A materialista tudományban, néhány irányzat kivételével, amelyek az utóbbi időben egy másféle magyarázat mellett törtek lándzsát, általánossá vált az a nézet, hogy a mi naprendszerünk valamiféle ősködből keletkezett, és ez az ősköd egészen a Neptunuszig töltötte ki a teret, tehát a naprendszer legszélső bolygójának pályájáig terjedt. Aztán - így mondják - elkezdődött egy sűrűsödési folyamat, és ez lassan kialakította a Napot és a körülötte keringő bolygókat. Mint mondtam, a tudósok némelyike ma már más nézetet vall, de ez számunkra, akik egy spirituális világnézet talaján állunk, még semmi lényegeset nem jelent. A Nap tehát a körülötte keringő bolygókkal együtt állítólag így fejlődött ki. Régóta ismeretes, és ma is gyakori az iskolákban egy csinos kísérlet, amely szemléletesen ábrázolja, hogyan jöhet létre a forgás következtében egy egész bolygórendszer. Nem kell hozzá más, csak valamilyen olajos anyagból néhány csepp, ami kis körfelületként, a víz felszínén lebeg. Készítsünk aztán egy kis lemezt, és osszuk vele két részre az olajfoltot, éppen annak közepén. Szúrjunk egy gombostűt az olajfoltot átmetsző lemez élébe, és kezdjük óvatosan forgatni. Ahogy a tűt forgatjuk, és vele a lemezt meg az olajcseppet, hamarosan látni fogjuk, hogy egy kis csepp lehasad róla, és keringeni kezd a nagy csepp körül, aztán lehasad a második, a harmadik, végül pedig a nagyobb körül már egy sereg apró cseppet látunk forogni: egy parányi bolygórendszert. Miért ne keletkezhetett volna a mi naprendszerünk is így az ősköd forgó mozgása következtében, miért ne történhetett volna meg réges-rég ugyanez nagyban, ami most kicsiben megtörténik?

Általában úgy látják az emberek, hogy ez a példa élesen rávilágít a lényegre. Megértik, hogyan alakulhatott ki az ősködből a Szaturnusz, a Jupiter, a Mars, a Föld, a Vénusz és a Merkúr. Itt azonban minden - nemcsak a kísérlet, hanem maga a szemlélet is - a jelenkori gondolkodás szűklátókörűségéről árulkodik. Mert az illetők, gyakran jól képzett elmék, akik ezt a kísérletet olyan meggyőzőnek érzik, elfeledkeznek valamiről, mégpedig éppen a saját személyükről, arról, hogy a kísérletnél ők voltak azok, akik forgatták a tűt. Az élet egyes területein valóban jó, ha eltekintünk önmagunktól, de ebben az esetben mégiscsak a kísérletező személy a legfontosabb, hiszen nélküle az olajcsepp sosem kezdett volna forogni. A tudósnak, aki ezt a babonát terjeszti, amelyet Kant-Laplace elméletnek hívnak, nem erőssége a következetes gondolkodás. Azt is fel kellene tételeznie ugyanis, hogy létezett valamikor egy lény, amely felállítva hatalmas székét a világűr közepén, rátelepedett, és forgatni kezdett egy óriási pálcát. Ezt mindenképpen illene feltételeznie. De hát az emberi gondolkodás már annyira hozzászokott, hogy csak az anyagi létezéssel törődjön, hogy egy ilyen hasonlat ellentmondásait már nem veszi észre.

Hozzá kell tennünk, hogy van némi igazság a Kant-Laplace elméletben, de ez az igazság nem ott van, ahol a materialista meggyőződés tudni szeretné. Van benne némi igazság, hiszen a tisztánlátó tekintet előtt mindaz, ami a mostani naprendszerünkben van, csakugyan úgy jelenik meg, mint ami egy ősi ködtömegből bontakozott ki. Aki történetileg utánanéz a dolgoknak, annak számára világos, hogy ami jó a Kant-Laplace elméletben, az mind az okkult hagyományból ered. Ez feledésbe merült, mióta az okkultizmus szó éppen olyan ijesztő, mint a gyerekeknek a szenesember. Ami valóságosan megtörtént, az nem történhetett szellemi lények és hatalmak befolyása nélkül. A matéria semmit sem tesz, aminek ne volna szellemi alapja.

Messzire vezetne, ha a tegnapi témát folytatva, a naprendszer áttekintését most minden irányba kiterjesztenénk. Figyelmen kívül hagyjuk ezért a bolygókat, a Szaturnuszt, a Jupitert, és a többit, és csak arra fordítjuk tekintetünket, ami az emberi élet és az emberi fejlődés vonatkozásában különösen fontos.

Valóban létezett valamikor egy ősköd, és benne, mintegy feloldódott állapotban, jelen volt a naprendszer minden alkotóeleme. De egyesülve az ősköddel, ott voltak azok a lények is, akikkel tegnapi szemlélődésünk folyamán megismerkedtünk. Ott voltak például a kozmikus ködben azok a lények is, akik a huszonnégy korszak valamelyikében érték el az emberfokot. Velük együtt más lények is jelen voltak. Ezek mind az ősködben éltek, amelyet, hogyha a benne lakó lények nélkül képzelnénk el, nem lenne más, mint üres absztrakció. Képtelenség lenne, ahogyan ezt egy materialista vegyész elgondolja, úgy csak gondolatban létezhet, a valóságtól elszakítva. A valóságban úgy volt, hogy sokféle szellemi lény lakott benne. Amikor az ősköd felemelkedett a láthatóságig, együtt voltak benne mindazok a lények, akik egykor a régi Szaturnuszon éltek, aztán végighaladva a fejlődés különböző fokozatain, a Napon és a Holdon keresztül a Földhöz érkeztek, itt pedig hosszú szünet után, mintegy felemelkedett a Föld ősköde. És azok a másfajta lények is, akiket először a Napon ismertünk meg, szintén jelen voltak. És ezeknek a lényeknek az együttese, a kórusa, az egész ősködöt benépesítő lények egész serege volt az, ami elindította a mozgást. Lények voltak, akik megteremtették működésük színterét.

Voltak például lények, akiknek egészen másfajta lakóhelyre volt szükségük, mint az embereknek, mert csak onnan kiindulva járhatták végig fejlődésük következő szakaszát. Az embereknek, akik a régi Holdon a mostani emberek elődeiként éltek, csak fizikai testük, étertestük és asztráltestük volt. Lényük e három tagjával bontakoztak ki az úgynevezett pralayából, mint magból a növény Amikor az egész rendszer csupán a kezdeteknél tartott, még nem volt alkalmas azok számára, akik csupán a mai ember kezdeményével rendelkeztek. Mert ha a naprendszer fejlődésének a sebessége mindvégig olyan maradt volna, mint amilyen kezdetben volt, amikor kiemelkedett a kozmikus szürkületből, akkor az ember nem talált volna helyet a maga fejlődése számára. A fejlődés irama olyan gyors lett volna, mint például a miénk, ha az egyik pillanatban megszületnénk, és a következőben már aggastyánná válnánk. Ha változatlan maradt volna a gyorsaság, ami a Nap fejlődésének a sajátossága volt, akkor hamar megöregednénk, nem haladhatnánk át lassú léptekkel az évtizedeken, egy-kettőre megőszülnénk, és alig voltunk gyermekek, máris öregek lennénk.

Ennek nem volt szabad megtörténnie. Természetesen vannak lények, akik gyorsabb iramot kívánnak. Ők azonban a fejlődésnek csak az egyik szakaszát járták be itt, aztán kiemelték azt az égitestet, amelyet mi Napnak nevezünk, és lakóhelyükké tették. Lényükkel együtt a Nap matériáját is magukkal vitték. Mert a Napot, amely felénk árasztja fényét, ugyanúgy szellemi lények lakják, mint a Földet. Minden egyes napsugárban, amely eléri a Földet, szellemi lények cselekedetei nyilvánulnak meg. Ők a Szaturnusz, a Nap és a Hold fejlődésének idején már megszerezték a képességet, hogy lépést tudjanak tartani a mai Napon végbemenő gyors fejlődéssel. Felsőbbrendű, magasztos lények csatlakoztak a Nap létformájához a Föld-fejlődés kezdetén, és aztán elszakadtak a Földtől. A visszamaradt részt pedig olyannak képzelhetjük el, mintha vennénk egy nagy edényt, és összekevernénk benne a Földet és a Holdat. Egy ideig ez az égitest keringett a Nap körül.

Mielőtt tehát elérkeztünk volna addig az időpontig, amelynél a tegnap elmondottak szerint megkezdődött az elválás, megállapíthatjuk, hogy először a Nap vált el a Földtől, illetve a Földtől és a Holdtól, és a Nap lett a lakóhelye azoknak a lényeknek, akik a földi történések szellemi irányítói. A régi Holdról érkeztek ezek a lények, és heten voltak, ők voltak a fényszellemek A Genezis Elohimnak nevezi őket. Egy ideig a Földön folytatták fejlődésüket, majd eltávoztak a Nappal, hogy kívülről tudjanak hatni a Földre. Tehát hét fényszellem volt. Hatan közülük összekapcsolták létüket a tulajdonképpeni Kozmikus Nappal, de egyikük kivált, és őt az Ószövetség Jahvénak nevezi. Jahve tehát elvált tőlük, és kezdetben együtt maradt a Földdel. Belülről irányította és vezette a Föld-fejlődést, míg a többiek kívülről. Egy ideig ez így történt.

Ámde mindaz, amit tegnap a régi Holddal kapcsolatban elmondtam, a Földre is érvényes: a Nap kiválása következtében minden megsűrűsödött, ami a Föld-Hold égitesten maradt. A Föld-fejlődés következő szakaszában minden lény, tehát nem csupán a szubsztancia, az eldurvulás felé haladt. A későbbi embernek a kezdeménye például még nagyon zsenge és képlékeny volt, és az eldurvulás idején rút ösztönöket vett fel. Minden, az egész élet, eldurvult.

A fejlődés nem haladhatott tovább ezen az úton, különben nem születhetett volna meg az ember. Ha tovább folytatódott volna az eldurvulás, minden egyre sűrűbbé, egyre tömörebbé vált volna, maga az ember pedig múmiává. Csakhamar olyan bolygó lett volna a Föld, amelyen bár nem éppen szép, de emberhez hasonló múmiák, szoborszerű lények hevertek volna szerteszét. Az egész Föld nem lett volna más, mint egy nagy múmia. Valaminek történnie kellett. Jahve, a kozmikus szellem kormányozta úgy a dolgokat, hogy a Föld-Holdból kivált, kilökődött mindaz, amit most a Hold képében, egy kiégett, nagy salaktömb képében az égen látunk. Eltávoztak nemcsak a legdurvább szubsztanciák, a legdurvább alkotóelemek, hanem a legdurvább lények is. A Nap kiválása azt eredményezte, hogy lassabb lett a fejlődés irama, a Hold kiválása viszont azt, hogy az ember fejlődése többé már nem haladt a teljes kiszáradás, besűrűsödés, mumifikálódás felé.

A Föld most már elkülönült a nagy tömegtől, és az emberi fejlődés menetét azóta két nagy égitest vezérli. Természetesen nem az égitestekből indul ki a hatás, hanem a rajtuk lakó szellemi lényekből, a hat napszellemtől és a holdszellemtől, aki az emberiség üdvét szolgálva elválasztotta egymástól a Földet és a Holdat. A két erőhatás úgy vezérli a fejlődést, hogy közben kiegyensúlyozzák egymást. Mindkettő eltávolodott a Földtől, a Naperő is, a Holderő is, és éppen ennek eredményeképpen alakult ki az emberiség fejlődésének helyes ritmusa.

Gondolják csak meg - hogy mindezt egy kicsit közelebbről lássuk -, mi történnék, ha egyedül csak a Nap hatása érné az embert! Tudjuk, hogy az ember földi fejlődése sok-sok inkarnáción keresztül folytatódik. A sorozat az első megtestesülésünkkel kezdődött, és amíg el nem érkezünk az utolsóhoz, újra meg újra új testet kapunk. Inkarnációk hosszú sora vár ránk, és minden megtestesüléssel egy kicsit előbbre jutunk. Nem volt több az ember, mint szellemi csecsemő, amikor először lépett a Föld felszínére. Eddig, a mai állapotáig jutott el, mióta a Nap és a Hold elvált a Földtől. És minden lélek új testben jelenik meg időről időre, ameddig a földi fejlődés be nem fejeződik. Gondoljuk meg, mi történne, ha egyedül csak a Nap hatása érné a Földet: az embernek, amit különben sok-sok inkarnációban végez el, így egyetlen egy inkarnációban kellene elvégeznie. Hogy az inkarnációk egymásutánjának kialakult a helyes ritmusa, ez annak tulajdonítható, hogy a Nap és a Hold erői kiegyensúlyozzák egymást.

A Nap és a Hold kiválását követő időre tehetjük a mai ember megtestesülését: itt alakult ki a mai ember első kezdeménye. De nem azonnal, és főleg nem olyan alakban jelent meg, amilyet ma visel. Ne higgyük, hogy amint eltávozott a Hold, az ember már a mai hús-vér alakjában működött a Földön. Először, ismétlésképpen, azok a formák jelentek meg, amelyek egyszer már jelen voltak. Amikor a Föld megszabadult a Naptól és a Holdtól, körülbelül olyan volt, mint a régi Hold, sőt még valamivel lágyabb is. Ha a mai felépítésű szemmel nézhette volna valaki a Földet, embert még nem látott volna. Voltak viszont bizonyos másfajta lények, amelyek még nem voltak eléggé érettek, és ezért nem várhattak a későbbi időszakra: testi alakot kellett felvenniük és kifejleszteniük, holott még tökéletlenek voltak a fejlődés akkori szintjén. Ezért nem sokkal a Hold távozása után már láthatók voltak a Földön bizonyos alacsonyrendű állatok fizikailag megsűrűsödött formái. Az ember még nem szállt alá, ahogy a felsőbb rendű emlősállatok sem. Az ember még szellemi lény volt, és mint szellemi lény a Föld körül lebegett. A Föld környezetéből eközben felvette a legfinomabb matériát. Lassan-lassan aztán megsűrűsödött és leereszkedett a Földre, mert az néhol már megszilárdult, és a szilárd részek szigeteket alkottak.

Látjuk, hogy az első emberek aránylag későn jelentek meg, és felépítésük, alkatuk egészen más volt, mint a mai emberé. Nem ábrázolhatom a megjelenésüket, amint éppen kikristályosodtak a szellemi valóságból, mert bár előadásaim hallgatói már nagyon sok olyasmiben részesültek, ami nehezen hihető, erős megrázkódtatás lenne számukra, ha híven megrajzolnám a groteszk formájú testeket, amelyekben a lelkek először inkarnálódtak, az ábrázolást egyszerűen nem tudnák elviselni. Később azonban, ha az antropozófia szellemi áramlata már kezdi eljuttatni ismereteit az emberek tudatáig, ha a szellemi ismeretek már kezdik meghódítani az emberek tudatát, közölhető lesz az ember egykori megjelenésének képe. Ennek akkor majd hatalmas jelentősége, hatalmas következménye lesz az emberek életében. Mert ha az ember megtanulja, honnan jött, teste miképpen alakult ki, testi szervei hogyan fejlődtek ki egészen másféle formákból, akkor éppen ezáltal azt is érezni fogja, hogy testének egymástól látszólag teljesen független szervei között milyen kapcsolatok vannak. Belátja majd bizonyos szervek összefüggéseit, mint például a vakbél és a légcső rokoni kapcsolatát, hiszen ezeknek a kezdeménye az első emberi testben még össze volt nőve. Amit emberi testnek nevezünk, az szétgöngyölített változata egy korábbi formának, ami ott sokrétűen egységes volt, azt itt száttagolódva látjuk. Sok szerv, amelyet most különállónak tartunk, korábban összetartozott. De rokonságukat máig megőrizték. A betegségek gyakran fölfedik a titkos kapcsolatokat. Kiderül, hogy egy bizonyos szervnek a megbetegedése szükségszerűen előidézi egy másik szerv megbetegedését. Eljön majd annak az ideje, hogy akik valóban gyógyítani akarnak, előbb föl kell, hogy fedezzenek egyet-mást, amiről a mai orvostudomány - amely ma nem több mint jegyzetgyűjtemény - még csak álmodni sem képes. Akkor az orvos- tudomány sok mindent meg fog tanulni a valóságos emberi természetről. Erről most csak ennyit mondok, annak érzékeltetése végett, mennyire másféle volt kezdetben az ember.

Lassanként, fokról-fokra rakódtak le a szilárd részek az emberi alakra. Eredetileg nem volt csontozat az emberi testben, még közvetlenül az alászállás után sem. A csontok lágy az egész testet behálózó porcszerű képződményből lettek. A porcok egészen lágy szubsztanciából, a lágy szubsztancia folyékonyból, a folyékony légneműből, a légnemű éteriből, az éteri aztrálisból, az pedig szellemi közegből keletkezett. Minden matéria a szellemi valóságból születik. A szellemben pedig minden előre kialakul. Csak az atlantiszi korszakban jutott el az ember fejlődése addig a pontig, hogy csontrendszere, amelynek a kezdeménye már régóta megvolt, végleg megszilárdult.

Vegyük szemügyre most alaposan az lemúriai embert, hogy az Apokalipszis íróját aztán jobban megérthessük. Elegendő itt csak jelzésszerűen utalnom arra, hogy a Hold eltávozását követő első időszak után, miután az ember földre szállt, akarati erőit tekintve is más természetű volt, mint később. Akaratának erői mágikusan hatottak. Akarattal szabályozni tudta a virágok növekedését. Ha megfeszítette akaratát, kényszeríteni tudta a virágot, hogy az magasra növekedjék, mégpedig azonnal. Olyan képesség volt ez, amelyet ma már csak egy abnormális fejlődési folyamat végén lehet megszerezni. Akkoriban a természeti környezet teljesen ki volt szolgáltatva az ember akaratának. Ha jóindulatú volt, le tudta csillapítani a háborgó vizet, a szélvihart, a nagy földterületek ellen támadó tüzet, mert a földfelszín nagy részén élénk vulkáni tevékenység folyt. Az ember megbékítette a természetet, amikor jót akart, de rombolást idézett elő, amikor rosszat akart. Egész szigeteket pusztíthatott el a rosszakarat. Az ember akarata így tehát összhangban volt a környezettel. Lényegében egész földterületek estek áldozatul az emberi rosszakaratnak, amelyeken emberek laktak. Az akkori embereknek csak egy kis része - itt ismét meg kell különböztetnünk a lélek és a faj fejlődését - menekülhetett át abba a korszakba, amelyet már helyesen ábrázolhatunk, mert erre a korra vonatkozóan már kínál szavakat a nyelv a tisztánlátással tapasztaltak kifejezésére.

A katasztrófa bekövetkezése után a régi atlantiszi korszakba érkezünk. Ebben a korban az emberiség főleg azon a kontinensen élt és fejlődött, amely most a mai Európa és Amerika között az Atlanti-óceán vizének mélyén nyugszik. Megváltozott fizikai körülmények közé, sőt minden tekintetben megváltozott viszonyokba került az ember. Kezdetben olyan lény volt, aki egészen más módon érzékelt, mint a mai. Erről már beszéltünk az első előadásban, és aztán később is, ma az eddigieknél kicsit pontosabban fogjuk jellemezni az atlantiszi ember szemlélet- módjának sajátos természetét.

Az ember ekkor még élni tudott a régi tisztánlátás egyik változatával, mert lényének tagjai másképpen illeszkedtek egymáshoz, mint ma. Az étertest még nem volt olyan szorosan hozzákötve a fizikai testhez. Az étertest fejrésze még messze kiemelkedett a fizikai testből. Csak az atlantiszi korszak utolsó harmadában húzódott vissza az éterfej, és vette fel a mai fizikai emberfej formáját. Minthogy az atlantiszi ember alkata, tagjainak illeszkedése lényegesen különbözött a mai emberétől, tudati élete, lelki élete is másféle volt. Itt pedig - ha meg akarjuk érteni az Apokalipszis íróját - egy nagyon fontos és titkokkal teli fejezethez érkeztünk.

Ha most a régi Atlantiszon teremnénk, nem éreznénk olyan áttetszőnek a levegőt, mint amilyen most, hanem köddel, párával dúsan átitatott levegőt lélegeznénk be. Bár a levegő az atlantiszi korszak előrehaladtával áttetszőbbé, tisztábbá válik, a köd ott a legsűrűbb, ahol a már említett felsőbbrendű atlantiszi kultúra készülődik. Ott a legnagyobb a köd, és belőle bontakozik ki az összes későbbi kultúra alapja. Az atlantiszi földrészt tehát keresztül-kasul párafüggöny borítja. Nem váltogatja egymást eső és napsütés, amihez mi már régen hozzászoktunk. Ezért Atlantiszban sohasem tűnt fel a szivárvány Bejárhatjuk az egész földrészt, szivárványt sehol sem találunk. A szivárvány megjelenése fizikailag csak akkor vált lehetségessé, amikor a légköri nedvesség megsűrűsödésének a következménye, a nagy vízáradat már elvonult. Olyan esemény ez, amelyet a szellemtudomány sugallta legmélyebb tisztelettel kell felidéznünk a vallásos írásokból. Mert a történelem legnagyobb eseményeinek egyike volt, amikor Noé, az emberi nem megmentőinek a reprezentánsa, először látta magasba szökni a szivárványt. Az áradat elvonulása után pillantja meg az emberiség az első szivárványt, korábban nem láthatta, mert az fizikailag lehetetlen volt.

Betű szerint igazak tehát a régi vallásos írásművek. Vannak, akiket fájdalmasan érint ez a kijelentés. Sokan szeretnek idézni egy mondást, amelynek igaz volta nyilvánvaló, de a kényelemszerető emberek nem az igazság kedvéért, hanem kényelemszeretetük igazolása végett hirdetik. A mondás így hangzik: a betű öl, a szellem éltet. Sokan ebből arra következtetnek, hogy egyáltalán nem szükséges meghallgatni, amit a régi írások üzennek, nem kell az írások igazi értelmének a megismerésére törekedni, hiszen ez mind csak betű, ami öl. Jobb ennél - így gondolják -, ha a maguk szellemét csillogtatják, így hát előhozakodnak a saját képzelgéseikkel. Lehetnek elmések ők maguk is, elképzeléseik is, de itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy a régi írásokban azt kell meglátnunk, ami valóban bennük van. A betű öl, a szellem éltet - ez a mondás ugyanazt jelenti misztikus nyelven, amit Goethe mond:

Und so lang du das nicht hast
Dieses: Stirb und werde!
Bist du nur ein trüber Gast
Aufder dunklen Erde.

Nyersfordításban:

Amíg nincs birtokodban
Hogy mi a halál és a lét
Csak zavart vendég vagy
A homályos földön.

Vas István fordításában:

S amíg ez nem hívogat,
a halálból-élet,
unalmas vendége vagy
sárnak és sötétnek.

Ez nem azt jelenti, hogy ha valakit igazi megismeréshez akarsz vezetni, altkor üsd agyon, hanem azt, hogy az embernek az a feladata, hogy a fizikai világ kultúráját felemelje a szellemi valósághoz. A betű: a szellem teste. Előbb el kell sajátítanunk, meg kell értenünk, és csak azután mondhatjuk, hogy most már a belső lényeget, a szellemet akarjuk látni. A betűnek, a megértett betűnek akkor meg kell halnia, hogy belőle feltámadhasson a szellem. Az idézett mondás senkit sem jogosít fel arra, hogy amikor régi vallásos írásokkal foglalkozik, szabadon hagyja röpködni a képzeletét. Ha felismerjük valaminek az igazi értelmét, például azt, hogy az első szivárvány mit jelentett, akkor mély tisztelet kell, hogy lelkünket megtöltse a vallásos művek iránt. Ilyenkor fogalmat alkothatunk arról, hogy az antropozófiai világnézet által elmélyített megértés visz közel valóban az ősi írásművek érzésekben gazdag átéléséhez, és a bennük rejtőző akarati erők befogadásához.

Tekintsünk most vissza a régi Atlantiszra. Mondtuk már, hogy az ember másfajta tudatállapotban élt, másfajta emlékezete volt, mint ma, de a különbség sokkal nagyobb, mint első hallásra gondolnánk. Ha nem csupán az atlantiszi korszak végéig, hanem egészen a kezdetéig megyünk vissza, akkor a mostanitól lényegesen különböző emberi tudatot látunk.

Idézzük ismét a lelkünk elé, milyen tudatállapotaink vannak. Napközben az érzékeinket működtetjük. Este elalszunk. Az ágyban fekszik a fizikai test és az étertest, az asztráltest és az én eltávozik. A tudat szférája elhomályosul. A mai ember nem lát, nem hall semmit. Reggel azután, amikor az asztráltest és az én ismét alámerül a fizikai és étertestbe, újra megjelennek a fizikai dolgok. Mi jellemzi az atlantiszi kor kezdetét? Válasszuk azt a pillanatot, amikor az ember reggel alámerült fizikai és étertestébe. Amit akkor megpillantott, nem hasonlítható a mai fizikai világhoz. Ma világos körvonalakkal látjuk a tárgyakat, akkor aurával, színekkel szegélyezve, elmosódottan láttuk. Hasonlót észlelünk, ha este sűrű ködben az utcai lámpákat nézzük: fényük egészen tompa, de halvány színű ívek veszik körül őket. A régi Atlantiszon minden ilyennek látszott. A tárgyakat elmosódott, bizonytalan körvonalakkal és felületekkel látta az ember, és mintha homályos, tompa színek burkolták volna be őket. Lassan, fokozatosan jelentek meg a biztos körvonalak. Ha akkor egy szál rózsát tartottunk volna a kezünkben, az atlantiszi korszak kezdetén olyannak láttuk volna, mint valami ködképződményt, amelynek a közepe táján egy rózsapiros kör van, csak később, lassanként helyeződtek volna át a külső színek a valóságos felületre. Mert csak később vették körül a tárgyakat éles határvonalak.

Amint látjuk, a fizikai külvilág ma egészen más, mint a régi Atlantiszon volt. De az sem ugyanaz, ahogy az ember esténként kilép a fizikai testéből, és - ahogy mondani szoktuk - elalszik. Elalvás, ahogy ezt ma értelmezzük, tulajdonképpen akkor még nem volt. Körülöttünk maradt az egész külvilág az összes ködszerű képződményével együtt, de ugyanakkor feltárult egy szellemi világ. Anélkül, hogy egy merev határon túl kellett volna lépnünk, már a szellemi világba értünk. Lakótársaink voltak a szellemi lények. A nappal és az éjszaka így váltakozott az atlantiszi korszak kezdetén: amikor az ember alámerült a fizikai testébe, csak kifejezéstelen, elmosódott képeket észlelt a külvilágból. Amikor azonban elhagyta fizikai testét, akkor képes volt arra, hogy ha némiképpen bizonytalanul is, de szellemi életet éljen a szellemi lényekkel együtt, és velük tevékenykedjék. Az atlantiszi embernek mindenekelőtt az érzésvilága, az érzelmi élete volt más. Amikor kilépett fizikai és étertestének belsejéből, nem érzett fáradtságot, nem vágyakozott pihenésre. Nyugalmat egyébként sem találhatott volna, hiszen be kellett lépnie a szellemi világba, az pedig a tevékeny munka színtere volt. Amikor azonban reggel lett, akkor már nyugalomra vágyott, és ahogy mi este az ágyunkat, úgy kereste fel fizikai és étertestét. Megpihent bennük. Meghúzódott saját testében és estig kipihente magát.

Az atlantiszi kor első időszakának az életviszonyai tehát lényegesen eltértek a mostani körülményektől. A korszak folyamán azután fokozatosan megváltoztak a maival ellentétes állapotok. A változás olyan mértékben következett be, amilyen mértékben visszahúzódott az étertest, és mindinkább felvette a fizikai test körvonalait. Az atlantiszi korszak utolsó harmadában az étertest már a fizikai test határain belül foglalt helyet. Mielőtt ez megtörtént, az ember ébernek érezte magát fenn a szellemi világban. De ekkor még nem mondhatta magáról azt, hogy „én”, hiszen nem volt öntudata. Mert amikor elhagyta fizikai testét és étertestét, hogy belépjen az éjszaka világosságába, minden ízében a szellemi valóság részének érezte magát, éjszakánként mintha teljesen feloldódott volna az ősi csoportlélekben. Az éjszaka mindig megvilágosodott körülötte, de ő még önállótlannak tudta magát. Mint az ujjaink az énünkhöz, úgy tartoztak az emberek a csoportlelkükhöz. Ezek a csoportlelkek tisztánlátással olyannak látszottak, amilyennek János Apokalipszise ábrázolja őket az oroszlán, az ökör, a sas és az ember képében. Minden ember úgy érezte, hogy valamelyik csoportlélekhez tartozik. Amikor viszont testének csigaházában tartózkodott, ott már érezni kezdte, hogy van valami, ami egyedül csak az övé. Az ember azáltal lett önálló lény hogy birtokába vette testét, elzárkózhatott benne. A testében való elzárkózást azonban azzal kellett megfizetnie, hogy a szellemi világ kezdett elsötétülni, sőt végül egészen eltávolodott tőle. Ezzel szemben, amikor fizikai testében tartózkodott, a külvilágot egyre világosabbnak, egyre fényesebbnek látta. Ugyanakkor mind határozottabban érezte, hogy ő egy „én”, és hogy önmagában én-tudatot hordoz. Megtanulta, hogy énnek mondja magát.

Ha jellemezni szeretnénk, hogy ez miképpen történhet, képzeljünk el egy embert, amint éppen előbújik csigaházából, és a szellemi világba lép. Ott isteni-szellemi lények veszik körül. Meghallja a nevét, azt, hogy ő kicsoda, de kívülről. Egy csoport számára csendült fel a szó, és az ősnyelvnek ez a szava csak egyetlenegy csoporthoz szólt, a többi csoport más szóra hallgatott. Az ember még nem tudta magát belülről jövő szóval megnevezni, kintről kellett a nevét hallania. Ha kibújt testének csigaházából, tudta magáról, hogy kicsoda, hiszen kintről a lelkébe kiáltották. Most, amikor a testéből megtanulta azt is, hogy önmagát énnek érezze, és megtanulta, hogy az isteni erőt, amely korábban kívülről zengett, ezután önmagában érezze: megtanulta, hogy isten őbenne van. Ezt az istent, aki a legközelebb volt hozzá, aki megtanította, hogy ént mondjon magáról, Jahvénak nevezte. Jahve volt a vezére. Az ember a Jahve-isten erejét érezte kibontakozni énjében.

Ezzel külvilági események is együtt jártak. A régi atlantiszi ember, amikor éppen a fizikai testében tartózkodott, látta ugyan az égi térséget, de ott - ahogy mondtuk - nem láthatott szivárványt. Megjelent azonban előtte egy sokszínű körképződmény: ilyennek észlelte a Napot. A Nap még nem törte át erejével a ködöt, de éreztette hatását azon keresztül. Akadályoztatva, feltartóztatva bár, de hatott erőivel a Földre. Aztán győzedelmeskedett, képe mindinkább megjelent, végül a külső tudat megjelenésével, amiről már beszéltünk, a Nap is kibontakozott a ködből. A Nap, hat szellemnek a lakóhelye, akik Jahvéval együtt a Föld-fejlődést irányítják, áttörte fényével a ködöt: a Napon történtek hatása azóta akadálytalanul ér a Földre.

Mi történt tehát az emberrel? Korábban, hogyha kilépett a testéből, lelkével, szellemével belső, asztrális világosságba érkezett. Ehhez a világossághoz nem kellett a külső Nap, úgy is lehet mondani, hogy kinn lehetett éjszaka. Tehát fényesség vette körül az embert. Ugyanaz a fényesség vette körül, amelyik később fizikailag áradt a Napból, a hatalmas szellemi lényektől. Ahogy az ember bezárkózott fizikai tudatába, a belső látás kapuja is bezárult. Ha éjszaka elhagyta fizikai és étertestét, és a szellemi világba lépett, sötétség vette körül. Ugyanolyan mértékben, amennyire bezárkózott, megnövekedett a külső fény, amely a Nap szellemi lényeinek a cselekedeteit jeleníti meg: a szellemi lények fénye kívülről érte a Földet. És az ember lassan felkészült, hogy a külső fényben anyagi jelenséget lásson. Elsötétedett benső világába bevilágított a fény, de az ember sötétsége kezdetben nem értette meg a fényt.

Mindez világtörténelmi, kozmikus folyamat volt. Az ember a szellemi világosságért kapta cserébe az öntudatot. Elhagyta a csoportlélek fényességét. De az egyéniség számára ez csak a hajnal kezdete volt. Hosszú időnek kellett még eltelnie, hogy kialakulhasson az igazi individualitás. Befejeződött az Atlantisz utáni korszak, elmúlt az ősi indiai kultúra, de az öntudat még nem érlelődött meg. Jött a perzsa, majd az egyiptomi-babilóniai időszak. Az ember egyre közelebb és közelebb jutott öntudatának kifejlesztéséhez. Végül elérkezett a negyedik időszak. Ekkor hatalmas jelentőségű esemény történt, minden korábbi ezt készítette elő.

Képzeljük el, hogy már hosszú ideje egy távoli csillagzaton élünk, és onnan, a messzeségből tisztánlátó tekintettel figyeljük a Földet. Látnánk, hogy a Föld, mint fizikai test valóban fizikai test, de ahogy az emberhez, hozzá is tartozik étertest és asztráltest. A Földnek is van éterteste és asztrálteste. Látnánk, hogy aura veszi körül a Földet, középen ott a fizikai mag, körülötte hullámzik az aura különféle formákkal és színekkel, a legkülönfélébb képződményekkel: ez tehát a Föld szellemi atmoszférája. Látnánk, hogy évezredek alatt a színek és a formák sokrétűen változnak, de egyszer csak elérkezik egy pillanat, egy nagyon fontos pillanat, és az aura minden színe, minden formája egyszerre megváltozik. A Föld új fényben jelenik meg - ezt látnánk kívülről. És a változás olyan hirtelenül és gyorsan megy végbe, hogy jogos az állítás: egy szempillantás alatt változott meg alapjaiban a Föld, aurája teljesen átalakult. Mikor történt ez? Amikor a Golgotán a Megváltó sebeiből kicsordult a vér. Ez a pillanat nagyon fontos pillanat volt, a legfontosabb az egész Föld-fejlődésben. Amikor a vér kicsordult a Megváltó sebeiből, újjá formálódott a Föld aurája. Új erő jelent meg, és ez az új erő a legfontosabb impulzus a Föld-fejlődésben, hozzá képest mindaz, amiről eddig beszéltünk, csak előkészület volt.

A vegyésznek a Golgotán kifolyt vér ugyanolyan, mint a többi. De ez másfajta vér volt. Amikor a vér matériája kiömlött a földre, a szellem, amelynek külső megfelelője a vér, megtöltötte új erőkkel és új impulzusokkal a Föld auráját, és a történés hatása végigvonul majd az emberi fejlődésen. A Golgotáról áradnak az erők, amelyek megváltoztatják a Földet, és amelyek átjárják az embert. Amire a szellemi erők irányultak, annak csak egy kis része teljesült máig. Az ember azonban egyre jobban és jobban megtanulja és megérti, mivé lett a Föld a Golgotai nagy pillanatban, és mivé válhat az ember, mire használhatja a tudatot, amelyet Atlantisz óta, mint elmondtuk, meghódított magának.

Mit szerzett meg az ember Atlantisz óta? Egyrészt az én-tudatot, másrészt a külvilág észlelésének a képességét. Bezárult viszont, ami korábban nyitva állt előtte: a szellemi világ. A régi emberek, akikről a későbbi mítoszok mesélnek, még maguk látták Wotant, Merkúrt, Jupitert, Zeuszt, és éjszaka látták őket, mert akkor még egymás között voltak. A szellemi lényekhez vezető úton bezárult a kapu. A mai ember viszont meghódítja a világot maga körül. A szellemek visszavonultak, amit az ember régen láthatott, az eltűnt. Régen akkor láthatta meg az isteni valóságot, ha kibújt fizikai testének csigaházából, a test burkában már csak akkor láthatta, amikor az meg akart jelenni az embernek. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy az isteni valóságot nekünk most már testileg látható alakban kellett átélnünk, mert tudatunk a fizikai érzékelés felé fordult. Ezért az isteni valóságnak testi-fizikai alakot kellett öltenie. Ezért jelent meg egyszer az időbeli fejlődés folyamán hús-vér alakban az Istenség. Így jelent meg, mert az érzékelésben eddig a szintig jutott az ember, akinek tapasztalnia kellett az Istenséget, különben nem érthette volna meg.

Minden megnyilatkozásnak, ami a fejlődésért még akkor történt, amikor az emberiség alacsonyabb szinten állt, most eggyé kellett válnia a Föld-fejlődés legnagyobb eseményében. Ez az esemény fényt vet a jövőre, amelynek a képe éppen az Apokalipszisből tárul elénk. Fizikailag nem történt más, minthogy vér áztatta a földet, de a tisztánlátás révén olyan pillanatnak lehettünk a tanúi, amely megváltoztatta a Föld auráját. Az az erő, amely ott kiáradt, működni, hatni fog a Földön az idők végezetéig. A nagy esemény valami újat oltott a Föld lelkébe, az egész Föld szellemébe. A Krisztus-princípium összekapcsolódott a Földdel, a Föld lett a teste, ezért szó szerint igaz, hogy „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem”. Ha az ember a Föld kenyerét eszi, akkor a Föld testét, a Föld szellemének a testét eszi: a Golgotai történéskor a Krisztus-szellem egyesült a Földdel. Az ember a Föld testén jár, lábbal tapodja azt. Szó szerint kell értenünk mindent, ha már megteremtettük az alapját, hogy a szöveg értelmét helyesen fogjuk fel.

Az olyan ember számára, mint a János-evangélium írója, mindaz, amit tudott, amit tisztánlátó megismeréssel felfoghatott, parancsolattá vált, hogy megértse a Föld-fejlődés legnagyobb eseményét. Amit szellemi látással megtudott, arról így vélekedett: Tudásomat arra kell felhasználnom, hogy megértsem Krisztus alakját és hatását. Az Apokalipszis írójának a szándéka szerint cselekszünk, ha a szellemtudományt a Golgotai esemény megismerésére alkalmazzuk. Mindabban, amit a titkos tudományokból megtanult, ő sem látott mást, mint bölcsességet, amely ennek az eseménynek a megértését szolgálja. Ennek szellemében ábrázolta a történéseket oly nagyszerű módon, és hogy ez az ő számára mit jelentett, azt is meg fogjuk látni.