E tél folyamán egy egész sorozat szellemtudományos elmélkedést rendeztünk, amelyek mindegyike egy bizonyos szándékból jutott érvényre, abból a szándékból, hogy az embert egész lényével mindig közelebb és közelebb hozza hozzánk. A legkülönbözőbb oldalakról szemléltük az ember nagy rejtélyét. Ma az lesz a feladatunk, hogy valami egész hétköznapiról beszéljünk. De talán éppen azáltal, hogy ezegyszer valami igen hétköznapihoz kapcsolódunk, mutatkozik meg számunkra, hogyan találkozhatunk alapjában véve lépten-nyomon az élet rejtélyével, hogyan kell megértenünk ahhoz, hogy a világrend mélységeibe betekinthessünk. Mivel a szellemit és a legmagasabbat egyáltalán nem valahol egy ismeretlen messzeségben kell keresnünk, hanem ez a legmindennapibb dolgokban mutatkozik meg nekünk. A legkisebb dologban kereshetjük a legnagyobbat, ha megértjük. S ezért tagozódik bele az idei előadások ciklusába ma egy elmélkedés a nevetés és sírás mindennapi témájáról szellemtudományi szempontból.

A nevetés és sírás minden bizonnyal egészen mindennapi dolgok az emberi életben. Ezeknek a jelenségeknek a megértését mélyebb értelemben azonban csak a szellemtudomány adhatja meg, mégpedig azon az alapon, mivel csak a szellemtudomány vezethet be az ember mélyebb lényébe, az embernek abba a részébe, ami által először emelkedett ki valójában a többi birodalomból, amelyek körülveszik ezen a földkerekségen. Éppen azáltal, hogy az ember ezen a földkerekségen megszerezte a legnagyobb és legintenzívebb részesedést az isteniből, így emelkedik a többi földi teremtmény fölé. Ezért, csak a szellemihez emelkedő tudás és megismerés tudja valóban megalapozni az ember lényét. A nevetést és sírást egyszer valóban értékelni és megfigyelni kellene, mivel egyedül ezek alkalmasak már arra, hogy eltávolítsák azt az előítéletet, ami az embert lényében egészen közel szeretné hozni az állathoz. Minden gondolkodásmódban, amely szívesen hozná lehetőleg közel az embert az állatihoz, igen hangsúlyozzák, hogy az állatok bizonyos tevékenységeiben magas fokú intelligenciát találunk, olyan intelligenciát, amely gyakran messze meghaladja - sőt bizonyosan - azt, amit az ember értelmével hoz létre. Ezen a szellemtudománnyal foglalkozó egyáltalán nem csodálkozik. Mivel tudja, hogy ha az állat egy intelligens tevékenységet végez, ez nem az állat individualitásából ered, hanem a csoportlélekből. Természetesen igen nehéz, hogy a csoportlélek fogalmát a külső megfigyelés számára érthetővé tegyük, ennek belátására bírjuk, még ha ez teljesen nem is lehetséges. De egy valamit éppenséggel meg kellene figyelnünk, mivel ez minden külső megfigyelés számára megközelíthető, ha eléggé átfogó módon akarjuk végezni: az állat nem sír és nem nevet. Bizonyos, hogy vannak olyan emberek is, akik feltételezik, hogy az állat is nevet, az állat is sír. De az ilyen embereken éppenséggel nem tudunk segítni, akik egyszer sem akarnak fogalmat alkotni maguknak arról, hogy valójában mi a nevetés és a sírás, és mivel nem tudják, mik ezek, az állatnak is tulajdonítják őket. Az igazi lelki megfigyelő tudja, hogy az állatot valami nem sírásra, hanem legfeljebb bőgésre, és nem nevetésre, hanem csak vigyorgásra késztetheti. Ezt a különbséget kell szemügyre vennünk: a bőgés és a sírás, és a vigyorgás és a nevetés közötti különbséget. Igen jelentős eseményekhez kell visszamennünk, ha fényt akarunk deríteni arra, mi a nevetés és a sírás valódi természete.

Olyan előadásokból, amelyeket különböző helyeken, így Berlinben is tartottam, nevezetesen a temperamentumok természetéről^[1], emlékezetes az, hogy az emberi életben kétféle áramlatot lehet megkülönböztetni: az egyik áramlatot, amely mindent az emberi tulajdonságokkal és jellemzőkkel fog át, amit a ember az örökléssel szüleitől és más elődeitől kap, és amit ismét örökölhetnek az utódok. A másik irányzat azokból a tulajdonságokból és jellemzőkből tevődik össze, amelyekkel az ember azáltal rendelkezik, hogy individualitásával belép a létezésbe. Körülveszi magát az örökölt jellemzőkkel, mint egy burokkal, tulajdonságai és jellemzői az ember eltelt élettartamaiból, az előző inkarnációkból erednek. Az ember tehát lényegében egy kettősség: az egyik természetét atyáitól örökli, a másikat korábbi megtestesüléseiből hozza magával. Így megkülönböztetjük az ember tulajdonképpeni lényének magját, amely életről-életre megy, inkarnációról-inkarnációra, és mindazt, ami körülveszi az embert, ami ezt a lénymagot körülveszi, ami az öröklött jellemzőkből áll. Nos, az ember születése előtt itt van ugyan a tulajdonképpeni individuális lénymag, amely inkarnációról-inkarnációra megy tovább már összekötve az emberrel, mint fizikai lénnyel, úgy, hogy nem is gondolhatjuk, hogy ha egy ember egyszer megszületik, individualitását normál körülmények között még ki lehetne cserélni. Az individualitás már a születés előtt össze van kötve az emberi testtel. De más az, amikor ez a lénymag, az embernek ez az individualitása elkezd dolgozni az emberen, alakítani kezdi az embert. Ha tehát a gyermek megszületik, már a gyermekben, mint mondtuk, benne van az individuális lénymag. De a születés előtt, mint ilyen, nem tudja érvényesíteni, nem tudja hatályba léptetni azt, amit az utóbbi életben, vagy egyáltalán az elmúlt életekben képességként megszerzett magának; várnia kell a születés utánig. Így elmondhatjuk: a születés előtt tevékenykednek az emberen azoknak a jellemzőknek és tulajdonságoknak az okai, amelyek az örököltekhez tartoznak, amelyeket az apától, anyától és a többi elődtől örökölhetünk. Bár, mint ahogy mondottuk, az ember lénymagja mindamellett már ott van, így mégiscsak bele tud nyúlni az egész mechanizmusba, ha a gyermek világra jön. Majd amikor a gyermek úgyszólván megpillantja világot, az embernek ez az individuális lénymagja megkezdi átalakítani az organizmust; ez természetesen általános viszonyok között értendő, kivételes esetekben megint másként van. Ott az megdogozza az agyat és a többi szervet úgy, hogy eszközei lehessenek ennek az individuális lénymagnak. Ezért látjuk, hogy a gyermek születéskor több olyan tulajdonságot hordoz magában, amelyeket öröklés útján szerzett, s az individuális tulajdonságok egyre jobban és jobban beledolgozzák magukat a szervezet egészébe. Ha az individualitásnak az organizmuson végzett, születés előtti munkájáról akarunk beszélni, akkor az egy egészen más fejezethez tartozna. Arról is beszélhetnénk például, hogy már a szülőpárok kikeresése is az individualitás munkája volt. De ez is alapjában véve kívülről végzett munka. Minden munka, működés az individuális lénymag részéről kívülről történik, például az anya közvetítésével, és így tovább. De a tulajdonképpeni működése az individuális lénymagnak a szervezeten magán először éppen akkor kezdődik, amikor a gyermek megpillantja a világot. Mivel ez így van, ezért ez a sajátosan emberi, az individuális csak a születés után fokozatosan tudja megtalálni kifejeződését az emberben. A gyermeknek ezért először még vannak bizonyos közös tulajdonságai az állatival, s ezek egyenesen azok a tulajdonságok, amelyek abban fejeződnek ki, amiről ma beszélni akarunk, a nevetésben és a sírásban, A legelső időben a születés után a gyermek a szó valódi értelmében nem tud nevetni és sírni. Általában csak a negyvenedik nappal a születés után történik, hogy a gyermek könnyezik, majd nevet is, mivel az, amit a korábbi életekből átélt, először dolgozik itt, innentől merül bele először a testiség bensejébe, és innentől fejeződik ki a testiség. Éppen ez az, ami az embert az állat fölé emeli, hogy az állatnál nem mondhatjuk: egy individuális lélek húzódik végig inkarnációról inkarnációra. Ami az állatban rejlik, az a csoportlélek, és nem mondhatjuk, hogy ami individuális az állatnál, újra megtestesül. Ez visszahúzódik a csoportlélekbe, és olyasmivé lesz, ami csak az állat csoportlelkében él tovább. Az embernél marad csak megőrződve az, amit az egyik inkarnációban megdolgozott magának, s ez továbbmegy, amikor az ember átmegy a devachánon, egy új inkarnációba. Ebben az új inkarnációban ez fokozatosan úgy átdolgozza az organizmust, hogy az nem csupán a fizikai elődök tulajdonságainak kifejeződése, hanem az egyéni adottságok, tehetségek kifejeződése is lesz.

Nos, éppen az én tevékenysége az organizmusban hívja elő a nevetést és a sírást egy olyan lénynél, mint az ember. Csak egy olyan lénynél, akinek bensőleg énje ban, akinél az én tehát nem csoportén, mint az állatnál, hanem belsőleg helyezkedik el az organizmusban, csak ott lehetséges a nevetés és a sírás. Mivel a nevetés és a sírás nem más, mint az énség finom, intim kifejeződése a testiségben. Mi történik például, ha sír az ember? Sírás csak akkor jön létre, ha az én valamely vonatkozásban gyengének érzi magát azzal szemben, ami a külső világban körülveszi, Ha az én nincs az organizmusban, tehát nem individuális, akkor az önmaga gyengének érzése a külső világgal szemben nem lép fel. Az ember az én birtokosaként egy bizonyos diszharmóniát érez a külvilággal való viszonyában. S ez a diszharmónia-érzés azáltal jut kifejezésre, hogy ezellen tiltakozik, hogy úgyszólván kiegyenlíteni akar. Hogyan egyenlít ki? Úgy, hogy énje összehúzza az asztráltestet. Azt mondhatjuk: a bánatban, amely kitombolja magát a sírásban, az én egy bizonyos diszharmóniában érzi magát a külvilággal, amit úgy törekszik kiegyenlíteni, hogy az asztráltestet önmagában összehúzza, erejét ugyanakkor összepréseli. Ez a szellemi folyamat, ami a sírásban rejlik. Vegyük például a sírást a bánat kifejeződéseként. A bánatot minden egyes esetben pontosan kell megfigyelnünk, ha az okát akarjuk megállapítani. A bánat például az elhagyatottság kifejeződése attól, amivel korábban együtt voltunk. Az én harmonikus viszonya a külvilággal meglenne akkor, ha az, amit elvesztettünk, még ott lenne. Diszharmónia lép fel, ha valamit elvesztettünk, és a én elhagyatva érzi magát. Nos, az én összevonja az asztráltest erőit, ugyanakkor összenyomja az asztráltestet, hogy védekezzen elhagyatottsága ellen. Ez a bánat kifejeződése, ami síráshoz vezet, hogy az én, az emberi lény negyedik tagja, összehúzza a harmadik tag, az asztráltest erőit.

Mi a nevetés? A nevetés olyasmi, amelynek az ellentétes folyamat az alapja. Az én arra törekszik, hogy az asztráltestet bizonyos módon elernyessze, erőit kiterjessze, kitágítsa. Míg a sírás állapotát az összehúzódás idézi elő, a nevetést az asztráltest kitágulása okozza. Ez a szellemi tényállás. Minden esetben, amikor sírunk, a szellemi látó tudat az asztráltest összepréselését állapítja meg. Amikor nevetünk, minden esetben kitágulás lép fel, az asztráltest kiszélesedése, kiöblösödése, az én segítségével. Csak azáltal jön létre a nevetés és a sírás, hogy az én az emberi lényben tevékenykedik, hogy nem csoporténként kívülről hat. Mivel az én a gyermekben csak fokozatosan kezd tevékenykedni, mivel a születéskor az én még nem tevékeny, még nem ragadta meg úgyszólván azokat a szálakat, amelyek belülről kifelé irányítják az organizmust, ezért a gyermek az első napokban nem tud nevetni és sírni, hanem ezt először olyan mértékben tanulja meg, ahogy az én uralkodni fog azokon a belső szálakon, amelyek először az asztráltestben tevékenykednek. S mivel másrészt mindaz, ami szellemi, az embernél a testiségben találja meg kifejeződését, mivel a testiség éppenséggel a szellemiség fiziognómiája, a megsűrűsödött szellemiség, így ezek az itt ábrázolt tulajdonságok éppenséggel a testi folyamatokban is kifejeződnek. S ezeket a testi folyamatokat a szellemből kiindulva tanuljuk meg megérteni, ha a következőket megvilágítjuk.

Az állatnak csoportlelke van, azt is mondhatjuk: csoporténje. Ez a csoportén nyomja rá formáját. Miért van tehát az állatnak egy ilyen meghatározott, önmagában lezárt formája? Mivel ez a forma az asztrális világból rányomódott, s mivel ezt a formát majd lénygében meg kell tartania. Az embernél van egy forma, amely - ahogy már gyakran hangsúlyoztuk - mint minden más állatforma, harmonikus lezártságában önmagában érthető. De ez a teljesen harmonikus emberi forma, a fizikai emberi testiség önmagában mozgékonyabb kell legyen, mint az állati testiség. Formájában nem szabad annyira merevnek lennie, mint az állati testiségnek. Hiszen ezt már az ember mozgékony fiziognómiájánál is láthatjuk. Nézzék meg az állat alapjában véve mozdulatlan fiziognómiáját, ahogy merevségében elébünk lép. S nézzék meg ezzel szemben a mozgékony emberi formát a gesztusok, a fiziognómia /arckifejezés/ stb. változásaival. Ebből azt szűrhetik le maguknak, hogy az ember azokon a határokon belül, amelyekre különben rá van utalva, egy bizonyos mozgékonysággal rendelkezik, hogy bizonyos módon rá volt hagyva, hogy maga alakítsa ki formáját azáltal, hogy énje benne lakik. Nem könnyen jutna valakinek eszébe, hogy legfeljebb összehasonlításként is arról beszéljen, hogy ugyanúgy, mint az embernél, egy kutya vagy egy papagáj vonásain is egyéni módon fejeződik ki az intelligencia. Általánosságban: oroszlánoknál vagy elefántoknál éppen az általános karakter van túlsúlyban. Az embernél az individuális karaktert az arcra írva találjuk meg. S látjuk, hogy sajátos, egyéni lelkülete egyre jobban és jobban, plasztikusan formálódik ki fiziognómiájában, különösen abban, ami fiziognómiájában mozgékony. Az embernél megmaradt ez a mozgékonyság, mivel az ember maga belülről adhatja meg ennek formáját. Ezzel emelkedik ki az ember a többi lény közül, hogy önmagát alakítani és formálni tudja. Abban a pillanatban, amikor az ember az általános erőviszonyokat asztráltestében módosítja, ez testileg is kiderül fiziognómiája kifejezésében. A szokásos arckifejezésnek, az izmok szokásos feszültségének, amellyel az ember reggeltől-estig rendelkezik, meg kell változnia, ha az én elhatározza, hogy módosítja az asztráltest erőit. Ha az én az asztráltestet -ahelyett, hogy a szokott feszültségben tartaná -engedi elernyedni, kitágulni, akkor ez kevesebb erővel fog hatni az étertestre és a fizikai testre, s ennek következménye, hogy bizonyos izmok, amelyek a szokásos erőviszonyok mellett ilyen vagy amolyan helyzetben vannak, más helyzetet vesznek fel. Ha ezért egy bizonyos arckifejezésnél az én lazábbá teszi az asztráltestet, így bizonyos izmoknak másféle feszültségűnek kell lenniük, mint a megszokott élet folyamán. Ezért a nevetésben is semmi más nincs, mint fizikai kifejeződés, mint az asztráltest olyan ellazulásának fizikai kifejeződése, amit maga az én hoz létre. Az asztráltest az, amely belülről kifelé, az én befolyására az ember arcizmait abba a helyzetbe hozza, hogy napi kifejezésüket felvegyék. Ha az asztráltest feszítőereje alábbhagy, akkor az izmok kitágulnak, és a nevetés fejeződik ki az arcon. A nevetés az én munkájának közvetlen kifejeződése az asztráltesten, Ha az asztráltestet az én összepréseli a bánat hatására, akkor ez az összepréselés a fizikai testben befelé folytatódik, s ennek következménye nem más, mint kiválasztás, könnytermelődés, ami bizonyos vonatkozásban olyan, mint a vérfolyás az összepréselt asztráltest hatása alatt. Ezért tud csak egy olyan lény nevetni és sírni, aki képes arra, hogy lényiségébe felvegye az individuális ént, és ezen az individuális énen keresztül önmagára hasson. Tehát ott kezdődik az én individualitása, ahol a lény képes arra, hogy az asztráltest erőit belülről kifelé vagy jobban megfeszítse, vagy ellazítsa. Minden esetben, amikor egy olyan emberrel állunk szemben, aki ránk mosolyog, vagy sír, ebben a tényben bizonyítékát látjuk az ember felsőbbrendűségének az állattal szemben. Mert az asztráltestében az én kívülről működik. Ezért az állati asztráltest minden feszültségi viszonya is csak kívülről tud hatni, s ezért nem tud a benső ilyenfajta létben kifelé megformálódni, mint ahogy az a nevetésnél és a sírásnál jut kifejeződésre.

De méginkább megmutatkozik ez a nevetés és sírás lefolyásában, ha megfigyeljük a nevető és síró személy lélegzési folyamatát. Ott teljes mélységében mutatkozik meg nekünk, ami itt történik. Ha megfigyelik a síró lélegzését, azt látják, hogy lényegében egy hosszú kilélegzésből és egy rövid belélegzésből áll. A nevetésnél fordítva van: rövid kilélegzés felel meg a hosszú belélegzésnek. Tehát a lélegzési folyamat olyasvalami, ami megváltozik az embernél annak a folyamatnak a hatására, amelyet éppen leírtunk. S fantáziájukkal csak egy kicsit utána kell gondolniuk, akkor könnyen kiderülnek az okok, miért kell ennek így lennie.

A sírás folyamatában az én összehúzza, összenyomja az asztráltestet. Ennek következménye olyan, mint a légzési levegő kinyomása: egy hosszú kilélegzés. A nevetés folyamán az asztráltest elernyedése áll elő. Ez éppen úgy van, mintha egy térből kipumpálnák a levegőt; a levegőt megritkítanák: ott besüvít a levegő. Így van ez a hosszú belélegzésnél a nevetés hatására. A lélegzési folyamat módosulásában ugyanakkor látjuk az én működését az asztráltesten belül. Azt, ami az állatnál kívül van, a csoportén, figyeljük meg tevékenységében az embernél, mialatt látjuk, hogy ennél a sajátságos tevékenységnél a lélegzési folyamat is más lesz. Ezért ezt a folyamatot mégegyszer átfogó jelentőségében kívánjuk feltüntetni.

Azt mondhatjuk: az állatnál olyan lélegzési folyamat áll fenn, amely úgyszólván erősen kívülről van szabályozva, amelyhez az egyéni én a ma ábrázolt vonatkozásban nem tartozik hozzá. Azt, ami a lélegzési folyamatot fenntartja, ami ezt valójában szabályozza, az ótestamentumi titkos tudományban például „Nephesch”-nek nevezik, Ez valójában az, amit „állati léleknek” nevezünk. Tehát ami az állatnál a csoportén, az a Nehesch. S a biblia egészen helyes módon nevezi ezt így: „S az Isten belefújta - vagy belelehelte - az emberbe a Nephescht, az állati lelket, s az ember önmagában élő lélekké vált”. Ezt az ember természetesen igen gyakran hibásan értelmezi, mivel korunkban az ilyen mélyértelmű írásokat már nem tudják olvasni, mert egyoldalúan olvassák őket. Ha például ez áll ott: „S az Isten belélehelte az emberbe a Nephescht, az állati lelket”, akkor ez nem azt jelenti, hogy abban a pillanatban teremtette azt, hanem az /a lélek/ már ott volt. Hogy korábban nem volt ott, az nem áll ott. Létezett, külsőleg. S amit az Isten tett, az az volt, hogy ami csoportlélekként külsőleg létezett, azt áthelyezte az ember bensejébe. Az a lényeg, hogy az ember egy ilyen kifejezést teljes alaposságában megértsen. Feltehetnénk a kérdést: Mi jött létre azáltal, hogy a Nephescht áthelyezték az emberi bensőbe? Úgy vált ez lehetségessé, hogy az ember fensőbbséget szerzett magának az állat fölött, ami lehetővé tette neki, hogy énjét bensőleg tevékenyen kibontakoztassa, nevessen és sírjon, s ezzel az örömöt és fájdalmat olyan módon élje át, hogy ezek sajátmagán dolgozzanak.

Most eljutottunk ahhoz a jelentős hatáshoz, amit a fájdalom és az öröm gyakorol az életben, Ha az ember énje nem lenne benne az emberben, akkor a fájdalmat és az örömet nem tudná bensőleg átélni, hanem ez a fájdalom és öröm lényegtelenül vonulna el előtte. De mivel énje bensejében van, és asztrálteste, ezzel együtt egész testisége belülről kifelé tud működni, így a fájdalom és az öröm sajátmagán hatóerőkké válnak. Amit egy inkarnációban fájdalomként és örömként átélünk, az belénk tagozódik, átvisszük a másik inkarnációba, hat ránk és munkálkodik rajtunk. Ezért mondhatjuk: a fájdalom és az öröm teremtő kozmikus erőkké váltak abban a pillanatban, amikor az ember énje saját bensejébe helyeződött. Itt valami hétköznapival van dolgunk: sírással és nevetéssel. De ezt nem értjük, ha nem tudjuk, hogyan viszonylik ez az ember tényleges szellemi részéhez, hogy valójában mi játszódik le az én és az asztráltest között, ha az ember sír vagy nevet.

Nos, azonban az, ami az embert alakítja, szakadatlan fejlődésben van, Hogy az ember általában nevetni és sírni tud, ez abból ered, hogy énjéből kiindulva dolgozni tud az asztráltestén. Ez bizonyára helyes. De másrészt az ember fizikai teste és éterteste is már az én munkájára volt hangolva az emberi bensőben, amikor az ember az első földi inkarnációba lépett. Az ember képes volt erre. Ha egy individuális ént bele tudnánk préselni egy lóba, akkor ez igen boldogtalannak érezné magát, mivel semmit sem tudna tenni, mert nem tudna kifejeződést találni az én individuális munkájához. Gondoljanak csak el egy individuális ént egy lóban: az egyéni én működni akarna a ló asztráltestén, összehúzni, vagy kitágítani, és így tovább. De ha egy asztráltest egy fizikai testtel és egy étertesttel van összekötve, akkor a fizikai és az étertest szörnyű akadályt jelentenek, ha nem illenek az asztráltest formáihoz, Az ember úgy küzd ott, mint ha egy fallal állna szemben. Az én a lótermészetben össze akarná húzni az asztráltestet, a fizikai test és az étertest azonban nem mennének vele, és a következménye az lenne, hogy a ló megbolondulna a fizikai test és az étertest együtt-nemhaladása miatt. Az embernek egy ilyen tevékenységre már eleve rá kellett hangolódnia. Ezt csak azáltal lehetett elérni, hogy kezdettől fogva egy olyan fizikai testet szerzett, amely valóban eszköze lehetett az énnek, és az én fokozatosan uralni tudta ezt a testet. Ezért a következő is felléphet: a fizikai és az étertest önmagukban mozgékonyak lehetnek, úgyszólván valódi én-hordozók, de az én igen fejletlen lehet, még nem tud valódi uralmat gyakorolni a fizikai és az étertest fölött. Ezt abból láthatja az ember, hogy a fizikai és az étertest burokként mutatkoznak az én számára, de nem úgy, hogy az én teljes kifejeződései legyenek. Ez az eset áll fenn olyan embereknél, akiknél a nevetés és sírás önkéntelenül lép fel, akik minden alkalommal vihognak és a nevetőizmaikat nem tartják hatalmukban. Ezek így fizikai és étertestükben magasabb emberségükben mutatkoznak meg, de emberségüket ugyanakkor még nem hajtották az én uralma alá. Ezért hat a vihogó nevetés olyan kellemetlenül. Ez azt mutatja, hogy az ember azzal, amiért semmit sem tehet, magasabb szinten áll, mint azzal, amiért már tehet valamit. Mindig különösen végzetes az, ha egy lény nem olyan szintre emelkedik, ami kívülről osztályrészéül jut. Így a nevetés és a sírás is bizonyos vonatkozásban teljesen az emberi egoitás kifejeződései, ami abból is következik, hogy csak azáltal tudnak létrejönni, hogy az én az ember lényben lakik. A sírás a legszörnyűbb egoizmus kifejeződése lehet, mivel bizonyos módon igen gyakran egyfajta belső kielégülés. Az ember, aki elhagyatva érzi magát, énjével összehúzza asztráltestét. Arra törekszik, hogy belsőleg megerősödjék, mivel külsőleg gyengének érzi magát. S ezt a belső erőt azáltal érzi, hogy képes valamire, nevezetesen a könnyeket előhívni. S mindig van egy bizonyos kielégülési érzés a könnyek előhozatalánál - akár bevallja ezt az ember, akár nem. Ahogy más körülmények között egyfajta kielégülést idéz elő az, ha valaki összetör egy széket, úgy a könnyezéskor gyakran semmi más nincs, mint a belső létrehozás kielégülése, a kielégülés a könnyek álarcában, még ha ez nem is válik tudatossá az embernél.

Az, hogy a nevetés bizonyos módon az egoitás kifejeződése, abból származhat, hogy valójában a nevetés, ha valóban figyelemmel kísérik, mindig arra vezethető vissza, hogy az ember környezete fölé emelkedve érzi magát, és afölé, ami környezetében történik. Miért nevet az ember? Mindig akkor nevet, ha fölötte áll annak, amit megfigyel. Ezt a mondatot mindig be tudják bizonyítani. Akár önmagukon, akár valaki máson nevetnek: alapjában véve énjük úgy érzi magát, hogy felülemelkedik valamin. S a felülemelkedésnek ebben az érzésében énjük kinyújtja asztráltestüket, kitágítja, felborzolja. Pontosan ez az, ami valójában a nevetésben rejlik. Ezért lehet olyan egészséges a nevetés, s az embernek nem szabad önmagában véve minden egoitást, ezt az ön-felborzolást elítélnie, mivel a nevetés igen egészséges lehet, ha az embert önérzetében erősíti, ha az embert önmaga fölé emeli. Ha valamit látnak környezetükben, önmagukon, vagy másokon, ami valójában ostobaság, akkor ez az ostobaság fölé emelkedés, ami itt lejátszódik, és Önöket nevetésre készteti. Annak kell bekövetkeznie, hogy az ember úgy érzi, felülemelkedik valamin környezetében, s ezt fejezi ki az én azáltal, hogy kitágítja az asztráltestet.

Ha a lélegzés folyamatában megértik azt, amit éppen érthetővé próbáltunk tenni ebben a mondatban: „ S Isten belelehelte az emberbe a Nephescht, s az ember eleven lélekké vált”, akkor érezni fogják az összefüggést azzal is, ami a sírás és a nevetés; mivel tudják, hogy éppen maga a lélegzési folyamat módosul az emberben a sírás és nevetés alatt. Éppen ezzel mutattuk meg, hogy valóban csak akkor lehet megérteni a legmindennapibb dolgokat, ha a szellemiből indulunk ki. Úgy tudjuk megérteni a nevetést és a sírást, hogy megértjük az emberi lény négy tagjának összefüggését. Gondolják el egyszer, hogy azokban a korokban, amelyekben az embernek bizonyos vonatkozásban még szellemi látó hagyományai voltak, és ugyanakkor az a képessége, hogy fantáziából, igazi imaginációból az isteneket ábrázolja, hogy egykor az isteneket derűs lényekként festette le, akiknek legfontosabb tulajdonsága a derű, bizonyos vonatkozásban a nevetés volt. És a kozmikus létnek azokat a területeit, amelyeken kiváltképp a túlzott egoitás uralkodik, nem hiába nevezte „sírásnak és fogak csikorgatásának”. Miért? Mivel a nevetés egyrészt önfelemelkedést jelent, amely kiemeli az ént a környezete fölé, tehát a felső győzelmét az alsó fölött, míg a sírás meglapulást, önmagunk visszahúzódását a külvilágtól, az egoitás kisebbedését és önmagunk elhagyásának érzését, visszahúzódást önmagunkba. Ilyen megkapó a bánat az emberi életben, mivel tudjuk, hogy ezt a bánatot le fogjuk győzni és le kell győzni, így egészen másként, nem megkapónak, hanem reménytelennek tűnik a bánat és a sírás abban a világban, amelyben már nem lehet legyőzni őket. Ott ezek a kárhozat kifejeződéseként, a sötétségbe taszítottságként jelennek meg.

Ezeket az érzéseket, amelyek elfoghatnak bennünket, ha nagyjából megszemléljük azt, ami az én munkájaként önmagán fejeződik ki, teljes mértékben figyelembe kell vennünk, és intim megjelenési formájukig követnünk kell. Ekkor olyasmit ragadtunk meg, ami az idők folyamán elénk lép. Tudatában kell lennünk annak, hogy a fizikai világ mögött szellemi van, s hogy az, ami számunkra emberi életünkben váltakozva jelenik meg, nevetésként és sírásként, ha ettől elválasztva lép elénk, akkor számunkra egyrészt az ég fénylő derűjeként, másrészt pedig a pokol sötét, keserű bánataként tűnik fel. Mindkét rész teljesen a mi középső világunkban rejlik, a ezt a középső világot úgy kell megértenünk, hogy ez erőit e két birodalomból származtatja.

Még sok mindent fogunk megismerni az ember lényével kapcsolatban. De elmondhatom, hogy az egyik legintimebb fejezet erről az emberlényről a nevetés és a sírás, annak ellenére, hogy ezek olyan mindennapi tevékenységek. Az állat nem nevet és nem sír, mivel nincs benne az istenség cseppje, amit az ember énjében hordoz. S elmondhatjuk, ha az ember élete folyamán nevetni és sírni kezd, akkor az azért lehet, aki a természet nagy írását megtanulja olvasni, hogy bizonyítéka legyen annak, hogy az ember bensejében valóban egy istenség él, annak, hogy ha nevet az ember, az Isten működik benne, aki arra törekszik, hogy minden alacsony fölé emelje őt. Mivel a mosoly és a nevetés emelkedés! S ha az ember sír, ez másrészt az Istennel szemben áll, aki figyelmezteti őt, hogy elveszthetné énjét, ha önmaga nem erősödne meg minden gyengeséggel és önmaga elhagyásával szemben. Az Isten az emberben az, aki figyelmeztetéseket osztogat a nevetésben és sírásban. Ezért van - mondhatnánk - az a keserűen dühös érzés, ami elfogja azt, aki érti az életet, ha azt látja, hogy szükségtelenül sírnak. Mivel a szükségtelen sírás elárulja, hogy ahelyett, hogy a környezettel együtt élne és érezne az ember, túlságosan nagy gyönyört talál abban, hogy saját énjében legyen. De keserű az az érzés is, amely egy ilyen világmegértőt foghat el, ha a különben egészséges nevetésben, az én környezete fölé emelkedésében öncélt, nevetést minden lehetségesen, kaján elítélést vesz észre valakinél. Mert akkor az érintett azt mondja magának: ha az én nem visz magával mindent, amit környezetéből ki tud vonni, ha nem akar környezetével élni, hanem megalapozatlanul énjét a környezete fölé emeli, akkor ennek az énnek nincs meg a szükséges súlya, felfelé mutató jelentősége, amit az ember csak azáltal kereshet, hogy környezetéből mindent kivon, ami kivonható az én fejlődéséhez. S akkor az én vissza fog esni, nem fog tudni emelkedni. Éppen a finom mérce a fájdalom és öröm között, ami az emberi fejlődéshez olyan óriási módon hozzá tud járulni. Ha a fájdalomnak és az örömnek megvan a jogosultsága a környezetben, nem az ember saját bensőjében rejlik, ha az én éppen a fájdalom és öröm között folyamatosan helyre akarja állítani a helyes viszonyt, akkor lehet a fájdalom és az öröm a helyes fejlődés tényezője az ember számára.

A nagy költők ezért találnak gyakran olyan szép szavakat arra a fájdalomra és örömre, amely nem valahol az én elbizakodottságában, vagy önmagába préselt létében gyökerezik, hanem az okát az én és a környezet közötti viszonyban találja, ami kívülről, egyensúlyból jött létre, és ami csak megmagyarázza, miért nevet, miért sír az ember. Megérthetjük ezt, mivel látjuk, hogy ez a külvilágban van, a külvilág által az én és a külvilág közötti viszony zavart szenvedett. Tehát az embernek nevetnie vagy sírnia kell, míg - ha ez csak az emberben rejlik - nem tudjuk megérteni, miért nevet vagy sír az ember, mivel akkor ez mindig megalapozatlan egoizmus. Ezért hat ez oly szépen, amikor Homérosz azt mondja Andromachétól, amikor az a gond kettős hatása alatt áll férje és csecsemője miatt: „Tudott nevetve sírni!” Ez -mondhatnánk - csodálatos kifejezés, valamiféle etalon a sírásban. Nem önmaga miatt nevet ő, nem önmaga miatt sír. Ez a helyes viszony ott nem a külvilághoz szól, ha aggódnia kell egyrészt férje, másrészt gyermeke miatt. S itt van a kapcsolat a nevetés és a sírás között, hogy igazodnak az egyensúlyhoz: nevetve sírni - sírva nevetni. Gyakran így van ez a naiv gyermeknél is, akinek énje még nem olyan erősen szilárdult meg, mint később a felnőtt embernél, így ő még sírva tud nevetni és nevetve tud sírni. S ismét ez a helyzet a bölcsnél: aki annyira legyőzte énjét, hogy nem önmagában keresi a nevetés és sírás okait, hanem a külvilágban találja meg, az ismét nevetve tud sírni és sírva nevetni. Igen, abban, ami nap mint nap elhalad előttünk, ha megértjük, a szellem teljes kifejeződését látjuk. A nevetés és a sírás olyasmi, amit a legmagasabb értelemben az istenség arculatának nevezhetünk az emberben.

[1] az 1909. márc. 4-i, Berlinben tartott előadásról van szó: „Az emberi temperamentumok titka” /Das Geheimnis der menschlichen Temperamente/, R.St. összkiadás, nyilvános előadások, Berlin, 1908/09/