"A rózsakeresztes felfogás szerint csak az a tudás számít, mely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



János Apokalipszise (12)

10. A fejlődés menete az életformák és a hét tudatállapot útján. A hét csésze kiürítése.

Nürnberg, 1908. június 27.

Tudjuk, hogy János Apokalipszisét a beavatási folyamatok leírásának nevezhetjük, vagy pontosabban fogalmazva: a keresztény beavatásban részesülők élményeiről szóló beszámolónak. Miután az utolsó előadásokon a lelkünk elé vonultattuk az Apokalipszis egész anyagát, most a következő kérdésre kell válaszolnunk: történeti vonatkozásban tulajdonképpen mi ez az írás? És miért vált azzá, ami lett: írásos közléssé? Mivel azonban legutóbb egy nagyon fontos szakaszhoz érkeztünk, és feltárult előttünk a Föld átalakulása szellemi, illetve először asztrális állapotba, és láttuk bizonyos sajátságos lények megjelenését ott, ahol az anyag megsűrűsödik és kiszakad a mi fejlődésünk normális menetéből, mielőtt tovább haladnánk, hasznosnak bizonyulna, ha most egészében tekintenénk át mindazt, ami az antropozófiai világszemléletünk fővonalába tartozik. Mert láttuk, hogy mindabban, amit közelebbről megtekintettünk, bizonyos számfogalmak szerepelnek. Aztán pedig fogalmat szeretnénk alkotni arról is, mi a hétfejű és tízszarvú állat, és mi a kétszarvú állat.

Kíséreljük meg a tájékozódást a világfejlődés fővonalai között. A fejlődés ugyanis egészen pontosan meghatározott számkapcsolatok mértéke szerint megy végbe. Az ilyen dolgokban járatlan ember könnyen mondhatja, ha a szemlélődéseinkben oly gyakran megjelenő hetesség és egyéb számok fontos szerepéről hall: íme az antropozófusok felmelegítették a régi babonát, amely a héttel, a tizenkettővel és hasonlókkal függ össze. És ha a mi kedves kortársaink akármiről is meghallják, hogy az a hetesség szabályai szerint halad előre, azonnal babonát kiáltanak, holott sok mindennel kapcsolatban, amihez némileg értenek, tulajdonképpen ők maguk is babonásak, hiszen például azt állítják, hogy a szivárványnak hét színe van, egy hangsornak hét hangja, mivel a nyolcadik az első megismétlése. És még sok más területen beszélnek a hetességről, jogosan. Mi sem szólunk másképpen a hetességről, mint ahogy a fizikus, amikor a színek hetességéről beszél, vagy a zenész, amikor héttagú hangsort említ. És a hetesség ilyen vonatkozásban nem egyéb számunkra, mint okkult megfigyelés eredménye. És minthogy a világ bölcsessége mindig tudott és beszélt ezekről a tényekről, a hetesség lassan átment a köztudatba, és ott is jelentős szerepre tett szert. Éppen, mert a hetesség alapja a világkapcsolatokban van, azért ment át a köztudatba, és természetesen a babonába is.

Ha visszatekintünk a hét trombita, a hét pecsét a hét levél titkaira, meg arra, amit az atlantiszi korszak egymást követő hét periódusáról mondtunk, beláthatjuk, hogy a világfejlődés tulajdonképpen a periódusok egymásutániságából tevődik össze, és az időszakok a hetesség mértéke szerint ismétlik egymást. A világfejlődés egyik fővonalát tehát abban ismerhetjük fel, hogy a hetesség uralma minden időre kiterjed.

Hallottuk, hogy a Föld, mielőtt Föld lett. Hold volt, mielőtt Hold lett volna, Nap-bolygó volt, és mielőtt Nap lett volna, Szaturnusz volt. A Föld, miután Föld volt, Jupiter-állapotba kerül, aztán Vénusz-állapotba, végül pedig Vulkán-állapotba, tehát a Földnek egymás után hét planetáris megtestesülése van: Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz, és Vulkán. Ezek tehát a fejlődés nagyobb szakaszai, amit meghatározott mértékig tisztánlátó tekintettel át tudunk látni. Már ábrázoltuk a Föld előtti három állapotot. Lássuk világosan, mi a fejlődés értelme, miért halad át hét állapoton a Föld. A hét állapot az emberi tudat fejlődésének hét állomása is. Az állapotok mindegyike - Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán - egy-egy meghatározott emberi tudatállapotnak felel meg. Tekintsünk a Szaturnusz ősrégi korszakára. Tudjuk, hogy ami a jelenlegi embert alkotja, az akkor még nem létezett, és nem létezett más, csak a fizikai test legelső kezdeménye. Az első kezdemény természetszerűleg nem fejleszthetett ki olyan tudatot, mint amilyent a mai ember birtokol. Akkor más élőlényeknek volt emberi tudatuk, az ember tudata olyan volt, mint ma az ásványvilágé itt, a fizikai síkon. Ezt mély transz-tudatnak nevezzük. Ilyen tudata volt az első emberkezdeménynek. A Szaturnusz-fejlődésen azért haladt át az ember, hogy lassanként felemelkedhessen a felsőbbrendű tudatállapotokhoz. Ez volt az első. A Szaturnusz-fejlődés folyamán tehát a mély transz- állapoton ment át. Ez volt az első tudati fok.

Természetesen ne gondoljuk, hogy a tudati szint a Szaturnusz egész fejlődése alatt változatlan maradt. A lényeget tekintve azonban megállapíthatjuk, hogy az emberi tudat szintje a Szaturnuszon a mély transz-tudatéval volt azonos. Ez a tudat tompább és sötétebb, mint a mai emberé, amikor álomtalan alvásba merül. Mert az álomtalan alvás idején az embernek olyan a tudata, mint amilyen a második fokozat, a Nap-fejlődés idején volt. A második fokozatnál, a Nap-fejlődés idején az ember tudatállapota az álomtalan alvástudat volt. Ez a tudat ugyanaz, mint a mai növényvilágé itt, körülöttünk a fizikai síkon.

