Bolygónk fejlődésének tárgyalásában tegnap a Föld Hold-metamorfózisáig jutottunk el. Láttuk, hogy első megtestesülését, mint az ősrégi Szaturnusz élte át, majd mint Nap, és azután mint Hold jelent meg újra. Tegnap eljutottunk addig a pontig, ahol megláttuk, hogyha minden az eddigiek szerint folytatódott volna, akkor az ember nem tudott volna a többi lény kozmikus fejlődésének tempójával lépést tartani. Ezért kellett a bolygó Hold-korszaka folyamán bizonyos időpontban valamilyen leválásnak létrejönnie. A kozmikus teljességben előrehaladó Nap mintegy kilépett a legfinomabb szubsztanciákkal és lényekkel együtt. A valóságos, kevésbé előrehaladott, régi Hold, mintegy ködszerű testként maradt vissza, ez magában foglalta mindazt, ami mai Földünket és Holdunkat alkotja. A régi Holdon ezáltal sajátságos körülmények közt valamilyen sűrűsödés, keményedés ment végbe, ami ugyanakkor a rajta lakó, testben élő lényekkel is megtörtént.

Amikor a Nap eltávozott, erői kívülről hatottak a régi Holdra. A későbbi, úgynevezett emberi, állati, és növényi birodalom a régi Holddal együtt elvált a Naptól, kívülről vette fel az erőit, és a napsütést. A leválás után három birodalom alakult ki a Holdon. Ásványvilág még nem létezett, de a megkeményedés után kialakult legalsó birodalomnak ásványi-növényi jellege volt, növényi jellegű ásványiság volt, vagy ha úgy tetszik, ásványi jellegű növényiség. Ez képezte a Hold talaját, mintegy fél-folyékony alapot. Ahogyan ma a Földön az ásványiságon járunk, úgy ott valamilyen növényi ásvány volt félig szilárd alapja a talajnak. Képzeljék el, hogy főtt parajon, növényi masszán járkálnak: ilyen volt a Hold legalsó birodalma, azt mondhatjuk, hogy félig eleven is volt. Földünk mai talaja aránylag megnyugodott, bizonyos belső életre csak vulkánikus tevékenység idején emlékeztet. Ez a Holdon nem volt még így. Később talán beszélhetünk még arról, amit az okkultista a földrengésekről és a vulkáni tevékenységről elmondhat. A Holdon ez a félig eleven jelleg úgy nyilatkozott meg, mint a növény szerveinek növekedése és elhalása. Ez a régi Hold olyan volt, mint egy élő, mozgékony, hatalmas organizmus, a rajta élő lények úgy érezhették magukat, mint korunk parazitái. A Hold növényeinek ásványi szubsztanciája, valamennyi élete és mozgékonysága is volt, tehát növényi ásványok voltak. Mai szikláinkat is megtaláltuk volna, de megkeményedett szaruhoz vagy fához hasonló szubsztanciájuk volt. A Hold környezetében, mintegy atmoszférájában, kevésbé sűrű ködtömegek voltak, ebbe a kevésbé sűrű, félig vizenyős, félig eleven szubsztanciába ágyazódtak be a következő birodalom félig állati, félig növényi természetű lényei. Ehhez az állati-növényi birodalomhoz az volna hasonló, hogyha egy fát megnyomkodnának, és ez állati érzésre emlékeztető megnyilvánulást mutatna. Mai Földünkön mindez már nem élhetne így.

Már többször említettem, hogy nemcsak az iskolai tanulók maradhatnak le, de a fejlődés folyamán is mindig előfordulnak olyan lények, akik lemaradnak, és ilyenkor a velük összefüggő, őket kifejező alakok is visszamaradnak. Így a Földön is voltak még bizonyos Hold-lények, akik nem jutottak el addig, hogy együtt haladjanak a Föld-fejlődéssel. Ezeknek meg kellett teremteniük maguk számára azt a külső kifejezési formát, amely megfelelt a holdbéli élet feltételeinek. Tudják, hogy a növények a Holdon nem a mai ásványi talajban gyökereztek, hanem a Hold félig eleven talajában. A fagyöngy például egy régi holdbeli forma utóda, sereghajtója; növényi talajban kell gyökereznie. A népek mítoszaiban találunk néhány erre utaló kifejezést; így például Baldur és Loki mondáját. Utóbbi holdszerű lény, Baldur viszont bensőségesen összefügg a Föld és a Nap fejlődésével. Egy monda értelmezésénél tudnunk kell, hogy az összefüggéseket az okkult kutatás milyen területén találhatjuk meg. A szellemi látó hozzájárulása úgy megtermékenyítheti a külső tudományt, hogy a mondában megint többet ismerhessen fel, mint pusztán népi fantáziát. A szellemtudománynak meg kell tanítania az embert arra, hogy egész lelkével kutasson, ne csak az értelmével.

Volt azután a Holdon még egy harmadik birodalom is, amely az állatvilág és az emberi világ közé esik: az állat-emberi birodalom. Egészen másképpen kialakított lények voltak, mint amilyeneket a mai materialista tudomány elképzel. Csak azért állat-emberek, mert lényük fontos részeit nem hordozták még magukban, saját lényükben. Az alvó ember fizikai- és éterteste ma idelent fekszik az ágyban, asztrálteste pedig kívül van. Alapjában véve tehát csak lényének az egyik felével van a fizikai világban, és nem is a fontosabbal; fizikai

és étertestével mintegy régebbi, kozmikus tudatállapothoz tartozik. A szellemi látás ennek az állapotnak az állandó uralkodását látja a Holdon. Ott az asztráltest sohasem húzódott be teljesen a fizikai és étertestbe, de alaposabban és kifejezettebben kapcsolódott az emberhez, mint a mai alvás idején. A holdbéli ember feje nem volt önmagában zárt egység, mint ma. A fej akkori szerveiből csak a csecsemő fejének egy helye maradt fenn, amely hosszú ideig lágy és nyitott. Akkor az emberi fej felfelé teljesen nyitott volt még, és volt a Holdfejlődésnek egy nagyon fontos szerve, amelyre úgy találnak rá, ha ettől a lágy résztől függőleges vonalat húznak lefelé: ez a tobozmirigy, amely mára mindenesetre kiszáradt és elsatnyult. Akkor viszont olyan érzékszerv volt, amely az ember fizikai és étertestének az asztráltesthez való kapcsolatát közvetítette. Ez a szerv finom, fénylő testhez hasonlított, és az emberi asztráltest ezen keresztül küldte sugarainak legfontosabb erőit az ember többi részébe. Az embernek nem volt sem éber, sem alvó tudata. Nem észlelte a külső tárgyakat. Tudatát mintegy a mai áloméhoz hasonlíthatjuk. A tobozmirigy a hő szerve volt, hatalmas, fénylő hősugarat bocsátott ki. Amikor az ember a régi Holdon a külvilágban mozgott, ez a szerve szolgált arra, hogy irányt mutasson neki. Észlelését az ember eleven álomkép felmerülésének élte át a Holdon. Tárgyi látás vagy észlelés még nem létezett, csak eleven képek belső hullámverése. A mai álomképek ennek csak gyenge árnyékai. Ezeknek a képeknek a segítségével történt az ember minden holdbeli cselekvése, a táplálék-keresés és a többi. Ezek a Hold-képek kapcsolatban voltak a külső világgal, irányították és vezették az embert. Táplálékának keresésében bizonyos képek felmerülése vezette; a káros jelenségeket is meghatározott képek jelezték. Asztrálteste messzire túlért fizikai és étertestén, csak fizikai testének volt emberinek nevezhető alakja.

A Holdon az embernek nem is volt még saját állandó belső hője. Most megvan, a Földön szerezte meg. A régi Holdon az ember környezetének melegéből vette fel a hőt, majd újra kiárasztotta, ahogy ma a levegőt be- és kilélegzi. Ez meg is látszott ezen a hő-szerven. A meleg felvételénél felragyogott, felcsillant, kibocsátásánál elsötétült. Olyannak látták volna, mint a tűzokádó sárkányt, amelyet ma ennek mintájára ábrázolnak. Mindezeknek mélységes jelentősége van. Amikor a tűzokádó sárkányt lába alá tipró Michael arkangyal alakját vagy a sárkánnyal harcoló Szent Györgyöt látják, ezek az elképzelések a holdbeli állapotokra vezetnek vissza. Ilyen alak létezett valamikor: a régi Hold tüzet okádó régi sárkánya olyan fok, amelyet le kellett küzdeni.

Ez az ilyen jelenségek okkult megismerésből merített magyarázata. Amikor a szellemtudomány később majd jobban elterjed, akkor ismét másképpen tekintenek az ilyen képekben és képzetekben fennmaradt tényekre. Az állatember alakja természetesen egészen másmilyen volt, mint a mi emberé, mivel az asztráltest nem merült még olyan mélyen az ember fizikai testébe, mint később a Földön. Az ember azáltal kapta meg mai alakját, hogy asztrálteste teljesen belemerült. Azt mondhatnánk, hogy mivel a Hold-fejlődés folyamán még nem szánta rá magát arra, hogy a fizikai világ mélységeibe leereszkedjék, ezért most a Föld-fejlődés alatt határozta el magát erre. Ha azonban ez a folyamat korábban következett volna be a kozmoszban, úgy az ember sokkal alacsonyabb fokon akadt volna el. A Föld-fejlődés folyamán küzdötte fel magát a szellemből nemes, istenhez hasonló alakjához. Ha már a Holdon is lehetősége nyílt volna, hogy emberi alakot öltsön, úgy az asztráltest leszállása túlságosan korai lett volna. Az isteni vezetők mindig megválasztották a megfelelő pillanatot. A Hold-fejlődés lényege éppen az, hogy a fizikai testnek mintegy ideje maradjon a fejlődésre, és miután a Holdon fizikailag alacsonyabb fokon kifejlődött, az ember asztráltesttel történő áthatása csak a Földön következett be. A Hold ezután újra visszatért az előbb levált Napba, a Nap ismét felszívta a régi Holdgömböt és megint minden kozmikus alvásba, Pralayába ment át. Ez ugyanabban a pillanatban kezdődött el, amikor a Hold visszatért a Napba.

A régi Hold-fejlődés tehát a következőképpen történt: először egyfajta előkészítés, másodszor a Hold és a Nap szétválása, harmadszor a Hold három birodalma, negyedszer a Napba való visszatérés, ötödször lecsengés, hatodszor a kozmikus alvás.

Ebből a kozmikus alvásból jelenik meg azután Földünk negyedik metamorfózisa: bolygónk, a Föld legelső alakjában mindenesetre egészen másmilyen, mint a mai alakja. Amikor a kozmikus éjszaka derengő homályából először felragyogott, óriási nagy volt, hiszen a Nap és a Hold újra benne volt; minden lehasadás csak később ment végbe. Olyan nagy volt, hogy a mai Szaturnuszig ért. Rendszerünk differenciálódása csak később történt meg. A Kant-Laplace elmélet Földünk keletkezését egész érthető módon adja elő, amennyire ez a fizikus gondolkodás számára lehetséges. Ködről, valamilyen ősködről beszél, amelyben minden feloldódott és ezért, ebből származik az egész naprendszer. A köd forgása révén gyűrűk képződtek, ezek a gyűrűk sűrűsödtek, és a forgás révén azután bolygók alakulnak ki. Az iskolákban ezt sokszor kísérlettel mutatják be. Egy olajgömböt azonos fajsúlyú folyadékban egyszerű mechanikai berendezéssel forgásba hoznak. Ekkor megfigyelhetjük, hogy a gömb ellaposodik, cseppek szakadnak le róla, amelyek újra golyókká formálódnak, és a fő gömb körül keringenek, ilyen módon a forgás révén valamilyen bolygórendszer kicsinyített keletkezését látjuk. Ez nagyon szuggesztív hatású. Miért ne képzelhetnénk el ezt ugyanígy a világban is? Hiszen látjuk, ahogy a forgás révén bolygórendszer jön létre, itt van előttünk. Itt csak egyet felejtünk el: önmagunkat, vagy a tanár urat, aki a forgatást végzi. Ez a külső tény semmit sem magyaráz meg. Egy ilyen kozmikus rendszer nem magától jön létre a semmiből, a ködből, hanem sok szellemi lény dolgozott rajta és fejlődésének bizonyos pontján kivonta a kaotikus szubsztanciából a legfinomabb szubsztanciákat, a durvábbat, a Holdat pedig kivetette magából.

A Pralaya utáni első időszakban a Föld, amely ismét egyesítette magában az összes szubsztanciát és lényt, megismételte a Szaturnusz-állapotot. Fejlődésének kezdetén nem gázgolyó volt, mint sokszor helytelenül feltételezik, hanem hőgolyó. Mert a Szaturnusz állapotát ismételte meg, és egészen a mai Szaturnuszig ért. A szellemi lények bizonyos fokon magukkal viszik a szubsztanciáikat. Mindennek a szellem az alapja, a Nap elválásának és a régi Hold fejlődésének is. Nem külső okok szerepeltek, hanem a lények egy részének belső szükségszerűsége. A magasabb lények elkülönítik a kaotikus szubsztanciából azt, amire szükségük van. A külső megnyilvánulást mindenütt a szellem irányítja. Amikor a Föld először felragyogott, benne volt minden; benne voltak a különböző fejlődési fokon álló lények is. Ezt figyelembe vesszük a most következő fejtegetéseknél.

A Föld a Pralaya után tehát először a Szaturnusz- állapotot ismételte meg; ez hőállapot volt. Azután ez az óriási, hatalmas golyó besűrűsödött, gázneművé vált, és csak bizonyos ponton volt folyékony, megismételve a Hold-állapotot. Ebben a pillanatban az is megismétlődött, ami régebben a Holdon történt. A Nap a Földünkről is levált, a Föld a Holddal együtt önálló testté alakult, a Föld és a Hold ma is létező szubsztanciáival és lényeivel. A Föld tehát egy ideig egységet alkotott a Holddal és a Nappal. Azután a Föld a Holddal együtt kivált, mert az ember nem tudott már együtt haladni a Nap-lények tempójával. Ha a Nap a Földben marad, az ember alighogy megszületett máris öreg lett volna. A világmindenség lényei a fejlődés egészen más fokán állnak. Itt csak a negyedik időszak, a Földkorszak legfontosabb tényeit adhatjuk meg. Még az érettebb lényeknél is minden lehetséges fokozat létezik. Voltak olyanok, akiknek nem felelt meg a Nap gyors tempója, de a Föld lassú tempója sem. Ezek már akkor elkülönültek, amikor a Nap, a Föld és a Hold még együtt volt, már ezek szétválása előtt külön színtereket alkottak működésük számára, ezek lettek uralkodásuk megfelelő területei. Így jöttek létre a külső bolygók a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars.

A Szaturnusz-állapot ismétlése alatt vált le a Földről az Uránusz, a Vulkán és a Szaturnusz. A Napállapot ismétlése alatt levált a Jupiter és a Mars. Miután a Nap elvált a Földtől leválasztotta magáról a Merkúrt és a Vénuszt, a Nap különválása után pedig a Föld választotta le a Holdat. A régi Hold szétszakítása az előrehaladó hatalmak erejével történt, ők húzták ki a Nap testét, míg a normális és visszamaradt lények a körülötte keringő Holdat alkották meg. Ezt nevezték a régi misztériumokban égi viszálynak. Ennek a harctérnek a romjai a szétszórt aszteroidák, ezekben kell a gonosz keletkezésének ősi titkát is keresnünk.

Bizonyos bolygó-szellemek, mintegy nem tudták kivárni, míg a Nap leválik a Földről, különben nem találtak volna munkájuknak megfelelő talajt, amikor a fejlődés abban az időpontban más pályára tért. Mert a bolygók térbeli viszonyai és mozgásuk körülményei valamennyien, lényeinek tevékenységét fejezi ki, és ezeknek a hatásai; mindez a bolygón lakó szellemi lények fejlődési szintjéről tanúskodik. Azok a lények, akik úgy vélték, hogy a Nappal is együtt tudnak haladni, ahogy azelőtt képesek voltak rá, de most mégsem járhattak vele együtt, csak akkor különültek el tőle, miután a Nap elvált a Földtől. Ezek a lények csak utólag váltak el, de még mindig sokkal magasabb rendűek voltak az embernél. Tevékenységükhöz más színtérre volt szükségük. A Vénusz és a Merkúr csak Földnek a Naptól történő elválása után különültek el ettől, ők alkották Naprendszerünk belső bolygóit.

A Naptól való elválás után súlyos, sötét korszak kezdődött, bizonyos vonatkozásban ez volt Földünk legsötétebb legkeményebb kora. Hiszen még kapcsolatban volt a Holddal, így magában hordta az összes fejlődést késleltető erőt. A Holdban főképpen olyan erők működnek, amelyek kiváltképpen akadályozzák az életet. Ebben az időben ezek a gátló erők túlságosan erősen hatottak a Földben. Ha ez a kapcsolat fennmarad, az élet nem folytatódhatott volna megfelelő tempóban. Az ember egésze múmia-szerűvé keményedett volna, a Föld ezeknek a mumifikálódott emberi testeknek temetőjévé vált volna. Szaporodás nem jöhetett volna létre. Amikor a Nap eltávozott a Földből, minden földi élet sivár és kemény lett. Voltak tehát olyan korszakok, amikor a fizikai testet ugyanúgy elhagyta a szellemi része, ahogy ma a halál bekövetkezésénél. Már akkor is létrejött a szellemi-lelkiség fizikaiból való visszahúzódása, eltávozása és a fizikai újból létrejövő felkeresése, mint ahogy ma az inkarnációknál történik. Amíg azonban a Hold együtt volt még a Földdel, egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szellemi-lelkiség egyszerűen nem talált magának emberi testet, mert a test nem volt már alkalmas arra, hogy a szellemi-lelkiséget magába fogadja. Képzeljék el, hogy ma nagyszámú ember meghalna, és a fizikai testek tulajdonságai miatt a testek olyan hanyatlása következne be, hogy a lelkek nem használhatnák ezeket. További fejlődésükhöz nem kapnának alkalmat ezektől, túlságosan rosz- szak volnának. Az utódok például az alkoholizmus túlkapása miatt annyira megromlanának, hogy a leszálló lelkek nem használhatnák ezeket a testeket. Ilyennek képzelhetik el a Föld állapotát a Hold kiválása előtt. Amiben idelent kellett volna lakni, az megkeményedett, elkérgesedett, elszáradt, mumifikálódott. Valóban létezett olyan kor, amikor a lelkek hiába kerestek testet saját földi fejlődésükhöz. Ennek az volt a következménye, hogy bizonyos szellemi-lelki lények egyszerűen nem tudtak a fizikai síkra emberként visszatérni. Nem tudtak újra a Földön megtestesülni. Ezek a lények mentek át ekkor azokra az égitestekre, amelyek a Napról hasadtak le a Vénuszra, Jupiterre, Szaturnuszra, Marsra. Voltak olyan lények, akiknek normális körülmények között a Földön kellett volna megtestesülniük, de ebben a korban nagyrészük, jellegüknek és fejlődési fokuknak megfelelően a Mars, a Jupiter, a Vénusz, vagy a Szaturnusz lényeinél kerestek védelmet, és ezekhez az égitestekhez emelkedtek fel, ezeket népesítették be. Így Földünk egy időre elnéptelenedett. Csak a legerősebb lelkek voltak képesek az ellenszegülő testek leküzdésére, lágyan tartására. Értsék meg jól: csak a legjobb lelkek tértek vissza a Földre, nekik volt leginkább erejük az ellenszegülő testek legyőzéséhez. A fejlődés nem tudott azonban így előre haladni.

A naprendszerünkhöz tartozó legmagasabb rendű lények ekkor újabb eseményt készítettek elő. Kivették és leszakították a Földből a legsűrűbb szubsztanciákat, megkeményítő erőket: megtörtént a Hold leválasztása. Így vált zavartalanná a visszamaradó erők fejlődése. A Hold azonban később lett csak olyan, mint amilyen ma. Elérkezett az ember fizikai, éteri fejlődésének az az ideje, amikor rátalált a fejlettségi fokának megfelelő helyes tempóra. Most a Nap és a Hold erői együtt, kívülről hatottak a Földre, és kiegyensúlyozták egymást. A Hold eltávozásával az emberi testek lassanként megint meglágyultak, megjavultak. Ezt a most leírt kort az okkultizmusban lemúriai kornak nevezik. A fizikai Föld-korszakban ez a Hold leválásának a kora. Amikor a Nap eltávozott a Földből az a hiperboreus- kor, amíg viszont a Nap, a Hold és a Föld még együtt volt, a poláris-kor. Az egész korszak folyamán magasztos lények hatottak erre a differenciálódásra, amelynek révén a Nap elvált a Földtől, és először a Hold megkeményítő hatása érvényesült, majd pedig elhagyta a Földet. Legjelentékenyebb szolgáik a formaszellemek voltak, akiket a keresztény ezotéria exuziáknak vagy hatalmasságoknak nevez.

A Szaturnuszon a trónok, az akarat szellemei áldozták fel magukat és saját szubsztanciájukból árasztották ki az ember fizikai testének az anyagát. A Napon a bölcsesség szellemei vagy uraságok adták az étertestek szubsztanciáját, az asztráltest kialakulását a mozgásszellemei vagy erők tették lehetővé a Holdon. Most a Földön a formaszellemek vagy hatalmasságok árasztják az emberbe az ént, és ezzel elérték, hogy az én ebben a fejlődési szakaszban lassanként fokozatosan beilleszkedjék az újra létrejött fizikai, éter- és asztráltest- be. Ez a formaszellemek munkája. Hogy olyan énnel rendelkező ember jöhessen létre, aki az én-tudatának a kifejeződése, és akinek a három másik teste a fizikai, éter- és asztráltest ilyen módon tagolódni tudjon, ahhoz mindarra szükség volt, amit leírtunk. Szükséges volt, hogy a Nap és a Hold kiváljon a Földből, és az ember átélje ezt a megkeményedést, azután pedig a meglágyulást. Mindez olyan bölcs lények vezetése révén történhetett, akik ezeket a fejlődés üdvére próbaképpen véghezvitték. A Föld-fejlődésben még ma is sok mindent a fejlődés mögött rejlő magasztos lények végeznek el próbaképpen. Mi is a szellemtudományos mozgalom? Azáltal jutott a világba, hogy a mestereknek nevezett magasrendű lények, akik fizikai emberi testben élnek, de a mai embernél sokkal magasabb fejlődési fokon állnak, kiárasztanak a XIX. század utolsó harmadától kezdve bizonyos mennyiségű bölcsességet. Szellemtudományos mozgalmunk reális alapja az a bölcsesség, amely magasabb régiókból áramlik elevenen a kultúránkba. Ne higgyék azt, hogy ez a megkísérelt beáramoltatás nem találhat az emberiségnél süket fülekre. Akkor a mesterek azt mondanák, később kell próbálkoznunk, amikor az emberiség megérett erre. Ezt az okkultizmusban az emberi érettség próbatételének nevezik. Nem elég, hogy a magasabb individualitások bölcsessége beáramlik az emberiségbe, a próbatétel sikere azon múlik, ahogyan fogadják. Már sokszor történtek ilyen próbálkozások, de nem mindig sikerültek. Az emberiség sokszor csak bizonyos szűk határok között bizonyult rájuk érettnek; nem mindig voltak megfelelő szívek és lelkek. A nagy világmindenségben ez ugyanúgy történik, mint itt a szellemtudomány érdekében. Amikor az emberiségbe be kellett juttatni az ént, ez a próbálkozás abban állt, hogy az énből kiindulva lassanként megkíséreljék áthatni az asztráltest eddigi szubsztanciáját. Ekkor derült ki, hogy az énnel áthatott asztráltest nem tudott a fizikai testbe hatolni. Az alkalmazkodás létrehozása úgy történt, hogy a Holdat eltávolították. Az én, a Krisztus-princípium impulzusa csak a lemúriai kor közepén jött létre.

Ezzel azonban a következő függött össze: a Föld a Hold kiválása alatt elsivárosodott. Hallottuk, hogy a testek annyira megromlottak, hogy már nem adhattak otthont a lelkeknek. A mondákban fennmaradtak utalások ilyen kozmikus folyamatokra, de valódi eredetüket az okkult kutatás mutatja meg, és megtanít arra, hogy a Hold leválása alatt, a Föld elsivárosodása idején, sok lélek keresett megfelelő megtestesülést a kozmikus térben, a Földről eltávozva más bolygókon inkarnálódtak. A Hold távozása után kiderült azonban, hogy a Föld megint megfelelő testeket tudott nyújtani. Ekkor jelentek meg a Földön újra azok a lelkek, akik a legutóbbi lemúriai időben és az atlantiszi fejlődés alatt más bolygókra távoztak, most pedig megint földi testekbe költöztek. Így a földön olyan embercsoportok alakultak ki, akiknek a testében jupiteri megtestesülésből érkezett lelkek éltek, voltak, akik a Marsról, a Vénuszról vagy a Szaturnuszról jöttek, és most megfelelő testet találtak. A lelkek ilyen csoportosulása adott alkalmat az emberi fajok keletkezéséhez. A fajok ezáltal függenek össze bizonyos módon az egyes égitestekkel. Így beszélhetünk Szaturnusz-, vagy Jupiter-emberekről és a többiekről Az úgynevezett faj fogalma csak így nyerte el jogosultságát.

A Holdon, és a Föld Hold-korszakában is léteztek különböző fejlődési fokon álló emberek. Ezt egészen a lemúriai korig követhetjük, amikor az emberiség a Hold eltávozása révén differenciálódott; ezután merül fel a faj fogalma, ettől fogva lesz bizonyos értelme, jelentősége. A faj olyasmi, ami keletkezik, és újra elmúlik. A lemúriai és az atlantiszi korban alakult ki. Ma csak a fajok utóhangjai léteznek.