Széleskörű témánkban úgy tudunk majd legjobban elmélyedni, ha mindenekelőtt bensőséges képet alkotunk arról az ellentétről , amely azonnal elénk tűnik, mihelyt a világmindenséget és a Földet kapcsolatba hozzuk egymással. A két ellentétes tényező: egyik oldalon a szellemiség-lelkiség, a másik oldalon pedig a fizikai anyag. Megpróbáljuk ezt az ellentétet egy a mai ember számára többé-kevésbé rejtélyes jelenséggel, a régi egyiptomi világnézethez és életmódhoz kapcsolódó ún. templomi alvással megvilágítani. A templomi alvás azon a másik sajátságos tényen alapszik, hogy az egyiptomi papi bölcs és általában az ősi kultúrájú emberiség tudott a bölcsesség meg az egészség és a gyógyítás közötti szoros kapcsolatról. A bölcsesség és az egészség, a tudomány és a gyógyítás művészetének bensőséges kapcsolatáról a mai embernek, a régiekkel ellentétben, nemigen van fogalma; a szellemtudomány feladata, hogy az emberiséget ismét a szellemiség fogalmához vezesse s így a bölcsesség a gyógyítással és az egészséggel ismét közelebbi kapcsolatba kerüljön. Fejtegetéseinknek ezen a pontján visszaemlékezünk a tegnapi előadásomban mondottakra. Visszaemlékezünk arra, akire gondolnunk kellett, lelkünk elé idéztük a Madonna képét a gyermekkel, - Raffaello Szixtuszi Madonnáját - visszaemlékezünk a régi Isisre a Hórusz-gyermekkel. Ő az az istennő, akinek a templomára ezt írták: „Én vagyok aki volt, van és lesz - fátylamat halandó sohasem lebbentheti fel.” Isis istennőt titokzatos összefüggésbe hozták minden gyógyítással, sőt a gyógyítás terén valósággal az egyiptomi papok tanítójának tartották. Sajátságos módon, még az ókor utolsó időszakaiban is beszéltek Isisről; figyelmeztették az embereket arra, hogy Isis kiváltképpen érdeklődött a gyógyítás, az emberek egészsége iránt még akkor is, amikor már a Földről a halhatatlanok közé került. Mindez rejtett összefüggésekre utal.

Varázsoljuk lelkünk elé az egyiptomi papok gyógymódjához tartozó templomi alvást. Ha abban az időben valaki beteg volt, nem kezelték külső gyógyszerekkel (ilyen gyógyszer különben is igen kevés volt még, s ezt a néhányat is csak ritka esetekben alkalmazták), hanem a betegeket legtöbbnyire a templomba vitték és ott elérték, hogy alváshoz hasonló állapotba merüljön. Ez azonban nem volt közönséges alvás, hanem egy felfokozott, az alvajáráshoz hasonló, úgynevezett somnambul-alvás, amelynek során az alvó nemcsak zűrzavaros álmokat, hanem valóságos látomásokat élt át.

Az alvó a szellemi világban éterikus alakokat látott s a papi bölcsek hatni tudtak ezekre az éterikus képekre; vezetni és irányítani tudták ezeket a képeket. Amikor már a beteg a templomi alvás állapotába merült, a gyógyításhoz értő pap mellette maradt, s amikor a somnambul-alvás bekövetkezett és a beteg már éterikus alakok világában élt, a pap a maga beavatásából származó erővel és hatalommal irányította az egész alvási állapotot. (A beavatott ilyen hatalomra csak a régi időkben tehetett szert, mert akkor még megvoltak hozzá a ma teljességgel hiányzó, vagy csak igen ritkán megtalálható feltételek.) Az egyiptomi pap úgy formálta és alakította az éterikus lényeket és látomásokat, hogy valóban az alvó elé varázsolódtak a régi Atlantisz istenalakjai. Ezeket az isteneket a különböző embercsoportok már csak emlékezetükben őrizték meg. Ennek az emlékezésnek a jelei megtalálhatók pl. a germán, az északi és a görög mitológiában. Az egyiptomi pap a templomi alvónak mintegy a lelke elé varázsolta az isteneket, s közülük főleg azokat, akik a gyógyítás princípiumával voltak kapcsolatban. A beteghez nappali tudatállapotban nem közvetíthették volna az ilyen erők hatását. Ez csak ilyen somnambul-alvás alatt történhetett meg. A papi bölcsek úgy irányították a templomban alvó beteg áloméletét, hogy az éterikus látomások hatalmas erőket szabadítottak fel s ezek az erők rendezték és harmonizálták a beteg életerőinek rendellenességét és diszharmóniáját. Az én-tudat letompítása tette lehetővé ezt a folyamatot. A templomi alvásnak tehát igen reális jelentősége volt. A templomi alvás mutatja, hogy a papi bölcsek gyógyító működését tulajdonképpen miért hozzák azzal a bölcsességgel kapcsolatba, amelyet csakis beavatással lehetett megszerezni. Ez az összefüggés teljesen világos, hiszen éppen a papi bölcsek voltak azok, akik a régi szellemi látás felélesztésével bölcsességükbe magasabb erőket vettek fel a szellemi világból, ahol a különböző szellemiségek közvetlenül hatnak egymásra. Ilyen módon jutottak ahhoz a képességhez, hogy egyik szellemiség hatását a másikhoz közvetítsék. Így került egyáltalában a bölcsesség az egészséggel olyan bensőséges kapcsolatba.

A régi időkben tudták, hogy a szellemiséghez való felemelkedés gyógyító tényező, s igen jó lenne, ha az ilyesmit az emberek ismét megértenék, mert akkor az antropozófiai mozgalom misszióját is megértenék. Hiszen ez a misszió éppen abban rejlik, hogy a szellemtudomány az embert a szellemi világokba vezeti, hogy betekinthessen oda, ahonnan egykor leszállt.

Bár a jövőben senki sem fog az emberre somnambul-alvást bocsátani s öntudatát mindenki teljes épségben megtarthatja, a hatalmas spirituális erő mégis hatni fog az ember természetére, s a bölcsesség, a magasabb világok látása ismét előnyösen befolyásolja majd az ember természetének belső rendjét és egészségét. Ma a szellemiség és a gyógyító erők közötti összefüggés úgy el van rejtve, hogy az ember valamilyen mélyebb misztérium-bölcsesség beavatása nélkül nem sokat tud róla: a finomabb jelenségeket meg sem figyelheti. A dolgok mélyére tekintve azonban tudjuk, hogy a gyógyulás néha a legbensőbb feltételektől függ. Tegyük fel, hogy pl. valaki megbetegszik s a betegségét benső okok idézik elő, tehát nem combtörésről vagy gyomorrontásról van szó, mert ezeknek külső okaik vannak. Ha mélyebben akarunk a gyógyulással kapcsolatos kérdésekbe behatolni, csakhamar belátjuk, hogy az olyan embernél, aki sokat és szívesen foglalkozik matematikai fogalmakkal, a gyógyulásnak egészen más feltételei vannak, mint annál, aki nem szívesen foglalkozik ilyesmivel. Ez a tény azt mutatja, hogy az ember szellemi élete és külső egészségének feltételei között milyen különös összefüggés van. Ne gondoljuk azonban, hogy a matematikai gondolkodás gyógyítja meg az embert. Szabatosabban kellene megfogalmaznunk a dolgot: a gyógyítás más feltételeire van szüksége annak az embernek, aki matematikai fogalmak felvételére képes, mint annak, akinek ez a képessége hiányzik. Tegyük fel, hogy két ember ugyanabba a betegségbe esik. A valóságban ez nem fordul ugyan elő, de most tételezzük fel. Az egyik mit sem akar tudni a matematikáról, a másik behatóan foglalkozik vele. Bekövetkezhet az az eset, hogy a nem matematikust teljes lehetetlenség meggyógyítani, míg a másik megfelelő eszközök segítségével visszanyerheti egészségét. Ez valóban megtörténhet.

Vegyünk egy másik példát! Az egészségnek egészen más feltételei vannak két olyan embernél, akik közül az egyik ateista, a legrosszabb értelemben, a másik pedig mélységesen vallásos. Itt is megtörténhet az, hogy ha mindkettőt ugyanaz a betegség éri s mindkettőnél ugyanazokat a gyógyítási eszközöket alkalmazzuk: a vallásos meggyógyul, de a másik nem. Ezek az összefüggések a mai gondolkodás számára - legalábbis a legtöbb embernél - lehetetlenségnek látszanak, pedig valóban fennállnak.

Vajon mi ennek az oka? E jelenségnek az az alapja, hogy az emberi természetre egészen másképpen hatnak az érzékietektől mentes, mint az érzékelésen alapuló fogalmak. Képzeljék el, hogy milyen különbség van a matematikát gyűlölő és a matematikát kedvelő ember között. Az egyik ezt mondja: „Minek törjem a fejem ezen, mikor nekem csak az kell, amit érzékeimmel érzékelhetek.” Pedig nagyon hasznos az ember legbensőbb lénye számára, ha a szemmel nem látható fogalmakban él; és éppen ilyen hasznosak a vallásos fogalmak is, mert ezek is olyan tényezőkre vonatkoznak, amelyek nem kézzelfoghatók, egyszóval érzéklet-mentesek. Ezek a szellemiség térhódításával ismét erősen hatnak majd a pedagógiára. Vegyük csak pl. azt az egyszerű fogalmat, hogy 3x3=9. A gyermekek a legjobban akkor tudják ezt a fogalmat kialakítani, ha érzékletmentes. Nem jó túl sokáig 3x3 babot egymás mellé tenni, mert akkor nem tudnak a fizikai képen felülemelkedni. Ha azonban a gyermekeket hozzászoktatjuk, hogy talán először rövid ideig az ujjaikon számoljanak, de azután a számolást tiszta gondolkodással, matematikailag kövessék, akkor ez jó hatással van a gyermek egészségére és benső világának rendjére. Hogy a mai időkben mennyire nem értik az ilyesmit, azt abból látjuk, hogy a pedagógiában ennek éppen az ellenkezője történik. Vajon nem vonult-e be iskoláinkba a számológép, amely mindenféle golyókkal a fizikai szem számára nyilvánvalóvá teszi az összeadást, és kivonást, stb.? Amit pusztán a szellemmel kellene felfogni, azt ilyen módon akarják fizikailag szemléltetni. Lehet, hogy ez így kényelmes, aki azonban ezt jó pedagógiának tartja, az semmit sem tud a szellemiség erejében gyökerező mélyebb értelemben vett gyógypedagógiáról. Az olyan embert, akit gyermekkorától kezdve hozzászoktattak az érzékelésen alapuló fogalmakhoz, idegrendszerének betegessége miatt nem lehet olyan könnyen meggyógyítani, mint azt, aki ifjúságától kezdve érzékeléstől mentes fogalmakhoz szokott. Minél inkább függetlenítjük gondolkodásunkat az anyagi dolgoktól, annál könnyebben gyógyulhatunk meg. Ezért volt szokásos a régi hagyományok idejében, hogy mindenféle jelképes formát, háromszöget, számkombinációt tartsanak az ember elé; ennek többek között az volt a célja, hogy az ember a felrajzoltak puszta szemléletén felülemelkedjék. Ha egy háromszöget magam elé teszek, s csak megnézem, ennek semmi különösebb haszna nincs. Ha ellenben az ember magasabb hármasságának jelképeként fogom fel, akkor egészségesen hat szellememre. És most gondoljunk arra, hogy a szellemtudomány a szellemiség látásához vezeti az embert: a Földön lejátszódó történésektől visszafelé a régi Holdon, Napon és Szaturnuszon lejátszódó jelenségekhez. Fizikai szemünkkel ma nem láthatjuk az akkori eseményeket, fizikai kezünkkel nem nyúlhatunk fel a régi Holdhoz, régi Naphoz. Ha azonban a külső, fizikai mankók segítsége nélkül emelkedünk fel ezekhez a régmúlt jelenségekhez, akkor olyan fogalmakhoz jutunk, amelyek egész életünkre és testiségünkre is kiegyenlítően, harmonizálóan hatnak. Így a szellemtudomány ismét olyan hatalmas, átfogó, gyógy-tényező lesz, mint amilyen a régi egyiptomi papok kezében volt, azzal a különbséggel, hogy az ő gyógyításuk - miként a templomi alvásnál is - még az én letompítását tette szükségessé.

A spirituális világnézet az egészségre üdvösen hat. Természetesen sokan tehetnék azt az ellenvetést: hát az antropozófusok mind egészségesek, nincsen közöttük beteg egy sem? Tisztában kell lennünk azzal, hogy alapjában véve az egyes ember nemigen tehet az egészségéről és betegségéről. A betegségek okainak nagy része az egyes személyiség hatáskörén kívül esik. A legegészségesebb fogalmaink lehetnek, amelyek, ha teljesen egészséges feltételek közepette élhetnénk, sohasem okoznának belülről származó betegséget; de vannak más rejtett kórokozók is s ezek fölött nincs hatalma a mai individuális embernek; pl. az átöröklés, az emberek hatása egymásra, a természetellenes környezet, stb. Ezek mind olyan dolgok, amelyek rejtett módon, külső okai a betegségeknek; mindezeket csak az idők folyamán lehet antropozófiai gondolkodásmóddal elhárítani. Még ha azt látjuk is, hogy manapság a belsőleg legegészségesebb emberek is betegek, sőt súlyosan betegek lehetnek, akkor sem szabad ebben annak a bizonyítékát látnunk, hogy a szellemtudomány az évszázadok folyamán (évszázadokat mondok, s nem évezredeket) nem lesz jó hatással az emberiség egészségére. Hiszen a szellemi megismerés megmutatja a jövőt, amikor a spirituális bölcsesség belső és külső feltételeinek megteremtésével megszűnnek a betegségek belső okai. Külső okok mindig lesznek, ezek csak a szellemtudománynak megfelelő gyógyítás elterjedésével háríthatok el. Láthatjuk, hogy ha a szellemiség hatását igazán megértjük, megvilágosodik a templomi alvás rejtélyessége is.

Mik voltak tehát azok a gyógyító hatású erők, amiket az éterikus látomásokkal a templomban alvó elé varázsoltak? Az atlantiszi istenek képei, akiknek éterikus alakját mi magunk is ismertük, amikor fizikai testünket elhagyva, az éterikus szellemi látás állapotában, az ő körükben éltünk.

S ha még messzebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, jóval az Atlantisz előtti időkbe, abba a korba érünk, mikor az ember mai individuális fejlődésének kezdetén állt. Ezt a kort lemuriai korszaknak nevezzük.6 Az atlantiszi földrészt, ahonnan a népek Afrikába, Európába és Ázsiába vándoroltak, hatalmas vízkatasztrófa tette tönkre. Lemuriát, azt a földrészt, ahol az emberiség az atlantiszi kor előtt élt, vulkanikus tűzkatasztrófa pusztította el. A lemuriai kor volt az a kor, amikor az ember az én-tudatot először szerezte meg. Hatalmas impulzus ez az emberiség fejlődésében. Mivel szerzi meg az ember a maga én-tudatát? Általában igen nehéz a mai materialista gondolkodással az emberiség e régi állapotát elképzelnünk. Ha a lemuriai embert úgy képzelnénk el, mint amilyen a mai - húsból, vérből, csontból és izomból valónak -, egészen hamis képet kapnánk. Az akkori embernek sokkal lebegőbb, puhább az alakja; szinte teljesen folyékony Az, ami később izommá, csonttá lett benne, csak az idők folyamán szilárdult meg.

A lemuriai korban az emberi szaporodás egészen más volt, mint ma. Az ember abban az időben nem annyira a Földön, mint inkább a Föld környezetében élt, amely nemcsak tiszta levegővel, hanem mindenféle gőzökkel volt telítve. Az ember valóságos levegőalak volt, a külső áramlatok keresztül vonultak rajta. Szinte a formáját folytonosan változtató mai felhőhöz hasonlíthatjuk, csak éppen szilárdabb és határozottabb volt az alakja. Ekkor jön létre először az, amit ma nemeknek nevezünk. Az emberi fajban ebben az időben váltja fel a régi nem nélküli szaporodást a nemiségen alapuló szaporodás. Ez természetesen millió és millió évvel ezelőtt történt.

A nemiségen alapuló szaporodással együtt kerül az én első csírája az emberiségbe. Azelőtt az embert egészen más hatások késztették arra, hogy magából önmagához hasonlót hozzon létre; a körülötte lévő szférából származó, külső hatások indították erre. Ez abban az időben volt így amikor az embernek még nem volt énje, amikor még tudata a tompa szellemi látás állapotában volt s úgyszólván még teljesen az istenség ölében nyugodott. Nem tudta még azt mondani: „én vagyok”. Látta, hogy tettei hatnak környezetére, saját létét is mintegy a környezetében érezte; nem tudta azt mondani: „én itt vagyok”, hanem azt mondta: „környezetemnek köszönhető a létem”. Az élő Föld ölében nyugodott s az eleven földerők áramlottak át rajta. Amikor még nem voltak egészségre káros erők, akkor nem volt még betegség, még halál sem, mai felfogásunk értelmében. Csak amikor a nemiségen alapuló szaporodással együtt énjét is megkapta az ember, akkor került a betegség és a halál az emberiségbe. Ha minderről helyes képet alkotunk, azt kell mondanunk: akkor az emberi lény nem egy hozzá hasonló lénytől termékenyült meg, hanem a mai lélegzéshez hasonlóan vette fel magába környezetének anyagait; s környezetében benne voltak a megtermékenyítés erői. Ami így beléje hatolt, az megtermékenyítette őt s arra késztette, hogy önmagához hasonlót hozzon létre. Ezek az erők mindig egészségesen hatottak mind az emberre magára, mind hozzá hasonló utódjára. A régi egyiptomi papok tudták ezt és így gondolkodtak: minél régebbi állapotokba vezetjük vissza az ember látását, annál közelebb hozzuk őt azokhoz a feltételekhez, amelyek közepette nincs betegség. Már a régi atlantiszi istenalakok látása is gyógyítóan hatott, hát még mikor a pap a látomásokat úgy irányította, hogy az alvó látta maga előtt azokat az ősrégi emberalakokat, akik nem hozzájuk hasonló lénytől, hanem környezetüktől termékenyültek meg. A templomi alvás állapotában fekvő beteg maga előtt látta azt a nőalakot, aki hozzá hasonló lény megtermékenyítése nélkül magához hasonlót hoz létre. Előtte volt az asszony a gyermekkel, a szűziesen szülő nő, az istennő, aki a lemuriai időkben társa volt az embernek, s aki közben eltűnt az emberiség szeme elől. Őt nevezték a régi Egyiptomban Szent Isisnek. Az emberiség normális körülmények között csak abban az időben láthatta őt, amikor még nem volt halál; a normális tudatállapotú ember akkor társa volt az ilyen istenalaknak, aki körülötte lebegett és utódját szűziesen hozta létre. Az egyiptomi papok azt mondták, hogy amikor Isis az istenek körébe távozott s már nem volt látható társa az emberiségnek, még mindig érdeklődött a szellemi világból az emberek egészsége iránt. S ha az emberrel abnormális módon, mint pl. a templomi alvás útján, a régi istenalakokat, a szent Isis képét szemléltették, akkor az istennő még mindig gyógyítóan hatott, mert ő az a princípium, amely már benne volt az emberben, mielőtt az embert a halandó burok vette volna körül. Fátylát halandó sohasem lebbentheti fel, mert ő az, aki itt volt, mielőtt még a halál egyáltalán a világon lett volna. O az, aki az örökkévalóságban gyökerezik, ő az a magasztos szent lény, akit majd megtalál az emberiség, ha ismét elmélyed a spirituális bölcsességben. Láthatjuk tehát, mi maradt fenn és mi él a szűz anya s a gyermek csodálatos szimbólumában, - a szellemtudomány talaján állva, teljes erővel kimondhatjuk: a gyógyító madonnaképben. Mert a madonnakép - az említett határok között - gyógyszer. Ha kellő elmélyedéssel nézzük, úgy hogy a lélek az alvás folyamán ennek utóhatását is érzi és álmodni is tud a madonnaképről, akkor még ma is gyógyító erővel hat.

De vajon hol voltak a megtermékenyítés erői abban az időben, amikor az embert még nem hozzá hasonló lény termékenyítette meg?

Képzeljék el a Földet, mint szilárd magot, amelyet mindenféle nyúlósan folyékony, bugyborékoló szubsztancia és vízgőz vesz körül. Benne félig folyékony képződmények és ezekben a lemuriai ember. A Föld testét besugározta ugyan a Nap, de nem volt emberi szem, amely láthatta volna, mert a testi érzékszervek ebben az időben még nem fejlődtek ki. A Nap azonban keresztülhatol a köd- és felhőburkon s a Föld a napsugarakkal a megtermékenyítés erőit is felveszi magába. Amit az emberi lény így magába szív, az a Naphoz tartozó, láthatatlan szellemi lényekből áramlik a Földre. Földünket tehát kívülről beragyogja az akkori ember számára még láthatatlan Nap, de nemcsak a hősugarak érik a Földet, hanem ezekkel egyidejűleg az az erő is, amely ma a megtermékenyítésben él. Ilyen a kapcsolat ebben a korban a Nap és a Föld között. Azt az erőt, amely a nemiség nélkül szaporodó emberre hatott, s amely mint a Nap terméke az egész Földet elárasztotta, a régiek férfierőnek érezték. - A lemuriai korszak legelső idejében ilyenek voltak az állapotok.

S most még régebbi időkbe, az ősrégi múltba megyünk vissza. Akkor megint egészen más viszonyok uralkodtak. A Nap teste, amely azóta elszakadt Földünktől, akkor még kapcsolatban volt a Földdel. (Előzőleg, tehát egy még előbbi korban pedig a kettő: a Föld és a Nap teljességgel egy test volt.) A Nap és a Föld közös testében még minden finomabb szubsztancia és éteriség bizonyos módon összefüggött egymással. A Nap a Földdel piskóta-alakban függött össze, mégpedig úgy, hogy az egyik rész, a kisebbik golyó (ti. a Föld és a Hold) a Napon csüngött. Képzeljük el tehát a Napot, mint egy nagy éterikus testet s vele összefüggésben a Földet a Holddal. A sugárzó erők még egymásba áramlottak, a Napról a Földre, a Földről a Napra, mert a kettő még egy test volt.

Hogy ennek a fejlődésnek mi volt az értelme, azt a legjobban úgy tudjuk megérteni, ha felvetjük a kérdést, hogy vajon mi történt volna, ha a Nap, miután elszakadt a Földtől teljesen el is fordult volna tőle, ha sugarait és áramlásait nem küldte volna többé a Földre, s ha a Föld elválása után mindjárt egészen magára maradt volna. A Földön minden élet elszáradt, megcsontosodott, megmerevedett volna. A Nap termékenyítő hatásának meg kellett maradnia. A Nap és a Föld együttműködését két princípium együttműködésének kell tekintenünk: az egyik a megsemmisüléshez, a megmerevedéshez vezet, a másik feltüzel s folytonosan fejlődő életet ad. Es így volt ez később is. A Napról mindig fejlődő élet áramlott.

S most egy még előbbi korba érünk vissza, midőn a két test, - a Nap és a Föld - még teljességgel egy test volt, s a Nap és a Föld erői egészen összefolytak. Földünk különböző fejlődési fokozatain mentünk végig. Az ősrégi múltban a Föld még benne van a Nap testében, még egy a Nappal; a második korban a Föld már csak laza kapcsolatban van a Nappal, a harmadikban a két test teljesen elválik egymástól. Az én tulajdonképpen csak ebben a harmadik korban kerül az emberbe és ekkor jelenik meg először a nemiségen alapuló szaporodás is. Azután a negyedik korszak következik, az atlantiszi kor és végül az Atlantisz utáni kor, a mi korunk, amelyben élünk.

Ha mélyebben belelátunk a kozmikus események szövevényébe, tudjuk, hogy a külső, látható történések szellemi lények hatására jönnek létre. Wamikor a Nap és a Föld egy test volt. (A Hold fejlődéséről később még beszélünk.) Akkor ezt a közös testet egységesen működő isteni-szellemi lények hatották át. Olyan magasztos szellemi lényekre volt szükség, akik az akkor még osztatlan erőkön uralkodni tudtak.

És most gondoljunk a fejlődés egy további szakaszára, amikor a Nap teste kivonul az egységes testből. Mi történik ekkor? A Nappal együtt a legmagasabb lények és a legfinomabb szubsztanciák távoznak el; ezután már csak kívülről hatnak a Földre. A Nap lakói: a tulajdonképpeni életet, az önmagát- szító-életet adományozó lények; a földi téren pedig azok a lények laknak, akik, ha egyedül maradnának, megsemmisülést, megmerevedést, sötétséget hoznának létre. E második stádiumban tehát világosság és sötétség működik együtt.

A Föld fejlődésének harmadik stádiumában kapja meg az ember az ént. Megkezdődik számára az a korszak, amikor öntudatos énje már benne lakik. Az öntudatos ént főleg az ezzel ellentétes, én-nélküli állapot hozza felszínre: az emberi tudat mindinkább váltakozik a világosabb és sötétebb állapot között; az egyiket a Naptól, a másikat kiváltképpen a Földtől kapja. Az énnek, - ennek az örök magnak - váltakoznia kell két megjelenési forma között: hol örök, hol pedig a születés és a halál törvényszerűségének alávetett alakjában jelenik meg. Azok a lények azonban, akiknek az emberrel ellentétben állandóan megvan az énjük, kiválnak a Föld testéből. Elsősorban a megtermékenyítést előidéző lény távozik, s főleg ő az, aki a Napon tartózkodik. Az állandóságot, maradandóságot fenntartó lény pedig a Holddal távozik. A Nap és a Hold lassanként elválnak a Földtől. A Nappal együtt távoznak mindazok a lények, akik, ha a Földdel egyesülésben maradtak volna, az élet rohanó iramát idézték volna elő; a Holddal azok az erők vonulnak el, amelyek megkeményedést, megmerevedést okoztak volna, s állandóan megtartják alakjukat. A Föld mintegy a középen van a kettő között. A földi ember tevékenységét tehát váltakozva befolyásolják az egyik oldalon a Nap, a másik oldalon pedig a Hold erői. Az ember volt társai a Napra és a Holdra távoztak.

A negyedik korszakban olyan társai vannak az embernek, akik már az éterikus, isteni testiségig sűrűsödtek, s akik bizonyos vonatkozásban alá vannak vetve az emberi gyöngeségeknek. Ezek az éterikus istenek. Az atlantiszi idők folyamán együtt él velük az ember. Az Atlantisz utáni időkben elszakad ezektől is; teljességgel kint áll a fizikai világban; mintegy becsukódott mögötte a magasabb szellemi világokba vezető kapu.

E régi időkből azonban maradt benne valami emlékezésféle a szellemi világokra. És az ismétlődés törvényénél fogva az ember megismerésében kerül felszínre fokozatosan mindaz, amit azelőtt átélt. Valamikor átélte az egyes korszakokat, s az egyes korszakokban különböző volt a viszony közte és az egyes istenek között - most ezeken a korszakokon ismétlésként még egyszer végigmegy . A nagy atlantiszi özönvíz után az ősrégi indiai kultúrkorszak következett.7 Az emberek lelkükben, szellemükben még egyszer átélték azt az időt, amelyet a magasztos istenekkel együtt töltöttek el s amelyben a Nap és a Föld még együtt volt.

Az Atlantisz utáni első korban az ember átélte azt a magasztos istenséget, aki hajdan minden létezőt kormányzott és vezetett, s ezt az istenséget azzal a névvel illette, amely a későbbi időkben hagyományként maradt fent: Brahman, a mindenséges-egy. Ezt az istenséget tisztelték az ősrégi indiai kultúrában, aki valóban itt volt egyszer az emberek között - mert a földfejlődés első korszakában az ember társa volt Brahmannak -, az indiai ember magasztos absztrakciókban élte őt át.

Az Atlantisz utáni második kultúrában pedig a vázolt második világfejlődési korszakot élte át az ember , amikor a Nap mindent éltető erői és a sötétség erői elváltak egymástól. Ezért a második kultúra embere isteni kettősséget érez. Vallásos megismerésében ismétli azt, ami egykor magában az életben jutott kifejezésre. Es ez a kettősség megmaradt, amikor az Ormuzd és Ahrimán (a jó és a tagadó istenség) közötti ellentét, mint perzsa kultúra kialakult. E kultúrában az emberek ismételten átélték - de most megismerésükben - azt, amin egykor valóban keresztülmentek.

