Ma azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, mi értelme van valójában a mai ember számára a szellemtudománynak, ahogy azt itt gondolják; mégpedig ezt a kérdést ma annak a sokféle előadásnak az alapján kívánjuk megválaszolni, amelyeket a múlt télen ismertünk meg. Hiszen elsősorban úgy tűnhetne fel az embernek, mintha ez a szellemtudomány egyfajta világnézet lenne, mint a jelenkor egyéb világnézetei. Úgy vélhetnénk: a lét rejtélyei fennállnak; az emberek a legkülönbözőbb eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, vallási, tudományos úton próbálják a létezés e rejtélyeit megválaszolni, vagy - mint mondják- megismerési vágyukat, tudásvágyukat kívánják ezáltal kielégíteni. Nos, ezt a szellemtudományt éppen olyannak tüntethetjük fel, mint a jelen más világnézeteit, amelyeket materializmusnak, monizmusnak, spiritualizmusnak, idealizmusnak, realizmusnak nevezünk és így tovább. Úgy tüntetjük fel, mint a jelen egyéb világnézeteit, olyasminek, aminek a puszta tudásvágyat kell kielégítenie. Ez azonban nem így van. Hanem abban, amit az ember e szellemtudománnyal megszerez magának, egy pozitív, továbbható értéket szerez magának az életben, amely nemcsak gondolatait, megismerési szükségletét elégíti ki, hanem magában az életben is reális tényező. Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor valamivel tovább kell rugaszkodnunk. Az emberiség fejlődését egy egészen meghatározott szempontból kell lelkünk elé állítanunk. Ezt már gyakran megtettük. Ma azonban ezt ismét egy másik szempontból kívánjuk tenni.

Gyakran visszapillantottunk azokra a korokra, amelyek megelőzték a nagy atlantiszi áradást, amelyekben elődeink, vagyis saját lelkeink éltek a régi atlantiszi kontinensen Európa, Afrika és Amerika között. S visszapillantottunk azokra a még régebbi korokra, amelyeket a lemúriai koroknak nevezünk, amelyekben azok az emberi lelkek, akik most megtestesültek, a létezés még sokkal alacsonyabb fokán álltak, mint ma. Erre a korszakra szeretnénk ma még egyszer visszatérni. Elsősorban azt akarjuk mondani magunknak: az ember érzelmi, akarati életének, intelligenciájának mai fokát, sőt mai alakját azáltal érte el, hogy földi létében közreműködtek azok a szellemi lények, akik a kozmoszban magasabban állnak, mint az ember. Hogy milyen szellemi lények osztoznak ebben, azt már gyakran kifejtettük. Beszéltünk olyan szellemekről, amelyeket Trónoknak nevezünk, a bölcsesség szellemeiről, a mozgás, a személyiség szellemeiről, és így tovább.

Ezek a létezés nagy munkavezetői és építőmesterei, ezek azok a lények, amelyek emberi fajunkat lépésről-lépésre előbbre vitték egészen a létezés mai állapotáig. Nos, ma még egyszer egészen világosan lelkünk elé kell idéznünk, hogy más szellemek és más lények is beleavatkoztak ebbe, mint azok, amelyek az emberi fejlődést előbbre vitték. Beleavatkoztak bizonyos módon olyan szellemi lények, amelyek ellenségesen álltak szemben az előrelépő szellemi hatalmakkal. S közölhetjük akár valamennyi korszakra, akár a lemúriai, vagy az atlantiszi korokra, hogy mely szellemi lények léptek fel ellenségesen azok ellen, amelyek az emberiséget csupán előre akarták vinni.

A lemúriai korszakban, az elsőben, amely ma foglalkoztat bennünket, a luciferi lények avatkoztak bele az emberi fejlődésbe. Egy bizonyos vonatkozásban ellenségesen álltak szemben azokkal a hatalmakkal, amelyek akkoriban csak előre akarták vinni az embereket. Az atlantiszi korban ellenségesen álltak szemben az előrevivő hatalmakkal azok a szellemek, amelyek Ahrimán, vagy Mefisztofelész szellemeinek is nevezünk. Az ahrimáni, a mefisztofelészi szellemek azok, amilyeket valójában - ha pontosan megnevezzük- a középkori világszemléletben a sátán szellemeinek hívtak, amit nem szabad összetéveszteni Luciferrel.

 A mi korunkban fokozatosan más szellemi lények léptek akadályozó módon az előrelépők útjába. Róluk később kell beszéljünk. Most először azt kell megkérdeznünk magunktól, hogyan működtek valójában ezek a luciferi szellemek a régi lemúriai korszakban.

Ma egy egészen más szempontból akarjuk mindezt szemügyre venni. Hol avatkoztak be valójában a luciferi szellemek a régi lemúriai korban? Akkor érthetik meg ezt a legjobban, ha mégegyszer visszapillantanak arra, ahogy az ember kialakult.

Tudják, hogy az ember a régi Szaturnuszon azáltal fejlődött ki, hogy a Trónok kiárasztották saját szubsztanciájukat, s hogy ott lerakták az első szervkezdeményeket az emberi testhez. Tudjuk, hogy ezután a bölcsesség szellemei a Napon éter- vagy élettestet préseltek beléjük. Most a formaszellemekre hárult az, hogy a Földön ént adjanak az embernek, hogy az ember azáltal, hogy megkülönbözteti magát környezetétől, bizonyos módon önálló lény lehessen. De ha az ember a formaszellemek által is önálló lénnyé vált volna a külvilággal szemben, azzal szemben, ami körülveszi őt a Földön, akkor e formaszellemek segítségével sohasem vált volna tőlük maguktól önálló lénnyé; tőlük függött volna, pórázon vezették és irányították volna.

Hogy ez nem következett be, az bizonyos vonatkozásban annak a ténynek jótékony hatása, hogy a lemúriai korban a luciferi lények szembehelyezkedtek a formaszellemekkel. Ezek a luciferi lények a szabadságra való várakozást adták az embernek, annak lehetőségét, hogy érzéki szenvedésekbe és vágyakba essenek. Mibe avatkoztak bele valójában ezek a luciferi lények? Abba avatkoztak bele, ami ott volt, mégpedig abba, ami végülis megadatott az embernek, az asztráltestbe, ami akkor bizonyos vonatkozásban az ember legbenseje volt. Oda fészkelték be magukat, ezt vették birtokukba. Ezt az asztráltestet különben - ha a luciferi lények nem jöttek volna -, csak a formaszellemek foglalták volna el. Ők vésték bele ebbe az asztráltestbe azokat az erőket, amelyek az emberi arculatot adták az embernek, az istenek képmására, a formaszellemek alakították az embert. Mindez lehetett volna az emberből, de egész élete folyamán függésben maradt volna a formaszellemektől az örökkévalóságig.

Nos, mintegy belopództak a luciferi lények az asztráltestbe, s így most kétféle lény tevékenykedett az asztráltestben: azok a lények, amelyek előre vitték az embert, s azok, amelyek ebben a fenntartás nélküli előrehaladásban különben akadályozták az embert, hogy azonban önállóságát bensőleg megerősítsék. Ha a luciferi lények nem jöttek volna, akkor az ember asztráltestében a bűntelenség és tisztaság állapotában maradt volna. Semmiféle szenvedély sem lépett volna fel nála, hogy azután sóvárogjon, amit egyedül a Földön találhat meg, Úgyszólván sűrűbbé, alantasabbá tették a luciferi lények a szenvedélyeket, ösztönöket és vágyakat. Az ember különben úgy maradt volna, ha a luciferi lények nem jöttek volna, hogy folyamatosan hazájába, a szellemi birodalmakba vágyakozott volna, ahonnan leszállt. Nem talált volna örömet abban, ami a Földön körülvette, nem tudott volna érdeklődni a földi benyomások iránt. A földi benyomások iránti érdeklődést, vágyat a luciferi szellemektől kapta. Úgy szorították be az embert a földi szférába, hogy legbensejét, asztráltestét juttatták érvényre. Hogyan jött az létre, hogy ebben a korban az ember nem teljesen szakadt el a formaszellemektől, vagy egyáltalán a magasabb szellemi birodalmaktól?

Ez úgy jött létre, hogy azok a szellemek, amelyek előrevitték az embert, megragadták ennek ellenszerét. Oly módon ragadták meg ennek ellenszerét, hogy az emberi lényt telerakták olyasmivel, ami különben nem volt ebben az emberi lényben, telerakták betegséggel, szenvedéssel és fájdalommal. Ez szükséges ellensúlyává vált a luciferi szellemek tetteinek.

A luciferi szellemek az érzéki vágyakat adták az embernek, a magasabb lények megragadták ennek ellenszerét olyan értelemben, hogy az ember immár nem feltétlenül tudott rabja lenni ennek az érzéki világnak, míg ezek a lények az érzéki vágyak és az érzéki világ iránti érdeklődés következtében betegségeket és szenvedéseket ültettek el az emberben, úgy, hogy a világon éppen annyi szenvedés van, mint puszta érdeklődés a fizikai, érzéki világ iránt. Mindkettő teljes egyensúlyban van, egyikük sincs inkább jelen a világon: éppen olyan sok érzéki sóvárgás, éppen annyi érzéki szenvedély, mint betegség és fájdalom. Ez volt a luciferi szellemek és a formaszellemek egymásrahatása a lemúriai korban. Ha ezek a luciferi szellemek nem jöttek volna, akkor az ember nem szállt volna alá olyan korán a földi szférába. Szenvedélye, sóvárgása az érzéki világ után okozta azt is, hogy korábban kapta meg azt, hogy szemei felnyíljanak, hogy az érzéki lét egész környezetét korábban láthassa. Ha szabályosan az előrehaladó szellemek után ment volna, akkor az ember csak az atlantiszi kor közepén látta volna a környezetet. Azáltal, hogy az embert idő előtt lehelyezték a földi szférába, hogy földi érdeklődése és vágyai lenyomták őt, ezáltal történt ez másként, mint ahogy különben történt volna az atlantiszi kor közepén.

Így keveredtek bele ebbe, amit az ember látott és meg tudott ragadni, az ahrimáni szellemek, azok a szellemek, amelyeket mefisztofelészi szellemeknek is lehet nevezni. Így esett az ember tévedésbe, abba, amit valójában csak a tudatos bűnnek nevezhetnénk. Tehát az atlantiszi kor közepétől hat az emberre az ahrimáni szellemek serege. Mi végre vezette félre úgyszólván az ahrimáni szellemek serege az embert? Azért vezette félre, hogy azt, ami a környezete, anyaginak, materiálisnak tartsa, hogy ne lásson keresztül ezen az anyagiságon annak valódi hátteréig, a szellemiségig. Az ember minden kőben, minden növényben és állatban a szellemit látná, sohasem esne tévedésbe és ezáltal a gonosz hatalmába, ha csak az előrelépő szellemek hatottak volna rá, s így az embert megóvták volna azoktól az illúzióktól, amelyekbe mindig bele kell essék, ha csak az érzéki világ kifejezőerejére épít

Nos, mit tettek ez ellen azok a szellemi lények, amelyek az embert előrehaladásában meg akarták tartani, ez ellen a csábítás ellen, a tévedés és az érzéki világ illúziója ellen? Azt tették ez ellen, hogy az embert ténylegesen immár joggal - természetesen ez csak lassan és fokozatosan jött el, de itt rejlenek az erők, amiért ez eljött - úgyszólván elcsábították az érzéki világból, s ezzel ismét lehetőséget adtak neki, hogy karmáját viselje és kieszközölhesse. Ha azok a lények, amelyeknek a luciferi lények csábítását jóvá kellett tenniük, szenvedést és fájdalmat, s azt is ami ezzel összefügg, a halált hozták a világra, akkor azok a lények, hogy kijavítsák azt, ami tévedésből az érzéki világra áradt, megadták az embernek a lehetőséget, hogy karmájával minden gonoszságot ismét eltöröljön, amit művelt a világon. Mert mi történt volna, ha az ember csak a gonosz, a tévedés rabja lett volna? Akkor az ember fokozatosan úgyszólván eggyé vált volna a tévedéssel, lehetetlen lett volna előbbre lépnie; mivel minden tévedéssel, minden hazugsággal, illúzióval akadályt gördítünk az előrehaladás útjába. Mindig annyiszor jönnénk vissza előrehaladásunkból, ahányszor akadályozzuk utunkat a tévedés és a bűn révén, ha nem lennénk abban a helyzetben, hogy a tévedést és a bűnt helyrehozzuk, vagyis akkor valójában nem tudnánk elérni az ember célját. Lehetetlen volna elérni azt, ami az ember célja, ha az ellentétes erők, a karma erői nem működnének.

Gondolják el, hogy egyszer valami jogtalanságot követtek el egyik életükben. Ez a jogtalanság, amelyet elkövettek, ha ez így állna meg az Önök életében, nem kevesebbet jelentene, minthogy azt az előrevivő lépést, amit megtettek volna, ha nem követik el a jogtalanságot, elveszítenék. S minden jogtalansággal elvesztenének egy lépést, és gondoskodnának arról, hogy elég sok lépést tegyenek meg visszafelé. Ha nem lenne adott a lehetőség, hogy felülemelkedjék a tévedésen, akkor az embernek végülis bele kellene süllyednie a tévedésbe. De így bekövetkezik a karma jótéteménye. Mit jelent ez a jótétemény az embereknek? Olyasvalami-e a karma, amitől félnie kell az embernek, borzadnia kell tőle? Nem! A karma hatalom, amiért az embernek valójában hálásnak kell lennie a világterveknek. Azt mondja nekünk a karma: elkövettél egy tévedést - Isten megengedi, hogy ne tedd túl magad rajta! Amit vetettél, azt kell learasd. Ez a tévedés okozza, hogy ki kell javítanod; akkor kitörölted karmádból, és ismét előre tudsz lépni.

Karma nélkül lehetetlen volna előrejutásunk az emberi életpályán. A karma megadja számunkra az a jótéteményt, hogy minden tévedést ismét jóvá kell tennünk, hogy mindazt, amivel visszafelé léptünk, ismét el kell intéznünk. Így lép fel a karma Ahrimán tetteinek következményeként.

S most menjünk tovább. Korunkban annak a korszaknak megyünk elébe, amelyben más lények fognak hozzáférkőzni az emberekhez, olyan lények, amelyek egyre jobban és jobban belenyúlnak majd az emberi jövőbe, amely előttünk áll, az emberi fejlődésbe. Éppen úgy, ahogy a luciferi szellemek belenyúltak a lemúriai korszakba, az ahrimáni szellemek az atlantiszi korszakba, úgy fognak fokozatosan beleavatkozni lények a mi korszakunkba is. Tisztázzuk egyszer, milyen lények lesznek ezek.

Azok a lények, amelyek beleavatkoztak a lemúriai korszakba, amelyekről azt kellett mondanunk: az ember asztráltestébe fészkelték be magukat, érdeklődését, törekvéseit és vágyait lehúzták a földi szférába. Pontosabban szólva mibe fészkelték bele magukat ezek a luciferi lények?

Ezt csak akkor érthetik meg, ha azt a tagoltságot veszik alapul, amelyet Theosophie c. könyvemben adtam meg. Ott megmutatom, hogy az embernél elsősorban fizikai testét kell megkülönböztetnünk, majd éter- vagy élettestét és asztráltestét, vagy ahogy ott nevezem, érző-, vagy lélektestét.

Ha ezt a három lénytagot szemléljük, akkor ezek pontosan azok, amelyeket az ember földi életpályája előtt kapott. Amit ott a fizikai testnek neveztek, azt a régi Szaturnuszon helyezték el, amit étertestnek, azt a Napon, és azt, amit lélek, vagy érzőtestnek, azt a régi Holdon helyezték bele az emberbe. Most a Földön fokozatosan járult hozzá az érzőlélek, amely valójában az érzőtest egy öntudatlan átalakítása, öntudatlan megdolgozása. Az érzőlélekbe belevetette horgonyát Lucifer; oda csúszott bele, s ott ül benne. A továbbiakban az étertest öntudatlan átdolgozásával létrejött az értelmi lélek. Pontosabbat erről a „Gyermeknevelés” tárgyalásakor mondottunk. Az emberi léleknek ebbe a második tagjába, az értelmi lélekbe fészkelte bele magát Ahrimán. Ott van benne, és téves ítéletekhez vezeti az embert az anyagiról, tévedéshez és bűnökhöz, hazugságokhoz vezeti őt, mindenhez, ami éppen az értelmi, vagy az ún. kedélylélekből jön. Például, hogy az ember átadja magát annak az illúziónak, hogy az anyag az igazi, a helyes, ebben Ahrimán, Mefisztofelész sugalmazását kell látnunk. Harmadikként jön ebbe a sorba a tudati lélek, amely a fizikai test öntudatlan átdolgozásából áll. Hiszen emlékeznek rá, hogyan történt ez az átdolgozás. Az atlantiszi kor vége felé a fej éterteste teljesen belépett a fizikai fejbe, és fokozatosan úgy átalakította a fizikai testet, hogy az öntudatos lénnyé vált. A fizikai testnek ezen az öntudatlan átalakításán, a tudati lelken dolgozik alapjában véve ma is az ember. S abban a korban, amely most jön, lopóznak be a tudati lélekbe és ezzel abba, amit az emberi énnek nevezünk - mivel az én feloldódik a tudati lélekben - azok a szellemi lények, amelyeket Azuráknak nevezünk. Az Azurák sokkal intenzívebb erővel fejlesztik ki a gonoszt, mint az atlantiszi kor sátáni hatalmai, vagy a lemúriai kor luciferi szellemei.

A gonosztól, amelyet a luciferi szellemek a szabadság jótéteményével együtt hoztak az embernek, teljesen meg fog szabadulni a földi lét folyamán. Az a gonosz, amelyet az ahrimáni szellemek hoztak, lerázható a karmikus törvényszerűség folyamatában. Azt a gonoszt azonban, amelyet az Azura-hatalmak hoznak, nem lehet ilyen módon megbékéltetni. Ha a jó szellemek az embernek fájdalmat és szenvedést, betegséget és halált adtak, hogy a gonosz lehetősége ellenére magasabbra tudjon fejlődni, ha a jó szellemek az ahrimáni hatalmak ellenére megadták a karma lehetőségét, hogy a tévedést újra kiegyenlítsék - az Azura-szellemek ellenére ez nem lesz ilyen egyszerű a földi lét folyamán. Mivel ezek az Azura-szellemek okozzák, hogy az, amit ők megragadnak - s ez az ember legmélyebb bensője, a tudati lélek az énnel együtt -, hogy az én egyesül a Föld érzékiségével. Darabokat szaggatnak ki az énből, s olyan mértékben, ahogy az Azura-szellemek befészkelik magukat a tudati lélekbe, olyan mértékben kell az embernek hátrahagynia a Földön létének darabjait. Visszavonhatatlanul elvész, ami az Azura-hatalmaknak osztályrészül jut. Nem szükséges, hogy az egész ember a rabjukká váljon, de lelkének darabjait metszik ki az Azura-hatalmak. Ezek az Azura-hatalmak a mi korunkban azzal a szellemmel kísértenek, amely itt tevékenykedik, és a puszta érzékiségben leélt életnek, minden valódi szellemi lény és a szellemi világ elfelejtésének nevezhetünk. Azt mondhatnánk: ma ez inkább csak teoretikus, hogy az Azura-hatalmak tévútra vezetik az embert. Ma sokszorosan megtévesztik azzal, hogy énje csak a puszta fizikai világ eredménye. Ma egyfajta elméleti materializmusba csábítják. De további folyamatként - s ez már egyre jobban és jobban kísért az érzékiség ádáz szenvedélyességével, amely egyre inkább leszáll a Földre -, elhomályosítják az ember tekintetét a szellemi lények és szellemi hatalmak irányában. Az ember semmit sem fog tudni és nem is akar tudni a szellemi világról. Nemcsak egyre jobban megtanulja azt, hogy az ember legmagasabb erkölcsi ideái csak az állati ösztönök magasabb megformálásai, nemcsak megtanulja, hogy az emberi gondolkodás csak egyfajta átalakulása annak, ami az állatnak is van, nemcsak megtanulja, hogy az ember nem csupán alakjában rokon az állattal, hogy egész lénye szerint az állattól ered, hanem az ember az ilyen nézetet komolyan is veszi és eszerint él.

Hiszen ma még nem él annak a mondatnak az értelmében, hogy az ember lényét tekintve az állattól ered. De ez a világnézet feltétlenül eljön, és az a következménye lesz, hogy az emberek ezzel a világnézettel állatokként fognak élni, lesüllyednek a pusztán állati ösztönökhöz és állati szenvedélyekhez. S sokukban abból, amit itt nem szükséges tovább jellemezni, ami leginkább nagyvárosi helyeken ádáz orgiákként céltalan érzékiséget juttat érvényre, már groteszk, pokoli fényeit látjuk azoknak a szellemeknek, amelyeket Azuráknak nevezünk.

Tekintsünk mégegyszer visszafelé. Azt mondjuk, hogy azok a szellemek akarták az embert előbbre vinni, amelyek szenvedést, fájdalmat és a halált is hozták rájuk. A bibliai iratokban világosan közlik: fájdalommal kell világra hoznod gyermekedet! A halál eljött a világra. Hiszen ez az, amit a luciferivel szembenálló hatalmak kiróttak az emberre. Ki adta az embernek a karmát, ki adta egyáltalán a lehetőséget az embernek, hogy létezik a karma? Ezt csak akkor fogják megérteni, amit most mondottam, ha nem ragaszkodnak pedáns módon a földi időfogalmakhoz. A földi időfogalommal az ember úgy véli, hogy az, ami itt vagy ott egyszer történik, csak a következőre van hatással. A szellemi világban azonban úgy van, hogy az, ami történik, már előre megmutatja hatását, már hatásában van ott. Honnan jön a karma jótékonysága? Valójában miből jött létre földfejlődésünkben ez a jótétemény, hogy a karma létezik? Semmilyen más erőtől nem jött a karma az egész fejlődésben, mint Krisztustól.

Ha Krisztus későbben is jelent meg, a Föld szellemi szférájában már mindig jelen volt. Már a régi atlantiszi jóshelyeken a jóspap a Napszellemről, Krisztusról beszélt. A szent rishik az indiai kultúrperiódusban Vishva Karmanról beszéltek; Zarathustra Perzsiában Ahura Mazdaóról beszélt. Hermész Oziriszről beszélt; és beszéltek arról az erőről, amely örökkévalóságánál fogva minden természetes kiegyenlítése, arról az erőről, amely az „Ehjeh asher ehjeh”*-ben élt, ami Mózesnél Krisztus előhírnöke. Mindnyájan Krisztusról beszéltek; de hol volt ő ezekben a régi korokban? Csak ott, ahová a szellemi szem tud bepillantani, a szellemi világban. A szellemi világban volt, s ott volt hatékony, a szellemi világból volt hatékony. Ő az, aki az embernek már előbb, mielőtt a Földre lépett, leküldte a karma lehetőségét. Majd ő maga is a Földre lépett, s tudjuk, mivé vált az ember azáltal, hogy ő a Földre lépett. Hatását magában a földi szférában mutattuk be. Ábrázoltuk a golgotai esemény jelentőségét. Bemutattuk hatását azoknál is, akik akkor, amikor a golgotai esemény történt, nem voltak földi testben megtestesülve, akik akkor a szellemi világban voltak. Tudjuk, hogy abban a pillanatban, amikor a Golgotán a vér a sebekből kifolyt, Krisztus szelleme megjelent az alvilágban, s mi azt mondtuk: ez úgy megy végig az egész szellemi világon, mint egy megvilágosodás, felderülés; röviden, azt mondtuk, hogy Krisztus megjelenése a Földön a legfontosabb esemény annak a világnak a számára is, amelyben az ember a halál és az új születés között él. ^[1]

Teljességgel reális hatás az, ami Krisztustól kiindul. Csak meg kell kérdeznünk magunktól, mi történt volna a Földdel, ha Krisztus nem jelent volna meg. Éppen egy Krisztus-nélküli Föld ellenképével mérhetik fel a Krisztus-jelenség egész jelentőségét. Tegyük fel egyszer, hogy Krisztus nem jelent volna meg, a golgotai esemény nem történt volna meg abban a korban, amelyben Krisztus megjelent.

Krisztus megjelenése előtt a legelőrehaladóbb emberi lelkek számára, amelyek a legmélyebb érdeklődést sajátították el a földi élet iránt, a szellemi világban az volt, amire valóban a görögök egy mondása illene: „inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában.” Egyedül és sötétségben érezték magukat a lelkek a szellemi világban, mielőtt a golgotai esemény bekövetkezett. A szellemi világ teljes, fénylő világosságában akkor nem volt átlátszó azoknak, akik a halál kapuján átlépve, beléptek oda. Mindegyikük egyedül érezte magát, önmagába taszítva, mintha egy fal lenne felállítva mindenki mással szemben. S ez mindig erőssebbé és erőssebbé vált volna. Az emberek énjükben megkeményedtek volna, teljesen önmagukba húzódtak volna, senki sem találta volna meg a hidat a másikhoz. Az emberek ismét megtestesültek volna, s az egoizmus korábban már igen nagy volt, de most minden új megtestesüléssel óriásivá vált volna.

Az egész földi lét egyre inkább a legádázabb egoistává tette volna az embereket. Semmiféle kilátás nem lett volna arra, hogy valaha a földkerekségen testvériség, a lelkek belső harmóniája létrejöhessen: mivel minden átmenet a szellemi világba erősebben befolyásolta volna az egót. Ez történt volna a Krisztus-nélküli Földön. Hogy az ember ismét meg fogja találni az utat lélektől-lélekig, hogy lehetőséget kap arra, hogy a testvériség erejét kiárassza az egész emberiségre, ez annak a ténynek köszönhető, hogy Krisztus megjelent, a golgotai esemény bekövetkezett. Így jelenik meg Krisztus olyan hatalomként, amely lehetővé tette az embernek, hogy a földi létet megfelelő módon használja ki, vagyis éppenséggel karmát alakítson ki a megfelelő módon. Mert a karmának hatnia kell a Földön. Hogy az ember megtalálja az erőt, hogy a földi fizikai létben megfelelő módon javítsa karmáját, hogy megkapja azt a lehetőséget, hogy előrevivő fejlődéshez jusson, ez a Krisztus-esemény hatásának köszönhető, Krisztus jelenlétének a földi szférában.

Látjuk, hogyan működtek együtt a legkülönbözőbb erők és lények az emberiség fejlődésének folyamán. Ha Krisztus nem jött volna a Földre - ezt már egészen világosan látjuk, amit korábban csak általánosságban tudtunk hangsúlyozni, amikor azt mondtuk: az ember belesüllyedt volna tévedésébe, mivel egyre jobban és jobban megkeményítette volna magát, úgyszólván egy golyó vált volna belőle, amely semmit sem tudott volna a többi lényről, teljesen magába záródott volna. Ebbe hajtotta volna bele a tévedés és a bűn az embert.

Így Krisztus éppenséggel a fény vezére, aki kivezet a tévedésből és a bűnből; s ezáltal képes rá az ember, hogy megtalálja az utat felfelé. Most tegyük fel a kérdést: mit veszített el akkor az ember, mialatt leszállt a szellemi világból, hogy Lucifer hatása alatt belebonyolódott a vágyakba és szenvedélyekbe, majd Ahrimán hatására a tévedésbe, illúzióba és hazugságba a földi világot illetően? Elveszítette a közvetlen bepillantást a szellemi világba, a szellemi világ megértését veszítette el az ember.

Mit kell tehát újból elérnie az embernek? Újra el kell érnie az embernek a szellemi világ teljes megértését. S Krisztus tette az embernek, mint önálló lénynek csak azáltal érthető meg, hogy az ember teljes értelmével eljut Krisztus jelentőségéhez. Bizonyos, hogy a Krisztus-erő itt van. A Krisztus-erőt nem hozta az ember a Földre. A Krisztus-erő éppen Krisztussal jött a Földre. Krisztus által a karma lehetősége jött el az emberiség számára. De most az embernek önálló lényként fel kell ismernie Krisztus lényét és Krisztus összefüggését az egész világgal. Csak így tud az ember valóban énként működni. Mit tesz akkor az ember, ha most, miután Krisztus itt volt, nemcsak Krisztus erejét engedi öntudatlanul magára hatni, nemcsak mintegy azt mondja: én már elégedett vagyok, hogy Krisztus itt volt, ő már meg fog váltani engem, és gondoskodik arról, hogy előbbre jussak! hanem ha azt mondja magának: meg akarom ismerni, kicsoda Krisztus, hogyan szállt alá, szellememmel részesedni akarok Krisztus tettében! - mit tesz az ember ezáltal?

Emlékeznek arra, hogy azáltal, hogy a luciferi szellemek belopództak az emberi asztráltestbe, az ember alászállt az érzéki világba, hogy ezáltal mindenképpen a gonosz rabjává válhatott, de ezáltal kivívta az öntudatos szabadság lehetőségét is. Lucifer benne van az ember lényében, lehozta az embert úgyszólván a Földre, belekényszeríttette a földi létbe, mialatt először is a szenvedélyeket és vágyakat, amelyek az asztráltestben voltak, levitte a Földre, s így Ahrimán is hatni tudott az asztráltestben, az értelmi lélekben. Nos, megjelent Krisztus és vele az az erő, amely az embert is ismét fel tudta vinni a szellemi világba. De most, ha az ember akarja, meg tudja ismerni Krisztust! Most összegyűjthet az ember minden bölcsességet, hogy Krisztust megismerhesse. Mit tesz ezáltal? Valami óriásit! Ha az ember megismeri Krisztust, ha valóban belemélyed a bölcsességbe, hogy áttekintse, kicsoda Krisztus, akkor megváltja magát és a luciferi lényeket a Krisztus-megismerés által. Ha az ember pusztán azt mondaná magának: elégedett vagyok azzal, hogy Krisztus itt volt, én engedem magam ismeretlenül is megváltani! - akkor az ember sohasem járulna hozzá valamivel a luciferi lények megváltásához. Ezek a luciferi lények, amelyek a szabadságot hozták az embernek, azt a lehetőséget is adják neki, hogy ezt a szabadságot most szabadon használja, hogy Krisztust felismerje. Akkor a kereszténység tüzében megigazulnak és megtisztulnak a luciferi szellemek, s az, amit a luciferi szellemek bűnként követtek el a Földön, bűnből jótetté változik majd. Kivívják a szabadságot, de jótéteményként belekerülnek a szellemi szférába. Hogy az ember tudja ezt, képes rá, hogy Krisztust megismerje, hogy Lucifer új alakban támad fel, és szép szellemként egyesülni tud Krisztussal, ezt Krisztus maga jövendölésként mondotta azoknak, akik körülötte voltak, amikor így szólt: megvilágosodhattok az új szellemmel, a szent szellemmel! Ez a szent szellem semmi más, mint amely által azt is meg lehet érteni, amit valójában Krisztus tett. Krisztus nem csupán hatni akart, azt is akarta, hogy felfogják, megértsék. Ezért tartozik a kereszténységhez, hogy azt a szellemet, amely inspirálja az embereket, a szent szellemet elküldjék az emberekhez.

A pünkösd szellemi értelemben a húsvéthoz tartozik, és nem választható el a húsvéttól. Ez a szent szellem semmi más, mint az ismét feltámadó, s most tisztább, magasabb glóriában életrekelő luciferi szellem, az önálló, bölcsességgel teli megismerés szelleme. Ezt a szellemet még maga Krisztus jövendölte meg az embereknek, hogy meg fog jelenni őutána, és az ő értelmében kell továbbműködnie. S mi működik tovább ebben az értelemben? Ha meg fogják érteni, akkor ebben az értelemben a szellemtudomány világáramlata működik! Mi a szellemtudomány áramlata a világon? Ez a szellem bölcsessége, az a bölcsesség, amely különben öntudatlan maradna a kereszténységben, így teljes tudatra emelkedik.

Az újra feltámadt Lucifer Krisztus számára hordozza előre a fáklyát, a most jóvá változott Lucifer. Magát Krisztust hordozza. Ő a fényhordozó, Krisztus a fény: Lucifer - ahogy az Ige mondja -, a fényhordozó. De ennek kell lennie a szellemtudományos mozgalomnak, ezt kell érteni alatta. S azok, akik megértették, hogy az emberiség előrehaladása a nagy golgotai esemény megértésétől függ, ők azok, akik a bölcsesség és a tapasztalatok egybehangzásának mestereiként egyesülnek az emberiség nagy, vezető páholyában. S ahogy egykor élő világ-szimbólumként a tüzes nyelvek lebegtek a gyülekezet felett, úgy tevékenykedik az, amit Krisztus maga a szent szellemnek nevezett, fényként a tizenkettek páholya fölött. A tizenharmadik a tizenkettek páholyának vezetője. A szent szellem a nagy tanítója azoknak, akiket a bölcsesség és a tapasztalatok egybehangzása mestereinek tekintünk. Ők azok, akik által hangja és jogelvei ebben vagy abban az áramlatban alászállnak a Földre, az emberiséghez.

Amit jogelvekben a szellemtudományos mozgalom együtt hordoz, hogy megértse a világot és ebben a szellemet, az a szent szellem által beleáramlik a tizenkettek páholyába, s ez végülis az, amit az emberiség Krisztus és a golgotai esemény öntudatos, szabad megértéséhez egyre inkább hozzáad majd. Azt jelenti a szellemtudományt művelni, megérteni, hogy Krisztus a szellemet elküldte a világba, s így ez az igazi kereszténységben rejlik, hogy a szellemtudományt műveljük. Ez egyre jobban és jobban világossá fog válni az embereknek. Akkor be fogják látni, hogy a szellemtudományban valami olyasmivel rendelkeznek, ami pozitív érték az életben.

A szellemtudomány az az emberek számára, hogy fokozatosan megismerik Krisztust, mint olyan szellemet, amely beragyogja a világot. S ennek következményeként lép fel majd az, hogy az emberek itt ezen a földkerekségen, a fizikai világban morális vonatkozásban, az akarat vonatkozásában, intellektuális vonatkozásban előrelépnek. A világ a fizikai életen keresztül mind szellemibbé és szellemibbé válik. Az emberek erősebbé és bölcsebbé válnak, és mind mélyebben és mélyebben akarnak beletekinteni és belehatolni a létezés alapjaiba és forrásaiba. Magukkal viszik majd azokat a gyümölcsöket, amelyeket itt az érzéki életben megszereznek maguknak az érzékfeletti életbe, s mindig újra visszahozzák az érzékfeletti életből ezeket egy új megtestesüléskor.

Így lesz a Föld egyre jobban szellemének, a Krisztus-szellemnek a kifejeződése. Így fogják fokozatosan megérteni a szellemtudományt a világ alapjaiból kiindulóan. Az ember meg fogja érteni, hogy ez pozitív, reális hatalom. Ma az emberiség különböző pontokon közel van ahhoz, hogy a szellemet teljesen elveszítse. Nyilvános előadásokon már a múltkoriban mondottuk, hogy az emberek szenvednek az örökléstől való félelemtől. Az öröklött terheltségtől való félelem jogos adaléka materialista korunknak. De elég-e az, ha az ember átadja magát az illúziónak: nincs szükségem rá, hogy féljek? Semmiképpen sem elegendő. Az az ember, aki nem bajlódik a szellemi világgal, akinek lelkébe nem ömlik bele az, ami a szellemtudományos mozgalomból beáramolhat, alá van vetve annak, ami a fizikai öröklési vonalból jön. Csakis azáltal, hogy az ember áthatja magát azzal, ami a szellemtudományos áramlatból jöhet feléje uralkodik azon, ami alant áramlik az öröklési vonalból, jelentéktelenné teszi ezt, és legyőzi mindazt, ami a külső világból az őt akadályozó hatalmak által lép eléje. Nem azáltal, hogy filozofál róla, elvitatkozik rajta, nem azáltal, hogy azt mondja: van szellem - nem így sikerül az embernek úrrá lennie az érzékin, hanem úgy, hogy átjárja ez a szellem, valóban felveszi magába, valóban azt akarja, hogy minden részletében megismerje. Akkor az emberek a fizikai világon mindig egészségesebbek is lesznek a szellemtudomány segítségével. Mivel a szellemtudomány maga lesz az az orvosság, amely széppé és egészségessé teszi az embereket a fizikai világban. A szellemtudomány valóságos ereje még világosabbá válik számunkra, ha egy pillantást vetünk arra, mit tesz az ember, amikor árlépi a halál küszöbét. Ez olyasmi, amit az ember manapság csak igen nehezen lát be.

Azt gondolja az ember: miért van szükségem arra, hogy azzal bajlódjak, ami a szellemi világban történik? Ha meghalok, úgyis odajutok a szellemi világba, s majd meghallom és meglátom, mi van ott! Számtalan változatban hallhatják ezt, azon a kényelmes módon: Óh, miért is bajlódjak én halálom előtt a szellemivel! Hiszen meg fogom látni, mi van ott; mivel semmit sem változtathat a kapcsolatomon a szellemi világgal, ha foglalkozom vele, vagy nem! Ez azonban nem így van. Az az ember, aki így gondolkodik, sötétebb és komorabb világot fog megismerni. Olyan lesz ez, mintha nem sokban különbözhetne attól, amit Teozófia c. könyvemben írtam a szellemi világokról. Ha az ember itt a fizikai világon szellemét és lelkét összeköti a szellemi világgal, csak ez teszi képessé arra, hogy lássa, mialatt itt felkészül rá. A szellemi világ itt van; a képességet, hogy belelássunk, itt a Földön kell kivívniuk maguknak, különben vakok lesznek a szellemi világban. Így a szellemtudomány az a hatalom, amely először ad lehetőséget Önöknek, hogy egyáltalán tudatosan hatoljanak bele a szellemi világba. Ha Krisztus nem jelent volna meg a fizikai világon, akkor az ember belesüllyedne a fizikai világba, nem tudna belépni a szellemi világba. De így Krisztus felemeli a szellemi világba, hogy tudatos legyen benne, láthasson benne. Ez attól függ, hogy ő is összeköttetésben tudja magát azzal, aki Krisztust küldte, a szellemmel; különben nem tudatos. Az embernek meg kell szereznie magának halhatatlanságát, mivel az öntudatlan halhatatlanság még nem halhatatlanság. Már Echart mester mondott erről egy szép mondást: Mi haszna van az embernek abból, hogy király, ha még nem is tudja, hogy az. Ezen azonban azt értette: mi haszna van az embernek minden szellemi világból, ha nem tudja, mik ezek a világok. A látóképességet a szellemi világhoz csak a fizikaiban sajátíthatják el maguknak. Ezt megszívlelhetik azok, akik azt kérdezik: miért szállt le egyáltalán az ember a fizikai világba? Az ember azért szállt le, hogy látóvá válhassék a szellemi világ számára. Vak marad a szellemi világ számára, ha nem szállt volna le, s itt nem vált volna azzá az öntudatos lénnyé, aki vissza tud térni a szellemi világba, ahogy az most fénylőn lelke előtt lebeg.

Ilymódon a szellemtudomány nem csupán egyfajta világnézet, hanem olyasvalami, ami nélkül az ember halhatatlan részében egyáltalán semmit sem tudhatna a halhatatlan világokról. Reális hatalom a szellemtudomány, ami valóságként áramlik bele a lélekbe. S mialatt Önök itt ülnek és szellemtudománnyal foglalkoznak, megtanulják, hogy ne csak tudjanak valamit, hanem belenőjenek, olyasmivé váljanak, amik különben nem lennének. Ez a különbség a szellemtudomány és a többi világnézet között. Minden más világnézet a tudásra vonatkozik, az antropozófia pedig az ember létezésére.

Ha az ember a dolgokat helyes módon állítja össze, azt kell mondania magának: éppen ebben a megvilágításban jelenik meg Krisztus, a szellem és szellemtudomány belső, lényeges összefüggésben. Egy ilyenfajta összefüggéssel szemben minden eltörpül, amit ma felületesen mondhatnak, hogy a nyugati irányzat mintegy ellenségesen nyúl bele az okkultizmus egy keleti irányzatába. Erről nem lehet beszélni. Nincs kétféle okkultizmus; csak egy okkultizmus van, S nincs semmiféle ellentét a nyugati és a keleti szellemtudomány között. Csak egy van. S ha megkérdeznek bennünket: igen, ha a keleti és a nyugati okkultizmus ugyanaz, miért nem ismeri meg az ember a keleti okkultizmusban Krisztust? Milyen választ adjunk erre? Azt a választ kell adnunk rá, az nem miránk tartozik, hogy erre megfeleljünk. Nem a mi kötelességünk, hogy válasz adjunk erre; mivel mi elismerjük a teljes keleti okkultizmust. Kérdezzenek meg bennünket: elismerjük-e, amit a keleti okkultizmus Brahmáról, Buddháról mond? Igen, elismerjük. Megértjük, ha elmondják, ilyen vagy olyan módon Buddha felemelkedett az ő magasságába. A keleti igazságok egyikét sem tagadjuk. Teljesen azon a talajon állunk, hogy elismerjük az összes keleti igazságot, ameddig pozitívak. De kell-e ennek akadályoznia bennünket abban, hogy még azt is elismerjük, ami túlmutat ezen? Soha többé! Elismerjük, amit a keleti okkultizmus mond, csak ez nem akadályoz bennünket abban, hogy azt, ami a nyugati igazságokban létezik, ezzel együtt elismerjük.

Ha elmesélik nekünk, hogy az orientalisták egyfajta alacsonyabb felfogásmódja az, ha azt mondják, hogy Buddha a disznóhús túlzott élvezete miatt pusztult el - ahogy ezt a tanult urak említik -, és felvilágosítanak arról, hogy ez a mélyebb értelme annak, hogy Buddha azoknak, akik körülötte voltak, túl sok ezoterikus bölcsességet adott, s így ebből a túlteljesítésből mindenekelőtt karmája származott, akkor elismerjük ezt, s azt mondjuk: természetesen a mélyebb ezoterikus bölcsességek mögött, amelyeket feltételeztek, az rejlik, hogy ti nyugati ezoterikusok vagytok. Ha azonban ekkor azt mondják, hogy senki sem tudná felfogni, hogy János a Jelenések könyvét villám és mennydörgés közepette kapta meg Pathmos szigetén^[2], akkor azt mondjuk: az, aki tudja, hogy mit értenek ez alatt, tudja, hogy ez az igazság. Nem tagadjuk az egyiket; de nem tartunk azzal, aki tagadni akarja, hogy a másik igaz. Nem jut eszünkbe, hogy az ellen mondjunk valamit, hogy igaz az, ha azt állítják, Buddha asztráltestét megőrizték és később beletagozódott a Shankaracharyába. De ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy megtanítsuk, hogy a názáreti Jézus asztráltestét megőrizték, és sokféle képmásban jelent meg, és némelyik képmása, amely akkoriban a kereszténység értelmében működött, megtestesült, mint Assisi Szt. Ferenc vagy Árpádházi Szt. Erzsébet. Nem tagadjuk a keleti ezotérizmus egyetlen igazságát sem. Ha tehát azt kérdezik tőlünk: miért tagadsz valamit? Miért áll fenn ellentét? Akkor nem rajtunk múlik, hogy válaszoljunk. Akkor múlik rajtunk, hogy válaszoljunk, ha valamilyen ellenségeskedés lenne bennünk. Bennünk semmi ilyesmi nincs! A válaszadás kötelezettsége azé, aki tagad, nem azé, aki elismer valamit. Ez egészen magától értetődő. S ebből a kiindulópontból a következő hetekben lelkük elé engedhetik majd azt, ami összefüggésben van a szellemtudománnyal és a golgotai eseménnyel, egy magasabb szférába emelhetik a szellemtudományos világmozgalom hivatását és egész misszióját azáltal, hogy ez a megvalósítása annak az inspirációnak, annak a hatalomnak, amelyet Krisztus szellemként meghatározott.

Látjuk, hogy a világ hatalmai együttműködnek, hogy minden, ami látszólag az emberiség előrehaladása ellen törekszik, a háttérben jótéteménynek bizonyul. S azt is látjuk, hogy a kereszténység utáni korban, korszakról-korszakra az a szellem, amely megszabadította az embert, ismét felbukkan majd új alakban - a vezérlő, fényhordozó Lucifer megtalálja megváltását. Mert minden, ami a világtervben van, jó, és a gonosznak csak állandósága révén van még bizonyos ideje. Ezért hisz csak a gonosz örökkévalóságában az, aki összetéveszti a mulandót az örökkévalóval; s ezért nem tudja sohasem megérteni a gonoszt az, aki nem emelkedik fel a mulandóból az örökkévalóba.