Ez az előadássorozat a szellemi világ magas régióiba vezet bennünket. Földi lakóhelyünkről nemcsak a kozmosz fizikai térségeibe vezet el, hanem felemel a szellemi világokba is, amelyekből a fizikai világ keletkezett. De éppen egy ilyen előadássorozat mutatja majd meg, hogy alapjában véve minden tudás és bölcsesség célja a legnagyobb rejtély, az ember rejtélyének megoldása. Hogy ezt megtehessük, igen távoli dolgokkal kell foglalkoznunk. Ezért aki követni akarja ezt a kurzust, annak természetesen már tisztában kell lennie a szellemtudomány alapfogalmaival, de ezekkel önök alapjában véve tisztában is vannak. Ez lehetővé teszi, hogy ebben az előadássorozatban szellemi szárnyalásunk egészen magasra íveljen, de emellett mindig igyekezni fogunk a tőlünk oly távoli dolgokat olyan érthetővé tenni, amennyire ez csak lehetséges.

Ha a szellemi Hierarchiákról beszélünk, lelki szemeinket a földi ember felett lévő lényekre kell vetnünk. Az érzékelhető világban csak olyan lényeket látunk, amelyek egyetlen hierarchiának négy fokozatát képviselik, vagyis az ásvány-, növény-, állat- és embervilágot. Az ember fölött láthatatlan lények világa kezdődik, amelyet bizonyos fokig olyan emberek érzékfeletti megismerése tud felkutatni, akik ezt a képességüket kifejlesztették. Ezúton az érzékfeletti láthatatlan világ olyan hatalmaihoz és lényeihez emelkedünk fel, akik a Földön található négy fokozat folytatását képezik.

Mindnyájan tudják, hogy ezeknek a világoknak az ismerete és az erre vonatkozó kutatások nem a mi korunkban léptek be az emberi fejlődés menetébe. Van valami, amit úgy nevezhetnénk, hogy ősi világbölcsesség. Mert mindaz, amit az ember kifürkészhet, amit tudhat és megismerhet, az eszmék és fogalmak, amelyeket megszerezhet és mindaz, amit mint tisztánlátó imaginációt, inspirációt és intuíciót elérhet, mindezt, mondhatnánk, csak mások nyomán éli át, már előbb átélték és előbb tudták az ember felett álló lények. Ha szabad egy triviális hasonlattal élni, azt mondhatjuk: Az órásmesterben először az óra eszméje, az óra gondolata van meg, eszerint készíti el azután az órát. Az óra tehát az órásmesternek már előbb meglévő gondolatai szerint készül el. Utólag aztán valaki szétszedheti az órát, elemezheti és tanulmányozhatja, hogy az órásmesternek milyen gondolatai alapján jött létre. Az ilyen ember utólag ismét végiggondolhatja az órásmester gondolatait.

Fejlődésünk mai fokán valóban csak ilyen kapcsolatban állhatunk az ősi világbölcsességgel, a felettünk álló szellemi lényekkel. Mert ők voltak azok, akiknek eredetileg imaginációjuk, inspirációjuk és intuíciójuk volt, az ő eszméik és gondolataik szerint jött létre a bennünket környező világ. Az ember megtalálja ezeket az eszméket és gondolatokat a világban, és ha felemelkedik a szellemi látó észleléshez, akkor megtalálja azokat az imaginációkat, inspirációkat és intuíciókat is, amelyekkel ismét behatolhat a szellemi lények világába. Azt mondhatjuk tehát, hogy mielőtt világunk létrejött volna, már megvolt az a bölcsesség, amiről most szólni akarunk. Ez a bölcsesség a világ terve.

Milyen messze kell visszamennünk, hogy megközelítsük ezt az ősi világbölcsességet, és mégis megmaradjunk a valóság határain belül? Valamely nagy tanító történelmi korszakába kell visszamennünk? Kétségtelenül sokat tanulhatunk abból, ha visszatérünk valamelyik történelmi korba és az akkori nagy tanítók tanítványául szegődünk. De hogy az ősi bölcsesség igazi, legmagasabb formájával találkozzunk, ahhoz olyan időkbe kell visszamennünk, amikor még nem volt látható Föld, nem volt meg az érzékeink számára körülöttünk létező világ: mert hiszen a világ ebből a bölcsességből keletkezett.

Később azonban az embert is részesítették az isteni-szellemi lények ebben a bölcsességben, amely szerint a világot létrehozták. Az ember képessé vált arra, hogy utólag lássa, felfogja azokat a gondolatokat, amelyek alapján az Istenek a világot teremtették. Ez az ősi világbölcsesség, a Világteremtők bölcsessége, többszöri átalakulás után az önök közül sokak által már ismert módon jutott el a nagy atlantiszi korszak befejeztével, az Atlantisz utáni első kultúrkorszakban az ősi szent risikhez^[1], India nagy tanítóihoz.

A szent risiknél ez az ősi világbölcsesség a mai ember által alig felfogható formában jelent meg. Az ember gondolkodó és érzőképessége ugyanis nagyon megváltozott azóta, hogy India nagy tanítói az Atlantisz utáni első korszak embereit tanították. Ha ma elismételnénk azt, ami a szent risik szájából elhangzott, abból a legtöbb ember bárhol a világon csak összefüggéstelen szavakat hallana. Az Atlantisz utáni emberiségnek átadott bölcsesség megértéséhez egészen más megértő erőkre van szükség, mint amilyenekkel ma rendelkezünk. Mindaz, amit az ősi világbölcsességről szóló legszebb és legjobb könyvekben feljegyeztek, csak halvány visszhangja magának az ősi bölcsességnek, sok vonatkozásban már zavaros, elhomályosított bölcsesség. Bármilyen szépek és magasztosak is a Védák^[2], bármilyen szépen hangzanak Zarathusztra énekei és bármilyen nagyszerű nyelvezetbe öltöztették is az ősi egyiptomi bölcsességet - igazán nem csodálhatjuk őket eléggé - ami le van írva, az csak zavaros fényben mutatja meg Hermész nagy bölcsességét, Zarathusztra nagy bölcsességét^[3], vagy az ősi risik által hirdetett magasztos ismereteket.

Mégis fennmaradt az emberiség számára ez a magasztos bölcsesség és mindig megtalálható volt bizonyos szűk körökben, amelyek ezt a tudást, az úgynevezett. „szent titkokat” őrizték. Az indiai, perzsa, kaldeai és egyiptomi misztériumokban, a keresztény misztériumokban és így tovább, egészen napjainkig megőrizték az emberiség ősi világbölcsességét. A legutóbbi időkig csak ezekben a kis körökben élt a könyvekben nem található eleven bölcsesség. Bizonyos okokból, amelyek éppen ezeknek az előadásoknak a folyamán válhatnak nyilvánvalóvá, a mi időnkben érkezett el annak ideje, hogy amit a kis körökben így életben tartottak, az most már egyre szélesebb körben hozzáférhetővé váljék az emberek számára. Mert a szent risik ősi világbölcsessége nem apadt ki sohasem. Átfolyt a megfiatalító forráson abban az időben, amit korunk kezdeteként ismerünk. Ezt az ősi, isteni bölcsességet, melyet az emberiség hajdan kapott, tovább ápolták Zarathusztra és tanítványai, valamint a kaldeai és egyiptomi tanítók; de beleáradt a Mózes által kapott kinyilatkoztatásokba is és mintegy megújulva az élet forrásánál, teljesen új impulzussal lépett elő, mikor Krisztus megjelent a Földön. Ezáltal azonban olyan mély lett, annyira bensőséges jellegű, hogy csak fokozatosan tud újra beleáradni az emberiségbe. Látjuk tehát, hogy a kereszténység külső proklamálása óta az ősi világbölcsesség lassan, fokozatosan árad az emberiségbe, de még csak a kezdet kezdetén tart.

Üzenetei itt voltak, megtalálhatjuk őket az evangéliumokban és más keresztény írásokban, amelyek a szent risik bölcsességét tartalmazzák az élet forrásánál megújult formában. De hogyan érthették volna meg ezeket az üzeneteket kezdettől fogva, éppen abban a korban, amelyet a kereszténységnek kellett megtisztítania? Igen-igen keveset értettek meg az evangéliumok híradásából, csak fokozatosan fognak eljutni az evangéliumok a szélesebb körű megértéshez - sok tekintetben a még nagyobb fokú elhomályosodáshoz. Az emberiség széles körei számára ma éppen az evangéliumok a legnagyobb mértékben lepecsételt könyvek; csak a jövő fogja őket újra megérteni, ha fel tudja magát frissíteni az ősi világbölcsességgel. De azért nem mentek veszendőbe a keresztény kinyilatkoztatás mélyén rejlő kincsek, amelyek a keleti bölcsességgel közös kincsek, csak új erőkből születtek újjá. Ismét kis körökben őrizték őket, amelyek folytatását aztán megtaláljuk a különböző misztériumtársaságokban, mint pl. a Szt. Grál Testvériségben, végül pedig a Rózsakeresztesek Testvériségében. Az igazság kincseit itt megőrizték, de csak azok számára tették hozzáférhetővé, akik szigorú próbákkal készítették elő magukat arra, hogy befogadják ezt az eleven bölcsességet. Így hát a keleti és nyugati bölcsesség kincsei korunk kezdete óta évszázadokon át szinte hozzáférhetetlenek voltak az emberek többsége számára. Kis részük kiszivárgott itt-ott a külvilágba, de legnagyobb részük az új misztériumok titka maradt.

Azután eljött az az idő, amikor az ősi bölcsesség tartalmáról már szabad volt a nagyobb tömegek számára is érthető nyelven szólni. A XIX. sz. utolsó harmada óta már kevésbé burkolt formában beszélhetünk az ősi bölcsességről. Történtek bizonyos dolgok a szellemi világban, s ezek következtében a misztériumok őrzői számára lehetővé vált, hogy az ősi bölcsesség egy részét szélesebb körökhöz is eljuttassák. Önök mindnyájan ismerik a teozófia kibontakozásának történetét^[4]; tudják, hogy a jeget úgyszólván az törte meg, hogy bizonyos igazságokat hoztak nyilvánosságra - olyan módon, amit itt most nem szükséges leírnom - az úgynevezett Dzyan Strófákban^[5]. A „Titkos tanok” Dzyan Strófái valóban a legmélyebb és legjelentékenyebb bölcsességet tartalmazzák; sok mindent tartalmaznak abból, ami a szent risik tanításaiból ered és Kelet bölcsességén keresztül áradt lefelé. Sok olyat is tartalmaznak, ami a keresztény megújulás után átkerült nyugatra, Európába. Mert Dzyan Strófái nemcsak olyan bölcsességet tartalmaznak, amelyet csupán keleten őriztek meg, hanem sok olyat is, ami fényesen világított korunk évszázadain át - a középkoron át - a nyugati misztérium-iskolákban. Sok mindent, ami a Dzyan Strófákban található, csak fokozatosan fognak teljes mélységükben megérteni. Olyan bölcsességet tartalmaznak, amelyet ma még nem érthetnek meg a Teozófiai Társaság szélesebb körei sem, mert mélységei a jelenkor ezoterikus képességeivel nem fürkészhetők ki. Általában reménytelen feladat exoterikus képességekkel napfényre hozni ennek a jelentős világnak mélyen rejlő kincseit.

Amikor aztán így az első jég megtört, eljött annak is az ideje, hogy a nyugati okkultizmus forrásai alapján lehetett beszélni. Ez az okkultizmus tulajdonképpen nem más, mint a keleti okkultizmus folytatása olyan formában, ahogy az a szellemi és fizikai élet összes körülményeit figyelembe véve továbbplántálódott. Most annak az élő okkultizmusnak a forrásai alapján is beszélhetünk, amit hűségesen megőriztek a rózsakeresztes misztériumokban. Nincs olyan keleti bölcsesség, ami ne áramlott volna bele a nyugati okkultizmusba. A rózsakeresztesek tanításaiban és kutatásaiban valóban mindent megtalálunk, amit a Kelet nagy bölcsei valaha is megőriztek. A nyugati bölcsességből nem hiányzik semmi sem abból, amit a Kelet bölcsességéből megtudhatunk. Csak egyetlen különbség van köztük, ha már különbségről akarunk beszélni, s ez az, hogy a nyugati bölcsességnek össze kell fognia az összes keleti tanítást, az egész keleti bölcsességet, az összes keleti kutatást, és anélkül, hogy ezekből bármit is veszendőbe hagyna menni, be kell őket világítania azzal a fénnyel, melyet a Krisztus-impulzus gyújtott fel az emberiségben. Ne mondja senki, ha a nyugati okkultizmusról beszél - ami bizonyos tekintetben. az emberi szem számára láthatatlan, rejtett nyugati risiktől származik - hogy csak egy szemernyi is hiányzik belőle mindabból, amit a keleti okkultizmus tartalmaz. Semmi, de semmi sem hiányzik belőle. Egyszerűen csak mindent meg kellett újítania a Krisztus-impulzus megfiatalító forrásában. Annak a nagy bölcsességnek, amelyet a szent risik nyilatkoztattak ki először az ember feletti világokról, az ember feletti létről, újra fel kell hangzania azokban a közlésekben, amelyek a szellemi hierarchiákról szólnak és visszfényükről a fizikai világban. Mint ahogy az euklideszi^[6] geometria sem változott meg azáltal, hogy az új emberi képességek segítségével tanítják és tanulják, ugyanúgy a szent risik bölcsessége sem változott, bár most már a Krisztus-impulzus által felgyújtott új képességek révén tanítják és szerzik meg. Így sok mindent, ami a szellemi világokról elmondható, keleti bölcsességnek nevezhetünk. Nem szabad, hogy félreértsük ezeket a dolgokat, bár a félreértés nagyon is kézenfekvő.

Akik nem akarnak eljutni a félreértésektől a megértéshez, könnyen félremagyarázhatnak például valamit, ami tegnap a nyilvános előadáson^[7] hangzott el. Lehettek ott olyanok - ezt a teljesebb megértés kedvéért említem - akik nem akarnak eljutni a dolgok pontos megértéséhez, és ezek azt mondhatnák: „Tegnap Buddha úgynevezett szent igazságairól^[8] beszéltél. Azt mondtad, hogy Buddha az élet és az élet szenvedéseinek szent igazságait tanította, ezeket nyilatkoztatta ki. Azt mondta, hogy a születés szenvedés, a betegség szenvedés, az öregség szenvedés, a halál szenvedés; ha az ember elszakadt azoktól, akiket vagy amiket szeret, az szenvedés, ha nem egyesülhet azzal, amit szeret, ha nem kaphatja meg azt, amire vágyik, az szenvedés. Azt is mondtad, hogy figyeljük meg a Krisztus utáni időket és azokat, akik valóban megértették Krisztus impulzusát, s meg fogjuk látni, hogy Buddhának az élet szenvedéseiről szóló régi igazságai kezdtek veszíteni érvényességükből, mert Krisztus impulzusa teremtett valamit, ami gyógyítóan hatott az élet szenvedéseire.”

„Azt mondtad, Buddha azt tanította, hogy a születés szenvedés, de aki igazán megérti Krisztust, azt feleli erre, hogy a születéssel olyan életbe lépünk be, melyet Krisztussal osztunk meg és az, hogy megosztjuk vele, megszünteti az élet szenvedéseit; a Krisztus-impulzus gyógyító ereje megszünteti a betegséget. Betegség, halál már nem szenvedés azok számára, akik helyesen értik meg Krisztust. Erre azonban azt mondhatná valaki: ez mind szép, de megmutathatom neked, hogy ugyanazok a mondatok, melyek Buddha szent írásaiban vannak, megtalálhatók az evangéliumokban is. Az evangéliumokból is kimutathatjuk, hogy az élet, a betegség, stb. szenvedés. Így hát felületes szemlélettel azt mondhatnánk, hogy bár birtokunkban vannak ezek a modern vallásos okmányok, de tartalmuk már megtalálható a buddhizmusban, tehát nincsen haladás, nincsen fejlődés a vallásokban: minden vallás ugyanazt tartalmazza. Te azonban haladásról beszéltél, és azt mondtad, hogy a buddhizmus ősi szent igazságai már elvesztették érvényüket a kereszténység következtében.”

Ha valaki erre a következtetésre jut abból, ami ott elhangzott, akkor a legsúlyosabb félreértés áldozata, mert ez nem hangzott el. A fentiek valóban mind elhangzottak, kivéve az utolsó mondatot. Az ilyen szubtilis dolgokban fontos, hogy eljussunk a dolgok pontos megértéséhez. A fanatikus sohasem értheti meg pontosan a dolgokat, ezt csak a tárgyilagos ember tudja megtenni.

Aki a rózsakeresztes bölcsesség és kutatás forrásaiból merít, amikor szól, az sohasem fogja támadni a nagy Buddha szent írásainak tartalmát, és azt sem fogja állítani, hogy bármi ne volna bennük igaz. Aki a rózsakeresztes források alapján szól, az nem tagadja, hanem osztja Buddha és az egész keleti bölcsesség meggyőződését. Azt mondja: az, amit te, nagy Buddha, megvilágosodásod révén bensőleg láttál az élet szenvedéseinek nagy igazságáról, az minden részletében igaz. Semmit sem vehetünk el belőle, mert minden igaz benne. De éppen mert minden érvényes belőle, mert igaz, amit Buddha mondott, hogy a születés szenvedés, a betegség szenvedés, az öregkor szenvedés, a halál szenvedés, éppen ezért hatalmas és hatásos orvosság számunkra Krisztus impulzusa, mert ez az, ami megszünteti a szenvedéseket, amelyek valóban jelen vannak, amíg egy hatalmas impulzus fölébük nem emeli a világot.

Miért hatott Krisztus? Mert Buddha az igazságot hirdette. Az emberiségnek szüksége volt arra, hogy lefelé vezessék a szellemi magasságokból, ahol az ősi világbölcsesség legtisztább formájában működött. Az emberiséget el kellett vezetni a függetlenséghez, le a fizikai létbe, s ennek következtében az élet és betegség szenvedéssé vált. De a fejlődés folyamán ezekre a. cáfolhatatlan tényekre meg kellett jelennie a hatásos orvosságnak. Tagad-e valamely valóságot az, aki azt mondja: amit erről a. valóságról állítanak az igaz, de ugyanakkor megkaptuk az orvosságot, amely azokat a tényeket, amelyeket ez az igazság kifejez, egészséges irányban fejleszti tovább. A lét magas régióiban, a szellemi hierarchiák szféráiban szó sincs már a kereszténységgel ellentétes buddhizmusról, vagy a buddhizmussal ellentétes kereszténységről, ott Buddha Krisztusnak, Krisztus pedig Buddhának nyújtja kezét.

Aki nem ismeri el az emberi fejlődést, az ember felemelkedését, az nem ismeri el a Föld fejlődése során véghezvitt legszellemibb tettet, Krisztus tettét sem. Így hát semmi sincs, amit tagadnánk Kelet bölcsességéből, amely oly hosszú időn át hozta le nekünk a szent risik bölcsességét, s ezzel együtt az ősi világbölcsességet; de ez alatt a hosszú-hosszú idő alatt, míg a bölcsesség egyre áradt az emberiségbe, az emberek nagy tömegei, akik nem juthattak el a misztériumi forrásokhoz, egyre nehezebben tudtak megegyezésre jutni ezzel a bölcsességgel kapcsolatban. Éppen a megegyezés vált egyre nehezebbé.

A régi atlantiszi időkben, a nagy katasztrófa előtt, amikor az emberiség még tömegesen rendelkezett tompa tisztánlátó erőkkel, ha felnéztek, ha pillantásukat az égi térségek, a szellemi hierarchiák felé fordították, másként láttak mindent, mint később, amikor már megszűnt ez a tisztánlátás és a fizikai szem az égben pusztán a fizikai teret kezdte látni. Az atlantiszi katasztrófa előtt merő képtelenség lett volna az égitestekről, mint a térben szétszórt testekről beszélni, ahogy ezt ma tesszük. Ha a tisztánlátó szem feltekintett az égi térségekbe, ott a szellemi világot észlelte. Nem lett volna értelme azokban az időkben Merkúrról, Neptunról vagy Szaturnuszról úgy beszélni, ahogy a mai asztronómia beszél róluk, mert ha a mai asztronómia a világűrről és annak tartalmáról beszél, csak arra támaszkodik, amit a fizikai szem lát, ha feltekint az égi térségekre. Nem így volt ez a tisztánlátó emberiségnél a régi atlantiszi időkben, mert akkor, ha felnéztek, nem fizikailag körülhatárolt fénylő csillagokat láttak. Amit a fizikai szem ma lát, csak külső kifejezése annak a szellemi valóságnak, amit akkor láttak. Ha ma a fizikai szem feltekint - mondjuk távcsővel - arra a helyre az égen, ahol a Jupiter áll, akkor egy fizikai gömböt lát, amelyet holdak vesznek körül. Ezt látja a mai fizikai szem. De mit észlelt a régi atlantiszi ember, ha szellemi látásával felnézett ugyanarra a pontra, ahova ma az ember fizikai szemével tekint?

Amit a mai fizikai szem lát, azt éppoly kevéssé látta volna a régi atlantiszi szem, mint ahogy az önök mai fizikai szeme sem látja élesen magát a fényforrást a sűrű őszi ködben. Ilyenkor a fényt bizonyosfajta ködös aura veszi körül és eltűnik a körülötte formálódó színes gyűrűkben. Ugyanígy az atlantisziak sem a Jupitert, a fizikai planétát látták volna, hanem azt, ami még mindig kapcsolatban áll a Jupiterrel, de az emberi lények számára ma már nem észlelhető: az auráját, azokat a szellemi lényeket, akiknek a fizikai planéta csupán külső kifejeződése. Az atlantiszi katasztrófa előtt az ember szellemi szeme bejárta a világmindenség térségeit és mindenütt szellemiséget észlelt. Abban az időben csak erről a szellemiségről lehetett beszélni. Értelmetlenség lett volna fizikai csillagokról beszélni az emberi fejlődésnek azon a fokán, amikor a fizikai szem még nem volt úgy nyitva, mint ma. Kinéztek a világűrbe, és szellemi lényeket láttak, szellemi hierarchiákat. Tehát lényeket láttak.

A következő hasonlat segít megérteni a fejlődés további menetét. Képzeljük el, hogy kilépünk a sűrű ködbe. Nem látunk minden egyes különálló fényt, mindent befátyoloz egy ködös aura. Azután a köd felszáll, és fizikailag láthatóvá válnak az egyes fények. Az aurák viszont már nem láthatók. Ez csak egy hasonlatként szolgáló fizikai folyamat. A Jupiterrel azonban úgy állt a dolog, hogy régen a szem a Jupiter auráját látta, és az aurában azokat a szellemi lényeket, akik fejlődési fokuk következtében a Jupiterhez tartoztak. Az emberiség azután kifejlesztette fizikai látóképességét. Az aura megmaradt, de az emberek már nem látták; fizikai központja viszont fokozatosan egyre tisztábban láthatóvá vált. Elveszett a hozzá tartozó szellemi rész és láthatóvá vált az, ami testi benne. A csillagokat körülvevő szellemiségre, a csillagok körül lévő lényekre vonatkozó tudást a szent misztériumok őrizték meg. Erről a tudásról beszélt az összes szent risi. Amikor az emberiség már csak fizikai látásra volt képes, a szent risik szellemi atmoszférákról beszéltek. A térben szétszórt kozmikus testek szellemi lakóiról.

Gondoljuk meg, hogy mi következett ebből. A tudás szentélyeiben az égitesteket körülvevő szellemi lényekről volt szó. Kint a világban, ahol az érzéki szem egyre élesebbé vált, mindinkább csupán a sűrű fizikai anyagról beszéltek. Ha a szent risik kiejtették volna ezt a szót, hogy „Merkúr” - valójában sohasem használták ezt a szót, de hadd használjuk most, hogy megértessük magunkat - vajon a fizikai égitestre gondoltak volna? Nem. Még a régi görögök sem a fizikai planétát, hanem inkább az ott lakó szellemi lények összességét értették alatta, ha Merkúrról beszéltek. Amikor a megismerés szentélyeiben kiejtették a „Merkúr” szót, ez szellemi világokra, szellemi lényekre vonatkozott. Amikor a misztériumi tanítók tanítványai - ki-ki a saját nyelvén - a Holdról, Merkúrról, Vénuszról, Napról, Marsról, Jupiterről és Szaturnuszról beszélt, akkor szellemi lények rangsoráról volt szó. Aki ezeket a szavakat a mai értelemben használja, a fizikai égitestek megjelölésére, az annak, amit Hold, Merkúr, Vénusz, stb. alatt eredetileg értettek, csak a legdurvább részét jelöli meg. Éppen a lényeget hagyja ki.

A hajdani idők bölcs tanítója kiejtette ezt a szót, hogy „Hold”, s ezzel egy hatalmas szellemi birodalom képzetét idézte fel. Amikor az égen rámutatott arra a pontra, ahol a Hold állt, tudatában volt annak, hogy a szellemi hierarchiák legalacsonyabb fokozata lakik ott. De az az ember, aki növekvő érzékszervi észlelése folytán messze távolodott ettől a szellemi szemlélettől, felnézett és csak a fizikai Holdat látta, amelyet aztán „Hold”-nak nevezett. Ugyanaz a szó szolgált kétféle dolog kifejezésére, amelyek összetartoztak ugyan, de teljesen különböző képzeteket hívtak életre az emberi lélekben. Ugyanígy volt ez, ha a megismerési helyek bölcsei a Merkúrra, Napra, Marsra, stb. pillantottak fel. A szellemi áramlat szavai egészen mást jelentettek, mint a. materialista áramlat szavai.

A két áramlat egyre inkább különvált az emberiségben. Azok a szavak, amelyek később a külső égitestek megjelölésére szolgáltak, korábban a misztériumokban mindig szellemi birodalmakra, szellemi birodalmak rangsoraira vonatkoztak. A külső világ viszont mindig valami anyagit értett alattuk. Olyan tény ez, amely még arra a mai mitológiára is érvényes - szándékosan használom ezt a szót - amit modern asztronómiának nevezünk. A szellemtudomány elismeri minden mitológia teljes értékét, így hát értékeli a modern asztronómiának nevezett mitológiát is, amely nem lát mást, mint fizikai égitestekkel megtöltött teret. Annak számára, aki valóban ismeri a dolgokat, ez a modern mitológia csak az összes mitológiák egyik fázisa. Egyenes vonal húzódik ezeken a mitológiákon át a régi európai népek istenekről, csillagokról, világokról szóló mondáitól, a görögök és rómaiak mitológiájától, a középkor homályos mítoszaitól a mindenképpen megfelelő és teljes csodálatunkat megérdemlő Kopernikusz, Kepler és Galilei^[9] által megteremtett mítoszokhoz. Eljön majd az az idő, amikor azt fogják mondani erről a modern mitológiáról: „Voltak valaha olyan emberek, akik helyesnek tartották, hogy egy materiális Napot egy ellipszis középpontjába helyezzenek, amelyek körül elliptikus pályákon planéták keringenek, és különbözőképpen forognak. Megszerkesztettek maguknak egy kozmikus világrendszert, mint ahogy ezt már az előző korok is megtették. De ma már tudjuk - ezt persze a jövő kor embere fogja majd mondani - hogy mindez csupán mese és monda.”

Igen, ez az idő is el fog jönni, bármennyire lenézi is a modern ember a régi mitológiákat és csak a sajátjára esküszik, s ha mégoly abszurdnak tartja is, hogy kopernikuszi mitológiáról beszéljünk. De éppen ebből értjük majd meg, mennyire különbözőképpen értelmezték a szavakat az idők folyamán.

Az ősi kozmikus bölcsesség mindezek ellenére tovább terjedt, folytatódott. Exoterikusan mind kevésbé és kevésbé vált érthetővé, mert egyre inkább materialista módon értelmezték, egyre kevésbé látták meg azt, ami szellemi benne. Hogy az emberiség, el ne veszítse teljesen kapcsolatát az ősi szellemi bölcsességgel, az ősi bölcsesség megújulásának idején, vagyis korunk kezdetén, ismét határozottan rá kellett mutatni arra, hogy ahova a fizikai szem feltekint, és fizikai szem lévén, csak fizikaiságot lát, ott szellem tölti be a teret. Szent Pál legbensőbb tanítványa, Dionysos Aeropagita^[10], világosan hirdette Athénben, hogy nemcsak anyag van kint az űrben, hanem ha a lélek felemelkedik a világlét térségeibe, akkor ott szellemi lényeket is talál, akik a fejlődésben az ember felett állnak.

Dionysos más kifejezéseket használt, mint amit előtte használtak, mert a régi szavakat már mindenki csak materiálisan értelmezte volna. A risik szellemi hierarchiákról beszéltek és ugyanazt értették alatta, amit még a görög és római bölcsesség is kifejezett, mikor a Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz világára utalt. Dionysos, Szent Pál tanítványa, ugyanazokra a világokra gondolt, mint a risik, csak határozottan hangsúlyozta, hogy szellemi világokról van szó és olyan szavakat választott, amelyekről tudta, hogy szellemileg fogják értelmezni, vagyis: angyalok, arkangyalok, archék, exuziák, dünamiszok, küriotészek, trónok, kerubok, szeráfok. De az emberiség ismét teljesen elfelejtette, amit hajdan tudott. Ha meglátták volna az összefüggést aközött, amit Dionysos Aeropagita és amit a risik láttak, tudták volna, hogy amit a risik Holdnak neveznek és ami más misztériumokban az angyalok birodalma, az egy és ugyanazon dologra vonatkozik. Ha egyrészt azt a szót hallották volna, hogy „Merkúr”, másrészt azt, hogy „arkangyal”, tudták volna, hogy egyet jelentenek. „Archék” és „Vénusz” ugyanarra a világra vonatkozik, éppúgy, mint „Nap” és „exuziák”. A „Mars” szó hallatára úgy érezték volna, hogy a dünamiszokhoz emelkednek fel. A Jupiter szó a dionysosi iskolában a küriotészeknek felel meg, a Szaturnusz pedig a trónoknak.

De szélesebb körökben ezt már nem tudták, nem tudhatták. Az egyik oldalon volt az anyagi dolgok tudománya, amely egyre inkább materiálissá vált. Ez megtartotta a régi elnevezéseket, amelyek egykor szellemi valóságot jelentettek, de az anyagra vonatkoztatták őket. A másik oldalon megvolt a szellemi élet, amely szellemi lényekről, angyalokról, arkangyalokról, stb. beszélt, de elvesztette kapcsolatát ezeknek a szellemi lényeknek fizikai kifejezéseivel. Így láthatjuk, hogyan hatolt be az ősi bölcsesség Dionysoson keresztül a Szent Pál által alapított iskolába, és csak arra van szükség, hogy az újonnan alapított tudományt a múlt szellemi impulzusával hassuk át. A szellemtudomány vagy antropozófia feladata, hogy újra összekapcsolja a fizikaiságot a szellemiséggel, a földi világot a szellemi hierarchiákkal. Akik nem tudják, hogy honnan erednek tulajdonképpen a külső, érzékelhető világra vonatkozó képzeteink, azok számára a tudás másik, szellemi aspektusa érthetetlen marad.

Ez különösen feltűnő, ha olyan írásokkal foglalkozunk, amelyek az ősi világbölcsességből keletkeztek, s bár a kozmikus bölcsességnek csak halvány visszhangját tartalmazzák, mégis csak ennek a bölcsességnek segítségével érthetők meg igazán. Hogy példával szolgáljunk az ősi világbölcsességből származó írások megértésével kapcsolatos nehézségekre, nézzünk meg egy részt az isteni dalból, a Bhagavad Gitából^[11], ami mélyen belevilágít az emberi életnek a hierarchiákkal való összefüggésébe. Ez a rész a 8. fejezetben található és a 23. verssel kezdődik:

„Meg fogom neked magyarázni, ó igazságkereső ember, hogy a magasztos szellemek milyen körülmények között haladnak át a halál kapuján, hogy újraszülessenek, vagy sem. Azt mondom neked: figyeld a tüzet, a nappalt, a növekvő Hold idejét, valamint a Nap növekvő fényének hónapjait. Akik ekkor halnak meg, a halál kapuján át Brahmába jutnak. De azok, akik a füst jelében, éjszaka távoznak, a fogyó Hold idején, a Nap fénye csökkenésének napjaiban, azok a Hold fényébe lépnek be a halál kapuján át, és ismét visszatérnek a földi világba.”

A Bhagavad Gitának ez a részlete azt mondja, hogy az emberi lény aszerint halad előre, aszerint születik újra, hogy a fény jelében hal-e meg, nappal, a növekvő Holdnál, az alatt a félév alatt, mikor a Nap magasan áll az égen, vagy a füst jelében, éjszaka, a fogyó Holdnál, amikor a Nap alacsonyan áll. Ezt mondja, ez a materiális értelme. Akik a tűz jelében, nappal, a növekvő Holdnál lépik át a halál kapuját, mikor a Nap magasan áll az égen, azokról azt mondja, hogy nem kell többé visszatérniük. Azokról azonban, akik a füst jelében, éjszaka, fogyó Hold és a Nap alacsony állása idején halnak meg, azt mondja, hogy képtelenek felemelkedni a brahmai magasságokba, csak a Hold magasságáig jutnak el, és újra vissza kell térniük.

Kelet isteni dalának ez a részlete a legnagyobb nehézségeket okozza mindazoknak, akik az exoterikus élet keretein belül akarják megmagyarázni. Csak úgy magyarázható meg, ha a szellemi megismerés fényével világítjuk meg; azzal a fénnyel, amelyből tulajdonképpen született, s amely tovább fénylett a misztériumiskolákban, megfiatalodott a kereszténység által és megvilágítja azt a kapcsolatot, amely a Hold és az angyalok, a Merkúr és az arkangyalok, a Vénusz és az archék, stb. között fennáll. Ennek a fénynek a. segítségével meg fogjuk találni az ilyen részekhez a kulcsot, mint amilyet példának választottunk. Az isteni dal, a Bhagavad Gita e részének magyarázata - ami exoterikusan lehetetlen volna - lesz a kiindulópontunk ma este, és ha már megtaláltuk a kulcsát, akkor felemelkedhetünk a szellemi hierarchiákhoz.

[1] Lásd: „A szellemtudomány körvonalai” (GA 13)

[2] védák (azaz: a szent tudás) a hinduk legrégebbi szanszkrit nyelvű vallásos iratainak összessége, amelyeknek érzékfeletti eredetet tulajdonítanak. Terjedelmes írásos anyagról van szó, amelyet sokáig csak szóban adtak tovább. Négy gyűjteményt különböztetnek meg, ezeket általában egyszerűen a „négy védának” nevezik.

[3] Lásd: A szellemtudomány nagy kérdései c. ciklust (GA 60)

[4] v.ö.: „Az antropozófiai mozgalom története és feltételei az Antropozófiai Társasághoz fűződő viszonyában” (GA 258)

[5] lásd H.P.Blavatsky: „The Secret Doctrine: The synthesis of science, religion and philosophhy”. London, New York, Madras 1893.

[6] Euklides „A geometria atyja” Kr.e. 300 körül élt Alexandriában.

[7] „A spirituális ökönomia elve” Köln, 1909 április 11. (GA 109/111)

[8] Lásd a Buddháról szóló előadást „A szellemtudomány válaszai az élet nagy kérdéseire” c. ciklusban (GA 60), valamint Hermann Beckh: „Buddha és tanítása” c. könyvét Stuttgart, 1958.

[9] Nikolaus Kopernikus (1473-1543), Johannes Kepler (1571-1630), Galileo Galilei (1564-1642)

[10] Dionysios Aeropagitát íz Apostolok Cselekedetei (17/34) mint Pál apostol tanítvány említi. Neve alatt jelentek meg az V. század végén Szíriában „Az égi hierarchiákról” és „Az egyházi hierarchiáról” című írások, amelyeket Scotus Eriugena fordított le görögből latinra a IX. században.

[11] A magasztos éneke. A Mahábhárata VI. könyvében található hindu tanköltemény. Lásd Rudolf Steiner: „A Bhagavad Gita és a Pál-levelek” c. előadásait, valamint „A Bhagavad Gita okkult alapjai” c. ciklust (GA 142 és 146)