Láttuk tegnap, hogyan fejlődik tovább az emberi nem, ha véget ér a jelenlegi időciklus, hogyan hasad két áramlatra, egy jó és egy rossz fajra, és láttuk, hogyan őrzi a jövendő titkait a „hét pecsét”, amely képszerűen felnyílik János Apokalipszisében. Miután vázlatosan megrajzoltuk, hogyan nyer külső arculatot az, ami a jelenlegi időciklusban még az emberek lelkében formálódik, bárki megkérdezheti: miért éppen az első pecséteknél fest olyan iszonyú képeket az Apokalipszis írója? A kérdésre úgy válaszolhatunk a legjobban, ha a jelenések helyett ma másvalamit választunk szemlélődésünk tárgyául.

Mostanáig annak kidomborítására törekedtünk, hogy János Apokalipszise beavatást ábrázol, mégpedig keresztény beavatást, és a keresztény beavatás által lelepleződik az emberiség jövője. Minden továbbit úgy állíthatunk a legjobban a lelkünk elé, ha ma ismét visszatekintünk, ismét áttekintjük az emberiségfejlődés múltját. Tehát visszatekintünk, éspedig olyan messzire, amilyenre az Apokalipszis magyarázatához szükséges. Annak alapvonalait, amiről szólunk, már mindannyian ismerjük. Tudjuk, hogy a Föld, az emberiség lakóhelye, az ősi múltban alakult ki, a Föld egy másik planéta újratestesülése, amelyet régi Holdnak nevezünk. Ezt a bölcsesség kozmoszának vagy bolygójának is szokták nevezni, szemben a mai Földdel, amelynek az elnevezése a szeretet kozmosza, a szeretet bolygója. De a bölcsesség kozmosza, a régi Hold is egy korábbi állapotból született meg újra, ez a korábbi állapot a Nap-bolygó volt, tehát nem a Nap-csillag, hanem a Nap-bolygó. Ez pedig a régi Szaturnuszból testesült meg. A planetáris létben négy egymást követő állapotot különböztetünk meg, ezek: Szaturnusz, Nap, Hold és Föld.

Most pedig, amennyire az Apokalipszis magyarázatához szükséges, szeretnénk leírni a planetáris létnek e négy állapotát. Aki tisztánlátó tekintettel szemléli a régi Szaturnuszt, különös bolygót lát. A régi Szaturnusz olyan égitest, amelyen még semmi sem található a mai ásványokból, a mai szilárd, földi anyagokból, Semmi sem található a mai állatvilágból, a mai növényvilágból, de abból sem, amit víznek vagy folyékony anyagnak nevezünk, sőt még levegőt vagy gázt sem találhatunk. Képzeljük el: ha ott volnánk a világűrben, és közelednénk a Szaturnuszhoz, hiába kutatnánk a szemünkkel - persze akkoriban nem létezhetett szem a Szaturnuszt nem láthatnánk, mert még nem bocsát ki fényt. Létezésének első felében a Szaturnuszból szemmel semmi sem lenne látható. Ha közelednénk hozzá, és behatolnánk az általa elfoglalt térbe, akkor - feltéve, hogy a mai érzékszerveinket már használhatnánk - úgy éreznénk, mintha egy forró kemencébe kerültünk volna. A Szaturnuszt csak úgy tudnánk megkülönböztetni a környezetétől, hogy az általa elfoglalt tér gömbjét melegebbnek éreznénk, mint a tér más részét. A mostani állapotok közül a hő az egyetlen, ami már a Szaturnuszon is megvolt. Ennek a hőnek azonban különös formája volt. Nem mindenütt éreznénk egyenletesnek. Mintha egyes helyeken hidegebb, másutt melegebb volna, és ha az azonos hőmérsékletű pontokat összekötnénk, olyan vonalak, alakzatok rajzolódnának ki, amelyek csak a hőállapotok különbözősége révén érzékelhetők. Hő ez, de organizált, differenciált hő. Ha az egész Szaturnuszt keresztül-kasul repülhetnénk, alkalmanként így szólhatnánk: itt van valami, de csak olyasvalami, ami mint hőkülönbség érzékelhető.

A Föld mostani sajátosságai közül csak ez az egy volt jelen: a differenciált hőállapot. És a fizikai embertest legelső kezdeménye is hőként jelent meg. Ma is megvan bennünk, ami ott képződött. Csak a térbeli külső létezésből azóta belső létezésbe ment át: ez most a vérünk melege. Ha a vérünk melegéből alakzatokat hoznánk létre, akkor megláthatnánk a régi Szaturnuszon meglévő fizikai testünk emlékképét. A vérünkben lévő hő az első kezdeménye, vagyis a legrégebbi része a fizikai testünknek. Azt mondhatjuk tehát: a régi Szaturnuszt a vér melege alkotta. Ha valamennyi véredényünket figyelembe vennénk, és azokat a pontokat, ahol a vér azonos hőfokú, összekötnénk, a régiekhez hasonló formák jönnének létre. Ilyen volt a régi Szaturnusz fizikai léte. A mi mostani anyagaink közül nem létezett még más, csupán a hő. A Földet lakó összes lény közül csak az ember, az embernek is csak a fizikai teste létezett; az egész Szaturnusz nem volt más, mint hőtestek, fizikai embertest-kezdemények halmaza. Ahogy a szamócát kis gömböcskék alkotják, a Szaturnusz is hasonlóképpen állt össze emberekből.

A Szaturnuszt szellemi lények vették körül. Ahogy ma a Földet a légkör, a Szaturnuszt szellemi atmoszféra ölelte körül. Különféle fejlettségű lények éltek rajta, akiknek létezésük akkori szintjén szükségük volt a Szaturnuszra, mint lakóhelyre. Szükségük volt rá, enélkül e lények nem létezhettek volna. Voltak közöttük például olyanok, amelyek hét princípiumból álltak, de nem úgy ahogy a mai ember. Az ember hét princípiuma, amelyeket az Isten hét szellemének is nevezhetünk, a fizikai testtel kezdődik. Az említett lényeknél nem így volt. Náluk az étertest volt a legalsó princípium, fizikai testük csak úgy volt, hogy étertestükkel lehorgonyoztak a Szaturnusz fizikai testeiben és használták őket. A Szaturnusz, ha a mai Földhöz hasonlítjuk, szubsztanciálisan lényegesen finomabb égitest volt, még csak levegő vagy gáz sem volt rajta, már ezek is túlságosan durva anyagok lettek volna. Ott csak hő volt, a hő körül pedig szellemi lények.

Minthogy azonban a környezetében élő lények tovább fejlődtek, a Szaturnusz is számos változáson ment keresztül. A változások egyikét könnyű jellemezni: fejlődésének közepén a Szaturnusz elkezdett fényleni. Ha tehát a fejlődést végig követjük, azt látjuk, hogy kezdetben sötét hőtestnek mutatkozott, azután olykor gyengén felparázslott, végül már halvány fényt küldött szét a világba. A Szaturnusz körüli szellemi atmoszférában sokféle lény élt, köztük azok is, akik most bennünket nagyon közelről érdekelnek. Ezek a lények körülbelül a Szaturnusz-fejlődés közepén érték el azt a szintet, amelyet az ember most itt a Földön ér el. Ők a személyiségszellemek. A szaturnuszi időszak közepe táján odáig jutottak, hogy akkor és ott, ők az emberek. Kerüljük el a tévedést, ne kérdezzük meg, hogy akkor tehát nekik is olyan testük volt, mint most az embereknek? Óriási tévedés volna azt hinni, hogy nekik is emberi, hús-vér testük volt. Az emberfokon sokféle módon lehet áthaladni. A személyiségszellemek a Szaturnuszon úgy érték el az emberfokot, hogy fizikai testként azt használták, ami ott, mint hő volt jelen. Étertestként - mert még étertestük sem volt - azt a szubsztanciát használták, amelyet az atmoszféra tartalmazott, végül az ottani asztrál-szubsztanciát is használták, de mindezt ők maguk még nem birtokolták. Volt azonban saját én-hordozójuk, énjük, és ez az emberfokon volt én. Ugyanúgy létezett, mint egy mai emberi én a Földön, csakhogy az emberi lét különböző fokozatait a Szaturnuszon másképpen, más módon, más formában élte át. A Szaturnusz-fejlődésnek a közepén tehát a személyiségszellemek, az őserők voltak az emberek. Amiről beszéltünk, az a Szaturnusz középső szakaszára vonatkozik. Ezt még megelőzte három, és követte ugyancsak három szakasz. Ezek a Szaturnusz-ciklusok vagy Szaturnusz-korszakok. A fejlődést így képzelhetjük el, illetve így ábrázolhatjuk:

Középen állnak a személyiségszellemek. A korábbi és a későbbi fokozatokon - mert ahogy a Föld fejlődését, a Szaturnusz fejlődését is hét korszakra oszthatjuk - vagyis a korábbi és későbbi korszakokban is emberré váltak egyes lények, ők is akkor lettek emberek, amikor elérkezett annak az ideje, amikor megtalálták a Szaturnuszon azt, amire szükségük volt, hogy az emberfokot elérhessék. Így hát a Szaturnuszon hétféle teremtményt látunk, amint éppen eléri az emberfokot. Ők tehát a következő fokozatokon többé már nem kényszerülnek arra, hogy először az emberi szintig küzdjék fel magukat. A mai ember még nem ember a Szaturnuszon. A Szaturnuszon emberré vált lények, akiknek reprezentánsai a személyiségszellemek, azóta tovább fejlődtek, és most magasan az ember fölött állnak, mondhatnánk: magukban hordozzák az embert. Magukban hordozzák, mint régvolt fejlődési állapotukat.

Miután eltelt a Szaturnusz fejlődésének az ideje, az evolúció egy szellemi szférába helyezte át színterét, egy olyan állapotba, amely külsőleg nem érzékelhető már olyan érzékekkel, amelyekkel az ember rendelkezik, aztán a szellemi szférából előjött a Föld-bolygó második megtestesülése, a Nap-bolygó. Ezt az jellemzi, hogy a fejlődésnek már egy aránylag korai szakaszában odáig jutott, hogy fényt sugárzott ki. Ennek oka az, hogy' a Nap nem kizárólag csak hőből állt, a hőmatéria már megsűrűsödött benne gáz- illetve légnemű matériává. A Napon nem volt még sem víz, sem szilárd anyag, hanem csupán légnemű és gázszerű közeg. De éppen ezért a Nap már világító, fénylő égitest volt. Ha mai szemmel nézhettük volna, már láttuk volna, amint fényét a világűrbe küldi. Egy ilyen mértékig fejlődött bolygón már lehetségessé vált, hogy' az emberi fizikai test első kezdeményébe beleágyazódjék az étertest. Az embernek tehát a Napon fizikai teste és éterteste volt, míg a Szaturnuszon csak fizikai teste volt, annak is csak az első kezdeménye. Hogy asztrálteste is lehessen, addig még nem jutott el. Az ember külső formája egészen más volt, mint ma, alakja növényi létre utalt. Fizikai és éterteste volt, mint ma egy növénynek, külső formája szerint azonban nem hasonlított a mai növényekre.

A fejlődés folytatódása azt is magával hozta, hogy a Napon másfajta lények is megjelentek. A Szaturnuszon csak emberek éltek, kívülük nem létezett más. Csak emberekből állt, ahogy a szamóca is csak kis szemecskékből tevődik össze. Az emberkezdemények némelyike azonban továbbra is szaturnuszi szinten maradt, nem fejlődött addig, ameddig fejlődhetett volna. A fejlődésükben megakadt lények nem kaphattak étertestet a Napon, tehát ott is, akárcsak a Szaturnuszon mindenkinek, csak fizikai testük volt. Ezek a lények a mai állatok első kezdeményei. A Napon tehát kétféle lény élt: a fizikai és étertestet viselő emberkezdemény, valamint az állatkezdemény, amelynek csak fizikai teste volt.

A Nap-megtestesülés közepén bizonyos lények ugyancsak elérik az emberfokot. A mai ember akkor még nem volt erre képes. A Nap környezetében lakó, az emberi szintre feljutó lényeket arkangyaloknak vagy tűzszellemeknek nevezzük. Ők ma két fokozattal állnak feljebb, mint az ember. A Nap óta magukban hordják az emberi létet, más formában ugyan, de akkor ugyanazt élték át, mint ma a földi létet élő ember. A Napnak is hét korszaka volt, és mindegyik korszakban akadtak lények, akik éppen akkor emelkedtek emberfokra. A Napon tehát megint csak hét fejlődési fázist különböztetünk meg. Ha ezek a szellemi lények visszatekintenek a múltjukra, kozmikus élettörténetükre, ezt mondhatják: habár akkor nem volt alattam szilárd földkéreg, és még vízszerű közeg sem létezett, mégis átéltem, amit ma átél az ember. Ezért most vele együtt érezhetek. vele együtt élhetek át mindent, bármit tapasztal is a Földön. Így szólhatnak ma a tűzszellemek. Megértik mindazt, amiből az ember földi léte folyamán részesül, mert ők maguk is átélték.

Most újra bekövetkezik a közbenső állapot, a bolygó fénye mindinkább eltűnik a külső szem elől - természetesen akkor még nem volt szem, amely ezt láthatta volna -, sőt a tisztánlátásnak egy bizonyos fokáig sem érzékelhető többé, csak a szellemi látás magasabb rendű formái számára létezik. Ezután újra megjelenik a bolygó, új létformában: ez a harmadik állapot, amelyet Hold-állapotnak nevezünk. A régi Hold tehát planétánk harmadik megtestesülése. A Hold a szubsztancia-fejlődésben új állomás: ami a Napon gőz volt, az itt vízzé sűrűsödik. Minthogy a víz elemét is felvette magába az ember, aki itt fokozatosan újra kifejlődött, ahogy a magból a növény, képessé vált arra is, hogy befogadja az asztráltestet. Az ember most már három részből áll: fizikai, éter- és asztráltestből. De tulajdonképpen így sem igazi ember még, hiszen három meglévő tagjához még nem csatlakozott az én.

Mindig vannak lények, amelyek visszamaradnak. A Napon nem eléggé kifejlődött lények a Holdon nem érhették el a megfelelő szintet, mert csak itt teljesítették a Nap-fokot, így a Holdon is csak fizikai testük és étertestük lehetett, asztráltestük nem. Azokról a lényekről van szó, amelyek már a Napon visszamaradtak a fejlődésben, a Holdon viszont előrehaladtak, ezért fizikai testükhöz étertest csatlakozott: ezek megint csak az állatok elődei. Azok a lények, amelyek még a Holdon sem voltak képesek az étertest befogadására, tehát a fejlődésnek egy még alacsonyabb fokán álltak, ezek a növényvilág elődei. A Holdon tehát három birodalmat látunk: a fizikai testet, étertestet és asztráltestet viselő emberek birodalmát, a fizikai testet és étertestet viselő állatok világát, és végül a növényvilágot, amelyben csak fizikai testet látunk.

Vannak lények, amelyek a Hold-fejlődés közepe táján érik el az emberfokot. Olyan szellemek, akiket a szellemtudományos irodalom általában a félhomály szellemeinek nevez, ezek az angyalok. Bennük is él az emberi múlt emlékezete. A Holdon ugyancsak hét fokozat volt. Mindegyik fokozaton voltak lények, amelyek éppen ott érték el az emberi fokot. Mindig úgy történik, hogy az egyik lény előresiet a fejlődésben, a másik hátra marad. A Holdon is hét fokozat volt tehát, az emberfokra feljutott lények hét csoportjával: ezt látjuk a Hold-fejlődés végén.

Most pedig, hogy a régi Holdat egészen megértsük, meg kell említenünk egy lényeges dolgot, ami a Hold-fejlődés folyamán történt. Amikor a régi Hold fejlődésnek indult, illetve nem sokkal azután, még egységes, folyékony halmazállapotú gömb volt. Ha így maradt volna, ha így fejlődött volna hét korszakon keresztül, akkor nem lehetett volna kellő alapja az ember további kibontakozásának. Csak azáltal nyitott utat a földi emberiség felé, hogy csakhamar két égitestre hasadt. Az egyik égitest a mai Nap elődje volt, a másik pedig a mai Földé, de ebbe a Földbe bele kell értenünk a mai Holdat is. Az akkori Föld a mai Föld és a mai Hold együttesének az elődje volt. Két égitestre gondoljunk tehát: az egyik a Föld a Holddal, a másik a Nap, amelyek elváltak egymástól. A régi Hold folyékony közegű test volt, a régi Nap pedig afelé haladt, hogy állócsillag legyen.

A kettéhasadással nagyon fontos esemény történt. A Nap kezdeményezte a szétválást, és magával vitte a legfinomabb részeket, a legtisztább matériát, a Holdban, vagyis a mai Föld- Holdban pedig visszamaradt a legdurvább anyag. A Nap matériája tehát rendkívül finom volt, a Holdé viszont sokkalta sűrűbb, vízszerű anyag. Minthogy a Nap magával vitte a legfinomabb és legszellemibb erőket, magasrendű lények tevékenységének a színterévé válhatott. E magasrendű lények még elviselték a szaturnuszi állapotot, de fejlődésüket már valóban meggátolta volna, ha továbbra is a Holdhoz lettek volna kötve. Finomabb közegre volt szükségük, csak ott fejlődhettek tovább. Működésük színterét tehát kivonták a Holdról, a Napra költöztek. A Hold pedig a finomabb matéria eltávozása miatt megsűrűsödött, de most is rajta éltek, itt maradtak az emberkezdemények, akiknek fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt, továbbá az állat- és növénykezdemények.

A régi Hold így furcsa képet mutat. Nem találunk rajta - habár körülötte keringett a Nap - sem követ, sem termőföldet, ásványi anyag még nem létezett. A Hold alapközege kásaszerű, pépszerű anyag volt, olyan, mint a főtt saláta vagy spenót, és ebben a közegben nyüzsögtek a Hold lényei. Ahogy Földünk alapközege a termőföld, hasonlóképpen a Holdé valamilyen pépszerű anyag volt. És ebben a pépben olyan képződmények voltak lerakódva, mint a fák rostjai, kérge. Ha ma hegyet mászunk, sziklákon lépkedünk, akkor legfeljebb csak olyan talajon járhattunk volna, amely, ha eléggé megszilárdult, fához, falemezekhez hasonlított. Itt grániton állhatunk, ott csak fatönkszerű kiemelkedések voltak. Persze ezt is csak hasonlatnak szánjuk. Tehát pépes alapközeget látunk, és rajta űj kinövéseket. Ez a legalsó birodalom, az ásványvilág, amely közbenső állapot a mai ásvány- és növényvilághoz képest. Bizonyos mértékig élő volt ez az ásványvilág, ezért keletkezhettek rajta új meg új kinövések.

Ma nem így van: egy földhalmot, ha máshol volna a helye, külső erővel kell elmozdítanunk. A régi Hold ásványtömege szüntelenül elpusztult - de nem úgy, mint egy szál növény - és szüntelenül újra kialakult. Állandó mozgás és változás volt az állapota, örökké pusztult, és örökké növekedett. És egy másik birodalom növekedett ki belőle. A korábbi birodalmak ugyanis megváltoztak, amikor a Hold kivált a Napból. Korábban szembeállíthatok voltak a mai birodalmakkal. Amikor azonban a Hold különvált, a régi növényvilág egy fél fokozattal visszasüllyedt, de a többi is. A következő birodalom az állat-növényvilág volt. Ez a birodalom nőtt ki a talajból: az állat-növényeké. Növényszerűek voltak, de ha valami megérintette őket, megérezték azt, és csirregő, meg egyéb hangokat adtak. Félig állatok, félig növények voltak. Azért növények, mert a talajból nőttek ki és legnagyobb részben a talajba eresztettek gyökeret, és azért állatok, mert érzőképességgel rendelkeztek. Végül az a birodalom, amely megelőzte a miénket, az emberek világa volt, azoké a lényeké, amelyek a mai emberek és a mai állatok közé helyezhetők. Feljebb álltak, mint a mai majom, de lejjebb, mint a mai ember. Ilyen volt az előember alakja a Holdon.

A mondák és a mítoszok csodálatosan szólnak a múltról. Egy német monda érzékletesen őrzi azt a titkot, ami mindezek mögött rejtőzik. Mindig vannak bizonyos lények, amelyek visszamaradnak. Maradhattak vissza olyan lények is, amelyek a mai állatok és a mai növények között helyezkedtek el, és csak növényi talajban tudtak gyökeret verni - ilyen talaj volt a Holdon és ezért a Földön nem képesek az ásványi talajban meggyökeresedni. A mai növények ásványi talajon élnek, és azok, amelyek egykor a növények és az állatok közötti lények voltak, élő talajt igényeltek. Ezek fejlődésükben megakadtak ezen a szinten, ma sem bírják el az ásványi talajt. Ilyen növény a fagyöngy Azért élősködik a mai növényvilágon, mert visszamaradt lény Nem érzékel már semmit, bár az az asztráltest, amely beburkolja, egészen másfajta, mint a többi növényé. A német monda megérezte, hogy a fagyöngy tulajdonképpen idegen a földi léttől, nem ide tartozik. A monda Baldur istenben ünnepli a földi Nap, a földi erő istenét. A földkerekségen senki sem közeledhet ellenséges szándékkal hozzá. Ezért az az isten sem, akiről a német monda úgy tudja, hogy egyfajta későn érkező. Ez Löki, aki semmiféle földi teremtménnyel nem tudja Baldurt megölni. Ezt csak a fagyönggyel tudja véghez vinni, a fagyöngy ugyanis idegen a földi teremtmények között. Így szolgálatot tehet Lokinak, aki nincs rokonságban a földi istenekkel. Minden ilyen mondában mély bölcsesség rejlik. A Baldur-Loki mondában jól érezhető az ősi bölcsesség. És ha tanulmányozzuk a fagyöngyhöz fűződő hagyományokat, megállapíthatjuk, hogy a szokások ősrégi bölcsességből erednek.

A Hold-fejlődés második felében történt, hogy a Napon lakó lények is, a Holdon lakó lények is elérték, amit a Föld harmadik megtestesülése idején el kellett érniük. A két égitest ekkor újra egyesült. Egy ideig egy testként folytatták fejlődésüket.

Aztán a Hold-állapot elsötétült, tisztán szellemi állapotba ment át - ezt pralaya néven szokás említeni -, majd elérkezett a mi Föld-fejlődésünk hajnala. A fényesedé égitest kezdetben nemcsak a mostani Föld-szubsztanciát tartalmazta, hanem egyebet is, e hajdani égitestet úgy állíthatnánk elő, ha összekevernénk egy hatalmas edényben a mai Nap, a mai Föld és a mai Hold szubsztanciáját. A fejlődés kezdetén nagyjából ilyen volt a Föld állapota. Ekkor ment végbe előbb a Szaturnusz-állapot, később a Nap-, végül a Hold-állapot ismétlése. Ami pedig bennünket illet: fontos tudnunk, hogy az ember tulajdonképpen csak a Föld-fejlődés közepén lett ember a mai fogalmak szerint.

A Föld-fejlődésben is meg kell különböztetnünk hét állapotot. Mi a negyedikben élünk. Három állapoton már túljutottunk, három még ezután következik. A negyedik főkörforgásban kellett az emberi nemnek igazi emberré válnia. Ahogy a Szaturnusz, a Nap és a Hold minden ilyen körforgásában voltak bizonyos lények, akik elérték az emberfokot - a Szaturnuszon az azurák, vagy őserők, a Napon az arkangyalok, a Holdon az angyalok -, mindig voltak olyan lények is, akik visszamaradtak. Voltak, akik nem tudták elérni a Holdon az emberfokot, ezért nekik, lemaradt angyaloknak a Föld-bolygó első három időszakában kellett utólagosan feljutniuk az emberi szintre. A negyedik fokozat pedig már az emberé. Tehát az ember előtt a lényeknek már három csoportja érte el a Földön az emberfokot. Utánuk negyedikként következik, hogy maga az ember váljon emberré. Amikor elérkezik a kozmikus fejlődésnek az a pillanata, hogy az ember éppen emberré válik, mindazok a lények, akik a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon és a Föld korábbi időszakában már elérték az emberfokot, olyan mértékben fejlettek, hogy többé-kevésbé az ember fölött állnak. De mind emlékeznek rá, mind visszatekintenek arra az időre, amikor emberré váltak. Letekintenek a kibontakozó emberre, és magukban ezt mondják: íme éppen most születik egy olyan lény, amilyenek mi is voltunk, bár másfajta körülmények között: mi megértjük őt. A fölöttünk álló lények a szellemi világűrből ezért tudják vezetni és irányítani az embert.

Számoljuk össze, hányféle lény ment át az emberfokon, hányféle lényben él megértés az ember iránt. Heten vannak a Szaturnuszról, heten a Napról, heten a Holdról, és végül hárman a Földről, tehát összesen huszonnégyen vannak. Huszonnégy „ember” néz a magasból a mai emberre. Ők azok a lények, akiket, mivel jó okunk volt rá, a felejtés szabályozóinak, az idő vezérlőinek nevezhetünk. Az idő összefügg a fejlődéssel: ők a huszonnégy vén az Apokalipszisből. Ők azok, akikről már beszéltünk, amikor a hét pecsét titkaihoz közeledtünk. Válójában ők a sors irányítói, az igazi alfa és omega. Más úton ismét eljutottunk a huszonnégy vénhez, látjuk, hogy az Apokalipszisnek, ennek a hatalmas műnek az írója csodálatos képekbe rejtette el azt, amire mi a szellemi világfejlődés szemlélete révén magunk is rátalálhatunk.

A fejlődés minden fokán maradnak vissza bizonyos lények. A Napon visszamaradt szaturnuszi lények voltak a mai állatvilág első kezdeményei, a Holdon visszamaradt Nap-lények voltak a mai növényvilág elődei. Csak a Földön jelent meg, mint fejlődési fokozat, az ásványvilág. Elmondtuk már, hogy a Holdon még nem létezett ásvány, ott még nem lépkedhettünk volna köveken. Csak amikor a mai ember már megközelítette az emberfokot, akkor torlódtak fel az ásványtömegek, az első kristályok abból az égitestből, amelynek szubsztanciája a mai holdbéli és a mai földi szubsztanciák között helyezkedett el. Ekkor alakult ki az ásványvilág. És egyedülálló módon ezt az eseményt János Apokalipszise is ábrázolja, ott, ahol ezt olvashatjuk: „A királyi szék előtt valami üvegtengerféle volt, kristályhoz hasonló...” Az „üvegtenger” jelképezi az ásványvilágot, amint kezdeti formájában feltör, feltorlódik. A kozmikus fejlődésnek tehát erre a titkára is találunk utalást János Apokalipszisében. És beláthatjuk, hogy hatalmas képeivel mindeddig János sem ábrázolt mást, csak amit mi a szellemi élet által a Föld fejlődésén magunk is felismerhetünk. Az Apokalipszis írója már könyve kezdetén olyan magasságokba vezet bennünket, ahonnan beláthatjuk a jövőbeli fejlődés lépcsőit.

Mindezzel jó kapcsolatot teremtettünk ahhoz, amit a jövőbeli emberfejlődés első korszakairól már elmondtunk. Mostani szemlélődésünk folyamán áttekintettük a múltat, egészen addig az időig, amikor az ember felkészült rá, hogy emberré váljon, amikor az ásványvilág szétáradt. Ezután látni fogjuk, hogyan folytatódott a fejlődés a mi időnkig, és hogyan folytatódik a jövőben. A következő alkalommal a hét pecsét titkától és felbontásától indulunk ki, hogy aztán eljussunk a harag poharainak kiürítéséig.