Tegnap bevezetés gyanánt általában jellemeztük János Apokalipszisének szellemét. Nagy körvonalakkal kíséreltük meg ábrázolni és törekedtünk tisztázni, hogy ebben az Apokalipszisben annak a képét látjuk, amit keresztény beavatásnak vagy keresztény iniciációnak nevezhetünk. Ma a beavatás vagy iniciáció lényegének általános ábrázolása lesz a feladatom, azt szeretném bemutatni, mi megy végbe az emberben, ha a beavatás által olyan helyzetbe jut, hogy maga is betekinthet az érzéki világ mögötti szellemi világba. Ezenkívül még azt is feladatomnak tekintem, hogy néhány vonással felvázoljam, milyen természetűek az élmények a beavatás folyamán. Mert csak így, a beavatás lényegének kicsit pontosabb értelmezésén keresztül közelíthetjük meg értelmünkkel az Apokalipszist, ezt a fontos vallásos írásművet.

Először is vizsgáljuk meg pontosan újra az ember mindkét tudatállapotát: egyrészt a reggeltől estig, a felébredéstől az elalvásig terjedő tudatállapotot, másrészt pedig azt, amelyik az elalvással kezdődik, és a felébredésig tart. Már gyakran a lelkünk elé idéztük, hogy az ember, legalábbis a jelenlegi alakjában, négyes tagolású lény: fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Külső alakjában ez a négy rész úgy jelenik meg a tisztánlátó tudat előtt, hogy középen, mint valamiféle mag, a fizikai test helyezkedik el. Sematikusan képzeljük ezt magunk elé. Nappal a fizikai testet mindenütt áthatja az úgynevezett étertest. Ez a fizikai testből csak a fej körül emelkedik ki, ott is csak kevéssé, mint valami halvány fénytünemény, a fejet egyébként egészen áthatja. A fizikai testen lefelé haladva az éter- vagy élettest egyre ködszerűbb, egyre bizonytalanabb kiterjedésű, határai az alsó tagoknál egyre kevésbé felelnek meg a fizikai test körvonalainak.

Az emberi lénynek ezt a két tagját nappal az a burok veszi körül, amelyet asztráltestnek nevezünk. Ez az előbbi két tagból mindenütt kiemelkedik, és mint elliptikus, tojásszerű alak jelenik meg előttünk. Ezen az alapformán fényes sugarak vonulnak át, mintha kívülről belülre irányulnának, mintha kívülről befelé hatnák át az embert. Az asztráltestben a legkülönfélébb alakzatok végtelen sokaságát látjuk, vonalak és sugárnyalábok különféle formáit, itt villámszerű, ott furcsán körbecsavarodó rajzolatot, és mindez sokrétű fényjelenséggel veszi körül az embert. Az asztráltest a szenvedélyek, ösztönök, indulatok és vágyak kifejeződése, de ugyanakkor a gondolatoké és a képzeteké is. A tisztánlátó tudat az asztráltestben látja leképezve mindazt, amit lelki élménynek nevezünk, a legalantasabb indulattól a legmagasabb erkölcsi eszményekig. Ezzel eljutottunk az emberi lény negyedik tagjához, azt pedig így ábrázolhatnánk: mintha fénysugarakat bocsátana valami arra a helyre, amely mintegy egy centiméterrel a homlok mögött van. Ez volna tehát a négytagú ember sematikus képe. Az előadások folyamán majd látni fogjuk, milyen az egyes részek kapcsolata az egésszel.

Ilyen az ember a reggeli felébredéstől az esti elalvásig. Este, amikor az ember elalszik, fizikai és éterteste fekve marad az ágyban, belőlük viszont mintha kiáradna az, amit asztráltestnek neveztünk. Ez a „kiáradás” rendkívül pontatlan kifejezés. Tulajdonképpen olyasmit látunk, mintha valamilyen köd képződne, mintha a fizikai testből és az étertestből kihúzódó asztráltest csavarvonalú köd alakjában venné körül az embert, ugyanakkor a negyedik tag egy irányban szinte egészen eltűnik, vagyis a meghatározatlanba távozik. Az asztráltest lefelé irányuló része csak nagyon gyengén látható, a felső részről, mint „kilépett asztráltestről” beszélünk.

Tegnap már elhangzott, minek kell az emberben megtörténnie, ha beavatásban szeretne részesülni. Ha valaki kizárólag csak azzal foglalkozik, amivel korunk emberei általában, akkor nem juthat el a beavatásig. Az embernek előkészületeket kell tennie, éspedig úgy, hogy míg egyébként hétköznapi életet él, elvégzi a beavatási iskolák által előírt gyakorlatokat: a meditációt, koncentrációt, és így tovább. Ezek a gyakorlatok, ha azt nézzük, hogy mi a jelentőségük az emberre vonatkozóan, lényegileg minden beavatási iskolában ugyanazok. Csak egyvalamiben különböznek egymástól nem túl nagymértékben: minél inkább visszamegyünk az időben, annál inkább látjuk, hogy a kereszténység előtti beavatási iskolák főleg a gondolkodás, a gondolkodási erők kiképzésére, edzésére törekedtek. Ha a kereszténység korszakát vizsgáljuk, ott azt tapasztaljuk, hogy a kedély erőinek iskolázásán fáradoztak, ha pedig az újabb időkhöz közeledünk, mindinkább azt észleljük, hogy az emberiség szükségleteinek és képességeinek megfelelő módon, mint például a rózsakeresztes iskolákban, főleg egy sajátos akaratkultúrát ápoltak, akarati gyakorlatokat végeztek. Habár a meditáció itt csaknem ugyanolyan, mint más, akár a kereszténység előtti iskolákban, de a rózsakeresztes gyakorlatok alapján elsősorban az akarati elem különleges iskolázására törekedtek.

Ami azonban lényeges, és amit egyformán elértek a keleti misztériumiskolák előírásaival, vagy ami azoknak a gyakorlatoknak a hatását illeti, amelyek kiváltképpen a János-evangélium meditációjára épülnek, ez a következő. Mindennapi élete közben, ha csupán rövid időre is, akár csak öt vagy tizenöt percre is, az ember olyan hatásnak engedi át magát, amelynek következménye akkor is megmarad, amikor esti elalvása közben beáll az az állapot, hogy asztrálteste kilép. Annak az embernek az asztráltestén, aki - mondjuk így - gyakorlatokat végez, éjszakánként egyre sokrétűbb változás mutatkozik. Másfajta fényjelenségek látszanak rajta, megfigyelhető az érzékszervek képlékeny tagolódása, amiről már beszéltünk, és idővel a változás egyre nagyobb méretű lesz. Lassanként kialakul az asztráltest belső szervezete, ahogy valamikor a fizikai testen szem, fül és egyéb szervek kialakultak.

Ez azonban még mindig nem elegendő ahhoz, hogy valaki sokfélét lásson, különösképpen nem a mai embernél. Természetesen némely dolgot már észlelni tud, ha a belső szervek fejlődése elért egy bizonyos szintet. Aztán kezd tudatos lenni alvás idején is. A korábbi teljes sötétségből elődereng a szellemi környezet. Amit az ember legelőször érzékel, illetve, amit régebbi korokban érzékelt - mert ma már ez ritkán fordul elő -, az a növényi élet csodálatos látványa. A tisztánlátás képességének ez a legkorábbi gyümölcse. A tudatnélküliség éjszakájából előtűnik valami, ami álombelinek, de élőnek és valóságosnak mutatkozik, és valamilyen növényi képződmény jegyeit viseli. Sok minden származik az ilyenfajta látásból, amit a régi népek mitológiái ábrázolnak. Ha egy monda azt meséli el, hogy Wotan, Wile és We egy fát találtak a vízparton és belőle embert faragtak, akkor jól felismerhető a történet képi alapja. Minden mitológiában észrevehető, hogy mi származott a látás legegyszerűbb módjából, a növényi látásból. Ilyen látásból született a Paradicsom képe a tudás és az élet fájával, ezt a képet is az asztrális látás közvetítette. Nem véletlenül utal rá maga a Genezis is, hogy a Paradicsomot, és mindazt, amit a bibliai történet eleje ábrázol, valaki látta. Meg kell tanulnunk helyesen olvasni a Bibliát, mert akkor megértjük, hogy milyen mélyen és pontosan rögzíti ábrázolásával azt a titokzatos környezetet. A Paradicsomot, a Biblia kezdetét régen nem úgy tanították, ahogy ma tanítják. Régen kihangsúlyozták, hogy az Úr Ádámra álmot bocsátott, és álmában mindarra visszatekintett - így tanították ezt az első keresztényeknek amiről a Genezis kezdete szól. Csak ma hiszik sokan, hogy egy ilyen kifejezés: „álmot bocsátottak rá”, egészen véletlenül áll a helyén. Semmi sincs véletlenül ott, ahol van. A Biblia minden egyes szavának megvan a maga jelentősége, ezért csak az értheti meg, aki tisztelni tudja mindegyik szavát.

Ez tehát az első tapasztalat. A kereszténység előtti misztériumokban ezután valami különös eseménynek kellett bekövetkeznie: ha az ember már hosszú időn keresztül végzett gyakorlatokat - mert ez nagyon hosszú ideig tartott ha nagyjából mindent magához vett, ami szükséges volt, hogy rendet teremtsen a lelkében, ha mindazt magához vette, amit ma általában antropozófiának nevezünk, akkor végül részese lett a tulajdonképpeni beavatásnak. Mi volt ez a régi beavatás?

Az még nem elegendő, hogy kialakulnak az asztráltest szervei, bele is kell, hogy nyomódjanak az étertestbe. Ahogy a pecsét feliratát a pecsétviasz, úgy kell, hogy felvegye az asztráltest lenyomatát az étertest. Hogy ez megtörténhessen, a régi beavatási iskolákban a tanítványt különleges helyzetbe hozták. Három és fél napra halálszerű állapotba helyezték. Egyre inkább rá kell ébrednünk, hogy ilyen állapot többé már nem jöhet létre, nem szabad előidézni, mert a beavatásnak ma már mások az eszközei. Most a kereszténység előtti beavatásról beszélünk. A beavatandót tehát az, aki képes volt rá, három és fél napra halálhoz hasonló állapotba hozta. Lehetséges, hogy valami kis helyiségbe, sírkamrafélébe fektették, ott merült halálos álomba. Lehet, hogy különleges testhelyzetet vett fel, úgy, hogy kiterjesztett karokkal keresztre kötözték, ez is elősegíthette a kívánt állapotot.

Számos előadásból már tudjuk, mi által következik be a halál az embernél: az étertest az asztráltesttel és az énnel együtt eltávozik a fizikai testből. Ilyen állapot egyébként - szabályszerű életmenet esetén - sohasem fordul elő a születés és a halál között. Az étertest soha nem hagyja el a fizikai testet, mindig benne tartózkodik, még a legmélyebb alvás idején is. Amikor a halál bekövetkezik, az étertest elhagyja a fizikai testet. Az említett halálszerű állapotban az étertestnek egy bizonyos része kilépett a fizikai testből, tehát az étertestnek legalábbis egy része, amely különben belül helyezkedik el, kívülre került. Mint tudjuk, exoterikus előadásokban az ember ezt úgy fejezi ki, hogy az étertestet kiemelték. Tulajdonképpen ez így nem pontos. De finomabb megkülönböztetésekre csak most lehet alkalmunk. Az embert tehát három és fél napon át olyan helyzetben látjuk, hogy a beavatást végző pap úgy őrködött felette, hogy csak az alsó része volt kapcsolatban az étertesttel. Ekkor következett be az a pillanat, amikor az asztráltest mindazzal, ami benne érzékelő szervként kialakult, belenyomódott az étertestbe. Ez volt a megvilágosodás pillanata. Amikor a beavatandót három és fél nap múlva felébresztették, beteljesedett mindaz, amit megvilágosodásnak nevezünk, az a fokozat, amely a megtisztulást, vagyis az asztráltesti szervek kialakítását követi. A tanítvány ekkor megismerte a szellemi világot. Ahogy eddig látott, az csak kezdetleges foka volt a látásnak. Ez a világ, amelyben eddig leginkább csak növényszerű képződményeket látott, most lényegesen más, új formákkal bővült.

Most jutottunk el oda, hogy pontosabban jellemezzük, amit a beavatott ekkor kezdett látni. Most, miután elvezették a megvilágosodásig, és aztán felébresztették, világos lett számára, hogy látott valamit, amit eddigi tudása nem lett volna képes befogadni. Mit látott? Mit idézett a lelke elé, milyen emlékképet? Hiszen egy bizonyos vonatkozásban ez a látásának egy jelentős emlékképe volt. Hogy tisztázhassuk, mit látott itt a beavatott, kicsit vissza kell pillantanunk az emberiség fejlődésére. Emlékezzünk rá, hogy az ember lassan ért fel az individuális tudat mai szintjére. Nem mindig mondhatott magáról én-t úgy mint ma. Az időben csak addig kell visszamennünk, amikor keruszkok, herulok és egyéb népek éltek ott, ahol ma a németek. Akkor az ember nem érezte magát egyedi énnek, egyéniségnek, hanem csak a törzs egyik tagjának. Ahogy az ujjak sem érezhetik magukat különállónak, egy-egy keruszk sem tekintette magát olyannak, hogy feltétlenül azt mondhatta volna magáról, hogy: én. Az egész törzsnek volt egy énje. A törzs sajátos organizmus volt, és a vérrokonságban álló embereknek, az egymáshoz tartozó emberek egy csoportjának mintegy közös én-lelke volt. Ahogy ma a két karunk egy olyan szervezethez tartozik, amelyet így hívunk: én, a régi időkben mi magunk voltunk ugyanígy tagjai egy-egy nagy közösségnek.

Ez jól érzékelhető annál a népnél, amelyik az Ótestamentum hitvallásához tartozik. Ott minden ember a nép egy tagjának érezte magát, és ha ezt emelkedettebb nézőpontból vesszük szemügyre, az egyes ember soha nem önmagáról szólt, amikor azt mondta: én, mert megérezte a kifejezés mélységét: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”. Mert én-tudatát egészen Ábrahámig látta visszanyúlni, hiszen azt az összes nemzedék összes tagja Ábrahámtól kapta. Aki egy vérhez, az egy énhez is tartozott. Az egész népet mintha körüllebegte volna egy közös én-csoportlélek, és aki ezt belátta, így szólt: az, ami valóban a mi legbensőbb, halhatatlan lényünk, az nem lakozik ebben vagy abban az emberben, hanem az egész népben. Minden egyes tag ehhez a közös énhez tartozik. Ezért aki ezt a hitet vallotta, bizonyos volt abban, hogy ha meghal, egyesülni fog ezzel a láthatatlan lénnyel, ott fog pihenni Ábrahám ölében. És ott halhatatlannak fogja tudni magát, egynek a nép csoportlelkével. A nép csoportlelke nem szállhat alá a fizikai síkra. Itt lenn az emberek egymástól elkülönülve élnek. Ez azonban, ez a lenti világ nem igazán valóságos, mert a valóság a szellemi világban van. Az emberek sejtették, hogy amit a vér hordoz, az isteni valóság. És mert Jehovában kellett látniuk az Istent, ezt az isteni valóságot így nevezték: Jahve, vagy Isten arculataként így: Michael. Jahvéban tehát a nép szellemi csoportlelkét tisztelték.

Nem láthatta minden ember ezt a nagy szellemi lényt. A beavatott, aki átélte a nagy pillanatot, azt, hogy asztrálteste belenyomódott az étertestébe, először a legfontosabb csoportlelket láthatta meg. Ha ugyanis visszatekintünk az emberiség régi korszakaiba, mindenütt azzal találkozunk, hogy a jelenlegi én a csoporttudatból, a csoport-énből fejlődött ki. A látó számára, ha visszatekint, a különálló lelkek mintha összefutnának, egybeáramlanának a csoportlélekben. Ezekből pedig lényegében négy típus létezett, a csoportlelkek négy ősképe. Ha minden csoportlelket a hozzájuk tartozó összes lélekkel együtt számba veszünk, akkor tapasztalhatunk bizonyos hasonlóságokat, de különbözőségeket is. Ha a sajátságaik szerint egymás mellé állítjuk őket, akkor négy kategóriát látunk, négy ősképet. Jól kirajzolódnak a tisztánlátó tekintet előtt, ha visszanézünk abba a korba, amikor az ember még nem öltözött húsba, nem szállt alá a Földre. Most kicsit pontosabban vegyük szemügyre az ember alászállásának pillanatát, amikor a szellemi régiókból testbe költözött. Ezt a pillanatot csak jelképekkel ábrázolhatjuk.

Volt idő, amikor a földünket a mainál sokkalta lágyabb matéria alkotta, szikla és kőzet még nem volt olyan szilárd, mint ma, a növényeknek még egészen más volt az alakjuk, és vízi üregekbe, őstengerbe volt beágyazva minden. Akkor még nem vált szét a víz és a levegő, a mai földi állatok és földi növények a vízben alakultak ki. Amikor az ásványi lények kezdték felvenni mostani formájukat, akkor történt, hogy az ember előlépett a láthatatlanságból. A külső szem számára ekkor jelent meg. Valamilyen héjszerű rétegbe burkolva szállt alá az ember azokból a régiókból, amelyek mai megfelelője a légkör. Fizikailag nem volt itt még jelen sűrű állapotban, amikor az állatok már hús-vér testben éltek Finom levegőlény volt még a lemúriai időkben is. És ahogy formálódott, képét a tisztánlátó tekintet olyannak látja, mint a négy csoportlelkét: az együk oldalról egy oroszlán képe látszik, a másik oldalról egy bika képe, felülről egy sasé, alul középen pedig olyan kép, amely már emberhez hasonló. A tisztánlátó szem most ezt a képet látja.

Így érkezett az ember a szellem-ország sötétségéből. És azok az erők, amelyek alakították és formálták, úgy veszik körül, mint valami szivárvány A már inkább fizikai erők így övezik az egész emberi képződményt. Az ember fejlődését különböző területeken, különféle módon lehet és kell ábrázolni. Most úgy ábrázoljuk, ahogy a kutató szeme előtt jelenik meg, ha tekintetét arra irányítja, hogyan alakult ki a négy csoportlélek az aláereszkedő, kezdetben még egységes isteni-szellemi létből. Ennek a pillanatnak az ábrázolására már régóta használatos az a forma, amellyel az úgynevezett hét okkult pecsét közül a másodiknál találkozunk. Ez jelképes ábrázolás, de végül is több mint puszta jelkép. Most tehát a meghatározatlanból előjönni látjuk a négy csoportlelket, körülötte a szivárványt és tizenkét számot. Azt is meg kell értenünk, mit jelent ez a tizenkettő.

Amikor előjönni látjuk a lelkeket, olyan érzésünk támad, hogy egészen más lényegű és természetű dolgok veszik körül azokat, akik most kilépnek a meghatározatlan szellemi létből. És ami őket körülveszi, azt a régi időben az Állatövvel, az Állatöv tizenkét jegyével szimbolizálták. A tisztánlátás világába való belépés pillanatához még másfajta élmények is kapcsolódnak. Akinek az éterteste kilép a fizikai testéből, legelőször azt tapasztalja, hogy mintha egyre nagyobb és nagyobb lenne, mintha kitágulna, és felülemelkedne mindazon, amit észlel. Elérkezik az a pillanat, amikor a beavatott így szól önmagához: „Én nemcsak látom ezt a négy alakot, hanem már bennük és fölöttük is vagyok, mert lényemet kiterjesztettem”. Tehát azonosul velük. És tapasztalja azt, amit a csillagképek a tizenkettességükkel jelképeznek. Mi a legjobban úgy fogjuk megérteni mindazt, amit köröskörül látunk, azok körül, akik „előjöttek”, ha megint visszagondolunk a Föld korábbi megtestesüléseire. Hiszen tudjuk, hogy mielőtt a Föld létrejött, átment a Szaturnusz, aztán a Nap, végül a Hold állapotán, és csak ekkor vált olyanná, amilyennek ma látjuk. Ez szükségszerű volt, mert csak így történhetett meg, hogy a Földet azok a lények népesítsék be, amelyek ma benépesítik. Ezeknek a lényeknek sokféle formán kellett fokozatosan átküzdeniük magukat.

Ha tehát visszatekintünk az ősi, távoli múltba, ott a Földünk első állapotát látjuk, a régi Szaturnuszt, amely létezésének kezdetén még csak nem is világított. Egy bizonyos hőállapotban volt. Nem láthattuk volna, mint valami fényes gömböt, de közelítve hozzá a tér felmelegedését éreztük volna, minthogy állapota a hő volt.

Feltehetnénk a kérdést: a Szaturnusszal kezdődött el tehát a világfejlődés? Nem valamilyen egyéb állapotok idézték elő a Szaturnusz létrejöttét? Nem volt előzménye egy korábbi megtestesülés? Nehéz lenne visszamenni a Szaturnusz elé, hiszen itt kezdődik el az, ami nélkül egyáltalán nem juthatunk vissza egy előző állapotig. A Szaturnusszal kezdődik el ugyanis az, amit időnek nevezünk. Előzőleg más formái voltak a létnek, de tulajdonképpen semmit sem mondhatunk egy előző állapotról, hiszen ott nem volt idő. Egykor az időnek is meg kellett kezdődnie. A Szaturnusz előtt nem volt idő, csak örökkévalóság, állandóság. Minden egyidejű volt. Hogy folyamatok kövessék egymást, ez csak a Szaturnusz óta lehetséges. Egy olyan világban, ahol minden örökkévaló, minden állandó, nem létezik mozgás. Mert a mozgáshoz időre van szükség. Ahol nincs körforgás, ott csak örökkévalóság és állandóság létezhet, ahogy az okkultizmusban mondani szokták: boldog nyugalom az állandóságban. Ez jó kifejezés. Boldog nyugalom az állandóságban, ez volt a Szaturnusz előtti állapot.

Az égitestek mozgása a Szaturnusszal kezdődött, és azt a pályát, amelyet az Állatöv tizenkét jegye határoz meg, már régóta figyelemmel követi az ember. Amíg egy bolygó ugyanabban a csillagképben fut, arról az időtartamról, mint világóráról szoktak beszélni. Tizenkét világóra, a nappal tizenkét és az éjszaka tizenkét órája. Az égitestek mindegyikéhez, a Szaturnuszhoz, a Naphoz, a Holdhoz egyaránt hozzá lehet rendelni olyan világóra-sorozatokat, amelyek világnapokat alkotnak, mégpedig úgy, hogy tizenkét időegység közül hét külsőleg is érzékelhető, öt azonban külsőleg többé-kevésbé érzékelhetetlen. Így, hét Szaturnusz-körforgást különböztethetünk meg, vagy hét nagy Szaturnusz-napot és öt nagy Szaturnusz-éjszakát. De így is lehet mondani: öt nappalt és hét éjszakát, mert az első és az utolsó „nappal” homályos, alkonyatszerű. A hét körforgást, a hét világnapot „manvantara”, az öt világéjszakát „pralaya” néven is szokás említeni. Ha a mi időszámításunkhoz egészen hűségesek szeretnénk maradni, akkor két-két bolygóállapotot összevonhatunk: a Szaturnuszt együtt számolhatjuk a Nappal, a Holdat a Földdel. Akkor 24-24 körforgáshoz jutunk. A világ ábrázolása szempontjából fontos egység a 24 körforgás, de régi az a gondolat, hogy a 24 korszakot azok a lények vezérlik a világmindenségben, akiket az Apokalipszis a huszonnégy vénnek, a világkörforgások, világkorszakok huszonnégy szabályozójának alakjában ábrázol. A pecsétkép a világórával jelképezi őket. A számok sorát itt-ott megszakítja a vének kettős koronája, jelképezve azt, hogy ők az idő királyai, akik irányítják az égitestek futását. Amikor a beavatott visszatekintett az elő-időkbe, először azt látta, amire a pecsétkép jelképesen utal. (II. kép)

De most azt kell megkérdeznünk: miért éppen ezt a képet látta a beavatott? Mert a jelképes asztalformában láthatók mindazok az erők, amelyek előbb az emberi étertestet, majd a fizikai testet mai alakjára formálták. Könnyen elgondolható, hogy van ez. Gondoljuk el, hogy az ember az ágyban fekszik, és asztráltestével meg énjével elhagyja az étertestet és a fizikai testet. A fizikai test és az étertest, ha a mai alakjukat nézzük, összetartozik, és egy mai emberi étertesthez asztráltestnek és énnek is kell illeszkednie. Egymagában sem a fizikai test, sem az étertest nem tud megmaradni. Azért lettek ilyenek, mert egy asztráltest és egy én csatlakozott hozzájuk. Csak egy vér- és idegrendszer nélküli fizikai test létezhet asztráltest és én nélkül. A növény azért nélkülözheti őket, mert nincs sem vére, sem idegrendszere. Az idegrendszer ugyanis összefügg az asztráltesttel, a vér pedig az énnel. Egyetlen lénynek sincs a fizikai testében idegrendszer anélkül, hogy ne hatná át asztráltest, és egyetlen lénynek sincs a fizikai testében vérrendszer anélkül, hogy ne lenne benne én.

Gondoljunk csak arra, mit teszünk minden éjjel. Hűtlenül elhagyjuk fizikai testünket és étertestünket, magukra hagyjuk őket vér- és idegrendszerünkkel. Ha csak rajtunk múlna, annak következtében, hogy ideg- és vérrendszerünket elhagyjuk, fizikai testünk minden éjszaka tönkremenne, meghalna abban a pillanatban, amint az asztráltest és az én kilép a fizikai és étertestből. A tisztánlátó szem azonban látja, hogy más lények, magasabb szellemi lények töltik be a megüresedett helyet. Látja, hogy helyet foglalnak, és teszik azt, amit az ember éjszaka elhanyagol: fenntartják a vér- és idegrendszert. Ők azonban ugyanazok a lények, akik az embert, a fizikai és étertestet birtokló embert kezdetben megalkották, kezdettől fogva, tehát nem csupán ma, inkarnációról inkarnációra haladva. Ők ugyanazok a lények, akik a régi Szaturnuszon megteremtették a fizikai test első kezdeményét, a Napon pedig kialakították az étertestet. Ugyanazok a lények, akik a Szaturnusz- és Nap-fejlődés kezdetétől fogva a fizikai és az étertesten dolgoztak, most éjszakánként működnek, az emberen, amíg alszik, hűtlenül magára hagyva fizikai és étertestét, mintegy kiszolgáltatva őket a halálnak. Ezek a lények működnek az emberben, és gondozzák ideg- és vérrendszerét.

Így már érthető, hogy abban a pillanatban, amikor az asztráltest megérinti az étertestet, és belenyomódik, az embert az őt hajdan kialakító erők hatják át, ezért azoknak az erőknek a képét látja, amelyeket a második pecsét jelképez. Ami őt megtartja és összekapcsolja az egész világmindenséggel, az ragyog fel a beavatásnak ebben a pillanatában. Az ember azokat az erőket látja, amelyek megalkották lényének két tagját, a fizikai testet és az étertestet, most pedig éjszakánként életben tartják őket. Az ember nem vállalhat részt ebből a munkából, mert ma még képtelen dolgozni lényének ezen a két tagján. Ha az emberen múlna, fizikai és éterteste, amelyek az éjjel az ágyban fekszenek, növényi létre volnának kárhoztatva, mert az ember mindkettőt magára hagyja. Alvó állapotban az ember éppoly tudattalan, mint a növény

És mi történik mindazzal, ami általában eltávozik az embertől, amikor alszik. Mi történik az asztráltesttel és az énnel? Hiszen ők is tudat nélküliek éjszaka. A normális ember, miközben alszik, semmiről sem értesül az asztráltestén keresztül. De képzeljük csak el: valaki gyakorolja a János-beavatás hét fokozatát, a keresztény kedély-beavatásnak ezt a hét jelentős mozzanatát. Annál az embernél nemcsak az következik be, amiről az imént beszéltem, hanem - most teljesen eltekintve attól, hogy az asztráltest és az étertest érintkezésekor tisztánlátó erők szabadulnak fel - még más egyéb is történik. Az emberben tudatosodnak az asztrálvilág és a devacháni világ lelki sajátosságai, lelki-emberi tulajdonságai, minthogy lelke szerint tulajdonképpen ebből a világból született. És a feltáruló képhez egy még magasabb rendű jelkép társul, ami betölteni látszik az egész világot. A régi beavatás szimbóluma még kiegészül valamivel, ha az ember végigjárja a János-beavatás lépcsőit, és ezt az első pecsétképen szemlélhetjük. (I. kép) A tisztánlátó szem ilyenformán látja a papkirályt, aranyövvel körülövezve, aranyérchez hasonló lábbal, feje és haja fehér, mint a hófehér gyapjú, szájából tüzes kard jön ki, és kezében a hét világcsillagot tartja: a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat, a Marsot, a Merkúrt, a Jupitert és a Vénuszt.

A második pecsétkép közepén látható alakról a régi beavatás úgy szólt, mint ötödik csoportlélekről. Ő az, aki a régi emberiségben csak, mint csíra élt, és akit, amikor megjelenik, Emberfiának is szokás nevezni, ő az, aki uralkodni fog a csillagokon, ha teljesen kifejlődve, igazi alakjában lép az ember elé.

Mindezeknek a nagyon is jelképes ábrázolásából a leginkább ezt kell tisztán látnunk: azt a körülményt, amit a mai embernél a tagok szétválaszthatósága jellemez - az egyik oldalon a fizikai test és az étertest, a másikon az asztráltest és az én -, úgy lehet felhasználni, hogy mindkét rész kivegye részét a beavatásból. Tehát egyrészt annál a beavatási eseménynél, amikor az asztráltest érintkezik az étertesttel, felragyog a négy csoportlélek, másrészt az asztráltest, átalakítása folytán, még külön is láthatóvá válik. Korábban az érzékfeletti világ tulajdonképpeni látása nem volt több mint a világ valamilyen növényszerű átélése. A keresztény beavatás hozta meg azt, ami az asztráltestben magasabb fokú beavatást jelent, és amit jelképesen a második kép ábrázol. Itt két dolognak a beavatás elve szerinti ábrázolását látjuk, és ugyanerről olvashatunk az Apokalipszis elején. Csakhogy az Apokalipszis írója fordított sorrendet választott, és ezt joggal tette. Ő először az Emberfia arcát festette meg, annak az arcát, aki mindig volt, van és lesz, a másikat pedig ezután ábrázolta. Mindkét dolog azt jelképezi, amit a beavatott a beavatás közben átél.

Így tehát a lelkünk elé tártuk, mi történik a beavatás bizonyos eseteiben, és ott először mit élünk át. Holnap tovább haladunk a valóságos, reális élmények részleteiben, és mindezt majd tükröződni látjuk János Jelenéseinek nagyszerű ábrázolásában.