Es azután az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorban elérkezett az emberiség visszaemlékezésében ahhoz az időhöz, amikor a Nap és a Hold eltávozott a Földtől. A Nap megtermékenyítő erőivel, a Hold pedig (az embernek természetesen múló, az istenségnek azonban maradandó) alakot adó erőivel. E harmadik korszak embere átérezte az ellentétet a régi és a most másképpen ható naperők között. E naperőket Egyiptomban Ozirisz erőinek érezték. Ozirisz az a naperő, amely a földfejlődés harmadik korszakában hatott, s látjuk, hogy az Ozirisz-vallás az Atlantisz utáni harmadik kultúrában jön létre. Isis pedig a holderő, amely a nemek elválása előtt, mint szűzies szaporodási erő hatott s a Földtől nem szakadt el egészen. Isis a Holdra menekült, s ott megdermedt.

Az Atlantisz utáni negyedik korban, a görög-latin kultúrában, az emberiség a maga politeizmusában emlékezésképpen az atlantiszi idők utóhangját élte át, az atlantiszi kort, a maga számos éterikus istenalakjával.

Es nekünk az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban nincs mit ismételnünk. Eszméljünk rá erre a gondolatra lelkünkben: nincs mit ismételnünk, nincsenek régi emlékeink. Mert mi a világra hoztunk egy a jövőre ható, ötödik korszakot, míg az előbbi korok ismétlődések voltak. A mi korunknak nem ősrégi bölcsességet kell létrehoznia, hanem új bölcsességet, amely nemcsak a múltra utal, hanem prófétai módon, apokaliptikusan hatnia kell a jövőre is. Az elmúlt kultúrkorszakok misztériumaiban ősrégi bölcsességet őriztek; a mi bölcsességünknek apokaliptikus bölcsességnek kell lennie. El kell vetnünk ennek a bölcsességnek a magját! Ismét beavatási princípiumra van szükségünk, hogy az eredeti kapcsolatot a szellemi világgal helyreállíthassuk. A szellemi világ és az ember kapcsolatának újra- megteremtése: ez a feladata az antropozófiai világmozgalomnak. Nem csoda, hogy annyi ember elvesztette a bölcsességet, mert a beavatási princípium nélkül igen nehéz manapság bölcsességhez jutni, nehezebb, mint azelőtt volt, amikor csak fel kellett frissíteni a régi élmények emlékeit, s amikor a régebbi fejlődési fokok eredményeit átélhette az ember. Ma ez nagyon nehéz, - s érthető, hogy a mai ember számára a fizikai világ isten nélküli, sivár és üres, s bár úgy látszik, mintha a régi szellemvilág elpusztult volna, mégis jelen van, működik, s hatása ma is termékenyítő. Csak az ember akaratán múlik, hogy ismét kapcsolatba kerüljön vele. Erről gondoskodás is történt; éppen akkor, amikor a görög-latin korban a régi emlékezések már teljességgel kifogyni látszottak, csodálatos csíra került a Föld hideg talajába az elkövetkezendő minden idők számára, az a csíra, amit Krisztus-princípiumnak nevezünk. S ha az ember a Krisztus- princípiumhoz kapcsolódik, akkor megtalálja majd az apokaliptikus bölcsességet, az igazi, új szellemi megismerést, amely nemcsak a múlt időkre emlékezik, hanem prófétai módon a jövőbe mutat, s éppen ezzel serkenti az embert tevékenységre, alkotásra. E tevékeny termékeny bölcsesség természetesen a múltban elvetett magból sarjad ki.

Ilyen összefüggés van a múlt és a jövő között. A jövőt máris munkásságunk területének kell tekintenünk. Felmerül előttünk a jövő egész horizontja s ha a világmindenségről, az emberről és a Földről beszélünk, nemcsak a múltról kell szólnunk, hanem a jövő erőiről is; a világmindenség nemcsak a múlt eredménye, hanem fejlődés a jövő irányában s Földünknek a jövőben még nagy utat kell megtennie. Az ember azonban még inkább a jövőhöz tartozik, mint a Föld, s ha egészen meg akarjuk ismerni, akkor nemcsak a múltba kell néznünk, hanem tanulmányoznunk kell mindazt, ami most hat és hatni fog a nagy kozmikus hajnalon is.