Az előző előadás végén feltett kérdésen kívül még sok mindenről szólhatnánk témánkkal kapcsolatban, de tíz előadás keretében nem beszélhetünk kimerítően egész világunkról. Ezért engedjék meg, hogy mielőtt még rátérnék kérdésünk megválaszolására, néhány megjegyzést tegyek. Ezek bizonyos értelemben összefüggenek az előző előadás záró gondolataival.

Első megjegyzésem olyan jellegű, hogy az a jelenlegi tudat számára nehezen, sőt talán azt is mondhatnám, hogy egyáltalán nem érthető; de jó, ha tudjuk, hogy ilyesmi is létezik. Arról van itt szó, hogy hogyan is tűnnek el ismét ezek a planetáris képződmények. Az világos, hogy hogyan történik szellemileg a kialakulásuk: amikor a lények magasabb fejlődési fokot érnek el, el kell hagyniuk működésük régi színterét, régi lakóhelyüket, amely egy ideig arra szolgált, hogy ott bizonyos képességeket fejlesszenek ki magukban, amelyeket különben nem tudtak volna kifejleszteni. Amikor a fejlődés folyamán eljött az az idő, amelyet a régi lemuriai kornak nevezünk, az ember ott tartott fejlődésében, hogy átismételte mindazt, amit Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődése során elért. Ekkor lépett fel földi fejlődése színterén, amely az ember továbbfejlődése céljából csak most alakult ki. Itt aztán továbbfejlődik a lemuriai és atlantiszi koron át, belenő korunkba, és mint tudjuk, inkarnációról inkarnációra haladva folytatódik majd fejlődése a jövőben is. Egy idő múlva azonban el kell majd hagynia a Földet, mert ez már nem tud neki semmit sem adni, mert itt már nem lesz többé lehetősége a fejlődésre.

Úgy képzelhetnénk, hogy Földünk úgyszólván csak puszta romhalmaz volna, ha az ember elhagyná. Képzeljenek el egy várost, amelyet lakossága elhagyott; tudják, hogy milyen képet nyújt már rövid idő múlva is: lassankint olyanná válik, mint egy földhalom. Régi, ahogy mondani szokták, a Földről eltörölt városok képe elég szemléltető példát nyújt erre. Valóban így is van ez ma. De nem így fog alakulni a Föld jövője. Hogy ez hogyan fog alakulni, arra a következő elgondolás adhat választ.

Mit jelentenek a földi fejlődésben az olyan emberek, mint Leonardo da Vinci, Raffaello^[1] vagy más nagy géniuszok a kultúra valamely területén? Mit jelent a földi fejlődésben az, hogy Raffaello vagy Michelangelo megalkotta csodálatos remekműveit, amelyek még ma is ezer és ezer embert gyönyörködtetnek? Lehetséges, hogy önök közül némelyikük fájdalmat érzett, amikor Leonardo da Vinci Utolsó Vacsoráját^[2] nézte, amikor Milánóban a kép előtt állva azt kérdezte: meddig fog fennmaradni Leonardo da Vincinek ez a csodálatos műve? Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy például Goethe első olaszországi útja alkalmával még teljes ragyogásában láthatta ezt a remekművet, amit mi ma már korántsem tehetünk meg. Goethe kora óta a mi korunkig tehát oda jutott ez a műalkotás a külső materiális világban, hogy ilyen fájdalmas érzéseket kelt bennünk. Azok számára, akik majd annyival később élnek utánunk, mint mi Goethe után, egyáltalán nem lesz már meg. Így van ez mindennel, amit emberek hoznak létre a Földön, és ami a Földön fizikai anyagban testesül meg. De így van ez alapjában véve magával a Földdel is, sőt az ember gondolati teremtményeivel is. Szálljanak előre gondolatban abba a korba, amikor a szellemivé vált emberek már magasabb szférákba emelkedtek. A mai értelemben vett gondolatoknak - nem a tudományos gondolatokról beszélek, mert azoknak már három-négyszáz év múlva sem lesz semmi jelentőségük - de általában az emberi gondolatoknak, amelyeknek most megvan a maguk jelentősége a földi dolgokkal kapcsolatban úgy, ahogy azok az agyból kilépnek, természetesen semmi jelentőségük sincs a magasabb világok számára, csak a Föld számára van jelentőségük. De az ember elhagyja a Földet. Mi történik mindazzal, amit az emberek évszázadok és évezredek során át a Földön alkottak?

Amit szellemi szempontból elsősorban figyelembe kell vennünk, az természetesen az individuum fejlődése. Leonardo da Vinci magasabbra emelkedett azáltal, amit az emberiségnek nyújtott - itt az ő emelkedéséről van szó. De azt kérdezhetnénk: azoknak a nagy gondolatoknak, nagy impulzusoknak, amelyeket az ilyen teremtő géniuszok véstek bele a földi anyagba, semmi jelentőségük sincs a Föld jövője szempontjából? A jövő majd elporlasztja a Földet és a földi léttel együtt az is el fog tűnni, amit az ember létrehozott a Földből? Megcsodáljuk a kölni dómot. Biztos, hogy aránylag rövid idő múlva kő kövön nem marad belőle; de hogy az ember egyszer a kölni dóm gondolatát így kövekben kifejezte, az nem jelent semmit a Föld számára? Most tehát nem azt nézzük, hogy az ember mit visz magával a Földről, hanem magát a Földet nézzük.

Egy planéta a fejlődése folyamán összehúzódik, egyre kisebb lesz. Ez a planéták anyagának a sorsa; de ez nem minden, ez csak az, amit egy planétán úgyszólván fizikai szemmel és fizikai műszerekkel megfigyelhetünk. De van az anyagnak egy ezen a ponton túlmenő fejlődése is.

Vizsgáljuk most meg az anyagnak ezt az említett ponton túlmenő fejlődését és ezzel elérkeztünk oda, amiről azt mondtam, hogy a jelenlegi értelemmel nehezen, sőt talán egyáltalán nem fogható fel. Mint említettem, a. Föld állandóan összébb húzódik. Ezáltal az anyag minden irányból a középpont felé nyomul. S most azt mondom - természetesen az erő megmaradási elvének teljes tudatában, de a minden okkultista számára ismert tények teljes tudatában is - hogy az anyag a középpontban egyre inkább összetömörül és a különös az, hogy itt a középpontban az anyag eltűnik.

Hogy szemléletessé tegyük a dolgot, gondoljanak el egy anyagdarabot, amely egyre inkább a középpontja felé tömörül, és ott eltűnik; nem nyomódik át a másik oldalára, hanem valóságosan eltűnik, semmivé válik a középpontjában! Így képzelhetik el, hogy egykor majd az egész Föld anyagi részecskéi középpontja felé nyomulnak, és ott eltűnnek. De ez nem minden. Amilyen mértékben eltűnik az anyag a középpontban, olyan mértékben jelenik meg újra külső körzetében. A tér egyik részén eltűnik az anyag, a másik részén, kívül, újra megjelenik. Mindaz, ami a középpontban eltűnik, újra bejön a külső környezetből, a planéta ismét magához vonzza, éspedig úgy, hogy most már bele van dolgozva ebbe az anyagba mindaz, amit a planétán élő lények létrehoztak, amit anyagába belevéstek; persze nem jelenlegi formájában, hanem olyan formában, amilyenné az átalakulás folytán vált. Így újra közeledni látjuk a másik oldalról a kölni dómot, mikor anyagi részecskéi eltűntek a Föld középpontjában. Semmi sem megy veszendőbe abból, amit egy planétán létrehoznak, mert a másik oldalról ismét visszatér.

Az, ami a Föld-fejlődés elején, a szaturnuszi fejlődés előtt áradt befelé a külső körzetből, az Állatövön kívülről érkezett. Az ősi világbölcsesség „kristályégnek” hívta. Ez a kristályég egy korábbi fejlődés lényeinek tetteit tartalmazta, amelyek alapján tulajdonképpen az új lények elkezdték tevékenységüket.

Mint mondtam, ezt a mai értelem rendkívül nehezen fogja fel, mert ahhoz szokott, hogy mindennek csak a materiális oldalát nézze, mert nem szokott hozzá, hogy belássa, hogy az anyag egy bizonyos ponton eltűnhet a háromdimenziós térből és miután más dimenziókban járt, egy másik pontban ismét visszatérhet. Amíg elképzelésünk megmarad a háromdimenziós térben, addig nem érthetjük meg ezt a folyamatot, mert ez túlmegy a háromdimenziós téren. Azért nem látható az anyag, amíg a másik oldalról vissza nem tér a háromdimenziós térbe, mert időközben egy másik dimenzióban volt. Olyan dolgok ezek, amelyeket lassanként mégis meg kell értenünk, mert világunk keletkezésének tényei a legkülönfélébb módon állanak egymással összefüggésben; valami, ami az egyik helyen van, néha igen komplikált módon függ össze valami mással, ami egészen másutt van a háromdimenziós térben.

Mondtuk, hogy planétánk kialakulása a régi Szaturnusszal kezdődött. S ez valóban így is volt. Azután továbbhaladt a Jupiter-létbe. Amikor a Jupiter teremtése megkezdődött, ebben, mint tudják, a környezet összes lénye is részt vett. De amint a planétarendszeren belül lévő lények részt vesznek a rendszer kialakításában és ezáltal továbbfejlődnek, ugyanígy van ez a kívül lévő, kívülről befelé ható lényekkel is. Ahogy tehát bizonyos lények belülről visszahúzódnak, ugyanúgy visszahúzódnak olyan lények is, akik kívül a világűrben vannak. Ahogy a belülről ható lények visszahúzódnak és összetömörítik a Jupitert, ugyanúgy visszahúzódnak bizonyos lények a kint a világűrben lévők közül is és ezáltal összetömörítenek valamit, aminek semmi köze sincs fejlődésünkhöz, amiből először az Uránusz, később pedig a Mars-fejlődés alatt a Neptunusz lett. Az Uránusz és Neptunusz nevet természetesen már nem úgy választották, ahogy a régiek, akik mindennek a megfelelő nevet adták, bár éppen az Uránusz nevének még van valami értelme. Ezt még akkor adták, amikor még volt némi sejtelmük a névadás helyes módjáról: Uránusz néven foglalták össze azt, ami a mi körünkön kívül van.

Látjuk tehát, hogy ez a két planéta, amelyet a mai asztronómia jelentőség szempontjából a többi planétával egyenértékűnek tart, egészen más talajon áll, alapjában véve nem sok köze van világunk keletkezéséhez. Azokat a világokat képviselik, amelyek azáltal keletkeztek, hogy olyan lények, akiknek a szaturnuszi időkben még dolguk volt velünk, visszahúzódtak és kint építettek maguknak lakóhelyet. Ebből más tényeket is levezethetünk, például azt, hogy ezeknek a planétáknak a holdjai ellenkező irányban keringenek, és még egyebeket is.

Miután vázlatosan áttekintettük naprendszerünk keletkezését, feltettük a kérdést: tulajdonképpen milyen viszonyban áll az ember a magasabb hierarchiákkal, akik alapjában véve elődei voltak az emberségben? Ha a legmagasabbakkal, a szeráfokkal, kerubokkal és trónokkal kezdjük, jellemzésük révén jól fogalmat alkothatunk az emberről. Ha a szeráfok fölé emelkednénk, az isteni Szent Háromság területére jutnánk. Mi az a kiváltság, amiben a szeráfok, kerubok és trónok a világ összes lényeivel szemben részesültek? Az, amit úgy nevezünk, hogy „az Istenség közvetlen szemlélése”. Amire az embernek fejlődése során fokozatosan törekednie kell, azt ők kezdettől fogva megkapták. Mi emberek ezt mondjuk: jelenlegi állapotunkból kiindulva egyre magasabb rendű megismerő erőket, akarati erőket, stb. kell megszereznünk; ezáltal egyre közelebb jutunk az Istenséghez, egyre inkább jelenvalóvá válik számunkra az Istenség. Valami olyan felé fejlődünk, amit számunkra még fátyol takar: az Istenség felé. Ez a különbség a szeráfok, kerubok és trónok és az ember között, hogy a szellemi hierarchiáknak ezek a legmagasabb lényei fejlődésünk kezdete óta az Istenség, az isteni Szent Háromság közvetlen környezetében vannak, kezdettől fogva gyönyörködhetnek az Istenség közvetlen szemlélésében. Ahova az embernek fel kell fejlődnie, abban ők kezdettől fogva részesültek. Végtelenül fontos tudnunk, hogy ezek a lények keletkezésükkor már látják Istent, egész életükben állandóan látják Istent. Bármit tesznek, bármit visznek véghez, Isten látásából teszik, Isten teszi általuk. Képtelenek volnának másként cselekedni, mint ahogy teszik, mert Isten szemlélésének olyan ereje van, olyan hatást fejt ki rájuk, hogy közvetlen impulzus révén és közvetlen biztonsággal valósítják meg azt, amivel az Istenség megbízza őket. Szó sincs ezeknél a lényeknél megfontolásról, véleményalkotásról, csak az Istenség parancsainak szemlélése létezik náluk, hogy megkapják a közvetlen impulzust és végrehajtsák, amit szemléltek. Ők eredeti, valódi alakjában látják az Istenséget, olyannak, amilyen az a valóságban. Magukat pedig csak olyannak látják, mint az isteni akarat, az isteni bölcsesség végrehajtóit. Így áll a helyzet a legmagasabb hierarchiával.

Ha lefelé haladunk a következő hierarchiához, azokhoz a lényekhez, akiket kürioszoknak, dünamiszoknak és exuziáknak nevezünk, vagy a bölcsesség, a mozgás és a forma szellemeinek, róluk azt kell mondanunk, hogy ők már nem ilyen közvetlenül szemlélik az Istenséget. Istent már nem közvetlenül, valódi alakjában látják, hanem megnyilatkozásaiban, ha szabad így kifejeznem magam, úgy, ahogy arcával, arculatával megmutatkozik. Persze tévedhetetlenül tudják, hogy az Istenséget látják és éppúgy, mint a szeráfok, kerubok és trónok, közvetlen impulzus folytán engedelmeskednek az Istenség kinyilatkoztatásainak. Az impulzus már nem olyan erős, de még közvetlen. A szeráfok, kerubok és trónok képtelenek volnának azt mondani, hogy nem hajtják végre azt, amiről úgy látják, hogy az Istenség előírta számukra; ez lehetetlenség volna, mert olyan közel állnak Istenhez. De bizonyos módon az is teljesen ki van zárva, hogy a kürioszok, dünamiszok és exuziák valami olyat tegyenek, amit az Istenség maga nem akar.

Ezért, hogy a világ fejlődése tovább haladhasson, valami igen különös dolognak kellett történnie. Itt olyan területre érkezünk, amely mindig nehezen volt érthető az emberek számára, még azok számára is, akik bizonyos fokig már elsajátították a misztériumi bölcsességet. A régi misztériumokban a következőképpen próbálták ezt érthetővé tenni: A misztériumi beavatás bizonyos fokán a beavatandót ellenséges hatalmak elé vezették, akik külsőleg rettenetesen ijesztően néztek ki és a beavatandó szeme láttára borzalmas tetteket hajtottak végre. Ezek pedig nem voltak mások, mint álcázott papok, álruhás bölcsek. Hogy a szükséges kísértést előidézzék, arra volt szükség, hogy papok ijesztő démonoknak álcázzák magukat, borzalmas lényeknek, akik iszonyatos dolgokat vittek véghez, förtelmesebbeket, mint amilyeneket ember valaha is kigondolhatott. Miért tették ezt? Hogy megmutassák a beavatandónak, mennyire eltévelyedhet a fejlődés az egyenes útról, elébe állították a papot a gonosztevő, a gonosz maszkjában. Azt az illúziót keltették benne, hogy a gonosz áll előtte, s csak amikor a pap levetette álruháját, akkor látta meg a beavatandó az igazságot. Ekkor megszűnt az illúziója és látta, hogy csak egy megpróbáltatáson ment keresztül. Hogy erőssé tegyék, hogy felfegyverezzék a gonosz ellen, a legijesztőbb alakjában állították eléje maguk a papok, akik valójában természetesen nem tévelyedtek el. Mindez csak annak tükrözése volt, ami a kozmikus fejlődésben valóban megtörtént.

A Jupiter (régi Nap) és Mars-fejlődés (régi Hold) között - ha szabad triviálisan kifejeznem magam - az erők (dünamiszok) szférájából bizonyos számú lényt „elvezényeltek”; úgy állították őket a fejlődés menetébe, hogy azt ne előre vigyék, hanem akadályokat gördítsenek az útjába. Erről beszéltünk, mint égi viszályról. Az elvezényelt dünamiszok tetteit dobták tehát be a fejlődésbe, mert a hierarchiák uralkodó világhatalmai tudták: sohasem jöhetne létre az, aminek létre kell jönnie, ha a fejlődés egyenes úton haladna tovább. Valami nagyobb dolognak kell létrejönnie.

Gondolják el, hogy egy taligát kell tolniuk. Azáltal, hogy tolják, bizonyos mértékben fejlesztik erejüket. Ha a taligát súlyosan megrakják, nehezebb terhet tolnak, tehát erejük jobban fejlődik. Ha az Istenség a Jupiteren (régi Nap) túl is meghagyta volna a világ fejlődését olyannak, amilyen volt, az emberek akkor is jól fejlődhettek volna, de még erősebbé válhatott az emberiség azáltal, hogy akadályokat állítottak fejlődésének útjába. Az emberiség érdekében kellett bizonyos erőket (dünamiszokat) elvezényelni. Ezek nem lettek gonoszak, nem kell őket gonosz hatalmaknak tekinteni, inkább azt mondhatjuk róluk, hogy feláldozták magukat, amikor akadályként a fejlődés útjába álltak. Ezeket a dünamiszokat ezért a szó legátfogóbb értelmében az „akadályok isteneinek” nevezhetjük. Az akadályok, gátlások istenei ők, akiket a fejlődés útjába állítottak; s ettől kezdve adva volt a lehetőség mindarra, ami később bekövetkezett. Ezek az elvezényelt dünamiszok önmagukban véve még nem voltak gonoszak, ellenkezőleg, a fejlődés nagy elősegítői voltak, mert hadat indítottak a normális fejlődés ellen. De ők voltak a gonosz létrehozói, mert az ő harcuk következtében jött létre fokozatosan a gonoszság.

Az „elvezényelt” dünamiszok fejlődésének útja természetesen egészen másként alakult, mint testvéreiké. Egészen más hatást fejtettek ki és ennek az volt a következménye, hogy a Hold-fejlődés folyamán bizonyos tekintetben az angyalok csábítóivá váltak. A Hold-fejlődés idején az angyalok élték át emberfokukat. Voltak a Holdon olyan angyal-emberek, akik úgyszólván látták, hogy hogyan hatnak a fejlődés gátjai és így gondolkoztak: megpróbálhatnánk legyőzni ezeket az akadályokat, belevethetnénk magunkat a Hold-fejlődés árjába, de mégsem tesszük; nem akarunk lemerülni, fenn akarunk maradni a jó isteneknél. Ezek az angyal-lények elszakadtak egy bizonyos időpontban azoktól a dünamiszoktól, akik lent bevetették az akadályokat a Hold-fejlődésbe. De voltak olyan angyal-emberek is a Holdon, akik ezt mondták: mi nem követjük ezeket. Ha követnénk őket, ismét visszafordulna a fejlődés eredeti irányába, semmi új nem kerülhetne bele.

Éppen ezek az akadályok hoztak a Hold-korszaktól kezdve valami újat a fejlődésbe. Azok a lények, akik nem akartak semmi közösséget vállalni azzal, ami lent a Holdon történt, akik azokkal a dünamiszokkal akartak maradni, akik mentesek voltak mindentől, ami alacsonyrendű, kivonultak a Holdról a régi holdfejlődés idején és a Nap-lények kíséretéhez csatlakoztak. Nem vettek részt abban, ami a kidobott Holdon történt, ahol az akadályok voltak. A többieknek azonban, akik belemerültek a Holdon folyó életbe, fel kellett venniük testiségükbe és mindabba, amit a Holdtól kaptak, azt, ami ott, mint a fejlődést gátló akadály adva volt; úgyszólván keményebbé kellett válniuk, mint ez egyébként szükséges lett volna. Testi burkaik sűrűbbé váltak, mint egyébként váltak volna; testükben benne volt a dünamiszok tetteinek következménye. Nem szabad azonban egy percig sem elfelejtenünk, hogy a dünamiszok tetteinek megvoltak a nyomós okai az isteni világtervben.

Mindezek további következménye az volt, hogy mikor a Hold-fejlődés átment a Föld-fejlődésbe, bizonyos módon az egész megismétlődött: azok a lények, akik belevetették magukat a Hold-fejlődés árjába, visszamaradtak azok mögött, akik hallani sem akartak erről és mások, akiket magával ragadott a visszafele haladó fejlődés, még inkább visszamaradtak.

Mindez oda vezetett, hogy a Föld-fejlődés során voltak előrehaladott angyal-emberek és visszamaradt angyal-emberek. Az előrehaladottak úgy közelítették meg az embert, amikor a lemuriai időkben megérett arra, hogy az emberi én csíráját befogadja, hogy szabad utat engedtek neki, hogy már most felemelkedjék a szellemi világokba és többé semmi köze se legyen mindahhoz, ami a régi Holdon belekeveredett a világfejlődés menetébe. A visszamaradt lények viszont, akiket luciferi lényeknek hívunk, úgy férkőztek az ember asztráltestéhez - mert az énhez nem tudtak hozzáférkőzni -, hogy ebbe az asztráltestbe beleoltották az égi viszály összes következményeit. Míg tehát az égi viszályra elvezényelt dünamiszok maguk csak az „akadályok isteneivé” váltak, tetteik következményei most belopóznak az emberek asztráltestébe, és itt már egészen mást jelentenek: itt a tévedés és a gonoszság lehetőségét jelentik. Ezzel az ember számára megnyílt a tévedés és a gonoszság lehetősége, de egyszersmind annak a lehetősége is, hogy saját erejéből a tévedés és gonoszság fölé emelkedjék.

Gondolják csak meg, hogy olyan lényeknek, mint például a második hierarchiához tartozó dünamiszoknak, egyáltalán nem volt meg a lehetőségük arra, hogy saját erejükből gonosszá váljanak, el kellett őket vezényelni. Csak a harmadik hierarchia lényei és közülük is csak az emberhez legközelebb álló angyalok választhattak, hogy kövessék-e vagy sem a fejlődést akadályozó dünamiszokat. Akik nem követték őket, azokat ábrázolja az a sokféle kép, amely az égben kivívott győzelmet jeleníti meg. Ez azt fejezi ki, ami annak idején a Hold-fejlődés alatt történt, amikor az ember megkapta asztráltestét, vagyis állatemberré fejlődött. Ekkor kiszakították magukat a Hold-fejlődésből azok az angyal-lények, akik „jók” maradtak, felülemelkedtek azon, ami lent a Holdon történt. Ez a kép sokféle formában áll az emberi lélek előtt. Ezt jelenti eredetileg Mihály küzdelme a sárkánnyal, és különösen szemléletesen jelenik meg a Mithras-bika képében. Természetesen nem azt akarták kifejezni, hogy ezek az angyali lények kivonták magukat a feladatuk alól, hanem úgy ábrázolták őket, mint a jövő eszményképét. Ezek a lények - mondták - előnyben részesítették a szellemi világba való felemelkedést. Te leszálltál, s veled együtt más lények is leszálltak, akik az akadályok erőit követték. Most fel kell dolgoznod azt, amit ezáltal magadba fogadtál, és fel kell vinned a szellemi világba. Úgyszólván ilyen Mihálynak, a bika ilyen legyőzőjének kell lenned, amikor felemelkedsz. Mert minden ilyen szimbólumot ebben a kétféle értelemben kell vennünk.

Látjuk tehát, hogy bizonyos tekintetben csak a dünamiszok elvezénylése révén kapott az ember lehetőséget arra, hogy saját erejéből érje el azt a célt, amelyet még a legmagasabb szeráfok sem tudnak saját erejükből elérni. Ez a lényeg. A szeráfok, kerubok és trónok képtelenek mást tenni, mint közvetlenül követni az Istenségtől kapott impulzusokat. A kürioszok és az egész második hierarchia sem tud másként cselekedni. A dünamiszok egy részét elvezényelték, tehát ezek a dünamiszok, akik úgyszólván a fejlődés útjába vetették magukat, sem tehettek mást, mint hogy engedelmeskedtek az Istenség parancsainak. Amit a gonosz eredetének nevezhetünk, abban is csak az Istenség akaratát hajtják végre; mikor a gonosz szolgáivá szegődnek, csak az Istenség akaratának megvalósítói, aki a gonosz kerülőútján akarja a jót kifejleszteni.

Ha lejjebb szállunk az exuziáknak nevezett lényekhez, ők sem tudták volna ezt önmaguktól elérni. Ők sem tudtak volna maguktól gonosszá válni; sem a személyiség szellemei, sem az arkangyalok. Mert amikor ez utóbbiak a régi Napon emberek voltak, a dünamiszokat még nem vezényelték el, a gonosszá válásra még egyáltalán nem volt meg a lehetőség. Az angyalok voltak az elsők, akiknek lehetőségük volt arra, hogy gonosszá váljanak, mert ez a lehetőség a Hold-fejlődés során jött létre. A Nap-fejlődéstől a Hold-fejlődésig folyt az égi viszály. Az angyalok egy része elutasította ezt a lehetőséget, úgyszólván nem engedte, hogy elcsábítsák azok az erők, amelyek aztán az akadályozáshoz vezettek; ezek megmaradtak régi természetüknél. Így hát lefelé egészen az angyalokig - és még az angyalok egy részénél is - a szellemi hierarchiák olyan lényeivel van dolgunk, akik semmiképpen sem tudnak mást tenni, mint engedelmeskedni az isteni akaratnak, nincs meg rá a lehetőségük, hogy annak ne engedelmeskedjenek. Ez a lényeg.

Ezzel a lények kétféle kategóriája áll előttünk. Először is azok az angyalok, akik belevetették magukat abba, amit a dünamiszok az égi viszály idején létrehoztak. Ezeket nevezzük további tetteik miatt luciferi lényeknek. Ők azok, akik a Föld-fejlődés idején az emberi asztráltesthez férkőztek, s ezzel megadták az embernek a lehetőséget a rosszra, de egyúttal azt a lehetőséget is, hogy szabadon, saját erejéből fejlődjék. Így tehát a hierarchiák teljes sorában csak az angyalok egy részének és az embereknek van meg a lehetőségük a szabadságra. Úgyszólván az angyalok sorának közepén kezdődik a szabadság lehetősége, de csak az emberben alakult ki megfelelő módon.

Amikor az ember megjelent a Földön, először áldozatul kellett esnie a luciferi szellemek nagy hatalmának. Áthatották erőikkel az ember asztráltestét és ezáltal az ént is belevonták ezekbe az erőkbe; így a lemuriai és atlantiszi fejlődés alatt, sőt még ezután is az én úgy jelenik meg, mintha felhőbe volna burkolva. S ebbe Lucifer zárta be. Csak az óvta meg az embert attól, hogy a lefelé húzó erők teljesen hatalmukba kerítsék, hogy korábbi lények árnyékolták őt be, hogy a fennmaradt angyalok és arkangyalok bizonyos individualitásokba megtestesültek és vezették őt. Így ment ez egészen addig az időpontig, amikor valami különleges dolog történt, amikor egy lény, aki addig csak a Nap-léttel állt kapcsolatban, odáig jutott, hogy most már nemcsak az ember fizikai testébe, étertestébe és asztráltestébe tudott beköltözni, mint a magasabb világok korábban inkarnálódott lényei, hanem egészen énjéig be tudott hatolni az emberbe.

Emlékezzenek vissza, említettem, hogy korábbi időkben magasrendű lények szálltak le és lelkükkel áthatották az emberi fizikai testet, étertestet és asztráltestet. Most, az erre elrendelt időpontban, egy olyan individualitás jelent meg a Földön, aki magába fogadta a naprendszerünkkel kapcsolatban álló legmagasabb lényt, és ez a lény inspirálóan hatott egészen az énig, az én összes erőire hatott.

Az én a vérben jut kifejezésre. A vér révén az én a materiális anyagban fejeződik ki, az elemekben pedig a vér melege, a vér tüze által, ami úgyszólván a régi szaturnuszi tűz maradványa. Ennek a lénynek fizikailag kétféleképpen kellett magát kifejezésre juttatnia. Először a tűzben. Mózesnek^[3] a tűzben, az égő csipkebokorban jelentette ki magát, és a villámban a Sinai hegyen; mert az a lény, aki később be tudott költözni az emberi énbe, ugyanaz, mint aki Mózeshez szólt az égő csipkebokorból és a Sinai hegy mennydörgéséből és villámlásából. Előkészíti eljövetelét, és aztán megjelenik a Názáreti Jézus vért hordozó testében: ezzel a Nap-lény beköltözik egy földi individuumba. Azáltal, hogy az ént egyre inkább át fogja hatni, át fogja itatni az az erő, amely akkor az énbe behatolt, azáltal jut majd az én ahhoz a képességhez, hogy saját erejéből egyre inkább felülemelkedjék azokon a befolyásokon, amelyek lehúzzák. Mert ez a lény, aki egészen az énig hatol, másféle lény, mint a többi, aki korábban szállt le a Földre és az emberi fizikai testet, étertestet és asztráltestet hatotta át.

Nézzük a régi szent risiket. Étertestükben - mint láttuk - egy magasabb rendű lény szelleme élt, mert étertestüket nagy atlantiszi elődeiktől örökölték, akikben ez a magasabb rendű lény megtestesült. Ez átszármazott rájuk, de asztráltestükkel és énjükkel korántsem tudták követni étertestük inspirációit. Így volt ez a következő korszakokban is. Az embereket inspirálták. Mintha valamilyen kényszer nyilvánult volna meg bennük, amikor az inspirációt kapták; valami erőszakkal hatalmába kerítette őket. Elvonták őket bizonyos mértékben az ember sorsától - hogy magára legyen hagyatva - és jobb lények inspirálták őket, hogy jobbak legyenek. Így volt ez az összes vallásalapítóval: testükbe költözött egy olyan lény, aki felette állt az égi viszálynak, úgyhogy nem voltak egészen magukra hagyva.

Krisztusban egy egészen más természetű lény jelent meg; olyan lény, aki semmi de semmiféle kényszert nem alkalmazott azért, hogy az embereket magához vonja. Ez a lényeg. Ha a kereszténység elterjedését nézzük, ez élő példa arra, hogy Krisztus életében nem azt tette, ami később a kereszténység elterjesztése érdekében történt. Nézzük a régi korok vallásalapítóit. Az emberiség nagy tanítói ők; fejlődésük bizonyos időpontjától kezdve tanítanak és tanaik lenyűgözően hatnak az emberekre. Nézzük most Krisztust. Lényegében a tanaival hat? Nem érti őt az, aki azt hiszi, hogy tanításaiban van a lényeg. Krisztus elsősorban nem a tanaival hatott, hanem azzal, amit tett. Legnagyobb tette pedig az volt, ami a halállal végződött: legnagyobb tette halála volt. Az a lényeg, hogy Krisztus olyan tettével hatott, amelynek a világban való elterjesztésénél fizikailag már jelen sem kellett lennie. Ez a nagy különbség Krisztus és a többi vallásalapító hatása között. Ezt a különbséget ma még alig értik, de ez a lényeges.

Végigmehetünk a kereszténység összes tanításán, mindazon, amit a kereszténység, mint tanokat hirdet, és az összes keresztény tanítást megtalálhatjuk a többi vallásos rendszerben is. Ehhez kétség sem fér, nyugodtan mondhatjuk, hogy minden lényeges keresztény tanítás benne van a többi rendszerben is. Dehát tanításai tartalmával hatott a kereszténység? A tanításokra támaszkodott az, aki kezdetben a legtöbbet tette a kereszténység elterjesztéséért? Nézzük csak Pál Apostolt. Az változtatta őt Saulból Pállá, ami az evangéliumokban áll? Üldözte Jézus Krisztus követőit. Addig üldözte őket, amíg az, aki a kereszten meghalt, a felhőkből meg nem jelent neki, míg ő, Saul, okkult élménye révén saját maga nem tapasztalta, hogy Krisztus él. A halál hatása, a tett hatása adta Pálnak az impulzust és ez a fontos.

A többi vallási rendszer tanításaival hat, és tanításaik azonosak a keresztény tanításokkal. A kereszténységben azonban nem a tanokról van szó, hanem arról, ami történt: a tettről. Ez a tett pedig olyan, hogy senkire sem hat addig, amíg saját maga el nem határozza, hogy engedi magára hatni, vagyis amíg ez a tett össze nem egyeztethető individuális énjének abszolút szabad természetével. Mert nem elég, hogy Krisztus az emberi asztráltestben jelenjen meg; ahhoz, hogy teljesen megértsük, az emberi énben kell megjelennie. Az énnek pedig szabadon kell elhatároznia, hogy Krisztust magába fogadja. Ez a fontos. És éppen azáltal, hogy Krisztussal összekapcsolódik, egy valóságot, egy isteni erőt fogad magába az emberi én, nem puszta tanokat. Ezért százszor is bebizonyíthatják, hogy a kereszténység összes tanításait megtalálhatjuk már korábban is itt vagy ott, nem ez a fontos, hanem az, hogy a kereszténységben a tett a lényeg, ami csak a magasabb világokba való önkéntes felemelkedés révén válhat saját kincsünkké. Azáltal fogadja tehát be az ember Krisztus erejét, hogy önként fogadja be, és senki sem tudja befogadni, ha nem szabad akaratából teszi. Ez azonban csak azáltal vált lehetővé az ember számára, hogy Krisztus a Földön vált emberré, hogy arra volt elhivatva, hogy a Földön váljék emberré.

Másként áll a helyzet a bukott angyalokkal, akik mint luciferi angyalok kerültek át a Földre. Nekik tulajdonképpen a Holdon kellett volna emberekké válniuk. Visszamaradtak fejlődésükben, ezért csak az asztráltestbe tudnak beköltözni, az énhez nem tudnak hozzáférni. Különös helyzetben vannak, amit csak grafikusan tudunk ábrázolni. Tekintsünk most el a fizikai és étertesttől és tegyük fel, hogy ez a kör az ember asztrálteste a lemuriai fejlődés idején, ez a belezárt kör pedig az énje, mert az én lassanként beköltözött az asztráltestbe.

Mi történik most? A lemuriai fejlődés folyamán mindenütt belopóznak a luciferi erők az ember asztráltestébe és áthatják tetteikkel, amelyek azonban az embereknél mint alacsonyrendű szenvedélyek nyilvánulnak meg. Az tehát, ami miatt az ember a tévedés és gonoszság áldozatává válhat, az asztráltestében van, a luciferi szellemek oltották bele. Ha nem oltották volna bele, sohasem lett volna meg a lehetősége a tévedésre és a gonoszságra. Felemelték volna oda, ahol minden gátló befolyástól mentesen megkapta volna énjét.

És ez így megy tovább. Szükség esetén az emberiség nagy vezetői óvják meg az emberiséget attól, hogy túl mélyre süllyedjen. Azután bekövetkezik Krisztus eljövetele. Vegyünk egy embert, aki szabad akaratából befogadja Krisztust. A kereszténység még csak a kezdeténél tart, de vegyük az ideális esetet: az ember énje szabad akaratából engedte, hogy a krisztusi erők beleáradjanak. Amikor az én eljutott odáig, hogy áthatotta magát a krisztusi erőkkel, akkor ezek az erők belesugároznak az asztráltestbe is. Ugyanabba az asztráltestbe hatolnak most be belülről a krisztusi erők, amelyikbe korábban a luciferi hatalmak oltották be tetteiket. S mi fog történni a jövőben? Azáltal, hogy Krisztus segítségével - és csakis az Ő segítségével - megszüntetjük mindazokat a tulajdonságokat, amelyek Lucifertől származnak, fokozatosan megváltjuk a luciferi lényeket is. El fog jönni az az idő, amikor a luciferi hatalmak, akiknek a Hold-fejlődés idején az emberi szabadság érdekében le kellett süllyedniük egy bizonyosfajta alacsonyabb rendű fejlődésbe, és a Földön nem volt alkalmuk arra, hogy a krisztusi erőket ők maguk átéljék, az ember által fogják Krisztus erőit átélni és ez megváltja őket. Az ember fogja Lucifert megváltani, ha a krisztusi erőket megfelelő módon fogadja magába. S ezáltal az ember is erősebbé válik, mint amilyenné egyébként vált volna. Mert gondolják csak meg: ha az ember nem kapta volna meg a luciferi erőket, a krisztusi erők akkor is kisugároznának énjéből, de nem találkoznának a luciferi erők akadályaival és az ember koránt sem tudna a jóság, igazság és bölcsesség olyan fokára jutni, ahova azáltal juthat, hogy ezeket az ellenszegülő luciferi erőket le kell győznie.

Az ember tehát olyan tagja a hierarchiáknak, akiről látjuk, hogy azok többi tagjától erősen különbözik. Az emberrel másként áll a helyzet, mint a szeráfokkal, kerubokkal és trónokkal, mint a kürioszokkal, dünamiszokkal és exuziákkal, valamint a személyiség szellemeivel, az arkangyalokkal és az angyalok egy részével. Ha az ember a jövőbe néz, így gondolkodhat: arra vagyok hivatva, hogy tetteimhez az impulzusokat lényem legmélyebb bensejéből merítsem és nem az Istenség szemléléséből, mint a szeráfok. Krisztus olyan Isten, aki nem úgy hat, hogy impulzusait feltétlenül követni kell, hanem, csak ha belátjuk őket, vagyis teljesen szabadon. Ő tehát az az Isten, aki sohasem gátolhatja meg az énnek ebbe vagy abba az irányba való individuális, szabad fejlődését. Kimondhatta a szó legmagasabb értelmében: Meg fogjátok ismerni az igazságot és az igazság fog benneteket megszabadítani. A legközelebbi hierarchiának azokat a lényeit pedig, akiknek megvolt a lehetőségük arra, hogy rosszat tegyenek, vagyis a luciferi lényeket, az ember ereje fogja megváltani, megszabadítani.

Ez egyszersmind azt is mutatja, hogy a világ fejlődése nemcsak egyszerűen önmagát ismétli, hanem valami új is megjelenik benne. Mert az emberfok olyan formában, ahogy azt az ember átéli, még sohasem volt sem az angyaloknál, sem az arkangyaloknál, sem az archéknál. Az embernek teljesen új missziót kell a világban betöltenie, azt a missziót, amelyet éppen most jellemeztünk. E küldetése miatt szállt le a földi világba. És mint önkéntes segítőtársa jelent meg Krisztus ebben a világban, nem mint felülről ható Isten, hanem mint egy a sok elsőszülött közül.

Csak így értjük meg az ember rangját és jelentőségét a hierarchiák többi tagjához viszonyítva. S ha feltekintünk a magasabb hierarchiák dicsőségére és nagyságára, így szólhatunk: Bár olyan nagyok, olyan bölcsek, olyan jók, hogy sohasem tévedhetnek le a helyes útról, mégis az ember nagy küldetése, hogy a szabadságot behozza a világba és a szabadsággal azt is, amit a szó valódi értelmében szeretetnek nevezünk. Mert a szeretet lehetetlen szabadság nélkül. Ha valakinek egy impulzust feltétlenül követnie kell, akkor nem tesz mást, csak engedelmeskedik; de ha másként is cselekedhet, akkor csak egyetlen erő késztetheti rá, hogy az impulzust kövesse, és ez a szeretet. Szabadság és szeretet két összetartozó pólus.

Ezért ha kozmoszunkba be kellett költöznie a szeretetnek, ez csak a szabadság által történhetett meg, vagyis Lucifer és legyőzője által, valamint az ember megváltója, Krisztus által. Ezért a Föld a szeretet és szabadság kozmosza és fontos, hogy anélkül, hogy az embert szerénytelenségre csábítanánk, megtanuljuk felsorolni a hierarchiákat úgy, ahogy a nyugati ezotériában mindig is felsorolták őket. A szeráfok, kerubok és trónok az Istenség szemlélése folytán közvetlenül követik impulzusait; a kürioszok, dünamiszok és exuziák még annyira kötődnek a magasabb hatalmakhoz, hogy el kell őket vezényelni az emberi fejlődés továbbhaladása érdekében. A személyiség szellemei és az arkangyalok sem tudnak még hibázni, vagyis nem tudnak szabad akaratukból lesüllyedni a gonoszságba. Azért nevezték a közvetlenül felettünk álló hierarchiákat követeknek és főköveteknek, hogy jelezzék, hogy nem a saját, hanem a felettük állók megbízásait teljesítik. Az emberrel azonban egy olyan hierarchia fog megérni, aki a saját megbízásait teljesíti. A Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-fejlődésen át éretté fog válni arra, hogy saját impulzusait valósítsa meg. Ha ma még nem is tart itt, meg fog majd érni rá.

Kik tehát a hierarchiák? Kezdjük a szeráfokkal, kerubokkal és trónokkal. Azután következnek a kürioszok vagy uraságok, akik uraságukat csak azáltal gyakorolják, csak azáltal uralkodnak, hogy az Istenektől kapott impulzusok szerint hatnak. A dünamisok vagy erők és az exuziák vagy hatalmasságok erejüket és hatalmukat szintén csak azáltal gyakorolják, hogy felülről kapják. Ha gonosszá kell válniuk, ezt isteni végzés alapján kell, hogy tegyék. Következnek a személyiség szellemei, a főkövetek és a követek és már le is érkeztünk az emberhez. Hogyan nevezzük majd az embert, ha besoroljuk a hierarchiák közé? Az arkangyalok és angyalok - főkövetek és követek - után a szabadság szellemeit vagy a szeretet szellemeit kell a hierarchiák sorába besorolni felülről a tizedik hierarchiaként, amely még fejlődőben van ugyan, de a szellemi hierarchiákhoz tartozik.

A világmindenségben nincs szó ismétlésről. Minden körforgásnál valami újjal gazdagodik a világ, de ezt az újat mindig annak a hierarchiának kell megvalósítania, aki éppen emberfokán áll.

Megpróbáltuk kozmoszunk valódi értelméből kiindulva kikutatni az ember mivoltát. Ha csak bizonyos keretek között is, de felvetettük azt a kérdést, hogy szellemi szempontból mit is jelent embernek lenni? És az embernek, az univerzum közepén álló pontnak az értelmét a misztériumi utasításnak megfelelően a környezetéből próbáltuk megfejteni: a pontot a köré írt körből. S ezzel megismerésünk a valóság megismerése lett. Az a lényeg, hogy minden igazi szellemtudományos megismerés valódi, konkrét, reális megismerés, vagyis maga a megismerés képet ad a kozmoszról és a szellemi hierarchiákról.

A világ középpontjában állunk. Mindaz, ami körülöttünk van, elveszti számunkra jelentőségét, mert így gondolkodunk: az érzékek külső világa egymaga nem tudja a rejtélyeket megoldani. Olyan ez, mintha minden egy pontba húzódna össze. De amikor minden összehúzódik, akkor visszajön a környezetből a világrejtély megoldása olyan valóságosan és reálisan, mint ahogy maga az anyag is viselkedik, amely nem más, mint a szellem képmása és szimbóluma. Az anyag is összehúzódik, eltűnik a középpontban, azután újra megjelenik a periféria felől. Ez a valóság. Megismerésünk akkor reális, ha a világmindenség felépítését és folyamatait tárja szemünk elé. Akkor nem spekuláció, nem okoskodás, hanem magából a kozmoszból született.

Ezt az érzést kell kibontakoztatnunk magunkban. A bölcsesség olyan ideál legyen számunkra, amely a bennünket körülvevő kozmoszból születik, és amely a leghatalmasabb erővel tölt el bennünket saját rendeltetésünk betöltéséhez, a világra vonatkozó nagy eszményképünk és legközelebbi emberi eszményképünk megvalósításához.

[1] Leonardo da Vinci (1452-1519) és Raffaello Santi (1483-1520) - Lásd „A szellemi kutatás eredményei” c. kötet két előadását: „Raffaello missziója a szellemtudomány megvilágításában” és Leonardo szellemi nagysága az újabb kor fordulópontján” (GA 62).

[2] Lásd Goethe tanulmányát: „Leonardo da Vinci Utolsó Vacsorája”

[3] Lásd az 1911 március 9-én Berlinben tartott előadást (GA 60)