Témánk természete miatt különös módon, úgyszólván körben kell közelednünk célunkhoz és a kerülettől befelé egyre szűkebb köröket kell vonnunk, hogy elérjük azt, amit el akarunk érni. Ezért tűnik eleinte úgy, hogy fejtegetéseinkből hiányzik a belső rendszer. De éppen az vezet a helyes megértéshez, hogy fokozatosan közeledünk befelé.

Fejtegetéseinkben tegnapelőtt addig jutottunk, hogy a forma szellemeit, az exusiait, vagy a keresztény ezotéria elnevezése szerint a hatalmasságokat, mint az emberi földi lét tulajdonképpeni kormányzóit ismertük meg. A belső történés lényege az, hogy földfejlődésünk folyamán ezek a szellemek, akik olyan magasztosan magas fokon állnak, hogy egy bizonyos időponttól kezdve a Földre, mint működési területre, a saját fejlődésük szempontjából nincs szükségük, hatnak az anyagra és a lelkiségre is.

Láttuk, hogy a legfinomabb szubsztanciákat és erőket kivonják a Földből és a Napot teszik saját fejlődésük színterévé. Továbbá azt is fejtegettük, hogy a legnagyobb szellemek egyike miként vált el ettől a világtól, napbeli társaitól és miként áldozta egészen fel magát az emberiség fejlődéséért. O az, aki ettől az időponttól kezdve a Hold-erőkkel maradt kapcsolatban s akit a Biblia Jehovának nevez. El kell tehát képzelnünk, hogy az alatt az idő alatt, amíg a Nap még egy volt a Földdel, magas, magasztos szellemek voltak a földi léttel is ilyen szoros kapcsolatban, hogy azután a legmagasztosabb szellemek elkülönültek, és hogy egyikük visszamaradt, együtt maradt a Földdel egészen a legközelebbi kozmikus eseményig, a Hold elválásáig. Es ettől az időtől kezdve a kívülről ható Hold-erőkben benne van Jehova munkája, benne van az, ami az ő lényéből áramlik. Így hatottak a Földre kívülről befelé az egyik oldalon a magasztos napszellemek, a másik oldalon pedig Jehova a maga seregével, a szolgálatában álló szellemekkel és most már együttesen kormányozták az emberiség földi fejlődését. Ezt a fejlődést vesszük most közelebbről szemügyre.

Mit jelent az, hogy: „A forma szellemei a földi lét tulajdonképpeni kormányzói”? Vajon nem tevékenykedtek-e ezek a formaszellemek már Földünk előbbi fejlődési korszakaiban is a Szaturnusz-, Nap-, és Hold-korszakban? Valóban a formaszellemek már előbb is tevékenyek voltak, de más volt a működési körük, mint a Földön. Ezt megértjük, ha fontolóra vesszük azokat a tényeket, amelyekkel már találkoztunk.

A Szaturnuszon a fizikai test még csak csírájában volt meg, itt még nem áramlott bele sem az étertest, sem az asztráltest. A formaszellemek - akik közül az egyik Jehova - természetesen már akkor is hatottak; azonban működésüknek nem volt még ilyen jól előkészített talaja. S ezek a hatalmasságoknak nevezett lények csak akkor találták meg a működésüknek megfelelő területet, a kellően előkészített emberi lényt, amikor a Napon a bölcsesség szellemei az étertestet, a Holdon pedig a mozgás szellemei az asztráltestet már megadták az embernek. Mert csak akkor adhatták meg az emberi lénynek a mai emberi formát, amikor már fizikai, éter- és asztrálteste volt. Az előbbi fejlődési korszakok egyikében sincs még meg a mai emberi forma; a régi Szaturnuszon, Napon és Holdon előkészítő stádiumok vannak és az embernek először egy bizonyos fejlődésen kellett keresztülmennie, hogy azután a formaszellemek a nemes emberi formához emelhessék fel őt. Arra a kérdésre, hogy a formaszellemek miért nem avatkozhattak már a Szaturnuszon is az emberi testforma kialakításába, a következőt kell válaszolnunk: mert a fizikai test a Szaturnusz-korban még csak csíraállapotban volt; egy bizonyos érettségi állapotnak kellett először bekövetkeznie. Es ez az érettségi állapot akkor következett be, amikor a Föld az előbb leírt fejlődés előtt állt. Leírtam Önöknek, hogy a Föld a Nappal együtt bizonyos finom szubsztanciájú kozmikus test volt és azután fejlődésében tovább haladt. A formaszellemek ekkor már tevékenykedtek, s lassan, fokozatosan dolgozták át az emberi testet, míg végre elérte az emberi formát.

Rámutattunk arra az időpontra, amikor ez a formaadás bizonyos módon befejeződött s az emberi forma főbb vonalaiban mintegy készen volt. Az atlantiszi kor első idejében még nem így állt a dolog. Ha a régi Atlantiszt elsöprő hatalmas katasztrófát megelőző periódus első korszakáig tekintünk vissza, látjuk, hogy elődeink nem olyanok voltak, mint mi. Kb. csak az atlantiszi korszak közepén kapja meg az ember főbb vonalaiban mai alakját. Azelőtt az emberi test egyáltalán nem volt olyan szilárd, mint később, hanem egész materiális tartalma - ha ugyan ezt lehet így mondani - puhább volt.

Az első atlantiszi időben az ember puha anyagból volt, semmi sem volt benne a mai csont- és porckeménységből. Ide-oda úszkált a sűrű vizekkel telített s áthatott levegőben. Olyan volt, mint a vízi lények egy fajtája, mint bizonyos ma is élő s a víztől alig megkülönböztethető állatok. A csontalkat adottsága már akkor is megvolt, de erők formájában, és a csontok még nem keményedtek meg. Ebben az időben az emberi lény magasabb és alsóbbrendű tagjai között még egészen más volt az összefüggés. Gondoljunk csak még egyszer arra, hogy manapság, alvás közben, az ember fizikai és éterteste az ágyban fekszik, asztrálteste és énje pedig rajta kívül van. Mivel az étertest formája és nagysága megközelítően ugyanaz, mint a fizikai testté, tehát az ember, ha asztráltestével kivonul a fizikai testből, csakhamar kinn van az étertestből is. Az első atlantiszi időben ez nem így volt. Akkor az étertest mindenfelé, s főleg a fej irányában kiemelkedett a fizikai testből. Ennek következményeként az asztráltest, amikor a fizikai testből már kivonult, az étertesttel még mindig kapcsolatban maradt. A mai ember asztrálteste a fizikai test elhagyásával elhagyja az étertestet is. Az első atlantiszi időben az asztráltest és az étertest között még fennállt a kapcsolat a fizikai test elhagyása után is s ennek az volt a következménye, hogy az emberben és az ember körül éjszaka nem uralkodott olyan öntudatlanság és sötétség, mint ma. Amikor az ember fizikai testén kívül volt, tompa szellemi látással lelki-szellemi lényeket tudott érzékelni. Olyan ez, képzeljék el, mintha elaludnának, asztráltestük a fizikai testből kiemelkednék, tekintetüket elfordítanák a fizikai világtól, de egy lelki-szellemi lényektől népes világgal találnák magukat szemben. Az ilyen embernek azonban nem volt szüksége sem szilárd fizikai testre, sem szilárd csontrendszerre, mert a puha fizikai test mozgékonyabb is volt.

Es most meg kell említenünk valamit, ami szellemi tudat szerint egykor valóság volt, bármilyen szörnyűséges is ez a mai materialista gondolkodás számára: az első atlantiszi időben az embernek nagy hatalma volt testének alakja felett. Gondolják el, hogy ha akkor pl. az ember azt akarta, hogy testének egyik tagja, amely később kézzé válik, másmilyen, pl. hosszabb legyen, csakugyan meg is tudta rugalmasan hosszabbítani, azaz nemcsak mozgatni tudta minden tagját, hanem rugalmasan ki is tudta nyújtani, úgyszólván felfújhatta magát. Ez akkor valóban lehetséges volt, bármennyire ellenkezik is a materialista gondolkodással; ujjait az ember messzire ld tudta nyújtani, meg tudta hosszabbítani; és ez a képesség különösen fejlett volt az Atlantisz előtti, vagyis a lemuriai korban. Es most mindjárt láthatjuk majd két jelenség összefüggését. Mikor vesztette el az ember azt a képességét, hogy tagjait megnyújtsa, tágítsa és ismét visszahúzza? Amikor a forma szellemei a formák kidolgozását befejezték. Amíg az ember a maradandó fizikai formát még nem kapta meg egészen, addig más szellemek uralma alatt állt és alakját változtatni tudta. Az Atlantisz előtti időkben az ember alakja még nincs lezárva, s folytonosan változik.

Tudniuk kell, hogy azután elérkezett az az időpont, amikor a formaszellemek befejezték, lezárták azt a tevékenységet, amely- lyel az emberi formákat saját formájukhoz igazították, mert hiszen saját alakjukat adták neki.

Tegyük föl (majd meglátjuk, hogy milyen események idézték ezt elő), hogy bizonyos emberi lények úgyszólván nem tudtak várni addig, amíg a formaszellemek befejezik munkájukat; ezek a lények tehát valamilyen előbbi fejlődési fokon megmerevednek, megcsontosodnak: egy előbbi kornak megfelelő alakot rögzítenek. De hiszen éppen az volt a fontos, hogy az a lény, akinek embernek kellett lennie, formáját és alakját olyan sokáig tartsa mozgékonyán, amíg a szilárd forma kialakulásának normális időpontja bekövetkezhet. Röviddel az emberi forma kialakulása előtt - a valóságban természetesen itt hosszú időszakról van szó - az ember külső burkainak még mindig szükségük volt olyan erőkre, amelyek át- és megdolgozták, megnemesítették őt. Tegyük föl, hogy olyan események következtében, amelyekkel később még meg fogunk ismerkedni - bizonyos emberi lények elszakadtak volna a folytonosan működő formaerőktől, úgy hogy a formáló erők már nem hatották volna őket úgy át, mint azelőtt: akkor ezek az emberi lények egy előbbi fejlődési fokon maradtak volna vissza. Ez valóban meg is történt és azok a lények, akik a formaerőktől túl korán szakadtak el, a majmok. A majmok fejlődésükben a legközelebb állnak ugyan hozzánk, de kiestek a fejlődésből, mert nem engedték a formaszellemeket elég sokáig hatni magukra. Nem tudtak várni, nem maradtak elég sokáig a formaszellemeknek nevezett isteni lények ölében. Es amit most a majmokról mondunk, az más- más lényekkel a földi lét folyamán mindig újra megtörtént; mindig voltak olyan lények, akik visszamaradtak és megmerevedtek.

Így jött létre a mai állatok egész sora. Arra a kérdésre tehát, hogy valamely ember lény az ilyen formáktól származik-e, azt kell felelnünk, hogy nem! Az ember szinte a földfelület talaja fölött, a tiszta elemekben maradt, és csak akkor sűrűsödött meg, amikor ennek az ideje elérkezett. Azt az időpontot, amikor az ember tiszta, szellemi magaslatokból, anélkül, hogy földi sűrűsége lett volna, leszállt a Földre, a Biblia igen szépen örökíti meg a paradicsomi mondában. A Paradicsom az összes kutatások ellenére sincs a Földön, hanem a Föld körül. Az ember csak később száll le a Paradicsomból a Földre, amikor végleges formáját megkapja.

Most tisztázzuk azt a kérdést, hogy az atlantiszi kor közepén, amikor a formaszellemek a fizikai test kialakítását befejezték, milyen eseménynek kellett volna bekövetkeznie?

Ebben az időpontban az embernek a maga érzékszerveivel (amelyek szintén ekkor fejlődtek ki) ki kellett volna tekintenie a körülötte lévő világba és legelőször kellett volna együtt élnie fizikai környezetével. Hiszen azelőtt az ember fizikai környezetét csak elmosódott körvonalakban észlelte. Most, az atlantiszi korban érkezett volna csak el az ideje annak, hogy az ember a külvilággal a mai fogalmak szerint kapcsolatba kerüljön s megtanulja a környezetétől megkülönböztetni és „én”-nek mondani magát - mert csak akkor mondhatja az ember magát én-nek, ha környezetétől meg tudja magát különböztetni. Ezt tanulta volna meg az ember ebben az időpontban. Olyan fizikai teste lett volna, amely megfelelő hordozója lett volna énjének.

Említettük már azonban, hogy a kozmikus fejlődés minden fokán maradtak vissza bizonyos lények. Nem minden lény érte el a megfelelő fejlődési fokot, még a formaszellemeknek, vagy hatalmasságoknak nevezett lények közül sem. És az ember földi fejlődésében éppen ezeknek a visszamaradt lényeknek van fontos szerepük.

Láttuk már, hogy a Napról és a Holdról ható magasztos lényeken kívül még más, közbülső fokon álló lények is vannak, akik a magas fejlettségű Nap- és Hold-lények és az ember közötti fokon állnak. Működésük színtere a Nap és a Föld közé ékelt két kozmikus test: a Merkúr és a Vénusz. A napszellemek elérték a normális fejlődést és pontosan eltalálták azt az időpontot, amikor helyesen működhetnek. A Nap-szellemek és a Föld között álló lények nem találták meg a helyes működés időpontját és mivel nem voltak normális fejlettségűek, beavatkozásuk egy másik időpontban történt. Most vegyük szemügyre, hogy ez mit eredményezett.

Még egyszer végigtekintünk az emberiség fejlődésén. Képzeljük el ismét a fizikai, éter- és asztráltestet és az ént. Tudjuk, hogy az én arra van hivatva, hogy az ember lényének többi tagját átalakítsa, s az átalakítást azzal kell kezdenie, hogy az asztráltestet fokozatosan hatalmába keríti, mindinkább uralkodik rajta. Ez annyit jelent, hogy az ember szenvedélyein, ösztönein uralkodik. Elérkezett az az időpont, amikor normális körülmények között az én-nek az emberben meg kellett volna kezdenie működését, s az asztráltestben kellett volna munkálkodnia, az asztráltestnek fokozatosan át kellett volna alakulnia és a szellem-énnek lassanként ki kellett volna fejlődnie. Amikor az atlantiszi kor közepén a magasztos hatalmasságok beavatkozása megtörtént, akkor volt meg először a lehetőség arra, hogy ilyen átalakulás bekövetkezzék. Most megértjük majd, hogy a visszamaradt lények milyen különös feladatot tűztek maguk elé. Ezek nem voltak még olyan fejlettek, hogy a szellem-én kialakulásában az embert támogathatták volna. Ezért az asztráltestre hatottak, amely még nem érte el az én-fejlődést, éspedig idő előtt hatottak. Az emberiség fejlődésében tehát van egy bizonyos időszak, mikor az asztráltestet - amely még nem érte el az én-fejlődést - ezek a visszamaradt lények dolgozzák át. Ez még jobban érthető, ha visszaemlékezünk arra, hogy az embernek a régi Holdon fizikai, éter- és asztrálteste volt és hogy a hatalmasságok akkor a fejlődésnek megfelelően az asztráltestre hatottak. A normálisan továbbfejlődő hatalmasságok most - az atlantiszi kor közepén - az énre, a többiek pedig, a visszamaradtak, régi holdbéli szokásukhoz híven továbbra is az asztráltestre hatottak. A visszamaradt, de magasan az ember felett álló lények tehát már hatottak az asztráltestre, mielőtt még az ember énjét kifejleszthette volna. E lényeket fő reprezentánsukról, vezetőjükről luciferi lényeknek nevezzük. A lényeknek két fajtája hat tehát az emberre: a normálisan működő szellemek (ezekről a múltkor beszéltünk) és a luciferi lények, akik nem érték el azt a fokot, hogy az énre hathattak volna, és akik az emberi asztráltestet már előbb átdolgozták. Így viszont a luciferi lények az embert is visszatartották a fejlődésben, mert ha nem hatottak volna, akkor az atlantiszi korszak közepén az ember olyan fejlett lett volna, hogy a magasztos hatalmasságok az ember énjében hathattak volna.

Most feltehetjük a kérdést: ha összehasonlítjuk a visszamaradt szellemek működését a magasztos hatalmasságok cselekedeteivel, hétköznapi értelemben rossznak kell-e azt tekintenünk? Ha ezt szellemi látással ellenőrizhető módon megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a valóságban a luciferi lények működése még sietteti is az emberiség fejlődését. Ha a luciferi lények nem tevékenykedtek volna, az embernek bizonyos képességek kifejlesztésével várnia kellett volna a legkésőbbi időpontig. Az ember a luciferi lények révén előbb jut egyes szellemi képességekhez, mint ahogy azokat eredetileg neki szánták s így magasabb szellemi fokra emelkedik. Ebben nincs semmi rossz, - sőt akármilyen csodálatosnak látszik is - ez a tény azt jelenti, hogy határtalan nagy bölcsesség nyilatkozik meg az emberiség továbbfejlődésének irányításában. Mert így az ember a fejlődés alacsonyabb fokán jutott olyan képességekhez, amit különben csak az atlantiszi kor közepére szántak neki s a luciferi lények tevékenysége azt eredményezi, hogy e képességeket egészen másként: öntudatosan, s szabadon tudja magába fogadni. A visszamaradt lények beavatkozása nélkül az embert egészen az atlantiszi kor közepéig járószalagon vezették volna. Hogyan kell tehát a lények visszamaradását felfognunk? Felületes gondolkodással könnyen azt hihetnénk, hogy úgy maradtak vissza, mint a bukott tanuló a gimnáziumban. Ezek a szellemek azonban nem lustaságból, hanem áldozatkészségből maradtak vissza. Feláldozták magukat azért, hogy az ember a formaszellemek adományát magasabb rendű módon: szabadon fogadhassa. Az emberi fejlődésnek egy hosszú korszakában a luciferi lények tanították meg az embert a beszédre, a gondolkodásra és a gondolkodáson alapuló emlékezésre s ők ültették a művészet és a tudomány első csíráját lelkébe. A luciferi lények beavatkozása nélkül az ember ezt nem érhette volna el, mert csak ösztönéletet élhetett volna. Viszont a luciferi lények ismertetik meg azzal, amit különben a formaszellemek távoltartottak volna tőle: az ő működésüknek az eredménye, hogy a jó és a gonosz hathat az emberre, hogy az ember letérhet a helyes útról. A luciferi lények beavatkozása nélkül ez sohasem történhetett volna meg - de az ember szabadsága is oda lett volna. Ezek a lények azzal, hogy a fejlődést elővételezték, a szabadságot adták neki. Mi mindannyian magunkban hordozzuk a luciferi szellemek működésének magját.

Azt kell tehát mondanunk: az atlantiszi kor közepén szálltak le azok a formaszellemek, akik fejlődésükben elérték azt a fokot, hogy kiáraszthatták szubsztanciájukat: ha csakis ők tevékenykedtek volna, akkor az ember ebben az időben kapta volna csak meg teljesen az én-csíra fejlődésének alapjait. Csakhogy a luciferi lények már egy előbbi időponttól kezdve működtek, s a fejlődést egyik oldalon felfelé, másik oldalon lefelé - igen jelentékenyen meggyorsították. Ez pedig ismét egy igen fontos tényt eredményezett. Ha a haladás a luciferi lények nélkül ment volna végbe, akkor az ember az atlantiszi kor közepén a szabadság lehetősége nélkül ért volna el egy bizonyos fejlődési fokot. A saját érdeme nélkül vált volna éretté arra, hogy a formaszellemek adományát magába fogadja. Mivel a luciferi lények korábban tették éretté, egy bizonyos irányban rosszabbá vált és ezért a formaszellemek összes erői, az összes napbeli hatalmasságok ebben az időpontban még nem hathattak rá. E tény igen fontos az emberi fejlődés szempontjából. Ha az ember a szabadság, tehát saját érdeme nélkül, pusztán egy szellemi, magasabb ösztöntől vezéreltetve jutott volna el az atlantiszi kor közepéig, akkor éretté vált volna arra, hogy a Krisztus-princípium már abban az időben szálljon le hozzá a Földre: Krisztus már az atlantiszi kor közepén jelent volna meg. Így azonban az ember megkapta a szabadságot, s ezzel leszorították az ösztönös, normális fejlődés fokáról. Ennek az volt a következménye, hogy a saját erejéből kellett éretté válnia a Krisztus-princípium befogadására, úgy hogy ugyanannyi idővel később tudta csak a Krisztus-princípiumot magába fogadni, mint amennyivel előbb a luciferi lények beavatkozása Krisztus működését és leszállását késleltette. Ezáltal azonban az emberek érettebbek is voltak Krisztus eljövetelekor.

Látható tehát, hogy a luciferi lények tették az embert azzá, amivé lett. Ok készítették elő a Krisztus-princípium eljövetelének nagyfontosságú időpontjára, s azt mondták: ha az embert meghagyjuk olyan lénynek, aki az atlantiszi kort csak ösztönszerűen éli át, akkor a Krisztus-princípiumot is ösztönszerűen veszi fel, és nem lesz szabad, nem a szabadságban érik meg. Mi feláldozzuk magunkat, bizonyos képességeket alakítunk ki benne és késleltetjük azt az időpontot, amikor Krisztus megjelenhet. - Pontosan ugyanannyi idővel az atlantiszi kor közepe előtt kezdték meg a luciferi lények működésüket, mint amennyivel az atlantiszi kor közepe után Krisztus megjelent.

A kérdés most már az, hogy vajon mit kapott az ember az atlantiszi kor közepén azoktól a hatalmasságoktól, akiket már be tudott fogadni magába. Olyasvalamit, ami csak kívülről közeledhetett feléje, amiben még nem tudott lelkével közvetlenül részt venni. Tehát nem válik benső impulzussá az, amit a hatalmasságok (akik működésüket már előbb megkezdhették) árasztanak feléje: az ember rajta kívül álló valaminek engedelmeskedett, törvényekre hallgatott. S mint ahogyan az állat kívülről kapja a törvényeket, amiket egészen ösztönszerűen követnie kell, úgy kapta a törvényeket az ember is. Jehova a „törvényt” adta neki, amelyet azután Mózes és a próféták külsőleg meg is valósítottak. Közben azonban érett lett az ember arra, hogy cselekvéseihez saját magából vegye az indítékot. Így láthatjuk, hogy a hatalmasságok az ember közreműködése nélkül készítik elő az emberiség életének rendjét a Földön. Vajon hol hatnak tulajdonképpen ezek a hatalmasságok? Különösen ott, ahol - triviálisan kifejezve - a vér szava beszél: a fajfenntartásban és mindabban, ami ezzel összefügg. A régi időkben, a vérségi kapcsolatokban istenek, népszellemek, csoportszellemek hatnak és a csoporton belül a törvényen keresztül működnek. Csak azok szeretik egymást, akik vérrokonok, és azért szeretik egymást, mert a szeretetet a természeti törvények oltják beléjük. És minél távolabbi időkbe megyünk vissza, annál inkább látható, hogy azok tekintik egymáshoz tartozónak magukat, azok szeretik egymást, akikbe a szeretetet a természeti törvények, a külső formaerők oltották bele. A Jehova-princípium az azonos vérben hatott, ez az oka az összetartozandóságnak. Jehova a vérrokonság princípiumában élt és ezzel teremtett rendet és harmóniát. És a luciferi lények voltak azok, akik Jehovával szemben ellenhatást fejtettek ki s legerősebb támadásaikat a vérrokonság princípiuma ellen irányították. Azt akarták, hogy az embernek a személyiség legyen a középpontja, s hogy a személyiség princípiumára építse fel lelkét. Krisztus megjelenésének időpontjáig tevékenységük arra irányul, hogy kiszakítsák az embert a vérrokonság kötelékéből. Azután megjelenik Krisztus, s az embert személyiségének csúcspontjára emeli, hiszen a legbensőbb erőt ő adja neki: a bölcsességet és a kegyelmet lényének legbensőbb impulzusává teszi. Ezt készítették elő hosszú-hosszú időn keresztül a luciferi lények. Az ember csak Krisztus eljövetelekor érett meg arra, amit a luciferi lények akartak. Ennek a felfogásnak a követői tudták, hogy mit mondanak azzal, hogy: „Christus verus Luciferus”, vagyis Krisztus az igazi fényhozó. Ez valóban ezoterikus jelentőségű mondás.

Láthatjuk tehát, hogy ebben a régi, kereszténység előtti korban, állandóan két princípium hat: a vérrokonság princípiuma, amely megköti az embert és egy elválasztó princípium, amely az embert személyiségének csúcspontjára akarja emelni. S most figyelemmel kísérhetjük, hogy miként alakul ki az egész emberiség e két princípium hatása alatt.

Képzeljük el az atlantiszi kor emberének egy bizonyos fejlődési állapotát, amikor az emberi testben már megkezdődik a csontrendszer kifejlődéséig tartó megszilárdulási folyamat. Igyekszem közérthetően kifejezni magam. A vezető szellemeknek vigyázniuk kellett arra, hogy a csontok ne túl gyorsan szilárduljanak meg. Az atlantiszi fejlődés folyamán a csontrendszernek egy ideig kellő puhaságúnak kellett maradnia, hogy átalakulhasson. Tudjuk azonban, hogy minden fokon maradnak vissza lények. Így egyes embercsoportok aránylag későn, a csontrendszer túl korai megkeményedése miatt maradtak vissza. A princípiumok itt úgy munkálkodtak, hogy a forma princípium nagy győzelmet aratott s az emberek egy csoportját megtartotta abban a formában, amelyben történetesen volt. Szükségképpen mi volt ennek a következménye? Hiszen megszilárdulhat, visszamaradhat valami, de akkor az egész földfejlődés elhalad fölötte, úgy hogy a mesterségesen visszatartott lény azután olyan időkre talál, amelyekbe már nem illik bele. Olyan idők következtek, amikor a levegő mindinkább megtisztul a víztől, s a klimatikus viszonyok megváltoztak. Ami visszamaradt, az nem illett már ebbe a korba. Az ilyen ember-csoportok, amelyeknek a csontrendszere szinte elburjánzott, mint degenerált emberfajok maradtak vissza és az Atlantisz utáni idők viszonyaiba már nem tudtak többé beleilleszkedni; degeneráltak voltak; utolsó maradványaik: az amerikai indiánok. - Visszamaradtak olyan is, akiknél nemcsak a csontrendszer szilárdult meg túl korán, hanem a táplálkozás alapjául szolgáló rendszer is, amelyen az étertest erői uralkodnak, míg a csontrendszer a fizikai test erőinak a hatalmában van. Az utolsó maradványa annak az embercsoportnak, amelynél a táplálkozási rendszer rögződött meg, a fekete faj. - Vannak azután még olyan emberek is, akiknek a degeneráltsága onnan származik, hogy az idegrendszerük rögződött meg egy túl korai fokon és nem maradt meg elég hosszú ideig a maga alakíthatóságában, tehát nem is válhatott a magasabb rendű gondolkodás eszközévé - ezeknek utolsó maradványa a maláji faj. Ezért vannak bizonyos jellemző, érzéki ösztöneik, érzéki hajlamaik. - Es végül vannak olyan emberek, akiknek az énje szilárdult meg egy bizonyos fokon (ha ugyan így mondani lehet); az én külső kifejeződésében, a vérben rögződött meg. Ezeknek az embereknek, akik így - szimbolikusan kifejezve - a vérükben szilárdultak meg, utolsó ivadékai a mongol fajú népek. - Voltak azonban Atlantiszban olyan emberek is, akik testalkatuk fent említett elemeit megtartották mozgékonyságukban. Nem álltak meg valamely előzetesen megrögzött formában, hanem egyre tovább tudtak fejlődni, úgyhogy még az én zártságán is túljutottak. Ez az embercsoport a Föld bizonyos, már említett pontjáról, a mai Írország közeléből (ezt a helyet ma az Atlanti-óceán borítja), a mai Európa és Ázsia területére vándorolt.

Az atlantiszi kontinensről azután valóságos népvándorlás indul meg. Most ezt részletesebben vesszük szemügyre, mint ahogy eddig más összefüggésben tettük. Ezekben a vándorlásokban részt vettek azok, akiknek a csontrendszere keményedett meg, és akiknek utolsó ivadékaira az amerikai kontinens felfedezésekor akadtak rá. Mások főleg Afrikában, ismét mások - a mongol fajhoz tartozók - Ázsiába vonultak. Utoljára vándoroltak ki a mai Írország közelében lakó emberek. Ok tartották meg legtovább képlékenységüket, úgyszólván ők maradtak legtovább a Paradicsomban. Nyugatról keletre vándoroltak és mindenütt, Európa egész területén, bizonyos népességeket hagytak hátra. A legelőrehaladottabbak Ázsiába vándoroltak és ott különféleképpen keveredtek el más úton odavándorolt népekkel.

Es most képzeljük csak el azt a nem is olyan régmúlt időt, amikor az embernek még egy bizonyos, mindenesetre igen tompa szellemi látása volt és a beavatottak nagy befolyással rendelkeztek. Ha az emberekben élt még a tudat a fajok kialakulásáról, vajon miként kellett ennek megnyilvánulnia?

Tegyük föl, hogy a régi Görögországban a görögök olyan népességekre akadtak, akik még előttük szilárdultak meg; azután délen olyan fajra bukkantak, amely népkeveredés útján keletkezett s egy még korábbi időből megtartotta magának azt a képességet, hogy a régi szemléleti módokra visszatekinthessen. A görög ember mindezeket valóban tapasztalta. Visszatekintve a fejlődésre egészen a maga koráig, azt mondta: „Afrikában, az egyiptomi korban, előrehaladott embereket találhatok, akikre már az előbbi kultúrkorszakok (a babilóniai, káldeai) hatottak.” De még korábban ezen a földrészen olyan népesség élt, amelynek az alacsonyabb szférával: a táplálkozási rendszerrel kapcsolatos tulajdonságai rögződtek meg. Később, amikor ezek ázsiai kivándorlókkal kerültek össze, egy másik fejlődési fokozat jött létre s ehhez jöttek még azok, akik legtovább maradtak meg a maguk hajlékonyságában. A görög mindazt, amit az ember a fejlődésről tudott és az isteni hatóerők eredményének tekintett, idealizált formában, istenszobraiban testesítette meg. Tudta, hogy egy igen korai fokon egyes emberi lények megszilárdultak, és hogy mások megtartották puhaságukat és simulékonyságukat. Azután saját magára tekintett. Bizonyos vonatkozásban ő is visszamaradt, de mégis azokhoz tartozott, akik a legtovább maradtak meg simulékonyságukban, alakíthatóságukban. Mindezt csodálatosképpen vitte bele a görög ember a szobrászművészetbe. Aki elmélyülten vizsgálja a görög művészetet, az isteneknek három egymástól különböző típusát veszi észre:

1. A Zeusz-típust, amelyhez a Zeusz köré csoportosuló istenek egész köre tartozik.
2. Egy másik típust, amelyet később a Zeusz-típushoz soroltak ugyan, de a görögök tudatában ez a típus egészen más formában: mint Hermész-, vagy Merkúr-típus élt. Nézzék csak meg a Zeusz-típus hajviseletét és ezzel szemben Merkúr gyűrűs, bodros haját, továbbá a szemek alkatát és a fülek állását s akkor csakhamar látják, hogy a görögök a Hermész-típussal valami mást akartak kifejezni, mint a Zeusz-típussal, még ha későbbi ábrázolásukkal a Zeusz-típushoz sorozták is.
3. A Faun-típus. Ez az emberiségnek egy még régebbi típusa és éles különbség van közte és a Hermész-típus között.

Nyilvánvaló most már, hogy a görög ember mit akart a maga módján kifejezésre juttatni. Amit délen maga előtt látott azt a Faun-típus képviselte. A Hermész-típussal hozta kapcsolatba a keletet és a magasztos, ideális Zeusz-típusban juttatta kifejezésre a saját fajtáját, az ő típusát, azt a fajt, amelytől az árja törzs származik.

Aki látni akarja, az láthatja, hogy a görögöknél a külső formaerők milyen finoman idomultak a belső alakító erőkhöz. Csak egy kicsiségen akarom szemléltetni, hogy a görög művészek milyen finoman igyekeznek a nagy kozmikus világnézeteket művészi formában kifejezésre juttatni. Gondoljunk a Hermész alakjában megörökített ázsiai típusra: ez a típus - mivel az alacsonyabb rendű emberi erőknél állt meg - azt a hatást kelti, hogy a benne ható jellegzetes erők, amelyek a látási formát adják meg, mintegy az ember lényének alsóbb régióiban gyökereznek. Ezzel szemben a görög típusban élő erők magasabb régiókban hatnak; Zeusznál főleg a magasztos homlok alkata mutatja.

Láthatjuk tehát, hogy a görögök sajátságos tudata a plasztikus formában is megnyilatkozik, és hogy a fejlődés folyamán létrejött alkotásokat csak akkor érthetjük meg, ha a hatóerőket egészen addig a módig követjük, ahogyan a művész a szemet ábrázolja. Nemcsak a finom megfigyelőképességet vehetjük itt észre, hanem azt is, hogy a görög művész, művének sajátságos alakításával, külső formában valósította meg azt, amit a belső formaerők hoztak létre, és hogy a görög művészet alakjaiban - a mitológiai alakokban - a fajok kialakulásának a ténye maradt fenn. A görög művészet a részletekben is (mint a szem ábrázolása) sajátságos módon a szellemi hatóerőket örökítette meg.