"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Szellemtudományos embertan (4)

4. Az asztrálsík törvénye a nélkülözés, a devacháni sík törvénye az áldozat

1908. október 26.

Mai előadásunk azokról a feltételekről kell szóljon, amelyeket az embernek teljesítenie kell, ha a benne szunnyadó erőket és képességeket alakítja és oda akar jutni, hogy a magasabb világokat saját tapasztalásából és megfigyeléséből szemlélje. Van egy képünk a "Hogyan jutunk a magasabb világok megismerésére?" (Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten)[1] c. fejezetekben arról, amit az embernek be kell töltenie, ha megismerés ösvényére akar lépni, ha fel akar jutni a magasabb világokba. Ezek a fejezetek azonban csak részleteket adhatnak. Még akkor is, ha az ember háromszor, sőt tízszer nagyobb terjedelművé tenné - mindenekfelett, erről a területről végtelenül sok a mondanivaló! Ezért mindig fontos az, hogy az ember ilyen vagy olyan irányban további fejtegetésekbe bocsátkozzon. Az ember mindig csak egy bizonyos oldalról tudja megvilágítani a dolgokat, és az alapelvet kell megszilárdítani, azt, amit az egyik oldalról megkapott, bővítse azáltal, hogy megvilágítsa a másikról. Ma azt akarjuk feladatul kitűzni, hogy néhányat megvilágítsunk abból, ami a megismerés ösvényének, a magasabb világokba való feljutásnak feltételeit jelenti, vázlatszerűen és egy bizonyos oldalról. Emlékeznek azokra az utalásokra, amelyeket Goethe meséjének tolmácsolásában adtunk[2]. Arról volt szó, hogy az embernek különféle lelki erői vannak, és ezek kialakításáról: tehát a gondolkodás erőiről önmagukban, az érzés és az akarat erőiről önmagukban, hogy az egyik oldaltól függ a felemelkedés, a másiktól pedig az, hogy az ember a gyakorlatok módszerével ezt a három erőt a megfelelő mértékű kapcsolatba hozza egymással. Az akaratot, az érzést és gondolkodást az egyes szellemi életcélok megismerésében mindig éppen a helyes mértékben kell fejleszteni. Így például meghatározott célhoz az akaratnak vissza kell lépnie, az érzésnek ezzel szemben erősebben előtérbe kerülnie, egy más célhoz a gondolkodásnak kell visszalépnie, és ismét egy más célnál az érzésnek. Mindezeket a lelkierőket okkult gyakorlatokkal kell kiképezni a helyes arányban. A gondolkodás, érzés és az akarat kifejlesztésével mindenekelőtt a gondolkodás tisztulásáról, megtisztításáról van szó. Szükséges, hogy a gondolkodás ne függjön többé a külső érzéki megfigyeléstől, amit a külső fizikai síkon nyerhetünk. De nemcsak a gondolkodás, hanem az érzés és az akarat is lehetnek megismerési erők. Ezek a szokásos életben személyes úton haladnak. A szimpátia és az antipátia az egyes személyiségben megszabott úton járnak. De válhatnak objektív megismerési erőkké is. Ez hihetetlennek tűnhet a mai tudomány számára. A gondolkodásról, különösen, az érzéki megfigyelésre irányuló, képzeletszerű gondolkodásról ezt könnyen elhiszi az ember, de hogyan ismerhetnék el az emberek, hogy az érzés megismerési forrássá válhat, ha azt látják, hogy ugyanazon dologgal szemben az egyik így érez, a másik úgy? Hogyan feltételezhetné az ember, hogy olyan ingatag valamit, ami annyira függ a személyiségtől, mint a szimpátia és az antipátia, mértékadóvá válhatna a megismeréshez, és olyan fegyelmezetté lehetne tenni, hogy valaminek a legbensőbb lényét meg tudja ragadni. Hogy a gondolkodás ezt teszi, ezt könnyen meg tudja érteni az ember azt azonban, ha szemben állunk valamivel, s ez a dolog egy érzést ébreszt bennünk, ez az érzés úgy jelenhet meg bennünk, hogy nem az egyén szimpátiája vagy antipátiája beszél, hanem ez az érzés maga kifejezőeszközzé válhat ahhoz, ami a dolog legbelsejében megjelenik, ez nehezen hihetőnek tűnik. Az, hogy ezen kívül az akarat és a kívánság ereje is kifejezőeszközévé válhat a bensőnek, ez csak frivol megállapításnak látszik. Éppen úgy azonban, ahogy a gondolkodás megtisztítottá és ezáltal objektívvé válhat, olymódon, hogy a tények kifejezőeszköze lesz akár az érzéki, akár a magasabb világban, ugyanúgy lehet az érzés és az akarat is objektív. De ezeket dolgokat mégsem szabad félreérteni. Ahogy az érzésnek a mai emberben megvan a szokásos élete, közvetlen érzéstartalmában nem lehet a magasabb világ kifejezőeszköze. Ez az érzés személyes; az okkult gyakorlatok, amelyeket a tanítvány kap, arra irányulnak, hogy ezt az érzést iskolázzák, vagyis módosítsák, átalakítsák. Ezáltal az érzés kétségtelenül valami más lesz, mint amilyen volt, mivel akkor csak személyes volt. De nem szabad az embernek azt hinnie, ha az okkult ösvényen az érzés kialakításával már elért egy bizonyos fokot, hogy mintegy a megismerő ember szempontjából azt mondhatná: van előttem egy lény, és én érzek valamit ebből a lényből, és az, amit itt az ember érez, valóság, megismerés. A folyamat sokkal intimebb, bensőségesebb, ami az okkult gyakorlatok segítségével átalakítja az érzést. Ez abban fejeződik ki, hogy az, aki gyakorlatok útján átalakította érzéseit, imaginatív megismeréshez jut, s ez számára szimbólumokban nyilatkoztat meg egyfajta lelki tartalmat, ami kifejeződése annak, ami az asztrális világban tényekként és lényekben van jelen. Az érzés más lesz, imaginációvá válik, s az emberben asztrális képek merülnek fel, amelyek az asztrális tér eseményeit fejezik ki. Az ember nem úgy látja, mint a fizikai világban például egy színes rózsát, hanem szimbolikus képekben, mégpedig mindent, amit az okkult tudomány bemutat, képekben látja. Így a fekete keresztet, amely rózsákkal van ékesítve. Mindezeknek a szimbólumoknak egy meghatározott tényt kell kifejezniük, és éppen úgy asztrális tényeknek felelnek meg, mint az, amit a külső fizikai világban látunk, fizikai tényeknek felel meg. Az ember tehát kialakítja az érzést, de az imaginációban jut megismeréshez.

Éppen úgy van ez az akarattal is. Ha az ember elérte azt a fokot, hogy az akarat iskolázásával el tud jutni egy bizonyos szintre, akkor nem mondja, ha egy lény lép elébe: ez a vágy képességét ébreszti bennem, hanem - ha az akarat iskolázott - az ember kezdi észrevenni azt, ami a devacháni hangzás tárgya. Az érzés kiművelődik bennünk, és az imaginációban az asztrális látás lesz a következménye. Az akaratunk is kiművelődik, és a devacháni történés átélése a szellemi zenében, a szférák harmóniájában: ez lesz a következménye. Éppen úgy, ahogy az ember a gondolkodását kiműveli, és ezáltal eljut az objektív gondolkodáshoz, ami az első fokozat, úgy alakítja ki az érzést is, s ez az imagináció fokán egy új világot tár fel. S éppen úgy kifejleszthető az akarat is, és az inspirációban átadja magát az alsó devacháni világ megismerésének, s végül az intuícióban feltárul a magasabb devacháni világ az ember előtt.

Így elmondhatjuk: mialatt az ember a lét magasabb fokára emelkedik, képek adódnak számára, amelyeket azonban már nem úgy használunk, mint a gondolatainkat, s így megkérdezhetjük: minek felelnek meg ezek a képek a valóságban? Azonban a dolgok képekben mutatkoznak, amelyek színekből és formákból állnak, és az imagináció által az embernek magukat a lényeket kell megfejtenie, amelyek szimbolikusan jelennek meg számára. Az inspirációban a dolgok beszélnek hozzánk, ott nem szükséges kérdezni, fogalmakba megfejteni ezeket, ez a fizikai sík megismerési elméletének átvitele lenne, hanem ott a dolgok legbensőbb lénye beszél hozzánk. Ha egy ember lép elénk, aki legmélyebb lényét fejezi ki nekünk, ez más, mintha egy kővel állnánk szemben. A követ meg kell fejtenünk, és el kell gondolkodnunk rajta. Az embernél van valami, amit nem így tudunk meg, hanem a lényét ismerjük meg abban, amit mond: ő beszél hozzánk, így van ez az inspirációval. Ott nincs fogalmi, következtető, diszkurzív gondolkodás, hanem hallja az ember, amit a dolgok mondanak, ők maguk mondják ki lényüket. Nem lenne semmi értelme, ha azt akarnánk mondani: ha valaki meghal, s én ismét találkozom vele a devachánban, fogom-e tudni, kivel találkozom, mivel a devacháni lényeknek másképp kell kinézniük, és nem hasonlíthatók össze azzal, ami a fizikai síkon van? A devachánban maga a lény mondja meg, milyen lény is ő, olymódon mintha egy ember nemcsak a nevét mondaná meg nekünk, hanem a lényét is folytonosan odaárasztaná elénk. Ez árad felénk a szférák zenéjében; már nem lehetséges félreérteni. Nos, van egy bizonyos kiindulópontunk, hogy megválaszoljunk egy kérdést. Az ember könnyen félreértheti a különböző szellemtudományos leírásokat és könnyen úgy véli, hogy a fizikai, az asztrális és a devacháni világ térbelileg különböznek egymástól. Hiszen tudjuk: igen, ahol a fizikai világ van, ott van az asztrális. Ma az asztrális és a devacháni világ átélésében mutatkozó különbséget kell jellemeznünk. Tehát nemcsak azáltal, hogy az asztrális világot imaginációval, és a devachánit inspirációval ismerhetjük meg, hanem más élményekből is tudjuk, melyik világban vagyunk. Az asztrális világ egyik eleme az az idő, amelyet az embernek közvetlenül a halál után kell átélnie, és a szellemtudományos irodalomban kamalóka-időnek nevezik. Mit jelenet az, hogy a kamalókában vagyunk? Már gyakran megkíséreltük, hogy körülírjuk, mit jelent a kamalókában lenni. Már gyakran elővettem azt a jellemző példát az ínyencről, aki epekedik az élvezetért, amit csak az ízlelőérzék nyújthat számára. A fizikai testet levetjük és hátrahagyjuk a halálban, másrészt az étertestet is, de az asztráltest még rendelkezésre áll, és az ember birtokolja tulajdonságait és erejét, amelyek az életben, a fizikai testben sajátjai voltak. Ezek nem rögtön a halál után változnak meg, hanem csak lassacskán. Ha az ember vágyódott finom ételekre, akkor megmarad benne ez a vágy, ez az epekedés az élvezet után, de a halál után hiányzik hozzá az eszköz, hogy ezt kielégítse, mivel a fizikai test a szerveivel már nincs ott. Nélkülöznie kell az élvezetet, és epekednie valami után, amit nélkülöznie kell. Ez érvényes minden kamalóka élményre, s ezek valójában nem állnak másból, mint az életben az asztráltesten belüli állapotból, amikor az ember még vágyódik olyan kielégülések után, amelyeket csak a fizikai testtel lehet kielégíteni. S mivel ez már nincs meg neki, arra kényszerül, hogy az élvezetek utáni törekvést és epekedést megtiltsa magának; ez a leszokás ideje. Csak akkor szabadul meg ettől, ha ezt a vágyat kiszakítja asztráltestéből.

Ezalatt az egész kamalóka-idő alatt él valami az asztráltestben, amit nélkülözésnek nevezhetünk, nélkülözésnek a legkülönfélébb formákban, árnyalatokban és megkülönböztetésekben; ez a kamalóka tartalma. Éppen úgy, ahogy az ember a fényt vörös, sárga, zöld, kék tónusokban meg tudja különböztetni, a nélkülözések legkülönfélébb minőségei is megkülönböztethetők, és a nélkülözés jellege az ismertetőjegye a kamalókában lévő embernek. Mégis az asztrál sík nemcsak kamalóka, hanem ez sokkal átfogóbb. De sohasem élné át eleinte ember, aki csak a fizikai világban élt és csak annak tartalmát élte át - akár a halál után, vagy más módon - az asztrális világot, ha nem készült volna elő arra, hogy az asztrális világ más részeit át tudja élni. Eleinte nem tudná másként átélni az asztrális világot, mint a nélkülözésben.

Aki feljön a magasabb világokba és tudja: én nélkülözök egyet s mást, s nincs kilátás arra, hogy megkapjam ezeket, az átéli az asztrális világ tudati tartalmát. Még akkor is, ha valakinek emberként okkult eszközei adódnának olymódon, hogy testéből beléphetne az asztrális síkra, akkor is mindig el kellene szenvednie nélkülözését az asztrális világban.

Hogyan képezheti ki magát az ember úgy, hogy nemcsak az asztrális világ azon részét ismerje meg, amely a nélkülözésben jut kifejezésre, a nélkülözés fázisát, hanem úgy, hogy az legjobb értelemben élje át az asztrális világot, hogy azt a részét élje át, amely valóban jó és a legjobb értelemben is kifejezi ezt a világot? Annak a kifejlesztésével, ami a nélkülözés ellentéte, juthat be az ember az asztrális világ másik részébe. Ebből lesznek azok a módszerek, amelyek az emberben felidézik azokat az erőket, amelyek ellentétesek a nélkülözéssel, s az embert az asztrális világ másik részébe hozzák. Ezek a lemondás erői. Éppen úgy, mint a nélkülözés, a lemondás is sokféle árnyalatban gondolható el. A legkisebb lemondással, amellyel megterheljük magunkat, egy lépést teszünk előre abban az értelemben, hogy az asztrális világ jó oldaláig fejlődjünk. Ha az ember a legjelentéktelenebb dologról lemond, akkor ezzel ráneveli magát arra, hogy valami lényegessel járuljon hozzá az asztrális világ jó oldalainak megismeréséhez. Ezért helyeznek az okkult hagyományokban olyan nagy súlyt arra, hogy a tanítvány próbaképpen mondjon le erről-arról, hogy lemondást gyakoroljon. Ezáltal belépést nyer az asztrális világ jó oldalára.

Mit eredményez ez? Gondoljunk csak elsősorban a kamalókában szerzett tapasztalatokra. Gondoljuk el, hogy valaki átmegy a halálon, vagy más módon kimegy fizikai testéből, így a test fizikai eszköze hiányzik számára. Ezáltal feltétlenül hiányzik az eszköze valamely kielégüléshez. Azonnal fellép a nélkülözés, s ez az asztrális világban imaginatív képekben jelentkezik. Például feltűnik egy vörös ötszög, vagy egy vörös kör. Ez nem más, mint képe annak, ami belép az ember látóterébe, és éppen úgy megfelel a nélkülözésnek, mint ahogy a fizikai világban egy tárgy megfelel annak, arit az ember lelkében képzetként átél erről. Ha az embernek igen alacsony szintű vágyai, kívánságai vannak, akkor iszonyatos állatok jönnek az ember elébe, ha kilépett testéből. Ezek a félelmetes állatok e legalacsonyabb vágyak szimbólumai. Ha azonban megtanulta az ember a lemondást, akkor abban a pillanatban, amikor átment a halálon vagy a beavatás következtében a testén kívül van, a vörös kör megsemmisül - mivel a vörös a lemondás érzésével jut érvényre -, s egy zöld kör jön létre. Éppen így, a lemondás erői által eltűnik az állat, és az asztrális világ egy nemes formációja tűnik fel. Így az embernek, először azt, ami objektíven adott számára, a vörös kört vagy a förtelmes állatot a kifejlesztett lemondási erők, a lemondás által ellentétére kell fordítania. A lemondás ismeretlen mélységekből elvarázsolja az asztrális világ valódi alakjait. Így egyetlen embernek sem szabad gondolnia, hogy ha valóságos értelemben fel akar lendülni az asztrális világba, akkor- ennél lelkierőnek a részvétele nem szükséges. Enélkül csak az asztrális világ egy részébe sikerül eljutnia. Le kell mondania minden imaginációról is. A lemondás az, ami az asztrális világ valódi alakját elővarázsolja.

A devachánban inspirációja van az embernek. Itt is van egy alapvető megkülönböztetés a devachánnak azon részére, amelyet az ember nem passzívan tud átélni, ha a halál után éli át. A devachánban úgy van, hogy egy bizonyos kozmikus összefüggés révén még nem túlságosan sok szerencsétlenség készül elő. Az asztrális világban benne van a félelmetes kamalóka, de a devachánban még nincs. Csak a Jupiter- és Vénusz-állapotban lesz az a hanyatlás, amikor a fekete mágia és hasonlók alkalmazása által a devachán a dekadencia állapotába hanyatlik. Ekkor természetesen a devachánban hasonló fejlődik ki majd, mint az, ami ma az asztrális világban van. Itt a devachánban a jelenlegi fejlődési ciklusban a kapcsolat valami más. Mi lép először az ember elé, ha a megismerés ösvényére jut az asztrális világból a devachániba, vagy amikor az egyszerű ember útját járva a halál után felfelé vezetik, mit él át akkor a devachánban? Boldogságot él át! Az, ami a színárnyalatokból hangokban megkülönböztethető, az minden körülmények között boldogság. A devachánban a fejlődés mai fokán minden létrejön, teremtődik, és a megismerést illetően szellemi hallás lép fel. S a boldogság tulajdonképpen teremtés, a szférák harmóniájának hallása. Az ember a devachánban csak boldogságot, színtiszta boldogságot érez majd. Ha a szellemi ismeret, az emberi fejlődés vezetőjének, a bölcsesség mesterének és a tapasztalások összhangjának segítségével, vagy az átlagember esetében a halál után felvezetődik oda, ott mindig boldogságot él át. Ez az, amit a beavatottnak át kell élnie, ha ilyen messzire jutott a megismerés ösvényén. De a világ előrehaladásában rejlik az, hogy nem szabad a puszta boldogságnál maradnia. Ez csak a legkifinomultabb szellemi egoizmust jelentené. Az ember individualitása mindig csak felvenné magába a boldogság melegét, de a világ így nem menne előbbre. Így olyan lények alakulnának ki, amelyek önmagukban lelkileg megkeményednének. A világ boldogulása és előrehaladása érdekében ezért annak, aki gyakorlatok útján bejut a devachánba, nemcsak azt a lehetőséget kell megkapnia, hogy a szférák zenéjében átélje a boldogság minden árnyalatát, hanem a boldogság ellentétének érzését is ki kell alakítania magában. Ahogy a lemondás szembeáll a nélkülözéssel, úgy viszonylik az áldozat a boldogsághoz, az áldozat, amely kész arra, hogy azt, amit az ember boldogságként kap, kiárassza a világba.

Az önfeláldozásnak ezt az érzését azok az isteni szellemek birtokolták, akiket Trónoknak nevezünk, amikor részesedni kezdtek a teremtésből. Amikor saját anyagukat a Szaturnuszra árasztották, akkor odaáldozták magukat a leendő emberiségnek. Az, amivel mi ma anyagként rendelkezünk, ugyanaz, amit ők a Szaturnuszra árasztottak. S éppen így a bölcsesség szellemei is odaáldozták magukat a régi Napra. Ezek az isteni szellemek felemelkedtek a magasabb világokba, s ők a boldogság élményét nemcsak passzívan vették fel, hanem a devachánba történő átmenet idején megtanulták feláldozni magukat. Nem váltak szegényebbé ettől az áldozattól, hanem gazdagabbá. Csak egy olyan lény, amely teljesen a matériában él, hiszi azt, hogy az áldozattal elenyészik - nem, egy önmagán túlmutató, önmagát erősítő fejlődés az odaáldozással az egyetemes evolúció szolgálatába szegődik.

Látjuk tehát, hogy az ember felemelkedik az imaginációhoz és az inspirációhoz, és belép abba a szférába, ahol egész lényét áthatja a boldogság mindig újabb és újabb árnyalata, ahol úgyszólván mindent úgy él át maga körül, hogy ez nemcsak hozzá beszél, hanem minden a boldogság szellemi hangját szívja fel körülötte. az ember egész érzésváltozásában benne rejlik a felemelkedés a magasabb megismerési képességekhez, s az okkult iskolázás nem másból áll, mint azokból a szabályokból és módszerekből, amelyeket a bölcsesség mesterei és érzések összhangja adtak, s amelyeket évezredek tapasztalata próbált ki - hogy ezekkel a szabályokkal és módszerekkel az ember érzéseit és akaratát átalakítsa, s hogy ez felvezesse őt magasabb megismerésekhez és élményekhez. Ezáltal, hogy a tanítvány fokozatosan érzés- és akarati tartalmát kiműveli és átformálja, eléri ezeket a magasabb képességeket.

Aki a szellemtudományos mozgalomban él, nem mindegy számára, hogy három vagy hat, vagy hét éve tartozik-e ide. Ennek kell valamit jelentenie. Ezzel a benső növekedéssel való együttélés érzését, saját belső törvényszerűsége útján kell a tanítványnak önmaga számára világossá tennie. Arról van szó, hogy figyelmünket erre fordítsuk, különben ennek hatásai elmúlnak felettünk.


[1] Eredetileg a Lucifer Gnosis c. folyóiratban cikkfolytatásként jelent meg, később mindig könyvformában

[2] Két nyilvános előadás az Architektenhaus-ban 1908. okt. 22-én „Goethe titkos exoterikus megnyilatkozása, és 1908 okt. 24-én Goethe titkos ezoterikus megnyilatkozása címmel, Dornach,1932

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként