"A rózsakeresztes felfogás szerint csak az a tudás számít, mely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



János Apokalipszise (11)

9. Az átszellemült Föld. A Napba öltözött asszony A hétfejű és tízszarvú állat.

Nürnberg, 1908. június 26.

Tegnap addig jutottunk el az ember fejlődésének az ábrázolásában, hogy a hét trombita megszólalásával jelképezett korszak végén a Föld a rajta lévő összes lénnyel együtt egy új állapotba megy át: minden, aminek az állapota fizikai volt, szellemivé változik, mégpedig legelőször asztrálissá. Megszületik egy asztrális Föld, és ennek az asztrális Földnek lesznek lakói mindazok, akik erre érettnek bizonyulnak, vagyis önmagukban le tudják győzni a matériát, és a szellemi valóságot szolgálják vele. Mindazok viszont, akik képtelenek szellemivé változtatni a testi, materiális létet, és ragaszkodnak hozzá, azok elkülönülnek, és valamiféle mellék-Földet alkotnak. Az új égitest megfigyelése rendkívül tanulságos mindazok számára, akik meg akarják ismerni a jövőbeli emberiség sorsát. Először azonban azt kellene tisztáznunk, hogy amikor a Föld asztrális égitestté alakul, mi történik azokkal az emberekkel, akik elérték az érettség fokát a Krisztus-impulzus befogadására, és ez elevenné, tevékennyé vált bennük. Mivé válhatnak ezek az emberek - ez a kérdés foglalkoztat most bennünket.

A legjobban úgy értjük meg, hogy mivé lehet az ember, ha türelmesen ismét felidézzük, miből lett, és a jövőbeli fejlődésnek milyen lehetőségei rejtőznek benne. Ha a mai embert nézzük, négytagú lénynek látjuk. A legelső, amit az emberből felismerünk, az úgynevezett fizikai test. A szemmel látható és kézzel fogható test révén az ember a mai ásványvilághoz tartozó összes teremtménynek a rokona. Ez az emberi lény legalsó tagja, amely a halál után holttestként egyedül marad vissza. Minden pillanatban ez volna a sorsa, tehát, mint ahogy a holttest, részeire bomlana, ha nem hatná át az, amit éter- vagy élettestnek nevezünk. Étertestével az ember már nem hozható rokonságba az ásványvilág teremtményeivel, viszont annál inkább a növényvilág lényeivel. Az ember éterteste élet és halál közt szakadatlanul azért küzd, hogy összetartsa a fizikai test széthullani akaró részeit. Mert tulajdonképpen mi az ember fizikai teste? Ugyanaz, mint amivé nem sokkal azután lesz, hogy a halál szétdúlta formáit: hamu. Néhány maroknyi hamu lesz, ami csak művileg rendeződött egybe az élettestben, és ennek a művi rendezettségnek a hatása az a kép, amelyet a külső megfigyelés tapasztal. A második tag tehát az éter- vagy élettest. A harmadik az úgynevezett asztráltest, amivel az ember az állattal rokon. Ez hordozza az ösztönöket, a szenvedélyeket, a vágyakat, az összes gondolatot és képzetet, vagyis mindazt, amit általában az ember lelkiségének szoktunk nevezni. Végül pedig lényének negyedik tagja teszi az embert a teremtés koronájává, általa emelkedik ki a Földön lakó összes lény közül, és kiváltképpen ez teszi képessé arra, hogy énként, mint a földi létezés individuális és öntudatos lénye fejlődjön.

A jövőben úgy folytatja majd fejlődését az ember, hogy énjén keresztül lassanként megműveli és átdolgozza az alsóbb, az én alatti részeket, és végül az ént a többi rész urává teszi. Ha az én átdolgozza, tulajdonává teszi az asztráltestet, hogy abban már nem marad tudattalan és ellenőrizhetetlen indulat, ösztön, szenvedély, akkor azt fejlesztette ki, amit szellem-énnek vagy manasznak nevezünk. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint az asztráltest, az emberi lény harmadik tagja, hiszen éppen az asztráltest átalakításából keletkezett. Ha az én átalakítja az étertestet is, akkor buddhi, vagy életszellem jön létre, és ha majd a nagyon távoli jövőben a fizikai test is átalakul, az is szellemivé válik az én munkája következtében - és ez a munka lesz a legnehezebb, hiszen a fizikai test mindennél sűrűbb -, akkor a fizikai test az emberi lény legfelső tagjává fejlődik, atmává vagy szellememberré.

Így hát az ember héttagúságát a következőképpen képzelhetjük el: fizikai test, éter- vagy élettest, asztráltest, én, és ezekhez járul az, amit az ember a jövőben fejleszt ki: szellemén vagy manasz, életszellem vagy buddhi és szellemember vagy atma. Ilyen a héttagú ember. A felső tagokat azonban majd csak a távoli jövőben fejleszti ki. A Földön még nem lehet osztályrésze, még nem lehet elérhető cél, hogy a felső szellemi részek mindegyikét kialakítsa.

De ha így szemléljük a héttagú embert, akkor a mai valóságban még nem értettük meg igazán. Természetesen helyes, ha erről a hét tagról beszélünk, amikor általában és vázlatosan ábrázoljuk az embert, de ha a mai valóságában akarjuk megérteni, akkor pontosabban kell fogalmaznunk.

Emlékezzünk arra, hogy a fizikai test a Szaturnuszon fejlődött ki, az étertest a Napon, az asztráltest a Holdon, és az énnek itt a Földön kell kifejlődnie, sőt bizonyos mértékig már ki is fejlődött. Most azonban alaposabban kell szemügyre vennünk az ember földi fejlődését. Tekintsünk arra, amit szellem-énnek, átalakított asztráltestnek nevezünk, sok ember csak a Föld-fejlődés végén lesz képes arra, hogy asztráltestén belül, szellem-énjén belül tökéletes tudatossággal hasson és alkosson. Már a Föld-fejlődés folyamán szükség volt azonban valamilyen előkészületre, ami lehetővé tette az ember számára, hogy három alsó tagján, mondhatnánk, félig tudatosan, félig tudattalanul munkálkodjon.

Ez a félig tudatos, félig tudattalan munka már a lemúriai időkben megkezdődött, amiről annak idején már beszéltünk. Akkor kezdett el dolgozni az én, egészen tompa tudattal, mégpedig legelőször az asztráltesten. Ha tehát figyelemmel követjük a Föld-fejlődést a lemúriai időktől egészen az első atlantiszi korszakig, azt látjuk, hogy kezdetben félig tudatosan, homályos tudattal dolgozott az én az asztráltesten. Ami legelőször származott az asztráltest átalakításából, azt nevezzük érzőléleknek. Az atlantiszi időkben, amikor sűrű vízpára telítette a levegőt, az én tompa tudattal az étertesten dolgozott, és kialakította azt, amit értelmi vagy kedélyléleknek nevezünk. És amikor a mai Írországhoz közeli helyről szétáradt a nagy impulzus, útnak indítva a népeket nyugatról keletre, hogy a nagy atlantiszi áradás után létrejöhessen a mi új kultúránk, vagyis az atlantiszi időszak utolsó harmadának a kezdetén, az én tudattalanul a fizikai testen kezdett el dolgozni. Így keletkezett az, amit tudati léleknek nevezünk, ez volt az alapja egy többé-kevésbé öntudatos én kialakulásának.

Az én a csoportlelkiségből született meg, de csak Krisztus Jézus megjelenésekor kapta meg a teljes individualitás nagy impulzusát. Tulajdonképpen csak ekkor lett képes az ember arra, ami már az asztráltest többé-kevésbé tudatos megmunkálásának nevezhető. Valójában, csak amikor a kereszténység beleivódott a Földbe, akkor kezdtünk el tudatosan dolgozni az asztráltestünkön. Ha tehát a mai emberről beszélünk, ezt kell mondanunk: az ember kifejlesztette fizikai testét, étertestét asztráltestét, aztán az érzőlelket, ami régebben az asztráltest homályos tudattal való átalakításából keletkezett, majd az értelmi lelket az atlantiszi ősidőkben homályos tudattal átalakított étertestből, végül pedig a tudati lelket, az atlantiszi időszak végén, a fizikai test homályos tudattal való megmunkálásával. Így tehát az ember már addig jutott a fejlődésben, hogy lassanként megkezdhette a manasz kifejlesztését, ahogy ez a mai emberen is már megfigyelhető.

Ma mindenütt látható az emberben a manasz kezdeménye, az egyiknek több van belőle, a másiknak kevesebb. Némelyeknek még sok megtestesülésen kell keresztülmenniük, míg bennük olyannyira kifejlődik a manasz, hogy tudatossá válik számukra, milyen munkát kell végezniük a saját lényükön belül. De ha a Föld célhoz érkezik, és megszólal a hetedik trombita, akkor a következő történik: ami mint fizikai test van jelen, az feloldódik, mint meleg vízben a só. Az emberi manasz fejlettsége addig már olyan fokot ér el, hogy az ember bízvást mondhatja Pállal: nem én cselekszem, hanem Krisztus cselekszik bennem. Így él majd az ember. Ami lényében, mint fizikaiság van jelen, mindazt oldódni hagyja, az éterien nemes részt pedig egy olyan lénnyé formálja, amely tovább tud élni az asztrálissá vált Földön. Tehát új lény gyanánt folytatja életét a szellemivé vált Földön.

A nagy fordulatot, amikor megújul az élet a szellemivé vált Földön, csodálatosan fejezi ki a Biblia: amit az ember földi élete folyamán alkot fizikai testében, olyan, mint az elvetett mag, és termést akkor hoz, amikor a Föld szellemivé válik. Pálnak a korinthusiakhoz írt első levelében (15,37) a következőket olvassuk: „És amikor vetsz, nem a leendő növényt veted el, hanem a puszta magot, például a búzáét vagy másét. Isten pedig alakot ad annak, amint akarja, mégpedig minden egyes magnak saját alakot”. Vagyis a lelkiséget, az individualitást kifejező testet. „És vannak égi testek és földi testek, de más az égiek fényessége, és más a földieké”. A földi testek feloldódnak majd, a mennyeiek pedig megjelenítik fényességükkel azt, ami a lélekben van. „Romlandó testet vetnek el, és romolhatatlan test támad fel”. Mert a romolhatatlan test fog majd feltámadni. „Érzéki testet vetnek el, és szellemi test támad fel.” Pál szellemi testnek nevezi az éter- vagy élettestet, amely a fizikai test feloldódása után az asztrális Földön él tovább. Pál úgy látja, hogy a romolhatatlan, szellemi test - ahogy ő nevezi - így fog tovább élni.

Most pedig tekintsünk arra, amit az ember teremt meg, mint a Krisztus-befogadás képességének a kifejeződését. Ugyanarról van szó, mint ami Pál szellemi tekintete előtt lebegett, és amit „utolsó Ádám”-nak nevez, szembeállítva az „első Ádám”-mal, vagyis az első emberrel, aki először jelent meg a Földön fizikailag látható testben. A lemúriai időkben, a lemúriai korszak határán már sokféle állat élt lenn a földön, de az embert még nem láthattuk volna fizikai szemmel: akkor még éteri állapotban volt. Aztán megsűrűsödött, ásványi anyagokat vett fel, és megjelent első alakjában. Ahogy a víz jéggé sűrűsödik, úgy alakult ki a fizikai ember. A fizikai fejlődés egészen addig folytatódik, amíg fel nem oldódhat mindaz, ami földi, amíg el nem enyészik a földi valóság. Ezért az az ember, akinek már csak éterteste lesz, mint „utolsó Adám” fog megjelenni. Az „első Adám” jellemzője az a képesség volt, hogy fizikai testben élt, és fizikai érzékszervein keresztül magába fogadta a Földet. Az utolsó Ádámnak szellemi teste lesz, és alkatát a Krisztus-befogadás belső képessége jellemzi. Ezért Pál Krisztust is „utolsó Ádám”-nak nevezi. Így zárul a kör, az emberi fejlődés köre. Előbb azt tekintettük át, hogyan szállt az ember a Földre, majd az világosodott meg szellemi tekintetünk előtt, hogy egyszer majd mivé válik az ember.

Hogy megérthessük a következőket, kicsit még mélyebbre kell tekintenünk az emberré válás misztériumában. Aki visszatekint az időben, és már akkor megfigyelheti az embert, amikor az még nem öltött fizikai testet, tehát még nem volt látható a fizikai szem számára, hiszen éppen csak megkezdte aláereszkedését az éteri létből, hogy előbb levegőszerű-vízszerű, később porcos vázú képződménnyé váljék, aki ilyen messzire tud visszanézni az időben, megláthatja azt is, hogy az egész Föld mennyire más volt. Az ember aláereszkedését megelőző időben tulajdonképpen még nem létezett ásványvilág. A Föld éppen a Hold örökébe lépett. A legalsó szint, mondhatnánk, a növényvilágé volt, egy igen képlékeny Földön. A folyékony és a légnemű anyagok megoszlása is egészen más volt. Aki a Földet abban az állapotban látná, amely időben megelőzte az ember aláereszkedését az atmoszférikus környezetből a szilárd talajra, az nem tekintené többé absztrakt alakzatnak, aminek másokkal együtt a mai geológia is minősíti, hanem sokkal inkább eleven organizmusnak. A Földet sokféle áramlat hálózta be. Jobban hasonlított élőlényre, mint ma. És az ember, aki főképpen szellemi-éteri lény volt, e réges-régi korban nem úgy született, mint ma, hanem hogy ezzel a kifejezéssel éljünk, a Földanya szülte meg őt. A Földanya szülte az embert, ezt a szellemi-éteri lényt. És mielőtt az ember elkülönült, megszületett volna, valóságosan egy volt a Földdel. Képzeljünk el egy lágy közegű testet, amelyben itt-ott keményedések jönnek létre: így alkothatunk képet, hogyan született meg az ember az Anyaföldből. És születése után is sokféle kapcsolat kötötte a Földhöz.

Az ember élete tehát egészen más volt. Ma például a vér a test belsejében kering, és a vérkeringésnek nincs folytatása a test határain kívül. Régen azonban volt folytatása - persze természeti erők formájában - mindenütt a földi környezetben. Ha vázlatos képet szeretnénk alkotni az akkori állapotokról, ezt kellene mondanunk: a fizikai szemnek láthatatlanul, de a tisztánlátó tekintetnek jól láthatóan keletkezett a Földben egy-egy pont, amely kiemelkedett, majd különvált a közvetlen környezettől, de a benne működő erőket továbbra is rengeteg szál kötötte össze a Földdel. A fizikai ember számára ez volt a kezdet.

Ebben az időben az embert sok szál kötötte a Földhöz. Mint említettük, jelentős és komoly misztériumot érintünk. Ennek a misztériumnak az utolsó nyomait őrzi, hogy az embert, amikor a világra jön, a köldökzsinór még összeköti az anya szervezetével. A Földanya és az ember egykori kapcsolatának utolsó maradéka az, ahogyan ma a gyermeket az anya szervezetéhez köti a köldökzsinór. És ahogyan ma az ember embertől születik, tehát az ember fia, régen ugyanúgy született a Földtől, tehát a Föld fia volt. Ekkor még eleven lény volt a Föld. És az ember annak következtében lett önálló, hogy a köldökzsinórt, amely összekötötte az egész Földdel, elmetszették. Így lett olyan lény, aki hozzá hasonlóktól születik.

Tudnunk kell, hogy a véredények, amelyek behálózzák a testünket, tulajdonképpen azoknak az áramlatoknak a formáját őrzik, amelyek az ősrégi múltban át- meg átszőtték az egész Földet. Ugyanez vonatkozik az idegpályákra is. Mindannak, ami most, mint idegpálya van bennünk, régen folytatása volt az anyaföldben. Az idegrendszerünk, mintha kimetszett rész volna egy nagy egészből, amely valaha az egész Földet behálózta. Elmondhatjuk ugyanezt az emberi lény többi tagjáról is. Amit ma körülhatárol az ember bőre, az egykor a Föld szerves része volt. A földből alakult ki az ember, a földből született. Mielőtt emberfia lett volna, a föld fia volt. Az „Ádám” szó jelentése tulajdonképpen az, hogy a Föld fia. Minden régi név nagy titkot rejt. Ha tudatosul bennünk mindaz, amit most elmondtunk, megértjük, hogy a Föld, mielőtt megjelent volna rajta a látható ember, a láthatatlan ember erőit már magában hordozta. A Föld a szülőanyja az emberi nemnek. Amilyen nehéz elképzelni, hogy a mai köves talajból valaha is ember születhet, éppen olyan nehéz elképzelni azt is, hogy akkor született volna, amikor még nem volt élőlény a Föld. Mindaz, amiről most kevés szóval megemlékeztünk, a lemúriai időben történt.

Ha valaki ezek után megkérdezné: hát nem volt végtelenül fontos a Föld az ember számára? - akkor így kell válaszolnunk: de igen, végtelenül fontos volt, mert őskezdeményeiben minden jelen volt már benne, amit később felvett lényébe az ember. Valahol már jelen volt a szív előképe, valahol másutt az agyé, minden idegszálnak megvolt az előzménye a földben. De ahogy a mi belső szervezetünket a föld készítette elő, ugyanúgy hordozzuk majd új testiségünkben - amelyet addig kell kialakítanunk, amíg céljához nem ér a Föld - egy jövőbeli bolygónak, a Föld egy új megtestesülésének az alakját. Ha az ember a lelkén dolgozik, munkája eredményeképpen teste mindinkább hasonlítani fog a lelkéhez. Amikor a Föld eléri útjának, küldetésének a végét, az emberi test olyan alakot ölt, hogy külső képe lesz a léleknek, amely magába fogadta Krisztust. Az ilyen embernek megújul az élete, és a benne felgyűlt erőket a Föld következő megtestesülésébe plántálja. A Jupiter olyan lesz, amilyenné az ember alakítja, hiszen emberi testek fogják alkotni. A Jupiter abból nyeri első formáját, amivé az ember önmagát alakítja. Képzeljük el, hogy az emberek által megformált összes test egyetlen égitestté egyesül: ez lesz a Jupiter. Már most a lelkünkben van mindannak kezdeménye, ami kialakítja a Jupiter formáját, és ami majd benne, mint erő működik. És a Jupiterből fognak megszületni a Jupiter-lények. Az ember már most is a Jupiter-testek megszületését készíti elő.

Mit kell tennie az embernek, hogy méltó formát adjon a Föld jövőbeli megtestesülésének? Arra kell törekednie, hogy a jelenleg tudatosan elvégezhető munka Krisztushoz illő módon történjék, és ezáltal az étertest, amely magán fogja viselni e munka képét, méltó módon újítsa meg az életét a szellemivé vált Földön. Ennek a testnek minden része olyan lesz, amilyenné az ember teszi. Amit az ember a fizikai testéből alkot, azt viszi majd át a szellemi Földre, hogy ott tovább formálódjék, és alapul szolgáljon a későbbi fejlődéshez. Ahogy a mi mostani lelkünk a Holdtól örökölt jelenlegi testünkben fejlődik, a jövőbeli lelkünk egy olyan testben fejlődik majd, amilyent mi magunk készítünk. Ezért a lelket és az ént felöltöztető, beburkoló testet, az én lakásául szolgáló testet a bensőnkben rejtőző énség templomának, az emberben élő istenség templomának, az Isten templomának mondhatjuk. Amikor tehát a testünket alkotjuk, egy jövőbeli templomot, vagyis a Föld új megtestesülését építjük. Ha megfelelően dolgozunk a testünkön, megfelelő mértékkel építjük a Jupitert.

Hiszen mi más jelenhetne meg, amikor a Föld eléri célját? A léleknek mérővesszővel mért temploma. A beavatott felé ezért hangzik a felszólítás, hogy mérje meg az ember által alkotott templomot. Altkor mutatkozik meg, helyesen cselekedett-e a lélek, ha megmérik az Isten templomát. „Ekkor mérővesszőt adtak a kezembe, amely bírói pálcához volt hasonló, és ezek a szavak hangzottak fel: kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és a benne imádkozókat, de a templom külső oldalát hagyd ki”. Más szavakkal: semmi sem tartozik a templomhoz, ami csak az előkészületet szolgálta. Az embernek fizikai és étertestet kellett kapnia, hogy dolgozhasson bennük. A fizikai test és az étertest előcsarnok, a templom külső oldala, nem lesz szükség rájuk, nem méretnek meg. De amit egyedül alkotott az ember, az megmarad. Az lesz a templom, és benne laknak majd a Jupiter-lét időszakának új lényei.

Egy szellemivé vált Földön fogunk tehát élni. Látjuk, hogy már kirajzolódnak a Jupiter-korszak előképei. Láthatjuk az előképekben, hogyan takarítja be a termést az emberiség a földi lét végén. És azt is pontosan kell tudnunk, hogy a Föld szellemi állapotának idején, a fejlődésnek egy magasabb fokán, újra megjelenik minden, ami régebben volt. Először is megjelennek a szellemi áramlatok irányítói, mert szellemi áramlatokból lett és ezeken nyugszik a Föld. A nagy áramlatok hordozói élő alakban jelennek meg. A keresztény hagyomány szerint Illés és Mózes személyesen képviseli mindazt, amit tegnap a két oszlop jelképében láttunk. A keresztény ezoterika szerint Illés és Mózes közvetíti a két oszlop tanításait. Illés hozott hírt és tanítást az erő oszlopáról, Mózes pedig a bölcsesség oszlopáról. „Mózes” azt jelenti: bölcsesség, igazság, „Illés” pedig - ezt nagyon nehéz lefordítani - nagyjából ezt: útmutató erő, buzdító erő. Mindkettőjüket meglátjuk a szellemivé vált Földön, mégpedig azon a fejlődési fokon, amelyre később léptek. Ahogy a keresztény hagyomány Illés és Mózes között látja a megdicsőült Krisztust, úgy látjuk meg mi is a Föld-fejlődés végén, hogy megjelenik a Nap, a szeretet szellemi Napja, a szeretet földi missziójának a kiteljesedése, és a Nap-Marsra és a Hold- Merkúrra, vagyis Illésre és Mózesre támaszkodik. Láttuk tegnap a két oszlopot, ahogyan a beavatott látja őket: az erő és a bölcsesség jelképeit, fölöttük pedig a szeretet Napját. Így képet alkothatunk a Föld-fejlődés további szakaszáról. És élő voltában, személyes voltában úgy jelenik meg az első oszlop, mint Illés, a második pedig, mint Mózes, és amit fölöttük látunk, az a tulajdonképpeni Krisztus-princípium.

Ha kissé elfordítjuk a tekintetünket a Földtől, és mindattól, ami rajta van, és a Földnek az égi térrel való kapcsolatát nézzük, akkor abban az időben, amiről éppen most beszélünk, egy nagyon fontos dologhoz érkezünk. A Föld és a Nap egyetlen test volt. A Föld a Napból fejlődött ki, belőle pedig később a Hold. Elmondtuk, hogy ennek a fejlődés helyes módja végett kellett megtörténnie. Most azonban, hogy az ember már túljutott egy fejlődési szinten, és szellemivé változott, megérett arra is, hogy újra egyesüljön a Napon élő erőkapcsolatokkal. Megérett arra, hogy a Nap irama szerint fejlődjön tovább. Megtörténik a nagy világesemény: a Föld újra egyesül a Nappal. Mialatt végbemegy mindaz, amiről korábban beszéltünk, egyesül a Nap és a Föld. Elmondtuk, hogyan és milyen messzire hat a Krisztus-esemény. És most a Föld megérett arra, hogy újra egyesüljön a Nappal. És amire azért volt szükség, hogy a fejlődés irama ne legyen túlságosan gyors, vagyis a Holdra - ezt elhagyja, és többé már nem használja az ember. Legyőzi a Hold erőit. Az ember a Nappal egyesül, benne él a szellemivé alakult Földben, és ugyanakkor kötelékek fűzik a Nap-erőkhöz is, és mindezzel túllép a Holdon. Ennek az ábrázolását látjuk az ötödik pecsétkép jelképes alakjában: egy asszony a Napba öltözve, és lába alatt a Hold. Tehát addig az időpontig jutottunk, ahol az ember már szellemivé vált, és magát újra összeköti a Nap-erőkkel, minthogy a Föld és a Nap egyetlen test, és a Hold-erők legyőzhetők. (Lásd az V képet)

Most pedig emlékezzünk vissza arra, hogy a lények közül csak az előrehaladottabbak, a Krisztus princípiumát magukban viselők tarthatnak lépést a fejlődéssel. Ők eddig jutnak, azok viszont, akik megkeményedtek a matériában, kihullanak, és merevebb, testi, hús-vér anyagból alkotnak valamilyen mellékbolygószerűséget. Emlékezzünk arra is, milyennek látta a tisztánlátó tekintet - asztrális látással - az embert, mielőtt a Földre szállt volna, mint fizikai lény, emlékezzünk arra is, hogy részletesen szóltunk a csoportlelkek négy típusáról, és hogy az ember ennek megfelelően az oroszlán a sas, az ökör és az ember alakjában jelent meg. A csoportlelkeknek ezzel a négy típusával találkoztunk, mielőtt az ember aláereszkedett volna a fizikai valóságba, és individuális alakot öltött volna. A négy típus, a négy alak, amelyet az ember azelőtt viselt, hogy fizikai testet öltött volna, a mai fizikai embertestben már nem látszik, a lélek hatalmába kerültek. A négyféleség, mint valami gumi tölti ki a mai emberi formát. Ha azonban az ember nem tartja hatalmában önmagát, ha elhallgat a lelke, vagy azért, mert elaludt, vagy azért, mert másképpen került többé-kevésbé öntudatlan állapotba, akkor még ma is megjelennek rajta az egyik vagy másik állattípusra jellemző jegyek. De az ember végül is azért, mert alászállt a fizikai síkra, legyőzte azt az állattípust, amelyikhez tartozott. Mikor kapta meg az ember azt a képességet, hogy legyőzze az állattípust az asztrális világban?

Emlékezzünk vissza, hogy az atlantiszi fejlődésnek is hét időszaka volt. A hét időszakot két részre oszthatjuk, az első részt az első négy, a másodikat a három utolsó időszak alkotja. Négy időszakon keresztül minden ember teljesen hozzászokott a csoportlelkek valamelyikéhez. Az ötödik időszakban aztán hatni kezdett az én-lélekre irányuló első impulzus. Az atlantiszi fejlődés első négy szintjén a csoportlélek részeként jelenik meg az ember, és az első négy atlantiszi faj is egy-egy állattípusnak a megfelelője: az oroszlánnak, a sasnak, a bikának illetve az embernek. Mindez aztán feloldódik az emberben az ötödik időszak folyamán, eltűnnek a típusok, eltűnik a négy alak.

Tudjuk, hogy a jelenkor embere magába fogadja a Krisztusprincípiumot, és ezáltal mindinkább legyőzi magában az állati jegyeket. Ha azonban nem hatja át a Krisztus-princípium, akkor nem győzheti le az állatiságot. A négy tipikus faj, az oroszláné, a sasé, a bikáé és az emberé megmaradt, továbbra is létezik, és újra alakot ölt, mihelyt lehetőség adódik. Hozzájuk társul további három alak, amely az atlantiszi fejlődés három utolsó fajától származik, abból az időből, amikor az ember már igazi emberré kezdett válni. Ez a három alak is létező marad, ha az ember nem dolgozik a lelkével, hogy kiirtsa magából az állatiságot. Milyen alakban jelenik meg az ember a szellemivé alakult Földön, ha a mostani időben nem fogadja magába a Krisztus-princípiumot? Materiális alakban fog megjelenni, és újra felölti azokat a formákat, amelyekből kialakult. Négyféle állati alakot viselt, aztán még további hármat. Ami legyőzhette volna benne az állatiságot, kihasználatlanul maradt. Ezért újra előtör az állatiság, mégpedig hét alakban. Ahogy az Atlantiszon négy fejet viselt az állat-ember, hasonlóképpen jelenik meg az átalakult Földön, az asztrálissá vált Földön hét tipikus fej. És megismétlődik a színjáték, ami réges-régen játszódott le. Már létezett kezdeményeiben a szellemi ember, de még nem tudta kialakítani individuális alakját. Négy állatfejet alakított ki. Az akkori idők emberkezdeményét asszonynak is szokták ábrázolni, aki megszüli az embert. De a jövendőbeli ember is ábrázolható asszonynak, aki szellemi embert szül. Aki pedig megmarad húsban-vérben, annak az alakja a mellékbolygón a hétfejű állat lesz. Négy fej jellemezte az embert, mielőtt lehetőséget kapott volna, hogy legyőzze az állatiságot. Akik nem győzik le, hanem megmaradnak az állatiságban, közös jegyekkel jelennek meg, mégpedig a hétfejű állat alakjában.

A jövőben tehát, miután a Föld egyesül a Nappal, teljes valóságában látható lesz fent a szellemi Föld, lent pedig az, ami nem fogadta magába a szellemi princípiumot. És újra előtűnnek az állatfejek, csakhogy nem úgy, mint annak idején, mert azóta eljárt felettük az idő. A négy alak most már ellenlábas: korábban az előkészület időszakában volt meg az igazi helyük és szerepük. Látjuk, hogy annak idején a fizikai tengerből, most az asztrális tengerből emelkedik ki - mert már a Nap is asztrális állapotú lett - a hétfejű szörnyeteg, a hétfejű állat. Mindazt, amit az emberben az étertest hordoz, mint képességet - kérem, hogy figyeljenek erre - a misztériumok nyelvén, az Apokalipszis írója által is használt nyelven „fejnek”, vagy főnek nevezzük, ha ugyanis tisztánlátó tekintettel szemléljük, tipikus fejforma benyomását kelti, mint amilyen például az oroszlánfej. Ebben működnek az életerők. Ha figyelemmel kísérjük az atlantiszi fejlődést, az étertestet még a fejen kívül láthatjuk. Mindazt, amit az emberben az étertest hordoz, mint kezdeményt, az apokaliptikus misztériumok nyelvén „fej”-nek nevezik. A név arra utal, hogy a tisztánlátó tekintet előtt ez kiváltképpen, mint fej jelenik meg. Amit viszont fizikailag működtet az emberben az étertest valamelyik része, azt „szarv”-nak nevezzük. A „szarv” mindig valami nagyon titkos dolgot jelöl a misztériumok nyelvén. Ami például az emberben fizikailag működött, hogy az ember végighaladjon az atlantiszi időkben azon a fajon, amelyben a csoportlélek az oroszlán képében volt jelen, az is „szarv”. Általában szarvnak nevezhető minden fizikai dolog, ami valamiképpen az étertest egy részétől származik. Szarv például egy olyan szerv, amely külső fizikai kifejeződése valaminek, ami éteri jellegű.

Szeretnék konkrétumokról beszélni. Az ember valamennyi fizikai szerve tulajdonképpen megsűrűsödött éterszerv, hiszen az étertest megkeményedéséből keletkezett. Nézzük az emberi szívet: ez ma fizikai szerv, de egy éterszerv megkeményedéséből származik. A mai emberi szív kezdeménye akkor alakult ki, amikor az ember végighaladt az oroszlánnal jelölt csoportlelkiségen. A szív tehát szarv az oroszlán fején. Amikor az étertest már olyan fejlett volt, hogy az ember megjelenhetett az oroszlánfej jelképét viselő csoportlélekkel, akkor jött létre az első kezdeménye annak, amiből később a fizikai szív lett. A mai emberek fizikai szíve az oroszlán-emberekben kialakult kezdeményből származik. Az étertest fejlődését visszavezethetjük olyan mozzanatokra, hogy egy fej másféle fejjé alakult, vagy hogy egy új fej társult a többihez. Hasonlóképpen foghatjuk fel az ember fizikai testének fejlődését úgy, hogy új meg új szerv illeszkedett a többihez. Valóban „fejek” alkotják az emberi étertestet, és valóban „szarvak” az ember fizikai testét. Ezt mondhatjuk a misztériumok nyelvén. Az étertestből alakult ki az összes emberi szerv, ezek tehát voltaképpen mind „szarvak”.

És most mindazt, amiről hallottunk, jól át kell gondolnunk, hiszen itt csupa olyasmiről van szó, amiről maga az Apokalipszis írója is így szól: itt bölcsesség van. Hogy milyen bölcsesség van abban, amit János a hétfejű és tíz szarvat viselő állat képébe rejtett, azt akkor fogjuk megérteni, ha alaposan végiggondoljuk, mit jelent a „szarv” a „fej” vonatkozásában a misztériumok nyelvén. Látni fogjuk, hogy azok a lények, akik megakadnak a fejlődésben, és megtartják mind a hét fejüket, a szakadék mélységében valóban olyan fizikai testet fognak viselni, amelyet tíz megkeményedett fizikai testrész alkot.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként