Ahogyan tegnap a bevezető fejtegetésben elmondtam, ebben a ciklusban mintegy áttekintő képet szeretnék nyújtani a szellemtudományos világszemléletről. Ennek során sok olyasmit is említenem kell, amit a jelenlévők nagy része már ismer. De csak az igazságok alapjainak megismerése révén emelkedhetünk fel a későbbi előadásokban magasabb területekre. A tulajdonképpeni leírás megkezdése előtt szeretnék még egy rendkívül fontos kérdést felvetni: miért kell voltaképpen szellemtudományos gondolatokkal és elméletekkel foglalkoznunk, mielőtt magunk is átélhetünk valamit a szellemi világban? Némelyek azt mondják: a szellemi látás kutatásának az eredményeit közlik velünk; azonban én magam még nem látom ezeket. Nem volna helyesebb, ha nem a szellemi látás kutatásának az eredményeit mondanák el, hanem mindenekelőtt csak azt, ahogyan mi magunk szellemi-látókká fejlődhetünk? Hiszen akkor mindenki saját maga átélhetné azután a további fejlődését. Aki kívül áll az okkult kutatáson, úgy vélheti, hogy jó volna, ha nem beszélnének már előzőleg ilyen tényekről és jelenségekről. Létezik azonban a szellemi világban egy egészen meghatározott törvény, ennek jelentőségét egy példán szeretném megvilágítani. Tételezzék fel, hogy egy tetszőleges, szabályosan iskolázott szellemi látó észlel valamit az egyik évben a szellemi világban. Most képzeljék el, hogy ugyanezt tíz, vagy húsz évvel később egy másik éppen úgy képzett szellemi látó is észlelné, aki az előbbi szellemi látó eredményeiről semmit sem tud. Ha erre gondolnának, nagyon tévednének, mert a szellemi világnak egy szellemi látó vagy okkult iskola által egyszer megtalált tényét, nem lehet valójában újra felkutatni, ha a kutatni szándékozó nem szerez tudomást arról, hogy már kikutatták. Ha tehát egy szellemi látó 1900-ban kikutatott valamilyen tényt, egy másik pedig 1950-ben jutott el oda, hogy ugyanezt észlelni tudja, erre csak akkor lesz képes, ha előzőleg megismerte és megtudta, hogy valaki már rátalált erre és felkutatta. A szellemi világban tehát a már megismert tényeket is csak akkor láthatjuk meg, ha rászánjuk magunkat, hogy a szokásos módon értesüljünk róluk, és ismerjük meg őket. Ez a törvény minden időre megalapozza az általános testvériséget a szellemi világban. Semmilyen területre nem juthatunk el, ha nem kapcsolódunk először ahhoz, amit az emberiség idősebb testvérei felkutattak és megláttak. A szellemi világban gondoskodtak arról, hogy senki se lehessen úgynevezett „magányos farkas”, aki azt mondja: nem törődöm azzal, ami már megvan, egyedül kutatok. A szellemtudomány valamennyi ma közölt tényét még a nagyon képzettek és előrehaladottak sem láthatnák, ha nem értesültek volna ezekről már előzőleg. A szellemtudományos mozgalmat is azért kellett ebben a formában megalapítani, mert ez így van, mivel kapcsolódnunk kell a már felkutatott jelenségekhez.

Aránylag rövid idő múlva sok ember lesz szellemi látó, ezek azonban csak lényegtelen dolgokat láthatnának a szellemi világban, nem pedig az igazságot, hogyha a már előzőleg felkutatott fontos jelenségeket nem látták meg. Először a szellemtudomány által nyújtott igazságokat kell megtanulnunk, csak azután észlelhetjük ezeket. A már felkutatott tényeket tehát a szellemi látónak is meg kell előbb tanulnia, azután láthatja ezeket lelkiismeretes iskolázásával. Azt mondhatjuk: ha az isteni lények eljuttatnának egyszer egy emberi lelket egy első látáshoz, és ez az egyszeri szűz megtermékenyítés megtörtént, akkor a többieknek először arra kell tekinteniük, amit ez az első emberi lélek megszerzett, így lesz joguk ugyanennek a megszerzéséhez és észleléséhez. Ez a törvény az általános testvériség az emberek igazi testvériségének legbensőbb megalapozása. A bölcsesség kincse egyik korszakról a másikra vándorolt az okkult iskolákon át, a mesterek híven megőrizték. Ha ki akarunk jutni a szellemi világ magasabb területeire, úgy nekünk is segítenünk kell ennek a kincsnek a hordozásában, testvériségben azokkal, akik elértek már valamit. Amire a fizikai síkon, mint morális törvényre törekszünk, az a szellemi, spirituális világban természeti törvény.

A szellemtudomány arra tanít, hogy minden fizikailag érzékelhető a szellemiből jött létre. Korunkban azonban nem elégedhetünk meg a szellemi világ ilyen tudatával. Hogy lényegesnek tartjuk azt, hogy minden érzékelhető fizikai mögött szellemiség rejlik, ez csupán egy elvont tudatot jelent a szellemiségről. Határozott fogalmakat és képzeteket kell kialakítanunk arról, hogy ez a szellemiség milyen az egyes területeken. Ehhez csak úgy vezethetünk el ma valakit, ha lelkiismeretesen megtettünk vele minden, a külső világból a szellemibe vezető lépést.

A körülöttünk lévő fizikai birodalmak közül legelőször az ásványok, a kőzetek világára tekintünk. Aki ezt csupán érzékeli, azt mondja: az ásványok birodalma abban különbözik például az emberek világától, hogy az ember tudja, hogyha valakit erősen megüt az fájdalmat érez. Az ásvány a külső látszat szerint nem érez az ütésnél fájdalmat. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az emberben olyan lélek él, amely örömet és fájdalmat érez, ez az ásványnál nincs meg. Nem akarjuk eleve azt mondani, hogy az ásványnak is van lelke, itt pontosabban kell foglalkoznunk a szellemi-látó kutatás eredményeivel. Az előttünk fekvő kőnek nincs lelki jellege. A szellemi világszemléletnél azonban azon múlnak a dolgok, hogy elgondolásainkat a megfelelő helyen kezdjük el, ne pedig a helytelennél. Képzeljenek el egy apró állatot, amely az emberre ránézve csak a körmeit láthatná. Azt mondaná, hogy ezek különálló tárgyak, hiszen nem látná, hogy a körmök egy organizmushoz tartoznak. Csak akkor juthat helyes szemlélethez, ha ezt átlátja és felemelkedik az egész meglátásához. Így van ez a szellemi kutató számára is a kőzetek világánál. Aki a követ különállónak tekinti, az az apró állat helyzetében van, amely a körmöt vagy fogat egész embernek, önálló lénynek tartja. Vegyék csak a Föld szikláit: nem képzelhetőek el, ha nem egy egész organizmusból sarjadtak ki. Hol van azonban az a lény, akinek mindezek a részei, akihez az egész kőzetvilág hozzátartozik? Vannak ilyen szellemi lények. Ezek örömet, fájdalmat, boldogságot, szenvedést éreznek, mint az emberi lelkek, így valóban beszélhetünk ásványi lélekről. Itt azonban nem szabad pusztán analógiák alapján ítélni, mert különben azt gondolhatnánk, hogy az ásványi lélek fájdalmat érez, ha egy követ szétvernek. Nem így van. Ellenkezőleg: az ember fájdalmat érez, ha egyik ujja megsérül, az ásványi lélek hasonló esetben örömet, boldogságot érez. Az ásványhoz tartozó lény legnagyobb öröme, ha a köveket szétverik, ezzel szemben fájdalmat okoz neki, ha a kövek egyes részeit újra összeillesztik. Mivel a külső világban minden úgy történik, hogy ásványi részeket állandóan feloldanak, és újra összeállítanak, érthető, hogy az ásványvilághoz tartozó lények lelkében folyton öröm és szenvedés jön létre. Képzeljék el, hogy itt van egy pohár meleg víz és só. Mi történik, ha a sót a vízbe szórjuk? Szellemi-látó szemléléssel nemcsak a só részei oldódnak fel a vízben, hanem élvezet, valóságos boldogság érzése jön létre, és látható, amint az egész pohárban szétárad. Amikor a víz újra kihűl és só-kocka kristályosodik ki, ez az ásványi lélek fájdalma és szenvedése közben történik meg. A hegységekben ez történt, ahol sziklák jöttek létre. Amikor a Földben kristályok keletkeznek, ezt az ásványban rejlő lények szenvedése, fájdalma kíséri.

Amikor egy bolygó létrejön, összetömörül, besűrűsödik, ez a megfelelő szellemi lények fájdalma és szenvedése közben történik. Az ilyen bolygó, mint Földünk is, szenvedés és fájdalom közt jön létre. Most azt kérdezhetik: hol vannak hát ezek a szemmel nem látható lények, akik a szenvedést és a fájdalmat eltűrik, de boldogságot és örömet éreznek, amikor például a munkások köveket vernek szét egy kőfejtőben? Hol vannak ezek? Egy aránylag igen magas szellemi világban. Amit a szemünk ásványnak lát, az voltaképpen csak az árnyképük. Ezek a lények olyan világban vannak, amelyet a formanélküliség világának nevezünk. Egész ásványvilágunkban szellemi lények élnek, és az okkult kutatás szerint a formanélküli világban vannak. Miért nevezzük így, ezt a világot? Mindjárt megértik, ha felemelkedünk a növények világához. A növény is bizonyos lelki lények kifejeződése. Itt is megnézzük a szellemi látó kutatás eredményeit. Ez azt közli, hogy amikor például, learatják ősszel a gabonát, és a kasza végigsuhan a földeken a szárak mentén, a növényi testek lelke nem érez fájdalmat. Egyáltalán nem! Ne gondoljanak fájdalomra, az öröm és boldogság egész áramlatai lengenek át rajtuk. A növényi léleknek az is öröm és nem fájdalom, amikor a mezőn állat legel, és lelegeli a füveket. Ez az emlősállat érzéséhez hasonló, amikor a kölyökállat a tejét szopja, ez is bizonyos boldogságot jelent. Amit bolygónk felülete lakóinak táplálására nyújt, az mintegy tej a bolygóhoz tartozó lényeknek, akik voltaképpen a Föld középpontjában élnek. Azt kérdezhetik, hogy vajon elférnek-e ott valamennyien? Ott valóban jól megférnek egymással, az áthatolhatóság, áteresztőképesség törvénye szerint. Ez az önátadás a növényi lélek boldogsága, ha elért bizonyos érett állapotot. Fájdalmat az okoz neki, ha a növényeket kirántják a földből. Erre azt mondhatják: hogy is örülhet a növényi lélek, ha haszontalan fiúk és lányok feleslegesen leszaggatják a virágokat? Nem volna mégis sokkal jobb, ha gondosan kigyomlálnák? Hogyan okozhat ez fájdalmat? A fizikai világra alkalmazott szempontból igazuk van. De ne felejtsük el, hogy ezek a szempontok nem mindig mérvadóak a spirituális világok számára. Hiszen szebb lehet valaki, ha kitépi az első ősz hajszálait, ez mégis fáj. Ez a szemponton múlik, és az okkult világ törvényei ellen nem küzdhetünk morális megfontolásokkal. A növényekhez is lények, lelkek tartoznak, testüket a növényvilág szolgáltatja. Próbáljuk meg elképzelni, hogy a növényvilágban hogyan történik az öröm és a szenvedés.

A növényvilág a szellemi világ vetülete. Hol vannak a hozzátartozó lények? A forma világában. Ezt másképpen is nevezik. Az ásványvilág szellemi lényei tehát egy szellemi birodalomban, a formanélküliség birodalmában élnek, a növények szellemei pedig a forma birodalmában.

A formanélküliség birodalma, Arupa, vagy a felső devachán.

A forma birodalma, Rupa, vagy az alsó devachán.

Az ásványvilág lelkei a szellemi világ bizonyos területeihez, felső részeihez tartoznak. Ne csodálkozzanak ezen, mert a lelkeket annál magasabb birodalomban kell keresnünk, mennél jobban elrejtőznek, mennél kevésbé tudnak megnyilatkozni. Miért nevezzük az egyik síkot formanélkülinek, a másikat a forma birodalmának?

Amikor egy kristályt széttörnek, csak a formáját rombolják szét, ez azonban másutt a szétrombolttól függetlenül ugyanúgy kialakulhat. Amikor a természetben sókristály jön létre, nem szükséges, hogy egy másikból jöjjön létre. Létrejöhet csak a só szubsztanciájából, el is tűnhet újra, mint forma: ez a formanélküli szubsztancia sajátossága. A növénynél a forma nem jöhet ugyanígy a szubsztanciából, az alaktalanból létre. A növénynek az a jellegzetessége, hogy növényi elődből kell kifejlődnie. A formának elődről utódra kell terjednie. Ahol a lények lelke a forma birodalmában van, ott a szaporodás a forma átvitelével történik. A magban csak a forma rejtőzik, semmi egyéb.

A tudomány felületes szemlélete alapján úgy véli, hogy a növényi és az állati mag között nincs nagy különbség. Az állatnál a forma és az élet megy át az elődről az utódra: az élet megy át. A liliom magja csak a formát őrzi meg, ezt viszi át az új liliomra. Az ásványnál ez úgy van, hogy a formát kialakító erők a felső devachánból jönnek létre. A kristálynál a formanélküliség úgyszólván a szemünk előtt ölt formát. Azt kell tehát mondanunk, hogy az egész bolygót, ahol növényi élet bontakozik ki, közös élet veszi körül, ebben olyan impulzus rejlik, hogy növényi élet jöhet létre belőle, a magból pedig csak a növény formája. A régi liliom életéből semmi sem megy át a virágágyba vagy virágcserépbe, ahol a mag nyugszik. Az új liliomot azért hatja át az élet, mert a magot befogadta Földünk közös élete.

Ezzel már létrejött az állatvilághoz vezető átmenet. A mag csak a formát örökíti át; az élet azért jut bele, mert Földünk közös élete befogadta a magot. Az állat lelki jellege nyilvánvaló, magától értetődik, hogy az állatnál boldogságról és szenvedésről, örömről és fájdalomról beszélünk. Ha tisztázni akarjuk, hogy a növényvilágban mit jelent a boldogság és a szenvedés, más lények szemlélésére kell áttérnünk. Mert a boldogság és a szenvedés átélése az egyes növényeken kívül történik; ezt a Föld-szférán belül a Föld egész organizmusa érzi, éppúgy, mint amikor megvágják az ujjukat: voltaképpen nem az ujjuk fáj, a fájdalom azáltal jön létre, hogy átterjed az egész organizmusra. Ha érteni akarjuk a növény fájdalmát, az egész Földet kell tekintetbe vennünk, hogy a növény lelkét ott ragadjuk meg. Lényeges a következő megkülönböztetés: ha egy állatot megsebeznek, az állat fájdalma a bőrén belül van, ahogy az ember állati természetére vonatkozóan is. Itt egyre jobban megközelítjük az individualizálódást: mennél magasabbra emelkedik a természeti birodalmak fejlődése, annál inkább találunk olyan lényeket, akik a középpontjukat önmagukban hordozzák, magukban éreznek örömet és fájdalmat. A növényt csak akkor látjuk helyesen, ha az egész Földdel összefüggésben nézzük. Az állatnak lelke van, és bőrén belül érzi az örömet és fájdalmat. Ez a lélek nem látható, az úgynevezett asztrális világban van. A középpontjukat önmagukban hordozó lények lelke az asztrális világban él. Látják, hogy kozmikus ideánk ugyanakkor tagolódik is: az ásvány nagyon elrejti e lelket, a növény kevésbé, az állat még kevésbé; középpontja önmagában van, vagyis ott, ahol láthatatlan. Az állatok lelkét nem a fizikai világban kell keresnünk.

Tehát négy birodalmat különböztetünk meg. Először azt, ahol az ásvány, növény és állat látható módon jelenik meg, ez a fizikai világ. Másodszor az asztrális birodalmat, ahol az állat láthatatlan módon él. Harmadszor a növények birodalmát, amelyeknek lelke az alsó devachánban rejtőzik. A negyedik az a birodalom, amelynél a lelkek a felső devachánban rejtőznek el.

Ez a megkülönböztetés már a külső világ szemléléséből is adódik. Térjünk most át a szellemi látó kutatásainak eredményeire. Abban a térben, amelyet az ásvány elfoglal, nincs jelen lelkiség. Ez a tér lelkileg üres, fekete, de körös-körül ragyogni kezd, kissé távolabb még intenzívebbé válik ez a ragyogás. Mi ez? Ez az ásványnak a kozmoszban élő éterteste, amely elfoglalta az éteriség egy részét, ahol maga az ásvány nincs jelen. Az ásvány lelki-kozmikus erői abban a térben éreznek örömet és fájdalmat, ahol az ásvány éterteste helyet hagyott nekik: itt fájdalmat kezdenek érezni, vagy örömük szellemi fénysugárként száll a kőfejtés kőszilánkja elé. Az ásvány fizikai részét az éterteste szegélyezi. Ahol az ásvány jelen van, ott azt mondhatnánk, hogy az étertest úgy megsűrűsödött, hogy fizikaivá alakult. Az ásvány és a növény közti különbség azáltal jön létre, hogy az étertest benne van a növényben, minden részét átitatja, teljesen áthatja. A növényt átitató zöld szubsztancia jellegét az előbb az ásványon kívül elhelyezkedő étertestnek írtuk le.

Ha a növénynél azonban csak az volna a helyzet, hogy étertest itatja át, akkor nem virágoznék, mindig csak zöld leveleket hajtana. Amikor a növény virágozni kezd, a szellemi látó tudat látja, amint valami föléje borul, körülötte hullámzik. Ez az asztrális élet, ez koronázza meg a növekedést. A zöld növény növekszik, végül beborítja valami új, az asztralitás, amely azonban sohasem húzódik bele.

Az állat szellemileg foglalja magában azt, ami a növény körül hullámzik. Amikor a növény körül hullámzó elem a bőrön belül van, akkor létrejön az állat. A növény felett lebegő asztralitás az egész Földet körülveszi. Ez a Föld közös asztralitása, amely füstszerűen lebeg a növény felett, amikor virágozni kezd. Belül, a növényben nincs öröm és fájdalom, ezt a Föld érzi. Az állatban benne van az öröme és fájdalma, ami benne asztráltestként terül szét, az ott áramlik a Föld közös asztralitásában. Az ásványvilág mintegy beleágyazódott az étervilágba, az éterteste körülötte terül el. A növényt áthatja az éterteste, és mivel a növényvilág olyan asztráltestbe ágyazódott bele, amely a Föld egész asztralitásának felel meg, ezért van a fájdalom és öröm a növényen kívül. Az állat pedig olyan lény, amelyet nem csak körülvesz az asztralitás, de azt fel is tudja venni magába.

Így áttekintést kapunk a körülöttünk lévő világ három birodalmáról, a magasabb világokkal való összefüggésükben.

Az ember különálló kis világ. Őt mindabból kell felépítenünk, ami körülötte van. Amit ma megtaláltunk, azt holnap az ember felépítésére fogjuk felhasználni.