, vagy a tudomány közvetítésével. Goethe szüntelenül arra törekedett, hogy megláthassa „az összes ható-erőket és csirákat”, nem pedig egyoldalúan a művészet, vagy egyoldalúan a tudomány irányába.

Mindamellett Goethe mégsem filozófus-költő, mert költeményeiben nem teszi meg a gondolatokon keresztül a kézzelfogható kialakuláshoz vezető kerülő utat, hanem közvetlenül a minden létezés forrásából merít, - amint kutatásai is az elv közvetlen észlelésén alapulnak, és nem itatja át őket a költő fantáziájával. Annak a számára azonban, aki Goethe költészetét a filozófia szemszögéből nézi, anélkül, hogy Goethe filozófus-költő lenne, költészetének fő-irányvonala mégis filozófia-jellegűnek látszik.

Ennek következtében az a kérdés, hogy a filozófia szempontjából nézve Goethe tudományokkal foglalkozó írásműveinek van-e értékük, vagy nincsen, egészen más alakot ölt.

Arról van szó, hogy a meglévő dolgokból kell visszakövetkeztetnünk az alapvető elvekre. Az a feladat, hogy milyen teltételeket szabjunk, hogy Goethe tudományos állításai a megszabott feltételek következményei legyenek? Ki kell mondanunk azt, amit Goethe nem mondott ki, ami azonban szemléletét érthetővé teszi.