Tegnap azokról a különböző szellemi lényekről beszéltünk, akik mintegy kiegészítik a körülöttünk lévő fizikai világot. Láttuk, hogy a köveknek, a növényeknek is van énjük és asztráltestük. A szellemi látó tekintetét követve megismerhettük a fizikai szemmel látható, s a fizikai értelemmel felfogható realitásokon kívül létező valóságot. Azt is láttuk, hogy a földfejlődésen belül véghezvitt emberi teljesítményekben a magasabb rendű lények tevékenykednek s hogy e szellemi lények egyes csoportjai az egyes ember életébe nyúlnak bele. A szellemtudomány értelmében az egyes embert egyelőre olyan lénynek tekintjük, aki a fizikai születés és halál közötti időben benső világán, tettei világán s akaratán teljesen uralkodik. Tudjuk azonban, hogy az ember tulajdonképpeni, benső lénye sok megtestesülésen ment keresztül s hogy jelenlegi normális fejlődési fokán működési köre még nem terjedhet túl egy inkarnáción. Szükségképpen magasabb lények beavatkozásával kapja meg azokat az irányító erőket, amelyek nemcsak a születés és a halál közötti időben, hanem a halálon túl is hatnak, inkarnációról inkarnációra. Láttuk, hogy e szellemi lényeket a keresztény ezoterikában angyaloknak, teozófiai kifejezésmóddal a félhomály szellemeinek, vagy a rózsakeresztes szellemtudomány értelmében „az élet fiainak” is nevezhetjük. - Mindezek a megjelölések az idők folyamán egyre érthetőbbé válnak majd előttünk. Tegnap még azzal foglalkoztunk, hogy az emberi közösségeket, fajokat és népeket miként kormányozza a szellemek nagy csoportja: az arkangyalok; végül pedig láttuk, hogy a szűkebb körű népközösségeken túlterjedő és korszellemként megnyilvánuló szellemiségeket az őserők, vagy fejedelemségek kormányozzák. Ezeket archéknak, a személyiség szellemeinek, - vagy a teozófia kifejezés módján - azuráknak is nevezik. Így hatnak világunkban a szellemi lények mindenütt, ahol vagyunk, s így a körülöttünk lévő ismert természeti világokat egyelőre hárommal megtoldottuk. Most arról akarunk képet kapni, hogy ezek a szellemi lények külsőleg hol és miképpen nyilatkoznak meg.

Ha általános földi, fizikai-materiális nézőpontból szemléljük őket, akkor látjuk, hogy földből, vízből, levegőből és tűzből vannak. Ezeket az elemeket, amint már hallottuk, egyelőre a külső anyag négy halmazállapotának tekintjük. Amit ma „szilárdénak neveznek, azt a szellemtudományban, földnek mondjuk; a szellemtudomány mindent, ami szilárd, földnek nevez. Ugyanúgy minden folyékonyát (nemcsak a vizet, hanem a higanyt, stb. is) „víz”-nek, és minden gáz-, vagy légneműt pedig „levegődnek nevezünk; s ha valamit melegnek érzünk, azt áthatja a szubsztanciális hő. A mi számunkra a hő nem külső tulajdonság, hanem mint halmazállapot, az előbbiek mellé sorakozik és ugyanúgy jogosult az ilyen elnevezésre, mint az előbbiek.

Így most elsősorban azt vettük szemügyre, ami materiálisán körülöttünk van.

A különböző elemekben azonban, mint külső testiségünkben, a már említett különféle lények élnek. Ezért szellemi látással szemlélve a világot, látjuk, hogy a folyékony elemben, főleg a vízben, nemcsak az általában ismert vízi lények, halak, stb. élnek, nemcsak ezek teszik életteljessé a víz elemét, hanem annak ellenére, hogy a folyékony úgyszólván „elfolyó”, s nem szilárd formában megmaradó alakja van, mégis szellemi lények is laknak benne. Sőt, e szellemi lények valóban meg is testesülnek benne, elfolyó, folytonosan változó s ezért külső szemmel meg nem különböztethető alakban. Itt élnek azok a lények, akiket angyaloknak neveztünk. Fizikai testük valóban nem határozott körvonalú testiség. Az ilyen vízi lényekről beszélő régi mítoszok és mondák nem fantázia szüleményei, hanem tényeknek felelnek meg. A levegő elemében, kiváltképpen a mi levegőnkben az arkangyaloknak nevezett lények élnek. Egyáltalán nem mese, vagy csak monda, hogy a továbbáramló levegő, az elzúgó vihar e szellemi világ testi megnyilatkozása. Mert ahogy az előbb mondtuk: az angyallények kiváltképpen a vízben, főleg a levegőt átható, illanó atomokra bomló vízgőzben élnek, az arkangyalok pedig a levegőben testesülnek meg.

A hő a személyiség szellemeinek vagy fejedelemségeknek nevezett lények megtestesülése. S most érthető lesz az is, hogy az ember a négy elemből: földből, vízből, levegőből és tűzből áll, s hogy nemcsak a négy elem van összekeverve benne, hanem az előbb megnevezett szellemi lények is; testét úgyszólván éppen úgy betöltik, mint az anyag; ki s beáramlanak rajta.

Az eddig jellemzett lényekkel azonban még nem ér véget az emberrel kapcsolatban levő szellemi lények sora. Ezeknél magasabb rendű lények is vannak, akiknek működése összefügg a Földdel, a világgal és az emberrel. S még magasabb fokon állnak, mint a fejedelemségek, vagyis az őskezdetek. Itt vannak pl. azok a lények, akik a fényben sugároznak felénk; és a fény a szellemtudomány szerint még a hőnél is finomabb állapot. Mindenütt, ahol felfénylik valami: a fény ruhája, öltözéke azoknak a magas szellemi lényeknek, akiket a keresztény ezoterika hatalmasságoknak, vagy exusiáknak jelöl meg; forma szellemeinek is nevezik őket, mert formát adnak mindennek, ami körülöttük van. Mindenütt, ahol határozott, elhatárolt formát látunk, ezek a szellemek tevékenykednek. Láttuk, hogy a földfejlődés különböző korszakait, mint korszellemek, a fejedelemségek irányítják. A forma szellemeinek még magasabb feladatuk van. Ezt legjobban úgy értjük meg, ha meggondoljuk, hogy az emberiség fejlődésének tulajdonképpeni kezdetétől - vagyis az ember első megtestesülésének időpontjától kezdve - a korszellem folytonosan változott, s a fejedelemségek seregéből mindig más és más vette át a kormányzást. A korszellem működésén azonban túlterjed valami, ami az egész földi emberiséget átfogja. Amikor az ember a Földön emberi, földi misszióját megkezdte, életébe szellemi lények avatkoztak, és nekik köszönhetjük, hogy mint földi emberiség tevékenykedhetünk.

S bármit hoznak is felszínre a fejedelemségek az egyes korok kialakítása közben, az arkangyalok az egyes közösségekben, az angyalok pedig az egyes emberre vonatkozóan, az ő működésüket mindenkor már a földi misszió kezdete óta a maga egészében a formaszellemek kormányozzák, irányítják és vezetik, akik egy magasabb birodalomban kormányoznak, mint az angyalok, arkangyalok és fejedelemségek. E hatalmasságoknak az a feladatuk, hogy a földi misszió egészében működjenek, planetáris feladatuk van. Látjuk tehát: ha a korszellemeken túlhaladunk, az egész emberiség szelleméhez, a hatalmasságokhoz, a forma szellemeihez érünk.

Tudjuk azonban, hogy miként az ember, úgy Földünk is, mint bolygó, az újratestesülés törvényének van alávetve. Földünknek - s ezzel együtt egész Naprendszerünknek - a jelenlegi inkarnációt megelőző megtestesülését „régi Hold”-nak nevezzük. Ennek a régi Holdnak más missziója volt, mint mai Földünknek. Minden Föld-inkamációnak meg van a maga saját missziója a kozmikus összefüggéseken belül, semmi sem ismétlődik ugyanolyan módon, minden evolúciónak, fejlődésnek van alávetve. A Földnek akkori megtestesülése folyamán, amelyet régi Holdnak nevezünk, a keresztény ezoterika értelmében az „erőknek”, a dynamisnak, vagy mozgás szellemeinek nevezett lényeknek hasonló feladatuk volt, mint itt a Földön a forma szellemeinek. - Ha a fejlődést visszafelé tovább követjük, Földünknek a Hold-állapotot megelőző állapotához jutunk, az ősrégi Nap-állapothoz. Ennek a régi Napnak semmi köze sincs ahhoz az égitesthez, amelyet ma Napnak nevezünk. A régi Napon is - miként a Földön a forma szellemei és a Holdon a mozgás szellemei - magas lények uralkodtak: a keresztény ezotérika kyriotetesnek, uraságoknak, vagy a bölcsesség szellemeinek is nevezi őket. Ok azok a szellemek tehát, akik a régi Nap-állapotot kormányozták. S most visszafelé az utolsó inkarnációhoz jutottunk, a régi Szaturnuszhoz. Itt az előbbi szellemi lényekhez hasonlóan a trónok, a királyi székek, vagy az akarat szellemei kormányoztak. Így a szellemi lények egyre magasabb fokaihoz emelkedtünk fel, egészen azokhoz a lényekhez, akik nemcsak a korszellemek váltakozásaihoz hasonló váltakozásoknak, hanem az egyes inkarnációk missziójának a kormányzói, s az egyik Föld-inkarnációtól a másikig váltják egymást.

A trónokkal, a bölcsesség, a mozgás és a forma szellemeivel állandóan van valamilyen kapcsolatunk, ha nem is olyan közeli, közvetlenül érzékelhető kapcsolatunk, mint a többi alsóbbrendű szellemi lénnyel. A következő példa megmutatja, hogy az ilyen lények miképpen hatnak Földünk fejlődésében. Ehhez azonban előzőleg az angyalok és fejedelemségek fejlődését kell ismernünk, akik mind magasabb fokon állnak, mint a mai ember. Fejlődésében a mai ember is magasabb fokozatokat ér majd el. Már a Jupiter-állapotban, Földünk legközelebbi megtestesülésében, oly magas fokon lesz, mint ma az angyalok, s a tökéletességnek egyre magasabb fokára emelkedik. A többi lény fejlődése is ilyen volt; ők sem voltak mindig azok, akik ma, ők is a fejlődésnek alacsonyabb fokozatain mentek keresztül. Vegyük pl. az angyallényeket. Ok is keresztülmentek régebbi időkben az ember-fokon, mint most mi itt a Földön. Az angyalok a régi Holdon élték át az ember-fokot, s mivel akkor a maguk fejlesztésén dolgoztak, a mostani magasabb rendű lényekké váltak. Ugyanígy az arkangyalok az emberi fokot a régi Napon élték át; akkor olyan lények voltak, mint most mi, ma azonban két fokozattal feljebb állnak. A fejedelemségek pedig emberi fokozatukat a régi Szaturnuszon érték el. Egy fokkal feljebb álltak, mint azok a lények, akik a régi Napon voltak ember-fokon, s ma három fokozattal vannak magasabban, mint a földi ember.

A forma szellemei azonban vagy a hatalmasságok, akikhez, mint magas, igen magasztos lényekhez tekintünk fel, emberi fokozatukat az el nem képzelhetően régi múltban érték át; s ők Földünk első megtestesülésének kezdetén, mikor a Föld még Szaturnusz volt, már túl voltak az emberi fejlődésen. Ebből megítélhetjük, hogy csak a legmagasztosabb érzésekkel érhetünk fel hozzájuk. De ők is alá vannak vetve a fejlődés törvényének, s bár a Szaturnuszon is már magasabb rendű lények voltak, mint a mai ember, mégis a régi Napon és a régi Holdon, egészen Földünkig, egyre magasabb fokra léptek. Végül is a magasztosságnak arra a fokára érkeztek el, amelyen igen nagy működési területük van. Nincs szükségük többé már Föld-inkarnációra, amely létezésükhöz a szubsztanciát adja, ellentétben a többi lénnyel, akiknek bizonyos tekintetben szükségük van Földünkre. Az angyaloknak a vízre, az arkangyaloknak a levegőre, a fejedelemségeknek a tűzre van szükségük; a forma szellemeinek azonban már nem kell a mi földi állapotunk: a Földfejlődés kezdetén már más lakhelyre volt szükségük és ez volt az oka annak, hogy Földünktől elváltak.

Mondtam már, hogy egy időpontban Földünk a Nappal egy test volt. Akkor még a forma szellemeinek nevezett lények is egyek voltak a Földdel. Fejlődésük azonban túlságosan előrehaladt, s finomabb szubsztanciára volt szükségük, mint amilyet a Föld adhatott volna nekik. Ezért a finomabb szubsztanciát s a finomabb alkotású lényeket kivonták a Földből, vagyis a Nappal együtt eltávoztak. Ez a szellemi oka a Föld és a Nap elválásának. Nem pusztán az anyagok mechanikus szétforgácsolódásáról van szó, hanem kozmikus testek válnak el egymástól, hogy szellemi lények lakhelyeivé válhassanak. A forma szellemei kiragadták a Földből a finom szubsztanciát és létrejött a Nap bolygója, amely most már kívülről küldi fényét a Földre. Es a Nap fényében a hatalmasságok szellemisége áramlik felénk, ezért mondtam az előbb, hogy a fény a hatalmasságok ruhája. Ha a szellemtudomány értelmében vizsgáljuk a Napot, amely leküldi hozzánk fénylő sugarait, akkor a fényt ama szellemek ruhájának látjuk, akik a vezető és irányító erőket küldik le a napsugárral a Földre: a Napról irányítják a Föld misszióját.

Ha meg tudjuk érteni, hogy az ilyen kozmikus elszakadások oka az anyaggal kapcsolatban lévő szellemi lényekben rejlik, akkor egy másik, egyébként nehezen megmagyarázható tény is érthetővé válik. Köztudomású, hogy a természetkutatás naprendszerünk kezdeti állapotáról, mint valami ősködről beszél. Az ún. Kant-Laplace elméletet egyes kutatók, mint Arrhenius is, már valamivel módosították, de most nem ez a fontos. Most fogadjuk el csak azt, amit általánosan elfogadnak, hogy ti. az ősködből a Nap és a körülötte keringő bolygók gomolyodtak ki, tehát minden, ami ma sűrű anyag, benne volt egykor az ősködben, amely forogni kezdett, s forgás közben a Nap és bolygók leváltak róla. Amit a szellemtudomány erről a folyamatról mond, az semmiképpen sem mond ellent a Kant- Laplace-féle hipotézisnek. Ha valaki egy széket a kozmikus térbe állított volna, hogy az ősköd differenciálódását, a mai bolygók kialakulásáig, évmilliókon keresztül megfigyelhesse: valóban nemigen tapasztalt volna egyebet, mint amit a tudományos hipotézis leír. Most azonban tudni akarjuk, hogy a szellemi látó milyennek látja az ősködöt. O is egészen finom halmazállapotú, nagy, hatalmas golyónak látja, amelyben még nem különböztethető meg valamiféle Nap, Föld, vagy Jupiter; az ő számára azonban ez az ősköd nem ismeretlen okból keletkezett, hanem múltja van és ezt a múltat a régi Holdon találjuk meg: a régi Holdat Földünk elődjének kell tekintenünk. A régi Holdat ugyanúgy, mint Földünket, kozmikus testnek kell elképzelnünk. A régi Hold végül a szellemivé-alakulás állapotán ment keresztül. Ami annak idején már differenciálódott, ismét összekeverődött és újra differenciálatlan állapotba került. Mindez azután bizonyos kozmikus alváson ment keresztül, majd pedig felmerült a kozmosz öléből az a ködéter- bolygó, amely a régi Hold újraszületése. Számunkra nem csupán anyagi tömeg. E golyóban élnek a maguk különleges állapotában mindazok a hatalmas szellemi lények, akiket a mozgás, a forma, stb. szellemeinek neveztünk.

Az embernek csak a csírája él ebben a köd-étergolyóban, mert a Holdon még nem volt énje, ezt csak a Földön kapja meg; mindazok a szellemi lények azonban, akik bizonyos fejlődési fokokon már keresztülmentek, bensőséges kapcsolatban voltak ezzel az ősköddel.

Vajon mivel akarja a materialista fizikai hipotézis megmagyarázni a naprendszer kialakulását ebből az ősködből? Emlékezzünk arra az igen gyakran bemutatott iskolai kísérletre, amellyel a fejlődés menetét szemléltetik: egy olajgolyót ugyanolyan súlyú folyadékban, egyszerű mechanikai eszközzel forgásba hoznak. A golyó belapul, cseppek szakadnak le róla, ezek ismét golyókká formálódnak és a főgolyó körül keringenek; így kicsiben látható, hogy a forgás eredményeként hogyan jön létre valamely bolygórendszer. E kísérlet roppant szuggesztíven hat az emberre. Miért ne lehetne elképzelnünk, hogy a kozmoszban is ugyanígy történt minden? Hiszen valósággal magunk előtt látjuk, előttünk játszódik le, hogy a forgás miként hoz létre egy bolygórendszert! Csak éppen egy dologról feledkezik meg az ember; - hiszen néha igen szép, ha ezt az egyet elfelejtjük, ebben az esetben azonban nem; elfelejtkezik ugyanis - saját magáról. Ha e kísérlet bemutatásakor nem állna ott, mint ember, s nem indítaná meg a forgást, az egész bolygórendszer nem jöhetne létre. Hiszen általában ez az a szokás a materialista gondolkozásban, hogy az ember az előtte lejátszódó jelenségeknek csak egy részét veszi figyelembe. Ha helyesen és logikusan gondolkoznék, akkor a kozmikus térbe egy óriási embert kellene beleképzelnie, aki hatalmas forgattyúval a tengelyt mozgásba hozza. Ilyen óriás természetesen nincs a kozmikus térben, de van valami más. A világködöt, amely nem pusztán csak anyag, áthatják szellemiségükkel szellemi lények. E lényeknek bizonyos szükségleteik és vágyaik vannak, az egyik fajta ezt, a másik pedig azt az anyagot teszi életteljessé. Es ők azok, akik egy bizonyos érettségi állapot elérése után az elszakadást elhatározzák, úgy, hogy a magasabb lények a Nappal kivonulnak és azok, akiknek a Föld anyagaira és erőire van szükségük, visszamaradnak a Földön. Ebben a bugyborékoló őstömegben mindezek a szellemi lények tevékenykednek és fokozatosan választják ki jelenlegi bolygórendszerünket.

Voltak pl. bizonyos lények, akik nem érték el egészen azt a célt, amit a forma szellemeinek el kellett érniük. Fejlődésükben visszamaradtak. Ezek a lények túlságosan előrehaladtak, sem hogy a Föld működésük színtere lehetett volna, de nem voltak elég érettek ahhoz, hogy a Nap finomabb szubsztanciájába költözzenek. Ezeknek a lényeknek két csoportjával és a Földre gyakorolt hatásukkal még foglalkozni fogunk. Miként a normális fejlettségű és érettségű hatalmasságok, mint forma-szellemek, a napfényben világítanak a Földre és a Földet a Napról kormányozzák, úgy kormányozzák ezek a közbülső lények is a Földet, de egy alacsonyabb horizontról, amely természetesen az ember látóhatáránál sokkal magasabb. Ezek a lények a számukra alkalmas anyagokat kiemelték maguknak és kozmikus testekké alakították a Nap és a Föld között; így jött létre a Nap és a Föld között a Vénusz és a Merkúr. A Vénuszt és a Merkúrt közbülső fokon álló lények lakják. Es így váltak le Naprendszerünk többi bolygói is, mert mint működési területre más lényeknek volt szükségük rájuk.

Most vegyük még egyszer szemügyre azt a pillanatot, amikor a Nap a maga lényeivel éppen eltávozik; a Föld visszamarad mindazokkal a csírákkal egyetemben, amelyek később tovább fejlődtek rajta. Ezek között volt a jelenkori, de még nem a mai fokon álló ember. Más lények is voltak itt: az állat- és növényvilág lényei, amelyeknek a Föld előbbi megtestesülésében is megvolt már a maguk fejlődése s most csíraszerűen jönnek elő. Vegyük elsősorban az embert szemügyre!

Azelőtt, amikor a Nap a Földdel még egységben volt, a magas naplényekből áramló hatalmas erők még szoros kapcsolatban voltak a Földdel és a Föld belsejéből hatottak az emberre. Az ember, midőn a Holdról átkerült a Földre, kifejlődik csírájából és kezdetben csak fizikai-, éter- és asztráltestet kap. A fizikai test még nem volt olyan sűrű, hanem finomabb, éteribb volt, mint ma. Az én azonban még nem alakult ki abban az időben. Azzal, hogy a Nap a Földet kívülről sugározta be és a napbeli lények kívülről hatottak rá, a földi állapotok az ember számára teljesen megváltoztak. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy amíg a Föld a Nappal még egy test volt, addig azokat a magasabb rendű lényeket, akik később a Napra távoztak, a Föld durva erői gátolták fejlődésükben, erőik gyakorlásában és kormányzási hatalmukban. Most szabadok lettek, szabadon mozoghattak, egészen más iramot adhattak fejlődésünknek, mint azelőtt, amikor még az egész földtömeg nehéz súlyának cipelésében kellett részt venniük. Már csak azért is megszabadították magukat a Földtől, hogy így erőhöz és hatalomhoz jussanak s az emberre kívülről jobban hathassanak. Azelőtt a napszellemeket az együttélés a Földdel gátolta erőik kifejtésében, most az ember a hatalmasan, szabadon fejlődő és a Földre kívülről ható naplények hatalma alá került. Ezáltal azonban a fejlődés hihetetlenül meggyorsult volna, az emberi élet roppant gyorsan folyt volna le, ha még valami más nem következett volna be. Az ember ezt az iramot nem tudta volna követni, és ezért a Napra távozó szellemek összességéből az egyik forma-szellem seregével együtt kivált a többi közül: együtt maradt a Földdel. Ennek a formaszellemnek az volt a feladata, hogy a hihetetlen nagy gyorsulást, amit a naperők idéztek elő, feltartsa és gátolja. Tehát nemcsak egyedül a napszellemek hatottak. Ha azonban ez a formaszellem a Földdel továbbra is egyesülésben maradt volna s mindig így hatott volna a Földre, akkor túlságosan erős hatása az egész Földet a megdermedés állapotába hozta volna. Mi történt tehát? Ez a szellem magához ragadta a legdurvább erőket és anyagokat és kivonult a Földből. Ami ekkor eltávozott, az a mai Hold. Így tehát most ez a szellem, aki magára vállalta a feladatot, hogy a túl gyors fejlődést gátolja és visszatartsa, egyesülésben marad a Holddal.

A fejlődés tovább halad. A földi és holdlények elválnak egymástól. A földi lények különösen két erőnek a hatása alá kerülnek: az egyik a Napról, a másik a Holdról származik. Ha az emberre csak a naperők hatnának, már öreggé válnék, alighogy megszületett; a Hold egyedüli hatása pedig megdermesztené, megkeményítené, mumifikálná; csak úgy fejlődhet az ember, ha Nap- és a Holderők egyensúlyban vannak. Az embert a teremtés a Földre állította és kívülről szellemi módon lények és erők hatnak rá, hogy jelenlegi földi fejlődésén keresztülmehessen. Láttuk, hogy az embert inkarnációról inkarnációra az angyaloknak nevezett lények vezetik. Ezeknek az angyaloknak azonban nincs önállóságuk a nagy kozmoszban, magasabb irányítóik vannak, akik a Nap lakói. A Napszellemek egyedüli hatására minden összetömörülne egy inkarnációba; a Hold egyedüli hatására pedig egyáltalában semmi sem jönne létre. Így azonban az együttműködésben a szilárdság, a formáló erő a Holderőktől származik; ami pedig a formát szétrombolja, s a maradandót az inkarnációkon keresztülvezeti, az a Napról származik. S így, szellemi megfigyelés alapján megértjük, hogy a világon mindennek megvan a maga feladata.

És most vizsgáljuk meg egy kicsit részletesebben, hogy mi játszódott le a Földön. Tudjuk, hogy az embernek, midőn a régi Holdról átjött a Földre csak fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt. A fizikai test a Nap elválásának idején még nem volt olyan fejlett, hogy az érzékszervek valamely külső tárgyat már észlelhettek volna. Az érzékszervek ugyan már a Szaturnusz-korban is megvoltak, de külső tárgyakat még nem érzékelhettek. Érzékszerveivel az ember a régi Holdon a maga benső világában képeket hozott létre, mégpedig a következőképpen: képzeljék el, hogy az egyik ember a másikhoz közeledett, a másik ember külső formáját az ember nem érzékelhette, de egy álomképszem valami merült fel benne és a kép formájából és színezetéből megtudta, hogy ellenség van előtte és menekülhetett. Ez képtudat volt, s e tudat reális kapcsolatban volt a környezet lelki tulajdonságaival. A tárgyi tudat csak fokozatosan lép előtérbe a Földön; a Nap mint kozmikus test már kívül volt s az ember még mindig nem láthatta a Napot, csak belső fényt észlelt képeiben. Úgyszólván érezte, bizonyos tekintetben szellemi-lelki módon látta a napszellemek aurikus képekben feléje sugárzó jótékony hatását; ennek azonban a mai külső látáshoz semmi köze nincs. Volt tehát olyan idő, amikor a napbeli hatalmak fényüket az ember felé árasztották, de az ember nem láthatta a külső Napot.

A Hold eltávozása később történt. A Hold eltávozásának pillanatában jutott csak az ember ahhoz a képességhez, hogy az én-tudatot kezdeti csírájában befogadja; ekkor kezdte csak külön lénynek érezni magát. Azelőtt úgy érezte, hogy más lények ölében nyugszik. Es csak most vált számára lehetővé, hogy a külső fizikai jelenségeket én-tudatával halványan megsejtse, érzékelje. Igen könnyen megérthetjük, hogy a külső látás összefüggésben van az én-tudattal; mert amíg az ember a külső dolgoktól nem tudja megkülönböztetni magát, addig nem is „én”. Ezért az én-tudat első megnyilatkozása, első felvillanása és a szem felnyílása kifelé, egyazon időre esik, de kapcsolatban van a Hold eltávozásával is. Azelőtt, amikor a Hold a Földdel még együtt volt, a Hold nem kívülről irányította az egyes ember növekedési erőit a születéstől a halálig, mint ma, hanem belülről a Földből. Hogy azonban az ember ne legyen bezárva a születés és a halál határai közé, szükségessé vált, hogy kívülről a naperők hassanak a Földre. A Földfejlődéssel tehát folytonosan kapcsolatban volt a belső Hold-erők és a külső Nap-erők együttműködése. Es most próbáljuk igen élénken és pontosan elképzelni az itt történteket.

Amíg a Nap elszakadása után a Hold még együtt volt a Földdel, az ember belső képekben látta a Nap-erők hatását; érezte a Nap-erők jótékony voltát, mert a Nap-erők a Föld testén belül kapcsolódtak össze a Hold-erőkkel és előmozdították az ember alkatának kifejlődését, - látni azonban nem látta az ember a Nap erőit. Most azután a Hold is eltávozik. Az ember fizikai érzékei felnyíltak, ezáltal megszűnik a lehetősége annak, hogy a Nap-erők lelkiségét, szellemiségét érzékelje. Gondolják el azt a percet, amikor a szellemi-lelki „képérzékelés35 mintegy eltűnik és a Nap külső szemlélete, az igazi látás éppen megkezdődik. Valójában azonban az ember még nem láthatta a Napot, mert a Földet sűrű gőzök takarták. Azelőtt a Naperőket tompa szellemi látással érezte, most pedig a Napot, - bár egyelőre csak lassan, fokozatosan, - de külsőleg láthatta volna, ha nem takarta volna el előle a gőzös sűrű atmoszféra. Így tehát magasabbra fejlődésének következtében eltűnik az ember elől a Nap jótékony hatása. A régi egyiptomiak, emlékezve erre az állapotra, a Nap erőit, a hajdani, tompa szellemi látással érzékelt tiszta sugarakat, Ozirisznek nevezték. Ozirisz eltűnt az ember szeme elől és a felhőburok miatt a külső érzékelés sem volt még lehetséges: halott volt az, amit az ember azelőtt látott. „Oziriszt megölte ellenfele Typhon”, s azok az erők, amelyek a Holddal eltávoztak s a születés és a halál közötti időben hatnak, most vágyódva keresik a régi Oziriszt.

És lassanként eloszlott a köd. Ez természetesen hosszú, nagyon hosszú ideig tartott s belenyúlik egészen a késői atlantiszi időkbe. Az ember ismét látni kezdte a Napot, de nem úgy, mint azelőtt amikor a többiekkel közös tudata volt, hanem most már minden egyes szembe külön-külön jut bele a napsugár fénye: a szétdarabolt Ozirisz. Hatalmas kozmikus folyamat van előttünk, amelyet a régi egyiptomi megtestesülésünk folyamán ismétlődésekben ismertünk meg. Ez volt az, ami eredetileg az egyiptomi papi bölcsek lelkében élt s amit képbe öltöztettek. Azt mondták: abban az időben amikor a Hold és a Nap még csak nem régen hagyta el a Földet, az ember a kettő közt középen állt, úgyszólván egyensúlyban tartották őt a Nap- és Hold-erők. Ezt megelőzően nem volt még nemi szaporodás, még az volt érvényben, amit szűzi szaporodásnak neveznek. De később a Földön uralkodó erők a Szűz jegyéből a Mérlegen, az egyensúlyi állapoton keresztül a Skorpió jegyébe értek. Ezért mondta az egyiptomi papi bölcs: „Midőn a Nap a Skorpió jegyében, a Föld pedig a Mérleg jegyében volt és a sugarak az érzékszervek átdöfésével fullánkként hatottak (a külső tárgy- szerűség fellépése: ez a skorpiófullánk - a régi, szűzies szaporodással szemben ez valami újat jelentett, akkor ölték meg Oziriszt.” - Es ekkor kezdi keresni az emberiség a régi erőt, ekkor kezd vágyódni arra, hogy Oziriszt újra láthassa.

Láthatjuk, hogy az ilyen régi mítoszban, mint az Ozirisz-monda, nem szabad csak asztronómiai tartalmakat keresnünk, hanem meg kell hogy lássuk benne a régi egyiptomi papok mély, szellemi látásának eredményeit. Az ilyen mítoszba „beletestesítették”, amit az ember és a Föld fejlődéséről tudtak. Minden mítosz a magasabb szellemi világok reális tényein alapszik. Ma meg akartam mutatni, hogy az Ozirisz mítosznak is ilyen tény az alapja.