Már mondottuk ezeken az órákon, hogy e tél folyamán az anyagot, az építőköveket akarjuk összehordani az egyes Zweig-órákon, amelyeknek végül is össze kell függniük az ember lényének mélyebb megértése és különböző más dolgok érdekében, amelyek az élettel és az ember egész fejlődésével függenek össze, és mindig mélyebben vezetnek be bennünket a világ titkaiba. Ma szeretném emlékeztetni Önöket az utolsó előtti Zwieg-előadásunkra^[1] és ebből szeretnék kiindulni. Emlékeznek, hogy beszéltünk egy bizonyos ritmusról, amely az emberi lény négy tagjára vonatkozóan áll fenn. Ebből akarunk ma kiindulni és megválaszolni magunknak a kérdést: Hogyan láthatjuk be egy ilyen tudásból, mélyebb alapokról kiindulva az antropozófiai mozgalom szükségességét és célját?

Két, látszólag igen távol eső dolgot fogunk ma összekapcsolni. Emlékeznek arra, hogy bizonyos kapcsolat áll fenn az én, az asztráltest, az étertest és az ember fizikai teste között. Az, amit a negyedik tagra, az énre vonatkozóan mondhatunk, úgyszólván kéznyújtásra van szemünk előtt, ha emlékezünk a tudat kétféle változó állapotára, amelyen az én egy 24 órás időtartam alatt, tehát egy nap alatt megy keresztül. Ezt az egy napot 24 órájával, amelyen belül az én nappalt és éjszakát, alvást és ébrenlétet él át, bizonyos vonatkozásban egységnek feltételezzük. Ha tehát azt mondjuk: az, amit az én egy nap alatt véghezvisz, az egyes számhoz tartozik, akkor azt kell mondjuk, hogy az a szám, amely hasonló módon asztráltestünk ritmusának felel meg, a hetes szám. Amíg az én, ahogy ma létezik, 24 órán belül, egy nap alatt úgyszólván visszatér kiindulópontjához, ismét oda érkezik, ahol volt, asztráltestünk ugyanezt hét napon keresztül viszi végbe. Erről még valamit pontosabban meg akarunk érteni.

Gondoljanak csak egyszer reggeli felébredésükre, ami abban áll, ahogy a mindennapi életben - természetesen helytelenül - mondják, hogy az öntudatlanság sötétjéből felemelkednek és a fizikai-érzéki világ tárgyai ismét megjelennek Önök körül. Ezt reggel átélik és 24 óra múlva ismét átélik, a kivételes eseteket természetesen leszámítva. Ez a dolgok szokásos menete, s elmondhatjuk: egy 24 órás nap után énünk visszatér kiindulópontjához. Ha az asztráltestre ugyanilyen módon fel akarjuk kutatni a neki megfelelő viszonyokat, akkor azt kell mondanunk: ha az a rendszeresség, amely az emberi asztráltesthez tartozik, valóban megjelenik benne, akkor az hét nap után ismét visszatér ugyanarra a pontra. Amíg tehát az én egy nap alatt tesz meg egy körforgást, addig az asztráltest lényegesen lassabban megy, egy körforgást hét napon keresztül visz végbe. Az étertest négyszer hét nap alatt teszi meg körforgását; négyszer hét nap alatt tér vissza ugyanarra a pontra. S kérem, figyeljenek fel arra, amit az utolsóelőtti alkalommal mondottam: a fizikai testnél ez nem megy olyan rendszeresen, mint az asztrál és az étertestnél. Egy megközelítő számot azonban így is megállapíthatunk: kb. tízszer huszonnyolc nap alatt teszi meg körforgását, úgy, hogy visszatér kiindulási pontjára. Hiszen tudják, hogy az embernél az a nagy különbség mutatkozik, hogy a női étertestnek férfias jellege van, és fordítva, a férfi étertestnek nőies jellege. Ebből már érthető, hogy bizonyos vonatkozásban ritmusbeli rendszertelenségnek kell fellépnie az étertestnél és a fizikai testnél. De általában az 1 : 7: / 4 x 7/: /10 x 7 x 4/ az arányszámok, amelyek az emberi természet négy tagjára megadják az un. „körforgási sebességet”. Ez természetesen csak képszerűen van kifejezve, mert nem körforgásokról van szó, hanem ugyanazon állapotok ismétlődéséről; ritmusszámokról van szó. Két héttel ezelőtt már utalnom kellett arra, hogyan válnak érthetővé mindennapi életünk jelenségei, ha ismerünk olyan dolgokat, amelyek az érzéki-fizikai világ mögött állnak. S egy nyilvános előadásban utaltam arra a figyelemreméltó tényre is, amelyet maguk a materialista természetkutatók és orvosok sem tudnak tagadni, nem tudnak besorolni a „babonák kísértetei” közé, mivel az éppenséggel tényként létezik. Ez az a tény, amelynek mégis valójában gondolkodásra kellene ösztönöznie az embert, hogy a tüdőgyulladásnál a hetedik napon krízis lép fel, s a beteget át kell segíteni ezen a hetedik napon. A láz hirtelen alábbhagy, s ha az ember a beteget nem tudja átvinni ezen a krízisen, akkor semmi esetre sem lép fel a gyógyulás. Ez egy általánosan ismert tény, de a betegség kiindulópontját nem mindig ismerik fel helyesen, s ha az ember nem ismeri fel az első napot, akkor általában a hetedik napot sem tudja. Így kell feltennünk a kérdést: miért csökken a láz a tüdőgyulladásnál a hetedik napon? Miért lép fel egyáltalán egy sajátos jelenség a hetedik napon?

Csak az, aki a létezés kulisszái mögé lát, aki a fizikai-érzéki létezés mögött belelát a szellemi világba, az tud ezekről a ritmusokról és ugyanakkor az tudja, mi által lépnek fel ezek a jelenségek, mint pl. a láz-jelenségek. Mi valójában a láz? Miért lép fel a láz? A láz nem betegség. A láz éppen ellenkezőleg olyasmi, amit a szervezet hív elő, hogy a tulajdonképpeni betegségfolyamat ellen harcoljon. A láz a szervezet védekezése a betegséggel szemben. Valamely károsodás áll fenn a szervezetben, mondjuk a tüdőben. Ha az ember egészséges és minden belső tevékenysége ennek megfelelően össze van hangolva, akkor természetesen ez a belső tevékenység zavarba jön, ha az emberi test valamely szerve, valamely tagja károsodik. Akkor az egész szervezet arra törekszik, hogy összeszedje magát, és erőket fejlesszen magából, hogy ezt az elszigetelt zavart ismét kiegyenlítse. Tehát ez az egész szervezet lázadása, ami történik. Különben nincs szüksége a szervezetnek arra, hogy összeszedje erőit, mivel nincs semmilyen ellenség, amivel harcolnia kell. Az erők összeszedésének kifejeződése a szervezetben a láz.

Nos, az tudja, aki a létezés kulisszái mögé néz, hogy az emberi test különböző szervei az ember fejlődésének igen különböző korszakaiban helyezkedtek el és alakultak ki. Az, amit szellemtudományi szempontból „Az emberi test tanulmányozásának” nevezünk, az elgondolható legbonyolultabb dolog, amit el tudunk képzelni, mivel ez az emberi szervezet valami igen sokrétű és egyes szervei egészen különböző korokban rendeződtek el. Később ismét felvették ezt a felépítést és tovább alakultak. Minden, ami a fizikai organizmusban van, kifejeződése, megjelenése az ember magasabb tagjainak olymódon, hogy tehát mindig az érintett fizikai tagok a magasabb lénytagok magasabb rendjét fejezik ki. Az, amit ma tüdőnek nevezünk, felépítésében az emberi asztráltesttel függ össze, és ezzel van dolga. Nos, hogy mi dolga a tüdőnek az asztráltesttel, ahogy a legelső, őseredeti tüdőszerveződések Földünk elődjén, a régi Holdon belekerültek az emberbe, ahogy a magasabb szellemi lények úgyszólván „beleoltották” az asztráltestet az emberbe, minderről még beszélni fogunk. Ma csak azt akarjuk szemügyre venni, hogy a tüdőben is az asztráltest fejeződik ki. Az asztráltest tulajdonképpeni kifejeződése az idegrendszer. De az ember éppenséggel bonyolult és a fejlődések mindig párhuzamosak. Az asztráltest fejlődésével és a mai idegrendszer betagozódásával a tüdő felépítése is adott volt. Ezáltal a tüdő bizonyos módon már belejött az asztráltest ritmusába, abba a ritmusba, amely a hetes számhoz tartozik. Az, amit láz-jelenségként ismerünk, az étertest bizonyos funkcióival függ össze. Az étertestben valaminek történnie kell, ha egy bizonyos lázfolyamat van ott. A láz ezért valamely módon benne van a ritmusban, amelyben az étertest létezik. Ez a láz benne van a ritmusban, de hogyan? Nos, a következőt még tisztáznunk kell.

Az étertest, mivel négyszer hét nap alatt fejezi be körforgását, lényegesen lassabban mozog, mint az asztráltest, amely hét nap alatt teszi meg ritmusát. Tehát amikor az étertest ritmikus folyamatát kapcsolatba hozzuk az asztráltestével, akkor ezt az óra mutatóival hasonlíthatjuk össze. Vegyük egy óra nagy mutatóját: egyszer megy körbe, míg a percmutató ugyanannyi idő alatt tizenkétszer. Itt az arány : 1 : 12. Most gondolják el, hogy megfigyelik, amikor délben 12 órakor a nagymutató a percmutató fölött van. Itt mindkét mutató fedi egymást. Nos, a percmutató egyszer körbemegy. Ha most ismét a 12-ön van, a nagymutatóval nem tudja már fedezni magát, mivel ez időközben az egyre ment. Mindkét mutató tehát csak öt perc múlva fedi egymást úgy, hogy egy óra múlva a percmutató nem újra a nagymutatón áll, hanem csak egy óra és mintegy öt percnél több idő után. Nos, hasonló kapcsolat áll fenn az asztráltest körforgása és az étertesté között. Tegyük fel, hogy asztráltestük, amely mindig össze van kötve az étertesttel, egy bizonyos állapotban kapcsolatba kerül az étertesttel. Most az asztráltest kezd megfordulni. Ha hét nap múlva ismét eredeti helyzetében van, ismét fedi magát az étertesttel, mivel az étertest hét nap múlva körforgásának egy negyedével ment előre. Tehát hét nap múlva az asztráltest helyzete nem az étertest ugyanazon helyzetének felel meg, hanem egy olyan helyzettel azonos, amely a kör egynegyedével az eredeti helyzet mögött van. Most tegyük fel, hogy fellép az érintett betegség. Itt az asztráltest egy bizonyos helyzete az étertest egy egészen meghatározott helyzetével függ össze. Ebben a pillanatban e két helyzet összhatása következtében, amelyek együttműködnek, fellép a láz az ellenség elleni felhívás gyanánt. Hét nap múlva az asztráltest az étertestnek egy egészen más pontjára kerül. Nos, ez úgy van, hogy az étertestben nemcsak a lázat előidéző erőnek kell lennie, mert ha egyszer lendületbe jött a láz felkeltésével, akkor azt nem tudná többé alábbhagyni. Így azonban hét nap után az étertestnek ez a pontja, amely az asztráltestnek azzal a pontjával azonos, amely hét nappal előbb előidézte a lázat, arra törekszik, hogy a lázat ismét jóvátegye, csökkentse. Ha tehát a beteg hét nap után addig jut, hogy a zavart is leküzdi, akkor rendben van. Ha a zavart nem küzdi le, ha az asztráltestnek nincs az a törekvése, hogy a betegséget eltávolítsa, akkor abban a kedvezőtlen helyzetben van, ahol az étertest arra törekszik, hogy a lázat csökkentse. Arról van szó, hogy ezt a két, egymást fedő pontot jól megfigyeljük, mindkét egybeesési pontot. Ilyen pontokat minden lehetséges emberi életjelenségnél találhatunk. S éppen ezekkel a ritmusokkal, ezáltal a belső, titkos jelenségekkel válna világossá számunkra az ember egész lénye. Az étertestnek valóban az a tendenciája, ami a négyszer hétben fejeződik ki. Más betegségeknél ismét megfigyelhetik, hogy különösen a 14. napnak van különleges jelentősége, tehát a kétszer hétnek. Egyenesen előírhatjuk, hogy a rohamnak bizonyos jelenségeknél a négyszer hétnek megfelelően különösen erősnek kell lennie. S itt arról van szó: ha ezután a dolog alábbhagy, akkor minden körülmények között reménykedni lehet a gyógyulásban. Mindezek a dolgok a ritmusokkal függenek össze, mégpedig azokkal a ritmusokkal, amelyeket három héttel ezelőtt érintettünk, és ma pontosabban vezettünk lelkünk elé. Az ilyen dolgokkal, amelyek ugyan nehéznek tűnnek, de mégis érthetők, az ember csak egy kissé nyomulhat a fizikai-érzéki világ felszíne mögé. Mindig mélyebbre és mélyebbre kell előre nyomulni ebben. Most eltűnődünk azon, honnan erednek az ilyen ritmusok.

Az ilyen ritmusok eredete ismét a nagy kozmikus összefüggésekben rejlik. Újra és újra felhívtuk rá a figyelmet, hogy éppen az, amit az ember négy lénytagjának nevezünk, a fizikai, az éter-, az asztráltest és az én, már maguk mögött hagyták a Szaturnusz-, a Nap-, Hold-, és a Földlétet. Ha visszatekintünk régi Holdunkra, ott már megtaláljuk, hogy ez a régi Hold is bizonyos időre eloldódott a Naptól. Akkor különben egy nagy része annak, ami ma a Hold, a Földdel volt összeköttetésben. De kívül volt egy Nap, s amikor az ilyen égitestek összetartoznak, akkor erejük is így van, s ez ismét csak lényiségük kifejeződése, s mindig befolyást gyakorol lényük életének szabályosságára. Egy bolygó körforgásának ideje a Napja körül, vagy egy mellékbolygóé bolygója körül egyáltalán nem véletlen, vagy nem a bolygó életével összefüggő dolog, hanem azok a lények szabályozzák, amelyeket a szellemek hierarchiájában megismertünk. Hiszen láttuk, hogy egyáltalán nem úgy áll a dolog, hogy azok mintegy maguktól keringenek, csupán élettelen erők által. Már utaltunk arra, hogy milyen groteszk a mai fizikusok magyarázata a Kant-Laplace-elméletről a zsírcseppekkel végzett kísérlettel: az úszó zsírcseppeken át az egyenlítő irányába egy papírkorongot helyeznek, és felülről egy tűt szúrnak bele, s az egészet megforgatják; ekkor a nagy cseppekről kisebbek válnak le, és együtt körbeforognak. Tehát így a kísérletező megmutatja, hogyan keletkezik kicsiben egy bolygórendszer, és végül általában azzal zárja a fizikus, hogy a bolygórendszernek nagyban is így kellett keletkeznie. Amiről különben itt jó elfelejtkezni - önmagáról ugyanis -, az itt nem megfelelő. A jóember itt általában elfelejti, hogy a kis bolygórendszer nem tudott volna létrejönni, ha ő nem tekerné a forgattyút. Az ember éppenséggel végezhet ilyen kísérleteket, ez igen hasznos, de éppen a legfontosabbról nem szabad elfelejtkeznie. Milyen végtelenül sok ember szenved ilyen szuggesszióktól! Hogy a „professzor úr” csinálta ezt, arra nem gondolnak. Kívül különben nincs semmiféle „professzor úr”, de ott vannak a szellemi lények hierarchiái, amelyek az égitestek mozgási idejét szabályozzák, ténylegesen minden anyag-elrendeződésre hatnak a kozmoszban úgy, hogy az egyes égitestek egymás körül keringenek. S ha bele tudnánk hatolni - egyszer erre is eljön az idő -, az égitestek mozgásába, amelyek összefüggő rendszert alkotnak, felismernénk emberi lénytagjaink mozgását. Jelenleg csak egy dologra kell utalnunk.

A mostani ember materialista gondolkodásmódjával nevet azon, hogy a régebbi korokban bizonyos emberi életviszonyokat összefüggésbe hoztak a holdnegyeddel. Nos, éppen a Holdban kozmikusan visszatükröződik az, amit csodálatos módon az asztráltest és az étertest közötti kapcsolat tartalmaz. A Hold négyszer hét nap alatt teszi meg körforgását. Ez az étertest helyzete, és az étertest négyszer hetes állapotai egész pontosan visszatükröződnek a Hold négy negyedében. Egyáltalán nem ostobaság az, hogy az összefüggést épp a holdnegyedekben keressük azzal, amit előzőleg lázjelenségként jellemeztünk. Gondolják meg, hogy ténylegesen hét nap után egy másik holdnegyed jelenik meg, mint az étertest egy másik negyede, és az asztráltest az étertestnek egy másik negyedére esik. Valójában eredetileg az emberi asztráltestnek az étertesthez való viszonyát azáltal szabályozták, hogy azok a szellemi lények a Holdat egy megfelelő körforgásban a Föld köré juttatták. S ahogy bizonyos módon a dolgok összefüggenek, azt abból is megérthetik, hogy maga a mai orvostudomány is még azzal a régi maradvánnyal számol, ami a ritmikus megismerésből maradt számára. Mivel a fizikai test ritmusa 10 x 28-at tesz ki, és a fizikai test úgyszólván 10 x 28 nap múlva ismét ugyanazon a ponton van, ahol korábban volt, tehát 10 x 28 nap telik el kb. az ember fogantatása és születése között, tíz csillagászati hónap. Mindezek a dolgok összefüggenek a nagy világkapcsolatok szabályozásával. Az ember mikrokozmoszként hűséges tükre a nagy világösszefüggéseknek, ezekből épül fel.

Ma a fejlődésben az atlantiszi kor közepét kívánjuk szemügyre venni. Ez a földfejlődésben igen fontos pont volt. Korábban az emberiség fejlődésében három fajt különböztettünk meg: az első a poláris, a második a hiperbóreusi és a harmadik a lemúriai faj volt. Majd jön az atlantiszi faj. Mi most az ötödik fajban vagyunk és utánunk még két további faj következik, így az atlantiszi faj éppen középen belül van. Az atlantiszi kor közepe a legfontosabb pont a földfejlődésben. Ha e kor elé mennénk vissza, akkor a külső emberi életviszonyokban is a kozmikus viszonyok pontos tükörképét találnánk. Akkor némely dolog igen rosszul jött volna az embernek, ha azt tette volna, amit ma tesz. Ma az ember nemigen igazodik a kozmikus viszonyokhoz. Városainkban gyakran úgy kell berendezni az életet, hogy az ember ébren van, amikor különben aludnia kellene, és alszik, amikor ébren kellene lennie. Ha valami olyasmi, mint az éjszakai ébrenlét, vagy a nappali alvás a lemúriai időkben bekövetkezett volna, ha ott az ember olyan kevéssé figyelte volna meg, hogy milyen külső jelenségek tartoznak bizonyos belső jelenségekhez, akkor egyáltalán nem tudott volna élni. Ilyesmi akkor természetesen egyáltalán nem volt lehetséges, mivel teljesen természetes volt, hogy az ember belső ritmusát a külső ritmushoz igazította. Az ember akkor úgyszólván a nap- és holdjárással élt együtt, egész pontosan asztrálteste és éterteste ritmusát a nap- és holdjáráshoz igazította.

Vegyük ismét az órát. Ez is bizonyos vonatkozásban a nagy világkörforgáshoz igazodik. Ha az óramutató a percmutatóval 12 órakor fedezi egymást, akkor ez az eset áll fenn, mivel egy bizonyos Nap- és csillagkonstelláció van jelen. Majd igazítja az ember az órát, és egy óra rosszul jár, ha a másik nap ezt a két mutatót nem hozza ismét takarásba, mikor ez a csillagkonstelláció ismét fellép. Az Enckenplatz-i csillagvizsgálótól kiindulva naponta elektromos összeköttetéssel szabályozzák a berlini órákat. Elmondhatjuk tehát: az óramutatók mozgása, ritmusai megfelelnek a kozmosz ritmusainak, és naponta azonosítják őket velük. Jól jár az óránk, ha a normál órával, az időetalonnal egybe van hangolva, amely a maga részéről ismét a kozmosszal van összhangban. Valójában az embernek a régi korokban nem volt szüksége órára; ő maga volt az óra. Életmenetét, mivel világosan érezni tudta, teljesen a kozmikus viszonyokhoz igazította. Az ember valóban óra volt. S ha nem igazította volna magát a kozmikus viszonyokhoz, akkor pontosan ugyanaz történt volna vele, ami ma egy órával történik, ha járása nem felel meg a külső körülményeknek: rosszul jár, és az ember is rosszul járt volna akkor. A belső ritmusnak meg kellett felelnie a külsőnek. Éppen ebben áll az emberi haladás lényege a Földön, hogy az atlantiszi kor közepe óta a külső viszonyoknak ez az abszolút egybeesése a belsővel már nem áll fenn. Valami más lépett fel. Gondolják csak el, hogy valakinek az a hóbortja lenne, hogy nem tűri el, hogy déli 12 órakor az óramutatói fedik egymást. Tegyük fel, hogy úgy állítaná be őket, hogy akkor 3 óra van. Ha másoknál akkor 1 óra van, nála 4 lenne, 2 órakor 5, és így tovább. De ezáltal órájának belső mechanizmusát nem változtatja meg; csak a külső viszonyokkal szemben tolódik el. 24 óra múlva lesz nála ismét 3 óra, órájának járása tehát nem esik egybe a kozmikus viszonyokkal, de ritmusában mégis belsőleg összhangban lenne velük, mivel a dolgok csak eltolódtak. Az ember sohasem vált volna önálló lénnyé, ha egész tevékenysége a kozmikus viszonyok pórázára fűzve folyt volna. Éppen azáltal kapta meg szabadságát, hogy a belső ritmus megtartása mellett elszakadt a külső ritmustól. Mintegy órává vált, amely a csomópontokon már nem esik egybe a kozmikus eseményekkel, de belsőleg még összhangban van velük. Így a régi korokban, az ősi múltban az ember csak egy egészen meghatározott csillagkonstelláció idején tudott foganni, és tíz holdhónap múlva megszülethetett. A fogantatásnak ez az egybeesése a kozmikus kapcsolattal kiesett, de a ritmus megmaradt, éppen úgy, ahogy egy óránál is megmarad a ritmus, ha déli 12 órakor 3 órára állítjuk. Különben nemcsak az emberi viszonyok tolódtak így el, hanem a korok ismét eltolódtak. Ha a legutóbb megnevezett eltolódástól eltekintünk, akkor az ember számára belsőleg is valami egészen sajátos dolog lépett fel, hogy úgyszólván kiemelkedett a kozmikus körülményekből, már nem „óra” többé a szó igazi értelmében. Ez mintegy úgy történt vele, ahogy egy olyasvalakivel, aki óráját 3 órakor előreigazítja, de már nem emlékszik, hogy mennyivel igazította előre, és valójában már nem tud tájékozódni. Éppen így jelent ez meg az embernek is, amikor egyszercsak kikerült abból a kapcsolatból, amelyben óraként létezett a kozmoszban. Bizonyos dolgokat összezavart, sőt asztráltestét is. Minél inkább alá vannak rendelve az emberi életviszonyok a testiségnek, annál jobban megtartották a régi ritmust; de minél inkább a szellemi felé fordultak a körülmények, annál több rendetlenség, zavar került az emberbe. Ezt még egy másik oldalról is szeretném megvilágítani.

Nem csupán az embert ismerjük, hanem olyan lényeket is, amelyek a mai Föld embere fölé vannak rendelve. Ismerjük az élet fiait vagy az angyalokat, s tudjuk, hogy ők a régi Holdon vitték végig emberi mivoltukat. Ismerjük a tűzszellemeket vagy az arkangyalokat, amelyek a Föld régi Nap-állapotában voltak emberfokon, és ismerünk továbbá őserőket, amelyek a régi Szaturnuszon élték végig az emberfokot. Ezek a lények a kozmikus fejlődésben megelőzték az embert. Ha ma tanulmányoznánk őket, akkor úgy találnánk, hogy sokkal szellemibb lények, mint az ember. Ezért is élnek a magasabb világokban. De főként azzal vannak kapcsolatban, amit ma említettünk, egészen más helyzetben, mint az ember. Ők a szellemi dolgokban teljesen a kozmosz ritmusához igazodnak. Egy angyal nem gondolkodna olyan rendszertelenül, mint az ember, abból az egyszerű okból, hogy gondolkodási folyamatát a kozmikus hatalmak szabályozzák, és ő ezekhez igazodik. Teljesen kizárt, hogy egy olyan lény, mint egy angyal, ne a szellemi, kozmikus folyamatokkal összhangban gondolkozzék. A világharmóniában a logika törvényei elő vannak írva az angyalok számára. Nincs szükségük tankönyvekre. Az embernek tankönyvekre van szüksége, mivel belső gondolkodási viszonyait összezavarta. Már nem ismeri fel, hogyan kell igazodni a nagy csillagíráshoz. Ezek az angyalok ismerik a kozmosz menetét, és gondolkodási folyamatuk szabályozott ritmusnak felel meg. Az ember, amikor jelenlegi alakjában a Földre lépett, kiesett ebből a ritmusból, ezért van gondolkodásának, érzékelésének, és érzelmi életének szabálytalansága. Míg azokban a dolgokban, amelyekre az embernek még kevesebb befolyása van, az asztráltestben és az étertestben tovább uralkodik a szabályosság, azokba a részeibe, amelyeket az ember kézbevett, tehát érzőlelkébe, értelmi és tudati lelkébe szabálytalanság és ritmustalanság, ritmusvesztés került bele. Az még csak a legkevesebb, hogy nagyvárosainkban az ember az éjt nappallá teszi. Sokkal inkább azt jelenti ez, hogy az ember bensőleg, gondolkodási folyamatában kiszakította magát a nagy világritmusból. Ahogy az ember minden órában, minden pillanatban gondolkodik, mindez bizonyos vonatkozásban ismét megfelel a nagy kozmikus folyamatnak.

Nos, ne gondolják azonban, hogy olyan világszemléletért szállunk síkra, amely ismét visszahozná az embert egy ilyen ritmusba. Az embernek ki kellett kerülnie a régi ritmusból, hiszen ezen alapult az előrelépés. Ha bizonyos próféták járnak ma és a „természethez való visszatérésről” prédikálnak, csak az életet akarják visszasrófolni, nem pedig előbbre vinni. Mindenféle laikus fecsegés a természethez való visszatérésről, semmit sem ért a valóságos fejlődésből. Ha egy mozgalom ma arra oktatja az embereket, hogy bizonyos élelmiszereket csak meghatározott évszakban élvezzenek, mivel a természet ezt már azáltal is megmutatja, hogy ezek az eleségek csak meghatározott időkben nőnek, ez teljesen absztrakt-laikus fecsegés. Éppen abban áll a fejlődés, hogy az ember mindig függetlenebbé tette magát a külső ritmustól. De nem szabad ismét elvesztenünk a talajt a lábunk alól. Nem abban áll-e az ember valóságosabb előrelépése és boldogulása, hogy ismét visszatér a régi ritmushoz, és azt mondja: hogyan éljek összhangban a négy holdnegyeddel? Mert az a régi korokban szükséges volt, hogy az ember a kozmosz pecsétlenyomata legyen. De az is lényeges, hogy az ember mintegy ne abban a hiszemben legyen, hogy ritmus nélkül tud élni. Ahogy kívülről bensőségesebbé tette magát, úgy belülről kifelé ismét ritmikusan kell felépülnie. Ez az, erről van szó. A ritmusnak át kell hatnia a bensőt. Ahogy a ritmus felépítette a kozmoszt, úgy az embernek is - ha egy új kozmosz felépítésének részese akar lenni - ismét egy új ritmussal kell áthatnia magát. Korunkra éppen az a jellemző, hogy a régi ritmust - a külsőt - elveszítette, és még nem kapott semmilyen újat. Az ember a természetből - ha a szellem külső kifejeződését természetnek nevezzük - már kinőtt, és magába a szellembe még nem nőtt bele. Ma még a természet és a szellem között ide-oda vergődik. Korunkra éppen ez a jellemző. Éppen ez a természet és szellem közötti vergődés jutott csúcspontjára a 19. század második harmadában. Ezért kellett, hogy akkor, ebben a korban feltegyék a kérdést maguknak azok a lények, amelyek ismerik és megfejtik az idők jeleit; mi a teendő, hogy az ember ne essen ki minden ritmusból, hogy egy belső ritmus költözzön az emberbe?

Mindaz, amit ma a szellemi élet jellemzőjeként megfigyelhetnek, a rendezetlenség. Ha ma egy szellemi terméket látnak, az első, aminek fel kell tűnnie Önöknek, a rendezetlenség, a rendszertelenség. Csaknem minden téren ez az eset áll fenn. Csak azokon a területeken, ahol még vannak régi jó tradíciók, csak ott van még valami a régi rendszerességből. Az új területeken az embernek először meg kell teremtenie az új rendszerességet. Ezért ma az ember látja a tényt, mint a láz csökkenését a tüdőgyulladás hetedik napján. A magyarázat ehhez azonban a gondolkodás tiszta káosza. Ha az ember erről gondolkodik, akkor - mivel nem szabályosan gondolkodik - tetszőleges módon a gondolatok összevisszaságát halmozza fel a tény körül. Minden tudományunk vesz egy külső tényt a világból, és a gondolatok tömegét kavarja körülötte, belső rendszer nélkül, mivel az ember mintegy a gondolatvilág szakadékában bolyong. Ma nincs semmilyen belső gondolati vonala, gondolati ritmusa, és az emberiség teljesen dekadenciába jutna, ha nem venne fel egyfajta belső ritmust. Nézzék meg ebből a szempontból egyszer a szellemtudományt.

Látják, milyen mederbe kerültek, amikor szellemtudománnyal kezdtek foglalkozni. Mindenekelőtt azt hallják - és fokozatosan egyre világosabbá válik számukra: az ember lényszerűségében négy tagból áll, fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből. Majd azt hallják, ahogy az énből kiindulva munkálkodik, hogy az asztráltestet átdolgozza manasszá vagy szellemmé, hogy az étertestet átdolgozza buddhivá vagy életszellemmé, s hogy a fizikai testet az ő princípiumában szellememberré vagy atmává dolgozza át. Nos, gondoljanak utána egyszer, hogy szellemtudományunk úgyszólván alapképletével milyen sokat tekintettünk át. Gondoljanak arra a sok témára, amelyek tulajdonképpen alaptémák voltak, ahogy mindig újra fel kellett építenünk egész gondolati épületünket, míg ebből az alapsémából indultunk ki: fizikai test, étertest, asztráltest, én. Tudják, hogy bizonyos nyilvános előadásokon egyesek már belefáradtak, ha mindig újra kell ismételni ezeket az alapvető tényeket. Ez azonban egy biztos ösvény, és az is marad, amelyre gondolatainkat felsorakoztatjuk: az emberi természetnek ez a négy tagja, ezek együtthatása, majd magasabb értelemben ismét az alsó három tag átdolgozása, a harmadik tagnak lényiségünk ötödik, a másodiknak a hatodik, és az első tagnak a hetedik tagján. Vegyék most az emberi természet összes tagját, ahogy ismerjük: fizikai test, étertest, asztráltest, én, szellemén, életszellem, szellemember, s így megkapják a hetet. S vegyék azt, ami ennek alapjául szolgál, a fizikai testet, az étertestet, az asztráltestet és ént, akkor négyet kapnak. S gondolataikban megismétlik a 7:4, a 4:7 nagy ritmusát, mialatt ezt a gondolati folyamatot szemlélik. Ismét létrehozzák a külső nagy ritmust magukból. Önök megismétlik azt a ritmust, ami egyszer már nagyban megvolt a világkozmoszban, újra megszülik ezt. Tehát azt a síkot teszik gondolati rendszerük alapjává, amelyet egykor az istenek a világ lényiségének alapjává tettek. A gondolati élet káoszából, a lélek belsejéből kifejlődik egyfajta gondolati kozmosz, ha ezt, amit éppen említettem, a számok gondolati ritmusát ismét élővé tesszük magunkban. Az emberek megszabadultak a külső ritmustól. Azáltal, ami valódi értelemben a szellemtudomány, ismét visszatérünk ahhoz a ritmushoz, amelyből felépítünk egy világépítményt, amely magában hordozza a ritmust. S amikor átmegyünk a kozmoszba és a Föld múltjára tekintünk, a Szaturnuszra, a Napra és a Földre, akkor ott egy négyességet kapunk, majd a Holdat átszellemesített formában az ötödik fokon Jupiterként, a Napot a hatodik fokon Vénuszként, és a régi Szaturnuszt a hetedik, Vulkán fokon. Így a Szaturnusz- Nap- Hold- Föld- Jupiter- Vénusz- Vulkán fokokban fejlődési fázisaink hetes számát kapjuk. Fizikai testünk a mai formájában a négyesség által alakult ki, a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon és a Földön keresztül. Ez fokozatosan teljesen átalakul és átszellemül a jövőben. Így itt is, ha a múltra pillantunk a négyességet, a jövőre tekintve pedig a hármasságot látjuk magunk előtt: itt is 4:3, vagy ha a múltat összevetjük az egész fejlődéssel, 4:7-hez.

Hiszen itt még csak szellemtudományos tevékenységünk kezdetén állunk, ha már évek óta foglalkozunk is ezzel. Ma csak arra tudtam felhívni a figyelmet, amit az emberek akartak azzal, amikor a „belső számra” utaltak, ami minden jelenségben rejlik. Így látjuk, hogy az embernek ki kellett jönnie az ősi ritmusból, hogy szabadságát megszerezze. De meg kellett magában találnia ismét a törvényeket, hogy az „órát”, asztráltestét szabályozza. S a nagy szabályozó a szellemtudomány, mivel a kozmosz nagy törvényeivel összhangban áll, amelyet a beavatott lát. A nagy számviszonyok vonatkozásában a jövő - ahogy az ember megteremti - ugyanazt mutatja majd, mint a kozmosz, csak magasabb síkon. Ezért az embereknek a jövőt magukból kell megszülniük, a számból, ahogy az istenek a számból alakították ki a kozmoszt.

Így felismerjük, hogy a szellemtudomány összefügg a nagy világfolyamattal. Ha világossá válik számunkra, ami a szellemi világban az ember mögött rejlik, a négyesség és a hetesség, akkor megértjük, miért kell ebben a szellemi világban azt az impulzust is megtalálnunk, hogy továbbvigyük azt, amit az egész emberiség fejlődési folyamataként mostanáig ismerünk. S megértjük, miért éppen ebben a korban, ahol az emberek belső gondolati-, érzés- és akarati életükkel belső káoszba kerültek, miért éppen azoknak az individualitásoknak kellett, hogy megvilágítsák a kor jeleit, olyan bölcsességre kellett utalniuk, ami lehetővé teszi az embernek, hogy szabályozott módon, bensejéből építse fel gondolati életét. Megtanulunk belsőleg ritmikusan gondolkodni, ahogy ez a jövőben szükséges, ha úgy gondolkodunk, ahogy azt ezek az alapvető viszonyok adják számunkra. S egyre többet fog az ember elfogadni abból, amiből született. Jelenleg ezt abból veszi, amit a kozmosz alapvető építési terveként szemlélt. Tovább fog menni és bizonyos alapvető erőkkel, és végül a legfontosabb lényekkel áthatva érzi majd magát. Mindez ma kiindulási pontján van. S érezzük az antropozófiai küldetés fontosságát és jelentőségét, ha nem egyesek önkényes cselekedeteként látjuk, hanem felkészülünk arra, hogy létünk egész belső alapvető törekvéséből értsük meg. Akkor odajuthatunk, hogy azt mondhatjuk magunknak: egyáltalán nem rajtunk múlik, hogy ezt az antropozófiai küldetést vállaljuk-e, vagy sem, hanem ha meg akarjuk érteni korunkat, meg kell ismernünk és áthatni magunkat azzal, aminek az antropozófia alapjául szolgál, az isteni-szellemi világ gondolataiként. Majd ezt ismét ki kell árasztanunk magunkból a világba, hogy tetteink és létünk ne káosz, hanem kozmosz legyen, mint ahogyan kozmosz volt az, amelyből megszülettünk.

[1] 1908. dec. 28-i előadás. Ennek az előadásnak a lejegyzését R.S. megtiltotta. Csak néhány, emlékezetből utólag leírt jegyzet áll rendelkezésre belőle.