"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban (6)

6. --

[Az angyalok vezetik az emberek individualitását egyik inkarnációból a másikba, az arkangyalok a népszellemek, az archék a korszellemek. Az emberiséget az exuziák vezetik a Jupiter-állapotba. A kopernikuszi és a szellemtudományos világrend. A trónok a Szaturnuszig érnek, a dünamiszok a Marsig, az exuziák a Napig, az archék az okkult Vénuszig, az arkangyalok az okkult Merkúrig, az angyalok a Holdig. Az emberiség ősi tanítói a Vénusz és a Merkúr fiai voltak.]

Düsseldorf, 1909. április 15.

Láttuk tegnap, hogy a kozmosz tényei az ember felett álló lények szellemi életéből folynak. S éppen egy ilyen jelenséget kell különösen fontosnak tartanunk, mint amit tegnapi előadásom végén említettem, az égi viszályt, amely a Jupiter és Mars közötti csatatéren oly sok holttestet hagyott hátra, hogy egyre többet és többet talál meg belőlük planetoidák formájában még ma is a fizikai tudomány. Erre még vissza fogunk térni; látni fogjuk, hogy ez az égi jelenség a földi fejlődés bizonyos folyamataiban is tükröződik, s éppen a Bhagavad Gita kezdetén találjuk meg ennek az égi viszálynak földi tükröződését.

Ma azonban szemlélődésünket olyan irányban folytatjuk, hogy először is vázlatosan ismertetjük a szellemi hierarchiák többi lényeit, akikre már utaltunk, de akikkel tegnap nem foglalkoztunk. Ezek a lények azok, akik, ha az embertől emelkedünk felfelé, az emberhez legközelebb állnak. A keresztény ezotéria angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak (Őskezdetek, Őserők) nevezi őket, vagyis: angeloi, archangeloi, archai. Az arkangyalokat az antropozófiai irodalom a tűz szellemeinek is nevezi, az archékat pedig a személyiség szellemeinek.

Ezek a lények, akik úgyszólván az ember és a tegnap említett lények között állnak - azt mondtuk róluk, hogy a Jupiterig, a Marsig, stb. érnek el - természetesen közelebbi viszonyban vannak az emberrel itt a Földön is. Itt vannak először is az angyalok vagy angeloi. A régi Holdon mentek át az emberfokon, alapjában véve tehát mai földfejlődésünk idején még csak ott tartanak, ahol az ember a Jupiter-fejlődés idején fog tartani. Egy fokkal állnak az ember felett. Mi is a feladatuk tulajdonképpen ezeknek a szellemi lényeknek? Ezt akkor tudjuk meg, ha megvizsgáljuk az ember földi fejlődését.

Az ember megtestesülésről-megtestesülésre fejlődik. A fejlődés jelenlegi módja visszanyúlik a régi atlantiszi időkön át a lemuriai korba, tulajdonképpen a régi lemuriai időkben kezdődik. Ez az inkarnációkon át való fejlődés még hosszú ideig fog tartani, majdnem a földfejlődés végéig. A földfejlődés vége felé azután az emberiség fejlődésének más formái fognak megjelenni. Tudjuk, hogy amit az ember örök lénymagjának nevezünk, az individualitás az, ami inkarnációról-inkarnációra folytatódik. De azt is tudjuk, hogy az emberek túlnyomó többsége ma még nincs tudatában annak, hogy előző megtestesülésekben is élt, az emberek ma még nem emlékeznek arra, hogy mi történt velük előző inkarnációikban. Csak azok tudnak visszapillantani előző inkarnációikra, akik már egy bizonyos fokig - a szellemi látásig - fejlődtek.

Milyen összefüggés lehetne egy olyan földi ember inkarnációi között, aki még nem emlékszik előző megtestesüléseire, ha nem volnának bizonyos lények, akik az inkarnációkat összekapcsolják, akik ügyelnek az inkarnációról-inkarnációra való fejlődésre? Fel kell tételeznünk minden egyes ember számára egy olyan lényt, aki egy fokkal magasabban áll az embernél és individualitását átvezeti az egyik inkarnációból a másikba. Nem azokról a lényekről van szó, akik a karmát szabályozzák és akikre még visszatérünk; egyszerűen csak éber lények, akik úgyszólván megőrzik az inkarnációk emlékezetét, amíg erre maga az ember nem képes. Ezek a lények az angyalok vagy angeloi. Ezt mondhatjuk tehát: Minden ember minden inkarnációjában bizonyos személyiségként jelenik meg, de minden emberre ügyel egy lény, akinek tudata átnyúlik az egyik inkarnációból a másikba. Ez teszi lehetővé, hogy a beavatás bizonyos alacsonyabb fokán, ha az ember maga még nem is tud semmit előző megtestesüléseiről, megkérdezheti az angyalát. Ez a beavatás bizonyos alacsonyabb fokain abszolút lehetséges. Az embereknél egy fokkal magasabban álló angyalok feladata tehát, hogy őrködjenek az egész emberiség fonalán, amely az egyes individualitások számára megtestesülésről-megtestesülésre fonódik.

Most felemelkedünk a lények következő csoportjához, az arkangyalokhoz, akiket archangeloi-nak vagy tűz-szellemeknek is nevezhetnénk. Ezek a lények már nem az egyes emberekkel, az egyes individualitásokkal foglalkoznak, hanem átfogóbb feladatuk van: összhangba hozzák az egyes emberek életét a nagyobb emberi közösségek, például a népek, fajok stb. életével. Földi fejlődésünk során az arkangyalok feladata, hogy megteremtsék az összefüggést az egyes emberi lelkek és a néplélek[1] vagy fajlélek között. Mert aki behatol a szellemtudományba, annak számára egészen mást jelent a néplélek, a fajlélek, mint a mai tudomány vagy egyáltalán a mai műveltség absztrakcióiba elmerülő ember számára. Egy bizonyos területen, mondjuk Németországban, Franciaországban vagy Olaszországban ennyi és ennyi ember él, és mert az érzéki szem, mint külső alakot csak ennyi és ennyi embert lát, az absztrakciókba vesző emberek a népszellemet vagy néplelket csak, mint a nép fogalmi összefoglalását tudják elképzelni. Csak az egyes ember valóban reális számukra, a néplélek, a népszellem már nem. Annak számára azonban, aki betekintést nyer a szellemi világ nyüzsgő életébe, az, szintén reális, amit népszellemnek vagy népléleknek nevezünk. A néplélekben az a lény él és működik, akit tűz-szellemnek vagy arkangyalnak nevezünk. Ő szabályozza az egyes emberek viszonyát a nép vagy faj összességéhez.

Felfelé haladva elérkezünk azután azokhoz a lényekhez, akiket a személyiség szellemeinek, őskezdeteknek, őserőknek vagy archéknak nevezünk. Ők még magasabb rendű lények, még magasabb rendű feladatuk van az emberiséggel kapcsolatban. Alapjában véve ők szabályozzák az egész emberi nem viszonyait itt a Földön és úgy élnek, hogy az idők hullámain át korszakról korszakra egy bizonyos meghatározott időre megváltoznak, úgyszólván más szellemtestet vesznek magukra. Mindnyájuk előtt ismeretes az, ami a mai műveltség absztraháló emberei számára csupán csak fogalom, de realitás annak számára, aki belelát a szellemi valóságba: az, amit ma korszellemnek nevezünk. Az emberiség egyes korszakainak értelmét, misszióját jelöljük ezzel a kifejezéssel; mint ahogy például leírhatjuk az atlantiszi katasztrófát közvetlenül követő évezredek értelmét és misszióját. Ezek a korszellemek átfognak valamit, ami túlmegy az egyes népeken, egyes fajokon. Egy kornak a szelleme nem korlátozódik egyes népekre, átlép az egyes népek határain. Az tehát, amit valójában korszellemnek nevezünk, az az archék, az őskezdetek, a személyiség szellemeinek szellemteste. A személyiség szellemeinek köszönhető például, hogy bizonyos korokban bizonyos meghatározott emberi személyiségek jelennek meg a Földön. Könnyen megérthető, hogy a földi feladatokat elsősorban földi személyeknek kell megoldaniuk. Bizonyos korokban bizonyos korszakalkotó személyeknek kellett megjelenniük. De nagy zűrzavar keletkezne az egész földfejlődésben, ha mindezt a véletlenre bíznák, ha például Luthert vagy Nagy Károlyt tetszés szerinti korba helyezték volna. Összhangba kell ezt hozni a földkerekség egész emberiségének fejlődésével, úgyszólván az egész földfejlődés értelméből kell egy-egy korban a megfelelő léleknek megszületnie. Ezt szabályozzák a személyiség szellemei, az archék.

Ha azután az archék fölé emelkedünk, elérkezünk azokhoz a lényekhez, akiket tegnap éppen csak érintettünk, az úgynevezett hatalmasságokhoz, exuziákhoz, akiket formaszellemeknek is nevezünk. Itt már a Földön túlmenő feladatokhoz jutunk el. Az emberiség fejlődése során megkülönböztetjük a Szaturnusz-fejlődést, a Nap-, Hold-, Föld-, Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-fejlődést. Mindabból, ami magán a Földön történik, láttuk, hogy az angyalok szabályozzák azt, ami az egyes emberekre vonatkozik, az arkangyalok szabályozzák az egyes emberek viszonyát a nagyobb embertömegekhez és a személyiség szellemei szabályozzák az egész emberiség fejlődését a lemuriai kortól egészen azokig az időkig, amikor az ember annyira szellemivé vált már, hogy alig tartozik a Földhöz. De még másvalamit is szabályozni kell: át kell vezetni az emberiséget az egyik planetáris állapotból a másikba. Olyan szellemi lényekre is szükség van, akik az egész földfejlődés alatt arról gondoskodnak, hogy amikor a földfejlődés befejeződött, az egész emberiség helyes módon menjen át a pralayán és megtalálja útját a következő cél, a jupiteri cél felé. Ezek a lények az exuziák vagy formaszellemek. Tegnap felülről lefelé, most pedig alulról felfelé jellemeztük feladatukat. Azok a szellemek tehát, akik az emberiséget az egyik planetáris állapotból a másikba vezetik, a hatalmasságok, exuziák vagy formaszellemek.

Most még ezeknek a lényeknek a kozmoszbeli helyzetéről kell bizonyos mértékben tájékozódnunk. A szellemtudomány, amely most antropozófiaként folytatódik, tehát alapjában véve a misztériumi bölcsesség, mindig egy és ugyanazon módon beszélt ezekről a szellemi hierarchiákhoz tartozó lényekről, éspedig úgy, ahogy azt önök most hallották. Láttuk tegnap, hogy a Szaturnusz jelzi, meddig terjedt a trónok hatása, a Jupiter jelzi, meddig terjedt a kürioszok hatása, a Mars pedig azt jelzi, meddig terjedt a dünamiszok hatása.

Most ennek megfelelően azt fogjuk vázolni, hogy naprendszerünkben hogyan oszlott meg térbelileg a ma említett lények uralma. Itt egy olyan dolgot kell érintenünk, ami bár teljesen megfelel a valóságnak, talán még önökben is egy kis idegenkedést fog kiváltani, akiket pedig bizonyos mértékben már nem érik a dolgok készületlenül. A mai iskolai oktatás rámutat arra, hogy a homályos ókorban egészen Kopernikuszig olyan világnézete volt az emberiségnek naprendszerünkről, amit ptolemaioszi[2] világrendszernek nevezünk. Akkoriban azt hitték, hogy a Föld áll naprendszerünk középpontjában, s mint ahogy az érzéki szemünknek durván mutatkozik, a planéták a Föld körül keringenek. Kopernikusz óta végre tudjuk - így mondják ma - amit korábban nem tudtak az emberek, hogy a Nap áll a középpontban és a planéták kör- illetve elliptikus pályán a Nap körül keringenek. Ez mind szép, de van itt még valami, amit naprendszerünk ilyen leírásánál mindenekelőtt egészen pontosan tisztázni kellene, ha egy ilyen dologról a mai értelemben őszintén és becsületesen akarnánk beszélni. Ezt kellene mondanunk: Kopernikuszig az emberek csak bizonyos mozgási formákat ismertek az égen és eszerint számították ki, hogy milyen lehetne naprendszerünk; amit Kopernikusz tett, az nem az volt, hogy vett egy széket és kiült a világűrbe, hogy megnézze, hogy a Nap ott áll egy kör vagy egy ellipszis bizonyos pontján és a planéták körülötte keringenek, hanem felállított egy számítást és ez a régebbi számításoknál egyszerűbben magyarázza meg azt, amit látunk. A kopernikuszi világrendszer nem más, mint a gondolkodás eredménye.

Tekintsünk most el attól, amit Ptolemaiosz tételezett fel. Állítsuk fel a számítást úgy, hogy a Nap áll a középpontban, számítsuk ki, hol kell az egyes planétáknak lenniük, és nézzük meg, hogy a tapasztalat ezt igazolja-e. A pusztán fizikai megfigyelés számára a számítás megegyezik a tapasztalattal. Erre aztán felépítettek különböző világrendszer-elméleteket, például a Kant-Laplace elméletet. Ezzel azonban olyan dologba keveredtek bele az állandó újabb felfedezések során, ami tudományos szempontból már nem egészen becsületes, mert később pusztán fizikai megfigyeléssel két új planétát fedeztek fel, az Uránuszt és a Neptunuszt. Még nem beszéltünk róluk, de később meg fogjuk látni, mi a jelentőségük naprendszerünkben. Az említett világrendszer ismertetésénél mindenesetre fel kellene hívni az emberek figyelmét arra, hogy ez a két bolygó, az Uránusz és a Neptunusz, erősen áthúzza a számításukat.

Ha el akarjuk fogadni a Kant-Laplace-féle világrendszert, akkor az Uránusznak és Neptunusznak holdjaikkal együtt úgy kellene keringeniük, mint ahogy például a többi hold kering a többi planéta körül. De nem ezt teszik, sőt az újonnan felfedezett planéták közül az egyik egészen különösen viselkedik. Ha a Kant-Laplace-féle világrendszer helyes, akkor - miután a planéták leváltak - valakinek el kellett forgatnia 90 fokkal ennek a planétának a tengelyét, mert nem úgy kering, mint a többi planéta. De mindkettő erősen eltér naprendszerünk más planétáitól. Később majd meglátjuk, hogy áll a helyzet velük; most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kopernikuszi rendszerben csak számítással van dolgunk, olyasvalamivel, amit hipotetikusan mint feltevést állítottak fel egy olyan korban, amikor a szellemi összefüggések megismerésétől, a külső történések szellemi hátterének megfigyelésétől teljesen eltávolodtak. A ptolemaioszi rendszer nem pusztán fizikai rendszer, még a régi idők szellemi megfigyelésére támaszkodik, amikor még tudták, hogy a planéták a magasrendű lények uralmi területeinek jelei. Ha az uralmi területeket megfelelő módon akarjuk megjelölni, egész nap- és planétarendszerünket másképpen kell lerajzolnunk. Most úgy fogom planétarendszerünket felrajzolni, ahogy ezt a Zarathustra-misztériumokban tanították. Éppúgy meríthetnénk más misztériumokból is, de most ezt választjuk nap- és planétarendszerünk jellemzésére, különös tekintettel a rendszerünkön belül működő szellemi lényekre.

Zarathustra felvett valamit a rendszerébe, ami eltér a mai égi megfigyelésektől. Tudják, hogy az évek hosszú során a Napnak bizonyos haladását figyelhetjük meg - nevezzék ezt látszólagosnak vagy másként - az állatövi jegyeken keresztül. Általában azt mondják - és ez helyes is - hogy időszámításunk előtt kb. a 8. századtól kezdve a Nap tavasszal, a tavaszponton az Állatöv Kos jegyében kelt fel. De minden évben továbbmegy egy kicsivel, úgyhogy felkelő pontja hosszú-hosszú idők alatt áthaladt az egész Koson. Az időszámításunk előtti 800-at megelőző időkben nem a Kosban, hanem a Bikában kelt fel, éspedig mintegy 2200 évig vándorolt át a tavaszpont az egész Bikán. Még korábban az Ikrekben volt a tavaszpont. Az Ikrek volt a tavaszi állatövi csillagzat mintegy 800 + 2200 évvel időszámításunk előtt. Ha tehát a Krisztus előtti negyedik és ötödik évezredbe megyünk vissza, a tavaszpontot az Ikrek állatövi jegyébe kell helyeznünk. Ebben az időben virágzottak Zarathustra misztériumai. Az igen-igen távoli ókorban virágzottak, amikor, ha az égi jelenségekről beszéltek, mindent az Ikrek csillagképére vonatkoztatva vettek számításba.

Így hát ha felrajzolnánk az Állatövet úgy, ahogy tegnap jellemeztük, ide felülre kellene rajzolni az Ikrek csillagképet. Az Állatöv közvetlen közelébe kellene rajzolni azt, ami a trónok uralmi területét határolja, aminek tehát határjele a Szaturnusz. Azután meg kell vonni a határát a kürioszok vagy bölcsesség szellemei uralmi területének, amelynek határjele a Jupiter. Ezután következik a dünamiszok vagy mozgás szellemei uralmi területének elhatárolása: ennek jele a Mars. Láttuk, hogy közéjük esik az égi viszály után hátrahagyott csatatér. Ha az uralmi területeket helyesen akarjuk elválasztani, most azt kell felrajzolnunk, amelyiknek határjele a Nap. Tehát éppúgy, ahogy a Marsot rajzoltuk fel a dünamiszok uralmi területének határaként, a Napot magát az exuziák vagy formaszellemek hatókörének határjeleként kell felrajzolnunk. Most ahhoz a határhoz érkezünk, amelyet a Vénusz jelöl. A Vénuszig terjed a személyiség szellemei vagy archék uralmi területe. Ezután következik a Merkurral határolt uralmi terület. Tehát a Vénuszig terjed a személyiség szellemeinek uralmi területe, a Merkurig pedig azoké a lényeké, akiket arkangyaloknak vagy tűz-szellemeknek nevezünk. Most már nagyon közel érkeztünk a Földhöz. Megjelölhetjük azt az uralmi területet, melynek határjele a Hold és ide rajzolhatjuk a Földet.

Úgy képzeljék el tehát, hogy a Föld a kiinduló pont. Képzeljenek a Föld köré egy uralmi területet, mely a Holdig terjed, azután következik egy uralmi terület mely a Merkúrig terjed, azután egy olyan, mely a Vénuszig terjed és egy olyan, amely a Napig ér el. Csodálkozni fognak a planéták megadott sorrendjén. Ha itt van a Föld, ott pedig a Nap, azt hihetnék, hogy a Merkúrt oda kellett volna rajzolnom, napközelbe, ide pedig a Vénuszt. Ez azonban nem volna helyes, mert a két planéta nevét a későbbi asztronómia felcserélte. Amit ma Merkúrnak neveznek, azt az összes régi tanok Vénusznak nevezték, és amit ma Vénusznak neveznek, az az összes régi tanokban Merkúrként szerepel. Jól vigyázzunk tehát, mert nem érthetjük meg a régi írásokat és tanokat, ha azt, amit Vénuszról vagy Merkúrról mondanak, arra vonatkoztatjuk, amit ma jelölnek ezekkel a nevekkel. Amit Vénuszról mondanak, azt a mai Merkúrra kell vonatkoztatni és fordítva, mert a két megjelölést később felcserélték egymással. Amikor tehát megfordították a világrendszert és a Földet megfosztották központi helyzetétől, nemcsak a perspektívát változtatták meg, hanem a Merkúrt és Vénuszt is átgurították egymáson megjelölésük tekintetében.

Azt, amit a rajzon látnak, könnyen összhangba hozhatják a fizikai világrendszerrel. Csak úgy képzeljék el, hogy itt ez a Nap, a Nap körül kering a Vénusz, távolabb a Nap körül kering a Merkúr, azután a Föld a Holddal, azután a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Fizikai mozgásukat úgy képzeljék el, hogy mindegyik planéta a Nap körül kering. Elképzelhetnek egy olyan helyzetet, hogy a Föld mondjuk itt áll, a többi planéta pedig úgy helyezkedik el, hogy útja során éppen a Nap mögött áll. Ha le akarjuk rajzolni, ez így nézne ki:

Felrajzoljuk a szokásos fizikai rendszerünket. Egyik gyújtópontjába a Napot rajzoljuk, a Nap köré a Vénuszt, a Merkúrt, a Földet a Holddal: itt a Föld valamint a Merkúr és a Vénusz a régi megjelölés szerint. A következő a Mars, azután a planetoidák, majd a Jupiter és végül a Szaturnusz.

Gondolják el, hogy itt lent áll a Föld, azután a Merkúr és Vénusz. A Mars ott fent áll, azután a Jupiter és így tovább. Itt van tehát a Nap és a Merkúr (a mai Vénusz). Minthogy ezek a planéták egymáshoz viszonyítva minden lehető helyzetbe kerülhetnek, egyszer így is állhatnak. Ez elhihető, hiszen a jelenlegi fizikai rendszert rajzoltuk fel, csak egy olyan időpontot választottunk, amikor a Föld, a Merkúr és a Vénusz a Nap egyik oldalán áll, a többi planéta - a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz - a másik oldalán.

Csak ezt rajzoltuk fel, semmi mást. Tehát csak a perspektíva változott. Ez a rendszer abszolút elképzelhető, de csak akkor, ha ez a konstelláció áll fenn. S ez valóban fenn is állt egy bizonyos időpontban, amikor a Szaturnusz felett az Ikrek jegye helyezkedett el. Ekkor szellemi látással különösen jól megfigyelhetők voltak a szellemi hierarchiák uralmi viszonyai. Megmutatkozott a szellemi látónak, hogy a Föld körül egészen a Holdig terjed az angyalok szférája. Ha nem a fizikai rendszert vesszük alapul, hanem ezt a különös konstellációt, akkor valóban az angyalok szférája veszi körül a Földet egészen a Holdig; azután az arkangyalok szférája a Merkúrig, a személyiség szellemeinek szférája a Vénuszig és az exuziak szférája a Napig. Azután következik, ahogy tegnap elmondtam, az erők vagy dünamiszok szférája, azután a kürioszoké, majd a trónoké.

Ha tehát a kopernikuszi és a ptolemaioszi világrendszerről beszélünk, fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a ptolemaioszi rendszer még megőrzött valamit a működő szellemek konstellációjából és itt a Földet kell perspektívánk kiindulópontjául venni. El fog majd jönni az az idő, amikor ez a világrendszer ismét helytálló lesz, mert az emberiség ismét tudni fog a szellemi, világról. Reméljük, hogy akkor nem lesznek az emberek olyan fanatikusak, mint korunkban. Ma azt mondják: Kopernikusz előtt ostobaságokat beszéltek az emberek, primitív világrendszerük volt. Kopernikusz óta végre tudjuk az igazat, minden más tévedés és az idők végtelenségéig, még ha évmilliókról volna is szó, természetesen a kopernikuszi rendszert fogják tanítani, mert az a helyes. - Körülbelül így gondolkodnak és beszélnek a mai emberek. Aligha volt valaha is ilyen babonás népség, mint a jelenlegi asztronómiai teoretikusok és aligha volt valaha is akkora fanatizmus, mint ami ezen a területen uralkodik. A jövő generációk remélhetően toleránsabbak lesznek, és ezt fogják mondani: a XV-XVI. századtól kezdve az emberek elvesztették annak tudatát, hogy szellemi világ is van és hogy a szellemi világban mások a perspektívák, hogy az égitesteket másként kell elrendezni, mint ha csak fizikailag figyeljük meg őket. Régebben ez megvolt, később eljött az az idő, amikor az emberek csak fizikailag nézték az égitestek elrendeződését. Jól van, ezt is meg lehet tenni - fogják mondani a jövőbeni emberek - helyes is volt ez a XVI. századtól kezdve. Egy ideig el kellett tekinteni mindattól, ami a szellemi világban van, de azután újra rájöttek, hogy van szellemi világ és visszatértek az eredeti szellemi perspektívához. - A jövő emberei remélhetőleg megértik majd, hogy egykor lehetséges volt egy asztronómiai mitológia is, éppúgy, mint más mitológiák és nem fognak ugyanolyan lekicsinyléssel nézni a mi korunkra, mint amilyennel babonájukban a mai emberek néznek elődeikre.

Látjuk tehát, hogy csak azért más a kopernikuszi világrendszer, mert kizárólag fizikai szempontokat vesz figyelembe. A ptolemaioszi világrendszerben még megtalálhatók a szellemi szemlélet maradványai. Csak akkor tudunk egyáltalán fogalmat alkotni a szellemi lények működéséről nap- és planétarendszerünkben, ha ezt a másik világrendszert vesszük figyelembe. Megmaradunk a meglévő fizikai körülmények alapján, ha azt mondjuk: a Holdig uralkodnak az angyalok, a Merkurig az arkangyalok, a Vénuszig az archék, a Napig az exuziák, a Marsig a dünamiszok. Aztán jönnek a kürioszok és végül a trónok. Csak más vonalakat kell behúznunk a fizikai rendszerbe és máris behatároltuk a vonalak közé az egyes hierarchiák uralmi területét. A szellemi hatások szempontjából egyáltalán nem a Nap áll a középpontban, hanem a Föld. Ezért minden olyan korban, ahol a szellemi fejlődést tartották lényegesnek, azt mondták: Igaz, hogy a Nap „előkelőbb” égitest, olyan lények élnek rajta, akik magasabban állnak az embernél, de az egész fejlődés középpontjában az ember áll, aki a Földön él; ha a Nap elvált a Földtől, ezt azért tette, hogy az ember helyes módon fejlődhessen tovább. Ha a Nap együtt maradt volna a Földdel, az ember sohasem juthatott volna helyes ütemben előre. Ez csak azáltal vált lehetővé, hogy a Nap azokkal a lényekkel, akik egészen más körülményeket viselnek el, eltávozott a Földtől. Úgyszólván magára hagyta a Földet, hogy az ember felvehesse a fejlődés megfelelő tempóját.

A világrendszer attól lesz ilyen vagy olyan, hogy milyen kiindulópontot, milyen perspektívát választunk hozzá. Ha azt kérdezzük, hogy hol van a középpontja annak, amit pusztán fizikai érzékeinkkel láthatunk, akkor kopernikuszi világrendszer. Ha naprendszerünk elrendezésénél a szellemi hierarchiák uralmi területeiből indulunk ki, akkor még mindig a Földet kell a középpontba állítanunk, akkor más határvonalakat kapunk, akkor a planéták is egész mást jelentenek, éspedig az egyes szellemi hierarchiák uralmi területének határköveit.

Most már könnyen kapcsolatba hozhatjuk azt, amit az egyes uralmi területek térbeli elosztásáról elmondtunk, azzal, amit korábban az egyes lények feladatáról és missziójáról mondtunk. Az angyalok azok a lények, akik a legközelebb állnak a Földhöz, akik úgyszólván a Föld közvetlen környezetében működnek. Működési területük felfelé a Holdig terjed, innen irányítják az egyes individualitások életét inkarnációról-inkarnációra. Egész néptömegek megfelelő elosztásához a Földön és misszióik kiszabásához már többre van szükség. Hogy itt a világtérségnek is szerepe van, azt megmutathatja egy egyszerű meggondolás. Gondoljanak csak arra, hogy egy olyan faj, amelynek bizonyos fajta bőre, haja van, másként él és működik, mint egy másik faj, és ebben kozmikus körülmények is közrejátszanak, olyan körülmények, amelyeket az égi térségekből szabályoznak. Ez arról az uralmi területről történik, amely a Merkúrig, az arkangyalok tevékenységének határáig terjed. S amikor az egész emberiséget kell irányítani és vezetni földi fejlődésében, az a világnak még tágabb térségéből kell, hogy történjék, amely egészen a Vénuszig ér. Ha pedig magát a Földet kell irányítani és vezetni feladata teljesítésében, ennek az egész rendszer középpontjából kell történnie.

Elmondtam, hogy az emberiség a Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán planetáris állapotokon át fejlődik. Az exuziák vagy formaszellemek a szellemi hierarchia azon lényei, akik az emberiséget missziója teljesítésében az egyik planétáról a másikra irányítják. Kiemelkedő hely illeti meg őket: uralmi területük felér a Napig. A Nap, mint külön test megvolt már a régi Hold mellett, most ismét itt van a Föld mellett és meglesz még a Jupiter mellett is. Uralma túlterjed az egyes planétákon, ezért a Nap léte olyan szellemi lények létével kell, hogy kapcsolatban álljon, akiknek uralmi területe szintén túlterjed az egyes planétákon. Annyiban tehát mindenesetre kiemelkedő jelentőségű égitest a Nap, hogy ő a határa az egyes planétákon túlnyúló uralmi területnek.

Látják tehát, hogy a hierarchiák külső térbeli elhelyezkedését, külső lakóhelyét nem annyira az egyes planétákon, hanem a planéták, mint jelek által határolt körzeteken belül találjuk. Ha a Föld körzetére gondolunk a Holdig, azt az angyalok tevékenysége tölti be; ha a Földtől a Merkurig terjedő körzetre gondolunk, azt az arkangyaloké, és így tovább. Térbeli szférákkal van tehát dolgunk és a planéták határjelei, határkövei a magasabb hierarchiák térbeli hatásának. Az embertől kiindulva, a tökéletesség vonala felfelé vezet. Az ember maga a Földhöz van láncolva; azt, ami benne örök és inkarnációról inkarnációra halad, olyan lények irányítják, akik nemcsak a Földhöz vannak láncolva, hanem átszelik a légkört is és azt is, ami felette van, egészen a Holdig - és ez így megy tovább felfelé.

Az ember ősidők óta fejlődik a Földön és ugyanúgy áll a dolog az egész emberi földi fejlődéssel, mint a kisgyermek és a felnőtt ember viszonyával: a felnőtt tanítja a kisgyermeket. Ez történik a világmindenségben a hierarchiák részéről is. Az ember, aki a Földhöz van láncolva, csak fokozatosan tudja magát felküzdeni mindazokhoz az ismeretekhez és képességekhez, melyekre a Földön szüksége van. A magasabb rendű lényeknek kell őt tanítaniuk. Mire van ezért szükség? Arra, hogy a földlét kezdeti időszakában olyan lények szálljanak le a magasabb szférákból, akik tulajdonképpen már nincsenek a Földhöz láncolva. És valóban ez történik! Olyan lényeknek kell leszállniuk, akiknek különben csak a Föld körzetében kellene élniük, hogy azt, amit ők mint a hierarchiák idősebb, tökéletesebb tagjai már tudnak, átadják az embereknek. Emberi testben kell megtestesülniük, nem saját fejlődésük miatt, erre már nincs szükségük, éppúgy, mint ahogy a felnőtt ember sem saját fejlődése érdekében foglalkozik az ábécével, hanem azért, hogy a gyermekeket megtanítsa rá.

Így ha visszatekintünk az atlantiszi és lemuriai korra, látjuk, hogy a Föld környezetéhez tartozó lények leszállnak körzetükből, emberi testekben testesülnek meg és az emberek tanítóivá válnak. Ezek a lények a magasabb hierarchiákhoz, a merkúri és vénuszi hierarchiákhoz tartoznak: Merkúr és Vénusz fiai leszállnak és a fiatal emberiség tanítói lesznek. Így e fiatal emberiség körében olyan „emberek” is vannak, akiknek földi megjelenése tulajdonképpen maja jellegű. A következőképpen jellemezhetnénk őket: Egy normálisan fejlett ember találkozott a lemuriai időkben egy ilyen másfajta emberrel. Kívülről nem igen nézett ki másképp, mint a többiek, de olyan szellem költözött bele, akinek területe a Merkúrig vagy a Vénuszig ért fel. Az ilyen ember külseje tehát tulajdonképpen maja, illuzió volt. Úgy nézett ki, mint a többi ember, de egészen más volt: Merkúr vagy Vénusz fia. Ez a jelenség gyakori volt az emberi fejlődés hajnalán. Merkúr és Vénusz fiai leszálltak és az emberek között éltek, de benső jellegük olyan volt, mint a Merkúr- és Vénusz-lényeké. Mondtuk, hogy a Vénusz-lények a személyiség szellemei. Ilyen lények jártak emberként a Földön. Kívülről szorosan körülhatárolt emberi személyiségek voltak, de hatalmas erővel irányították az emberiséget. Ilyenek voltak nagy vonalakban az uralmi viszonyok a lemuriai korban: Vénusz fiai irányították az egész emberiséget. Merkúr fiai az emberiség egyes részeit irányították; olyan hatalmuk volt, mint most a népszellemeknek vagy fajszellemeknek.

Maja vagy illúzió nemcsak általában van a világon, hanem az emberrel kapcsolatban is fennállhat. Egy ember, ahogy előttünk áll, lehet olyan, hogy külseje igaz, vagyis külseje pontosan megfelel lelkének. De lehet maja is: valójában olyan feladata van, ami a Merkúr- vagy Vénusz-szellemek feladatának felel meg. Erre utalnak, amikor arról beszélnek, hogy a régi idők vezető egyéniségei úgy, ahogy itt a Földön jártak, közhasználatú nevükkel tulajdonképpen nem egyebek, mint maja - és erre gondolt H.P. Blavatsky[3] is, mikor arra figyelmeztetett, hogy a buddhák tulajdonképpen maják. Megtalálhatják pontosan ezt a szót a Titkos Tanokban. Ezek a dolgok a szent misztériumok tanításaiból származnak, csak meg kell őket érteni.

A következő kérdésünk ez kell hogy legyen: Hogyan is szállhat le egy ilyen vénuszi szellem? Hogyan élhet egy bodhiszattva a Földön? Egy bodhiszattva lénye, Merkúr és Vénusz fiainak lénye, fontos fejezetet képez Földünk fejlődésének a kozmosszal való összefüggésben. Ezért holnap a Merkúr- és Vénusz-lények, a bodhiszattvák vagy dhyani-buddhák természetét fogjuk megvizsgálni.


[1] lásd: „Az egyes néplelkek missziója az északi és germán mitológiával kapcsolatban” c. előadásokat (GA 121)

[2] Claudius Ptolemaios (87-165) alexandriai csillagász és geográfus

[3] Helena Petrovna Blavatsky (1831-1891) a Teozófiai Társaság megalapítója A megalapításra 1875-ben került sor New Yorkban H.S. Olcott ezredes közreműködésével. 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként