"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban (2)

2. --

[A tűzről szóló keleti tanítás. A Bhagavad Gita mondásának értelmezése.]

Düsseldorf, 1909. április 12. este

Azok a tanítások, amelyeket a szent risik az Atlantisz utáni első korszakban hirdettek, a lét szellemi forrásaiból fakadtak. Ennek a tanításnak, ennek a kutatásnak legfőbb jelentősége abban rejlik, hogy mélyen behatolt a természeti folyamatokba és felfedezte az alapjukat képező aktív szellemi princípiumokat. Alapjában véve állandóan szellemi történések és lények vesznek bennünket körül. A fizikai jelenségek csak a szellemi tények kifejeződései, és az anyagi formában megjelenő dolgok nem egyebek, mint a szellemi lények külső burkai. Amikor tehát az ősi, isteni tanítások a környezetünkben lévő jelenségekről beszéltek, különösen hangsúlyozták azt, ami számukra az embert környező jelenségek közül a legfontosabb volt: a tüzet. Mindannak a magyarázatában, ami Földünkön történt, központi szerepet kapott a tűznek szellemi tanulmányozása. Ha meg akarjuk érteni a tűzről szóló keleti tanításokat, amelyek rendkívül jelentősek voltak a régi időkben minden megismerés, sőt maga az élet számára is, meg kell vizsgálnunk, hogy milyennek tekintette a természet többi objektumait és jelenségeit az az ősrégi tanítás, mely még a mai szellemtudományban is teljes mértékben érvényes.

Ezekben a régi időkben mindazt, ami az embert a fizikai világban körülveszi, az úgynevezett. négy elemre vezették vissza. Ezt a négy elemet a modern materialista tudomány ma már nem ismeri el. Tudják, hogy ez a négy elem a föld, a víz, a levegő és a tűz. De a „föld” szó alatt a szellemtudomány nem azt értette, amit ez a szó ma jelent. A „föld” az anyagi lét bizonyos állapotát jelentette, a szilárd állapotot. A szellemtudományban mindazt, amit ma szilárdnak hívunk, „földszerű”-nek nevezték. Mindegy, hogy a szántóföld rögéről, egy kristályról, egy ólom- vagy aranyrögről vagy bármi más szilárd természetű dologról volt is szó, mindazt, ami szilárd halmazállapotú, azt „föld”-nek hívták. Ugyanígy minden folyékony elemet, nemcsak a mai vizet, „vizes”-nek vagy „víz”-nek neveztek. Ha például a vasat tűzzel megolvasztjuk úgy, hogy folyékonnyá válik, a szellemtudomány ebben az állapotában „víz”-nek hívja. Minden folyékony állapotú fémet „víz”-nek neveztek. És mindazt, amit légneműnek hívunk, tehát azt a halmazállapotot, melyet ma gázneműnek is nevezünk, „levegő”-nek nevezték függetlenül attól, hogy milyen anyagról, oxigénről, hidrogénről vagy valami más gázról volt szó.

A tüzet tekintették a negyedik elemnek. Akik emlékeznek az elemi fizikára, tudják, hogy a modern tudomány nem tekinti a tüzet összehasonlíthatónak a földdel, a vízzel vagy a levegővel. A tüzet a modern fizika a mozgás egy állapotának tekinti. A szellemtudomány számára a hő vagy tűz valami olyasmi, aminek még a levegőnél is finomabb anyagisága van. Mint ahogy a föld vagy szilárd állapot átalakítható folyékony állapottá, a szellemtudomány szerint a légnemű fokozatosan átalakulhat „tűz” állapotúvá. A tűz olyan finom elem, hogy áthatja az összes többi elemet. Áthatja a „levegőt” és ezzel felmelegíti; ugyanígy van ez a „vízzel” és a „földdel” is. Míg a másik három elem elkülönül egymástól, a tűzelemnek az a tulajdonsága, hogy mindent áthat.

A régi és a modern szellemtudomány megegyezik abban, hogy van még egy ennél fontosabb különbség is egyrészt a föld, víz és levegő, másrészt a tűz vagy hő között. Hogyan ismerjük meg a földet, vagyis azt, ami szilárd? Úgy, hogy megérintjük: és tapasztaljuk az ellenállását. Ugyanez vonatkozik a vízre, bár ez könnyebben enged, kisebb ellenállást fejt ki. Mindenesetre úgy érzékeljük, mint egy rajtunk kívül álló ellenállást. Ez fennáll a levegő elemmel kapcsolatban is. Ezt is csak külsőleg ismerjük meg. Nem így van ez a hővel. Itt egy olyan szempontot kell hangsúlyoznunk, amit a modern szemlélet nem tart fontosnak, de amit fontosnak kell tartanunk, ha a lét valódi rejtélyeit akarjuk kikutatni. A meleget érzékelhetjük anélkül, hogy kívülről megérintenénk. Ez a lényeges. Ha megérintünk egy bizonyos hőfokú tárgyat, akkor ugyanúgy veszünk tudomást arról, mint a többi három elemről. De a hőt saját szervezetünkben is érezzük. Azért hangsúlyozta a régi hindu bölcsesség, hogy a földet, a vizet és a levegőt csak a külső világban érzékeljük, a hő az első elem, amit bensőleg is észlelhetünk. A hőnek vagy tűznek két oldala van: egy külső oldala, mely akkor mutatkozik meg, amikor külsőleg érzékeljük, és egy belső oldala, amelyet saját hőállapotunkkal kapcsolatban érzünk. Valóban érezzük belső hőállapotunkat: fázunk vagy melegünk van, viszont kevéssé törődünk a szervezetünkben lévő gáznemű, folyékony vagy szilárd elemekkel, vagyis a bennünk lévő levegővel, vízzel és földdel. Csak a hőelemben kezdjük magunkat érezni.

A hőelemnek tehát van egy belső és egy külső oldala. Ezért hirdeti a régi és modern szellemtudomány egyaránt, hogy a hő illetve a tűz az első lépcsőfok az anyag lélekké válásánál. Mert a szó szoros értelmében beszélhetünk egy külső tűzről, amelyet úgy érzékelünk, mint a többi elemet, és egy bennünk lévő, belső lelki tűzről.

A szellemtudományban a tűz mindig híd volt a külső anyagi világ és az ember csak belsőleg érzékelhető lelki világa között. A tűz vagy hő mindig a természet megfigyelésének központjában állt, mert a tűz az a kapu, amelyen át a külső világból a belső világba hatolunk. Valóban olyan, mint egy ajtó, amely előtt megállhatunk, láthatjuk kívülről, kinyithatjuk és belülről is megnézhetjük. - Ez a tűz igazi helye a természeti jelenségek között. Megérintünk egy külső tárgyat és megismerjük a tüzet, amint kívülről áramlik felénk, ugyanúgy, mint a másik három elem; észleljük belső melegünket, s ezt valami olyasminek érezzük, ami hozzánk tartozik: a kapun belül állunk, belépünk a lelki világba. Így szólt a tűzről szóló tudomány. Ezért látták a tűzben azt, ami a lelki és anyagi létet egybefonja.

Nézzünk most egy egyszerű leckét az ősi emberi bölcsességből. A múlt tanítója így szólt: Figyelj meg egy égő tárgyat, amint a tűz elemészti. Két dolgot látsz ezen az égő tárgyon. Az egyiket a régi időkben „füst”-nek nevezték, és még ma is így hívhatjuk, a másikat „fény”-nek. Mert ez a két természeti jelenség lép fel, ha egy tárgyat megemészt a tűz: egyrészt fény, másrészt füst. A szellemi látó a tüzet a füst és fény között állónak látta és azt mondta, hogy mindkettő a lángból születik.

Tisztában kell lennünk egy igen egyszerű, de nagyon fontos ténnyel a tűzből született fénnyel kapcsolatban. A 1egtöbb ember, ha megkérdezzük, látja-e a fényt, azt feleli, hogy természetesen látja. Pedig ez a válasz abszolút téves, mert a fizikai szem valójában nem látja a fényt. A fény révén látjuk a szilárd, cseppfolyós, gáznemű tárgyakat, de a fényt magát nem látjuk. Képzeljék el, hogy az egész világtért bevilágítja egy fény, amelynek forrása önök mögött van, úgyhogy nem láthatják, és önök a világűrbe tekintenek, aamelyet teljesen átvilágít ez a fény. Látnák a fényt? Egyáltalán semmit sem látnának. Csak akkor látnának valamit, ha egy tárgy kerülne a megvilágított térbe. A fény nem látható, csak a fény által megvilágított szilárd, cseppfolyós és gáznemű tárgyak. A fizikai fényt tehát egyáltalán nem látja a fizikai szem. Különösen világosan mutatkozik ez meg a tisztánlátó számára. A szellemtudomány ezért azt mondja, hogy a fény mindent láthatóvá tesz, de a fény maga nem látható. Fontos megállapítás, hogy a fény észlelhetetlen. Nem észlelhető külső érzékszerveinkkel. Észlelhetjük azt, ami szilárd, cseppfolyós és gáznemű, és mint utolsó elemet észlelhetjük még külsőleg a hőt vagy tüzet, de itt már elkezdődik a belső észlelés. Maga a fény már nem észlelhető külsőleg. Ha azt hiszik, hogy fényt látnak, amikor a Napba néznek, tévednek. Egy égő testet, égő anyagot látnak, amelyből a fény kiárad. Ha megvizsgálnák, látnák, hogy gáznemű, folyékony és földelemű anyagokkal van dolguk. Nem a fényt látják, hanem azt, ami ég.

Így a szellemtudomány szerint ha felfelé haladunk a földtől a vízen és a levegőn át a tűzhöz, majd a fényhez, akkor a láthatótól, a külsőleg észlelhetőtől eljutunk a láthatatlanhoz, az éterikus szellemi birodalomhoz. Azt is mondhatnánk, hogy a tűz a külsőleg észlelhető anyagi világ és a külsőleg már nem észlelhető éterikus szellemi világ határán áll.

Mi történik tehát egy tűz által megemésztett testtel? Mi történik akkor, ha valami ég? Ha valami ég, látjuk, hogy egyrészt fény keletkezik. A hő, ha olyan erős, hogy fényforrássá válik, létrehozza az első olyan szubsztanciát, amely külsőleg már nem látható, amelynek hatása van a szellemi világra, amelyről azt mondhatjuk, hogy már nem csupán külső, anyagi jellegű. A hő felküld valamit a láthatatlan, külsőleg nem érzékelhető világnak, de füst formájában kell, hogy fizessen érte. Az eredetileg átlátszó és átvilágított tűznek engednie kell, hogy átlátszatlan, „füstös” rész képződjön benne. Láthatjuk tehát, hogy a tűz vagy hő kettéoszlik egyrészt fényre, s ezzel utat nyit az érzékfeletti világ felé. De cserében azért, hogy fény formájában felküld valamit az érzékfeletti világba, le kell küldenie valamit az anyagi világba is, az átlátszatlan, de látható dolgok világába. A világon semmi sem keletkezik egyoldalúan. Mindennek, ami keletkezik, két oldala van: ha a hőből fény keletkezik, akkor megjelenik a homályos, sötét anyag is. Ez ősrégi szellemtudományos tan.

A leírt folyamat azonban csak a külső oldala a dolognak, csak anyagi, fizikai folyamat, amelynek alapját valami egészen más képezi. Ha csak puszta hővel van dolgunk valami olyan tárggyal kapcsolatban, ami még nem világít, akkor abban bizonyos vonatkozásban maga a hő van jelen, amit érzékelünk. Ez külső fizikaiság, de szellemi elemet is tartalmaz. Ha a hő olyan intenzívvé válik, hogy fény és füst keletkezik, a hőben lévő szellemi tartalom egy része átmegy a füstbe. A hőnek az a szellemi része, amely a légnemű füstbe kerül át, tehát valami olyasmibe, ami alacsonyabb rendű, mint a hő, most belevarázsolódik a homályos füstbe. A tűzzel kapcsolatban álló szellemi lényeknek úgyszólván bele kell egyezniük, hogy belevarázsolják őket abba, ami sűrűvé, ami füstté válik. Így tehát minden homályosodás, minden materializálódás, ami a hőből származik, szellemi lények elvarázsolódásával kapcsolatos.

Ezt még feltűnőbben is bemutathatjuk. Képzeljük el, hogy a levegőt cseppfolyósítjuk, ami ma már lehetséges. A levegő viszont nem más, mint megsűrűsödött hő; a hőből keletkezett, úgy, hogy füst képződött belőle. Az a szellemi rész, amely tulajdonképpen a tűzben szeretne lenni, belevarázsolódott a füstbe. Szellemi lények - elemi lényeknek is nevezik őket - vannak mindenütt belevarázsolva a levegőbe, és még mélyebbre, a lét alacsonyabb fokára varázsolódnak, ha a levegőt cseppfolyósítjuk. Ezért lát a szellemtudomány minden külsőleg érzékelhető dologban valami olyasmit, ami a tűz vagy hő ősállapotából keletkezett úgy, hogy először levegővé, vagy füstté, vagy gázzá vált, vagyis a hő gázzá sűrűsödött, a gáz folyadékká és a folyadék szilárd állapotúvá.

Tekints bármelyik szilárd anyagra, mondja a szellemtudós, s tekints vissza: egykor folyékony volt, csak a fejlődés során vált szilárddá. A folyadék egykor légnemű volt, a légnemű pedig mint füst, a tűzből keletkezett. De ehhez a sűrűsödéshez, ehhez a légneművé és szilárddá váláshoz, mindig szellemi lények elvarázsolása fűződik.

Nézzük a bennünket körülvevő világot. A szilárd kövek, a folyók, a párolgó víz, a felszálló köd, a levegő - minden, ami szilárd, cseppfolyós, gáznemű vagy tűz - valójában mind csak tűz. Minden tűz körülöttünk, csak éppen megsűrűsödött tűz. Egykor minden tűz volt, minden a tűzből született. S a sűrűsödés minden formájában elvarázsolt szellemi lények vannak!

Mivel érik tehát el a bennünket körülvevő isteni szellemi lények, hogy olyan szilárd, cseppfolyós és légnemű anyag jöjjön létre, amilyen planétánkon van? Leküldik azokat az elemi lényeket, akik a tűzben élnek és bezárják őket a levegőbe, vízbe és földbe. A szellemi teremtő, formáló lények követei ők, elemi követei. Az elemi lények először a tűzben élnek. Ha képszerűen akarjuk ezt kifejezni, azt mondhatjuk, hogy ott még jól érzik magukat, de most arra vannak ítélve, hogy elvarázsolt életet éljenek. Ha körülnézünk, ezt mondhatjuk: Azoknak a lényeknek, akiknek mindazt köszönhetjük, ami körülvesz bennünket, le kellett szállniuk a tűzelemből és bele vannak varázsolva a dolgokba.

Tehetünk-e vajon mi emberek valamit ezekért az elemi lényekért? Ezt a nagy kérdést tették fel a szent risik. Tehetünk-e valamit azért, hogy az elvarázsoltakat megváltsuk? Igen, tehetünk! Mert amit mi emberek itt a fizikai világban teszünk, nem egyéb, mint szellemi folyamatok külső kifejezése. Mindennek, amit teszünk, jelentősége van a szellemi világ számára is. Tegyük fel például a következőt: Egy ember előtt van egy hegyi kristály vagy aranyrög, vagy valami hasonló. Az ember nézi. Mi történik akkor, ha valaki fizikai szemével egyszerűen rábámul egy tárgyra? Folyamatos kölcsönhatás keletkezik az ember és az elvarázsolt elemi lény között. Az anyagba varázsolt lénynek és az embernek valami dolga van egymással. Tegyük fel azonban, hogy az ember csak bámulja a tárgyat, úgyhogy csak az tűnik fel neki, amit szeme lát; közben állandóan átmegy valami ezekből az elemi lényekből az emberbe. Reggeltől estig állandóan elvarázsolt elemi lények mennek át az emberbe. Amikor észlelünk, a sűrűsödési folyamatokba már belevarázsolt és továbbra is folyamatosan belevarázsolódó elemi lények tömege hatol belénk állandóan környezetünkből.

Tegyük fel, hogy egy ilyen ember, aki egy tárgyat bámul, a legkevésbé sem hajlamos arra, hogy gondolkozzék arról, amit lát, vagy hogy életre keltse lelkében a dolgok szellemét. A könnyű utat választja: járja a világot, de nem dolgozza fel tapasztalatait szellemileg magasabb rendű gondolatok és érzések segítségével. A fizikai, anyagi világ puszta szemlélője marad. Ez esetben az elemi lények beléhatolnak és ott maradnak. Semmit sem nyertek a világ folyamatában, csak annyit, hogy áttették székhelyüket a külső világból az emberbe.

De vegyünk most egy olyan embert, aki szellemileg feldolgozza a külvilágról nyert benyomásait, aki eszméi, fogalmai segítségével képzeteket alkot a világ szellemi alapjairól. Vagyis egy olyan embert, aki nemcsak megbámul egy fémet, hanem elgondolkodik a természetén; egy olyan embert, aki érzi a dolgok szépségét, és benyomásait szellemi jellegűvé teszi. Mit tesz egy ilyen ember? Szellemi tevékenységével megváltja az elemi lényt, aki feléje áramlik a külvilágból, vagyis felemeli előző állapotába. Megszabadítja az elemi lényt a varázslattól. Így tehát szellemi tevékenységünkkel megszabadíthatjuk a levegőbe, vízbe, földbe varázsolt lényeket és visszavezethetjük őket eredeti elemükbe - vagy bezárhatjuk őket belső lényünkbe anélkül, hogy bármi változás történne velük. Az emberbe egész földi életén át elemi lények áradnak bele. Amilyen mértékben megelégszik azzal, hogy pusztán csak bámulja a dolgokat, olyan mértékben hagyja, hogy ezek a szellemi lények egyszerűen csak beleköltözzenek, és nem változtatja meg őket; amilyen mértékben viszont arra törekszik, hogy eszmékkel, fogalmakkal, a szépség megérzésével a külvilág dolgait szellemileg feldolgozza, olyan mértékben váltja meg és szabadítja ki ezeket a szellemi elemi lényeket.

Mi történik ezekkel az elemi lényekkel, akik úgyszólván a dolgokból költöztek át az emberbe? Eleinte benne élnek az emberben. A felszabadított lények is az emberben laknak, de csak az ember fizikai haláláig. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, akkor mutatkozik meg a különbség azok között az elemi lények között, akik csupán beleköltöztek, de az ember nem vezette őket vissza a magasabb elembe, és azok között, akiket az ember saját szellemivé válásával visszavezetett korábbi elemükbe. Azok, akiket nem alakított át, semmit sem nyertek azáltal, hogy a dolgokból átvándoroltak az emberbe; a többiek azonban elnyerték azt, hogy az ember halála után visszatérhetnek eredeti világukba. Földi élete alatt az emberbe átmenetileg beköltöznek az elemi lények. Amikor az ember átélte életét a szellemi világokban, és a születés kapuján át belép következő inkarnációjába, az összes elemi lény, akiket nem váltott meg, vele együtt visszatér a fizikai világba. Akiket azonban megváltott, azokat már nem hozza magával többé, amikor leszáll; ezek visszatértek eredeti elemükbe.

Látjuk tehát, hogy az emberen múlik, hogy fejlődésével, azzal, hogy hogyan viselkedik a külső természettel szemben, megszabadítja-e a földi világunk létrejöttéhez szükségszerűen elvarázsolt elemi lényeket, vagy pedig még jobban a Földhöz láncolja őket, mint azelőtt voltak.

Mit tesz az az ember, aki egy külső tárgyat néz, és azzal, hogy mélyére hatol igazi természetének, megváltja belőle az elemi lényt? Szellemileg a fordítottját teszi annak, ami korábban történt. Míg eredetileg úgyszólván füst keletkezett a tűzből, az ember most szellemileg ismét tüzet teremt a füstből. A tűz azonban csak az ember halálakor szabadul fel. Ha az ősi szent szellemtudomány fényénél nézzük, láthatjuk, milyen végtelenül mély szellemi tartalma volt a régi áldozati szertartásoknak! Képzeljék el az áldozati oltár előtt álló papot azokban a régi időkben, amikor a vallás még a szellemi törvények valódi tudásán alapult. Képzeljék el a papot, amint meggyújtja a lángot, képzeljék el a felszálló füstöt, amelyből valóban áldozat lesz, mert imák kísérik. Mi történt valójában az ilyen áldozatoknál? A pap ott állt az oltárnál, ahol a füst keletkezett. Amikor a hőből kivált a szilárd rész, egy szellem varázsolódott el, de ugyanakkor, minthogy egy ember imáival kísérte ezt a folyamatot, ez az ember úgy fogadta magába ezt a szellemet, hogy az halála után ismét felemelkedett a magasabb világba. Mit mondott az ősi misztériumok papja azoknak, akik meg akarták érteni az ilyen szertartásokat? Ezt mondta: Ha úgy nézel a külvilágba, hogy szellemi tevékenységed nem kötődik a füsthöz, hanem felemelkedik a tűz elemhez, akkor halálod után megváltod a füstbe varázsolt szellemet. S így szólt az az ember, aki értette, hogy mi történik a füstbe varázsolt és az emberbe átköltözött szellemmel: Ha a szellemet meghagytad olyannak, amilyen a füstben volt, akkor veled együtt újra meg kell, hogy szülessen, akkor halálod után nem tud visszatérni a szellemi világba. De ha megváltottad, ha visszavezetted a tűzhöz, akkor halálod után felemelkedik a szellemi világokba, és születésedkor nem kell már visszatérnie a Földre.

Ezzel megmagyaráztuk a Bhagavad Gitából legutóbbi előadásomban idézett mély értelmű mondatok egy részét. Nem az emberi énről van benne szó, hanem a természet szellemeire, azokra az elemi lényekre utal, akik a külső világból hatolnak az emberbe. Azt mondja: Nézd a tüzet, nézd a füstöt! Amit az ember szellemi tevékenységével tűzzé változtat, az mind olyan szellem, akiket halálakor megvált. Akiket változatlanul meghagy olyannak, amilyen a füstben volt, azok halálakor kapcsolatban maradnak vele és újra meg kell születniük, amikor az ember újra megszületik. Az elemi lényeknek tehát az a sorsa, hogy ha az ember bölcsességet fejleszt ki magában, ezzel állandóan elemi lényeket szabadít fel, amikor meghal; a bölcsesség hiányával, az érzékek világához való materialista kapcsolódásával viszont magához láncolja az elemi lényeket és kényszeríti őket, hogy vele együtt újra és újra megszülessenek.

Ezek az elemi lények azonban nemcsak a tűzzel és a vele összefüggő dolgokkal állnak kapcsolatban. Magasabb rendű isteni szellemi lények küldöttei ők, és közreműködnek mindabban, ami a külső, érzékelhető világban végbemegy. Azoknak az erőknek az összjátéka, amelyek a nappal és éjszaka váltakozását okozzák, például sohasem jöhetett volna létre, ha elemi lények seregei nem tevékenykedtek volna a planéták megfelelő módon való forgatásában. Mindent, ami történik, alacsonyabb vagy magasabb rendű szellemi hierarchikus lények seregei hoznak létre. Most a legalacsonyabb rendűekről, a segédekről beszélünk. Elemi lények élnek azokban a folyamatokban, amelyek az éjszakát nappallá, a nappalt éjszakává változtatják és az ember szoros kapcsolatban áll ezekkel az elemi világban élő lényekkel is, akik a nappal és éjszaka létrehozásában segédkeznek. Az olyan ember, aki közönyös és lusta, aki elengedi magát, az egészen másként hat ezekre az elemi lényekre, mint az, aki kreatív, aktív, szorgalmas és produktív. Ha ugyanis egy ember lusta, összekapcsolódik ezekkel az elemi lényekkel és ugyanez történik akkor is, ha szorgalmas, csak más módon. Az elemi lényeknek e második csoportjából azok, akik nappal tevékenykednek, mondhatnánk a nappalt görgetik, a magasabb rendű elemükben élnek. De éppúgy, mint ahogy a tűz elemi lényei közül azok, akik az első csoportba tartoznak, némelyek a levegőhöz, a vízhez és a földhöz vannak kötve, a második csoportbeliek közül némelyek a sötétséghez vannak láncolva. A nappalt nem lehetne elválasztani az éjszakától, ha bizonyos elemi lények nem volnának bebörtönözve az éjszakába. Az ember csak azért élvezheti a nappalt, mert az isteni szellemi lények kiűzték onnan az elemi lényeket, és az éjszakához láncolták őket.

Ha az ember lustálkodik, az eközben beleáradó elemi lényeket meghagyja olyannak, amilyenek, tehát lustasága folytán változatlanok maradnak ezek az elemi lények, akik az éjszaka sötétségéhez vannak láncolva. Azokat az elemi lényeket viszont, akik akkor áramlanak az emberbe, amikor aktív, amikor tevékenykedik, szellemileg visszavezeti a nappalba. Így állandóan megszabadít második csoportbeli elemi lényeket is. Egész életünkön át elemi lényeket hordozunk magunkban, akik vagy olyankor áramlottak belénk, amikor lustálkodtunk, vagy olyankor, amikor tevékenykedtünk. Amikor átmegyünk a halál kapuján, azok a lények, akiket visszavezettünk a nappalba, beléphetnek a szellemi világba. Azok a lények, akiket lustaságunk folytán az éjszakában hagytunk, hozzánk vannak láncolva és visszatérnek velünk következő inkarnációinkba. Tehát azok az elemi lények, akik puszta érzéki csalódás közepette költöztek belénk a külső tárgyakból és azok az éjszakai lények, akiket lusta, tétlen állapotunkban engedtünk belénk áramlani, újraszületésünkkor ismét meg fognak születni.

Ez elvezet a Bhagavad Gita-részlet második pontjához. A következő szavak ismét nem az emberi énre utalnak, hanem az említett típusú elemi lényekre: Figyeld a nappalt és az éjszakát. Akit te magad megváltasz azáltal, hogy szorgalmaddal átalakítod éjszakai lényből nappali lénnyé - az, aki a nappalból kerül ki, mikor meghalsz - belép a magasabb világokba. Akit éjszakai lényként viszel magaddal, azt arra kárhoztatod, hogy veled együtt újra megszülessen.

Bizonyára sejtik, hogyan folytatódik a dolog. Az átfogóbb természeti jelenségek terén is ugyanaz a helyzet, mint az előbb megbeszélt jelenségnél. Így van ez például a 28 napos hónapunkkal, a növekvő és fogyó Hold váltakozásával. Elemi lények seregeinek kellett tevékenykedniük, hogy a Holdat úgy hozzák mozgásba, hogy ez a Hold-ritmus és mindaz, ami vele kapcsolatos, kibontakozhasson látható földi világunkban. Ez ismét azt jelentette, hogy a magasabb rendű lényeknek az elemi lények közül némelyeket el kellett varázsolniuk, el kellett kárhoztatniuk, be kellett börtönözniük. Az érzékfeletti megismerés számára mindig megmutatkozik, hogy a Hold növekedésének idején szellemi lények emelkednek egy alacsonyabb világból egy magasabb világba. De hogy a rend fennálljon, ezért cserében más elemi szellemi lényeknek bele kell varázsolódniuk az alacsonyabb világokba.

Az elemi lényeknek ez a harmadik fajtája is kapcsolatban áll az emberrel. A derűs, vidám ember, aki elégedett a világgal, mert megérti, és derűvel fogja fel a világ dolgait, állandóan felszabadít ilyen lényeket, akik a fogyó Hold miatt meg vannak láncolva. Ezek a lények beleáramlanak, és ő folyamatosan felszabadítja őket lelki nyugalma, belső elégedettsége, harmonikus élet- és világszemlélete révén. Azok a lények, akik olyankor áramlanak az emberbe, amikor mogorva, ingerlékeny, mindennel elégedetlen, lehangolt, pesszimista, megmaradnak abban az elvarázsolt állapotukban, amelybe a fogyó Hold által kerültek. Vannak olyan emberi lények, akik azáltal, hogy harmonikus érzést alakítottak ki magukban a világgal szemben és vidám természetűek, csodálatos felszabadító munkát végeznek sok-sok ilyen elemi lénnyel kapcsolatban.

Látjuk tehát, hogy az ember kedvének nemcsak saját maga számára van jelentősége: a vidám vagy mogorva lelkület felszabadító vagy bebörtönző erőket sugároz ki lényéből. Az ember kedélyállapotának hatásai kiáramlanak minden irányban a szellemi világba. Ez a harmadik pont a Bhagavad Gita idézett tanításában: Nézd az embert, aki lelkének hangulatával szellemeket szabadít fel, ugyanúgy, mint ahogy azok felszabadulnak a Hold növekedésének idején, s ezek a szellemek az ember halálakor visszatérhetnek a magasabb világokba. Ha az ember rosszkedvével; búskomorságával behívja magába a körülötte lévő szellemeket és meghagyja őket olyannak, amilyenek voltak, amilyennek lenniük kellett, hogy a Hold periódusai létrejöjjenek, akkor azok ott maradnak hozzáláncolva, és vele együtt újra meg kell, hogy szülessenek. Ez tehát a harmadik fokozata az olyan elemi lényeknek, akik az ember halálakor vagy megszabadulnak és visszatérnek hazájukba, vagy újra meg kell születniük az emberrel együtt ebbe a világba.

Végül van egy negyedik fajta elemi lény is. Ők működnek közre a Nap járásának szabályozásában az év folyamán, hogy a Nap nyáron ébresztően, gyümölcshozóan süthessen a Földre, hogy az érlelődés tavasztól őszig bekövetkezhessen. Emiatt bizonyos szellemi lényeket le kell láncolni, el kell varázsolni a téli napjárás idején. Az ember ezeknél is úgy hat, ahogy azt a többi fajta elemi lénynél leírtuk.

Vegyünk valakit, aki a tél közeledtekor így szól: Az éjszakák hosszabbodnak, a nappalok rövidülnek. Közeledünk az évnek ahhoz a szakaszához, amikor a Nap visszavonja érlelő erőit a Földről. Külsőleg meghal a Föld, de a Föld elhalása idején egyre inkább érzem a szellemi ébredés szükségességét. Egyre inkább be kell, hogy fogadjam magamba a szellemet.

Vegyünk valakit, akinek karácsony közeledtével egyre több áhítat van a szívében, aki megérti ennek az ünnepnek a jelentőségét abban az értelemben is, hogy amikor a külső természet meghal, a szellemnek annál inkább ébernek kell lennie. Tegyük fel, hogy egy ilyen ember átéli a téli időszakot, és húsvétkor visszaemlékszik rá, hogy a szellem alvásának ideje a természet életet ébresztő folyamataival áll kapcsolatban. Akkor a húsvét ünnepét megértéssel éli át. Az ilyen ember nemcsak külsőleg vallásos, hanem vallásos megértést tanúsít a természet folyamatai iránt, a természetben lévő szellem iránt is. Az ilyen szellemi jellegű áhítat segítségével képes felszabadítani a negyedik csoporthoz tartozó elemi lényeket, akik a Nap járásával állanak kapcsolatban, és akik állandóan ki- és beáramlanak az emberben.

Akiből hiányzik az ilyenfajta áhítat, aki tagadja, vagy nem érzi a szellemet, akit megfogott korunk materialista káosza, abba beleáramlanak a negyedik csoporthoz tartozó elemi lények és megmaradnak olyannak, amilyenek voltak. Az ember halálakor ismét az történik, hogy vagy megváltja ezeket az elemi lényeket, s akkor visszatérhetnek saját elemükbe, vagy leláncoltan vele maradnak, és akkor ismét meg kell jelenniük a földi világban az ember újraszületésekor. Aki úgy kapcsolódik a téli szellemekhez, hogy nem alakítja át őket nyári szellemekké, vagyis nem váltja meg őket szellemi tevékenységével, az arra ítéli őket, hogy vele együtt újra megszülessenek. Ellenkező esetben nem kell vele visszatérniük.

Nézd a tüzet és a füstöt! Ha úgy kapcsolódsz a külső világhoz, hogy lelki-szellemi tevékenységed rokon azzal a folyamattal, amely a tüzet és füstöt létrehozza, ha megismerő tevékenységed és érzéseid révén átszellemesíted a körülötted lévő dolgokat, akkor bizonyos elemi szellemeket hozzásegítesz ahhoz, hogy felemelkedjenek. Ha. a füsthöz kapcsolódsz, arra ítéled őket, hogy újra megszülessenek. Ha a nappalhoz kapcsolódsz, akkor is felszabadítasz bizonyos szellemeket, a nappal szellemeit. Figyeld a fényt, figyeld a nappalt, a növekvő Holdat, az év nyári időszakát! Ha úgy tevékenykedsz, hogy az elemi lényeket visszavezeted a fényhez, a nappalhoz, a növekvő Holdhoz, és az év nyári időszakához, akkor megszabadítod ezeket az elemi lényeket, akikre oly nagy szükséged van; halálodkor felemelkedhetnek a szellemi világba. Ha a füsthöz kapcsolódsz, ha a szilárd anyagot csak bámulod, vagy ha az éjszakához kapcsolódsz lustaságoddal, a fogyó Hold szellemeihez rossz kedveddel, és a téli időszakhoz láncolt szellemekhez istentelenségeddel vagy a szellemi beállítottság hiányával, akkor arra ítéled az elemi lényeket, hogy veled együtt újra megtestesüljenek.

Most már kezdjük megérteni, hogy mit is jelent valójában a Bhagavad Gitának ez a részlete. Aki úgy gondolja, hogy emberi lényekre vonatkozik, az nem érti. Aki azonban tudja, hogy az emberi élet nem más, mint állandó kölcsönhatás az ember és a körülötte élő elvarázsolt szellemi lények között, akiket meg kell váltani, az tudja, hogy az elemi lények négy csoportjának felemelkedéséről vagy újra megtestesüléséről van itt szó. A hierarchikus lények legalsó fokozatának titkát őrizte meg számunkra a Bhagavad Gitának ez a részlete.

Ha az ősi világbölcsességből merítünk, amikor meg akarjuk magyarázni azt, amit a régi vallásos írások megőriztek számunkra, akkor kezdjük megérteni valódi nagyságukat és azt, hogy milyen helytelen, ha csak felületesen olvassuk őket anélkül, hogy behatolnánk mélységeikbe. Csak akkor kerülünk velük helyes kapcsolatba, ha azt mondjuk, hogy semmiféle bölcsesség sem elég magasztos ahhoz, hogy kifürkéssze, amit beléjük rejtettek. Csak akkor hatja át ezeket a régi írásokat az áhítatos érzések varázsereje, csak akkor válnak a szó szoros értelmében azzá, amivé válniuk kell: a nemesedés, a tisztulás eszközeivé az emberi fejlődés számára. Ezek az írások gyakran mutatnak még rá az emberi bölcsesség mérhetetlen mélységeire. Az okkult iskolákból és misztériumokból származó tanítások most kezdenek kifelé áradni az emberiség széles rétegeihez. Az ősi bölcsesség nagyságának és fényének a tükröződése - mert ezek csak tükröződések - fog megmutatkozni ezekben.

Megpróbáltuk bemutatni egy viszonylag nehéz példán, hogy mit tudott az ősi bölcsesség az ember és az őt körülvevő, mindenütt jelen levő, benne ki- és beáramló lények kölcsönhatásáról, arról a kölcsönhatásról, amely a szellemi világ és az ember benső világa közt tetteinek hatására jön létre. Akkor válik csak igazán jelentőssé számunkra az ember rejtélye, ha kezdjük megérteni, hogy mindennel, amit teszünk, egészen hangulatainkig, az egész kozmoszt befolyásoljuk, ha tudjuk, hogy kis világunknak milyen végtelenül nagy horderejű jelentősége van mindenben, ami a makrokozmoszban történik.

A megnövekedett felelősségérzés lehet a szellemtudomány legtisztább és legértékesebb gyümölcse. Arra tanít, hogy fogjuk fel az élet valódi értelmét, és vegyük azt komolyan, hogy amit a fejlődés áramába a magunk részéről bevihetünk, az értékes élet legyen.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként