Láttuk, hogy földi állapotaink miként fejlődtek ki a kozmoszból, milyen kapcsolatban volt Földünk az ősrégi múltban a Nappal és hogyan vált el a Nap egy bizonyos időpontban a Földtől. Később abból a kozmikus egységből, amely a Nap elválása után a Holdat még magába foglalta, a Hold is kivonult. Láttuk tegnap, hogy az eredeti egység három kozmikus testté való szakadást szellemi vonatkozásban a legbensőbb kapcsolatban van az ember és kozmoszunk egész fejlődésével. A Nap erőivel együtt ugyanis Földünkből bizonyos olyan lények is eltávoztak, akik azonban a Nap és a Föld szétválása óta a különböző lényekre, tehát az emberre is kívülről hatnak. Ezzel természetesen a földi ember helyzete megváltozott; később pedig ez a helyzet ismét azért változik meg, mert a Hold is kiválik. Amit tehát egy ideig Föld + Holdnak ismerünk: a Hold kivonulásával ismét változáson megy keresztül. Ha az ember csakis a Nap-erők hatása alatt maradt volna, túl gyorsan fejlődött volna, másrészt pedig ha a Nap egészen elvált volna a Földtől s erőit teljesen elvonta volna tőle, a földi lények, főleg az ember, a Hold-erők hatása alatt megmerevedett volna. Ilyen lett volna a Föld további fejlődése, ha csak a Nap-erők, vagy csak a Hold-erők működtek volna rajta. Ehelyett azonban egyensúlyi helyzet jött létre. Ez az értelme ennek az egész evolúciónak.

Azok a lények, akik az egyensúlyi helyzet kialakulásától kezdve az emberiség fejlődése érdekében a Nap sugaraival saját szellemi erőiket küldték a Földre: a forma szellemei, vagy a hatalmasságok. Már erre is felhívtam az Önök figyelmét. E hatalmasságok állnak legközelebb a földfejlődéshez. Elmondtuk, hogy vezetőjük a maga seregével együtt elvált tőlük; a Nap elszakadása után a Föld a lakhelye, később pedig a Holddal elválik a Földtől, lakhelyéül a Holdat választja, hold-istenséggé válik. O az, akit a Biblia Jehovának nevez. A fényt kívülről sugárzó és forma-szellemként működő többi Nap-hatalmasságot azonban a Biblia eloháknak, a fény szellemeinek nevezi. Az ember fejlődését egyik oldalról az elohák, másik oldalról pedig Jehova tartja egyensúlyban. Láttuk azonban, hogy nemcsak az ember fejlődik, hanem a kozmosz minden lénye is. A forma-szellemek, vagyis azok a magasztos lények, akik a fénnyel küldik hozzánk erőiket, szintén fejlődésen mentek keresztül; azelőtt alacsonyabb fokon álltak, mai fejlődési fokukra az idők folyamán küzdötték fel magukat. Amit az elohákról és Jehováról mondottunk, érvényes azokra a legérettebb szellemekre is, akik tökéletesen képessé tették magukat arra, hogy a Föld keletkezésének időpontjától kezdve akár a Napon, akár a Holdon fejlődjenek tovább. De mindenütt vannak olyan lények, akik valamilyen fokon visszamaradtak. Hiszen már tegnap is láttuk, hogy a bolygók, mint pl. a Vénusz és a Merkúr, létüket annak a körülménynek köszönhetik, hogy bizonyos lények az ember és a magasztos napszellemek közötti fokon visszamaradtak; olyan lakhelyre volt szükségük, amely magasztosabb, mint a Föld, a Napon azonban nem lakhattak, mert ehhez nem voltak még érettek. Magasztos lények ők, akik az ember fejlődését messze felülmúlják, de a napszellemek fejlettségét még nem érték el. A földi emberiség fejlődése szempontjából ezek igen fontos lények. Vannak tehát teljes érettségű lények, s vannak olyanok, akik közöttük s az ember között állnak, s akiket összességükben luciferi lényeknek nevezünk. Nevüket vezetőjükről kapták, arról a szellemi lényről, akit Lucifernek nevezünk.

S most tisztáznunk kell, hogy egyrészt Jehova és az elohák, másrészt pedig a luciferi lények miképpen függnek össze az ember fejlődésével. A Nap-istenek és a Hold együttműködéséből kettősség jön létre; ezt megértjük majd, ha megfigyeljük, hogy milyen volt az ember fejlődése azelőtt. Még egyszer visszaemlékezünk arra, hogy a Föld egy ősrégi megtestesülési állapoton, a Szaturnusz-állapoton ment keresztül, annak befejezésével egy nyugalmi állapot következett, s ezután régi Nappá, majd régi Holddá lett és csak azután változott a mi Földünkké. Mivel az ember fejlődése Földünk minden megtestesülésével kapcsolatban állt, tehát mai állapotában az ember igen komplikált lény, hiszen ma fizikai testből, éter- és asztráltestből és énből áll. Az ember lényének ez a négy tagja nagyon komplikáltan fonódik egymásba. Az a lény , amelynek a mi fizikai világunkban csak fizikai teste van, kő, ásvány; ásványvilágunknak itt a Földön valóban csak fizikai teste van. Az olyan lény, amelynek a fizikai testen kívül még éterteste is van, növényi természetű; növényvilágunk ilyen lényekből áll. Azok a lények, amelyeknek fizikai, éter- és asztráltestük van, állati fokon állnak - s csak akiknek ezen felül még énjük is van, azok állnak itt a Földön azon a fokon, ahol mi - vagyis az emberi lény fokán. Ha azt mondjuk, hogy az embernek ez a négy tagja van, akkor egészen vázlatosan írtuk le őt. Hogy mennyire vázlatosan, azt akkor látjuk, ha tekintetünket az ember hosszú, igen hosszú fejlődésére irányítjuk. A kérdés az, hogy emberi mivoltunknak a négy közül melyik a legrégebbi tagja? Mivel az én az ember legmagasabb rendű tagja, amely az embert tulajdonképpen emberré teszi, könnyen azt hihetnénk, hogy az én a legrégebbi is. Ez azonban nem így van. Nem az én, sem pedig az éter- vagy asztráltest, hanem a fizikai test a legrégibb. Ezt kapta meg az ember legelőször. Az ember fizikai teste, első csírájában, már a régi Szaturnuszon kialakult, ne képzeljük azonban, hogy olyan volt, mint ma. Ha a mai fizikai testet szemléljük, elsősorban szilárd részeket, szilárd csontrendszert, vagyis röviden, olyan alkotó elemeket találunk, amiket „szilárdénak nevezünk; a fizikai testben azután még különböző természetű folyékony alkotó elemek is vannak; továbbá minden irányban levegőszerűség, gázszerűség vonul rajta keresztül: és végül olyasvalamit is találunk benne, ami - szellemtudományi értelemben - szubsz- tanciális: a hőt, a belső meleget. Gondoljuk el, hogy az emberi test melege milyen kapcsolatban van a környezet melegével. Az emberi test melege nem függ környezetétől, s nem kell, mint az ásvány hőfokának, környezetéhez igazodnia; az emberi test hideg környezetben nem válik maga is hideggé, mint az ásvány, hanem melegének forrását önmagán belül hordja. Képzeljék el az embert elvonatkoztatva mindentől, ami szilárd, folyékony és gázszerű: képzeljék el az ember fizikai testét, testileg a térben, de hő-alakban, mint a vérünkben lüktető meleget, s akkor megkaptuk a képét annak, ami a régi Szaturnuszon volt. Csak éppen, hogy a Szaturnuszkori emberi test nem volt olyan formájú, mint a mai emberi test, hanem főleg a Szaturnusz-fejlődés közepén, a csíraállapot kezdeti stádiumában volt. A Sza- turnusznak ugyanis három fejlődési stádiuma volt: egy kezdeti, egy középső és egy végső stádiuma. A kezdeti állapot leírása igen nehéz lenne, mert csak kevesen fejleszthették ki magukban azt a képességet, amellyel elképzelhetik a Szaturnusz tulajdonságait, mielőtt az még a hőállapotig sűrűsödött. Ne képzeljük, hogy ha szellemünkkel visszahelyezkedünk az ősrégi múltnak ebbe az időszakába és a Szaturnuszt a kozmikus térből valahonnan megfigyelhetjük, akkor valamit látnánk is belőle. Fénye nem volt a Szaturnusznak, nem világított. Csak fejlődésének végén kezdett világítani. Ha fejlődésének közepén valaki közeledhetett volna hozzá, csak egyre nagyobb meleget érzett volna, olyan meleget, mint a kemencében. Ezt a meleget azonban nem határolja semmi idegen szubsztancia, hanem önmagát határolja: egy „hőtérbe” lépett volna. Ez a hő azonban nem volt egyenletes. Ha érezni tudnánk a finom hőkülönbségeket, akkor minden oldal felé, minden irányban hővonalakat találnánk: kiéreznénk a hőformákat. Az egész Szaturnusz hőformákból állt. Es ezek a formák voltak a fizikai emberi test őskezdetei. A Szaturnusz-kor termékenysége az emberiség fejlődésének szempontjából egyáltalán nem terjed ki többre. Később, amikor vége felé közeledik, még elővételezi a további fejlődést, de mélyebb értelemben ez már nem termékeny az emberiség számára.

Most áttérünk a régi Nap-állapotra. Egy nyugalmi állapot szünete után a régi Szaturnusz átalakul és Nap-formát vesz fel. Külsőleg, materiálisán úgy áll a dolog, hogy a Nap-fejlődés közepén az anyag megsűrűsödik. A régi Nap nemcsak hőből áll, hanem gázból és levegőből. Itt mindennek a fejlődése a hő-levegő állapot feltételei szerint megy végbe. Elsősorban a következő történik: az ember, amikor csak hőből állt, még nem tudott étertestet felvenni magába; most áthatja őt az étertest, úgy, hogy most már két tagból állt, a fizikai és az étertestből. Ez a fizikai test azonban még mindig egészen más, mint a mai. Próbáljunk meg a régi Napon lévő fizikai testről, ha csak megközelítőleg is képet kapni. Gondoljuk el, hogy belélegeztünk és a belélegzett levegő belénk áramlott. Képzeljük el tehát a befejezett belélegzési folyamatot és ennek hatását, egy bizonyos hőhatást. Es most képzeljük el az embert minden szilárd és folyékony anyag elvonatkoztatásával. Csak a hőt és a levegőt hagyjuk meg - a belélegzett levegőt - amely hatását úgy fejti ki, hogy úgyszólván egészen felveszi az emberi test alakját. Gondoljuk el tehát, hogy egy olyan forma jön létre előttünk, amilyen akkor keletkezik, ha csak a belélegzést és hatását tartjuk szem előtt. Kövessük most a belélegzett levegő formáját és az emberben levő hőt, s akkor körülbelül megkapjuk az ember alakját a napfejlődés közepén. Most azt kérdezhetnénk: ha a fizikai testnek hő-vonalak és gázáramlatok az alkotó elemei hogyan látja a szellemi látó az Akasha Krónikában, hogy az emberi testben gázszerűség is van? Egy bizonyos jelenségen észleli. Ha ugyanis a hő levegővé sűrűsödik és semmi más nem történik (nem úgy, mint ma, amikor a Nap kívülről leküldi sugarait a Földre), akkor abban a pillanatban, amikor a gáz, a levegő, a hőformától elválik - világítani kezd. Úgy hogy a Napon a fizikai test bizonyos csíraállapotú hőformából és gáz-levegő áramlat formából áll. Ez a levegőforma csodálatos módon fénylik és a legkülönbözőbb színekben világít. Az egész Napgolyó elsősorban az emberi fizikai test őskezdeményeiből, a fénylő hőtestekből áll. E hőtesteket áthatja az étertest. Az ember magasabb fokra lépett, a fizikai testhez még megkapta az étertestet is. O maga az, aki mint a Nap része, a fény világító erejét a kozmikus térbe sugározza ki - a fizikai test, azzal, hogy felvette magába az étertestet, világító testté vált. A fizikai test tehát tökéletesedésének második fokára jutott; az étertest pedig, amely csak a Napon sugárzott először a fizikai testbe, még az első fokon áll.

Most tovább követjük az ember fejődését. A Nap lassanként a régi Hold testévé változik át, miután ismét átment egy szüneten, egy nyugalmi állapoton. Az anyagra vonatkozóan az történik, hogy a levegőforma folyékonnyá sűrűsödik: folyékonyság keletkezik. A régi Hold valóban folyékony kozmikus test volt és benne ismét megtalálhatjuk, mint plasztikus alakulatokat, a fizikai embertesteket. Most ezek vizenyős alakzatokból, szétáradó nedvekből állnak. Mondhatnánk, hogy levegőáramlások közlekednek bennük, mint ma a lélegzés és a hőáramlás. A fizikai test most három tagból áll: vízből, gázból vagy levegőből és hőből. És az előbbi étertestet a holdkorszakban ismét felveszi az ember, de most az asztráltestet is fel tudja venni magába, úgy , hogy három tagból áll: fizikai-, éter- és asztráltestből. Már itt a holdkorszak folyamán lehetetlenné vált a Holddal kapcsolatban levő összes lények egyöntetű fejlődése. Nemcsak földfejlődésünk folyamán, hanem előkészítésképpen már a holdfejlődés alatt is eltávozik a Nap az egységes kozmikus testből: úgy, hogy a holdfejlődés közepén két test volt, a Hold teste (Föld + Hold) és a Nap, amely a legelőrehaladottabb lényekkel kiválik az egységes testből, mert ezeknek a lényeknek továbbfejlődésükhöz magasabb színtérre volt szükségük. A finomabb erők és lények kivonulása után a Holdon a durvábbak maradtak vissza és így ez a kozmikus test (Föld+ Hold) mintegy megsűrűsödik. Láthatjuk tehát, hogy már a régi Hold-korszakban is a Nap a maga lényeivel egy bizonyos ideig kívülről hatott a Hold-testre.

Most a régi Holdat egy kicsit közelebbről kell leírnunk, mert hiszen fejlődésünk egy részét éltük át rajta. A Szaturnuszon csak fizikai test lévén, az embernek ásványértéke volt. A Napon az ember a növény értékére emelkedett fel, mert fizikai és éterteste volt. Egyes lények azonban visszamaradtak, mert a régi Napon nem emelkedtek fel a többiekkel az ember- növénylétig, hanem megálltak a Szaturnusz-fokán. Ezek bizonyos mai állatok előfutárai. Látják: a mai ember múltja visszavezethető egészen a régi Szaturnuszig, mai állataink egy részének előfutárai pedig, mint az ember melletti második világ - csak a régi Napon jelennek meg. Ugyanebből az okból, hogy ti. bizonyos lények visszamaradtak, az embert - aki munkája következtében a Holdon háromtagú lénnyé válik - két másik világ veszi körül: az egyik, amely a Holdon a növény fokán maradt vissza (mai állataink elődei) és a másik, amely a Holdon még az ásvány fokán van (mai növényeink elődei). Ami manapság ásvány, az a régi Holdon még nem volt meg, az legutoljára jött létre, s a többi világok választották ki magukból. Mai értelemben természetesen képtelenség arról beszélni, hogy a növények az ásványvilág, az ásványi alap nélkül létrejöhetnek; de hiszen azelőtt egészen más viszonyok uralkodtak. A régi Holdon az ember valóban az állatvilágban élte le fejlődését, az állat a növényvilágban, a növény az ásványvilágban, s amikor a Nap elvált a Holdtól, minden világ eltolódott, s ez az eltolódás a következőképpen ment végbe:

Ha a régi Holdat elképzeljük, elsősorban a fent említett három világot találjuk meg benne:

1. Az emberek világa (tulajdonképpen: állatvilág, amely fizikai- éter- és asztráltestből áll);
2. Az állatvilág (tulajdonképpen növényvilág, amely fizikai- és étertestből áll);
3. A növényvilág (tulajdonképpen ásványvilág, mert csak fizikai teste van).

Mai ásványvilágunk tehát még nincs meg. Amikor a Hold és a Nap elválik egymástól, a Nap erői és lényei teljesen megszabadulnak a Hold durva anyagaitól és annál erősebben hatnak. Ezzel mind a három világ egy fokkal magasabbra emelkedik. Az emberi asztráltest kiemelkedik bensőséges kapcsolataiból, úgy, hogy ha elképzeljük az embert fizikai- éter- és asztráltestével holdbéli léte kezdetén, később lényeges változást veszünk észre rajta: azáltal, hogy a Nap eltávozik és kívülről kezd világítani, az asztr ál- és az étertest egy része felszabadul. Gondoljuk el, hogy a mai ember fizikai, éter- és asztráltestből áll s most egy külső erő az asztráltestet és az étertestet kiűzi a fizikai testből, akkor a szellemi látó asztrál- és étertestünket kívülről látná. Mi magunk azonban, mivel e két test a fizikai test súlyától megszabadult, egy fél fokkal feljebb emelkednénk. Ilyesmi történt akkor is. Az ember felemelkedett, olyan lénnyé vált, amely a mai ember és a mai állat között, középen foglal helyet. Szellemileg azonban a magasztos napbeli hatalmak vezették és irányították. Ugyanígy a másik két világ is kissé feljebb emelkedett, s így a holdfejlődés közepén nem a mai világokat találjuk meg, hanem közbülső világokat: egy állatember világot, egy állat és növény közt álló világot és egy növényásvány világot. S mint ahogyan mi ásványaink szilárd talaján járunk, úgy jártak a régi Hold lényei a holdbéli, legalsóbb rendű világon, a növényásványon. A Holdnak ez az alapszubsztanciája nem volt ásványi szubsztancia, mint ma a Földé, hanem szinte félig eleven volt. Ha olyasmit képzelünk, mit a tőzeges ingovány főtt saláta, vagy főtt paraj, ilyen, de emellett eleven, bugyborékoló pépet, akkor kb. képet kapunk az akkori alaptömegről. Es nem sziklák nyúltak ki ebből a masszából, hanem olyan alakzatok, mint a fa, megsűrűsödött növénymassza, szaruképződmények, ezek voltak a mai sziklák helyett. S a szellemi látó úgy látja, hogy a mai ember növényi-ásványi alapon járt. Ez az alap megsűrűsödött és ebből lettek a kőzetek. Innen nőnek ki, ebből a nyúlósan folyékony elemből, többé-kevésbé legyökeresedve az állatnövények, amelyek sokkal mozgékonyabbak, mint a mai növények. Bizonyos fajta érzés is volt bennük, ha hozzájuk ért az ember. És a legfinomabb szubsztanciából emelkedett ki az állatember, aki egyáltalán nem ért le egészen a legdurvább anyagokig, hanem fizikai teste a legfinomabb szubsztanciákból állt. A folytonosan változó fizikai test igen különös volt; olyan emberi fejet, mint amilyen a mai embernek van, nem fedezhet fel a „látó” a régi Holdon. A fizikai testen, ha mégoly puha és folyékony is, csak állathoz hasonló fejformákat találhat és ami ebből az állathoz hasonló fejformából kiemelkedik, az az éter- és asztráltest. Fizikai szemmel ezeknek az állatembereknek a legkülönbözőbb formáját láthatnánk, ezek a formák állatokra emlékeztetnek, s csak ha az ember a fizikai látástól az asztrális látáshoz emelkedik, akkor látja meg a holdbéli állat-ember magasabb természetét. Ilyen a régi Hold népessége.

Ha az emberi kultúra szellemi fejlődésének mélységeibe tekintünk, sokszor úgy látjuk, hogy a fennmaradt mítoszok és mondák bizonyos tekintetben valóban bölcsebbek a mai tudománynál. És ha az ember majd egykor a világ szellemi alapjait ismét felismeri, akkor megismeri sok mítosznak, mondának és mesének mély, a mi látszólag előrehaladott tudományunknál sokkal mélyebb bölcsességét is. Képzeljük el most még egyszer a Holdat, ahol csak a régi állatnövény tenyészhet, és egy időre fordítsuk el a tekintetünket a Hold további fejlődéséről. Értsük meg, hogy mindezek a Hold-lények a mai földi lények előfutárai. Az ásvány-növényből leszállása következtében mai ásványvilágunk jött létre, az állatnövényből mai növényeink és a visszamaradt állatemberből, azokból, akik nem fejlődtek tovább, legnagyobbrészt mai állataink. Így láthatjuk, hogy a mai ásványok, növények, állatok és emberek valóban utódai a régi holdlényeknek. Vannak azonban manapság igen különös növények, amelyek nem tenyésznek ásványi talajban, pl. a fagyöngy. Azért olyan különös növény ez, mert szellemi látással szemlélve, a többi növénytől nagyon különbözik. Valami asztráltestszerű van ugyanis benne, amely úgy húzódik bele, mint az állati testbe. Annak ellenére, hogy a fagyöngynek nincsenek érzései, mégis van benne valami az állati lény külső alakjából, mert a Hold visszamaradt növényállataihoz tartozik, amelyek a Földön nem tudtak növénnyé alakulni és ezért nem is tenyésznek ásványi talajon. Fejlődésükben ilyen messzire nem tudtak jutni és így szükségük van más növényekre, amelyekre rátapadhatnak. A fagyöngy megmaradt régi holdbéli szokásánál. Az európai népek ősrégi elődei tudták ezt és csodálatos mondaszövésükben kifejezésre is juttatták. A régi germán és északi népek Lóidban olyan hatalmat láttak, akinek holderői voltak, aki a régi Holdról Földünkre jött át. Midőn a Föld Föld lett, bizonyos erőknek a hatása alá került, amelyet a régi népek Baldur istennel jelképeztek. Benne vannak azok az erők, amelyek a teljes érettségű földi lényekre hatnak. A Hold-fejlődés fokán visszamaradt földi lények azonban bensőséges rokonságot éreznek a holdistenséghez tartozó Löki iránt. Ebből származik az a csodálatos monda, amely szerint egykor, amikor az istenek játékot rendeztek, az összes lények megesküdtek arra, hogy Baldurt nem sebzik meg - csak a fagyöngy nem esküdött meg. Vajon miért? Mert nincs semmilyen rokonságban a Baldurban megtestesült földerőkkel; degenerált, visszamaradt teremtménye a Holdnak, és így a Föld alaperőit, Baldurt megsebezheti. Lokinak olyan lényt kell felhasználnia, amely őhozzá tartozik. Ez a monda a rejtett kozmikus összefüggések megértéséből fakad. Es ha tudjuk, hogy a beteg szervezetet éppen az gyógyítja meg, ami az egészséges fejlődéssel ellenkezik, akkor megértjük, hogy milyen nagy és bölcs intuíció vezette elődeinket, amikor kiváltképpen a fagyöngyben kerestek gyógyító erőket és nedveket. Ok tudták mindazt, amit előbb megbeszéltünk; ezért volt a fagyöngy olyan nagy becsben. E példából láthatjuk, hogy a mondában és mítoszokban a kozmikus fejlődés bölcsessége rejtőzik.

A régi Holdon az állatember éter- és asztráltestének egy része kiemelkedett. Így már a régi Holdon tudatváltakozás jött létre. Es most egy másik, az előbbivel párhuzamosan haladó fejlődésről kell beszélnünk. A Szaturnusz, Nap, Hold és Föld minden egyes fejlődési foka egyúttal tudatfejlődési fok is. A Szaturnuszon a tudat egészen tompa volt, ez volt az első fok. Tudatunk az álomnélküli alvásban, amely az örökké alvó növényvilág tudata, már világosabb, mint az ásvány tudatához hasonlítható Szaturnusz-kori emberi tudat. Csak a Napon emelkedik az ember a növényi tudatra és azzal, hogy a Holdon az asztráltestet lényének tagjaként megkapja, tudata egy fokkal feljebb, a képtudathoz emelkedik. A mai álomtudattal csak bizonyos vonatkozásban hasonlíthatjuk ezt össze, mert hiszen álmaink csak kivételes esetekben jelentenek valamit. A Holdon azonban ez másképp volt. Az emberben fel- és alámerülő képek jelentettek valamit. Ha egy másik lény közeledett feléje, a külső formát és színt nem észlelhette, de érezte, hogy felszínre kerül benne valami, mint ma az álom-állapotban; a közeledő lény belső természetének képe merült fel benne és e kép színéből és jellegéből tudta, hogy az barátságos, vagy ellenséges érzületű-e, hogy tehát maradnia vagy menekülnie kell-e.

Mint mondtuk azonban a régi Holdon - abban az időben, amikor a Nap már kívül volt - tudatváltakozás következett be; az emberi tudat időnként élénkebb, időnként pedig tompább volt. Ma a nappal és az éjszaka váltakoznak. Az ember reggel behúzódik fizikai és étertestébe és felmerül előtte a külső tárgyak és lények világa. Mivel érzékeit használja, világosság lesz körülötte. De este, amikor énjével és asztráltestével kivonul a fizikai- és étertestből, elsősorban az eszköz hiányzik az érzékelésre; sötétség lesz körülötte. Így váltakozik az álomnélküli alvás tudat, amit az ember legelőször a Napon kapott, az ébertudattal, a földtudattal. A tudatváltakozás előkészítése már a régi Holdon megtörtént. Az étertest és az asztráltest a régi Holdon már nem volt állandóan a fizikai testen kívül, hanem időközönként belemerült abba; mert a régi Hold már a Nap körül forgott és e forgás következtében az emberre időnként rávilágított a Nap. Így az éter- és asztráltest hol kivonult a fizikai testből, hol pedig beleszállt abba. Ezek között a váltakozó állapotok között természetesen nem volt olyan ellentét, mint ma. A régi Holdon az ember akkor hagyta el fizikai testét, amikor a naperők rávilágítottak és ekkor világos, szellemi tudata volt; intenzíven észlelte a szellemiséget. Es ha éter- és asztrálteste a fizikai testbe húzódott, tudata elsötétült (Láthatjuk, fordítva volt, mint ma). Így váltakoztak a Holdon a mainál sokkal-sokkal hosszabb ideig tartó világos és sötét tudatállapotok, és a sötét tudatállapot alatt történt meg az, anélkül, hogy az ember tudott volna róla, amit megtermékenyítésnek neveznek. Az ember magasabb lénye belemerül a fizikai testbe, hogy a szaporodás képességét kifejlessze és a megtermékenyítést véghezvigye, és a folyamat lezárása után ismét felemelkedik a magasabb világba. Megtörténik a fokozatos előkészítése annak, ami azután a Földön teljesen kifejlődik. Az ember és minden más lény is magasabbra fejlődhet, mert a Nap elkülönült és így lényeinek erősebben ható erőket adott. Ha a Nap továbbra is egységben maradt volna a régi Holddal, ez a Nap-erőket továbbra is gátolta volna, s így nem hathattak volna olyan erőteljesen. Most azután megszabadultak a holdszubsztancia gátló hatásától és a Hold minden lényével egyetemben gyors iramban haladhatott előre a fejlődésben. Egy bizonyos idő múlva érett lett arra, hogy a Nap ismét felvegye magába. Bekövetkezett az az állapot, amikor a Nap az összes elkülönült kozmikus testet felvehette magába és közösen mind a „pralayá”-nak nevezett szellemi nyugvóállapotba kerülhettek.12 E szünet után ismét felmerül a Föld testének első éterikus csírája, később pedig az egységes testtől minden újra elkülönül.

S most azt kérdezzük: honnan származik a Szaturnusz-kori fizikai test, a Nap-korszakbeli étertest és a holdbéli asztráltest? A szellemtudomány követője nem tesz fel ilyen ügyetlen kérdéseket, mint sokan olyanok, akik kérdéseiket filozófiaiaknak hiszik. Vannak emberek, akik azt kérdezik: honnan származik ez, vagy az? S ha az ember felel, akkor tovább kérdeznek a végtelenségig. Ezt csak addig teszi az ember, amíg önmaga is fel nem emelkedik addig, hogy a világot szellemi látással észlelje. Mert hiszen a józan ész szerint kérdéseinknek végül el kell érkezniük ahhoz a ponthoz, ahol a kérdezésnek vége szakad, nincs többé értelme. Képzeljék el, hogy az utcán keréknyomokat találnak, s azt kérdezik, hogy ezek honnan erednek? A válasz így hangzik: egy kocsi haladt erre. Most tovább kérdezősködhetnek: honnan jött a kocsi? Olyan ember járt vele, akinek valami dolga volt. Miért volt dolga? Egyszer azonban elérkeznek oda, ahol a kérdezésnek vége szakad és oly messzire kerülnek a tárgytól, hogy egészen más területre jutnak. Az ésszerű kérdezés valamely eszmével kapcsolatban kezdődik, ha azonban absztrakciókban maradunk, vég nélküli kérdezéshez jutunk.

A konkrét szemlélet után végül is szellemi lényekhez jutunk, s akkor már nem azt kérdezzük, hogy miért, hanem hogy: mit cselekszenek? A kérdezésnek határai vannak. S nevelnünk kell magunkat arra, hogy elfogadjuk ezeket a határokat.

A szellemi megfigyelés eredményeként megtudjuk, hogy egykor, amikor a Szaturnusz kialakulása megkezdődött, bizonyos szellemi lények a Szaturnusz alap-szubsztanciáját, a hőt, áldozatként, saját magukból árasztották ki. Az érettségnek olyan magas fokát érték el, hogy nem csak hogy nem volt szükségük táplálékra, hanem még képesek voltak arra is, hogy saját szubsztanciájukat feláldozzák, kiárasszák. Ezek a lények a trónok. A trónok a régi Szaturnusz-kor folyamán kiárasztják szubsztanciájukat és áldozatukkal létrehozzák a fizikai test alapjait. Aki a Szaturnuszon a fizikai test kialakulását szellemi látással követni tudja, az látja, hogy a trónok szubsztanciájából ömlött ki; és ha a fizikai test fokról-fokra meg is változik, magasabbra is fejlődik, ami bennünk van, az mindig csak a trónok átváltozott szubsztanciája. - Azután a régi Napra kerültünk, ahol a fizikai testhez csatlakozott az étertest. Itt ismét szellemi lényekkel találkozunk. Ezek azonban nem olyan fejlettek, mint a trónok. A bölcsesség szellemeinek, kyriotetesnek nevezzük őket. A Szaturnuszon még nem jutottak el odáig, hogy saját lényüket kiáraszthatták volna. A Napon azonban elérték ezt a fokot, testükből kiáramlott az étertest szubsztanciája. Éter- testünkben a napkorszak óta a bölcsesség szellemeinek a szubsztanciáját hordozzuk. - A régi Holdon mindehhez még az asztráltest is csatlakozik. Ismét szellemi lények áldozzák fel szubsztanciájukat. A mozgás szellemei, dynameis, vagy erők. És végül a Holdról átjövünk a Földre; itt ismét más lények árasztják belénk erőiket, megkapjuk az ént; a három testhez csatlakozik az én. Az én-t a kozmikus fejlődést irányító szellemek, a forma szellemei, a hatalmasságok, vagy exusiai adják nekünk. Ismét találkozunk a forma szellemeivel: az elohák sugározzák felénk napbeli fényüket és Jehova a Holdról formálja az emberi szellemet. Itt a Földön együttműködnek a forma szellemei, akik kívülről adják meg az embernek az én-csírát.

Láthatjuk tehát, hogy fokról-fokra bizonyos szellemi lények tagozódnak bele az emberi fejlődésbe: a Szaturnuszon a trónok, a Napon a bölcsesség szellemei, a régi Holdon a mozgás szellemei, vagy dynameis és a Földön a forma szellemei: Jehova és az elohák. Ezek a lények adták meg az ember jelenlegi alakját és formáját, ők árasztották az emberbe saját lényüket. A Biblia világosan utal arra, hogy az egyik forma-szellem hogyan áramlott az ember lényébe. Mély titok rejtőzik a mögött, amit a Tóra tartalmaz. Gondolják el, hogy Jehova, az eloha-szellemek egyike, a Holdhoz kapcsolódott, onnan, mint forma-szellem hatott és az embernek isteni formát adott: „Isten az embert saját képére teremtette, az istenek alakját adta néki.” A formaszellemek adják az embernek az emberi alakot, vagyis az isteni formát. Az elohák a Nap erejét a fényben árasztják a Földre. A Jehova-isten lemondott a fény külső ruhájáról, külső alakjáról; sötét istenként áramlik a Földbe s működését a születés és halál közötti időre korlátozza. A fénnyel áthatott levegőn keresztül a levegő szellemei csatlakoznak hozzá. Így tehát a következő képet kapjuk arról, ami szellemi és fizikai módon a Napról a Föld felé áramlik; a napsugarakat felfogja a Föld, ezek a sugarak az emberhez közelednek és magukkal hozzák azt is, ami a Jehova szellemtől áramlik felénk. Csatlakozik hozzájuk a levegőben élő szellemiség. És erre a pillanatra, amikor Jehova a maga „erőlényét”  a Jehova istenség egy részét ömleszti az emberbe, erre a pillanatra utalnak a Biblia szavai: „És Jehova lehellett vala az ő orrába életnek leheletét és úgy lett az ember élő lélekké.

A Biblia szövegét egészen szó szerint kell vennünk, azt kell kiolvasnunk belőle, ami valóban benne rejlik. És áhítat járja át lelkünket, amikor a bibliai mondások értelme derengeni kezd bennünk és felfogjuk azoknak a szavaknak az értelmét, amelyek elmondják, hogy miután a Szaturnuszon, a Napon és Holdon, a trónok, a bölcsesség és a mozgás szellemei árasztották lényüket az emberbe, most a Földön a formaszellemek is beleáramlanak. A bibliai szavakban ez a nagy, hatalmas pillanat jut kifejezésre.

És azután tovább haladunk és látni fogjuk, hogy az elohák és Jehova miként működnek együtt a luciferi lényekkel az atlantiszi korszakon keresztül egészen a mi időnkig.