Az emberiség fejlődésének és ezzel kapcsolatban a kozmikus fejlődésnek, hosszú útját vetítjük lelkünk elé. Láttuk, hogy a kozmikus fejlődés titokzatos összefüggései tükröződnek a tulajdonképpeni emberi kultúrfejlődésben, az úgynevezett Atlantisz utáni korban. Láttuk, hogy a földfejlődés első periódusa, a poláris kor1 az indiai kultúrában, a második, a Nap különválásának a kora, a hiperboreus kor, pedig a perzsa kultúrában tükröződik. Földfejlődésünk harmadik korszaka a lemuriai kor, amikor az ember legelőször kapja meg az én csiráit. Megkíséreltük - amennyire időnk ezt megengedte -, hogy kiváltképpen azt írjuk és rajzoljuk le, hogy a lemuriai kor legkülönbözőbb eseményei és történései miként tükröződnek az egyiptomi kultúrában. Az egyiptomi beavatottak visszaemlékeztek arra, amit az emberiség az első földi korszakokban átélt. Az egyiptomi kultúra után következő negyedik korszak a szellem és a test tulajdonképpeni társulásának a kora. Ez nagyon szépen jut kifejezésre a görög műalkotásokban. A görög korszak azoknak az élményeknek a tükröződése, amelyeket az ember az általunk angyaloknak nevezett régi istenekkel élt át Atlantiszban. Es láttuk, hogy nem maradt semmi, ami a mi korunkban, a most lejátszódó ötödik korszakban tükröződhetne. De titokzatos összefüggések vannak az Atlantisz utáni kor egyes korszakai között. Erre már az első előadásban rámutattunk. Rámutattunk arra - bizonyosan emlékeznek is rá -, hogy a mai ember azért van a közvetlen, fizikai környezethez kötve, azért él benne az a - legszívesebben így mondanám - materialista hit, hogy csak az a valóság, ami a születés és a halál között eltöltött időben történik, s ami húsból és vérből való megtestesülés - mert a régi egyiptomiak olyan különös gonddal konzerválták a holttesteket. Abban az időben meg akarták az emberből óvni azt, ami fizikai forma. És a halál után ez nem maradt hatás nélkül a lélekre. Ha a formát ilyen módon megőrzik, akkor a lélek a halál után valóban bizonyos vonatkozásban még kapcsolatban van az élete folyamán viselt emberi formával. A lélekben ekkor olyan gondolatformák képződnek, amelyek ragaszkodnak a fizikai formához: és ezek a gondolatformák megmaradnak, amikor az ember újra megtestesül, új testbe költözik. Az emberi lélekben mély gyökeret vert az az élmény amit át kellett élnie, amikor szellemi magasságokból lenézett múmiává konzervált holttestére. S ennek az élménynek a következtében a lélek már nem tudta elfordítani tekintetét a fizikai testtől. Ez az oka annak, hogy számos olyan lélek, aki a régi Egyiptomban testesült meg, s azután a túlvilágról nézte a teste mumifikálását, mostani megtestesülésébe magával hozta a fizikai test szemlélésének az eredményét és csak a fizikai testet tudja valóságnak tartani. Így függ össze az egyik kultúrában lejátszódó jelenségek sorozata a többi kultúrával.

Az atlantisz utáni kor hét egymást követő kultúrkorszaka közül a negyediknek - amely éppen a középső - tulajdonképpen kivételes helyzete van. Már exoterikus szemlélettel is látjuk, hogy a görög-latin kor embere az ezoterikus élet legcsodálatosabb külső, fizikai jelenségeinek a megalkotásával egészen sajátságos, harmonikus módon hódítja meg a fizikai világot. Ha visszanézünk az egyiptomi piramisokra, azt mondjuk: ezekben a piramisokban még bizonyos geometriai forma uralkodik, amely szimbolikusan mutatja, hogy a dolgok valamit jelentenek. A bensőségesen szoros kapcsolat a szellem, a formáló emberi szellem és a fizikai forma között még nem jött létre. Ez a legvilágosabban a Szfinxen látható, amelyet az atlantiszi, éterikus emberalakra való emlékezésből származtattunk. A Szfinx fizikai megjelenése nem hat meggyőzően, annak ellenére, hogy nagy emberi koncepció; azt a gondolatot testesítették meg benne, hogy az ember alsó része még állatias és csak az éterfejben kezd emberré alakulni. A görög szobor a megnemesített fizikai formát, a görög tragédia pedig, a morális életet és az emberi sorsot tárja elénk. A görög tragédiaművészet egészen csodálatos módon viszi ki a belső szellemi életet a fizikai síkra; és megmutatja a földfejlődés értelmét az istenek vonatkozásában.

Amíg a Föld egy volt a Nappal, addig a magas napszellemek is szorosabb kapcsolatban voltak az emberi nemmel. De a Nappal együtt, lassanként, fokozatosan, egészen az utolsó atlantiszi időkig az istenek is eltűntek az emberek tudatából. Az emberek tudata még a halál után sem volt képes arra, hogy azokba a magas régiókba emelkedjék fel, ahol a napisteneket közvetlenül szemlélhette volna. Ha a napszellemek álláspontjára helyezkedünk - hiszen hasonlatként ezt megtehetjük -, akkor azt mondhatjuk: „En kapcsolatban voltam az emberiséggel, de egy időre vissza kellett húzódnom.” Az isteni világnak az emberi tudatból mintegy el kellett tűnnie, hogy azután a Krisztus-impulzus által megújhodott, magasabb formában ismét kiviruljon benne. - A görög világban élő ember még nem tudhatta, hogy Krisztus mit hoz a Föld számára. A beavatott azonban, aki, mint láttuk, Krisztust már előbb is ismerte, azt mondhatta: „Az a szellem, akit Ozirisznek neveztek, egy időre el kellett hogy tűnjék az emberek szeme elől, el kellett sötétednie az istenekig érő láthatárnak, de biztosan tudjuk, hogy az isteni dicsőség ismét megjelenik majd a Földön”. - Ez kozmikus tudat volt; és az isteni dicsőség letűnésének és felvirágzásának a tudata a görög tragédiában tükröződik, ahol az ember az istenek képmásaként áll előttünk, látjuk életét, törekvéseit és tragikus pusztulását. Ebben a tragikumban azonban egyszersmind benne van az is, hogy az ember a maga szellemi erejével mégis győzedelmeskedhet. A dráma feladata az élő és meghaló ember szemléltetése és egyúttal a nagy összefüggések ábrázolása. Görögországban minden téren megnyilatkozik a szellemiség és az anyag társulása. A görög korszak a maga sajátosságában egyedülálló az Atlantisz utáni korban.

Csodálatos, hogy a harmadik, vagy egyiptomi korszak bizonyos jelenségei mintegy földalatti csatornákon keresztül kapcsolatban vannak a mi ötödik korszakunkkal; bizonyos Egyiptomban elültetett csirák ismét megjelennek a mi korunkban; a perzsa korban elültetett csírák a hatodik korszakban, az első korszak jelenségei pedig a hetedik korszakban térnek vissza. Mindennek megvan a maga törvényszerű összefüggése és a múlt történései előremutatnak a jövőbe. A legvilágosabban úgy érthetjük meg ezt az összefüggést, hogy a legszélsőségesebb esetet hozzuk fel példának: a legelső Atlantisz utáni korszak kapcsolatát a hetedik korszakkal. Visszatekintünk erre az első korra, de nem a történelmi, hanem a Védák előtti, ősrégi időket vesszük szemügyre. Mindennek, ami később felszínre kerül, megtörténik az előkészítése. Az emberek kasztokba sorolásának is itt vannak a gyökerei. Az európai embernek sok kifogása lehet a kasztrendszer ellen, de abban a kultúrirányzatban megvolt a jogosultsága, mert a kasztrendszer legmélyebb értelemben függött össze az emberiség karmájával. Az Atlantiszból átszármazott lelkek valóban egészen különböző értékűek voltak, s az ilyen kasztokba tagozódás bizonyos módon illett is ezekhez a különböző fejlettségű lelkiekhez. A kasztokba sorolás megfelelt a már előbb a lelkekbe oltott karmának. Azokban a régi időkben az emberiség nem volt annyira magára hagyatva, mint ma, hanem fejlődésében valóban sokkal magasabb nézőpont szerint irányították és vezették, mint ahogy ez manapság elképzelhető. - A Risik-nek nevezett előrehaladott individualitások tudták, hogy valamely léleknek mi az értéke, és hogy a lelkek egyes kategóriái között milyen különbség van. Tehát a kasztrendszernek jól megalapozott, kozmikus törvény az alapja. Bármilyen kegyetlenségnek is látszik ez a későbbi korban, abban a régi időben, amikor a vezetés spirituális volt, ez a kasztrendszer valóban illett az ember természetéhez. Es amennyire igaz az, hogy általában a normális fejlettségű ember, ha bizonyos meghatározott karmával jött az új korszakba, akkor egy bizonyos meghatározott kasztba is született, - éppen úgy igaz az is, hogy az ember csak akkor emelkedhetett ki a kasztrendjéből, ha beavatási fejlődésen ment keresztül. Az ember csak akkor tudott bizonyos körülmények között a kasztkülönbségeken felülemelkedni, ha jógában élt, és elérte azt a fokot, amelyiken már nem volt meghatározó számára, hogy hová állította a karmája. Szem előtt kell tartanunk a szellemtudomány alaptételét, amely szerint kerülnünk kell az evolúciót érintő bírálgatást és a dolgok megértésére kell törekednünk. Bármilyen ellenszenves is legyen ez a kasztrendszer, mégis teljesen indokolt, ha az emberiség átfogó, nagy törvényeivel összefüggésben szemléljük.

Amikor ma fajokról beszélnek, ez a kifejezés már nem helyénvaló, ebben a tekintetben a teozófiai kézikönyvekben is nagy hibákat követnek el. Arról beszélnek, hogy fejlődésünk úgy megy végbe, hogy körök, a körökben tömbök és a tömbökben egymás után fajok keletkeznek úgy, hogy ezek szerint a földfejlődés minden korszakában lennének fajok. Ez azonban nem így van. Hiszen pl. már a mai emberiséggel kapcsolatban sincs értelme puszta fajfejlődésről beszélni. Az ilyen fajfejlődésről, a szó igaz értelmében, csak az atlantiszi korral kapcsolatban beszélhetünk. Ekkor valóban a hét korszaknak megfelelően, az emberek, külső fiziognómiájuk szerint, annyira különböztek egymástól, hogy különböző alakjuk is volt. Míg azonban helytálló kijelentés az, hogy ezekből fejlődtek ki a fajok, addig az azelőtti, lemuriai korral kapcsolatban már nem helyes a fajokról beszélni; és a mi korunkban a faj fogalmának és az előbbi időkből megmaradt faji különbségnek el kell tűnnie. Mindaz tehát, ami faji vonatkozásban ma még megvan, az az atlantiszi korban kialakult differenciálódás maradványa. Beszélhetünk még fajokról, de csak olyan értelemben, hogy a tulajdonképpeni fajfogalom elveszti jelentőségét. Mi kerül azonban a mai fajfogalom helyére? Az emberiség a jövőben is differenciálódik majd, még jobban, mint a múltban. Kategóriákra fog oszlani, de nem rákényszerített kategóriákban fog élni, hanem saját, belső, szellemi képességei vezetik, s tudni fogja, hogy az embereknek együtt kell dolgozniuk az egységes, szociális test kialakításán. Kategóriák, osztályok lesznek, s bármennyire is dúl ma az osztályharc, az önzetlen emberek, akik helyes irányban fejlődnek, önként tagozódnak majd bele az emberiségbe. Megegyeznek abban, hogy az egyiknek ezt, a másiknak azt kell tennie: munkamegosztásnak, sőt a legfinomabb impulzusok megosztásának is el kell következnie és nem lesz szükség arra, hogy a különböző impulzusok hordozói tekintélyük elismerését kikényszerítsék a többiektől. A tekintélyt önként ismerik majd el, úgy , hogy a hetedik korszakban az emberiség egy kis csoportjában a kasztrendszert ismétlő osztályozódást találjuk majd meg. Ez a kasztrendszer azonban olyan lesz, hogy senki sem érzi majd azt, hogy belekényszerítették valamely kasztba, hanem így gondolkodik: „Az emberiség munkájának egy részét vállalnom kell, a másik részt másnak kell átengednem.” - Es mind a kettőnek a tevékenysége elismerésre talál. Az emberiség a jövőben erkölcsi és intellektuális differenciálódás szerint tagozódik és spirituális alapon újra egy kasztrendszer alakul majd ki. Ami az első korban prófétai módon előre megmutatkozik, az mintegy titokzatos csatornán keresztül a hetedik korszakba kerül, a hetedik korszakban ismétlődik. És így kapcsolódik a harmadik, az egyiptomi kultúrfejlődés a mi korunkhoz. Bármilyen kevéssé veszi is ezt észre a felületes szemlélő, mégis úgy van, hogy a mi korunkban felszínre kerülnek mindazok a jelenségek, amelyek az egyiptomi korban úgyszólván beleplántálódtak az emberiségbe. Gondoljunk csak arra, hogy a ma élő lelkek nagy része egyiptomi testekben inkarnálódott, az egyiptomi környezetet élte át, s azután más, közbülső inkarnációk után most ismét megtestesült, s a már jelzett törvények szerint öntudatlanul is emlékezik mindarra, amit az egyiptomi korban átélt. Ez rejtélyes módon ismét felszínre kerül. Ha az ilyen titokzatos kapcsolatokban megnyilatkozó kozmikus törvényeket egyik kultúrából a másikba követni akarjuk, akkor nem az emberi fejlődés tényeiről szóló legendaszem és fantasztikus leírásokat kell megismernünk, hanem az igazságot. Így pl. az emberiség szellemi haladásáról meglehetősen felületes elképzelés terjedt el. Az emberek látják, hogy egy bizonyos időben fellépett Kopernikusz és azt mondják: „Hát persze, Kopernikusz azért lépett fel, mert abban az időben az emberek megfigyelésük alapján már másképp gondolkodtak a naprendszerről” Az ilyen felfogású ember még exoterikusan sem foglalkozott annak a tanulmányozásával, hogy Kopernikusz miként alakította ki az égbolton uralkodó összefüggésekre vonatkozó eszméit. Aki azonban ezt tanulmányozta és főleg Kepler nagy és hatalmas eszméit követte, az egyebet is tud erről mondani. S mondanivalójában megerősíti őt az, amit a szellemtudomány ehhez még kiegészítésként hozzáfűz. Hogy Kopernikusz működéséről tiszta képet kapjunk, foglalkozzunk vele kissé részletesebben. Helyezkedjünk Kopernikusz lelkivilágába. Kopernikusz a régi egyiptomi korban itt volt a Földön; egy szellemileg kimagasló helyen átélte az Ozirisz-kultuszt és látta, hogy Oziriszt a magas napbeli lénnyel egyenértékű lénynek tartották. S a Nap, spirituális vonatkozásban, az egyiptomiak érzésének és gondolkodásának a középpontjában állott, de nem a külsőleg érzékelhető Nap. Ezt a szellemiség testi kifejeződésének tekintették csupán. Miként a szem a látó-erő kifejeződése, úgy a Nap az egyiptomi számára Ozirisznek, a Nap szellemének a kifejeződése, megtestesülése volt. Kopernikusz lelke mindezt egykor átélte és a nem tudatos emlékezés indította arra, hogy ezt az eszmét, a régi, akkor még spirituális Ozirisz-eszmét felújítsa olyan formában, ahogy ezt a materialista kor lehetővé tette. Amikor az emberiség mélyen leszáll a fizikai világba, az Ozirisz-eszme materialista formában, mint kopernikanizmus jelenik meg. Az egyiptomi korban ez az eszme spirituális volt. Kopernikusznak az volt a karmája, hogy erre a gondolatra emlékezzék, és a lelkében lő két irányzat működésének a kombinációja hozta létre elgondolásait a naprendszerről. Ez a karma a világfejlődésből fakadt.

Hasonlót kell mondanunk Keplerről is, aki a bolygók napkörüli pályáját három törvényével még átfogóbb szellemben magyarázza. Ezek a törvények mindenesetre igen absztraktnak látszanak, pedig igaz elmélyülésből fogantak. Feltűnő e lángeszű szellem sajátkezű írásában az a hely amelynek olvasása közben szinte megborzong az ember. A mondottak itt szinte kézzelfoghatóan kerülnek elénk: „Belemélyedtem a mi naprendszerünkbe, rejtélyei feltárultak előttem; az egyiptomiak szent áldozati edényeit akarom a modern világba áthozni.”

Azok a gondolatok, amelyek a régi Egyiptomban plántálódtak a lelkekbe, ismét felszínre kerülnek és a mi modem igazságaink újra született egyiptomi mítoszok. Mindezt, ha akarnánk, egészen az egyes részletekig, egészen a mai ember adottságáig követhetnénk. Gondoljunk még egyszer a Szfinx rejtélyes alakjára, amely azután a közismert görög Szfinxszé válik, s talányos kérdéseket ad fel az embernek: Oidipusznak. De tudjuk már, hogy a Szfinx alakja, annak az emberi alaknak felel meg, amelynek fizikai teste még az állatformával azonos, míg éterikus része már emberi formát öltött. Az egyiptomi korban az ember csak akkor láthatta a Szfinxet, mint éterikus alakot, ha bizonyos beavatási fokon már keresztülment. Akkor azután igazán előtte állt a Szfinx. Amikor az embernek valóban szellemi látása van, akkor a látottat nem úgy szemléli, mint egy fatuskó, hanem szükségszerűen bizonyos érzések is kapcsolódnak a látványhoz. Az érzéketlen embert bizonyos körülmények között a még olyan jelentős művészi jelenség is hidegen hagyja, a művészi alkotás nem érinti; a szellemi látásnál ez nem így van: ha az emberben a szellemi látás valóban kifejlődött, akkor ez a megfelelő érzéseket is felkelti benne. A görög mondákban kifejezésre jutnak azok az érzések, amelyeket a szellemi látó még az egyiptomi korban és a görög misztériumokban érzett, amikor olyan messzire jutott, hogy a Szfinx megjelent előtte. Mi volt az, ami így szeme elé került? Valami, ami nem kész, valami, aminek létre kell jönnie. Látta a bizonyos tekintetben még állati formájú alakot; az éterfejben pedig meglátta azt, aminek hatnia kell a fizikai formára, hogy az emberhez hasonlóvá alakítsa.

Amikor a Szfinxet látta, az a kérdés lebegett elevenen előtte, mint a várakozás, a vágyakozás, a jövendő kibontakozásának a kérdése, hogy vajon milyennek kell az embernek lennie, milyen feladata van az emberiségnek a fejlődésben? Hogy minden emberi kutatás és filozófia a vágyból fakad, ez görög mondás, de egyszersmind szellemi látáson alapuló mondás is. A Szfinx csakis asztrális tudattal észlelhető, de ez a Szfinx-alak kínozza az embert, talányos kérdéseket ad fel neki: a kérdést, hogy milyenné kell lennünk? Ez az éterikus alak az atlantiszi időkben itt volt a Földön, az egyiptomi korban pedig az emberek emlékezetében élt, azután mindinkább behúzódott az ember lényébe, s most már nem kívül, hanem belül, az ember természetében jelenik meg újra; megjelenik az ember mivoltára vonatkozó összes vallási kételyben és abban a tehetetlenségben, amely korunkban megnyilvánul, amikor arról a kérdésről van szó, hogy: mi az ember? Az összes válasz nélkül maradt kérdésekben, az „ignorabimus”-ra vonatkozó kijelentésekben jelenik meg újra a Szfinx. A spirituális időkben az ember még felemelkedhetett a Szfinx valóságos látásáig; ma az ember bensejében él a Szfinx, abban a sok kérdésben, amelyre nem kap feleletet. Az ember azért győződhet meg olyan nehezen a szellemi világról, mert a Szfinx, amely azelőtt kívül volt, most az ember benső világában jelenik meg, miután éppen a középső korszakban megjelent az, aki megoldotta a talányt és a Szfinxet a mélységbe, az ember saját benső világába taszította. A görög-latin kor utóhatásaival együtt, a XIII., XIV századig tartott. Azóta az ötödik korszakban élünk és a régi bizonyosság helyébe egyre több kétely került. Mindig több és több ilyen jelenség kerül felszínre, s csak a mi akaratunkon múlik, hogy az újabb kori fejlődés sok-sok jelenségében megtaláljuk a materializmusba átültetett egyiptomi fogalmakat. Fel kell azonban vetnünk a kérdést: mi is történt itt tulajdonképpen? Mert nem egyszerű átvitelről van szó: hiszen ezek a dolgok nem közvetlenül, hanem módosítva kerülnek elénk, jobbára materialista formában. Még az ember kapcsolata az állatiassággal is újra felmerül, materialista szemléletté átalakítva. Azokban a világnézetekben, amelyek materialista módon az embert az állattól származtatják, elénk kerül az a tény hogy egykor az ember emlékezett arra, hogy azelőtt testét még nem tudta csak az állatéhoz hasonlóan kialakítani és ezért az egyiptomi visszaemlékezésekben még isten-alakjainak is állati formát adott; a darwinizmus sem egyéb, mint régi egyiptomi örökség materialista formában.

Látjuk tehát: a fejlődésnek nem egyenes a vonala, hanem szétágazik. Egyik ága inkább materiális, a másik inkább szellemi. Ami azelőtt egy vonalban haladt, az az emberiség fejlődésének két ágára szakadt. Nézzünk vissza a régi időkbe, az egyiptomi, a perzsa és a régi ind kultúrára: önmagában megálló tudomány, önmagában megálló hit akkor nem volt. A világ szellemi alapjainak átfogó megismerésétől egyenes vonalban visz az út lefelé a részletek megismeréséig és a materiális világra vonatkozó tudástól felemelkedhet az ember a legmagasabb csúcsokig. A tudás és a hit között nincs még semmiféle ellentmondás. Amit ma ilyenfajta ellentétnek nevezünk, azt az ős-indiai bölcs, a káldeai pap nem értette volna meg. Sem ők, sem az egyiptomiak nem láttak különbséget abban, amit pusztán hinni, vagy pedig tudni kell. Ez a különbség csak akkor lépett előtérbe, amikor az ember mélyebbre süllyedt az anyagba és egyre hathatósabban alakította ki a materiális kultúrát. Ehhez azonban még más is kellett.

Tegyük föl, hogy az ember lefűződése nem következett volna be - mi történt volna akkor? Már tegnap egy hasonló, de mégis más természetű lefűződésről beszéltünk; ez az újabb lefűződés más területen, s csak akkor következik be, amikor a szellemiség megismerése mellett feltűnik az önálló tudomány, amely először a görög világban jut érvényre. Azelőtt a tudomány és a vallás között nem volt ellentét. Az egyiptomi pap az ilyen szétválasztást értelmetlenségnek tartotta volna. Mélyedjünk el abban, amit Püthagorasz az egyiptomiaktól tanult: a számok tudományába. Az ő számára a matematika nem volt absztrakt, hanem a számok harmóniájában találta meg a világ zenei titkait; a ma már absztraktnak látszó matematika az ő számára szent és vallásos alaphangulattal összekötött bölcsesség volt. Az embernek azonban a maga tudományával egyre mélyebben le kellett jönnie a materiális, fizikai világba. Hiszen látjuk, hogy még az egyiptomiak spirituális bölcsessége is - mintegy az emlékezésben átalakítva - materialista világnézeti mítoszban kerül elénk. A jövő számára a mai emberek elméleteinek is csak időleges értéke lesz, ahogyan ma a régi elméleteket is csak a maguk idejére tekintik érvényesnek. Remélhetőleg az emberek akkor már olyan okosak lesznek, hogy nem esnek a mai ember hibájába, akik azt mondják: Az ember egészen a XIX. századig a tudományban okvetlenül ostoba volt, mert csak a XIX. században okosodott meg. Mindaz, amit azelőtt az emberi testről, anatómiáról mondtak, képtelenség, és csak az igaz, amit az utolsó évszázad hozott.” A jövő embere azonban okosabb lesz, nem viszonozza a hasonlót hasonlóval. Az anatómia, a filozófia és a darwinizmus mítoszaira nem néz majd le olyan megvetően, mint a mai ember a régi igazságokra. Pedig mégis igaz, hogy amit ma olyan szilárd alapokon nyugvónak tartanak, a Kopernikusz-féle kozmikus rendszer - ez is csak múló megjelenési formája az igazságnak; csak átmeneti forma, s valami más fogja felváltani -, az igazság megjelenési formái folytonosan változnak annak következményeként, hogy az ember leszállt az anyagba. S ezzel szemben - hogy ne szakadjon meg minden szellemi kapcsolat -, szükségképpen egy erősebb szellemi impulzusnak kellett jönnie. Ezt az erős impulzust, a Krisztus-impulzust, tegnap jellemeztük. Az emberiségnek egy időre a „tudomány” területén magára kellett maradnia és a vallásos életet más irányba kellett terelni, meg kellett menteni a tudomány folytonos előretörésétől. Így láthatjuk, hogy egy időre miként vált el egymástól a külső anyagiság felé forduló tudomány és a külön áramlásban haladó spiritualitás. Látjuk, hogy miként halad egymás mellett a két áramlás: a hit, mint spirituális, és a tudomány, mint külső materiális áramlás. Sőt, azt is láthatjuk, hogy a középkori fejlődés egy bizonyos, a mi időnket megelőző korszakában a tudomány és a hit, még kapcsolatot keresve ugyan, de mégis tudatosan szembehelyezkedik egymással.

Figyeljük csak meg a skolasztikusokat. A skolasztikusok szerint Krisztus hitbéli tartalmat adományozott az embernek. Ehhez nem szabad hozzányúlnunk, ez közvetlenül adva van; mindazok a tudományok azonban, amelyeket ez a kor az elszakadás óta létrehozott, csak arra használhatók, hogy ezt a hitbeli tartalmat bebizonyítsák. - A skolasztikában tehát az az uralkodó irányzat, hogy az összes tudományokat a kinyilatkoztatott igazság bebizonyítására használják fel. Ott, ahol a skolasztika a legjobban virul, azt mondják: „A hitbeli tartalomba mintegy alulról is feltekinthetünk és ebbe a hit-tartalomba bizonyos fokig az emberi tudomány is behatolhat. De aztán át kell, hogy adjuk magunkat annak, ami megnyilatkozott.” - így azonban az idők folyamán elvész a rokonság a hit és a tudomány között; nincs többé remény arra, hogy ismét találkozhatnak; ez a legszélsőségesebben Kant filozófiájában mutatkozik meg. Kant a tudományt és a hitet teljességgel szétkergeti egymástól, egyik oldalon a kategorikus imperatívuszt állítja fel a maga praktikus ész posztulátumaival, a másik oldalon pedig a tisztára elméleti észt, amely minden szellemi kapcsolatát elvesztette. Kant azt vallja, hogy nincs lehetőség arra, hogy a tudományból kiindulva kapcsolatot találjunk a szellemi igazságokkal.

De ismét érvényre jut egy erős impulzus, amely nem más, mint emlékezés a régi egyiptomi gondolatok hatására. Ismét akadnak olyan szellemek, akik igyekeznek a hitet és a tudást közös áramlássá egyesíteni. A tudományos elmélyedésben keresik az Istenséget és arra törekednek, hogy mindent világosan és biztosan az Istenségben fogjanak össze s Istent tudományos gondolati formákkal ismét megközelíthessék. Ilyen szemléleti és gondolkodásmódot képvisel Goethe, akinél vallás, művészet és tudomány valóban egybeáramlik. A görög műalkotás vallásos érzést kelt benne s a növényi formák sokaságát azért vizsgálja át, hogy az Istenség nagy gondolatának a megnyilatkozását külső kifejeződésében találja meg.

Láthatjuk tehát az egyiptomi kultúra kiinduló pontjának visszatükröződését. Átkutathatjuk az egész modem kultúrát, olyan ez a kultúra, mintha emlékezés lenne a régi Egyiptomra.

A modern kultúra széthasadása azonban nem magától jött létre, hanem elő kellett készíteni. Ha meg akarjuk érteni, hogy ez az előkészítés hogyan történt, akkor még egy rövid pillantást kell vetnünk arra, hogy az atlantiszi kor miként vetette meg az Atlantisz utáni alapját.

Láttuk, hogy az embereknek egy kis csoportja, a legelőrehaladottabbak, a mai Írország környékén laktak. Ezekben megvoltak mindazok a képességek, amelyek az egymást követő kultúrákban megnyilatkoztak, s ők küldték a kultúráramlást nyugatról keletre. E kis csoport elérte az én-fejlődésnek azt a fokát, hogy a logikus mérlegelés képességének és az ítélő erőnek a csírája már megvolt benne. Azelőtt ilyesmi nem volt; ha egy gondolat megjelent, már be is volt bizonyítva. Ez a kis nép már tudott bírálva gondolkodni és ennek az adottságnak a csíráját nyugatról keletre vitte. E vándorlások alatt az egyik csoport délre, Indiába vonult, s itt megvetette a gondolatképzés képességének az alapját. Azután a perzsa kultúrában a kombináló gondolkodás képessége áramlott az emberbe és a harmadik, a káldeai kultúrában ez a kombináló gondolkodás még intenzívebbé vált; a görögök azonban olyan magas fokra vitték, hogy örökül hagyhatták ránk az arisztotelészi filozófia nagyszerű felépítését. Így megy ez mindig tovább, a kombináló gondolkodás egyre jobban kifejlődik, de mindig egy központból indul ki, és utánpótlások történnek. Ezt a következőképpen kell elképzelnünk: amikor a kultúra Írország vidékéről Ázsiának egy bizonyos pontjára ért, azoknak az embereknek a csoportja, akiknek a gondolkodását a tiszta logika még a legkevésbé hatotta át, India felé tartott. A Perzsiába vonuló második embercsoportot már jobban áthatotta a logikus gondolkodás, az egyiptomit még inkább és ezen a csoporton belül különült el az Ótestamentum népe. Éppen ebben a népben volt meg a kombináló képességnek az az adottsága, amelyet ki kellett fejleszteni, hogy a tiszta logikus megismerésben az ember ismét egy lépéssel előbbre jusson. Ezzel szemben a másik jelenség is kapcsolatos azzal, amiről már beszéltünk: az ember leszállása a fizikai világba. Minél lejjebb szállunk, annál inkább szorul a gondolat a külsőséges ítélő erőre. Mert a logikus gondolkodásnak, a tisztán emberi, fogalomról fogalomra haladó logikának, mint eszközre, az agyra van szüksége. A kifejlett agy pusztán a logikus gondolkodást közvetíti. Ezért a külsőséges gondolkodás, még ha csodálatos magasságokba ér is el, sohasem foghatja fel pl. saját erejéből a reinkarnációt, mert ez a logikus gondolkodás elsősorban csak környezetünk fizikai, külsőséges jelenségeire vonatkoztatható.

A logika ugyan az összes világokra alkalmazható, de közvetlenül csak a fizikai világra érvényes. A logika, az emberi logika tehát, feltétlenül az agyhoz, mint eszközéhez kapcsolódik; tisztán fogalomszem gondolkodás sohasem kerülhetett volna felszínre, ha az ember nem szállt volna le még mélyebbre a fizikai világba. Láthatjuk tehát, hogy a logikus gondolkodás kialakítása kapcsolatban van a régi szellemi látás elvesztésével; az embernek valóban a szellemi látás elvesztésével kellett fizetnie a logikus gondolkodás kifejlődéséért. A szellemi látás képességét ismét meg kell szereznie, a logikus gondolkodás mellé. A későbbi időkben az ember a logikus gondolkodáshoz még hozzászerzi az imagináció képességét is, de azért a logikus gondolkodás képessége megmarad. Hogy a logikus gondolkodás kifejlődhessék, először ki kellett fejlődnie az emberi agyvelőnek, az embernek ki kellett lépnie a fizikai világba. Az éterfejhez hasonlóan a fejnek is először egészen ki kellett alakulnia, hogy az agyvelő benne lehessen. Ekkor szállhatott csak le az ember a fizikai világba. De a szellemi áramlat megmentésére ki kellett választani azt az időpontot, amikor még nem ért el az emberhez a tisztán csak mechanikus és külsőséges gondolkodás utolsó impulzusa. Ha Krisztus néhány évszázaddal később jelent volna meg, úgyszólván elkésett volna, akkor az ember túl mélyre szállt volna le és gondolkodásába annyira belebonyolódott volna, hogy Krisztust már nem tudta volna megérteni. A külsőséges gondolkodás utolsó impulzusa előtt kellett Krisztusnak megjelennie. Ekkor a vallásos, szellemi áramlatot, mint hit-áramlatot még meg lehetett menteni. És Krisztus emberré válása után elérkezett az utolsó impulzus, amely az ember gondolkodását a legmélyebb pontra taszította le és a gondolatokat egészen a fizikai élethez kötötte és láncolta. Ezt az impulzust az arabok és a mohamedánok hozták magukkal. A mohamedanizmus nem egyéb, mint az arabizmus egy különálló epizódja. Az arabizmus a maga Európába vonulásával az utolsó impulzust adja a pusztán logikus gondolkodásnak, amely nem tud felemelkedni a magasabb világokhoz, a szellemiséghez.

Az embert a szellemi, kozmikus vezetés, vagy gondviselés a következőképpen vezeti: a spirituális életet megmenti a kereszténység, azután délről Európába áramlik az arabizmus. Európának a külső kultúra színterévé kell ugyanis válnia. Az arabizmus csak ahhoz tud kapcsolódni, ami külsőséges. Hiszen maga az arabeszk sem tud az elevenségig emelkedni s megáll a külső formánál. A mecset olyan, mintha a szellemet kiszívták volna belőle. Az emberiséget először bele kellett vezetni az anyagba. És láthatjuk, hogy a modern tudomány alapjai miként jönnek létre kerülő úton úgy, hogy megtörténik az arab invázió, az arabizmus, s a kereszténységgel már átitatott európai kultúra összeütközik egymással.

Az egyik oldalon újraéled az emlékezés a régi Egyiptomra. Mi teszi azonban materialistává ezt az emlékezést? Mi teszi halott gondolati formává? Ezt kézzelfoghatóan megmutathatjuk. Ha a fejlődés simán folytatódott volna, akkor a mai korban egyszerűen felszínre került volna az emlékezés az előbbiekre. Így azonban láthatjuk, hogy a spiritualizmus egy különálló egészbe, a vallásba menekül és az európai fejlődés másik ágában pedig a materializmus érvényesül; az emlékezést a régi egyiptomi időkre az arabizmus úgy alakítja át, hogy materialista formában jelenik meg. Hogy Kopernikusz a modern naprendszert egyáltalában felfoghatta, az emlékezésből származott. Hogy azonban ezt a naprendszert materialista módon magyarázta, hogy mechanikus, halott forgássá tette, annak az az oka, hogy a másik oldalról az arabizmus ezt az emlékezést a materializmusba húzta le.

Ilyen titokzatos csatornák vezetnek a harmadik korszakból az ötödikbe. Ezt még a beavatási princípiumnál is láthatjuk. Mert a modern életnek meg kellett kapnia a rózsakeresztes mozgalomban a maga beavatási princípiumát - mi volt ez tulajdonképpen? Láttuk, hogy a modern tudomány az egyiptomi emlékezés és a halott dolgokra irányuló arabizmus társulása. A másik oldalon egy másik társulás jön létre, kapcsolat keletkezik a között, amit az egyiptomi. beavatottak tanítványaikba beleoltottak és a spirituális áramlat között. A bölcsesség a megmentett hitbéli igazságokkal párosul. A rózsakeresztes mozgalom összhangba hozza a bölcsességben megnyilatkozó egyiptomi emlékezést a keresztény erő-impulzussal.

Így kel ki az Egyiptomban elvetett régi mag; visszatér, de nem puszta ismétlésként, hanem differenciáltan, egy magasabb fokon jelenik meg.

Ezek a gondolatok ne maradjanak csak gondolatok, amelyek a világról, a Földről és az emberről közölnek valamit, hanem áradjanak bele érzéseinkbe, akarati impulzusainkba is, s adjanak lendületet azzal, hogy megmutatják az utat, amelyen járnunk kell. Ezek a gondolatok megmutatják a szellemiséghez vezető utat, de megmutatják azt is, hogy miként vigyük magunkkal a jövőbe azt, amit helyes értelemben és módon, materiális téren megszereztünk magunknak. Láthatjuk, hogy az utak hogyan válnak szét és kapcsolódnak újra össze, és eljön majd ismét az idő, amikor nemcsak az egyiptomi emlékezés egyesül a spirituális hit-igazságokkal, úgy hogy olyan rózsakeresztes tudományunk lesz, amely egyúttal vallás is és a fizikai anyaggal foglalkozó tudomány is - ez a kettő: a tudomány és a rózsa- keresztes mozgalom egyesül. Ezt is képszerűen szemlélteti a harmadik, vagyis az egyiptomi kultúrkorszak egyik mítosza.

E mítoszt a babiloni időkben találjuk meg: Marduk isten szembeszáll a gonosszal, a materializmus princípiumával, az ótestamentumi kígyóval és széthasítja a fejét, úgy hogy a kísértőt két részre osztja. Valóban benne van a mítoszban, ami akkor történt. Kettévált, ami az ősvizekben élt és amit a kígyó szimbolizált: a felsőrészt a hitigazságokban, az alsót pedig a tisztán materiális világfelfogásban találjuk meg. A kettőnek, a tudománynak és a szellemiségnek egyesülnie kell és egyesül is a jövőben. Es ez akkor következik majd be, ha a rózsakeresztes bölcsesség elmélyíti a spiritualizmust, tudománnyá válik és ismét találkozik a tudományos kutatások eredményeivel. Es akkor majd ismét nagy harmonikus egység alakul ki: a különböző kultúrák egybeáramlanak az emberi fejlődés csatornáin keresztül. Láthatjuk, hogy az újabb korban ez az egyesítési törekvés él.

Ha visszapillanthatnánk a régi, egyiptomi misztériumokra, akkor láthatnánk, hogy vallás, tudomány és művészet még egységet alkotott. A világfejlődést az Isten anyagba szállásának külső, nagy, hatalmas, drámai szimbólumával szemléltették. Aki ezt a szimbólumot szemlélte, az tudományban is részesült, mert eleven ábrázolásból tudta meg, hogy az ember hogyan merült bele, szállt le fokozatosan a fizikai világba. De más valami is állt előtte: a művészet, mert a kép szimbolikus képmása volt a tudománynak. E kettő: tudomány és művészet, előtte álltak a képben, de ezek egyszersmind vallássá is váltak az emberben, mert a képszerűség megtelt vallásos érzéssel. Es ezután később, a vallás, a tudomány és a művészet útjai elváltak egymástól. A mi korunkban azonban már ismét érzik az emberek, hogy e háromnak egyesülnie kell. Mi egyéb volt Richard Wagner jelentőségteljes törekvésének a célja, mint az, hogy a spirituális törekvést az ő nagy, hatalmas megsejtéseiben kultúr-impulzussá tegye? Az egyiptomiaknál ez szemléltető kép volt, mert a külső szemnek szüksége volt erre. A mi korunkban ez ismétlődik: az egyes kultúráramlásokból ismét egy egészet kell összeépíteni, de olyan műalkotásban, amelynek az eleme főképpen a hang áramlása. Mindenütt megtalálhatjuk az egyiptomi kor és a modern idők közötti összefüggést, mindenütt megfigyelhetjük ezt a türköződést.

S így egyre jobban kiviláglik fejtegetéseinkből, hogy a különböző korok nemcsak ismétlődnek, hanem az emberiség folytonosan emelkedik, fejlődik. Tehát a legmélyebbről fakadó törekvésnek a beavatási törekvésnek is fejlődnie kell. Az első korszak beavatási princípiuma nem lehet a mai megváltozott emberiség beavatási princípiuma is. Ma nincs már értelme ismételten hangsúlyoznunk, hogy az egyiptomiak már az őskorban megtalálták az ős, örök igazságot, bölcsességet, hogy már a régi keleti hitvallásokban és filozófiákban megtalálható az ősbölcsesség és hogy az összes későbbi hitvallások és filozófiák alapjában véve arra valók, hogy a legmagasabb beavatás felé vezető úton mindig ugyanazt élje át az ember. Nem! Erről sohasem lehet szó. Minden kornak szüksége van a maga sajátos erőire, amelyek egészen az emberi lélek mélységéig hatnak.

Több oldalról elhangzott az a kijelentés, hogy egyes teozófusok szerint van egy, a mi kultúránk fejlődési fokának megfelelő nyugati beavatás, de ez késői termék, az igazi beavatást csak keletről hozhatjuk. Erre az állításra csak azt felelhetjük, hogy nem szabad meggondolatlanul ítélkeznünk. Jobban kell a dolgok mélyére hatolnunk, mint ahogy általában szokták. Sokan azt mondják, hogy Buddha a legmagasabb régiókba emelkedett fel, és Krisztus, Buddhához mérten, semmi újat sem hozott; de csak a pozitív jelenségekből ítélhetjük meg, hogy mi a lényeges. Kérdezzük meg azokat, akik a nyugati beavatás alapján állnak, hogy tagadnak-e valamit is a keleti beavatásból, s hogy másképp beszélnek-e Buddháról, mint a keletiek? Nem, mindezeknek az érvényességét elismerik, mindezt elfogadják. De megértik a továbbfejlődést és abban különböznek a nyugati beavatást elvetőktől, hogy igent tudnak mondani arra, amit az orientalizmus ad - de ezen kívül tudják azt is, hogy az idők folyamán milyen előrehaladott formák váltak szükségessé. Igent mondanak és a keleti beavatás területén semmire sem mondják, hogy: nem. Nézzük csak a nyugati ezoterika követőinek jellemrajzát Buddháról. Ez semmiben sem különbözik attól, amit a keleti ezoterikus mond. De a nyugati álláspont képviselője meg tudja mutatni, hogy Krisztusban még valami más is van, olyan valami, ami Buddhát túlhaladja. A keleti álláspontot képviselő ezt nem fogadja el. Nem az a döntő, hogy Buddhát nagyobbnak tartjuk-e, mint Krisztust, hanem az a fontos, ami a mondottakban pozitív Es ebben a tekintetben a nyugati álláspont Buddháról ugyanaz, mint a keleti. A nyugati nem mond „nem”-et arra, amit a keleti mond, hanem „igen”-t, de „igen”-t mond még valami másra is.

Nem lehet úgy gondolkozni, hogy: „Ó, ezek az orientalisták nem értik Buddha életét, ha azt hiszik, hogy szó szerint a túl sok sertéshús élvezetétől pusztult el.” A keresztény ezoterika értelmében jogosan emelünk szót az ellen, ha valaki ezt triviálisan értelmezi, mert az semmit sem ért az egészből: ez csak kép, Buddha és a kortársak viszonyáról. Buddha a szent brahmin a titkokból túl sokat közölt a külvilággal. Abba pusztult bele, hogy túl sok szellemiséget adott a világnak. Elpusztult, mert mindenki elpusztul, aki a rejtett titkokat közli. Ezt mondja ez a különös kép. A legkifejezettebben hangsúlyozzuk, hogy az orientalizmusban nincs ellentmondás, hanem meg kell tanulnunk az ilyen dolgok ezoterikus hátterének a megértését. Ha valaki azonban azt akarná mondani, hogy az ezoterikának nincs értéke - mert pl. még sohasem értett az ember azalatt semmit, hogy az apokalipszist annak írója villámlás és mennydörgés közepette kapta - és ha ezért ki is gúnyolná az apokalipszist, akkor azt válaszolhatjuk: kár, hogy aki ilyesmit mond, nem tudja, mit jelent, hogy az apokalipszist villámlás és mennydörgés közepette adták hírül a Földnek.

Meg kell állapítanunk, hogy a nyugati ezoterikus ajkait nem hagyta el tagadás és sok mindenre talál magyarázatot, ami a szellemtudomány fejlődésének a kezdetén még rejtélyesnek tűnt. Aki a nyugati ezoterika talaján áll, tudja, hogy a legkevésbé sem kerül ellentmondásba azzal, amit H.P. Blavatsky nagy, hatalmas igazságként a világgal közölt. Tudjuk pl., hogy Buddhánál meg kell különböztetnünk a Dhyani-Buddhát, az Adi-Buddhát és a emberi Buddhát, ennek a teljes magyarázatát azonban a nyugati ezoterikus nem adja meg. Mert amit Dhyam-Budhának neveznek, az nem egyéb, mint a valóságos, történelmi Buddha istenek által megragadott éterteste, s ezt az étertestet a tegnap Wotannak nevezett individualitás ragadta meg. Ez mindenesetre már benne van az orientalizmusban, de a nyugati ezoterika révén érthetjük meg csak helyesen. A szellemtudományban főként arra kell törekednünk, hogy az ilyen elmélkedésből származó érzésbeli impulzus fejlődésre ösztökéljen bennünket; egy pillanatig sem szabad egy helyben állnunk. A szellemtudomány nem azzal válik értékessé, hogy régi dogmákat tart fenn - még ha csak 15 évesek is -, hanem azzal, hogy követői felfogják e mozgalom helyes értelmét, amely nem lehet más, minthogy mindig új csírákat fejlesszen, mindig új spirituális forrásokat tárjon fel. Akkor majd életteljes áramlattá válik az emberiségben és elhozza azt a jövőt, amely ma - az emberiség múltjának vázlatos leírása után - a múlt következményének látszik. A legjobb, ha érzésbeli impulzusként ezt visszük magunkkal.

Nem az a fontos, hogy elméleti igazságokat közöljünk, hanem, hogy érzéseink és érzelmeink erősek legyenek a munkálkodáshoz. A világ, a Föld és az ember fejlődését szemléltük; a tanultak eredményeként legyünk mindenkor készek arra, hogy belépjünk a fejlődésbe. A jövőnek mindenesetre a múltban kell gyökereznie. Amit a jövőben akarunk, annak a múlt megismerésén kell alapulnia. E megismerésnek nincs értéke, ha nem változik át hajtóerővé a jövő számára. Az eddig tanultak képet adnak az ilyen jelentőségteljes hatóerőkről, amelyek nemcsak akaratunkat és lelkesedésünket, hanem biztonságunkat és életörömünket is felserkentik. Ha a különböző áramlások egyesülését látjuk, azt mondjuk: sok mag nyugszik az idők ölén, mindnek meg kell érnie. Az ember pedig megismerésének fokozott elmélyítésével teremtse meg annak a lehetőségét, hogy ő maga mindezeknek az idők ölén nyugvó csíráknak egyre jobb ápolója lehessen. Megismerés a munkálkodás és az életbiztonság érdekében, ez az, aminek mint érzésbeli impulzusnak a szellemtudományos szemléletet át kell hatnia. Végül még arra akarok rámutatni, hogy az összes úgynevezett szellem- tudományos elmélet akkor jut csak el a végső igazsághoz, ha átváltozik életté, érzésbeli impulzussá és életbiztonsággá. S akkor nemcsak elméleti vizsgálódással foglalkozik majd az ember, hanem valóban tudatosan lép be a fejlődésbe.