A Föld fejlődését olyan messzeségig követtük, hogy láttuk, különféle jelentős események után, amelyeket a hét pecsét felnyitása és a hét trombita megszólalása jelképez, a jövőben ismét szellemi állapotba megy át, összes lényével egyetemben. Ebből csak azok maradnak ki, akik elutasították a Krisztus-princípium befogadását - és elutasításon itt energikus, rosszindulatú és ostoba szellemi ellenzékiséget kell értenünk. Persze ezek a lények sem maradnak durva, mondjuk így: földi matériában, amikor a Föld felölti asztrális, szellemi alakját, hanem ők maguk is asztrális formát vesznek fel a trombiták megszólalása utáni, a haragpoharakkal jelképezett időben. Csakhogy alsóbbrendű természetük, amely egészen a tulajdonukká vált, mivel nem fogadták be a Krisztus-princípiumot, úgy fejlődik ki az asztrális létben, hogy formájuk általában annak a lénynek az alakjával fog megegyezni, amelyet, mint hétfejű és tízszarvú állatot jellemeztünk.

Mindabból, amit elmondtunk, nyilvánvalóvá vált, hogy mi az összefüggés a fejek és a szarvak között. De egy kérdés, mint mondani szokták, továbbra is nyomhatja a lelkünket: tulajdonképpen miért éppen szarvnak nevezik azt, ami a fizikai testben, mint ez vagy az a szerv alakul ki? Miért nevezik szarvnak a fizikai szerveket és asztrális maradványaikat, amikor a Föld ismét asztrálissá válik? Könnyen érthető, hogy azok az emberek, akik nem fogadják magukba a Krisztus-princípiumot, olyan állapotba esnek vissza, mint amilyenben minden embernek része volt a Krisztus megjelenése előtti időben. Akkor az ember csoportlélekhez tartozó nem individuális lény volt. Láttuk, hogy az atlantiszi kor első négy időszakában uralkodó csoportlelkeket helyesen bikafejjel, oroszlánfejjel, sasfejjel és emberfejjel jelöltük, és itt az utolsót állatember-fejként kell elképzelnünk. Arra kell tehát gondolnunk, hogy ha az ember a mi korunkban figyelmen kívül hagyja a Krisztus-princípiumot, majd újra megjelenik a már szellemivé alakult Földön, akkor, mivel semmit sem tett a régi állat-csoportlelkiség magasabbra fejlesztése érdekében, ismét a régi alakjában jelenik meg, pontosabban mégsem egészen abban, hanem a későbbi időszakban szerzett további három fejjel.

Mielőtt ugyanis megkezdődött volna a nagy atlantiszi áradás, a kezdeti négy időszakhoz még további három társult. Ebben a három időszakban nem voltak kivételezett állapotban azok sem, akik majd magukba fogadják a Krisztus-princípiumot: ők is megkapták a három új csoportlélek-fejet. Ezt azonban később átalakítják, és az emberben lévő állatit egy felsőbb szintre emelik. Átszellemített alakban jelennek meg, amikor a Föld szellemivé válik. A többiek, akik elutasították a Krisztusprincípiumot, mint hétfejű lény lépnek elő, mert az áradás előtt hét időszakot ölelt fel az állati elem kialakulása. És mert a három utolsó atlantiszi időszakra már jellemző a kétneműség, ellentétben az első néggyel, itt mindegyik fejnél két változata lehet az állati elemnek, férfi és női változata, ezért az utolsó három időszakban mindegyik fejnek két szarva van. A szarvak száma tehát összesen tíz.

Ezek után jogosan mondhatja bárki: megértem, hogy akik nem dolgoznak önmagukon, és nem alakítják át, nem emelik emberi szintre a bennük rejtőző állati formát, azok ismét benne jelennek meg, mégsem értem azonban, hogy miért beszélünk szarvakról? Hogy fejekről beszélünk, ezt értem, de miért beszélünk éppen szarvakról? Szeretném megvilágítani nemcsak azt, hogy miért lehet, hanem azt is, hogy miért kell szarvakról beszélnünk. A kifejezés nem csupán képletesen értendő, hanem szó szerint. Akik elmulasztják a Krisztusprincípium befogadását, szintén asztrális alakban fognak megjelenni, de mert ösztöneiket úgy formálták meg, hogy mintegy hűek maradtak az állati csoportlélekhez, ezek az ösztönök az ember majdani asztráltestén szarvszerű képződmények formáját öltik. Ilyen lesz a tényleges alakjuk.

Válasszunk ki egy szervet. Hogyan történik, hogy a Krisztusprincípiumot elutasító embernek szarvakkal kell megjelennie, amikor a Föld már szellemivé alakult? Válasszuk példánkhoz az emberi gégefőt és légcsövet. A légcsövön szakadatlanul levegőt áramoltatunk ki és be. Ez emberi tevékenység. Aki átszellemíti magát, ezzel a tevékenységével is a szellemet szolgálja, aki hajlamait és vonzódásait nem állította a Krisztus-princípium szolgálatába, az megmarad a régi, a hét fejhez tartozó erőknél. Készítsünk ehhez sematikus rajzot.

A gégefőn át szakadatlanul áramlik a levegő. Tudjuk, hogy körülveszi az asztráltest. A befelé haladó légáram mindig kapcsolatban van az asztráltesttel. Amikor a Föld szellemivé alakul, a légzéssel kapcsolatban is megmutatkozik, hogy ki szolgálta a Krisztus-princípiumot és ki az alsóbbrendű erőket, amelyek már Krisztus előtt is a világban voltak. Aki a Krisztus-princípium szolgálatába szegődött, annál eltűnik a mai testnek megfelelő forma. Az ilyen embernek hatalma lesz, hogy mindazt, ami asztrális, átalakítsa felsőbbrendű, átszellemített formába. Aki nem fogadta be a Krisztus-princípiumot, képtelen lesz rá, hogy azt, ami a hús-vér formához alkalmazkodik, kiragadja ebből a formából. Ennek az a következménye, hogy miután lehullik, elenyészik a hús-vér forma, és a fizikai gégefő maga is eltűnik, az asztráltestben megmarad az a forma, amely a levegő útját követve átnyúlik a gégefőn. És ez a forma egy szarv alakjában fog fennmaradni. Mindenütt, ahol az emberben ki-be járkálnak az asztrális erők, megmaradnak az előző állati formák. Ha tehát egy megkeményedett ember asztrális formát ölt, valóságos asztrális szervek lesznek rajta láthatók. És ezek igazi asztrális alakzatok, pontosan megfelelnek azoknak a helyeknek, amelyeknél a földi élet folyamán beáradtak az asztrális szubsztanciák. Az apokalipszis képei nem ötletszerűen jelképezik ezt vagy azt, hanem arra a valóságos formára utalnak, amelyben valami később jelenik meg. Ezt nem árt, ha megjegyezzük.

Most pedig annak segítségével, amivel legutóbb foglalkoztunk, a sok számot tartalmazó kényelmetlen séma segítségével kíséreljük meg meghatározni, hol tartunk a világfejlődésben. Tudjuk, hogy a Szaturnusz 49 nagy átalakulási formája már mögöttünk van, vagyis a Szaturnusznak mind a hét életállapota, amelyet a teozófiai könyvek körforgásnak neveznek, és az életállapotok hét-hét formaállapota (glóbusza) is már mind elmúlt, akárcsak a Nap és a Hold hasonló állapotai. Eddigi fejlődése folyamán túljutott rajtuk az ember, tehát túljutott 147 állapoton. De ehhez még hozzá kell számítani a Földön véget ért állapotokat is. Már elmúlt az első három életállapot, vagyis az első három körforgás. A negyedik birodalomban, a negyedik körforgásban élünk. Minthogy minden körforgás hét állapotot ölel fel, az első három körforgás idején 3x7 állapotot teljesítettünk, vagyis a 147-hez hozzá kell adnunk 21-et. A negyedik életállapotnak még nem értünk a végére. De egy részét már magunk mögött hagytuk: végighaladtunk az első három formaállapoton, a még csaknem forma nélküli szellemi állapoton, az arúpa-állapoton, aztán a rúpa-állapoton, végül pedig az asztrális állapoton, és most a fizikai állapotban vagyunk. A 147-hez a 21-en kívül tehát még hármat hozzá kell adnunk, így a hét bolygó 343 állapotából eddig 171 múlt el.

Jegyezzük meg jól, hogy most a 172. formaállapotban vagyunk, ez pedig a fizikai Föld formaállapota. A 172. állapot folyamán történt mindaz, amiről eddig beszámoltam. Amikor megkezdődött ez az állapot, a Föld még egy testet alkotott a Nappal és a Holddal. Az idők folyamán aztán eltávozott előbb a Nap, később a Hold, az ember pedig megjelent, mint mai ember a fizikai Földön. Ezután kezdődött meg az atlantiszi időszak, és vele kapcsolatban egyszer arról is beszéltünk már, hogy' azt az időszakot is, amilyen a mostani, a 172. állapot, hét részre oszthatjuk. A hét korszak közül az első már nagyon messze van tőlünk, a Nap itt még egy volt a Földdel. Tulajdonképpen kissé képtelen elnevezéssel erről a korszakról, mint poláris emberfajról szoktunk beszélni. Erről aligha tudnánk képet alkotni. Azután következik a Nap eltávozásának az idején a hiperbóreusok faja, majd pedig a Hold kilépésének idején a harmadik, az úgynevezett lemúriai emberfaj. Ez összesen három faj, vagyis a 172. állapotban az atlantiszi a negyedik faj. Az ötödik faj pedig már a miénk. A negyedik fajt a miénktől az atlantiszi áradás választja el. A miénket az a faj fogja követni, amelyet János Apokalipszise a hét pecséttel jelképez, ezt pedig az, amelyet a hét trombita jelez.

Azt is tudjuk, hogy a korszakok mindegyike megint csak hét részre osztható. A miénk, a 172. formaállapoton belüli ötödik korszak az ó-indiai, az óperzsa, a kaldeai-babilóniai-asszír-egyiptomi-zsidó, a görög-latin korszakra és még további három korszakra tagolódik. A miénk az ötödik kultúra. A hetedik kultúra a mindenki mindenki elleni háborújával zárul. Ami a nagy háborút követi, annak a korszaknak is hét része lesz: jelképük a hét pecsét, és az ez utáni nagy korszak is hét részre fog tagolódni.

Ha arra gondolunk, hogy az eddig lejátszódott formaállapotokhoz csatlakozik majd a hátralévő 171 állapot, akkor 342 állapotot veszünk figyelembe, de még kell egy állapot, hogy kilegyen a 343: ez pedig a mostani, a középső állapot. Most valaki azt mondhatná: tulajdonképpen csodálatos, hogy mi vagyunk azok a szerencsések, akik a világfejlődésnek éppen a közepén élhetünk. Valóban, akik csak rövid távon gondolkodnak, szinte csodának érezhetik, hogy éppen a világfejlődés középpontjában állnak. Aki messzebbre néz, az a dolgot már nem látja olyan bámulatosnak. Mert az éppen olyan bámulatos, hogy ha valaki egy nagy síkságon áll, egyformán ellát előre és hátra, és látóterének éppen a középpontjában érzi magát. Hiszen, ha elindul, és egy idő után ismét körülnéz, akkor is ugyanolyan messzire lát előre, mint hátra. A világfejlődés egészen más állapotait látnánk, ha nézőpontunkat áthelyeznénk. Mi mindig középen vagyunk. Az ember mindig egyformán láthat előre is, hátra is, még a tisztánlátás képességével is.

Egyeseknek azonban még valami más is feltűnhetett. Ők ezt mondhatnák: hogyan állíthatjuk, hogy a fejlődésnek éppen a közepén tartunk? Hiszen itt valami nem egyezik. Mi most a 172. formaállapotban vagyunk. Az igazi középpont ennek az állapotnak a negyedik korszakában lenne, mi azonban az ötödik korszakban élünk, vagyis már túl vagyunk a középponton. Tehát nem helytálló az, hogy mi valóban középen vagyunk. Ennek a ténynek azonban sajátságos oka van. A dolgot szemléletessé tehetjük egy hasonlattal. Aki felfogja a hasonlat értelmét, beláthatja, hogy itt milyen fontos tényről van szó. Mert valóban igaz, hogy ha a nagy állapotokat nézzük, középen állunk, de ha a hozzánk közeli korszakokat is figyelembe vesszük, akkor már úgy látjuk, hogy túlhaladtunk a középponton. Miért van ez így?

Képzeljük el, hogy vonaton utazunk egy nagy síkságon keresztül, és nem kell állandóan a helyünkön ülnünk, hanem szabadon változtathatjuk a helyünket, és a vasúti kocsi is olyan, hogy minden irányban zavartalanul kiláthatunk belőle. Képzeljük el, hogy hosszú időn át képesek volnánk a következőt tenni: mivel valóban zavartalan a kilátás köröskörül, időről-időre rendszeresen készíthetnénk pillanatképet a teljes környezetről, méghozzá teljes, lezárt képet, vagyis körképet. Előfordulhat azonban, hogy a kép nem sikerül. Nézzük gondolatban a helyzetet: ülünk egy száguldó vonatban, és rögzítjük a képet, amelyet magunk körül látunk. És egyszer csak mi történik: amíg rögzítjük az éppen látott képet, elalszunk, és egy ideig alva utazunk, de a vonat tovább halad, és a kép megváltozik körülöttünk. Aztán felébredünk. És abban a pillanatban, amikor felébredünk, hirtelen újra megelevenedik bennünk az a kép, amelyet legutoljára rögzítettünk. És az most nem egyezik a valósággal. Azért nem, mert végigaludtunk egy útszakaszt. A megőrzött kép nem egyezik a minden irányban egyforma távolságig látható valósággal, mert egy ideig aludtunk.

Kérdezzük meg: valóban úgy van-e, hogy az ember átaludta a fejlődésének közepétől a mi korunkig terjedő időt? Vajon feltételezhető-e, hogy egészen addig tökéletesen egyezett a kép, és csak azután aludtunk el, hogy elhagytuk a középpontot, és eközben eltorzult? Valóban elaludt az ember? Az okkult felfogás szerint az atlantiszi időszak közepén az emberiség elaludt, ugyanis ekkor következett be az egész emberi nem számára a régi, homályos szellemi látás elvesztésének pillanata. Ha a szellemi valóság felől nézzük, az ember elaludt. Tekintetét az érzéki világra irányította, és ezért a szellemi világ felől nézve, mintha alvó állapotba került volna. És csak akkor tekinthet újra mindenfelé zavartalanul és szabadon, ha visszaszerzi a tisztánlátás képességét. Akkor megszűnik a fejlődésben lévő torzulás, és ugyanakkora útszakaszt látunk majd mind előttünk, mind mögöttünk. Az ember valóban alszik az atlantiszi korszak közepe óta, mert normális emberként azóta nem láthatja a szellemi világot. Ha eltekintünk a beavatottaktól, és talán a szomnambul állapotú emberektől is, azt mondhatjuk: az emberek nem látnak. Mert „látni” azt jelenti, hogy valaki valóban belelát a világba. A szellemi világ számára az emberiség alszik, és még aludni fog egy ideig. Az atlantiszi időszak közepe óta érvényesek a János-evangélium szavai: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be”.

Ezek szerint ez a felosztás nagy igazságot rejt magában, azt, hogy az emberiség egy sötét korszakban él, a sötétség korszakában. És a Krisztus-princípium azért jelent meg éppen ebben a korszakban, hogy az emberiséget elvezesse innen a fény korszakába. Jogos tehát az az állítás, hogy jelenlegi helyünk nem a fejlődés középpontjában van, hanem azon valamivel túl, hiszen az Atlantiszon egy sötét korszak kezdődött, ami a hatodik korszakig tart. Ott lép majd elő fehér ruhában a kiválasztottak serege, és azok tartoznak majd közéjük, aki elsőként szerzik meg a képességet, hogy hétköznapi, normális körülmények között ismét maguk körül lássák a szellemi világot. A sötétség korszaka ekkor ér véget, és ekkor kezdődik egy új korszak, amelyet ez a néhány szó jellemez: „A világosság a sötétségben világít és a sötétség befogadja őt”. A jelenkort azért nevezhetjük fekete korszaknak, mert az ember csak a fizikai-anyagi világra irányítja tekintetét, és normális állapotában nem látja maga körül a szellemi világot.

Most pedig folytatjuk és kiegészítjük, amit a fejlődés következő szakaszairól mondtunk. Ha a fejlődés a hetedik időszak végéhez érkezik, a Föld szellemivé alakul, először asztrális, aztán devacháni, majd végül finomabb devacháni állapotba megy át. Azután pedig ismét végighalad ezeken az állapotokon, de úgy, hogy a legfinomabb szellemi létből kiindulva egyre sűrűbbé válik, míg el nem éri azt az állapotot, amelyet a teozófiai könyvek ötödik körforgásnak neveznek. Ennek az ötödik életszintnek ugyancsak hét formaállapota lesz, és a középső állapotot ismét egy sajátságos fejlődés, nevezetesen az egymást követő hét - nevezzük így - fajállapot fogja jellemezni.

Ezek után, ha nehéz lesz is, mélyedjünk el egy kicsit a Földfejlődés következő szakaszaiban. Irányítsuk tekintetünket a fejlődés egy meghatározott pontjára, ahogyan eddig a jelenkornak megfelelő pontjára irányítottuk. Határozzuk meg ismét a fejlődésben elfoglalt helyünket, mégpedig úgy, hogy a mostani, a 172. állapottal kezdjük. A 172. állapot maga a Föld. Három állapot már mögötte van, most a negyedik állapotban van. Mi itt csak a formaállapotokat vesszük számításba. Tudjuk, hogy a negyedik életszinten, vagyis a negyedik körforgásban vagyunk. De ezt most adottnak tekintjük, és ezért azt mondjuk: a negyedik körforgásban, a negyedik életszinten már három formaállapoton túljutottunk, tehát a negyedik formaállapotban élünk. Folytassuk tovább: ezen belül hány korszakon vagyunk túl? Az elsőn, a másodikon, a harmadikon és a negyediken. Ez a korszak már lezárult. Vagyis négy korszak már véget ért, és mi az ötödikben élünk. Az ötödik korszakból viszont ugyancsak elmúlt már négy szakasz, nevezeteseb az óindiai, az óperzsa, az egyiptomi és a görög-latin. Az ötödik kultúra a miénk. Ezért azt mondhatjuk: közvetlenül a mostani fejlődési szint előtt 3,4,4 állapoton jutottunk túl. Ezt a 3,4,4-et az Apokalipszis írójának nyelvén a fejlettség számának nevezhetjük. Ha tehát azt kérdezzük: melyik szám jelöli a fejlettséget, a mi fejlettségünket, azt felelhetjük, hogy a mi fejlettségünk száma 344 (három-négy-négy-nek olvasva). De ezt nem a tízes, hanem a hetes számrendszer szerint kell értelmeznünk. A hét nagy állapotból hármat, a hét középsőből négyet, végül a hét kis állapotból megint négyet fejeztünk be eddig. Ez pedig 344-et jelent. Csakhogy ezt nem szabad úgy olvasnunk, mint általában szoktuk, hiszen itt háromféle állapot előfordulásainak a számát írtuk egymás mellé.

Most gondoljunk a következőkre: ha a Föld szellemivé válik, és új állapotokon keresztül folytatja fejlődését, akkor egyre nagyobb lesz a hátrahagyott fokozatok száma. És egyszer elérkezik az az idő, hogy a nagy állapotok közül is 6, a középső állapotok közül is 6, és a kis állapotok közül is 6 múlt el. Ahogyan ma a 344-et tekintjük a fejlődésre jellemző számnak, a távoli jövőben elérkezik az az időpont, amikor már 6 életszint vagy körforgás, 6 főfaj és 6 alfaj lesz mögöttünk, és ezért a 666-os szám lesz a fejlettség száma. Ez a korszak a nagyon távoli jövőben fog bekövetkezni, de a jövőt már a mi korunk is előkészíti. Három főállapot már elmúlt, mi most a negyedikben élünk. De ha elmúlik a hét pecséttel jelképezett idő, és a mindenkinek mindenki elleni háborújához érkezünk, akkor a középső állapotok közül haton már túljutottunk. Vágy is az úgynevezett főfajok közül már elmúlt hat, mire felcsendül az első trombita hangja. Azután a trombitahangok időszakában élünk, egészen addig, míg el nem telik a trombitahanggal jelzett első hat korszak, ekkor elérjük a 66-ot. Az emberiség számára eddig van idő és lehetőség, hogy felkészüljön a rettentő pillanatra, amely ugyan csak jóval később következik be, akkorra ugyanis nem csupán a 66-nak, hanem a 666-nak is be kell teljesednie.

A jelenkor már minden eljövendőt előkészít. A mindenkinek mindenki elleni háborúja után a hetedik trombita megszólalását követően kezdődő időszakban olyan emberek lesznek majd, akik, mert elzárkóztak a Krisztus-princípiumtól, a gonoszságot magas fokra fejlesztették önmagukban, és ezért nagy erő mozgatja őket a szakadék felé. Ezek az emberek egészen a 666 beteljesedésének pillanatáig azon munkálkodnak, hogy a gonoszságba, a szakadékba zuhanhassanak. A hajlandóságot, hogy a távoli jövőben a szakadékba szédüljenek, már a mindenkinek mindenki elleni háborúja után, a hetedik trombitahang idején magukba fogadják. Habár még hosszú ideig lehetőségük lesz, hogy megtérjenek, hogy meghallják a hívó szót, és haladásuk irányát megfordítva felvegyék magukba a Krisztus-princípiumot, de ezek az emberek mégiscsak kifejlesztik magukban a gonosz hajlandóságot. És ha ragaszkodnak hozzá, és elérkezik az a most még távoli időszak, amelyet már nem a 466, hanem a 666 jelképez, akkor már nincs többé alkalmuk, hogy a gonoszt jóvá alakítsák. Szörnyűséges lesz a végzetük, erről még beszélni fogunk.

Látjuk, hogy amikor megjelenik a 6-os szám, akár egymagában, akár párosán, akár háromszorosan, mindig valami rossz fenyegeti az emberiséget. Mi most az ötödik főkorszakban és az ötödik alkorszakban élünk. A nagy háború után kezdjük meg a hatodik korszakot. De, mielőtt a hatodik korszakba lépnénk, az ötödik alkorszak után a Filadelfiával jelzett hatodik alkorszak következik. Tudjuk, hogy olyan korban élünk, amikor a materializmus az egész emberiségre kiterjed. Láttuk, hogy az elmúlt évszázadokban egyre materialistábbá váltak az emberek, de materializmusuk olyan, hogy fordulat mindenkor lehetséges. A mai embernek van még ideje a fordulatra. De ugyanakkor helyet kell találnia a jelenkorban egy spirituális világnézetnek is, olyan világnézetnek, amely az emberek egy Isis csoportját a világ okkult, szellemi felfogásához vezeti. Akik a hatodik időszakban megalkotják a nagy testvériség első változatát, azok idézik elő az első szakadást az emberiségben. És ez a hatodik, a miénket közvetlenül követő időszak már egyáltalán nincs messze, hiszen kezdete csupán az évezredekkel mérhető idő utánra tehető. A hatodik korszakban már különválnak egyrészt azok, akik makacsul megkeményítik magukat a materializmusban, másrészt azok, akik egy spirituális szemléleti mód kialakításához vonzódnak, de kis csoportokban testvéri szövetséget alkotnak. Mindkét irány együtt lesz a hatodik időszakban. Már sok ember számára végzetes lehet ez az egyedüli 6-os szám, de még korántsem véglegesen, hiszen marad lehetőség egy későbbi fordulatra. Ezután az emberiség áthalad a nagy háborún. Elmúlik öt időszak, és újra megjelenik a hatodik. Ismét felerősödik a csábítás és kísértés, hogy tökéletesítve a materializmus eszközeit, átvigyük őket a trombitahangok korszakába. És ha véget ér 6 nagyobb és 6 kisebb időszak, vagyis elérkezik a 66, akkor az emberiségen már oly nagy lesz a teher, hogy sokkal nehezebben lehet majd megválni tőle, mint attól, ami most van rajta.

Láthatjuk majd, hogy a gonosz tulajdonságok világa egyre nagyobb lendülettel működik az emberiségben, és ahogyan az Apokalipszis szerzője ábrázolja, a jók egyre feltűnőbben és élesebben különböznek majd a gonoszoktól. Az utolsó nagy szakadás akkor következik be, amikor a hatosság nemcsak a rövidebb, hanem a hosszabb időszakoknál is beteljesedik. Ez akkor történik meg, amikor a Föld maga mögött hagyott már hat életszintet, vagyis hat körforgást, és a hetedik körforgáson belül hat formaállapotot. Amikor ez beteljesedik, az emberiségben megtelepedett gonosz tulajdonságok már teljes mértékben kifejlődtek, és addigra iszonyú alakot öltenek. De a gonoszság rémületesen pusztító hatása csak azoknál érvényesül, akik gonoszok maradtak.

Megkérdezhetjük tehát, hogy a Földön hányszor fenyegeti veszély az emberiséget, hogy nem tud ellenállni a gonosz csábításának? Először abban az időszakban, amely a miénket követi, vagyis a nagy háború előtti időszakban. Aztán egy második, majd egy harmadik veszélyes időszak lesz. A gonosz felé vezető út egyre inkább lejt. Abban az időszakban tehát, amelynek végén a Föld szellemi állapotba megy át, két veszélyes helyzeten kell áthaladnunk. Amikor a Föld újra egyesül a Nappal, a Föld és a Nap eggyé vált erőiben feloldódnak mindazok, akik befogadták a Krisztus-princípiumot, de az egyesülésben nem vehetnek részt azok, akik a gonoszhoz való csatlakozás lehetőségét vették magukra. Ezt úgy kell látnunk, hogy ők taszítják el maguktól a Napot, eltaszítják maguktól azt, ami képessé tehetné őket arra, hogy egyesüljenek a Nap-erőkkel. Ők a Nappal való egyesülés ellenfelei. Az Apokalipszis azt a hatalmasságot, azt a lényt, alti az embereket a szellemivé válás, a Nappal való egyesülés felé vezeti, a valóságos, igazi Krisztusnak, és - mint hallani fogjuk - Báránynak nevezi. A Krisztus-lényt a Nap géniuszának is szokták nevezni, de mert egyesül a Földdel, így a Föld géniusza is lesz. Ez a folyamat a Golgotai eseménnyel kezdődött.

Létezik azonban a Bárányéval ellentétes princípium is, a Napdémon, a Nap démona, aki az ember gonosz erőiben működik, és eltaszítja a Bárányt. És ennek a gonosz erőnek a hatása lesz, hogy az emberi nem egy bizonyos része elszakad a Nap felé vezető fejlődéstől. Ezek tehát a Nappal ellentétes erők, a Nap ellenzéke. De kezdemények is ezek az erők, annak kezdeményei, amit kivet magából a fejlődés, ha elmúlik a 666 fejlődési állapota, és belezuhan a szakadékba. Ezért azt kell mondanunk, hogy abban az időben, amikor a Föld újra egyesül a Nappal, nemcsak az marad kívül, amit a hétfejű és tízszarvú állat jelképez, hanem az is, ami a Nappal ellentétes erőket hordozza magában. És az lesz a végzetük, hogy elnyeli őket a szakadék, amikor beteljesedik a 666.

A 666-ot mindig nagyon rejtélyes módon szokták felírni. Látni fogjuk, hogy az embereknek jó okuk volt rá, hogy az elmondottakat a titkok misztériumaiba rejtsék. Minden okuk megvolt rá. Nem beszélhettek róluk nyíltan, ezért misztériumba burkolták, és így 666-ot írtak. Azokban a misztériumokban, amelyekben az Apokalipszis írójának a beavatása történt, a következőket írták fel: 400, 200, 6, 60. És ezt oly módon írták fel, hogy egy kívülálló nem érthette meg. Elrejtették a 666-ot, titokként kezelték. És így valóban meg tudták téveszteni az illetéktelent. A beavatottak olyan elvet szoktak követni írásaikban, hogy a betűket némelykor számjegyek helyettesítik. Erről az elvről néhány elmés ember még a XIX. század folyamán megtudott egyet-mást, és nekiveselkedett, hogy fellebbentse a fátylat a 666-os szám titkáról. A vállalkozás eredményét úgy jellemezhetjük, hogy csak a hangokat hallották meg, de azok összecsendülését nem. Mert amiről eddig beszéltünk, és amit az ezoterikus tanítás mindig is így értelmezett, azt elferdítve adták elő. Arra a megállapításra jutottak, hogy a számjegyeket héber írásjegyekkel helyettesítve az eredmény „Nero” lesz, amiből arra következtettek, hogy a 666 Nero nevét rejti.

Csakhogy ez nem igaz. A 666-ot először is így kell felírni: 400 200 6 60, mert így kapjuk meg az értelmét. Azután a négy számot sorrendben a következő héber betűkkel helyettesítjük: 400 tau, 200 rés, 6 vau és 60 szameh. Ez a négy betű fejezi ki a 400 200 6 60 értelmét. A kifejezés csodálatos módon öleli körül a titkot: csodálatraméltó az az éleselméjűség, amely megválasztotta a négy betűt, mert azok külön-külön is sajátos okkult jelentéssel bírnak. Gondoljuk végig még egyszer, hogy tulajdonképpen mit jelent a 666-os szám, mit fejez ki a mi értelmezésünk szerint. Azt a hatást fejezi ki, ami a külső fizikai életben az embert a teljes megkeményedés felé vezeti, és ami arra buzdítja, hogy taszítsa el magától mindazt, aminek segítségével levethetné alsóbbrendű princípiumait, és felemelkedhetne egy felsőbbrendű léthez. Amit az ember a fizikai testével, az étertestével, az asztráltestével és az alsóbb énjével szerzett, mielőtt magát a felsőbb világba emelné, azt fejezi ki egyebek mellett a négy betű: a szameh jelöli a fizikai testet, a vau az étertestet, a rés az asztráltestet és a tau az alsóbb ént. A négy betű tehát arra utal, ami a négy princípiumban megkeményedik, mielőtt elkezdhetnénk isteni fejlődésünket. Az Apokalipszis szerzője azt is mondhatná: „Itt igazság van!” Mert bölcsesség van benne. „Akinek értelme van, számítsa ki a számot ... ez 666”.

Most pedig olvassuk el. Természetesen fordítva, jobbról balra haladva kell olvasnunk:

400	200	6	60
Taw	Resch	Waw	Samech

Ha kiegészítjük magánhangzókkal a hangsort, ezt olvassuk: Szorát. Szorát a Napdémonnak, a Bárány ellenfelének a neve. De egy ilyen szellemi lényt nemcsak a nevével lehet megnevezni, hanem egy meghatározott jellel, jelképpel is utalni lehet rá. Szorátnak, a Napdémonnak ez a jele:

Egy vastag vonal, amely visszahajlik önmaga felé, és felül két ívelt kiszögellése van.

Az Apokalipszis szerzőjét mindig helyesen kell értenünk. Hiszen már mindjárt az elején kimond egy figyelemreméltó dolgot, amelyet általában tévesen szoktak lefordítani. Az Apokalipszis ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie. Elküldte angyalát, és megjelenítette szolgájának, Jánosnak... Tehát „megjelenítette”, vagyis arra kell számítanunk, hogy a leglényegesebb, a tulajdonképpeni misztérium-tartalmakat jelekbe foglalva kell felismernünk. János mindazt, amit a 666 fejez ki, jelekké alakította. Amit tehát leírt, jelként kell értelmeznünk. „És láttam, hogy a földből feljön egy másik fenevad, két szarva volt, hasonlóan a Bárányhoz”. Itt nem másról van szó, mint a két vonalról az előbbi rajzon, de hogy a valóságos jelentés ellepleződjön, a két vonal helyett a szövegben két „szarv” van. A misztériumok nyelvhasználatát mindig is az jellemezte, hogy némely szónak többféle jelentést kölcsönöztek: így a beavatatlanok számára nem volt egyszerű, hogy a dolgokat minden további nélkül megértsék. Ha tehát azt olvassuk, hogy „két szarva volt, mint a Báránynak”, akkor a Napdémon jelére kell gondolnunk. A misztériumok nyelvén ezt ez a szó fejezi ki: „Szorát”, és ha a betűk helyén a megfelelő számokat szerepeltetjük, akkor a nevet ez a négy szám adja ki: 400 200 6 és 60. Ez a 666 rendkívül burkolt kifejezési módja.

Láthatjuk, hogy az Apokalipszis írója a Bárány ellenfelére utal. Amikor szellemivé alakul át a Eöld, lent emberalakok jelennek meg, de régi állati formájukat megtartják. Megjelenik a hétfejű és tízszarvú állat. De megjelenik kísértőjük is, akinek hatalmas ereje meggátolta, hogy minden ember visszatérjen a Naphoz: előlép Krisztus ellenfele. Maguk az emberek nem lehetnek az ellenfelei Krisztusnak, tulajdonképpen nem tehetnek mást, minthogy a beléjük plántált hamis erő hatására elmulasztják a Krisztus-princípium befogadását. Krisztusnak csak egyetlen ellenfele van, a Napdémon. És ő mindjárt ott van, ahol zsákmányolhat valamit. Amíg nincs zsákmányolni való, amíg nincs hétfejű és tízszarvú ember, addig nincs, akit elcsábíthat, addig távol van a Kísértő. De azonnal megjelenik, amint az emberben kialakulnak az említett képességek. És a Kísértő, mint második állat jelenik meg,

És amikor a Föld ismét átmegy asztrális állapotba, az ember úgy jelenhet meg, abban a formában, mint amikor még víztakaró borította a Földet. Kiemelkedhet a vízből a hétfejű és tízszarvú állat. Kihasználatlanul hagyta a Földet, ezért most kiemelkedik a Földből Szorát, a Nap ellensége, a Kísértő, és megközelíti az embert, hogy minden erejével rátámadva magával ragadja a szakadékba. Látjuk, hogy egy idő óta egy szörnyűséges, hatalmas lény törleszkedik az emberhez. Mit tesz ez a lény, hogy beteljesedjék rajtunk az iszonyú végzet, amiről már van elképzelésünk? A Szörnynek, a Napdémonnak nem az a szándéka, hogy olyan erkölcstelenségekre késztesse az embert, amilyeneket a köznapi értelemben mindannyian látunk. Csak egy dolog érdekli: forduljon át a maga ellentétébe mindaz, amit az emberi nem megmentésén fáradozó lények hoznak, változzon a maga ellentétévé a spirituális felemelkedés, szolgálják a spirituális erők az alsóbbrendű én-princípiumot. Ekkor olyan útra tér az emberiség, hogy a két szarvval ábrázolt Állatnak hatalma lesz fölötte. A kétszarvú állat kísértésének a hatása: visszaélés a spirituális erőkkel. És a spirituális erőkkel való visszaélést fekete mágiának nevezzük, ami tehát pontosan az ellentéte az erők helyes használatának, a fehér mágiának.

Amikor kettészakad az emberi nem, voltaképpen azt készíti elő, hogy egyfelől mind szellemibb állapotok közé kerüljön, és megtanulja a szellemi erők helyes használatát, a fehér mágiát, másrészt pedig visszaéljen a spirituális erőkkel, és végül átadja magát a kétszarvú Állat legvadabb erőinek, a fekete mágiának. Végül tehát két részre szakad az emberiség, egyrészt azokra, akik a fehér mágiát, másrészt azokra, akik a fekete mágiát művelik. A 666-os szám és a Szorát titka egyúttal a fekete mágia titka is. Az Apokalipszis szerzője a kétszarvú állat alakjában ábrázolja a Kísértőt, aki a Föld-fejlődés legszörnyűbb bűnére csábítja az embert, olyan bűnre, amelyhez fogható nincs több. Feltűnik látóterünkben, hogyan szakad ketté az emberiség a távoli jövőben: Krisztus kiválasztottaira, akik végül is a fehér mágusok lesznek, és az ellenlábasokra, a vad varázslókra, a fekete mágusokra, akik nem tudtak elszakadni a matériától, és az Apokalipszis szavai szerint paráználkodnak a matériával. A Látnok lelkében a fekete mágia művelése az embernek a megkeményedő matériával való kapcsolata a nagy Babilon képében jeleik meg, ez a közösség egyesíti a fekete mágia művelőit, az ember és a megromlott matéria nászának, vagyis inkább vadházasságának résztvevőit.

A nagyon távoli jövőben két hatalom áll majd egymással szemben: az egyik oldalon a nagy Babilon népét találjuk, a másikon azokat, akik felülemelkedtek az anyagon, és akik, emberekként eggyé tudtak válni a Bárány princípiumával. Ott a nagy Bablion hívei, a legfeketébbek állnak, és a Nappal ellentétes erők hordozója, Szorát, a kétszarvú Állat vezeti őket, itt pedig a kiválasztottakból kifejlődött emberiséget látjuk, amely egyesült az előtte megjelenő Krisztussal, a Báránnyal. Itt a Bárány lakodalma, ott pedig Babiloné, az elsüllyedő Babiloné. A mélybe süllyedni látjuk Babilon, és a magasba emelkedni a fehér mágia erőit kezelni tudó kiválasztottakat, akik lakodalmat ülnek a Báránnyal. És mert ők nemcsak ismerik a szellemi erőket, hanem mágusok révén kezelni is tudják azokat, előkészítik mindazt, ami a Földön jelen van, a következő planetáris megtestesülés, a Jupiter részére. Azt lehet mondani, hogy ők rajzolják meg a Jupiter vázlatos képét. Látjuk, hogyan születnek a fehér mágusok művészetéből az előkészítő formák, amelyek tovább élnek majd a következő Föld-megtestesülés, a Jupiter alakjaiban: az új Jeruzsálemet látjuk a fehér mágiából kiemelkedni.

Előbb azonban ki kell taszítani mindazt, amit a Szorát neve, vagyis a 666-os szám jelképez. Ki kell taszítani mindenkit, akit elcsábított a kétszarvú Állat princípiuma, vagyis aki hétfejű és tízszarvú állattá keményedett. A Nap-géniusz erejét, amely legyőzi az ellenszegülőket, és a mélységbe taszítja őket, a Napgéniusz arculatának nevezzük. És a Nap-géniusz arculata: Mihály, aki mintegy a Nap-géniuszt képviselve legyőzi a kétszarvú Állatot, a Kísértőt, akit Sárkánynak is szoktak mondani. A látnok lelkében megjelent kép így láttatja Mihályt, aki megkötözi az ellenséges erőket és őrködik felettük. A keresztény-rózsakeresztes ezoterika hasonlóképpen ábrázolja a 666-os számhoz tartozók kitaszítását, és a Kísértő, a Sárkány legyőzését. Tekintetünk előtt így tárul fel mindaz, amit az Apokalipszis szerzője titokba burkolt, és ami ezért csak hosszas kutatómunka révén vált érthetővé: „Itt van helye a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát - vagyis a kétszarvú Állat számát - ez a szám pedig 666.”

Akik ebből a számból Nero nevére következtettek, rosszul teljesítették, amire az Apokalipszis írója felszólította őket. Látjuk, milyen mélységekből kell felszínre hozni a bölcsességet, amely a 666-os szám titkához vezet. Talán fáradságos volt ez a mai nap, mert súlyos ismeretekkel foglalkoztunk, de ne felejtsük el, hogy a legnagyobb titkok csak fáradság árán érthetők meg. Az Apokalipszis szerzője pedig a világfejlődés legnagyobb titkait helyezte a műbe. Elrejtette a titkokat, mert az emberek számára üdvös, ha a legfontosabb misztériumok jelekbe vannak foglalva. Mert eltekintve minden mástól, a jelek megfejtésének irányába tett erőfeszítéseink ahhoz is hozzásegítenek bennünket, hogy egyidejűleg mi magunk is felemelkedjünk a jó erőkhöz. Ezért ne bosszankodjunk azon sem, hogy egy különös számrendszeren kellett átküzdenünk magunkat. Ha a régi iskolák tanításai alapján előbb meg kellene értenünk mindazt, ami titkot ilyen és más számok rejtenek, és csak utána kezdhetnénk el minden mást, akkor nekünk még nagyon sokat kellene tanulnunk. A régi időkben a tanítványoknak hosszasan, némán és nyugodtan kellett végighallgatniuk, amint a tanítójuk újra meg újra elismételte ennek vagy annak a számnak, mint például a 777-nek vagy a 666-nak a formális jelentését. És amikor felfogták az illető szám jelentését, csak akkor tudhatták meg, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat fed.