Ezután következett a Hold-fokozat. Az ember akkori tudatállapota már könnyebben megérthető, hiszen amikor a mai ember álmodik, olyan tudatállapotban van, mint amit a régi Holdtudat utolsó maradékának nevezhetünk. Ez a mai álomtudat tulajdonképpen közbenső állapot az álomtalan alvás és a szokásos reggeltől estig tartó világos, éber nappali tudat között. A tudat harmadik állapotát a Holdon értük el, ez az állapot összehasonlítható a mai álommal teli alvással, de a kettő életszerűsége és élénksége között nagy a különbség. Az álommal teli alvás olyan tudat, amely képzetszilánkokból, képtöredékekből tevődik össze, és csak igen kis mértékben kapcsolódik a reális külvilághoz. A Hold-tudatnak, amely álomkép-tudat volt, nagyon jelentékeny kapcsolatai voltak a külvilággal, a tudat híven befogadta azt, ami a lelki-szellemi környezetben történt. Az atlantiszi korszakban megismétlődött a Hold-tudat. Ezt más néven álomkép-tudatnak nevezzük, de mondhatjuk szomnambul tudatnak is.

A negyedik tudatot a Földön kaptuk meg, ezzel a tudattal élünk jelenleg, és világos nappali tudatnak, vagy tárgyi tudatnak nevezzük.

A Jupiter időszakban, ha minden megtörtént már, amiről eddig beszéltünk, egy felsőbb tudati fokra lép az emberiség, amelyről a legtöbb embernek ma sejtelme sincs. A Jupiterről János Apokalipszise kapcsán külön kell szólnunk. Miután az ember elkerülte a szakadékot, és megmenekült a romlástól, az asztrálissá és szellemivé alakult Földre lépve lehetőséget teremt magának, hogy a Jupiteren olyan tudata legyen, amelyet „tudatos képtudatnak” nevezhetünk. Aki ezt ábrázolni szeretné, csak a beavatottak tapasztalatai alapján tehetné. Mert a beavatás voltaképpen nem más, mint képességet szerezni annak érdekében, hogy egy korábbi fejlődési szinten szerezzük meg azt, amit a többi - normálisan fejlődő - ember egy későbbi szinten ér el. A tudatos képtudat állapotában az embernek pontosan olyan a tudata, mint ma reggeltől estig, de nemcsak külső tárgyakat érzékel, hanem lelkének látómezejében képeket is, és ezek a képek nem tompán és nem bizonytalanul láthatók, hiszen világos nappali tudatban jelennek meg. Világos nappali tudat és Hold-tudat együtt: ez tehát a Jupiter-tudat. Az ember megtartja, ami eddig az övé volt, és megszerzi hozzá a lelki-szellemi valóság érzékelésének a képességét. Ma a beavatott az embernek nemcsak a fizikai alakját látja, hanem a körülötte ragyogó, sokrétű szellemi formát is, amely a szenvedélyek, ösztönök és gondolatok kifejeződéseit hordozza, vagyis az aurát. Az aura körülragyogja, körülgomolyogja az embert, mint valami finom izzás, és részint, mint fényes köd. Ahogy fizikai szemmel a fizikai embertest egész felületét látjuk, úgy látja a beavatott az emberi asztráltestet, és benne képszerűen mindazt, ami a lélekben történik. A beavatottak lelkében is olyan tudat lakozik, amelyet úgy nevezhetnénk, hogy Hold-tudat plusz Föld-tudat.

A Vénusz hozza el a hatodik tudatállapotot, amelyet inspirált tudatnak mondhatunk, az inspiráció tudatállapotának, éspedig azért, mert ezen a szinten a beavatott nemcsak az érzéseket, indulatokat és szenvedélyeket érzékeli, vagyis mindazt, ami a lélek sajátja, hanem a lélek belső karakterének milyenségét is egyetlen egységes hangban. A beavatott itt hallani kezdi mindazt, ami mint szférák zenéje hangzik - mondjuk így - a szín- és formaképződmények világában. Itt minden lény nemcsak asztrális kép formájában jelenik meg, mint korábban, hanem hangképződményként is érzékelhető lesz.

A tudat hetedik szintjét, amely a Vulkánra lesz jellemző, intuitív tudatnak nevezzük. Ne az intuíció általánosan elterjedt, triviális jelentésére gondoljunk. Sokan úgy vélik, valamilyen homályos megérzés alapján megérthetnek valamit, de ez visszaélés a szóval. A beavatási iskolákban intuíción az elgondol- hatóan legmagasabb tudati szintet értik, az intuíció révén egy lesz a lélek, azonos lesz egy másik lénnyel, a másik lény bensőjében él, és teljesen azonosul vele. Mégis individuális marad, bármely dologba vagy lénybe helyezi is bele magát.

Ezek szerint a Föld-fejlődés egymást követő hét fokozatának hét tudatállapot felel meg. A tudatállapotok mindegyikét ugyancsak hét fokozattal lehet elérni. A hét fokozatot, amelyen minden esetben végig kell mennünk, hét életállapotnak nevezzük. Megkülönböztetünk tehát egyrészt hét tudati szintet, másrészt minden tudati szinten belül hét életállapotot. A mi nyelvünkön nehéz szavakat találni a hét életállapotra. Ha csupán a Földet vesszük tekintetbe, úgy jelölhetjük meg az életállapotokat, hogy hét birodalomról beszélünk, mert a Föld életállapotai egybeesnek a hét birodalommal, vagy más néven hét világgal. Az első életállapotot első elemi birodalomnak vagy világnak nevezzük, a másodikat második elemi világnak, a harmadikat harmadik elemi világnak, a negyediket ásványi világnak, az ötödiket növényvilágnak, a hatodikat állatvilágnak, és végül a hetediket az ember világának. Minden tudati szinten hét ilyen életállapoton vagy hét ilyen birodalmon haladunk át.

