A külső fizikai világra vonatkozóan „történelemről” beszélünk. Külső dokumentumok és híradások segítségével visszapillantunk a népek, az emberiség elmúlt történelmének idejére. Tudják azonban, hogy ezen az úton, az újabb dokumentumok feltárásával vissza tudunk tekinteni a Krisztus születése előtti korai évezredekbe. Azokból az előadásokból, amelyeket a szellemtudomány területéről hallottak, megérthetik, hogy okkult dokumentumok segítségével még sokkal messzebb, a korlátlan messzeségeibe láthatunk vissza. Megismerjük tehát a külső fizikai világ külső történetét. Tudjuk, hogy olyan népek szokásairól, ismereteiről, egyáltalán élményeiről beszélünk, amelyek a közvetlen mögöttünk lezajlott évszázadokban éltek, ha felfedezéseikről és találmányaikról akarunk beszélni, másként kell beszéljünk, mintha egy-két évezreddel visszafelé megyünk, és messze hátrahagyott népek szokásairól és hagyományairól, ismereteiről és megismeréséről beszélünk. S mindig más lesz a történelem, ha messzebbre megyünk vissza az időben. Úgy látszik, egyszer meg kell kérdezni, vajon a „történelem” , a „történeti fejlődés” szavaknak csak egy jelentésük van-e erre a külső fizikai világra, vajon az idők folyamán az események, a történések arculata változik-e, vagy talán a történelem szónak még egy jelentése lehet a lét másik oldalára vonatkozóan, arra az oldalra, amelyet éppen a szellemtudománnyal írunk le, amelyet az embernek át kellett élnie a halál és az újabb születés között.

Elsősorban, csupán kívülről nézve, azt kell mondanunk, hogy mindazok után, amit tudunk ebben a másik, a mai embernek érzékfeletti világokban az ember élete hosszabb, mint a fizikai világban. Van ennek a szónak „történelem” erre a világra is, a létnek e másik oldalára is jelentése? Vagy át kell-e adnunk magunkat annak a nézetnek, hogy azokon a tájakon, amelyeken az ember a halál és az újabb születés között él, mindig minden ugyanolyan marad, hogy ez ugyanaz, mint mikor, pl. visszamegyünk a 18., 17.századon át a 8., 7., 6.századig Jézus Krisztus földi megjelenése után és még tovább, a Krisztus előtti évszázadokba? Az emberek, akik a születéssel belépnek a földi létbe, minden új születéssel más viszonyokat találnak a földön. Gondoljunk egyszer bele egy emberi lélekbe - s ez saját lelkünk lehet, amiről szó van -, amely egy megtestesülésben megjelent a régi Egyiptomban vagy a régi Perzsiában. Állítsuk magunk elé elevenen, milyen körülmények közé születne egy ember, aki a régi Egyiptomban a gigantikus piramisokkal és obeliszkekkel állna szemben, és olyan életkörülményekkel, amelyek a régi Egyiptomban adódtak. Gondoljuk meg azt, ami éppen az élet számára a halál és az újabb születés közötti életkörülményeknek nevezhető. Nos, mondjuk, meghal ez az ember, eltölt egy időt a halál és egy újabb születés között, és immár beleszületik a Krisztus utáni kor 7., 8. századának idejébe. Vessék össze az időket: milyen másként mutatkozik meg a léleknek a földi létben a világ Jézus Krisztus megjelenése előtt itt a fizikai síkon! S kérdezzünk tovább: mit él át a lélek, amely talán a Krisztus utáni kor első évszázadában jelenik meg, és most újra fizikai síkunkra lép. Megtalálja itt azokat az újabb állami intézményeket, amelyekről akkoriban szó sem lehetett. Átéli azt, amit modern kulturális eszközeink hoztak, röviden, egy egészén más kép tárul fel egy ilyen léleknek, azzal szemben, amit az előbbi inkarnációkban megismert. S tudatában vagyunk annak, ha ezeket az egyes inkarnációkat összevetjük, hogy mennyire különböznek ezek egymástól. Nem jogosult-e felvetni a kérdést: hogy is van ez az ember életkörülményeivel a halál és egy újabb születés között, tehát két inkarnáció között? Ha egy ember korábban, a régi Egyiptomban élt és a halál után a szellemi világba ment, ott bizonyos tényeket, bizonyos lényeket talált, s ha majd később ismét a fizikai létbe lépett az első krisztusi évszázadban, majd ismét meghalt és ismét felment a másik világba, a így tovább - nem jogos-e azt kérdezni, hogy vajon a lét másik oldalán minden olyan élménynél, amelyeket ez az ember végigcsinált, nem egyfajta „történelem” játszódott-e le? Vajon nem történt-e ott is valami az idők folyamán?

Hiszen tudják, hogy amikor a halál és az újabb szültetés között az ember életét felvázoljuk, egy általános képet adunk arról, milyen ez az élet. Felvázoljuk azt, ahogy a halál pillanatától kiindulva az ember, miután lelke elé idézte azt a nagy emléktablót, belép abba az időbe, ahol az asztráltestében található ösztönök, vágyak, szenvedések, röviden minden, ami őt még s fizikai világhoz köti, még benne van, s ahol ez lejátszódik, kamalókának szoktunk nevezni, s ahogy az ember, miután levetette ezeket a kötelékeket, a devachánba kerül, egy tisztán szellemi világba. S tovább vázoljuk azt, ami ebben az időben a halál és az újabb születés között az ember számára ebben a tisztán szellemi létben tovább alakul. Látták, ahogy azt, amit vázolunk, elsősorban mindig úgy mondjuk, hogy tekintettel vagyunk arra, hogy ez a jelenre, a mi közvetlen életünkre vonatkozik. Az embernek természetesen ki kell indulnia valamiből, valamely állásponton kell állnia, ha ismertet valamit. Éppen úgy, ahogy a jelen ábrázolásánál a jelen megfigyeléseiből és tapasztalataiból kell kiindulni, ugyanúgy szükséges ez a szellemi világ ábrázolásánál is, hogy a képet, amely a tisztánlátó tekintet előtt adódik a halál és az új születés között, megközelítőleg úgy ábrázoljuk, ahogy ez általában a jelenben lejátszódik. De az átfogó okkult megfigyelés számára ez teljesen úgy adódik, hogy abban a világban is, amelyet az ember a halál és az új születés között él át, a "történelem" szónak jó értelme van. Ott is történik valami, ahogy itt a fizikai világban is. S éppen úgy, ahogy mi az egymásra következő és egymástól eltérő eseményeket elmeséljük, ahogy mintegy elkezdjük a Krisztus előtti 4. évezrednél és az eseményeket ismertetjük a mi Krisztus utáni korunkig, éppen úgy kell a lét másik korának „történelmét” is megállapítanunk, ott is tudatában kell lennünk annak, hogy az élet a halál és az újabb születés között az egyiptomi, az óperzsa, vagy az óindiai kultúrában nem egészen olyan volt, mint pl. a mi korunkban. Ha tehát elsősorban egy előzetes képzet alakul ki jelenünkben a kamalóka és a devacháni életről, akkor itt az ideje annak, hogy ezeket az ismertetéseket kitágítsuk és egyfajta történelmi szemlélődéssel lépjünk elő. S azt akarjuk, hogy ezek a dolgok világossá váljanak számunkra, ha egyet-mást előadunk az "okkult történelem" fejezetéről, hogy teljesen szellemi tényekhez tartsuk magunkat. Különben, hogy megértessük magunkat, messzire kell visszanyúlnunk, mintegy az atlantiszi időkig. Hiszen ma már olyan messze vagyunk ettől, hogy minden ismeretet mintegy feltételezünk, ha ezekről az időkről beszélünk. Feltesszük a kérdést, hogy ezekben a korokban, amelyekben már születésről és halálról szó lehet, milyen volt az ember élete - hogy ezt a kifejezést használjam - a tálvilágon? A túlvilági élet akkoriban egészen másként különbözött az evilágitól, mint ma. Ha az atlantiszi ember meghalt, mi történt ott a lelkével? Átment egy állapoton, ahol a legszorosabb értelemben megmentve érezte magát a szellemi világban, a magasabb szellemi individualitások világában. Hiszen tudjuk, hogy itt a fizikai Földön is az atlantisziak élete másként folyt, mint a mi mai életünk. Az ébrenlét és az alvás mai váltakozása és az éjszakai öntudatlanság - erről már gyakran beszéltünk -, az atlantiszi időkben nem volt meg. Mialatt az ember átszendergett és mialatt tudatából kivonta a körülötte lévő fizikai dolgok tudását, átment a szellemi világba. Ott feltárult számára a szellemi lények látványa. Úgy, ahogy itt a növényekkel, állatokkal, emberekkel és így tovább, nappal élt együtt, úgy tárult fel az álomtudat alatt az alacsonyabb és magasabb szellemi lények világa, olymértékben, ahogy az ember elaludt. Az ember beleélte magát ebbe a világba, megszokta. S ha az atlantiszi ember a halállal átment a túlvilágba, akkor annál világosabban tárult fel a szellemi lények, a szellemi események világa. Az ember egész tudatával otthonosabban érezte magát ezekben a magasabb világokban, a szellemi események és szellemi lények világában. S csak az első atlantiszi időkbe kell visszamennünk, s ott azt találjuk, hogy az ember ezt a fizikai létet úgy fogta fel - az önök lelkei is mind így tettek -, mint egy látogatást egy olyan világba, ahol az ember egy ideig időzik, de amely más, mint a tulajdonképpeni haza.

Egy olyan sajátossága volt azonban az atlantiszi időkben a halál és az új születés közötti életnek, amelyről a mai ember alig tud képzetet alkotni, mert teljesen elvesztette. Az a képessége, hogy önmagának "Én"-t mondjon, önmagát öntudatos lénynek érezze, "Én"-nek érzékelje, ami a mai ember lényegét alkotja, ez az atlantiszi ember számára a fizikai világ elhagyásával teljesen elveszett. Mialatt felfelé jutott a szellemi világba, akár az alvásban, akár nagyobb mértékben a halál és az új születés közötti életben, az én-öntudat helyére került az: "én egy öntudatos lény vagyok", "magamnál vagyok", nos, erre a helyre került ez a tudat: "el vagyok rejtve a magasabb lényekben", "én mintegy belemerülök e magasabb lények életébe". Egynek érezte magát az ember a magasabb lényekkel, és ebben az önmagát egynek érzésben végtelen boldogságot élt át a túlvilágon. S boldogsága mindig nagyobbá vált, minél messzebbre távolodott a fizikai-érzéki lét tudatától. Boldogító élet volt ez, minél messzebbre megyünk vissza az időben. S gyakran hallottuk, miben állt az emberiség fejlődésének értelme a földi létben. Ez abban állt, hogy az ember egyre jobban összekötődött Földünk fizikai létével. Ha az ember az atlantiszi időben az álomtudatban teljesen otthon érezte magát a túlvilágon, ezt a világot világosnak, tisztának és barátságosnak érezte, akkor ezért evilági tudata is még félig álomszerű volt. Nem volt még semmiféle igazi birtokbavétel a fizikai életben. Ha az ember felébredt, elfelejtette bizonyos vonatkozásban az isteneket és szellemeket, amelyeket az alvásban átélt, de még nem élte bele magát, nem szokta meg a fizikai tudatot úgy, mint ma, ha reggel felébred. A tárgyaknak még nem volt semmiféle világos körvonala. Az atlantiszi ember számára mindig olyan volt a világ mintha Önök egy ködös estén kimennének, és az utcai lámpák körül egy udvart, egy aurát látnának minden lehetséges színben. Ilyen homályos volt a fizikai síkon minden tárgy. A fizikai sík tudata először csak derengett. Ez még nem volt az "Én vagyok" határozott tudata az emberben.

Először az utolsó atlantiszi időkben alakult ki egyre jobban az emberi öntudat, a személyiség tudata olymértékben, ahogy az ember elvesztette azt a boldogító alvás-tudatot. Az ember fokozatosan meghódította magának a fizikai világot, egyre inkább megtanulta érzékszervei használatát, s ezáltal a fizikai világ tárgyai is szilárdabb és határozottabb körvonalakat kaptak. Ugyanolyan mértékben, ahogy az ember meghódította magának a fizikai világot, változott meg a tudata is odaát a szellemi világban.

Figyelemmel kísértük az Atlantisz utáni kor különböző korszakait. Visszapillantottunk az ősindiai kultúrába. Láttuk, ahogy az ember olyan messzire meghódította a külsőt, hogy majának érezte azt, hogy visszavágyódott a régi szellemvilág mezőire. Láttuk, hogy a perzsa kultúrkörben a fizikai sík meghódítása már olyan messzire ment, hogy az ember össze akarta kötni magát Ormuzd jó erőivel, hogy a fizikai világ erőit átalakítsa. Később láttuk, hogy az egyiptomi-babilóniai-káld-asszír korban az emberek a földmérés művészetét amely a földműveléshez vezetett, vagy a csillagok tudományában eszközt találtak arra, amit továbbvittek a külső világ meghódításában. S végül láttuk, hogy a görög-latin kor még messzebb ment, hogy Görögországban létrejött az a szép "házasság" az ember és a fizikai világ között, a görög városépítésben, vagy a görög művészetben. S láttuk, hogy a negyedik korszakban a személyes, ami először jelent meg, a római jogban öltött testet. Míg az ember korábban egy egészben elrejtve érezte magát, a római először érezte, hogy ő a Föld polgára. A polgár fogalma megjelent.

A fizikai világot pontról-pontra meghódították. Ezért meg is szerette az ember. Az ember hajlamai és szimpátiái összekapcsolódtak a fizikai világgal, s olymértékben, ahogy nőtt a fizikai világ iránti tudat ugyanolyan mértékben elsötétedett az emberek számára a túlvilág tudata, amint a fizikai világnak a történelemben egymást követő meghódításai során megszerette a földi létet. Fokról-fokra nőtt a fizikai világ birtokbavétele az ember részéről, mindig új természeti erőket fedezett fel, mindig új eszközöket talált fel. Egyre jobban és jobban megszerette a születés és halál közötti életet. Ezért elsötétedett régi, derengő tisztánlátó tudata a túlvilágon. Sohasem szűnt meg teljesen, de elsötétedett. S míg az ember meghódítja a fizikai világot, a túlvilág eseményei aláhanyatlanak. Ez a hanyatlás kapcsolatban áll a kultúra felemelkedésével, amit akkor ábrázolunk, amikor az embereket az első primitív kultúrkezdeményekben szemléljük, ahogy két dörzskő között szétmorzsolják gabonájukat, majd látjuk, ahogy fokról-fokra felemelkednek, ahogy az első felfedezéseket teszik, eszközöket teremtenek maguknak, és megtanulják használni őket, s ahogy ez az idők folyamán mindig tovább halad. Mindig gazdagabb lesz az élet a fizikai síkon. Az ember megtanulja, hogy gigantikus építményeket emeljen. De mialatt ily módon történelmet vázolunk, az egyiptomi-babilóniai-káld-asszír koron, a görög-római koron át a mai korunkig, mindig egy cezúrát kell csinálnunk, ha egy kultúrtörténeti előrehaladást akarunk vázolni. Ugyanolyan mértékben kellene vázolnunk a hanyatlás útját az istenek közötti kapcsolat és aközött, amit az ember az isteneknek tudott nyújtani, amit a szellemi világ szándékában tett, a szellemi világban. S látjuk, hogy a későbbi korokban az ember egyre inkább elveszíti kapcsolatát a szellemi világokkal. A túlvilágra vonatkozóan éppen úgy a hanyatlás történetét kellene leírnunk, mint ahogy az e világra a fellendülés történetét, a fizikai világ folyamatos meghódításának történetét írhatjuk le. Így egészítik ki egymást úgyszólván a szellemi és a fizikai világ, vagy jobban mondva: így feltételezik egymást.

Hiszen Önök tudják, van kapcsolat e szellemi világ és a mi fizikai világunk között. Gyakran volt szó a szellemi és a fizikai világ közötti nagy közvetítőkről, a beavatottakról, azokról, akik ugyan fizikai testben testesülnek meg, de lelkükkel felemelkednek a szellemi világba a születés és a halál között, ahonnan az ember különben teljesen ki van zárva a szellemi világ által, akik ebben a korban is tapasztalhatják a szellemi világot, bele tudják élni magukat abba. Miféle emberek voltak ők, ezek a többé-kevésbé nagy vagy kisebb követei a szellemi világnak, ha ezek vezetőiről beszélünk, felőlem akár az indiaiak régi, szent rishijeiről, Buddháról, Hermesről, Zarathustráról, Mózesről vagy mindazokról, akik a régi korokban az istenek nagy követei voltak? Ha mindazokról beszélünk, akik ily módon isteni, vagy szellemi követek voltak az emberek számára, akkor mik voltak ők a fizikai és a szellemi világ viszonyának tekintetében?

Beavatásuk alatt és által átélték a szellemi világ körülményeit. Fizikai szemükkel nemcsak azt láthatták, és fizikai értelmükkel nemcsak azt érzékelhették, ami a fizikai világban ment végbe, hanem megnövelt érzékelési képességükkel azt is érzékelni tudták, ami a szellemi világban történik. A beavatott nemcsak a fizikai síkon élt az emberekkel, hanem azt is követni tudta, amit a halottak a halál és az új születés közötti időben tesznek. Számára ezek éppen olyan bizalmas személyek voltak, mint a fizikai síkon az emberek. Ebből láthatják, hogy minden, amit okkult történelemként mondunk el, a beavatottak élményeiből származik.

Az általunk most érintett történelemre nézve is fontos fordulat állt be a Földön Krisztus megjelenésével. S képet kapunk a túlvilág történetének tovább meneteléről, ha feltesszük magunknak a kérdést: milyen jelentősége van a krisztusi tettnek a Földön? Milyen jelentősége van a golgotai misztériumnak a túlvilág történetében?

Különböző helyeken, számos előadásban utalhattam a golgotai esemény mélyreható jelentőségére a fizikai sík történelmének fejlődésében. Kérdezzük csak meg egyszer: hogyan mutatkozik meg a golgotai esemény, ha a túlvilág perspektívájából szemléljük? Akkor válaszolhatjuk meg ezt a kérdést, ha a túlvilágon történő fejlődés azon időpontját vesszük szemügyre, amikor az emberek a leginkább előreléptek a fizikai síkon, amikor a személyiség tudata a legerősebben fejlődött ki: a görög-latin kor idejét. Ez Jézus Krisztus földi megjelenésének időpontja is: egyrészt az intenzív személyiség tudat, az intenzív öröm az érzéki világban, másrészt a legerősebb, a leghatalmasabb kiáltás a túlvilághoz a golgotai eseményben, és a legnagyobb tett, amelyben az élet legyőzi a halált, ez mutatkozik meg a golgotái eseményben. Ez a két dolog teljesen egybevág, ha a fizikai világot vesszük szemügyre. Valóban nagy öröm és lelkes szimpátia élt a görög korban a külső világ iránt. Csak ilyen emberek tudták megalkotni azokat a csodálatos görög templomokat, amelyekben - ahogy leírtam Önöknek - maguk az istenek laktak. Csak ezek az emberek, akik így álltak a fizikai világban, tudták a szobrászatnak azokat a mesterműveit létrehozni, amelyekben a szellem és az anyag csodálatos násza lép fel. Ehhez tartozott az öröm és a szimpátia a fizikai sík iránt. Ezek csak fokozatosan alakultak ki, s egyenesen érezzük a fejlődést a történelemben, ha összevetjük a görögök felolvadását a fizikai világba azzal az emelkedett világszemlélettel, amelyet az első Atlantisz utáni kor kultúremberei vettek át szent rishijeiktől: ezeknek semmiféle érdeklődésük nem volt a fizikai világ iránt, otthonosan érezték magukat ezek az emberek a szellemi világban, boldogan tekintettek fel a szellem világára, amit el akartak érni azon tanok és gyakorlatok segítségével, amelyeket a szent rishik adtak számukra. Az érzéki örömtől való effajta visszariadás és az érzéki világban talált legnagyobb öröm között a görög-latin korban az emberi történelem egy nagy darabja rejlik - egészen addig a pontig, ahol létrejött az a házasság a szellem és az érzéki világ között, amelyben mindkettő érvényesült.

De mi volt az ellenképe a fizikai sík e meghódításának a görög-latin korban a szellemi világban? Aki vissza tud tekinteni a szellemi világba, az tudja, hogy nem rege, mendemonda, hanem valóban az igazságon alapul az, amit a görög költők mondanak azokról, akik kultúrájuk legjobb emberei voltak. Azok, akik szimpátiájukkal teljesen benne éltek a fizikai világban, hogyan érezték magukat a szellemi világban? Teljesen megfelel a valóságnak, ha egy ilyennek ezeket a szavakat adjuk a szájába: "Inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában”. A legérzéketlenebb, a legkevésbé intenzív tudatállapot következett be éppen ebben a korban a halál és az új születés között. A fizikai világ iránti minden szimpátiája mellett nem értette az ember a túlvilági létet, Úgy tűnt neki, mintha mindent elveszített volna, és a szellemi világ értéktelennek látszott számára, ugyanolyan mértékben, ahogy a fizikai világ iránti szimpátiájuk nőtt, érezték magukat elveszettnek a görög hősök odaát a szellemi világban. S Agamemnon, Achilles kifacsart lényeknek érezték magukat az árnyaknak e világában. Különben voltak közbenső idők - akkor a szellemi világgal való összhang sohasem veszett el egészen -, amikor ezek az emberek is élni tudtak a szellemi lényekkel és a szellemi működésekkel. De az a tudatállapot, amelyre már utaltam, teljes mértékben megvolt. Így van egy túlvilági történelmünk, a hanyatlás történelme, mint ahogy az evilági életben a fellendülés történetéről beszélhetünk.

Azoknak, akiket isteni vagy szellemi követeknek neveztek, mindig lehetőségük volt arra, hogy az egyik világból átmenjenek a másikba. Próbáljuk meg egyszer elképzelni kik voltak ezek az isteni követek a kereszténység előtti korokban a fizikai sík emberének. Azok voltak, akik saját tapasztalatukból, a szellemi világból kiindulva meg tudták mondani a régi világ embereinek, hogy valójában milyen is a szellemi világ. Boldogan átélték odaát is a fizikai, földi emberek kioltott tudatát, de azért az egész szellemi világot is, annak fénylő gazdagságában. S a földi embereknek hírt tudtak hozni arról, hogy létezik egy szellemi világ, s megmondani nekik, milyen is ez. Tanúbizonyságot tudtak tenni erről a szellemi világról. Ezekben a korokban különösen fontos volt ez, amikor az emberek érdeklődésükkel egyre jobban a fizikai sík felé fordultak. S minél inkább meghódították az emberek a Földet, minél több örömmel és szimpátiával szoktak bele a fizikai világba, annál inkább kellett az isteni követeknek is hangsúlyozniuk, hogy létezik a szellemi világ. Így beszélhettek mindig: ti ezt és ezt tudjátok a Földről. De van egy szellemi világ is. El kell mondanunk nektek egyet-mást a szellemi világról! Röviden, a szellemi világ egész tablója lelepleződött az emberek számára az isteni követek segítségével. Az emberek a különböző vallásokban ismerték ezt. De mindig, ha ezek az isteni követek beavatásuk után vagy máskor a szellemi világban tett látogatásuk után úgyszólván átjöttek ide, akkor a fizikai világnak, amely mindig szebb és szebb lett a fizikai sík számára, fellendülést és felemelkedést tudtak magukkal hozni a szellemi világból, mintegy a szellemi világ kincseiből. Behozták a szellemi élet gyümölcseit a fizikai világba. Ez mindig úgy történt, hogy azáltal, amit az isteni követek hoztak, bevezették az embereket a szellembe. Az isteni hírnökök és követségeik megnyerték a fizikai világot, az e-világot. Nem ugyanolyan mértékben tudtak ezek az isteni hírnökök gyümölcsözően működni a túlvilág számára. Ezt teljesen így képzelhetik el: amikor a beavatott, az isteni küldött átmegy a túlvilágra, az ottani lények éppen úgy társai, mint a fizikai világ lényei. Beszélni tud velük, közölheti velük, ami a fizikai világban történik. De minél inkább közeledünk a görög-latin korhoz, annál kevesebb értékeset tudott a beavatott felajánlani a túlvilág szellemeinek, ha a Földről átment a túlvilágra. Mivel azok igen érezték annak az elvesztését, amihez a fizikai világban ragaszkodtak. Semmi sem volt már számukra értékes abból, amit a beavatott el tudott mondani nekik. Így a kereszténység előtti korokban a legnagyobb mértékben gyümölcsöző volt az, amit a beavatottak az embereknek, mint követeik áthoztak a fizikai világba, s így a szellemi világ számára terméketlen volt az, amit az elhunytak át tudtak vinni a fizikai világból. Ahogy Buddha, Hermész, Zarathustra üzenetet hoztak a fizikai világ emberének, úgy odaát keveset tudtak elérni. Mivel kevéssé örvendetes és serkentő üzeneteket tudtak átvinni a túlvilágra.

Képzeljük most el azt, ami Krisztus által a túlvilágon történt, ami éppen úgyszólván a legmélyebb dekadencia idején - ha az okkult történelmet ábrázoljuk, a görög-latin korban a túlvilág számára a hanyatlás idején - képzeljük el együtt, ami korábban a beavatottak által történt. Tudjuk, mit jelent a golgotai esemény a földi történelemben. Tudjuk, hogy ez a földi halál legyőzése a szellem életével, minden halál leküzdése a földfejlődésen keresztül. Ha ma nem is tudunk mindenbe belemenni, amit a golgotai misztérium jelent, mégis néhány szóval össze tudjuk foglalni: végleges és megdönthetetlen, tényszerű bizonyítékát jelenti annak, hogy az élet legyőzi a halált. S a Golgotán legyőzte az élet a halált, a szellem elültette az anyag végleges legyőzésének csíráját! Amit az evangéliumban elmondanak arról a látogatásról, amit Krisztus a golgotai esemény után a halottaknál tett az alvilágban, az nem legenda vagy szimbólum. Az okkult kutatás megmutatja Önöknek, hogy ez igazság. Éppen úgy igaz, ahogy Krisztus a Jézus-élet utolsó három évében az emberek között járt, éppen úgy tudtak örvendezni a holtak az Ő látogatásán. Közvetlenül a golgotai esemény után jelent meg a holtaknak, az eltávozott lelkeknek. S akkor elmondhatta nekik, hogy odaát a fizikai világban a szellem megdönthetetlenül diadalmaskodott a halál fölött! Ez egy világító láng volt a túlvilágon az eltávozott lelkeknek, amely mintegy szellemi elektromosság csapott be, és a görög-latin kor elhalt túlvilági tudatát felpezsdítette, teljesen új korszakot kezdve az emberek számára a halál és az új születés között. S mindig világosabbá vált az ember tudata ezen idő óta a halál és az új születés között.

Ily módon, ha történelmet ábrázolunk, a jelen viszonyokat azáltal bővíthetjük, amit a kamalókáról és a devacháni életről kell mondanunk, és utalnunk kell arra, hogy Krisztus megjelenésével a Földön egy egészen új fázis kezdődik a túlvilági életben, hogy annak a gyümölcse, amit Krisztus a Földfejlődés érdekében tett, a túlvilági élet radikális változásában élte ki magát. Krisztusnak ez a látogatása a túlvilágon a másvilági élet felfrissülését jelenti a halál és az új születés között. Ettől az időtől kezdve az eltávozottak, akik a görög-latin kor e fontos pillanatában - minden örömük ellenére a fizikai világban árnyéknak érezték magukat, úgy, hogy inkább koldusok akartak lenni a felső világban, mint királyok az árnyak birodalmában, most egyre jobban otthonosakká váltak a túlvilágon. S azóta az a helyzet, hogy az emberek egyre jobban és jobban belenőttek a szellemi világba, a szellemi világ felemelkedésének, felvirágzásának periódusa után ez megtört.

Így egyszer érintettük a golgotai eseményt a másik világ szempontjából - ha vázlatszerűen is - és ugyanakkor utaltunk arra, hogy a szellemi világnak éppen úgy van történelme, mint a fizikainak. S azáltal, hogy kikutattuk ezeket a fontos kapcsolatokat a fizikai és a szellemi világ között, válik az egyik világ a másik számára gyümölcsözővé az emberi életben. Ám meg fogjuk látni, mit nyerünk a földi emberélet szemlélete szempontjából, ha a szellemi világ igazi sajátosságait vesszük szemügyre.