Jó néhány napon keresztül egy nagyon jelentős, mély antropozófiai témával fogunk foglalkozni. Mielőtt szemlélődéseinket megkezdenénk, hadd fejezzem ki megelégedésemet, hogy Németország, sőt Európa oly sok tájékáról érkeztek barátaink, hogy e jelentős és mély tárgyra vonatkozó fejtegetéseimet meghallgassák. Mindenekelőtt azonban kedves nürnbergi barátaimmal kell az örömömet megosztanom, és ők bizonyára nem kevésbé boldogok, mint az, aki most hozzájuk szól, hiszen szülővárosukban most aránylag hosszú időn keresztül élhetnek antropozófus életet, közösen a messziről érkezettekkel. Mert itt, ebben a városban nemcsak mindig buzgón törekedtek a nagy szellemtudományos igazságok megismerésére, hanem azt is érdeklődéssel fogadták, és mélységes megértést tanúsítottak iránta, amit antropozófus meggyőződésnek, valóban antropozófus életnek tekintünk. Ezt az antropozófus életet igazán csak akkor érthetjük meg, ha a szellemtudományos tanítások bennünket nemcsak puszta elméletként foglalkoztatnak, hanem szinte a vérünkké válnak, és életünket a lelkünk mélyéig átszellemítik, áthevítik, felemelnek bennünket, ugyanakkor azonban szoros kötelékkel kapcsolnak embertársainkhoz, az egész világhoz.

Sokat jelent az embereknek, ha érzik, hogy amivel az érzéki világban, a látható, érzéki életben külsőleg szembetalálkoznak, az mind úgy fogható fel, mint külső arculata egy mindent meghatározó, láthatatlan, érzékfeletti létnek. Akinek életelemévé vált az antropozófia, annak a világ egyre inkább és mindenestől az isteni-szellemi lények fizikai kifejeződésévé válik, és ha a láthatóság világát a maga környezetében szemügyre veszi, olyan benyomása támad, mintha ismerős emberi arcvonásokon át a szívbe, a lélek mélyére látna. Amit a külvilágban lát, legyen az hegy vagy szikladarab, a föld növénytakarója, állat vagy ember, amit a világból a környezetében lát, legyen az akár valamilyen emberi tevékenység, minden olyan a számára, mint egy mindent meghatározó isteni-szellemi lét külső arculata, arckifejezése. És új élet ered ebből a szemléletből, ami egészen áthatja őt, és újfajta, nemes lelkesedés hevíti majd minden vállalkozásában.

Egy, bár kicsiny, de lényegre utaló példával most hadd utaljak tapasztalataimra, amelyeket egyik előadó utamon szereztem. Ez a példa is mutatja, hogy a világtörténelem, ha az isteni-szellemi valóság kifejeződésének tekintjük, mindenütt jelentőssé válik, mindenütt új nyelven szól hozzánk. Néhány héttel ezelőtt Skandináviában azt tapasztaltam, hogy a mai európai észak egész életében megfigyelhető még a régi északi világ, az ősi északi világ visszhangja, érezni lehet még, hogy mindent, ami itt szellemi volt, az északi mítoszok istenalakjai mögött álló lények tudata hat át. Azt lehet mondani, hogy amivel az utazó az északi országokban találkozik, mindabban utócsengését hallja annak, amit a régi észak szellemi életét megteremtő druida és drotta misztériumokban a beavatottak a tanítványnak mondtak. Felfigyeltünk rá, hogy a régi szellemi élet varázslehelete az egész északot átjárja, és láthatjuk ott szép karmikus összefüggések külső jegyeit. Az ember - amint ezt én is tapasztalhattam Uppsalában - szinte a dolgok kellős közepében találja magát, amikor rátekint a legelső germán bibliafordításra, Ulfila Ezüstkódexére. A kódex sajátsága: karmikus bonyodalmak közepette került végül Uppsalába. Előzőleg Prágában volt. A svéd háborúban zsákmányolták, és Uppsalába vitték. Most ott van és jelképe egy olyan szellemi valóságnak, amelyet igazán az érez, aki valamelyest mélyebben beleláthat az ősi misztériumokba.

A régi európai kultúrákban a misztériumok tevékenységét, a szellemi világ titkainak felderítését egy közös és különleges tulajdonság jellemezte, illetőleg határozta meg, és erről a jellegzetességről leginkább azok tudtak, akik azokban a régi időkben beavatásban részesültek. Tragikus színezetű élmény volt számukra, amikor világosan meglátták, hogy bár ők is betekinthetnek a lét titkaiba, a jövendő olyan eseményeket hoz, amelyek mintha minden rejtélyt tökéletesen megoldanának. Arra kellett újra meg újra felfigyelniük, hogy egy magasabb rendű fény fogja beragyogni a misztériumok tudáskincsét. Úgy is mondhatjuk, prófétai jelek mutattak a régi misztériumokban az eljövendő eseményre, Krisztus Jézus megjelenésére. A várakozás hangulata, a jövendölés, a készülődés: ezek a jegyek jellemzik az északi misztériumok életét.

Amit ezután fogok mondani, azt nem érdemes csűrni-csavarni, bármit is belemagyarázni, és nem érdemes elképzelni éles körvonalakkal. Elegendő olyan tünetnek tekinteni, ami egy nagy igazságra utal. A Siegfried-mondában el van rejtve valami, mint utolsó levél az ó-germán misztériumi hagyományok ágáról. Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Siegfried a régi északi beavatás jellegzetes alakja, és hogy azon a ponton, ahol megsebezhető, egy levélnyi hely van, és ez éppen a hátán helyezkedik el, akkor az, akinek van érzéke ahhoz, hogy a dolgokat szimptómaszerűen fogja fel, a következőket érezheti: ez éppen az a hely, ahol többé már nem sebezhető meg az ember, mert ott valami mást hordoz, ellentétben a régi északi misztériumok beavatottaival. Az újabb kor embere keresztet helyez testének erre a pontjára, Krisztus Jézus keresztjét viseli ott, ami az északi misztériumok beavatottainál még fedetlen és védtelen volt. A germán népeknek ezt tanította a Siegfried-monda. És egy ilyen szimptóma még arra is figyelmeztet bennünket, hogy mennyire összeillőnek kell elgondolnunk a driudák és a drották beavatásait a kereszténység misztériumaival. Erre emlékeztet egy másik különös jel: az első germán bibliafordítás és az északiság összefüggése. Hogy ez karmikus kapcsolat, azt az a körülmény is jelképezi, hogy valamikor elloptak 11 lapot az Ezüstkódexből, de a lapok későbbi birtokosának olyan lelkifurdalása támadt, hogy nem ragaszkodott többé hozzájuk, visszaadta őket. Mint mondtam, mindezt ne csűrjük-csavarjuk, tekintsük karmikus bonyodalmak képi kifejeződésének, ami jelzésszerűen ábrázolja az első germán bibliafordítás és az északi világ kapcsolatát. És mint ez az esemény is, mindaz, amivel az életben találkozunk, akár kicsi, akár nagy, jelentőssé válik, és új fényben mutatkozik, ha az antropozófiai nézőpontból szemléljük, mert ez a szemlélet minden fizikailag érzékelhető dolgon egy érzékfeletti, szellemi valóság kifejeződését pillantja meg.

Hogy ez így van, ez a meggyőződés töltsön el mindnyájunkat már most, az előadássorozat kezdetén. Mert egy ilyen meggyőződés szellemének és érzéseinek kell szétáradniuk a lélekben és a szívben a tizenkét előadás alatt. Ezzel a gondolattal kezdjük el munkánkat, melynek kiindulópontjául a kereszténység legmélyebb tartalmú dokumentumát választottuk, János Jelenéseit, mert ehhez a dokumentumhoz a kereszténység legnagyobb igazságai valóban kényszer nélkül kapcsolhatók. Hiszen ez a mű nem kevesebbet tartalmaz, mint a kereszténység misztériumainak nagy részét. A legmélyebb dolgok találhatók itt abból, amit ezoterikus kereszténységnek nevezünk. Nem csoda, ha az összes keresztény írás közül éppen ezt értették a leggyakrabban félre. A kereszténység szellemi áramlatának csaknem a kezdetétől fogva félreértették mindazok, akik nem tartoztak az igazi keresztény beavatottak közé. És félreértették a legkülönfélébb korszakokban, mégpedig olyan módon, olyan stílusban, ahogy az illető korszak vélekedett és gondolkodott. Félreértették abban az időben, amikor - ha szabad így mondanunk - spirituális-materialista volt a gondolkodás, aztán abban az időben is, amikor a nagy vallásos mozgalmak egyoldalú és fanatikus pártharcaiban használták fel. És félreértették a legújabb időkben is azok, akik hinni vélik, hogy durva és érzéki materializmusukkal a világ minden rejtélyét meg tudják fejteni.

Nagy szellemi igazságok, a kereszténység kezdetén meghirdetett nagy igazságok vannak belefoglalva János Apokalipszisébe, az úgynevezett kanonikus apokalipszisbe, amennyiben egyáltalán írásba lehet foglalni ezeket az igazságokat, és ez azok számára történt, akik képesek voltak megérteni ezt az írást. De már a kereszténység első időszakában tért nyert az exoterikus szemlélet, amely igen kevéssé képes felfogni a mélyen spirituális, az ezoterikus kereszténységet jellemző ismereteket. Így hát már a kezdeti időkben megerősödött az az exoterikus nézet, miszerint a világfejlődést mozgató szellemi-spirituális eseményeknek, amelyeket pedig nyilván csak az láthat és ismerhet, aki a szellemi világba képes betekinteni, egyszóval a teljes spirituális történéseknek külsőleg, az anyagi világban, a materiális kultúrában kell végbemenniük. Míg tehát az Apokalipszis írója a maga beavatásának eredményeit foglalta írásba, mások a művet exoterikusan értelmezték. Így történt, hogy amit a nagy látnok és vele a többi beavatott évezredeken át lejátszódó spirituális eseménynek látott, arról a köznapi szemlélet úgy vélekedik, hogy a közeljövőben, a külsőleg látható, érzéki világban fog bekövetkezni.

Ilyen az eredete annak a nézetnek is, hogy a mű írója a legközelebbi jövőbe helyezte Krisztus Jézus ismételt eljövetelét, alászállását az érzéki-fizikai fellegekből. Várták ezt az eseményt, de amikor nem következett be, új határidőt szabtak, mondván: persze, hiszen Krisztus Jézussal új korszak vette kezdetét a Földön, a régi vallások ideje lejárt. Ez a korszak azonban - és itt a dolgokat megint az érzéki valóságban képzelték el - ezer évig fog tartani, és akkor fizikai-érzéki cselekedetek formájában mindaz elkezdődik, amit az Apokalipszis ábrázol. És csakugyan, amikor eljött az ezredik esztendő, sok ember várta egy keresztényellenes hatalomnak a támadását, az Antikrisztus eljövetelét és működését az érzéki világban. És mivel ismét csalódtak várakozásukban, kénytelenek voltak új időpontot kijelölni. Ugyanakkor az Apokalipszis jövendöléseit úgy fogták fel, mint valamiféle jelképrendszert, ezután már csak a bárdolatlanul exoterikus szemlélet tartott ki a megjövendölt események kézzelfoghatósága mellett. A kialakulóban lévő materialista világnézet az ilyen és hasonló dolgokat jelképnek tekintette. Általában minden külső eseményt jelképként értelmezett.

Joachim von Floris, a XII. század szülötte - a XIII. század elején halt meg - elgondolkodtató magyarázatot adott a kereszténység e legtitkosabb művére vonatkozóan. Ügy vélekedett, hogy a kereszténységben nagy spirituális hatalom van, és ennek a hatalomnak egyre jobban ki kell bontakoznia, csakhogy az exoterikus kereszténység az ezoterikus kereszténységet egyre jobban elsekélyesíti. Némelyekben azután ez a nézet olyanná formálódott, hogy a pápa egyházát, a spirituális kereszténységtől elfordult intézményt antikrisztusinak, ellenségnek kell tekinteni. A következő évszázadokban ezt a nézetet különösképpen azok a szerzetesrendek ápolták, amelyek a spirituális kereszténységre, a kereszténység kedélybeli és szellemi vonatkozásaira fordították figyelmüket. Joachim von Florisnak követői támadtak a ferencesek között, akik a pápában az Antikrisztus megszemélyesítőjét látták. A protestantizmus korában ez a nézet úgy módosult, hogy mivel a római egyház elrugaszkodott a kereszténységtől, azt csak a protestantizmus mentheti meg. A reformáció hívei a pápában az Antikrisztust látták, amit ő azzal fizetett vissza, hogy Luthert Antikrisztusnak kiáltotta ki.

Az Apokalipszist tehát mindegyik párt a maga nézeteinek a maga véleményének igazolására használta fel. Mindig a másik párt volt az Antikrisztusé, amelyik pedig ezzel vádolta, az magát az igazi kereszténységgel azonosította. Ez eltartott a legújabb időkig, amikor megérkezett a modern materializmus, amelynek nyers ítéletei nem hasonlíthatók össze az első keresztény évszázadoknak előbb említett materialista nézeteivel. Mert akkor az embereknek még spirituális hitük, spirituális szemléletük volt. A dolgokat csak azért nem érthették meg, mert nem élt közöttük beavatott. Volt viszont spirituális érzékük, mert ugyan nyers, érzéki képet alkottak arról, ahogy egy lény a fellegekből alászáll, de ehhez spirituális hit társult. A XIX. század kemény materializmusa mellett egy ilyen spirituális élet többé már nem lehetséges. Egy XIX. századi igazi materialista gondolatait az Apokalipszisről mintegy a következőképpen lehetne jellemezni: a jövőbe senki sem láthat, hiszen én sem láthatok. Mást, amit én látok, más ember sem láthat. Beavatottak létezéséről beszélni régi babona. Ilyesmi nincs, tehát általánosan az érvényes, amit én tudok. Azt is alig látom előre, ami tíz év múlva fog történni, hogyan beszélhet valaki arról, ami évezredek alatt megy végbe. Következésképpen: az Apokalipszis írója, feltéve, hogy tisztességes szándékot tulajdonítunk neki, csak olyasmiről írhatott, amit már látott, mint ahogy én is csak arról tudok, ami már lejátszódott, amit dokumentumok igazolnak. Az Apokalipszis írója sem tapasztalhatott mást. Akkor hát miről írhatott? Nyilván csak arról, ami addig történt. Magától értetődik, hogy az Apokalipszis eseményeit, a jó, bölcs és szép világ viszályát a rút, ostoba és gonosz világgal, ezt a drámai ellentétet nem tekinthetjük másnak, mint ami már végbement, és amit az író a saját szemével láthatott. Így szól a modern materialista. Hiszen úgy véli, hogy az Apokalipszis írója ugyanolyan szemmel nézte a dolgokat, ahogy azokat most ő látja.

Mi lehetett a legszörnyűbb, a legrémítőbb az első évszázadok keresztényei számára? A kereszténység szellemi hatalma ellen, a tulajdonképpeni kereszténység ellen támadó Állat. Elég szerencsétlenül úgy történt, hogy néhány ember hallott valamit erről harangozni, de azt már nem tudta, honnan és miért szól a harang.

Bizonyos ezoterikus iskolákban úgynevezett számírást használtak. Egyes szavakat, mivel nem akarták a megszokott módon leírni őket, számokban fejeztek ki. És ahogy sok mást, az Apokalipszis legnagyobb titkainak némelyikét is számmá titkosították, így a 666-os számmal utaltak a drámai eseményre. Akkoriban tudták, hogy a számoknak különleges jelentésük van, legalábbis, ha a szöveg egyértelműen jelezte, például így: „Ez itt a bölcsesség”. „Az állat száma: 666”. Az effajta jelzésnél az olvasó tudta, hogy a számot betűkre kell cserélnie, mert csak így értheti meg a szöveget. Akik hallottak valamit erről, de voltaképpen nem ismerték a lényegét, materialista szemléletükkel kiderítették, hogy a 666-os szám betű szerinti megfelelője „Néró”, vagy „Néró császár”. Az Apokalipszis megfejtésével, értelmezésével foglalkozó irodalomnak egy tekintélyes részében ma ezt olvashatjuk: régen olyan balgák voltak az emberek, hogy különféle képtelenségeket olvastak ki innen, de ez a probléma már megoldódott. Ma már tudjuk, hogy itt a „Néró”, vagy a „Néró császár” szavak a helyesek. Világos, hogy az Apokalipszist nem írhatták Néró fellépésénél korábban, és az író szándéka nyilván az volt, hogy rámutasson: Néró az Antikrisztus, vagyis az említett drámai elem nem más, mint egy evilági elem felnagyítása. Ezek után ki lehet deríteni, mi történt közvetlenül Néró előtt. Így már tisztázható, mi volt az író szándéka. Tudomásunk van róla, hogy Kis-Ázsiában földrengés volt a Néró és a keresztények közötti harc idején. Ez tehát az a földrengés, amelyet az Apokalipszis írója a pecsétek felnyitása és a trombiták felharsanása között említ. Szól azután sáskajárásról is. Persze, arról is van hír, hogy a nérói keresztényüldözés idején sáskajárás volt, itt nyilván erről van szó. - Eddig jutott tehát a XIX. század a kereszténység legmélyebb tartalmú írásának materializálásában: nem lát benne többet és mást, mint amit materialista szemlélete révén a világban maga is megtalálhat. Mindezt csak annak érzékeltetése végett mondtam el, hogy az exoterikus kereszténységnek éppen a legmélyebb, legjelentősebb írását milyen alaposan félreértik.

Most annak megbeszélését, ami az Apokalipszis történeti helyét, körülményeit illeti, későbbre halasztjuk, evvel az utolsó előadásban foglalkozunk, előbb azt kell megértenünk, ami magában a műben van. Aki már egy kicsit otthonos az antropozófiában, annak semmi kétsége nem lehet afelől, hogy a szerző mire törekszik, ezt már az Apokalipszis bevezető szavai elmondják. Emlékezzünk vissza az első szavakra: az a személy, akitől az Apokalipszis származik, magányban élt egy szigeten, ahol valamilyen szent atmoszféra vette körül, mert az a hely régtől fogva a misztériumkultúráé volt. És amikor azt olvassuk, hogy ami az Apokalipszis tartalmát adja, az a szellemben van, és aki ezt a tartalmat közvetíti, az szellemi tapasztalás által teszi ezt, akkor mindez elsődleges utalás számunkra, hogy az Apokalipszis tartalma egy magasabb rendű tudatállapotból származik, olyan tudatállapotból, amelyet az ember a belső lélekteremtő képesség fejlesztésével érhet el, vagyis a beavatással. Ami nem látható és nem hallható az érzéki világban, ami külső érzékszervekkel nem tapasztalható, mindaz olyan formában, ahogy a kereszténység által a világgal közölhető, benne van János titkos Jelenéseiben. Tehát egy beavatás, egy keresztény beavatás élményeit ismerhetjük meg János Apokalipsziséből. És most - mondjuk így - csak egy villanásnyira idézzük fel lelkünkben, hogy mi a beavatás. Később majd mélyebbre hatolunk a témában, és megkérdezzük: mi történik a beavatáskor? Aztán a kérdést tovább mélyíthetjük: hogyan viszonyul a beavatás az Apokalipszis tartalmához? Előbb azonban szénrajzot készítünk durva vonalakkal, és csak azután kezdünk a részletek kifejtéséhez.

A beavatás a minden lélekben jelenvaló, de szunnyadó erők és képességek fejlesztése. Ha képben akarjuk látni, hogy a valóságban ez hogyan történik, mindenekelőtt éles fényben kell megfigyelnünk a mai, normális ember tudatát. Ebből is megtudható, miben különbözik a beavatott tudata a mai emberétől. Milyen a mai, normális ember tudata? Váltakozó: két egészen eltérő tudatállapot váltja egymást, nappal ébren van az ember, éjszaka alszik. A nappali éber tudat lényege az, hogy tapasztaljuk környezetünk érzéki tárgyait, és fogalmak segítségével összekapcsoljuk őket, fogalmakat pedig egy ugyancsak érzéki eszköz, az agy alkot. Éjszaka az ember alsó tagjaiból, a fizikai és az étertestből kilép az asztráltest és az én, és ekkor a mai ember tudata számára a sötétségbe süllyednek a környező érzéki tárgyak, és nem csupán ezek, mert az ébredésig teljes tudattalanságban vagyunk. Teljes sötétség van körülöttünk. Az asztráltestnek ugyanis - mai normális állapotában - olyan a szervezete, hogy önmagában állva, mástól elszigetelve nem tudja érzékelni környezetét. Ehhez eszközre van szüksége. Eszközei a fizikai érzékszervek. Ezért kell reggel alámerülnie a fizikai testbe, hiszen csak így használhatja érzékszerveit. Miért nem lát semmit az asztráltest, amikor az éjszakai alvás ideje alatt a szellemi világban tartózkodik? Miért nincs erről tapasztalata? Érthető okból: a szem nélkül, a fül nélkül a fizikai test sem érzékelhetné a fizikai színeket, a fizikai hangokat. Az asztráltestnek nincsenek szervei az asztrálvilág érzékelésére.

A fizikai test a homályos előidőkben hasonló helyzetben volt. Még nem volt szeme, nem volt füle, ezek még plasztikusan nem alakultak ki rajta. Külső elemek és erők formálták meg a szemet és a fület, és ezáltal lett az ember számára nyilvánvaló a mindaddig titokzatos külvilág. Gondoljuk csak meg, hogy bár az asztráltest ma ugyanolyan helyzetben van, mint valamikor régen a fizikai test volt, de kellő ráhatás következtében rajta is kialakulhatnának szervek, ahogy a napfény a fizikai szemet, a hangokkal teli világ a fizikai fület dolgozta bele dombormű- szerűen a fizikai emberi test képlékeny anyagába. Gondoljuk csak meg, ha az asztráltest lágy szövetébe szerveket mintázhatnánk, az asztráltest ugyanolyan helyzetben lenne, mint a mai fizikai test. Éppen erről van szó: ahogy a szobrász az anyagot, úgy kell megmunkálnunk az asztráltestet, úgy kell szerveket kialakítanunk az érzékfeletti világ számára. Ez az elsődleges. Ha az ember látóvá akar válni, úgy kell dolgoznia az asztráltestén, ahogy az anyaggal a szobrász: szerveket kell rajta kialakítania. Tulajdonképpen ez ugyanaz, mint amit a beavatási iskolákban és a misztériumokban cselekedtek. Ott is, mintegy szobrászmunkával, szerveket alakítottak ki az asztráltesten.

Milyen tevékenységgel, hogyan lehet szerveket kialakítani az asztráltesten? Könnyen támadhat olyan gondolat, hogy előbb mintegy kézhez kell kapnunk magát a testet, mielőtt dolgozni kezdenénk rajta. Bárki mondhatná: ha az asztráltestet kiemelhetném a helyéről, és magam elé tehetném, csak akkor formálhatnám meg a szerveit. De ez nem lenne a helyes út, semmiképpen sem a modern beavatás útja. Persze, egy beavatott, aki képes a szellemi világban élni és alkotni, mint szobrász dolgozhatna egy asztráltesten, amikor éjszaka az a fizikai testen kívül van. De így valami olyant tenne egy emberrel, amiről az nem tud, vagyis a másik ember tudatát megkerülve hatolna be annak a szabadság-szférájába. Látni fogjuk, hogy ennek már hosszú idő óta, különösképpen a mai időben nem szabad megtörténnie. Ezért már az igen régi ezoterikus iskolákban is, mint amilyen a püthagoraszi vagy az óegyiptomi iskola, gondosan vigyáztak arra, hogy a beavatottak ne kívülről munkálják meg az asztráltestet, amikor az a fizikai és az étertesten kívül van. A kiemelt asztráltest alakítását mindenképpen kerülni kell. A beavatáshoz vezető első lépéseket a közönséges hétköznapi fizikai világban kell megtennünk, ugyanott, ahol az ember a fizikai érzékszerveivel tapasztal. De hogyan lehetséges ez, hiszen éppen a fizikai érzékelés, a földfejlődés e fontos következménye borít fátylat a szellemi világra, amelyet az ember, ha tompa tudattal is, korábban még láthatott. Egyáltalán, hogyan lehet a fizikai világból az asztráltestre hatni?

Állítsuk most a lelkünk elé a közönséges mindennapi tapasztalást. Mi történik, amikor az ember napközben érzékel? Gondoljunk csak mindennapjainkra, kövessük napi dolgainkat lépésről-lépésre! Minden pillanatban új benyomások érnek bennünket a külvilágból. Tapasztaljuk, látjuk, szagoljuk őket. Ennek vagy annak a munkának a benyomásai szüntelenül áradnak felénk, feldolgozzuk őket az intellektusunkkal. A költő, aki nem valóságosan inspirált, a képzeletével közelít hozzájuk. Ez így igaz. De mindez egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy az érzéki és anyagi dolgok mögött rejlő érzékfeletti-szellemi valóság az ember tudatához férkőzzön. Miért nem férkőzhet a tudatunkhoz? Mert az a mód, ahogy az ember a külvilággal szemben viselkedik, az asztráltest számára, ha e test mai sajátságait nézzük, nem megfelelő. Régen, az ősi múltban az ember akkori asztrálteste az asztrális tapasztalás képeit látta feltűnni, az öröm és a fájdalom, a rokonszenv és az ellenszenv képeit, és velük olyan belső hatások, olyan szellemi impulzusok érték, amelyek szerveket formáltak. Ezek a szervek tönkrementek, amikor az embernek kialakult az a képessége, hogy minden külső hatást magára árasszon. Ma nem lehetséges a nap folyamán érkező hatásokból bármit is megőrizni, ami az asztráltestet alakítani tudná.

A tapasztalásnak ez a folyamata: egész nap érkeznek hozzánk a külvilág benyomásai. Ezek a fizikai érzékek közvetítésével az étertestre és az asztráltestre hatnak, és végül az én által tudatosulnak. Az asztráltestben a fizikai testet ért hatások fejlődnek ki. Ha fényjelenség játszódik le, az a szemre hat. A fényhatás hat azután az éter- és asztráltestre, és ez az énben tudatosodik. Hasonlóképpen érik benyomások a fület és a többi érzékszervet. A mindennapi élet hatásai reggeltől estig az asztráltestre áradnak. Az asztráltest a külvilág benyomásai alatt szünet nélkül tevékenykedik, egészen estig, amikor kilép a fizikai testből. Ekkor viszont nincs benne olyan erő, amely a mostani környezetének benyomásait tudatossá tehetné. A távoli múlt ősi erői elpusztultak, amikor az ember először szerzett tapasztalatot a jelenlegi érzéki világról. Éjszaka az asztráltestben nincs erő, mert a nappali élet képtelen bármit is visszahagyni benne, ami alkotóan hatna rá. Mindaz, amit magunk körül látunk, egészen az asztráltestig hat. De ami a hatás következménye, az képtelen megalkotni az asztrálszervek kezdeményeit. A beavattatás első lépéseként az embernek nappal valami olyat kell cselekednie, olyat kell lelkében végrehajtania, ami tovább hat, akkor is, amikor az asztráltest éjszaka kilép a fizikai testből és az étertestből.

Képzeljük csak el, mi lenne, ha az embernek, amikor teljesen a tudatánál van, adnánk valamit, előírnánk valamit, hogy mit tegyen, mit cselekedjen, és ez olyan természetű, olyan összetételű dolog lenne, hogy hatása nem szűnne meg, ha a nap véget ér. Legyen ez a hatás, például olyan, mint egy hang, ami tovább cseng, nem némul el, amikor az asztráltest kilép, ez a továbbcsengés lesz az erő, amely az asztráltestet ugyanúgy formálja meg, ahogy valamikor a külvilág erői a fizikai testet formálták. A beavatás első lépése mindig is ez volt: a nap folyamán valami olyat is tegyen az ember, ami tovább cseng éjjel. Mindaz, amit meditációnak, koncentrációnak nevezünk, és a többi gyakorlat is mind, amit az ember a nap folyamán végez, nem egyéb, mint a lélekben véghezvitt tevékenység. Ennek hatása nem semmisül meg, ha az asztráltest kilép, hanem folytatódik, és mint képzőerő, éjszaka az asztráltestre hat.

Ezt nevezzük az asztráltest megtisztításának, mert mindentől megtisztítjuk, ami méltatlan hozzá. Ez az első lépés, a megtisztítás, amit katarzisnak is mondanak. Ez még nem az érzékfeletti világban végzett munka, ez a lélek gyakorlata, amelyet, mint valami edzést, napközben végez az ember. Eközben elsajátít egy bizonyos életformát, életfelfogást, megtanulja napjait oly módon berendezni, hogy utóhatásuk legyen, az utóhatások következtében pedig az asztráltest átalakul, szervek fejlődnek ki benne.

Ha az ember eljut odáig, hogy asztráltestének szervei kifejlődtek, egymástól elkülönültek, akkor a következő lépés az, hogy az asztráltest új képződményeiről lenyomatot kell készíteni az étertestben. Ahogy a pecsét feliratának a pecsétviaszban, úgy kell az étertestben az asztráltest új képének megjelennie. A lenyomatkészítés a beavatás következő lépése, amit megvilágosodásnak nevezhetünk. Ezzel jelentőségteljes pillanathoz érkezik az ember. Feltárul előtte a szellemi világ, ugyanúgy, ahogy eddig csak az érzéki világ tárult fel. Ezt a beavatási fokot még azzal is jellemezhetjük, hogy a külső világ szellemi folyamatai nem úgy jelennek meg, nem úgy fejeződnek ki, ahogy a fizikai-érzéki dolgok, hanem képekben. A megvilágosodás fokán a szellemi világ először képekben mutatkozik meg, az ember képeket lát. Gondoljunk a régi beavatottra, akiről tegnap elmondtam, hogy meglátta a nép csoportlelkét. Ha a beavatásban elért egy bizonyos fokra, akkor a csoportlelket először képekben látta. Gondoljunk például egy olyan beavatottra, mint Ezékiel. Ő, amikor kezdett megvilágosodni, úgy látta, hogy szellemi lények, mint nép- és csoportlelkek lépnek elő. Úgy érezte, hogy körülötte állnak. A csoportlelkek négy jelképes állat alakjában jeletek meg előtte.

A szellemi világ először jelentőségteljes képekkel közelíti meg az embert. Ez az első fokozat. Ezt az étertest további megmunkálása, kiteljesítése követi. Ami benne, mint az asztráltest új képe, mint pecsétlenyomat jelent meg, annak tovább kell mélyülnie, gazdagodnia. A képekhez most az társul, amit a szférák zenéjének mondanak. A felsőbb szellemi világot hangokként érzékeljük. A magasabb beavatott, miután a megvilágosodás által a szellemi világot már képekben érzékelni tudja, most olyan hangokra lesz figyelmes, amelyek csak szellemi füllel hallhatók. Ha ezután az étertest egy újabb változáson megy át, akkor egy még magasabb szinten ismét másvalamivel találkozunk. Úgy is hallhatunk hangokat, ha például egy spanyolfal mögött állunk, és valaki, akit nem látunk, megszólal valahol. Nagyjából így van ez a szellemi világban is. Először csak a képét látjuk valakinek, aztán a hangját is halljuk, végül eltávolítjuk a leplet, a spanyolfalat, és szemtől-szemben állunk azzal, akinek előbb csak a képét láttuk, aztán a hangját hallottuk. Szemben állunk magával a lénnyel, meglátjuk tehát a szellemi világ lényeit.

Előbb tehát képeket, később hangokat érzékelünk, azután lényeket, végül pedig ezeknek a lényeknek az életét. Mindazt, ami kép formájában az úgynevezett imaginatív világban létezik, azt csak sejteni tudjuk, ha jelképként az érzéki világ képeit használjuk. A szférák harmóniájáról is csak halvány képzetet alkothatunk, ha az érzéki zenéhez hasonlítjuk. De mivel hasonlíthatók össze a harmadik fokozat lényszerű, lényegi kifejeződései? Velük csak az hasonlítható össze, ami a mai ember legbensőbb lényegét alkotja: tevékenysége az isteni világakarat értelme szerint. Ha az ember a világot mozgató szellemi lények akaratával megegyezően tevékenykedik, akkor lénye hasonlítani fog ezekhez a lényekhez, ő pedig érzékelni fogja szférájukat. Ami pedig őbenne a világfejlődés ellen cselekszik, és a világ előrehaladását tartóztatja fel, azt olyannak fogja érzékelni, mint amit ki kell rekesztenie a világból, és aminek, mint utolsó fedőrétegnek, le kell hullania.

Az ember tehát legelőször egy képvilágot érzékel, a szellemi világ jelképszerű ábráját, aztán a szférák harmóniájának a világát, azaz egy magasabban fekvő szellemi szféra jelképes kifejeződéseit, majd a szellemi lények világát. Ezekről ma az ember csak úgy alkothat képzetet, ha tulajdon lényének legbensőbb mivoltába tekint, és kezdi összehasonlítani azt, hogy mi működik őbenne a jó erők értelmében, és mi a gonosz szellemi erők iránya szerint.

Ezeken a fokozatokon kell a beavatandónak áthaladnia, és ezeket a fokozatokat ábrázolja híven János Apokalipszise. A kiindulópont a fizikai világ. Először azt mondja el, ami a fizikai világ eszközeivel is elmondható: ez a hét levél. Mit kell a fizikai kultúrában cselekednünk, mit szükséges azoknak mondanunk, akik a fizikai világban végzik munkájukat: ezt tartalmazzák a levelek. Mert ami a levelekben megfogalmazódik, az az érzéki világban érheti el hatását. Az első fokozat jelképeit már kapcsolatba kell hoznunk azzal, ami a szellemi világból jut kifejeződésre. A hét levelet a hét pecsét világa követi, a beavatás első fokozatának képvilága. Ezután érkezik el a szférák harmóniájának a világa, amelyet hangszerűen érzékel az, aki szellemileg hallani tud. Ennek ábrázolása itt a hét harsona. A következő világ, ahol a beavatott lényekkel találkozik, azt azok az alakok ábrázolják, amelyek ezen a fokozaton megjelennek, illetve a jóval ellentétes erők poharainak kiöntése. Az isteni szeretet ellentéte az isteni harag. A világot mozgató isteni szeretet valóságos alakját ebben a harmadik szférában azok érzékelik, akik a fizikai világból eltávolítják a harag hét poharát.

A beavatandó így halad fokozatról fokozatra a beavatás szféráiban. János Apokalipszisének hét levele a fizikai világ hét osztályának dolgairól szól, a hét pecsét az asztrális-imaginatív világnak felel meg, a hét harsona a felsőbb devacháni világra vonatkozik, a harag hét pohara pedig azzal van kapcsolatban, amit az embernek ki kell öntenie magából, ha a mi világunkból most elérhető legfelsőbb szellemihez akar feljutni, mert ez a legfelsőbb szellemi valóság a mi világunkkal még összefügg.

Ma csupán a külső szerkezetét akartuk felvázolni annak, amit János Apokalipszise tartalmaz. Vázlatos és kevés ez a néhány vonás, de azt máris jelzi, hogy az Apokalipszis beavatási könyv. Holnap fogjuk megtenni az első lépéseket a vázlatos rajz kiteljesítéséhez.