Azoknak a kurzusoknak a felépítése, amelyek e Zwieg-előadásokkal párhuzamosan futnak, teszi egyedül lehetővé azt, hogy Zwiegünkben egyre magasabb területekre emelkedhessünk fel. Ezért arra szeretném kérni Önöket, hogy ezeket a kurzusokat lehetőség szerint vegyék figyelembe. Szükséges, hogy legyen az embernek egy helye, ahonnan továbbléphet az előadásokkal. Különben minden évben elölről kellene kezdenie.

Ma olyasmivel kell foglalkoznunk, ami ismét látszólag távol áll az utóbbi előadásoktól, de mégis ez évi gondolkodási folyamatunkhoz illeszkedik. Kapcsolódni kívánunk az egyik legutóbbi, „Babonák szellemtudományos szempontból” című nyilvános előadáson^[1] elhangzott megjegyzéshez. Elhangzott ott egy megjegyzés, amelyet egy nyilvános előadáson nem lehet tovább kifejteni, mivel ahhoz, hogy mélyebben belemenjünk, előzetes ismereteket kell feltételeznünk, amelyek nem annyira a megértésre, az intellektuális megismerési képességre vonatkoznak, hanem olyan megismerési képességre, amely egész lelkialkatunkban rejlik, s csak évekig tartó együttes munkával szerezhető meg. Csak az ilyen türelmes munkával juthatunk oda, hogy számunkra olyasmi, amit korábban abszurdnak tartottunk volna, lehetségesnek és valószínűnek tűnik, így belevihetjük az életbe, és látjuk, mennyire igaznak bizonyul. A megjegyzés, amelyből ki akarunk indulni, az volt, hogy szokásos tény és nem babona az, hogy bizonyos betegségeknél, mint pl. a tüdőgyulladásnál a hetedik napon beáll egy krízis, s hogy ennél a krízisnél, amely feltétlenül a hetedik napon lép fel, az orvosnak arra kell gondolnia, hogy a beteget átjuttassa ezen. Ezt ma minden értelmes orvos elismeri, de az okokat az orvosok nem képesek kutatni, mivel sejtelmük sincs a dolognak a szellemben található ősokairól. Először azt a tényt akarjuk felmutatni, hogy itt valami egészen figyelemreméltó, a titokzatos hetes számmal összefüggő dolog mutatkozik meg a tüdőgyulladásnál.

Nos, az embereket úgy kell szemlélnünk, hogy számunkra lehetőség nyílik ezáltal ennek vagy más egyéb ténynek a megértésére. Önök mindnyájan tudják - hiszen itt is számtalanszor említettük -, hogy az embert csak akkor ismerhetjük meg, ha megértjük négy lénytagjának felépítéséből, a fizikai-, az éter-, az asztráltestéből és az énből. Az emberi természetnek ez a négy tagja a legsokoldalúbb kapcsolatban és kölcsönös függőségben áll egymástól. Minden tag hat a másikra és ezáltal hatják át összefüggésükben egymást. De ez az együtthatás igen bonyolult. Az ember ezeket az összefüggéseket csak igen lassan és fokozatosan ismerheti meg, éppen úgy , mint e tagok kapcsolatát bizonyos erőkhöz, folyamatokhoz és lényekhez az egész kozmoszban. Mivel az ember minden tagjával folyamatos, kölcsönös kapcsolatban áll a kozmosszal. Amit fizikai és étertestként, stb. ismerünk, összefügg egymással, de éppen úgy a kozmosszal is, az egész körülöttünk lévő világgal. Azt mondhatjuk, hogy ezeket a kapcsolatokat belülről és kívülről akkor ismerjük meg a legjobban, ha az embert éber és alvó állapotában figyeljük meg. Ha az ember alvó állapotban fekszik előttünk, akkor az ágyban a fizikai és az étertest található, s bizonyos vonatkozásban e kettőn kívül van az asztráltest és az én. De ez csak pontatlanul mondtuk. A pontatlanság különben sok dologra elegendő, de ma némileg pontosabban akarjuk megismerni ezeket a körülményeket. Az asztráltest és az én tehát elsősorban nem a fizikai testben tevékenykedik. A fizikai és az étertest azonban egyáltalán nem lehetséges anélkül, az asztráltestet egy valamely módon kialakított én ne hatná át. Az étertest sem létezhetne anélkül, hogy ne hatnák át magasabb lények. Abban a pillanatban, amikor az ember saját asztráltestével és énjével eltávozik, az emberi természet e két tagjának tevékenységét pótolni kell. Az emberi test nem tud fekve maradni anélkül, hogy az én és az asztráltest ne tevékenykedne benne, így az alvó emberben is egy énnek és asztráltestnek kell tevékenykednie. Pontosabban azt kellene mondanunk: az az én és az az asztráltest, amelyek ott tevékenyek, napközben is az emberben vannak, csak tevékenységüket teljesen aláássa az ember asztrálteste és énje, amelyek tevékenységükkel megsemmisítik a magasabb lények működését. Ha az ént, ahogy az ma az emberben van, el akarjuk képzelni az éber állapotban lévő embernél, akkor azt kell mondjuk: ez az ember én az éber embernél az emberi testen belül van, és ezen idő alatt tevékenységével elvonja működési szféráját egy átfogó éntől. Mit tesz tehát ez a mi korlátozott énünk valójában az alvásban? Valójában, meglehetős pontossággal, ezt állíthatjuk: Ez az én, amely a nap folyamán megszabadult a nagy világ-éntől és saját szakállára él az emberi testben, az éjszaka folyamán belemerül a világ-énbe, lemond saját tevékenységéről. S éppen ezzel a belemerüléssel, a nappali én elsüllyed, alámerül a világ-énbe, árfogóan így lehetséges az éjszakai én létezése. Ha ezt képileg akarják elképzelni, a nappali énnek az éjszakai énnel való kapcsolatát úgy képzelhetik el, hogy a nappali én mintegy kört ír le, s e kör legnagyobb részét a nagy énen kívül tölti ki, míg éjszakánként belemerül a nagy énbe. Tizenhat órát tölt például kívül, és nyolc órányira merül bele az éjszakai énbe.

Csak akkor érthetik ezt meg helyesen, ha egészen komolyan veszik azt, amit éppen mondtam, hogy ugyanis az Önök énje sohasem ugyanez a tizenhat óra alatt - ha ezt feltételezzük a normál ébrenléti időnek -, hogy ezen idő alatt az én állandó változásokon megy keresztül, egy kör egy részét írja le, majd elmerül és az éjszaka folyamén ismét változik, amiről az átlagos ember semmit sem tud. Ezek a változások egyre inkább a tudattalanba süllyednek, amíg elérnek egy csúcspontig, s ezután az én ismét lassan tudatosabbá válik. Azt kell tehát mondanunk, hogy huszonnégy óra leforgása alatt az emberi én folyamatosan bizonyos változásokon megy keresztül, amelyek külső szimbólumát egy körforgásnak képzelhetjük el, mint egy mutatót, amely egy kört ír le, és időről- időre belemerül a nagy világ-énbe.

Egészen hasonló módon visz végbe változásokat az ember asztrálteste. Az asztráltest olymódon változik, hogy szimbolikusan ábrázolva, egy körforgásra kell gondolnunk. Az asztráltestnél is olyanok a változások, hogy valójában bizonyos vonatkozásban egy ún. világ-asztráltestbe történő belemerülésről kell beszélnünk. Csak a mai ember már nem veszi észre ezt a belemerülést a világ asztráltestébe, míg korábban még igen jól érzékelte. Egykor az ember egy bizonyos időben úgyszólván váltakozva ősi asztrális érzéseket érzett, máskor pedig egészen más érzései voltak. Így egy bizonyos időben elevenebbnek érezte az őt körülvevő külvilágot, máskor ezzel szemben saját bensőjét. Így egészen különböző árnyalatokat tudott érzékelni asztrálteste érzékelő képességével, mivel az asztráltest hét nap folyamán, tehát hétszer 24 órán keresztül ritmikus változásokat vitt végbe, amelyek ismét egy körforgással vethetők össze. Ahogy az én egy bizonyos időben 24 órás ritmikus változásokon megy keresztül, amelyek ma az ébrenlétben és az alvásban fejeződnek ki, úgy az asztráltest ezt hétszer 24 órán keresztül teszi. Az ilyenfajta ritmikus változások az ősi embernél nagyobb elevenséggel léptek fel. Tehát az asztráltestben ritmikus változások történnek, amelyek hét nap alatt mennek végbe, s a nyolcadik naptól kezdve a ritmus ismétlődik. Annak az időnek egy részében, amelyben az ember ezen a ritmuson átmegy, az asztráltest ténylegesen belemerül egy átfogó világ-asztráltestbe. Különben inkább kívül van ezen a világ-asztráltesten. Abból alakíthatnak ki erről képzetet maguknak, hogy az, ami közös asztráltestként és közös énként lép fel az alvó emberben, nagy jelentőségű az ember életében. Az az én, amelybe az alvásban belemerül, ugyanaz, amely testében működik az alvás alatt. A közös világ-asztráltest ugyanazon részébe, amely az alvás alatt áthatja a fizikai testet és az étertestet, merül bele valójában az emberi asztráltest hét nap alatt. Ezáltal változnak az érzések és az érzetek. Ma ez alig kelti fel a figyelmet, azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Nemcsak az én és az asztráltest, hanem az étertest is bizonyos ritmikus változásokon megy keresztül. Ezek úgy játszódnak le, hogy négyszer hét napon belül az emberi étertest - szimbolikusan szólva - úgyszólván saját tengelye körül forog, és négyszer hét nap után visszatér ugyanazokhoz a folyamatokhoz, amelyeknél az első napon volt. Egy egészen határozott ritmus játszódik le a négyszer hét nap alatt. Itt azonban egy olyan területhez érünk, amelyről részletesen kellene beszélni, ha mindent meg akarunk érteni. Emlékeznek, hogy azt mondtam, a férfi éterteste nőies, a nőé férfias. A ritmus már nem azonos a férfi és a nő asztráltesténél, de ebbe ma nem kívánunk közelebbről belemenni. Csak annyit hangsúlyozzunk ki, hogy egy ilyen ritmus játszódik le, mégpedig, mondjuk a férfi és a nő különbözősége ellenére, megközelítőleg négyszer hét nap alatt.

Ezzel azonban még nem értünk a végére. A fizikai testben is ritmikusan ismétlődnek egészen határozott folyamatok, így nem valószínű, hogy ez a mai embernek is feltűnik. Ezek ma már csaknem teljesen elmosódtak, mivel az embernek függetlennek kell lennie bizonyos folyamatoktól, de az okkult szemlélőnek még észrevehetőek. Ha a fizikai test teljesen önmagára lenne bízva, akkor ez a ritmus tízszer-hétszer négy /10 x 7 x 4 / napon belül a nőnél, és húszszor-hétszer négy /20 x 7 x 4/ napon belül játszódna le a férfinél. Így játszódna le ez, ha az ember teljesen egyedül, saját törvényeinek lenne átengedve. Valaha ez már ténylegesen így volt, de az ember szabaddá vált az őt körülvevő kozmikus befolyásoktól. Így az emberi lény négy tagjában lejátszódó folyamatok ritmikus alakulásával állunk szemben. E négy ritmus mindegyikét körforgásként képzelhetik el, ha akarják. Amit az ember pl. ritmusként valósítana meg fizikai testében, ha teljesen magára lenne hagyatva, ma természetesen csak megközelítőleg, más ritmusokkal együtt tűnik fel.

Már láthatják a tízszer-hétszer négy vagy a húszszor-hétszer négy számaiból, hogy itt a fizikai test ritmusánál az év megközelítő leforgásáról van szó. Külsőleg, szimbolikusan úgy tudják ezeket a változásokat elképzelni, amelyek a külső fizikai testben folynak le, ha arra gondolnak, hogy az ember egy év folyamán bizonyos mértékig megfordul, egyszer a Napnak ezen az oldalán van, máskor a másikon. Ha csak arra gondolunk, hogy arcát mindig a Nap felé fordítja, így egy év folyamán egyszer önmaga, és egyszer a Nap körül kell megfordulnia. Ez annak, aki csak kívülről szemléli a dolgot, teljesen jelentéktelennek látszik, de ez mégis nagyon fontos.

Az, ami itt ritmusként játszódik le a négy testben, hosszú, hosszú idők óta bele van plántálva az emberbe, s hogy a különböző tagok egymásra tudnak hatni, azt a hierarchiák, a lényiségek rendelik el, amelyeket már gyakran emlegettünk. Tudjuk, hogy a magasabb lényekbe vagyunk beágyazva. E szellemi lények működése, amelyek áthatják tetteikkel a fizikai és a szellemi teret, hozta létre ezeket a meghatározott kapcsolatokat. De ha megfigyelik azt, amit most mondottam, akkor egy másik oldalról jutnak egy olyan gondolatra, amelyet a múlt télen gyakran érintettünk. A fizikai test ritmusának megállapítása már a Szaturnuszon elkezdődött. Az étertest hozzátagozódása oly módon, hogy az éter és a fizikai test ritmusa összeilljék, abból származik, hogy ezt a ritmust más szellemek, a Napszellemek hozták létre. A különböző ritmusok egymásra hatásával egy olyan kapcsolat jön létre, mint ahogy két mutató viszonyát is ritmusuk határozza meg egy órán. A Holdon ismét egy másik ritmus, az asztráltesté illeszkedett be.

Nos, azoknak a szellemeknek, amelyek egész kozmoszunkat elrendelik - mivel minden fizikai e lények kifejeződése -, ki kellett alakítaniuk a lények belső kapcsolatait a külső fizikai mozgásnak megfelelően. Hogy a Nap ma egy éven belül körbejárja a Földet, ez abból a ritmusból jön, amit a fizikai testbe ültettek bele, régebben, mielőtt a fizikai konstelláció létezett. A szellemiből kiindulva rendeltetett el ez. A Hold a Föld körül kering, mivel körforgásának meg kell felelnie az emberi étertest keringésének, mivel ennek a ritmusnak a Hold mozgásában kell megtalálnia kifejeződését. A Hold különféle megvilágítása a Naptól az asztráltest különböző ritmusainak és a Föld napi körforgása az én ritmusának felel meg. Éppen az én ritmusával kapcsolatban valamit világossá kell tennünk, ami ma az embernek fantasztikus képzelgésnek tűnik, de mégis igaz. A Föld nem mindig forgott a tengelye körül; ez a tengely körüli forgás csak az idők folyamán jött létre. Amikor az ember a Földön még másfajta állapotban volt, ez a mozgás még nem létezett. Az ember volt az, akit először körforgásra ösztönöztek. Az emberi én akkor ténylegesen „magával vitte” a Földet, és maga körül forgatta. A Föld körforgása az én-ritmus következménye. Ez megdöbbentően hangzik, pedig igaz. Először az emberlény tagjai, amelyek énné fejlődtek, kapták az ösztönzést arra, hogy forogjanak, majd magukkal vitték a Földet. Így volt ez eredetileg, de később megváltozott. Láthatják, hogy minden fizikai a szellemi következménye. A szellemi mindig az első. A világ helyzetének mindenfajta viszonyai is belőle erednek.

S most gondoljanak csak az asztráltestre, amely hét nap alatt úgyszólván egy körforgást végez. Gondolják meg, hogy az asztráltest bizonyos rendellenességeivel betegségek függenek össze, mégpedig azáltal, hogy ezek a rendellenességek az étertesten keresztül a fizikai testig folytatódnak. Most tegyük fel, hogy magának az asztráltestnek egy bizonyos károsodása van. E károsodáson keresztül hat az étertestre, s így a kár a fizikai testig folytatódik. Ez is károsodott lesz. Azután a szervezet kezd a sérülések ellen lázadni, védekező erőket használ fel. Ez a lázadás a baj ellen rendszerint a lázban fejeződik ki. A láz a legnagyobb jótevő, a leggyógyítóbb a betegségnél. A beteggé vált rész nem tudja meggyógyítani magát, más oldalakról kell odavezetett erőket kapjon, s ez fejeződik ki a lázban.

Nos, gondolják csak el, hogy ez a láz tüdőgyulladásnál lép fel. A tüdő valamely oknál fogva károsodott. Éppen amikor az emberi tüdőt valamilyen kár érte, akkor elsősorban az asztráltest szenvedte el ezt, s ez majd csak az étertesten keresztül megy át a fizikai testre. A tüdőgyulladásnál az eredeti ok mindig az asztráltestben rejlik, másként a tüdőgyulladás nem tud fellépni. Nos, gondoljanak az asztráltest ritmusára. Azon a napon, amikor fellép a tüdőgyulladás, az asztráltest hat a fizikai testre. Most a test a láz segítségével „lázadozni” kezd. Hét nap után az asztráltest és az étertest ismét ugyanabban az ellentétes helyzetben vannak; ugyanazok a részek ismét találkoznak. De az asztráltest nem találja meg ugyanazt az étertestben, mivel az étertest is időközben végigcsinálta saját ritmusát. Az asztráltest egy következő részre talál rá. Ezt most az asztráltest szintén befolyásolja, hat rá, mégpedig az étertestnek ezt a másik részét ellentétes módon befolyásolja. A lázat most elnyomják. Azáltal, hogy az étertest következő negyedével most egy másik rész találkozik össze, előidéződik a reakció a lázzal szemben. A test ellentétes ritmusa ismét elnyomja a lázat. Mivel az emberi test azért van itt, hogy egészséges legyen, s ez a célja a ritmusnak. Bizonyos hatások az első hét napon növekszenek. De a következő hét napon csökkenniük kell. Az egészséges embernél úgy van, hogy ezek a növekedések és csökkenések váltakoznak. Ha azonban az ember beteg, akkor ez úgy van, hogy életveszély áll elő, ha a lázat elnyomják. Amíg az egészséges embernél a felszálló folyamat a hetedik napon megfordul, a betegnél a felszálló folyamatnak meg kellene maradnia. De a vehemens felemelkedés vehemens esést idéz elő. Ez a krízis alapja a hetedik napon a tüdőgyulladásnál.

Ez belátható, ha meggondoljuk, hogy a tüdő egy olyan korban alakult ki, amikor a Hold már levált és előkészült arra, hogy kialakítsa ritmusát, és amikor már a napok ritmusa is elkezdődött, önmaga is kifejlődjék. Ezért függ össze ma még a tüdő az asztráltesttel és az étertest ritmusával.

Látják, hogy az emberi élet normálistól eltérő viszonyai milyen pontosan ítélhetők meg a szellemtudományból, hogy az embert teljes természete szerint csak akkor ismerhetjük meg, ha átlátjuk ezeket az összefüggéseket. A tudományokban tehát csak akkor lehetséges ismét a termékenység, ha az embert áthatják majd a szellemtudomány nagy felismerései. Korábban, mintegy földfejlődésünk közepéig, az ember minden céljában sokkal inkább összehangolódott a külső ritmusokkal. Ettől az időtől fogva azonban a dolgok egymásra torlódtak. Az ember bensője függetlenedett a külső ritmustól. Belül megmaradt a maga régi ritmusánál. Éppen a ritmusok nem összecsengésével szerezte meg az ember a szabadságot, különben az emberiség szabad fejlődése a történelemben nem lett volna lehetséges. Az ember ritmusa a Napéval, illetve a Földével a Nappal szemben előresietett. Hasonló ez a többi ritmushoz, például az asztráltestéhez. Korábban az ember a hét nap alatt egészen különböző hangulati árnyalatokat élt át. Egy ideig minden külső dolog nagy benyomást gyakorolt rá, máskor inkább bensőjében élt. Mivel a ritmusok ma már nincsenek összhangban, ezért a belső átélés állapota is arra az időre marad, amikor az embernek nagyobb öröme van a külvilágban, és fordítva. Ezek egymásba keverednek, és az asztráltestet ezáltal úgyszólván egyenletes hőmérsékletűvé teszik. Azoknál az embereknél, akik inkább asztráltestükben élnek, finom megfigyeléssel még érzékelni lehet ilyen ingadozásokat. A lelki- vagy szellemi betegeknél kimutathatók az asztráltest különféle állapotai.

Az én számára a ritmus a legkésőbben jött létre, de itt is már összecsúsznak a dolgok. Hiszen az ember már nappal is tud aludni. Korábban azonban ez a ritmus mindig a külső világgal volt összehangolva. Az Atlantiszban valami igen rossz történt volna, ha az ember nappal akart volna aludni, és éjszakánként ébren maradni. Ma a ritmus bizonyos módon megmaradt, csak függetlenné vált a külvilágtól. Éppen úgy van ez, mintha egy jól működő órát a Nap órája szerint, a Nap ideje szerint igazítanak be. Akkor egész pontosan le tudják olvasni a Nap óráit. Most azonban egyszer beállítanák délután hétkor az órát tizenkettőre. Akkor az óra ritmusa még pontosan megmarad, csak eltolódik a Nap ritmusának irányába. Így van ez az embernél is. Az ember egyes részeiben megmaradt a régi ritmus, csak eltolódott. Ha az óra élőlény lenne, akkor jogosan vonná ki ritmusát az őt körülvevő ritmusokból. Az embernek el kell jutnia oda, hogy belső fejlődéséből kiindulva ritmusát ismét bevezesse a világba. Ahogy egykor lények voltak azok, amelyek saját ritmusukból kiindulna a Napot, a Holdat és a Földet mozgatták, így az ember is egyszer majd beleplántálja ritmusát a világba, ha elérte az isteni fokot. Ez a függetlenné válás értelme a ritmusban. Ebből megsejthetjük az asztrológia mélységes alapjait. De ezzel ma nem kell foglalkoznunk. Ma csak arra akarunk rámutatni, hogy a szellemtudomány nem absztrakt ideák összegezése az egoista ember számára, aki érdeklődik iránta, hanem minden megismerés legmélyére fog bevilágítani. De akkor a külső jelenségektől az ősi alapokig kell lemenni. A ritmust a szellem ültette bele az anyagba; az ember szellemi eredetének örökségeként hordozza magában a ritmust. Különben csak akkor tudjuk felfogni ezt a ritmust, ha visszamegyünk ezekhez az őseredeti viszonyokhoz. Már az állatoknál is az egyes lénytagok, testek - fizikai test, étertest, asztráltest és csoportén - egészen más kapcsolatban állnak egymással. Minden egyes állatfajnál más ritmus van. A fizikai testnél némileg ugyanaz, de egészen más ritmusok futnak le a különféle állatok éter- és asztráltesténél. Az állatvilágot fel lehet osztani fajokra a ritmusok szerint, annál is inkább, miután az asztráltestek ritmusa az étertestekéhez fut le.

Ne gondolják, hogy ezeket a ritmusokat sohasem ismerték fel világosan. Még ki fogjuk mutatni, hogy egyáltalán nem volt olyan régen, amikor az embernek legalábbis tompa tudata volt ezekről a ritmusokról. Aki megfelelő tudattal jár a világban, úgy találhatja, hogy bizonyos naptárakban, amelyeket vidéken használnak, az állat és a föld meghatározott kapcsolataira vonatkozóan egyfajta szabályok állnak fenn. Az ilyen parasztkalendáriumok előírásaival szabályozta azelőtt a gazda egész gazdaságát. A paraszti tudásba az ilyen ritmusok tudata bele volt rejtve. Ez olyan dolog, amely megmutatja, hogy a 15., 16. század óta az absztrakció, a külső tudomány kora lépett fel, olyan tudományé, amely már egyáltalán nem képes arra, hogy az alapokig hatoljon. Különösen az orvostudományban van ez így. Itt csak tapogatódzunk, és a patológia és terápia szilárd alapja ősidőkre visszamenően tárul fel Az intellektus és az érzések mártírumát csináltam végig, amikor a phenazetint kipróbálták. A kipróbálásnak ez a módja, anélkül, hogy egy vezérfonala lenne, azt mutatja, hogy a tudomány a szellemmel komolyan veszendőbe ment. Ezt a komolyságot a szellemi megismeréssel fogjuk ismét megszerezni. Meg kell különböztetnünk, hol vannak a tudomány torzképei és hol van a szellemmel megalapozott megismerés. Ha az ember ezt lelkébe írja, meg fogja látni, milyen szükséges a szellemtudományos megismerés, mennyire be kell nyomulnia az ismeretek és az élet minden területére.

[1] Nyilvános előadás 1908 dec. 10-én az Architektenhaus-ban