Látják abból az előadásból, amelyet itt az újratestesülés bonyolult kérdéseiről tartottunk, hogy a szellemtudományos világszemléletben a további előrelépéssel módosul az, amit kezdetben elemi igazságként tudunk nyújtani, hogy fokozatosan magasabb és magasabb igazságokhoz emelkedünk. Igaz viszont az, hogy kezdetben a kozmikus igazságokat olyan elemi, egyszerű módon ábrázoljuk, ahogy csak lehetséges. Az is szükséges azonban, hogy az ABC-től egyre inkább lassan a magasabb igazságok mélyére hatol az ember; majd ezekkel a magasabb igazságokkal fokozatosan eléri azt, amit többek között a szellemtudománynak adnia kell: mégpedig annak lehetőségét, hogy a bennünket az érzéki, fizikai szférában körülvevő világot megértsük, beléhatoljunk. Nos, mindenesetre még igen távol vagyunk attól, mikor sikerül majd, hogy néhány összefüggést megmutassunk azok között a szellemi vonalak és erők között, amelyek az érzéki világ mögött vannak. De már néhány dologgal, amelyet az utóbbi órán mondottunk, létünknek ez vagy az a jelensége megmagyarázhatóbbá, világosabbá vált. Ma ismét ebben a vonatkozásban akarunk egy kissé előbbre lépni, és itt is újra a reinkarnáció, az újratestesülés bonyolult kérdéseiről beszélni.

Ehhez ma mindenekelőtt világossá akarjuk tenni azt, hogy azok között a lények között, amelyek vezető helyet foglalnak el a földi emberiség fejlődésében, különbség áll fenn. Földfejlődésünk folyamán olyan vezető individualitásokat kellett megkülönböztetnünk, amelyek úgyszólván földi emberiségünk kezdetétől fejlődtek, csak ők gyorsabban, mint mi. Azt mondhatnánk: ha az ember visszatér az ősrégi lemúriai korba, az akkor megtestesült emberek között a legkülönbözőbb fejlődési fokon állókat találja. Mindazok a lelkek, akik akkoriban megtestesültek, az ezt követő atlantiszi korban, Atlantisz utáni korunkban mindig újra és újra reinkarnációkat, újratestesüléseket vittek végbe. Különböző gyorsasággal fejlődtek a lelkek. Élnek olyan lelkek, amelyek viszonylag lassan fejlődtek a különböző inkarnációkon keresztül, amelyeknek a jövőben még széles szakaszokat kell átlépniük. Vannak azonban olyan lelkek, amelyek gyorsan fejlődtek, mondhatjuk, alaposabban használták ki az inkarnációikat, s ezek ma olyan magas fokon állnak lelki-szellemi, tehát spirituális vonatkozásban, hogy a mai normális ember csak a nagyon-nagyon távoli jövőben léphet ilyen magas fokra. De ha a lelkek ezen szférájában maradunk, mégis azt mondhatjuk: lehetnek annyira előrehaladottak ezek a lelkek, hogy kimagaslanak a normál emberek közül, de mégis földi fejlődésükben hasonló folyamatot vittek végbe a többi emberrel; ők éppen csak gyorsabban haladtak előre.

Ezeken a vezető individualitásokon kívül, amelyek tehát ily módon hasonlóak a többi emberhez, csak magasabb fokon állnak, az emberiség fejlődése folyamán más individualitások is vannak, más lények, amelyek semmiképp sem oly módon - különböző megtestesüléseken át - fejlődtek, mint a többi ember. Mintegy szemléltethetjük azt, ami a mélyén rejlik, ha azt mondjuk: éppen a lemúriai fejlődés korában voltak olyan lények, amelyeket tekintetbe vettünk, s nekik már nem volt többé szükséges, hogy olyan mélyen szálljanak alá a fizikai megtestesülésbe, mint a többi ember, mint mindazok a lények amelyeket éppen jellemeztünk, tehát olyanok, amelyek magasabb, szellemibb régiókban sokkal magasabbra fejlődhettek, tehát saját további előrelépésükhöz nem volt szükségük arra, hogy emberi testbe szálljanak alá. Egy ilyen lény mégis, hogy belenyúljon az emberiségfejlődés folyamatába, úgyszólván helyettesként alá tud szállni egy pontosan olyan testbe, amellyel az emberek rendelkeznek. Így tehát egy bizonyos korban felléphet egy lény, s ha szellemi látással vizsgáljuk a lelkét, akkor, mint más embernél, nem mondhatjuk: követjük őt vissza az időben, és megtaláljuk egy előző, emberi inkarnációban, majd követjük ismét visszafelé, és ismét egy másik inkarnációban találjuk és így tovább. Hanem azt kell mondanunk: ha követjük egy ilyen lény lelkét visszafelé az idők folyamán, akkor talán egyáltalán nem jutunk egy ilyen lény korábbi emberi inkarnációjához. Ha azonban egy ilyenhez jutunk, ez csak azon az alapon történik, hogy egy ilyen lény is gyakori időközönként alászáll, és önmagát helyettesítve képes megtestesülni egy emberi testben. Az ilyen szellemi lényt, amely tehát egy emberi testbe szállt alá, hogy emberként nyúljon bele a fejlődésbe, anélkül, hogy úgyszólván önmaga birtokolna valamit ebből a megtestesülésből, anélkül, hogy az, amit itt megtapasztalt a világon, önmagának bármit is jelentene, a nyugati bölcsesség avatárnak nevezi. S az a különbség egy vezető lény, amely az emberiségfejlődésből származik és egy ilyen lény között, amelyet avatárnak nevezünk, hogy egy avatárnak önmaga számára egyáltalán nem kell, hogy gyümölcsözőek legyenek fizikai megtestesülései, vagy az az egy fizikai megtestesülés, amelybe alászállt, mivel lényként az emberek üdvére és előrehaladására vesz fel fizikai testet. Tehát ahogy mondottuk: csak egyszer, vagy többször is egymás után vehet fel fizikai testet egy ilyen avatár-lény, és mégis teljesen más, mint egy másik emberi individualitás.

A legnagyobb avatár-lény, amely a Földön élt - hiszen Önök minden itt tartott előadás szelleméből már megérthetik - Krisztus, az a lény, akit Krisztusnak nevezünk és aki názáreti Jézus harmincadik évében ennek testét vette birtokba. Ez a lény, aki először időszámításunk kezdetén került érintkezésbe Földünkkel, három évig emberi testben testesült meg, s azóta érzékfeletti világunk asztrális, tehát szellemi szférájával áll összeköttetésben, ez a lény, avatár lényként egészen egyedülálló jelentőségű. A Krisztus-lényt hiába keresnénk korábbi emberi megtestesülésben a Földön, míg más, alacsonyabbrendü avatár-lények is különben gyakran tudnak megtestesülni. A különbség nem abban rejlik, hogy ezek gyakran megtestesülnek, hanem abban, hogy önmaguknak a földi megtestesülésekből semmi hasznuk sincsen. Csak adnak a Földnek, de semmit sem vesznek el tőle. Ha különben ezt a dolgot helyesen akarják megérteni, különbséget kell tenniük egy olyan magasrendű avatár-lény között, mint Krisztus volt, és az alacsonyabbrendű avatár-lények között.

Az ilyen avatár-lényeknek a legkülönbözőbb feladataik lehetnek Földünkön. Elsősorban az avatár-lényeknek egy ilyenfajta feladatáról beszélhetünk. S ezzel nem spekulatíven akarunk foglalkozni, hanem egy konkrét esetet akarunk közelebb hozni és szemléltetni, hogy miben állhat egy ilyen feladat.

Mindnyájan tudják olyan elbeszélésből, amely Noé köré csoportosítható, hogy az óhéber ábrázolásban a Noé utáni emberiség nagy részét a három ősatyára, Sémre, Hámra és Japhetre vezetik vissza. Ma nem akarunk tovább belemélyedni abba, mit akar számunkra bemutatni további szempontból Noé és ez a három ősatya. Csak azt akarjuk világossá tenni, hogy a héber irodalom, amely Sémről, mint Noé egyik fiáról beszél, a sémiták egész törzsét Sémre, mint ezek ősatyjára vezeti vissza. E dolog valóban okkult szemlélete rejlik mindenekfelett ebben a mély igazságban. Azok, akik az okkultizmusból ki tudnak kutatni egy ilyen dolgot, erről a Sémről, a semiták atyjáról a következőket tudják.

Egy ilyen személyiségről, akinek egy egész néptörzs ősatyjának kell lennie, már születésétől kezdve gondoskodni kell, hogy tényleg ez az ősatya lehessen. Nos, hogyan gondoskodnak arról, hogy egy ilyen individualitás, mint például Sém, egy egész nép- vagy törzsközösség ősatyja lehessen? Sémnél ez úgy történt, hogy úgyszólván egészen különleges étertestet kapott. Hiszen tudjuk, hogy az ember akkor, amikor beleszületik ebbe a világba, individualitása körül van véve éter- vagy élettestével az emberi lény más tagjai mellett. Egy ilyen törzs-ős számára úgyszólván egy különleges étertestet kell előkészíteni, amely mintegy étertest-minta minden utód számára, akik a generációkban követik ezt az individualitást. Így egy ilyen törzs-individualitásnál egy tipikus étertesttel van dolgunk, mintegy minta étertesttel; majd a vérrokonságon keresztül, generációkon át megy a dolog úgy, hogy bizonyos módon minden utód éterteste, akik ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, az ősapa étertestének képmása. Így a sémita nép minden étertestébe Sém éterteste mintegy képmásként szövődött bele. Hogyan lehet egy ilyen dolgot előidézni az emberiségfejlődés folyamán?

Ha ezt a Sémet pontosabban megnézzük, akkor úgy találjuk, hogy éterteste azáltal kapta ősképi alakját, hogy étertestébe egy avatár szövődött bele - még ha nem is olyan magasrendű avatár, hogy más avatár-lényekkel összevethetnénk; de mégiscsak egy magasrendű avatár-lény ereszkedett alá étertestébe, amely különben asztráltestével nem volt összeköttetésben, és Sém énjével sem, de úgyszólván beleszövődött Sém étertestébe. S éppen ezen a példán tanulmányozhatjuk, milyen jelentősége van annak, ha egy avatár-lény részt vesz az ember konstitúciójában, összetételében. Egyáltalán mi értelme van annak, hogy egy embernek, mint Sémnek olyan feladata van, hogy az egész nép ősatyja legyen, és testébe úgyszólván beleszőve egy avatár-lényt kap? Az az értelme ennek, hogy minden esetben, amikor egy avatár-lény szövődik bele egy embertestbe, bármelyik tagjába - vagy több tagjába is - ez az emberi lény megsokszorozódhat, szétforgácsolódhat.

Valójában annak a ténynek a következtében, hogy egy avatár-lény szövődött bele Sém étertestébe, adott volt az a lehetőség, hogy az eredeti valódi képmásai keletkezzenek, és ez a számtalan képmás beleszövődhessen mindazokba az emberekbe, akik az ősapa generációs sorát követték. Tehát egy avatár-lény leszállásának többek között az az értelme, hogy az érintett lény egy vagy több tagjának megsokszorozódásához járuljon hozzá, amelyeket lélekkel hatott át. Amint ebből láthatják, ez igen különlegesen értékes étertest volt, ami Sémnek rendelkezésére állt, egy ősképi étertest, amelyet egy magasrendű avatár készített elő, majd beleszövődött Sémbe, s így az sok képmásban tudott leszállni mindazokhoz, akiknek ezzel az őssel vérrokonságban kellett lenniük.

Nos, már a bevezetőben említett órán beszéltem arról, hogy van egy spirituális ökonómia is, amely abban áll, hogy valamit, ami különösen értékes, megtartják, és átviszik a jövő számára. Hallottunk arról, hogy nemcsak az én testesül újra, hanem az asztráltest és az étertest is tudnak újratestesülni. Eltekintve attól, hogy Sém étertestének számtalan képmása keletkezett, saját étertestét a szellemi világban őrizték, mivel ezt az étertestet később igen jól fel lehetett használni a héber nép küldetésében. Ebben az étertestben ugyanis a héber nép minden sajátossága kifejezésre jutott. Ha egyszer valami egészen különlegesen fontosnak kell történnie a régi zsidó nép számára, ha valakinek egy sajátos feladata lenne, egy különleges missziót kellene hordoznia, akkor ezt a legjobban egy olyan individualitás vihetné végbe, aki önmagában az ősapa étertestét hordozza magában.

Később valóban viselte az ősapa étertestét egy olyan individualitás, aki belenyúlt a zsidó nép történetébe. Itt az emberréválásának valójában egy olyan csodálatos fejleményével van dolgunk, ami sokat megmagyarázhat számunkra. Egy igen magas individualitással van dolgunk, akinek úgyszólván le kellett ereszkednie, hogy a zsidó néppel megfelelő módon beszéljen, és erőt adjon neki sajátos küldetéséhez, mintegy úgy, amikor egy szellemileg különösen előrehaladott embernek egy alacsonyabb néptörzshöz kellene beszélnie. Akkor ennek a néptörzsnek a nyelvét meg kellene tanulnia, de azért nem kell feltételeznünk, hogy a nyelv valami olyasmi, ami őt magát magasabbra juttatja, a érintettnek csak bele kellett törődnie ebbe. Így kellett egy magasrendű individualitásnak beletörődnie magának Sémnek az étertestébe, hogy egy egészen meghatározott impulzust adjon a zsidó népnek. Ez az individualitás, ez a személyiség ugyanaz, akit Önök Melchisedek néven találnak a bibliatörténetben. Ez az individualitás, aki úgyszólván felvette magára Sém étertestét, hogy majd impulzust adjon Ábrahámnak, amit olyan szépen ábrázolnak a bibliában. Tehát eltekintve attól, hogy az, amit Sém individualitása tartalmazott, megsokszorozódott azáltal, hogy egy avatár-lény megtestesült benne, majd beleszövődött a zsidó néphez tartozók étertestébe, Sém saját étertestét a szellemi világban őrizték, hogy később Melchisedek viselhesse, akinek a héber nép számára Ábrahámon keresztül egy fontos impulzust kellett adnia.

Ilyen finoman szövődnek össze a tények, amelyek a fizikai világ mögött állnak, és elsőként világítják meg számunkra, hogy mi történt a fizikai világban. A történelmet csak azáltal tanuljuk meg, hogy ilyen tényekre tudunk utalni: szellemi természetű tényekre, amelyek a fizikai tények mögött állnak. Sohasem lehet a történelmet önmagában megvilágítani, ha csak a fizikai tényeknél maradunk.

Egészen különleges jelentőségű az, amit most megtárgyaltunk: hogy egy avatár-lény leszállásával annak az embernek a lénytagjai, aki egy ilyen avatár-lény hordozója, megsokszorozódnak, és egy másikra vivődnek át, őskép képmásában tűnnek fel, s ez egészen különös jelentőségűvé válik Krisztus földi megjelenésével. Azáltal, hogy Krisztus avatár-lénye a názáreti Jézus testében lakott, adódott a lehetőség arra, hogy mind a názáreti Jézus éterteste számtalanszor megsokszorozódjék, mind pedig asztrálteste, sőt énje is - énje egy olyan impulzusként, ahogy egykor asztráltestében feléledt, amikor a názáreti Jézus hármas burkába beköltözött Krisztus. Mégis elsősorban arra akarunk visszapillantani, hogy az avatár-lény által megsokszorozódhat a názáreti Jézus éter- és asztrálteste.

Nos, éppen a Krisztus-princípium megjelenésével a földfejlődésben az emberiség legfontosabb jelensége lép fel. Amit Sémről mondottam Önöknek, az alapjában véve tipikus és jellemző a kereszténység előtti korra. Ha ilyen értelemben egy étertest vagy egy asztráltest megsokszorozódik, akkor ugyanennek a képmásai általában olyan emberekbe mennek át, akik vérrokonok azzal, akié az őskép volt: a zsidó törzsek hozzátartozóikra vitték át a Sém-étertestet. Ez másként volt a krisztusi avatár-lény megjelenésekor. A názáreti Jézus éter- és asztrálteste megsokszorozódott, s ezeket a megsokszorozódásokat felfüggesztették, ameddig az emberiség fejlődése folyamán fel tudják használni őket. De ezek nem kötődnek ehhez vagy ahhoz a nemzetiséghez, ilyen vagy amolyan törzshöz, hanem az a jövőben talált egy embert, nemzetiségtől függetlenül, aki érett volt és alkalmas arra, hogy saját asztráltestébe a názáreti Jézus asztráltestének asztrális képmását beleszövődve megkapja, vagy pedig a názáreti Jézus étertestének éteri képmását, annak számára beleszőhették ezt. Így látjuk, hogyan adódott a lehetőség, hogy a jövőben, mondjuk, mindenféle ember számára lenyomatként beleszövődjenek a názáreti Jézus asztrál- vagy étertestének képmásai.

Ezzel a ténnyel függ össze a keresztény fejlődés intim története. Amit általában a keresztény fejlődés történeteként ábrázolnak, egészen külső folyamatok összegezése. S ezért a legfontosabbat, nevezetesen a keresztény fejlődés fontos periódusainak elválasztását igen kevéssé veszik figyelembe. Aki a kereszténység fejlődésének folyamatába mélyebben bele tud tekinteni, könnyen felismerheti, hogy a keresztény kor első évszázadaiban egészen más módon terjedt a kereszténység, mint a későbbi évszázadokban. Az első keresztény évszázadokban a kereszténység terjedése úgyszólván minden olyasmihez hozzá volt kötve, amit az ember a fizikai síkról kiindulva ki tudott vívni. Csak a kereszténység első tanítói között kell körülnéznünk, s megláthatjuk, hogy a fizikai vívmányokat, a fizikai összefüggéseket, és mindent, ami fizikai maradt, mennyire hangsúlyoztak. Gondoljanak csak arra, hogy Ireneus, aki az első évszázadban sokban járult hozzá a keresztény tanok terjedéséhez a különféle országokban, egyenesen nagy gondot fordított arra, hogy az emlékezés visszanyúljék olyanokra, akik még maguk az apostol-tanítványokhoz tartoztak. Az ember nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy az ilyen fizikai emlékezés beigazolódhasson, hogy Krisztus maga tanított Palesztinában. Például azt is különösen hangsúlyozták, hogy Papias maga ott ült az apostol-tanítványok lábainál. Sőt, a helyeket is megmutatták és leírták, hol ültek az ilyen személyiségek, akik még szemtanúként azért voltak ott, mert Krisztus Palesztinában élt. Az emlékezet fizikai előrelépése különös hangsúlyt kapott a kereszténység első évszázadaiban.

Hogy mennyire kiemelkedővé válik mindaz, ami fizikai maradt, láthatják az öreg Augustinus szavaiból, aki azt mondja: Miért higgyek tehát a kereszténység igazságaiban? Mert a katolikus egyház tekintélye rákényszerít engem erre. Számára a fizikai tekintély, hogy valami ott van a fizikai világban, a lényeges és fontos, hogy ő maga egy testiséget kapott, amely személyiségről személyiségre kötődve, felnyúlik egészen ahhoz, aki Krisztus társa volt, mint Péter. Számára ez a mértékadó. Mi is láthatjuk: a dokumentumoknak, a fizikai sík benyomásainak az első évszázadokban nagy jelentőséget tulajdonítanak a kereszténység terjedésében.

Ez azonban Augustinus kora után mintegy a 10., 11., 12. században megváltozik. Már nem lehetséges többé, hogy az élő emlékezetre hivatkozzanak, csak a fizikai sík dokumentumait hívhatják segítségül, mivel ezek igen messzire nyúlnak vissza. Az emberek egész hangulatában, gondolkodásmódjában - akik különben felvették a kereszténységet - és különösen így van ez az európai népeknél -, egészen más mutatkozik meg. Ebben a korban ténylegesen ott van valami, mint egyfajta közvetlen tudás, hogy létezik egy Krisztus, hogy ő meghalt a kereszten, hogy ő tovább él. Volt a 4., 5. századtól a 10., 12. századig igen sok ember, akiknek nagy balgaságnak tűnt volna, ha ezzel szemben valaki azt mondta volna nekik, hogy a palesztinai eseményekben is lehet kételkedni, mivel ők azt jobban tudták. Magukban mindig át tudtak élni valamit, ami olyasmi volt, mint a páli megnyilatkozás kicsiben, amit Pál /Paulus/, aki addig Saulus volt, a damaszkuszi úton megtapasztalt, s ezáltal vált Paulusszá.

Mi által kaphatott ezekben az évszázadokban számos ember ilyen, bizonyos vonatkozásban szellemi látó megnyilatkozásokat a palesztinai eseményekről? Ez úgy vált lehetségessé, hogy ezekben az évszázadokban a názáreti Jézus megsokszorozódott éterteste, amelyet megőriztek, nagyszámú emberbe beleszövődött, hogy ezek úgyszólván magukra ölthették ezt az étertestet. Ez nem kizárólag Jézus éterteste volt, de étertestükbe beleszövődött a názáreti Jézus eredeti képmása. Voltak emberek, akik ilyen étertestet kaphattak és ezáltal közvetlen tudásuk lehetett a názáreti Jézusról és Krisztusról is, voltak ilyen emberek ezekben az évszázadokban. Ezáltal azonban a Krisztus-kép is eloldódott a külső, fizikai léttől. S úgy tűnt, a legjobban oldódott el a 9. századnak abban a csodálatos költeményében, amelyet az Üdvözítő-költeményként ismerünk, s amely Jámbor Lajos korából ered, aki 814-től 840-ig uralkodott, s ezt a költeményt a szászországi igen egyszerű emberek egyike írta le. Asztrálteste és énje tekintetében egyáltalán nem volt képes felérni ahhoz, ami étertestében volt. Étertestében ugyanis a názáreti Jézus étertestének képmása volt beleszövődve. Ez az egyszerű szász lelkipásztor, aki ezt a költeményt írta, közvetlenül szellemi látásból rendelkezett azzal a bizonyossággal, hogy Krisztus létezik az asztrális síkon, és ő ugyanaz, akit a Golgotán keresztre feszítettek! S mivel ez számára közvetlen bizonyosság volt, már nem volt szüksége rá, hogy a történeti dokumentumokhoz tartsa magát. Már nem volt szüksége fizikai közvetítésre, hogy Krisztus ott volt. Ezért az egész palesztinai tájtól elválasztva ábrázolja. Úgy ábrázolja, mint egy közép-európai vagy germán törzs vezérét, s azokat, akik hitvallóiként, mint apostolok körülötte vannak, úgy írja le, mint egy germán herceg szolgáit. Minden más színhelyet is megváltoztatott, csak az maradt meg, ami valójában a leglényegesebb, ami örök Krisztus alakjában, ami az események struktúrája. Ő tehát, akinek ilyen közvetlen tudása volt, amely ilyen lényeges alapra épült, mint a názáreti Jézus étertestének lenyomata, ő nem volt ráutalva arra, hogy szorosan tartsa magát a történelmi eseményekhez, ha Krisztusról beszélt. Amiről közvetlen tudása volt, más külső színhellyel vette körül. S ahogy az Üdvözítő-költeménynek ebben az írójában egy jelentékeny személyiséget mutathatunk meg, akinek étertestébe beleszövődött a názáreti Jézus étertestének lenyomata, úgy más személyiségeket is találhatnánk ebben a korban, akik hasonló dologgal rendelkeztek. Így látjuk, hogy a fizikai események mögött történik a legfontosabb, ami intimebb módon magyarázhatja meg számunkra a történelmet.

Ha tovább követjük a keresztény fejlődést, akkor eljutunk mintegy a 11., 12-15. századig. Nos, ott ismét egy másik titok fordult elő, amely továbbvitte az egész fejlődést. Először volt úgyszólván az emlékezés arra, ami a fizikai síkon volt, majd éteri lett, ami közvetlenül beleszövődött a kereszténység közép-európai hordozóinak étertestébe. A későbbi évszázadokban, a 12-től a 15. századig, különösen a názáreti Jézus asztrálteste szövődött bele számtalan képmásban a kereszténység legfontosabb hordozóinak asztráltestébe. Az ilyen embereknek akkor volt egy énjük, amely mint én, igen hamis képzeteket táplálhatott mindenről, ami lehetséges, de asztráltestükben közvetlen erő, odaadás, közvetlen bizonyosság élt a szent igazságokról. Mély áhítat, egészen közvetlen meggyőződés, és minden körülmények között az a képesség is, hogy megindokolják ezt a meggyőződést, rejlett ezekben az emberekben. Bennünket éppen ezeknél a személyiségeknél olyan különösen érint, hogy énjükben gyakran egyáltalán nem nőtt fel az, amit asztráltestük tartalmazott, mivel az beleszőtte a názáreti Jézus asztráltestének képmását. Néha groteszknek tűnik, amit énjük tett, bár érzéseik, hangulataik, áhítatuk nagyszabásúak és magasztosak voltak. Ilyen személyiség volt például Assisi Ferenc. S éppen amikor Assisi Ferencet tanulmányozzuk és mai emberként meg tudjuk érteni tudatos énjét és ugyanakkor a legmélyebb tiszteletet kell érezzük egész érzésvilága iránt, minden iránt, amit tett, így ez ilyen szempontból megmagyarázhatóvá válik. Ő egyike volt azoknak, akikbe beleszövődött a názáreti Jézus asztráltestének képmása. Ezért volt képes arra, hogy létrehozza, amit véghezvitt. S számos követőjének a ferences rendből, szolgáival és minoritáival hasonló módon ilyen képmások szövődtek bele asztráltestükbe.

A figyelemreméltó, különben rejtélyes jelenségek korunkban világossá és érthetővé válnak az Önök számára, ha a kozmikus létesülésben ezt a múlt és jövő közötti közvetítést lelki szemeik elé viszik. Arról van itt szó, hogy a középkorban ezeknek az embereknek a názáreti Jézus asztráltestéből jobban beleszövődött az, amit érzőléleknek nevezünk, vagy inkább értelmi léleknek, vagy az, amit tudati léleknek nevezünk. Mivel az ember asztráltestét bizonyos vonatkozásban úgy kell elgondolni, hogy mindezt tartalmazza: tehát az ént, amely magába foglalja és tartalmazza az érzőlelket, az értelmi lelket és a tudati lelket.

A názáreti Jézus érzőlelke úgyszólván teljesen Assisi Ferencben volt. A názáreti Jézus teljes érzőlelke mindenestől abban a csodálatos személyiségben volt, akit Önök lelkükkel életrajzszerűen követhetnek, ha megismerik életének titkát: thüringiai /Szent/ Erzsébetként, 1207-ben született[1]. Itt egy olyan személyiséggel van dolgunk, aki érzőlelkébe beleszőtte a názáreti Jézus asztráltestének képmását. Az emberi személyiség rejtélye egy ilyen tudással megoldódik.

S mindenekelőtt világossá válik Önöknek egy jelenség, ha tudják, hogy ebben a korban a legkülönfélébb személyiségek érzőlelket, értelmi lelket vagy tudati lelket szőttek magukba, mint a názáreti Jézus asztráltestének képmását: érthetővé válik Önök számára az a tudás, ami különben kevéssé érthető, és szokásosan skolasztikának nevezünk. Milyen feladatot állítottak a skolasztikusok maguk elé? Azt a feladatot állították maguk elé, hogy ítéleti okokból kiindulva, az intellektusból bizonyítékokat, adatokat találjanak arra, amihez semmiféle történeti kapcsolódás nem volt, és semmiféle szellemi látásból eredő bizonyossága sem az embernek, ahogy az előző századokban ez történt. A názáreti Jézus étertestének beleszövődésével az embereknek úgy kellett ezt a feladatot maguk elé állítaniuk, hogy azt mondották maguknak: a hagyomány útján közölték velünk, hogy a történelemben fellépett az a lény, akit Jézus Krisztusként ismerünk, hogy az emberi fejlődésbe más szellemi lények is belenyúltak, amelyekről a vallásos okiratok tanúskodnak. Értelmi lelkükből kiindulva, a názáreti Jézus asztráltesti képmásának intellektusából eredően állították maguk elé azt a feladatot, hogy finoman és élesen felépített fogalmakkal igazolják mindazt, ami misztérium-igazságként írásaikban volt található. Így keletkezett az a figyelemreméltó tudomány, amely éleselméjűségben, intellektusban megkísérelte, hogy a legnagyobbat teljesítse, amit egyáltalán az emberiségben teljesítettek. Sok évszázadon keresztül - az ember gondolkozhat a skolasztika tartalmától, ahogy akar - egyszerűen azáltal, hogy azt az igen finom fogalmi megkülönböztetést és körvonalazást folytatták, ápolták az emberi gondolkodás képességét, és belevésték a kor kultúrájába. Hiszen a 13.-tól a 15. századig az emberiség a skolasztikával megkapta az éleselméjű, behatóan logikus gondolkodás képességét.

Azoknál, akiknél a tudati lélek jobban bevésődött, illetve az a képmás, amely a názáreti Jézus tudati lelkeként élt bennük, fellépett - mivel a tudati lélekben az én él - az a sajátos tudás, hogy az énben megtalálhatják Krisztust. S mivel ők maguk a tudati lélek elemét a názáreti Jézus asztráltestéből tudhatták magukénak, bensőjükben felfénylett a belső Krisztus. Ezek voltak azok, akiket Eckhart mesterként, Johannes Taulerként és a középkori misztika összes hordozóiként ismerünk.

Látják tehát, hogy az asztráltest legkülönbözőbb fázisai, amelyek úgy sokszorozódtak meg, hogy Krisztus magas avatár-lénye beköltözött a názáreti Jézus testébe, tovább működtek a következő korokban és a kereszténység fejlődését hozták létre. Ez különben is fontos folyamat. Látjuk, hogy az emberiség fejlődésében különben is rá van utalva arra, hogy a názáreti Jézus lényének ezt a darabját megkapja, és magába olvassza. Az első évszázadokban voltak olyan emberek, akik teljesen a fizikai síkra voltak utalva; majd a következő évszázadokban jöttek olyan emberek, akiknek éterteste megközelíthető volt ahhoz, hogy beleszövődjék a názáreti Jézus étertestének eleme. Később az emberek úgyszólván inkább alárendelődtek az asztráltestnek; ezért most a názáreti Jézus asztráltestének képmását is magukba tudták olvasztani. Az asztráltest az ítélőerő hordozója. Az ítélőerő különösen a 12.-14. században ébredt fel. Ezt még egy másik jelenségből is beláthatják.

Eddig a korig teljesen világos volt, milyen misztérium-mélységeket tartalmazott az úrvacsora. Az úrvacsorát úgy vették, - leginkább csak egyszerűbben beszéltünk erről -, hogy az ember maga megértse, hogy átérezze mindazt, ami e szavakban rejlett: Ez az én testem és ez az én vérem, mivel Krisztus arra utalt, hogy egyesülni fog a Földdel, a Föld planetáris szellemével. S mivel a fizikai földből a legértékesebb a liszt, ezért vált az embereknek a liszt Krisztus testévé, és a nedv, amely a növényeken megy keresztül, mintegy Krisztus vérévé vált: ezzel a tudással az úrvacsora értéke nem csökkent, hanem ellenkezőleg, nőtt. Ezekből a végtelen mélységekből érzett valamit az ember ezekben az évszázadokban, amíg az asztráltestben növekedett az ítélőerő. Ettől kezdődött csak a vita az úrvacsoráról. Gondoljanak csak utána egyszer, hogy a huszitizmusban, a lutheri tanokban és elágazásaiban, a zwinglianizmusban és a kálvinizmusban hogyan vitatkoztak arról, hogy minek kell lennie az úrvacsorának! Az ilyen viták korábban nem voltak lehetségesek, mert az embernek még közvetlen tudása volt az úrvacsoráról. De ott látjuk, hogy egy nagy történelmi törvény igazolódik be, ami különösen a szellemi kutatónak igen fontos kellene legyen: amíg az emberek tudták, mi az úrvacsora, nem vitáztak róla, csak akkor, amikor elveszítették a közvetlen tudást az úrvacsoráról, akkor kezdték vitatni. Figyeljék meg általában annak jeleként, hogy valaki valójában nem tud valamit, ha ezekről a dolgokról vitatkozni kezd. Ahol tudás van, ott elmondják a tudást, és ott tulajdonképpen semmi különös vágy nem mutatkozik a vitára. Ahol vitára vágynak, ott általában semmit sem tudnak az igazságról. A vita először a nemtudással kezdődik, s ez mindig és mindenhol a kétkedés jele a dolog komolyságát illetően, ha vita kezdődik. A szóban forgó irányzat felbomlása mindig vitákkal jelentkezik. Igen fontos, hogy szellemtudományos területen megtanuljuk, hogy újra és újra megértsük: a vitatkozás akarását valójában a tudatlanság egy jelének szabad felfogni; ezzel szemben azt, ami a vitával szemben áll, hogy akarjunk tanulni, akarjuk fokozatosan belátni azt, amiről szó van, ezt kell tennünk.

Itt magának a kereszténység fejlődésének egy nagy történelmi tényét látjuk igazolódni. Még valami mást is tanulhatunk azonban, ha látjuk, hogy a kereszténységnek ezekben a jellemzett évszázadaiban az ítélőerő - az, ami az asztráltestben van -, ez az éles intellektuális bölcsesség hogyan formálódik ki. Ha különben realitásokat, nem dogmákat veszünk szemügyre, akkor ezen megtanulhatjuk, mi mindenben haladt előre egyáltalán a kereszténység. Mi lett a skolasztikából, ha nem tartalmát, hanem képességek felnevelését, felvirágozását látjuk benne? Tudják, mi lett belőle? A modern természettudomány vált belőle! A modern természettudomány egyáltalán nem képzelhető el a középkor keresztény tudományának realitása nélkül. Nemcsak Kopernikusz volt kanonok, Giordano Bruno pedig dominikánus, hanem minden olyan gondolati forma, amelyekkel az ember a 15., 16. században nagy felhajtást csinált, nem más, mint az, amely a 11.-16. századig felnevelődött, felvirágzott a középkor keresztény tudománya által. Nem a realitásban élnek azok, hanem absztrakciókban, akik utánanéznek a skolasztikusok könyveiben, amelyeket összevetnek az újabb természettudománnyal, és azt mondják: Haeckel és a többiek valami egészen mást állítanak. A realitásról van szó! Haeckel, Darwin, Du Bois-Reymond, Huxley és mások mind lehetetlenek lettek volna, ha nem a középkor keresztény tudománya járt volna előttük. Hogy ők így tudnak gondolkodni, ezt a középkor keresztény tudományának köszönhetik. Ez a realitás. Ezen tanult meg az emberiség gondolkodni a szó igazi értelmében.

A dolog meg tovább megy. Olvassák David Friedrich Strausst. Próbálják meg szemlélni a gondolkodásmódját. Próbálják meg tisztázni gondolati építményét: hogyan akarja ábrázolni, hogy a názáreti Jézus egész élete egy mítosz. Tudják, honnan van gondolkodásának élessége? A középkor keresztény tudományából. Mindazt, amivel ma a kereszténység olyan radikálisan harcol, a középkor keresztény tudományán tanulta meg. Ezt hívják különben a világtörténelem reális szemléletének.

S mi történt akkor a 16. század óta? A 16. század óta egyre inkább az én jutott érvényre, s ezzel az emberi egoizmus, s vele a materializmus. Az ember elfelejtette mindazt, amit az én tartalmában felvett: az embernek ezért arra kellett korlátozódnia, amit az én meg tud figyelni, amit az érzékelhetőség eszközével a szokásos megértés adni tud, és csak ez tudta mindezt a belső lakóhelyekre vinni. Az egoitás kultúrája a kultúra a 16. század óta. Minek kellett belekerülnie ebbe az énbe? A keresztény fejlődés végigment a külső fizikai testen, az étertesten, ugyanúgy az asztráltesten és felfelé nyomult egészen az énig. Most ebbe az énbe kellett felvennie magának a kereszténységnek a misztériumát és titkait. Most kellett lehetővé válnia, hogy az ént Krisztus befogadó szervvé tegye, miután egy ideig az én a kereszténységen keresztül megtanulta a gondolkodást, és a gondolatokat a külvilágra fordította. Most a énnek ismét meg kell találnia a bölcsességet, amely a nagy avatároknak, magának Krisztusnak a bölcsessége. S hogyan fog ez létrejönni? A kereszténység szellemtudományos elmélyítésével. Gondosan előkészült három fázison keresztül a fizikai, az éteri és az asztrális fejlődés, most arról lenne szó, hogy az ember bensőjében felnyíljék az a szerv, hogy immár beletekinthessen szellemi környezetébe azzal a szemmel, amit Krisztus nyithat fel számára. Krisztus a legnagyobb avatár-lényként jött a Földre. Helyezkedjünk bele ebbe a perspektívába: próbáljuk meg úgy tekinteni a világot, ahogy szemlélni tudnánk, ha Krisztust felvettük magunkba. Ekkor úgy tűnik, hogy egész világlétesülési folyamatunkat átvilágítja és áthatja a Krisztus-bölcsesség. Ez azt jelenti, ahogy ábrázoljuk, hogy fokozatosan létrejött a Szaturnuszon az ember fizikai teste, a Napon csatlakozott hozzá az étertest, a Holdon az asztráltest és a Földön később az én is hozzájárult, s úgy találjuk, hogy mindez arra a célra törekedett, hogy mindig önállóbb és individuálisabb legyen, hogy azt a bölcsességet, amely a Naptól a Földig ível, a földi fejlődésben testesítse meg. A szabaddá vált énnek úgyszólván a világszemlélet perspektivikus középpontjává kell válnia Krisztus és a kereszténység újabb korszakában.

Látják, hogy a kereszténység fokozatosan készült elő azzá, aminek lennie kell. Az első évszázadokban a keresztény fizikai megismerő képességével felvette a kereszténységet, majd később éterikus megismerő képességével, és a középkoron át pedig asztrális megismerő képességével. Majd a kereszténység valódi alakjában egy ideig visszahúzódott, amíg az én a kereszténység utáni fejlődés létesülésének folyamatában a három lénytagon át kialakult. De miután ez az én megtanult gondolkodni és tekintetét az objektív világra vetni, arra is érett, hogy ebben az objektív világban minden jelenségben meglássa azt, ami a szellemi tényekben a központi jelenséggel, a Krisztus-lénnyel olyan bensőségesen össze van kötve: hogy Krisztust a sokoldalú jelenségekben mindenütt alapnak tekintse.

Ezzel a kereszténység szellemtudományos felfogásának és megértésének kiindulópontján állunk - és felismerjük, milyen feladat, milyen küldetés jut osztályrészül a szellemi megismerésnek. Itt ugyanakkor felismerjük a küldetés realitását. Éppen úgy, ahogy az egyes embernek fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje van, és egyre nagyobb magasságokba emelkedik, úgy van ez a kereszténység történelmi folyamatában is. Azt mondhatnánk: a kereszténységnek is van egy fizikai teste, egy éterteste, asztrálteste és énje, egy énje, amely még őseredetét is meg tudja tagadni, mint a mi korunkban, ahol főleg az én válhat egoistává, de mégis egy olyan énje, amely ugyanakkor az igazi Krisztus-lényt fel tudja venni magába, és a lét mindig magasabb fokaira tud emelkedni. Ami az ember részleteiben, az a nagyvilág mind összességében, mind pedig történelmi folyamatában.

Ha a dolgot így szemléljük, akkor szellemtudományi szempontból egy jövőbeni perspektíva nyílik meg előttünk. S tudjuk, hogy ezt szívünkkel meg tudjuk érteni és tartalommal megtölteni. Egyre többet és többet értünk meg abból, amit tennünk kell, s azt is tudjuk, hogy nem a sötétben tapogatódzunk. Mivel semmiféle olyan eszmét nem főztünk ki, amit önkényesen akarunk megvalósítani a jövőben, hanem csak azokat az eszméket akarjuk birtokolni és követni, amelyek az évszázadokon keresztül fokozatosan készültek elő. Így igaz az, hogy az énnek először meg kell jelennie és fokozatosan fel kell fejlődnie a szelleménhez, az életszellemhez és a szellememberhez, miután a fizikai test, az étertest és az asztráltest kezdetben létezett, úgy tudott csak a modern ember kifejlődni énjének alakulásával, mai gondolkodásával a kereszténység éterikus és fizikai alakjából. Az én a kereszténységgé vált. Ahogy a fejlődés a múltból eredt, úgy igaz az, hogy az emberiség énjének alakja csak akkor mutatkozhat meg, miután a kereszténység asztrális és éteri alakja már kifejlődött. A kereszténység a jövőben tovább fog fejlődni, még egészen más dolgokat fog nyújtani az emberiségnek, s a keresztény fejlődés és magatartás új alakban fog feltámadni; a megváltozott asztráltest úgy jelenik majd meg, mint a keresztény szellemén, a megváltozott étertest, mint a keresztény életszellem. S a kereszténység fénylő jövőbeni perspektívájában felragyog lelkünk előtt csillagként az, amiért élünk, a szellemember, átvilágítva és átizzítva a kereszténység szellemétől.