Ha viszont a Szaturnusz hét életállapotát is így neveznénk, első, második és harmadik elemi világ, ásvány-, növény- állat- és embervilág, akkor hamis képzetet keltenénk. Mert a hét birodalom, a hét világ neve a földi tapasztalataink bélyegét viseli. És az ősi időkben, a Szaturnuszon másképpen fejlődtek a birodalmak, mint itt a Földön. Csak annyit mondhatunk, hogy a felsoroltakhoz hasonlóan hét birodalom létezett a Szaturnuszon is, hét a Napon is. A Hold hét birodalma már közelebb van hozzánk, és végül, ami a Föld hét életállapotát illeti, az csak a Földön azonos a név szerint említett hét birodalommal. A földi birodalmakat aránylag könnyebben lehet ábrázolni, de még így is rendkívül nehéz megrajzolni a három elemi világ képét. Azt hihetnénk, hogy az ásvány-, a növény-, az állat- és az embervilágról mindenkinek egészséges az elképzelése, de még ez sincs így.

Talán sikerül helyes képzetet alkotnunk a három elemi világról, ha a következőkre gondolunk. Képzeljük el, hogy' a kövek, a fémek és az ásványvilág többi részei egyre finomabbá és finomabbá válnak, szinte feloldódnak valami egyre ritkább közegű szubsztanciában, és a folyamat előrehaladtával egyre kevésbé érzékelhetjük az anyagfajtákat. Képzeljük el, mintha elpárolgott volna minden, de azért jelen van, mint nagyon finom szubsztancia, előbb még áttetszőnek láttuk, később már egyáltalán nem is láthatjuk. Ha tovább folytatódna a finomodás, akkor kibontakozna belőle lassan az, ami már nem ásványvilág, hanem a harmadik elemi világ. És tovább haladva ezen az úton, felemelkednénk előbb a második, majd az első elemi világba. Érzékelésünk minősége miatt nehéz fogalmat alkotni az első három birodalomról, amely bele van rejtve, bele van sűrítve a külvilágba. Most minden olyan, mintha az elemi világok a külvilágba belesűrűsödve, teljesen eltűntek volna. Az elemi világok voltak előbb. Láttuk már, hogyan keletkezett az ásványvilág. A Föld-fejlődés korai periódusaiban az ásványvilág az elemi világok állapotában létezett.

Lássuk most a többi birodalmat. Magunk körül látjuk az ásványvilágot, és látjuk a növény-, az állat és az embervilágot is. De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezek az elnevezések a tulajdonképpeni szellemtudományos értelmezés szerint nem egészen helyesek. A laikus szerint az ásványok tartoznak az ásványvilághoz, a növények a növényvilághoz, az állatok az állatvilághoz, és az ember tartozik az embervilághoz. Helyeselhetjük az állítást, ha egy laikustól halljuk, hiszen az élet köznapi dolgaira vonatkoztatva mindenképpen igaz, az okkult értelmezés szerint azonban téves. Mert ma csupán az ásványvilágban mondható befejezettnek az ember. A növény-, az állat- és az embervilágba a következő fejlődési periódusokban fog felemelkedni. A mai embert azért nevezhetjük embernek, mert én-tudata van. De mégsem mondhatjuk, hogy a szellemtudományos értelmezés szerint is az embervilágban, az emberbirodalomban volna megtestesülve, mert ahhoz még szükséges valami. Nézzük meg, mi az.

Ma mit tud megérteni az ember? Ez a lényeges. Ma csak az ás vány világot tudja megérteni. Ha a növényvilágra tekint, azt már nem érti, de az ásványvilágot annál inkább. Az ásványvilág adottságait kihasználva épít gépeket, házakat. Ha ugyanúgy megérti majd, hogy milyen erők működnek a növényben, mitől növekszik a növény, akkor tudatával a növényvilágba, a növénybirodalomba fog emelkedni. És ha megérti, hogyan érez, hogyan érzékel az állat - ma erről csak külső tapasztalatokat szerezhet -, akkor már az állatvilághoz, az állatbirodalomhoz tartozik. És ha az ember nemcsak a maga énjét érti meg, hanem egy másik ént is, ha belsőleg ismer és ért meg egy másik embert, csak akkor lehet tagja az embervilágnak.

A legjobban úgy foghatjuk fel, hogy ma az ember csupán az ásványvilág megértésére képes, ha tekintetbe vesszük a következőket. Tudjuk, hogy a legtöbb tudós ma így vélekedik: sem a növény, sem az állat nem több mint bonyolult ásvány És közülük sokan bizakodnak, hogy sikerül majd olyan vegyületeket előállítani, amelyekből növény lesz, vagy állat. Hiú reményeik azzal áltatják őket, hogy megmagyarázhatják a növényt ásványi tulajdonságai alapján, mert nem látják be, hogy az ásványvilágon kívül más is létezik. Sokan mondják: ti antropozófusok, hiába képzelitek el az étertestet, ezt az ásványvilág fölötti valamit, kijózanodtok majd, ha laboratóriumi körülmények között - hasonlóképpen, ahogy kénsavat állítunk elő, úgy a szénből, nitrogénből, oxigénből, hidrogénből, és így tovább - sikerül felépítenünk egy élőlényt. Sokan hiszik, hogy ugyanúgy lehet élőlényt alkotni, mint kénsavat előállítani, sokan hiszik, hogy a materialista tudomány egyszer majd képes lesz rá. Sokan gondolják, hogy balgáit az antropozófusok, ha kételkednek abban, hogy idővel növényeket lehet majd gyártani retortában.

Ez az idő be fog következni. De ezt mindig is kimondták azok, akik az okkult igazságot hirdetik, mert ők tudják, hogy eljön az az idő, amikor az ember ugyanúgy befogadja a maga természetébe a növényiséget, ahogyan befogadta már az ásványiságot. És ahogy az ásványból házat épít, ahogy az ásványvilág erőit sokféle módon használja, úgy készít majd a növényvilág jól ismert és alapjaiban megértett erőiből, anélkül, hogy növényi magvakra vagy egyéb, teljesen még fel nem fogott természeti erőkre szüksége lenne, növényi képződményeket és még magasabb rendű dolgokat. De ha az élőlények laboratóriumban való előállítása idő előtt valósul meg, akkor az igazi szellemtudomány igazságait valló emberek ezt nem nevezhetik másnak, mint fekete mágiának. Az embereknek mindig felkészülten kell várniuk a fejlődés következő lépéseit.

Egy okkult igazság így hangzik: az ember csak akkor alkothat élőlényt a munkaasztalon, úgy, ahogy ma ásványi vegyületeket állít elő, ha a munkaasztalát oltárrá, a vegyi eljárást pedig szakrális cselekménnyé változtatja. Ez egy olyan okkult igazság, amit már gyakran elmondtak. Valóban, amíg az ember azt hiszi, hogy szentségtelen gondolatokkal ugyanazt véghez viheti a laboratóriumban, mint szent érzésekkel, addig azoknak az akarata szerint, akik helyes irányban vezetik a fejlődést, sohasem keletkezhet élőlény a laboratóriumban. Élőlényt csak akkor alkothat az ember, ha belátja, hogy valamilyen ásványi produktumot bárki létrehozhat a laboratórium munkaasztalán, még egy gazember is, de élőlényt semmiképpen sem. Mert az élőlénybe, amikor létrejön, mindaz beleáramlik, ami az alkotójában él. Aki gonosz ember, abból átömlene a gonoszság az újonnan létrejött lénybe, és az magán viselné a gonoszság jegyeit. Ha az ember majd teljesen megérti, mit jelent az, hogy a maga egész lényével, egész belső világával működik abban, amit megalkot, csak akkor válik a világ éretté arra, hogy szabad tevékenysége révén növényt, állatot és embert hozhasson létre. Az ember akkor emelkedik fel a növényvilágba, a növényi birodalomba, ha a növényt már éppen olyan jól ismeri, mint most az ásványt. Az állatvilágba, az állatok birodalmába akkor emelkedik majd fel, ha már annyira ismeri az érzéseket, hogy szellemének erejével ugyanúgy képes lesz érző lényeket alkotni, mint ahogyan ma tárgyakat készít. És az embervilágba, az emberek birodalmába akkor emelkedik fel, ha szabad tevékenysége révén újjá tudja formálni az embert.

Az ember tehát ma az ásványvilágban van jelen, és ez a lény - aki vagyunk - lényege szerint az egyetlen olyan lény, aki már teljesen kifejlődött az ásványvilágban, míg a többi birodalom sok vonatkozásban alsóbb fokon áll, mint az, amelyet az okkultizmus ásványvilágnak nevez. A növényekben valamiféle elő-fokát, elő-állapotát láthatjuk annak, amit az ember él át, ha majd maga is a növényvilágba, a növényi birodalomba lép, de a növények nem tartoznak a növényi birodalomhoz, hanem legfeljebb csak előképei annak. Nem ősképek, hanem irányjelzők egy jövőbeli birodalom felé, ahová akkor érkezik majd el az ember, ha képes lesz belsőleg ugyanúgy átélni a növényi természetet, mint az ásványit.

A növénybirodalmat, amelybe a jövőben lép az ember, még sok más tényező jellemzi, mindenekelőtt egy erkölcsi alapelv, amelyet ma némelykor kimond ugyan az értelem, de anélkül, hogy horderejét valóban felismerte volna. Azt mondhatjuk: ma úgy él az ember, hogy ha nyíltan nem is vallja be, szilárd meggyőződése szerint egyesek boldogok lehetnek, míg mások ugyanakkor boldogtalanul élnek. Lehetséges tehát, hogy valaki meglelje szerencséjét, amikor a többiek mind szerencsétlenek. Habár az értelem olykor kimondatja velünk, hogy a legfőbb erkölcsi elv mindenkinek a boldogulása, de az ember mégis elhiszi, hogy egyedül is megtalálhatja a boldogságát, és boldog lehet anélkül, hogy mindenki más éppoly boldog lenne, mint ő. Ha az ember felemelkedik a növényi birodalomba, morális vonatkozásban is feljebb lép egy fokkal, és ez lehetetlenné teszi számára, hogy boldog legyen, míg mások boldogtalanok. „Az egyén boldogsága elválaszthatatlan attól, hogy mindenki boldog legyen”. Ez az elv uralkodik majd, ha az embert befogadja a növényvilág. Többé egy ember sem érezheti boldognak magát, ameddig boldogsága elüt a többiekétől.

Látják, ha mindent meg akarunk érteni, olyan finom fogalmakat kell használnunk az okkultizmusban, amelyek ma még kevés megértéssel találkoznak. De azt is látjuk, hogy az emberre még hosszú fejlődés vár. Sokat kell elérnie, és még nagyon kevés az, amit megvalósított.

Arról beszéltünk tehát, hogy hét világon, hét birodalmon kell áthaladnia az embernek. A Jupiteren is hét birodalom vár bennünket. Ezek majd hasonlítanak ugyan a hét földi birodalomra, de az eltérések igen nagyok lesznek. A Vénuszon is, a Vulkánon is jelen lesz a hetesség, de birodalmakról ott már nem beszélhetünk: ez a fogalom ott nem lesz érvényes. Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy a tudat fejlődésének hét fokozata, hét szintje van, mégpedig a Szaturnusz, a Nap, a Hold, a Föld, a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán, és a tudatszintek mindegyikében hét életszint van, a tudatszinteken áthaladó lényeknek ezeket a szinteket végig kell járniuk. Minden életszintnek megint csak hét formaszintet kell bejárnia, a fizikai formaszintet, amely körülvesz bennünket, tekinthetjük a középsőnek. Mielőtt valami fizikaivá válik, asztrális állapotú, mielőtt asztrálissá válik, egy olyan szellemi szinten van, amelyet alsó devachánnak nevezünk, és mielőtt ide érkezne, egy felsőbb devacháni szinten tartózkodik. Ez tehát három formaszint. Az elsőt forma nélkülinek is nevezhetjük, utána következik az a formaszint, amelyet alsó devacháni szintnek mondunk, ezután érkezünk el az asztrális szinthez. Ha az asztrális megsűrűsödik, fizikaivá válik. A fizikai feloldódik, és visszatér egy tökéletesebb asztrális állapotba, ez egy tökéletesebb alsó devacháni formába tér vissza, ez pedig egy felső devachániba. A fizikai formaállapot a középső.

Mindegyik birodalomnak hét formaállapotot kell bejárnia. Különbséget kell tennünk a fizikaiság és az ásványiság között, a kettő nem ugyanaz. Ma, amikor tekintetünk azonosnak értékeli a fizikait és az ásványit, könnyű összetéveszteni őket. Az ásványi birodalom is áthalad az összes formaszinten, az ásványvilág is a felső devacháni szintből indul ki. Alászáll az alsóbb szellemi szintre, és ott is ásványvilágnak nevezzük, aztán aláereszkedik az asztrális szintre, ahol mint asztrális kép van jelen, végül megsűrűsödik, és fizikaivá válik. Tehát minden birodalomban, minden életszinten hét formaállapot van.

Minden tudatállapot csak akkor ér véget, ha áthaladt a hét életállapoton, és minden életállapot hét formaállapoton megy át. Vagyis 7x7x7 az állapotok száma. A Föld fejlődése 7x7x7 állapoton megy keresztül. A Föld először Szaturnusz volt, itt 7 életállapoton ment át, és mindegyik életállapoton belül 7 életformán. A Szaturnuszon tehát 49 formaállapot volt, 49 a Napon, 49 a Holdon, és így tovább, vagyis a formaállapotok száma 7x49=343. Az ember 343 állapoton megy keresztül. Amikor a Szaturnusz a fejlődésének még egészen a kezdetén volt, először az általunk még elérhető legfelső szellemi valóságban, a felső devachánban volt jelen, mint kezdemény.

Ez volt az első formaállapot, ami teljesen ásványi volt. Az ember ilyen lényként ereszkedett alá a fizikaiságig, hogy aztán újra felemelkedjék a felső devacháni létig. És itt van a nagy nehézség, mert ha a megszokott kifejezéseket akarjuk használni, azt kellene mondanunk: az ember a következő birodalomba lép. Csakhogy ez a kifejezés nem érvényes a Szaturnusznál. Mindenesetre igaz az, hogy az ember a Szaturnuszon is 49 állapoton haladt keresztül. A különös csalt az, hogy most meg lehet kérdezni: hogyan lehetséges, hogy az ember már a Szaturnuszon is átment hétféle életállapoton, holott étertestet először csak a Napon kapott? Nos, a Szaturnuszon nem olyanok voltak az életállapotok, mint később, amikor az embernek már volt életteste. Mégis voltak életállapotok, legfeljebb másfélék, felsőbb lények éterteste érvényesült itt. Az embernek nem volt saját élete a Szaturnuszon, de felsőbb lények áthatották őt étertestükkel, asztráltestükkel és énjükkel.

Az mindenképpen helytálló, hogy az ember 49 állapoton ment át a Szaturnuszon is, a Napon is, a Holdon is. A Föld 49 állapota közül már túljutottunk az első három életállapoton, most a negyedik életszinten, az ásványbirodalomban, az ásványvilágban vagyunk. Az első életállapotban az első elemi világban volt az ember, és hét formaállapoton ment át, a második életállapotban a második elemi világban volt, és megint hét formaállapoton ment át, a harmadik életállapotban a harmadik elemi világban volt, és ott is átment hét formaállapoton. Most a negyedik elemi világban van az ember, és ez az ásványvilággal azonos, ennek a világnak mintegy a közepén vagyunk, illetve már kicsivel túl a közepén.

Mindebből, amit mint nagy vázlatot szemlélhetünk, láthatjuk, hogy a Föld 343 állapoton megy keresztül. Ezt most a következő módon képzeljük el: megszületik a Szaturnusz, és 49 állapoton halad át. Mint izzó hőtömeg jelenik meg, és bár 49 állapotot vesz fel, ugyanaz az égitest marad. A Nap is mindig ugyanaz a test marad, bár szintén 49 állapoton megy át. Csakhogy vannak közbenső állapotok is. Mintha az egyes megtestesülések között valamilyen szellemi szünet volna, mind a bolygóknál, mind az embereknél. A bolygóknak is szellemi természetű közbenső állapoton kell keresztülmenniük.

Miután áttekintettük a fejlődési folyamat állomásait, a hét tudatállapotot, kitérhetünk arra is, mindez hogyan függ össze a teozófiai irodalom számos könyvében leírtakkal. Ott kozmikus rendszerekről van szó. Azt olvashatjuk a Föld létezésének kezdetéről, hogy a Holdnak nevezett bolygórendszerből fejlődött ki. Tovább is haladhatunk visszafelé az időben: a Holdtól a Napig, a Naptól a Szaturnuszig. Ezek az állapotok hét-hét életállapotra - a hagyományos elnevezésük szerint körforgásra - oszthatók fel. A körforgás jelentése ugyanaz, mint az életállapoté. És amit mi formaállapotnak neveztünk, azt glóbusznak szokták mondani. Ez a név könnyen félreérthető. Sokan ma is úgy vélik, hogy a hét glóbusz hét különálló égitestet jelent.

A legkülsőtől, a formátlansággal határos formától a fizikaiságon át ismét a formanélküliségig jutunk, de ez nem hét önálló égitest, hanem hét egymást követő állapot. Ami jelenleg fizikai formában létezik, korábban ugyanaz volt szellemi formában. Fizikaivá azáltal vált, hogy megsűrűsödött. Maga a test ugyanaz maradt, csak a formája változott. Egyik része asztrálissá vált, a másik fizikaivá, de az égitest lényegileg ugyanaz maradt. Aztán feloldódik, mint só a langyos vízben és újra asztrálissá válik. Az asztrális létbe akkor emelkedünk majd, amikor kiömlik az Apokalipszis szerinti hét haragpohár, ekkor a Föld ismét asztrálissá válik.

Íme, az egész fejlődésen a hetesség uralkodik, és amit az elmúlt napokban képek segítségével ábrázoltunk - olykor igen groteszk képekkel és kivétel nélkül olyanokkal, amelyek alaposan eltérnek a fizikai világban látható képektől -, annak most megmutattuk a bordázatát, a vázát. Ez az ábrázolásmód olyan, mintha állványzatról építenénk egy házat, mert előbb az állványt építjük meg, hogy aztán felhúzhassuk a főfalakat. Az állványzat önmagában semmit sem ér, puszta gondolat, amelynek nincs sok köze a tényekhez. A gondolati séma csak a megértést segíti, az állványzatról át kell lépnünk az élő épületre, és ott a különféle állapotok jellemzésére azokat a képeket használjuk, amelyek az asztrális világban láthatók. Csak így részesülhetünk abból, ami egyáltalán okkult bölcsességnek nevezhető. Mindaddig csak az állványzatot építjük, ameddig megmaradunk a fizikai világban szokásos gondolatoknál. Az egész séma nem több mint fizikai gondolat. És még annyira sem hasonlít a teljes valósághoz, mint egy épülő ház belső szerkezete a majdani házhoz, legfeljebb csak úgy, mint a külső állványzat a főfalakhoz. Az állványokat le kell bontani, ha a ház elkészül. És a gondolatok vázaira nincs többé szükség, ha az igazságot akarjuk látni, a valóságos igazságot.

Aki az absztrakciót valónak véli, az nem beszélhet igazi okkultizmusról, legfeljebb olyan elképzelésről, amelyet a jelenkor embere az okkult tényekről alkot. A sémán jól lemérhető, hogyan viszonyul a mai ember az okkult tényékhez. Ez azonban terméketlen viszony. A vázlatot csak azért rajzoltam meg, mert most szükségünk van rá. De ha a lényegét nézzük, egyáltalán nem segít annak, aki okkult utakon akar előrejutni. Ha az egész világot ilyen sémákkal írnánk le, a fizikaiságtól a legfelső okkult tényekig, ennek csak a mostani inkarnációnkban volna jelentősége. A következő inkarnációnkban újra meg kellene tanulnunk az egészet. Ha végiggondolunk egy sémát, csupán az agyunkat használjuk, mert csak az alkalmas erre. Amikor meghalunk, az agyunk szétbomlik, és vele együtt semmisül meg minden séma, minden gondolati váz. Ámde ha felfogjuk mindazt, ami valóságosan történik, felfogjuk - legelőször fantáziaképekben -, amit a tisztánlátó tudat közvetít, és amit a pecsétképek sorozata ábrázol, akkor már a birtokunkban van valami, ami nem kötődik a fizikai agyhoz, és ezért megmarad, hiszen nem a fizikai gondolkodásból született, hanem a szellemi látáson keresztül maguk a tények hozták létre. Nem szabad igazi okkultizmusnak hinnünk az olyan törekvést, amely a fizikai felfoghatóság mintái alapján szeretné sémákba foglalni a felsőbb világokat. A fizikai értelem hétköznapi eszközeivel készített leírás üres váz. A fizikai értelemnek természetesen megvan a szerepe, ezért egy ilyen séma felvázolása nem haszontalan. Szemlélődéseinket tehát tovább folytatjuk.

Láttuk, hogy összesen 343 állapoton haladunk keresztül. A dolog azonban tovább bonyolódik, ha arra gondolunk, hogy ezzel még nincs vége az egésznek, ugyanis egyetlen formaállapoton belül még másfajta állapotokon is át kell mennie az embernek. A jelenlegi fizikai formaállapotot három másik előzte meg, és három másik követi. A fizikai formaállapot megint csak hét állapotból tevődik össze, és ez a hét állapot az, amiről az elmúlt napokban beszéltünk. Az elsőt az jellemzi, hogy a Nap és a Föld közös égitestet alkot, a második állapot idején távozott el a Nap, a harmadikban pedig a Hold, végül a negyedik állapot volt az atlantiszi emberiségé. Az atlantiszi emberiség a fizikai formaállapot negyedik fejlődési periódusában élt. Így tehát minden formaállapoton belül hét úgynevezett faj-állapotot különböztetünk meg, jóllehet a faj, mint kifejezés csupán a középső állapotra érvényes. Mi most az ötödik állapotban élünk, ez az Atlantisz utáni, a nagy áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja közötti időszak. A mi periódusunkat a hatodik, azt pedig a hetedik követi. A hatodik periódust a hét pecsét jelképezi János Apokalipszisében, a hetedik periódust pedig a hét trombita. Ezután minden asztrálissá válik. Ekkor kezdődik meg az új formaállapot, amelynek szintén hét periódusa lesz.

A sémának azonban még most sincs vége. Minden olyan állapotot, mint amilyen a nagy atlantiszi áradással kezdődő és a mindenkinek mindenki elleni háborújával végződő állapot, ismét hét részre oszthatunk. Az ötödik állapot részeit így nevezzük: indiai kultúrkorszak, perzsa kultúrkorszak, kaldeai-babilóniai-asszír- egyiptomi-zsidó korszak, görög-latin korszak, a jelenkor, aztán a hatodik korszak, amelyet az Apokalipszis a filadelfiai gyülekezettel jelöl, végül pedig a hetedik kultúrkorszak, és itt a sorozat véget ér.

Ha tehát az egész fejlődést úgy képzeljük el, hogy azt ilyen kicsi - de időben azért még mindig nagyon hosszú - állapotok alkotják, akkor 7x7x7x7x7 olyan fejlődési szintről beszélhetünk, mint amilyen az ó-indiai vagy az ős-perzsa. A Szaturnusz kezdetétől a Vulkán végéig ennyi állapoton halad át az ember.

Látjuk, hogy az egymást követő periódusokra épülve az egész fejlődésen a hetesség uralkodik. Ahogy a zenei hangok oktávról oktávra haladva emelkednek, a létezés is lét-oktávokban folytatódik.

Gondoljunk most arra, hogy a 16 807 állapot közül hét állapot van a nagy atlantiszi áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja között, és további hét állapot játszódott le az atlantiszi korszakban. De gondoljunk arra is, hogy az atlantiszi korszak hét állapota közül az első négyben egészen más körülmények között élt az ember, mint az utolsó háromban. Most már tudjuk, milyenek voltak azok az állapotok, és mivel függtek össze. Az atlantiszi időszak első négy7 állapotában úgy élt az ember, hogy csoportléleknek érezte magát, a négy csoportlelket a sas, az oroszlán, a bika és az ember képével jelöltük. Az atlantiszi korszak négy főfajának idején lassanként ezt a négy csoportlelket alakította ki az ember. De mert mindig vannak fajok, amelyek fennmaradnak, például az indiai is ilyen a többi később kialakult faj között - a dolgok egymásba ágyazódnak -, a csoportlelkekre utaló négy fej is fennmaradt az ötödik atlantiszi kultúrkorszak kezdetéig. Magunkban hordozzuk ezt a négyfejű állatot.

Amikor az ember az éteriségből fizikaivá kezdett keményedni, lelke négyességének megfelelően négyféle testi tagot kezdett kifejleszteni. És azáltal, hogy ami korábban csoportlélek-tudat volt, individuális tudattá alakult át, az ötödik atlantiszi időszak kezdetén az emberben egybeömlött az addigi négyesség. A négy fej, amelyet önmagában hordott, fokozatosan egy új fejjé kezdett összegződni. Az emberi fej az ötödik periódus folyamán a négy csoportfejből tevődött össze. A négy fejnek megfelelően az ember fizikai testének négy része van. Ez a négy rész először négy szarv volt, így elgondolhatjuk, hogy miután az ember éteri ember volt, négy állatfeje volt - közülük csak az utolsó volt ember-állatfej - és itt ez a lényeges. Négyfejű volt az ember és a fejeknek megfelelő egy-egy erőrendszer fizikai szerveket fejlesztett. Láttuk tegnap, hogy a szívünket is egy erőrendszer hozta létre, nevezetesen az, amelyik az oroszlánfejjel volt kapcsolatban. Az ember egyes szervei lényegében megkeményedések az étertest megfelelő tagjain.

Az Apokalipszis írója így gondolkodik. Ezeket mondja: ami fizikai, az nem más, mint megkeményedés az éterin. Ahogy mi gondolkodunk: „ahol megdurvul a bőr, ott bőrkeményedés képződik”, ugyanúgy vélekedik ő is: az ember éteri lényként létezik, és ha megkeményedik, fizikaivá válik. És mivel az ember négyszeresen, négy csoportlélekként létezik, négyféle keményedés alakul ki rajta, és ezek együttesen alkotják a fizikai testet. Ez az oka annak, miért nevezik szarvnak azt, ami a fizikai testben az étertest megfelelője. Hiszen a szarv is voltaképpen bőrkeményedés. Mi másnak nevezhető az ember, ahogy az atlantiszi korszak negyedik periódusára kialakult, mint négyfejű és négyszarvú állatnak.

Most tovább fejlődik individuális emberré. A folyamat a mai Írország közelében kezdődött. Az ember áthaladt az utolsó három időszakon, és ennek eredményeképpen kialakult benne az én kezdeménye. Ha a külsőleges fizikai fejlődést is figyelemmel kísérjük, látjuk azt is, hogy az ember nem fejleszt többé állati testet, hanem emberré emelkedik. Így fejlődött az emberiség lépésről-lépésre odáig, hogy végül magába fogadhassa a Krisztus-princípiumot. Ha a mai embert nézzük, ezt mondhatjuk: az ember korábban nem olyan volt, amilyen ma. Hogy ilyenné válhasson, négy állati csoportlelken kellett áthaladnia, és meg kellett testesülnie a mostani oroszlán-, bika-, sas- és emberalaknak megfelelő testben. Azután feljebb emelkedett, és egyre hasonlóbbá vált az emberhez, végül pedig eltűnt a csoportlelkek alakja. Ez most már nincs: az ember emberszabásúvá vált.

Világosan kell azonban látnunk egy fontos esemény lényegét, amely akkor történt, amikor az ember emberszabásúvá vált. Ennek az eseménynek olyan nagy a jelentősége, hogy ha nem értjük meg, nem értjük János Apokalipszisét sem. Eddig az eseményig, amikor az ember eljutott az emberlelkűségig, az emberi tekintet számára teljesen rejtve volt az, ami később nyilvánvalóvá vált. Az embernek valamiféle homályos, tompa tudata volt. Reggel, amikor felébredt, úgy látta, hogy számos ködképződmény veszi körül, és amikor elaludt, azonnal a szellemi világban találta magát. Ez a szellemi világ - természete szerint - képekben mutatkozott meg számára. Most szeretnék beszámolni valamiről, ami az előtt játszódott le, hogy az ember fizikailag emberállapotba jutott volna, vagyis a csoportlelkűségből kilépve elérte volna a teljes én-tudatot.

Amit az ember itt a Földön élt át, nem volt több mint tapasztalatok gyűjtése. De aztán elaludt, és alvása idején homályos tudattal a szellemi világban tartózkodott. Itt istenek és szellemek között élt, ennek visszhangját a mítoszokban és mondákban találjuk meg. Hatalmas képeket élt át az ember, például olyat, hogy két lénnyel találkozik, amelyek köveket hajítanak maguk mögé. Az eldobott kövek nyomán új lények támadnak a földből, az előző kettőhöz hasonló lények. Ilyen élményei voltak az embernek még az atlantiszi korszak negyedik periódusában is. Ha ezt mai nyelven akarjuk kifejezni, így kell fogalmaznunk: az ember szaporodása nem az ébrenlét, hanem az alvás tudatállapotában történt. Akkor indította útjukra a tényeket, az eseményeket, amikor fizikai testén kívül, a szellemi világban tartózkodott, és az akkori tudatában mindez, mint kép jelent meg. A szaporodás aktusát beborította leplével a szellemi valóság, és az csupán a kőhajítás képében fejeződött ki. A szaporodás aktusa a nappali tudaton kívül ment végbe, és elfödte a szellemi tudat. Az ember semmit sem tudott a nemiségről. Nappali tudatában nem figyelt fel arra, hogy két nem létezik, lelkében soha nem merült fel nemiséggel kapcsolatos gondolat. Ez nem azt jelenti, hogy még nem létezett nemiség, volt már, de a szellemi tudat homályában nyugodott, és soha nem volt jelen a nappali tudatban.

Az én-tudat első kezdeményének kiküzdésekor kezdett tudatosodni az emberben a nemiség. Ezt az eseményt ábrázolja a Biblia úgy, hogy Ádámnak és Évának megnyílt a szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. A nemiség felfedezésének drámai pillanata itt, a fejődésnek ezen a pontján következett be. Ha tisztánlátó tekintettel visszatekintünk ebbe a régmúlt időbe, előbb csak azt látjuk az emberből, ami benne a szellem eszköze. Az ember másik felét még nem látjuk. Kezdetben csak az emberalak felső része látszik. Az említett eseménytől kezdve látható az egész ember. Most már értjük, miért takarta el magát. Korábban semmit sem látott, amit el kellett volna takarnia. Az ember így lépett fokozatosan a külvilágba.

Ha az ember külső alakját az éteri alak megsűrűsödésének tekintjük, akkor a negyedik atlantiszi szinten négy csoportlélek- fejet és négy szarvat látunk. Most azonban a három utolsó atlantiszi korszakban, fizikai kettősségek jönnek létre. Mindegyik periódusban, ahol egy-egy új csoportlélek-fejnek kellett kifejlődnie, kettős fizikai forma, egy férfi és egy női forma alakult ki. Az első négy szint négyfejű embert alkotott, és a megkeményedett éteri részt négy szarv jelképezi. Most további három fej alakul ki, de ezek nem láthatók, mert a külső emberalak elrejti őket, tehát külsőleg nem jelennek meg. Csak a tisztánlátó tekintet érzékelheti őket, a három éterfejet, amelyek közül az egyik főfej, a másik kettő pedig az árnyéka, kettős árnyéka az előbbinek, így hát az atlantiszi áradásig az embernek hét nemzetségfeje, hét csoportlélek-feje van, a három utolsó pedig mindig úgy jelenik meg, hogy fizikailag két változata van, egy férfi és egy női. Ezért az atlantiszi időszak végén úgy látjuk az ember csoportlelkiségét, hogy bár közülük a későbbiek láthatatlanok, de hét feje és tíz szarva van. Az első négy fejnél a szarvak még nincsenek szétválasztva férfi és női részre, az utolsó háromnál viszont már külön van férfi és külön női rész.

A hét fejet és a tíz szarvat a bensőjében hordozza az ember. És önmagát úgy kell átdolgoznia a Krisztus-princípium befogadásával, hogy mintegy megsemmisüljön mind a hét és mind a tíz. Amikor egy ember meghal, asztráltestében jól látni a hétfejűséget és tízszarvúságot. Ezt ma úgy szorítja össze a fizikaiságunk, mint valami gumialakot. Képzeljük el, hogy az ember a mi korunkban megkeményíti magát a Krisztus-princípiummal szemben, és aztán újra eljön a mindenkinek mindenki elleni háborúja idején, és Krisztus átélése nélkül jön elő, mert ahelyett, hogy azt átélte volna, eltaszította magától. Képzeljük el ezt az embert: amikor a Föld asztrálissá válik, mindaz, amit örökül kapott, és amit magában hordoz, anélkül, hogy átalakította volna, mindez hirtelen előbukkan, mégpedig az eredeti alakjában. Megjelenik a hétfejű és tízszarvú állat, míg azokban, akik magukba fogadták a Krisztus-princípiumot, kialszik a nemiség. A megkeményedettek megőrzik a hatszarvú nemiséget, és lényük teljességében úgy jelennek meg - megtartva az atlantiszi idők örökségét -, mint hétfejű és tízszarvú állat. A kezdemények átalakulnak annál, aki magába fogadja Krisztust, annál viszont, aki visszautasítja őt, megmaradnak és kifejlett formában ismét megjelennek, amikor kiömlenek a harag poharai, és a Föld két részre hasad. Egyik felén a krisztusi emberek, a kiválasztottak jelennek meg fehér ruhában, és már megjelennek a pecsétek idején, másik felén pedig a megkeményedettek hétfejű és tízszarvú állat képében lépnek elő. Aztán megjelenik egy másik állat két szarvval és a 666-os szám jelével.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként