"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Világ, a Föld és az Ember (2)

1. --

[Az egyiptomi kor és a, jelenkor. Utalás az emberiség történetében rejlő mélyebb összefüggésre a régi egyiptomi és a mostani kultúrkorszak között. Az egyiptomi piramisoktól és szfinxektől, mint az ősi bölcsességjelképeitől - agörögök istenek lakta templomain és isteneket ábrázoló szobrain át a román templomig és a keresztény közösségek gótikus dómjaiig vezető út. A görög „polis” és a római polgár. Isis a Homs gyermekkel és a Madonna a Jézus gyermekkel. Krisztus útban a Föld felé. A modern materializmus, mint az egyiptomi múmiakultusz gyümölcse.]

Stuttgart 1908. augusztus 4.

Engedjék meg, hogy mindenekelőtt kifejezést adjak annak a mélységes örömnek, amely betölti a lelkemet, hogy a szellemi megismerésekről nagy összefüggésben, egy egész előadássorozatban beszélhetek. Amennyire fontos, - mert korunkban szükség van rá -, hogy a szellemtudomány egyes, különálló előadásokban impulzusokat adjon, ugyanannyira szükséges - különösen a szellemtudományos élettel és törekvésekkel behatóan foglalkozók számára -, hogy a szellemtudományi fejtegetések és leírások bizonyos összefüggésekben is napvilágot lássanak. Egyes dolgokat így pontosabban s olyan összefüggésekben mondhatunk el, amelyek helyes megvilágításban tüntetik fel őket, míg egyébként könnyen félreérthetők. Mert manapság a szellemi világról szóló közléseket még a leginkább előkészített lelkek is - nehezen értik meg, s ahhoz, hogy e közlések valódi értelmét felfogjuk, nemcsak jóakaratra és intellektusra van szükségünk, hanem olyasvalamire is, amit a szó igazi értelmében - még okkult értelemben is - türelemnek nevezhetnénk. Mélyebb értelemben vett türelemről van szó. Nyugalommal kell megvárnunk, amíg az egyik eszmére, vagy felfogásra fényt derít a másik, s amíg az egész összefüggésből alaposan megértjük azt, ami eleinte csak utalásnak látszott, s nem egykönnyen volt elhihető.

Mai előadásunkban, mintegy bevezetésképpen, feladatunk körvonalait szeretnénk jellemezni. A feladat tulajdonképpeni megoldásába még nem kezdtünk bele, először meg akarjuk nagyjából értetni, hogy miről is beszélünk majd a legközelebbi napokban. Témánk alapjában véve tág és széleskörű: a világmindenség, a Föld és az ember, vagyis azt vázoljuk fel, ami a látható és a láthatatlan világokról egyáltalán megtudható. Érzéseink a kozmosz legtávolabbi messzeségébe szállnak, amikor a „világ” kifejezést komolyan és megfelelő értelemben használjuk.

A „Föld” az emberiség tevékenységének, életének és működésének a színtere, s ennek a Földnek feladatait és céljait meg kell értenünk. És végül az „ember” szó - amelyet szellemtudományi értelemben akarunk megismerni - utal minden idők misztikusainak mély jelentőségű felszólítására: „Ember, ismerd meg önmagadat.” Alcímünk pedig azt mutatja, hogy jelentős és nagy célt tűzünk ki magunk elé, mert a csodálatos, kereszténység előtti, egyiptomi kultúra és a mi kultúránk közötti különbség fejtegetése közben majd látjuk, hogy milyen titokzatos erők hatják át az emberi életet. Amikor az egyiptomi és a jelenkorról van szó, az emberi törekvés, kutatás, fejlődés, erkölcsiség és élet három időszakára gondolunk. Ha ezotérikus értelemben beszélünk az egyiptomi korról, az Északkelet-Afrikában, a Nílus partjain elterülő évezredekig tartó, s a Krisztus előtti VIII. századig fennmaradt kultúrára gondolunk. Tudjuk, hogy az egyiptomit egy másik kultúrkorszak: a görög-latin kultúra váltotta fel. Ennek egyik oldalon a görögök szépségben felmagasztosult népe, a másik oldalon pedig az erős római nép volt a középpontjában. A görög-latin korszakban játszódik le a földfejlődés nagy eseménye: Krisztus Jézus megjelenése. És a görög-latin kor után következik a mi korunk, az a kor, amelyben mi magunk élünk.

Előadássorozatunk alcíme a következő három időszakot vetíti elénk: az egyiptomi kort, mindazzal, ami hozzá tartozik - és sok minden tartozik hozzá - azután a görög-latin kort a maga nagy eredményeivel, s a belőle kisarjadó kereszténységgel, - végül pedig a mi korunkat. Meg akarjuk mutatni, hogy az egyiptomi kultúrát és a mi korunkat titokzatos erők kapcsolják össze. Mintha az egyiptomi időkben bizonyos csírákat plántáltak volna a fokozatosan fejlődő emberiség ölébe; csírákat, amelyek a görög-latin kultúra folyamán rejtve maradtak, de a mostani korban sajátos módon kifejlődnek. Így sok minden, ami a lelkünkből ma a felszínre tör, sok minden, ami ma körülöttünk van, amit az emberek ma beszélnek és álmodnak, s amit kutatóink gondolnak, tulajdonképpen a régi egyiptomi kultúra kikelt csírája, anélkül, hogy erről tudomásunk lenne. A legtöbb ember nagyjából ismeri az ún. távírókészülék működésének alapelvét, tudja, hogy a készülékeket összekötő drótok egyik helyről a másikra vezetnek, és szakavatottság nélkül is megérti, hogy a készüléket működésbe hozó és a drótokban áramló erőknek némi közük van egymáshoz. De talán azt is tudja, hogy a drótot végeivel a földbe vezetik, s hogy a drótok között, lenn a föld alatt, láthatatlan kapcsolat áll fenn, amelyet többé-kevésbé titokzatos erőkkel maga a föld hoz létre. Hasonló titka van az emberi fejlődésnek is. A történelemnek a felszínen szövődő fonalát látjuk. Az Egyiptomban történteket a történelem és a szellemtudomány eszközeivel követhetjük. Láthatjuk, hogy e kultúra szálai a görög, a római és a keresztény koron keresztül elérnek a mi időnkbe. Ez mind úgyszólván: föld feletti vezeték. De van egy föld alatti rejtett erő, mégpedig olyan erő, amely többé-kevésbé közvetlenül áthat a régi egyiptomi korból a miénkbe. És nem egy csodálatos titkot fogunk megismerni, ha ezeket az összefüggéseket követjük és áttekintjük.

Ma feladatunknak mintegy az alaprajzát körvonalazzuk.

Egyelőre néhány szóval a témánk alcímében rejlő és előbb jellemzett sajátosságra mutatunk rá.

Ha visszanézünk a régi Egyiptomra, s ennek néhány erősen kiemelkedő jellegzetességére, szemünkbe ötlik pl. a piramis és a szfinx csodálatos, és rejtélyes alakja. Ha pedig a régi Görögországra tekintünk vissza, ott sajátos architektúrájával a görög templom tűnik elénk. Es előttünk van mindaz, amit Görögországról a külső történelemből ismerünk. Megcsodáljuk a szobrászati műremekeket, azokat a nagy eszményi, tökéletes emberalakokat, akiket isteneknek hívtak, Zeuszt, Demetert, Pallasz Athénét, Apollót, stb. Majd továbbmegyünk, s tekintetünket a régi Rómára irányítjuk. Ha szemünk így a görög félszigetről az itáliai félszigetre téved, sajátságos dolgot veszünk észre. Elénk lépnek a régi Róma alakjai közül azok, akikre leginkább emlékezünk, - elénk lépnek tógába öltözötten, tógába, ami több mint pusztán külső ruhadarab. Milyen érzésekkel gondolunk ezekre a római alakokra? Szinte úgy érezzük, hogy az első római király-korszak s a római köztársaság egyes személyiségeiben a görögök eszményi szobrai léptek le talapzataikról, s a tógába öltözött római alakokban húsból és vérből való emberként lépnek elénk. Mert a bennük rejlő benső erő mutatja őket ilyen eszményieknek, s ha valamely görög államhoz, pl. Spártához vagy Athénhez tartozó görög és egy régi rómainak az érzéseit, gondolkodását s érzületét hasonlítjuk össze, akkor megtudjuk, hogy mi is ez a benső erő és akkor éreznünk kell azt is, hogy voltaképpen mi a fontos ebben az összehasonlításban. A Spártához, vagy Athénhez tartozó görög elsősorban spártainak, athéninek érezte magát. Bizonyos vonatkozásban és bizonyos fokig, az egy városhoz tartozóknak közös lelkük volt s így a spártai, az athéni azt, amit görög „polisznak nevezünk, jobban átérezte, mint a saját önálló ember-voltát, - inkább érezte magát spártainak, athéninak, mint embernek és polgárnak. A „polis” közös szelleméből származó és ő benne is működő hatalmas erőt erősebben érezte, mint saját személyiségének erejét. Ezzel szemben a római ember különálló személyiségnek érezte magát. Ezért kerül felszínre Rómában a polgári jog fogalma. Mert mindaz, amit a mai jogtudósok a jog fogalmának korábbi keletkezéséről álmodnak, teljesen eltér attól, amit a jogkutatás virágzóbb korában méltán neveztek el „római joginak. A régi Rómában megtanulta az ember, hogy önállónak, római polgárnak, nem pedig csak a városi lakosság egyik tagjának érezze magát, vagyis saját ember volta lett lényének központja. Ezzel elérkezett az idő, amikor az azelőtt magasabb régiókban lebegőnek érzett szellemiség Földünkig szállhatott le. Sajátságos valami ez a római jog a maga kultúrájával! Gondoljunk csak arra, hogy a görög thébainak, spártainak érezte magát, - mi tehát Théba vagy Spárta szelleme? Számunkra nem elvont valami, hanem szellemi felhőhöz hasonlatos. E felhő pedig annak a szellemi lénynek a testi kifejeződése, amely Spárta vagy Théba városát szellemileg áthatja, s amely a földi, fizikai téren nem látható. A görög elsősorban nem magára, hanem valamire maga fölé, a római pedig saját magára tekint. A szellemiség teljesen leszállt már az emberiségbe: tehát ez az a kor, amikor a legmagasabb szellemiség, az istenség maga is egészen a földi megtestesülésig szállt le a húsból-vérből való emberré lett Krisztus-Jézusban.

Csodálatos az a folyamat, ahogyan az egyiptomi kultúra átnyúlik a görög-római időkbe. Emlékezzünk arra, hogy Mózes, amikor az írás szerint Egyiptomban, magasabb régiókból azt a megbízást kapja, hogy népét az „egy Istenhez” vezesse, milyen kérdéssel fordul Istenhez: „Mit mondjak népemnek, ha kérdez? Ki az, aki küld engem, kinek a követe vagyok?” - kérdezi. - S ekkor Isten felel neki (s meglátjuk majd, hogy milyen mély igazság rejlik ebben a kijelentésben): „Mondd meg azoknak, akikhez küldelek, hogy az «Én vagyok küldött téged”. Az „Én vagyok” az egy Istennek a megjelölése, aki ekkor Krisztus princípiumaként még a szellemi magasságokban lebeg és uralkodik, aki ekkor még nem szállt le a fizikai térre. Kié az a hang, amely Mózeshez kiált?: „Mondd meg népednek, hogy én az «Én vagyok vagyok!” Kié az a hang, amely a beavatott Mózes számára érzékelhetővé válik, s mintegy szellemi világokból szól hozzá? Ugyanazé - s ez a régi egyiptomi misztériumok titka -, aki később, mint Krisztus, húsban és vérben, fizikailag is látható alakban jelenik meg, míg előbb csak a beavatottakhoz szólhatott a szellemi magasságokból. Így száll egyre lejjebb az Istenség, a szellemiség. Az emberiség erre az eseményre mindjobban előkészült s a római korban megtudta, hogy milyen nagy jelentősége van a megtestesülésnek, a fizikai megjelenésnek.

Abból a képességből, amelyet az ember a szellemiségtől a római korban kap, mélységesen elmélyült formában, a kultúrjelenségek egész sora fejlődik ki. A régi templomi építkezés, a piramis, román templommá változik át, - íme ismét egy dokumentuma a belső emberi, teremtő tevékenységnek! - a VI. századtól kezdve pedig megjelenik a kereszt a halott Jézussal. És a kereszténység áramlatából lassanként kibontakozik az a csodálatos nőalak, akinek a misztériumai mélyen el vannak rejtve. Csak egyszer kell magunk elé idéznünk Raffaello Sixtusi Madonnáját, amely a legbámulatosabban ábrázolja a festőművészetnek ezt a csodálatos nőalakját. Mindenki ismeri a szűzies asszonyt e kép középpontjában s a Madonna karján ülő gyermeket és bizonyosan mindenkinek a lelkét átjárta már a megilletődés, amikor e kép előtt állott. Engedjék meg, hogy elmondjak valamit erről a képről, - amely oly csodálatosan fejezi ki az említett három kultúra fokán álló emberiség szellemi törekvését. - Azt akarom mondani, hogy a művész nem hiába ábrázolta a Madonnát felhő közepette, amelyből a gyermekhez hasonló angyalkák sokasága jön elő.

S most mélyedjünk el minden érzésünkkel ebbe a madonnaképbe. A finom érzésű ember sejti, kiérzi majd, hogy e képben egyéb is van, nemcsak az, amit a közönséges, profán értelem lel fel rajta. Vajon nem mondanak-e nekünk valamit ezek a Madonna körül lebegő felhő-angyalok? Valóban jelentőségteljeset suttognak lelkünknek, ha elmélyedve szemléljük őket: „Csodát látunk magunk előtt a szó igazi értelmében.” Es szavukat hallva nem hisszük többé, hogy a Madonna karján ülő gyermek a megszokott módon született ettől az asszonytól. A felhőbeli angyalok úgy jelennek meg csodálatosan, lebegőn, mintha most ébrednének életre, s a karon ülő gyermek csak a megsűrűsödött s jobban kikristályosodott kifejezése lenne a lebegő angyalalakoknak. Olyan ez a gyermek, mintha a felhőkből szállott volna az anya karjába, s nem anya szülte volna. Megérezzük a gyermek s a Szűzanya közötti titokzatos kapcsolatot. S ha felidézzük szellemünkbe ezt a képet, egy másik szűzanya képe merül fel előttünk: a régi egyiptomi Isis a gyermek Hórusszal. Titokzatos összefüggést sejtünk meg a keresztény Madonna és az egyiptomi Isis között, akinek templomára a következő szavakat írták: „En vagyok, aki volt, van és lesz, fátylamat halandó sohasem lebbentheti fel.” Amit a madonnaképpel kapcsolatban, mint csodát, csak jeleztünk, azt az egyiptomi mítosz is elmondja: Hóruszt nem fogamzás útján származtatja, hanem úgy hogy Ozirisz fénysugara Isisre esik. Íme, a szeplőtelen fogantatás egy neme: a Hórusz gyermek megjelenik. Láthatjuk, hogy húzódnak át a fonalak szinte földi összefüggés nélkül a mi korunkba.

És megint tovább megyünk a mi korunk kezdetére: elmélyedve tekintünk a csodálatos csúcsívesen épült gótikus dómra; lelkünk elé varázsoljuk mindazt, ami a középkori gyülekezetekben lejátszódott, ahol igazi hívők igazi papokkal álltak szemben. Vajon miként hatott a hívőkre ez a gótikus dóm a maga színekben pompázó ablakaival, amelyeken keresztültört a napsugár? A csodálatos, színekre bomló fény mintegy külső mása volt a világ keletkezésének mély titkairól beszélő papi hangnak. S a pap ismételten rámutatott arra, hogy a színes ablakon beáramló fényhez hasonlóan, az isteni lét egységes ereje egyes erősugarakban jut el az emberiséghez. A hívők érzékeikkel tapasztalták a fénytörést, lelkükben pedig életre keltették azt a szellemiséget, amelynek a fénytörés csak jelképe volt. A gótikus dómot áthatotta a lélek és az érzések ereje. - Most mélyedjünk el még jobban abba, amit így lelkünk elé varázsoltunk. Nézzük csak meg az egyiptomi piramisokat, ezeket a csodálatos építészeti alkotásokat! Nagyon meg kell erőltetnünk szellemünket, ha meg akarjuk fejteni a piramisok mondanivalóját. Fokozatosan fogunk rájönni arra, hogy miként jut a piramisokban kifejezésre a világmindenség, a Föld és az ember titka.

Látni fogjuk, hogy kifejezi azt, amit az egyiptomi pap a maga vallásának megfelelően érzett. Mindezekkel a jelenségekkel mélyebben foglalkozunk majd; most csak arra akarom a figyelmet felhívni, amit az egyiptomi pap érzett, s népével képekben közölt. Nagyon mély volt az egyiptomi bölcsesség. Vallási formákat öltött, s mert közvetlenül az ősrégi hagyományokból sarjadt ki, emlékezéshez volt hasonlatos. Az egyiptomi bölcs, amikor Szolónnal találkozott, joggal mondhatta: „á, ti görögök, egész életetekben gyermekek maradtok, a ti gyermeklelketekben semmi sem él az ősrégi, szent igazságból.” Az egyiptomi bölcs így mutatott rá az egyiptomi bölcsesség ősrégi voltára. Honnan származott ez a bölcsesség?

A jelenlegi emberiség elődei a mai Atlanti-óceán habjaival borított, egykori kontinensen éltek. Amikor a nagy atlantiszi özönvíz bekövetkezett, az atlantisziak tudásukat, a mai Európán át, keletre vitték. Európában a régi, atlantiszi bölcsesség emlékét az északi népek mítoszai őrzik. Az atlantisziak utódai az ősi indiai és perzsa kultúrát Ázsiába vitték, az egyiptomi bölcsesség azonban csak részben keletkezett ázsiai hatásra, másrészt közvetlen úton áramlott át nyugatról keletre, Atlantiszból Afrikába. Es vajon miféle bölcsesség volt az, amelyről az egyiptomi bölcs, mint ősrégi hagyományról beszélt? Ezt megtudjuk, ha a régi atlantiszi élet és a mai élet között lévő különbséget egy pillanatra szemügyre vesszük. Az atlantiszi időkben az embernek tompa szellemi látása volt. Olyan lényeket látott maga körül, akik ma is körülöttünk vannak ugyan, a mai ember azonban már nem veszi őket észre. A Földön nem csupán növények, állatok és ásványok vannak. Szellemi lények vannak körülöttünk, akik azonban csak szellemi szemmel láthatók. Abban az időben, a régi Atlantiszon, a szellemi látás normális emberi képesség volt; nemcsak a növények, állatok, ásványok voltak társai az embernek, hanem az isteni-szellemi lények is. Úgy élt velük együtt, mint manapság embertársaival. Akkor a nappal és éjszaka még nem különült el élesen egymástól. Ha az ember ma belemerül reggel asztráltestével és énjével a fizikai testbe2 fizikai tárgyakat észlel maga körül. Este pedig, amikor énjével és asztráltestével kiemelkedik fizikai testéből és étertestéből, sötétség veszi körül. Ilyen ma a normális ember élete. Atlantiszban, különösen annak első korszakában nem így volt. Ha az ember éjszaka fizikai testét elhagyta, nem sötétség terjengett körülötte, hanem szellemi lények világába lépett; úgy látta a szellemi-isteni lényeket, mint ma a húsból és vérből valókat. Baldur, Zeusz, Apolló korántsem kitalált, fantasztikus alakok, hanem valóságos lények kifejeződései, akik abban az időben, az atlantiszi korban, húsból és vérből való fizikai testet nem ölthettek magukra, mert legsűrűbb testük az átlátszó étertest volt. Éjszaka, amikor az ember elhagyta fizikai testét, ezek a magasabb lények, mint éterikus alakok, körülötte voltak, reggel pedig, mikor beszállt fizikai testébe, a valóságnak abba a világába került, amelyet ma egyedüli valóságnak tart; egy időre mintegy elhagyta az istenek világát, hogy a fizikai, testi lét világába szálljon alá; nappali és éjszakai észlelése nem határolódott el élesen. S ha a beavatott abban az időben az átlagembernek az ilyen isteni alakokról beszélt, ezek nem voltak ismeretlenek előtte. Mint ahogyan manapság ismerős emberekről beszélünk s néven nevezzük őket, úgy beszéltek az atlantisziak Wotanról, Baldurrról, stb., mert mint isteni, éterikus lényeket ismerték őket.

Az atlantiszi kivándorlók visszaemlékeztek az ősrégi bölcsességre és arra is, hogy egykor az ember miként szerezte tapasztalatait, és emlékezésüket magukkal vitték keletre; az egyiptomiaknál ez az emlékezés sajátos konstitúcióval kapcsolódott össze (ezért még bővebben fogjuk ismertetni) s ezen alapult az a biztos tudat, hogy az emberben szellemiség, tehát valami örökkévaló él s hogy a testet, amikor holttestté válik, elhagyja az isteni szellemiség. E tudat kifejezésre jut azokban a különböző képekben és közlésekben, amelyeket az egyiptomi pap a népnek adott, s amelyek a régi egyiptomi számára nem absztrakciók, hanem közvetlenül átélt igazságok voltak. Jellemezzük csak az egyiptomi ember érzéseit. Így gondolkodott: „íme itt látom magam előtt a holttestet, annak az embernek a porát, aki egy énnek volt a hordozója; tudom - mert ezt ősrégi hagyományból, elődeim élményeiből merítettem - hogy valami megmarad belőle, ami más világokba távozik. Ez - ami így megmarad belőle - nem teljesíthetné feladatát” - mondta a régi egyiptomi - „ha egyedül és kizárólag a szellemi világban élne, kell hogy egy összekötő kapocs keletkezzék a szellemi és a fizikai, földi világ között. Mágneses köteléket kell találnunk a halál után magasabb régiókba emelkedő lélek számára, amelynél fogva maradandóan él benne az az érzés, hogy ismételten meg kell jelennie és vissza kell térnie a Földre.”

A szellemtudományból tudjuk, hogy az emberiség maga gondoskodik arról, hogy a lélek egyre új megtestesülésekben térhessen vissza; tudjuk, hogy az embert a halál utáni szférákban, a kamaloka3 idejében, - amikor leveti magáról mindazt, ami földi -, bizonyos erők a Földhöz kötik. Ezek az erők megakadályozzák őt abban, hogy mindjárt a devahan4 régióiba szállhasson fel s ismételten lehúzzák új megtestesüléseibe. Ma azonban absztrakciókban élő emberek vagyunk és ilyesmiről elméleteket állítunk fel. A régi Egyiptomban ez hagyományként élt; az egyiptomi ellentéte volt a pusztán csak gondolkodó, elméleti embernek; érzékeivel akarta tapasztalni a lélek útját a holttesttől a magasabb régiókig és ezt a gondolatát építette bele a piramisba. A piramisba beleépítette a lélek útját, vagyis azt, hogy a lélek a test elhagyása után felemelkedik, lassanként megszabadul bilincseitől, majd a magasabb régiókba kerül. A piramis felépítésében a lélek földhöz-kötöttsége jut kifejezésre; titokzatos formáival a piramis a kamaloka képét adja - azt mondhatjuk, hogy a piramis a testtől elhagyott és magasabb régiókba emelkedő lélek külső szemlélettel észlelhető képe.

Es most menjünk tovább. Vizsgáljuk meg a régi egyiptomi hagyományok eredetét. Az atlantiszi időkben sok mindent látott még maga körül az ember, ami ma el van rejtve előle. Régebbi előadásokból tudjuk, hogy az ember éterteste az atlantiszi időkben nem kapcsolódott olyan szorosan a fizikai testhez, mint ma; az éterfej jóval túlterjedt a fizikai fejen. Az állatnál ez még ma is így van. Szellemi látással tapasztalhatjuk, hogy a ló éterfejének fénylő alakja a ló orra fölé tornyosul; hát még ha az elefánt ormánya fölé emelkedő sajátságos alakulatot láthatnánk. A régi atlantisziaknál is, az éterfej, bár nem ennyire, de jóval túlterjedt a fizikai fejen. Később az éterfej mindjobban belehúzódik a fizikai fejbe, úgyhogy az éterfej és a fizikai fej formája és alakja ma kb. fedi egymást. Viszont Atlantiszban a fizikai fej nem hasonlított még nagyon a mai emberfejhez, egyrészt, mert az éterfej nem egészen uralkodott rajta, másrészt pedig, mert a fejben működő erők akkor még külső erők voltak; a fej csak azután alakult ki, s eleinte még alacsonyabb- rendű, állati fejforma volt. 'Vajon milyennek látta nappal a régi Atlantisz lakója valamelyik embertársát? Hátrafelé húzódó homlok, nagyon előreálló fogak: az egész ember még állathoz hasonló. Ha azonban az ember este elaludt és szellemi látása elkezdődött, akkor tekintetét nemcsak erre az állati alakra irányította, hanem a fejből kiemelkedő, éterikus fejformára is, amely sokkal szebb volt, mint a mai emberi fejforma. Az éjszakai szemléletben elmosódott az állatiság képe és a maga szépségében az emberi alak emelkedett ki. Az atlantiszi szellemi látó még régebbi, olyan időkbe is visszanézhetett, amikor az ember még inkább állathoz hasonlított, de az emberhez tökéletesen hasonlító étertesttel volt kapcsolatban; ez az étertest sokkal szebb volt, mint a sűrűség erőihez idomult mai fizikai embertest. Amikor Egyiptomban a régi atlantiszi tudatra való emlékezés szimbólumát az emberek elé akarták állítani, az egyiptomi pap a következőket mondta népének: „Az atlantiszi időkben, az ébrenlét alatt saját lelketekkel láttátok az állati formájú emberalakot, - éjszaka azonban csodálatosan szép emberi feje nőtt ennek az emberalaknak.” Ennek az emlékezésnek plasztikai kialakítása a szfinx. Akkor értjük meg helyesen az óegyiptomi formákat, ha megtanuljuk, hogy nem önkényesen találták ki őket, hanem realitást tartalmaznak.

Szemlélődésünkben most ismét egy lépéssel tovább megyünk. Az egyiptomi piramist elhagyjuk és a görög templomhoz érünk. A görög templomot csak az érti meg, aki érzi, hogy a térben erők működnek. A görögöknek még volt ilyen térérzékük. Aki a szellemtudomány nézőpontjából tanulmányozza a teret, az tudja, hogy a tér igen differenciált valami s nem az az elvont üresség, amelyről átlagos matematikusaink és fizikusaink álmodnak. - A tér maga láthatatlan vonalakkal, erővonalakkal teljes, s ezek a vonalak ide-oda, fölülről lefelé, jobbról balra, egyenesen, koraiakban, mindenféle irányban haladnak. A teret átérezhetjük, érzéseinkkel áthatolhatunk rajta. Ha ilyen térérzékünk van, megértjük, hogy egyes régi festők miért festették le olyan csodás természeti hűséggel a madonnakép három, lebegő angyalalakját. A három angyal kölcsönösen tartja egymást, mint ahogyan az égitestek is a vonzási erővel tartják egymást a térben. Böcklin „Piéta” c. képe már egészen más. A kép egyéb kiválóságait nem akarom lekicsinyelni, de ha eleven térérzékünk van, az az érzésünk, hogy e különös angyali alakoknak minden pillanatban le kell esniük a földre. A régi festők a szellemi látásból megőrizték térérzéküket, a mi időnkben ez már veszendőbe ment.

Amikor a művészetben még élt a szellemi hagyomány, a térben ide-oda áramló, egymást kölcsönösen tartó erőkről még tudtak. Ilyen erőket éreztek azok, akiknek szellemében a görög templom gondolata megfogamzott. Nem okoskodták ki ezt a gondolatot, hanem érzékelték a téren áthúzódó erőket s a kőanyagot adták hozzá - anyaggal töltötték meg azt, ami szellemileg már megvolt. A görög templom tehát a térben működő erők materiális kialakítása a tér gondolatának a kikristályosodása a szó legtisztább értelmében. E ténynek igen fontos következménye van. A görög művész materiális formában alakította ki a térbeli erőket, s ezzel alkalmat adott az isteni-szellemi lényeknek az anyagi forma felhasználására. Nem szóbeszéd, hanem valóság, hogy abban az időben a görögök istene leszállt a templomba, hogy fizikai téren, emberek között éljen. Mint ahogyan a szülők a fizikai formát, a testet bocsájtják a gyermek rendelkezésére, hogy a szellemiség a fizikai téren élhessen, úgy a görög templomnál is valami hasonló történt. A görög művész alkalmat adott arra, hogy isteni-szellemi lények a templom épületébe költözzenek és megtestesüljenek benne. Az isten jelen volt a görög templomban. Ez a titka a görög templomnak. A görög templomban, vagy messze körülötte egy embernek sem kellett jelen lennie ahhoz, hogy a templom ne legyen üres, mert az isten csakugyan jelen volt benne. Ezt átérezte mindenki, aki a templom formáit helyesen élte át.

A fejlődésnek egy nemét mutatja már a román templom, különösen azt, amelyikben kripta van. A piramis a lélek halál utáni útját ábrázolja s külső, építészeti formája a szabaduló léleknek. A görög templom a fizikai téren szívesen időző, isteni lélek kifejezése. A román templomnak kriptája van, s alaprajza a keresztet idézi, amelyen a halott Jézus teste függ. Az emberiség a szellemi szférákban magasabb tudathoz emelkedett. A kamaloka-idő földhözkötöttségét ábrázolja a piramis; a fizikai forma és a halál feletti győzelmet fejezi ki a kereszt, amelyen a halott Jézus függ. Ez a kereszt a halál feletti győzelemre, Krisztusra kell hogy emlékeztessen.

Ismét egy lépéssel tovább megyünk, és a gótikus dómhoz érünk. A gótikus dóm a hívők gyülekezete nélkül nem tökéletes. Ha mindazt át akarjuk érezni, amit a gótikus dóm magába rejt, kapcsolatba kell hoznunk a csúcsíveket az imára kulcsolt kezekkel és azokkal az érzésekkel, amelyek ebben a mozdulatban jutnak kifejezésre és felfelé áramlanak. Ezek az érzések már nem a halál felett aratott szellemi győzelem emlékét ünnepük, mint a kriptában, hanem a halál felett már a testben győzedelmeskedő lélek diadalmas érzései. A testben győzedelmeskedő lélek beletartozik a gótikus templomba, amely nem tökéletes, ha ilyen érzések nem áramlanak rajta keresztül. A görög templom az isten teste s a maga egyedül- valóságában is tökéletes. A gótikus templom hívja a gyülekezetei: nem templom, hanem dóm. A dóm, ugyanaz a szó, mint ami a „tűm” képzőben fejeződik ki, mint pl. abban a szóban: ,,Menschentum, Volkstum”. Az orosz duma szónak is ez az alapja. Egy dómban, vagy „Tum”-ban az egyes tagok közösségbe gyűlnek össze.

Így látható, hogy az emberi gondolat és érzület idővel tovább fejlődik, s lassanként a mi időnkbe érünk. Látjuk majd, hogy a fejlődés erői nemcsak a föld felett húzódnak, hanem a „felszín alatt” titokzatos, ezoterikus áramlatok vannak. S úgy látszik, hogy ami a jelenlegi kultúrában fejlődik ki, az újra- testesülése annak, amit az emberiség Egyiptomban fogadott magába. S e ponton egy gondolattal fejezzük be mondanivalónkat. E gondolat halványan sejteti a titokzatos összefüggéseket.

Mi a lényege mai kultúránk materializmusának? Jellemezzük csak ezt a materializmust. Az emberek legtöbbje elvesztette a hit és a tudomány közötti harmóniát, megbékélést, s amikor a mai ember a szellemiségre akar feltekinteni, mi jellemzi őt legjobban? Hogy semmit sem lát! A durva fizikai anyagot látja; csakis erről tudja, hogy realitás, hogy valóban jelen van s így a szellemiség tagadásához is eljut. Azt hiszi, hogy az ember léte beteljesedett, amikor holtteste a porban fekszik; hiszen nem látja, hogy a halottból felemelkedik valami a szellemi világokba. Vajon származhat-e ez a mai felfogás az Egyiptomban elvetett magból? Igen. Hiszen az egyiptomi korban szilárdan hittek a lélek halál utáni életében. A mai felfogás valóban az Egyiptomban elvetett mag gyümölcse, mert a kultúra nem olyan, mint a növényvilág, ahol hasonló magból mindig hasonló növény fejlődik ki. A kultúrában az egyik értéket felváltja a másik, amely látszólag nem hasonlít az elsőhöz - és mégis lehet közöttük bizonyos mélyebb, finomabb hasonlóság.

A mai ember tekintete a fizikai testhez van láncolva, ezt a fizikai testet valóságnak tartja, s nem tud a szellemiséghez felemelkedni. Ezek a lelkek, akik ma szemükkel a fizikai embertesteket nézik, s akik nem tudnak a szellemiséghez felemelkedni, valamikor a régi néptörzsekben élték át megtestesülésüket, mint görögök, rómaiak, vagy részben egyiptomiak. Lelki világunk jelenlegi tartalma az előző inkarnációkban magunkba fogadott gondolatoknak és érzéseknek az eredménye.

Képzeljük el lelkünket a régi egyiptomi testben. Képzeljük el, hogy lelkünk a halál után a piramison keresztül visszatér a magasabb szférákba, - de testünk múmiaként megmarad. Ennek ezoterikus következménye volt. A léleknek mindig le kellett néznie a fizikai világra. A gondolatok megrögződtek, megcsontosodtak, megkeményedtek, beleragadtak a fizikai világba. Az egyiptomi léleknek a halál után, a szellemi szférákból, le kellett néznie mumifikált testére, ezért gyökeresedett meg benne az a felfogás, amely a fizikai test realitását sokkal magasabb rendűnek hiszi, mint amilyen a valóságban. Képzeljék el, hogy akkori lelkükben élnek; lenéztek a múmiára. A fizikai forma gondolata megrögződött és ezt a gondolatot inkarnációkon keresztül magunkban hordoztuk. Ma ez a gondolat abban nyilatkozik meg, hogy az emberek nem tudnak elszabadulni a fizikai testformától. A materializmus, mint gondolat, a holttestek bebalzsamozásának érett gyümölcse.

Így látható a gondolatok és érzések hatása megtestesülésről megtestesülésre. Eddigi fejtegetéseink csak sejtetik, hogy a kultúrák a megtestesüléseken keresztül miként élnek tovább s miként jelennek meg egészen új formákban; mai fejtegetéseinkkel csak sejtetni akartuk, hogy milyen titkos szellemi kapcsolatok vannak az emberiség fejlődésében.

Ma csak fel akartuk vázolni, milyen kérdésekkel fogunk a továbbiakban foglalkozni. Tekintetünket azok felé a legmagasabb régiók felé fogjuk fordítani, amelyekbe az egyiptomi papnak betekintése volt; foglalkozni fogunk az ember lényével, céljával és rendeltetésével és meg fogjuk érteni, hogyan oldódnak meg a rejtélyek, ha követjük azt a fonalat, amely az egyik kultúrkorszak gyümölcseit a következőben, titokzatos módon, ismét megjelenteti.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként