A kozmoszunkban élő magasrendű szellemi lények működését két példán mutattuk be: a régi Szaturnusz és a belőle újra megtestesült régi Nap példáján. Ma az lesz a feladatunk, hogy behatoljunk magába a szellemi világba, ahol ezek a magasrendű szellemi lények élnek és más oldalról is szemügyre vegyük működésük módját. Sok olyan dolgot is el kell mondanunk előadás-sorozatunk első felében, amit önök közül legtöbben itt vagy ott már hallottak. De eltekintve attól, hogy jó néhány olyan hallgató is van itt, aki sok mindent nem hallott még abból, ami az előadások megértéséhez szükséges, éppen, mert ebben a ciklusban a szellemi élet igen magas régióiba kell felemelkednünk, szükség van rá, hogy újra megemlítsük mindazt, ami a megértéshez feltétlenül szükséges.

Az eddig elmondottakból megtudhatták, hogy egy fejlődő világrendszer keretein belül a legkülönfélébb módon szellemi lények működnek. Mi is alapjában véve a régi Szaturnusz? Alkossunk róla pontos képzetet. A régi Szaturnusznak természetesen semmi köze sincs a mai Szaturnuszhoz. Inkább úgy képzeljék el, hogy a régi Szaturnuszban már csírájában benne volt mindaz, ami mai naprendszerünkhöz tartozik: Napunk, Holdunk, Merkurunk, Vénuszunk, Marsunk, Jupiterünk; mindezek az égitestek benne voltak a régi Szaturnuszban és belőle alakultak ki. Gondoljanak el tehát egy olyan égitestet, amelynek középpontjában a mai Nap állna és odáig terjedne, hogy még a mai Szaturnusz is benne volna; ekkor volna helyes képzetük a mai naprendszerünknél nagyobb régi Szaturnuszról. Úgyszólván tehát egész naprendszerünk ebből a régi Szaturnuszból keletkezett. Ha nem is teljes mértékben, de megközelítőleg ahhoz a Kant-Laplace-féle világ-ősködhöz^[1] hasonlíthatnánk, amelyből sok modern ember nézete szerint naprendszerünk kifejlődött. De a hasonlat nem teljesen helytálló, mert legtöbben úgy gondolják, hogy naprendszerünk kiindulópontja bizonyosfajta gáz volt, pedig láttuk, hogy nem gáztest, hanem hőtest volt. A régi Szaturnusz nem más, mint egy óriási hőtest.

Azt is elmondtuk tegnap, hogy ott, ahol ennek a régi Szaturnusznak átalakult utódját, a régi Napot találjuk, környezetéből, az univerzumból befelé hatnak a kerubok. Úgy kell elképzelniük, hogy ezek a kerubok, akik a régi Nap környezetében működnek, megvoltak már a régi Szaturnusz környezetében is. Csak, mondhatnánk, még nem kapták meg a felhívást a működésre; triviális kifejezéssel élve, még nem jött el az idejük, hogy valami jelentőset tegyenek, de már ott voltak a régi Szaturnusz környezetében is. Más lények is jelen voltak a régi Szaturnusz körül, akik még a keruboknál is magasztosabb lények osztályához tartoznak: a szeráfok. Ugyanehhez a régióhoz tartoznak a trónok is. Csakhogy a keruboknál egy fokkal lejjebb álló trónok szubsztanciája úgyszólván leárad és a Szaturnusz hőszubsztanciáját képezi, amint azt elmondtuk. Ezek szerint tehát ezt a régi Szaturnuszt úgy képzelhetjük el, mint egy óriási hőgömböt, amelyet igen-igen magasztos szellemi lények körtánca vesz körül. A keresztény ezotéria értelmében trónoknak, keruboknak és szeráfoknak nevezzük őket. Ők a keleti tanok dhyáni lényei.

Azt kérdezhetnénk: honnan származnak ezek a magasztos lények? Minden a világon, mindaz, ami a világmindenségben létezik, fejlődés utján jött létre. S ha képzetet akarunk alkotni arról, hogy honnan jöttek ezek a kerubok, szeráfok és trónok, akkor legjobb, ha először saját naprendszerünket vizsgáljuk meg és megkérdezzük, mi lesz majd egykor naprendszerünkből? Vázoljuk röviden naprendszerünk fejlődését. Tudjuk, hogy a régi Szaturnuszból indult ki, ez a régi Szaturnusz azután átalakult régi Nappá, ez pedig a régi Holddá. Abban az időpontban, amikor a régi Nap Holddá válik, sajátos fejlődés következik be. Először történik meg, hogy a Hold kiválik a Napból, először jön létre olyan égitest, amely a Napon kívül van. A Nap magasabbra tud fejlődni azáltal, hogy a legdurvább elemeket kilöki magából. Azután ebből az egész rendszerből kifejlődik mai Földünk rendszere. Földünk azáltal jön létre, hogy egyebeken kívül a Hold és a Föld, mint a durvább anyagok és durvább lények hordozói, kiválnak a Napból. De a fejlődés továbbmegy. Azok a lények, akiknek most a Földön elkülönülve kell élniük, akiket úgyszólván kidobtak a Napról, ezek a lények a Naptól elkülönített állapotukban egyre magasabbra fejlődnek. Még egy állapoton - a Jupiter-állapoton - kell átmenniük. De ezáltal lassankint éretté válnak arra, hogy ismét egyesüljenek a Nappal. S amikor eljön a Vénusz-fejlődés állapota, az összes lényt, aki csak ma a Földön él, újra felveszi a Nap, amely akkor már maga is a fejlődés magasabb fokát érte el éppen azáltal, hogy lényeit, akiket egykor kitett magából, újra visszaváltotta. Ezután következik a Vulkán-fejlődés, rendszerünk fejlődésének legmagasabb foka. Mert rendszerünk fejlődésének hét fokozata van: a Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán. A Vulkán-fejlődés fokán a szaturnuszi lét parányi kezdetéből létrejött összes lény a szó legmagasabb értelmében szellemivé vált, együttesen nemcsak Nappá, de a Napnál is magasabb rendűvé váltak. A Vulkán több mint Nap, s ezzel megérett az áldozatra, megérett a felbomlásra.

A fejlődés menete az, hogy az ilyen rendszer kiindulópontján egy Nap keletkezik, amely eleinte gyenge, ki kell hogy dobja magából a planétáit, hogy ő maga tovább tudjon fejlődni. Azután megerősödik, ismét magába fogadja planétáit, Vulkánná lesz. S ekkor az egész felbomlik, a Vulkán gömbje üres gömbbé lesz, hasonlatos ahhoz, amely körül egykor a trónok, kerubok és szeráfok lejtették körtáncukat. A Nap tehát fel fog bomlani, odaáldozza magát a világmindenségnek, kisugározza lényét. S ezzel ő maga is a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz hasonló lények körtáncává válik és egy új teremtés felé halad előre a világmindenségben.

Miért tudják a Trónok szubsztanciájukból átadni azt, amire a Szaturnusznak szüksége van? Azért, mert előkészítették rá magukat egy korábbi rendszerben hét állapoton keresztül, mint ahogy ezt mai naprendszerünk teszi. Ahhoz, hogy egy rendszer a trónok, kerubok és szeráfok rendszerévé váljon, először naprendszernek kell lennie; vagyis ha egy Nap eljutott odáig, hogy újra egyesült planétáival, akkor külső körré, maga is Állatövvé válik. Amit Állatövként ismertünk meg, azt ezek a magasztos lények hagyták hátra, vagyis egy régi naprendszer maradványaként jött át hozzánk. Ami egy korábbi naprendszeren belül kifejlődött, most hatni tud a világűrből és ő maga is új naprendszert tud önmagából szülni és teremteni. Ezért a legmagasabb hierarchia számunkra egyelőre a szeráfok, kerubok és trónok hierarchiája, mert ők már befejezték naprendszer-fejlődésüket és felemelkedtek a nagy kozmikus áldozati szolgálat fokára.

Csak ezáltal kerülhettek ezek a lények a legmagasabb Istenségnek, akiről egyáltalán beszélhetünk, a Szent Háromságnak, a hármas Istenségnek valóban közvetlen közelébe. A szeráfokon túl kell tehát keresnünk azt a legmagasabb Istenséget, akit majdnem minden népnél megtalálunk, mint hármas Istenséget, például Brahman-Siva-Visnu, vagy Atya-Fiú-Szentlélek. Ettől a legmagasabb Istenségtől, a legfelső hármas egységtől származnak minden egyes új világrendszer tervei. Ha visszapillantunk a régi Szaturnuszra, azt mondhatjuk: mielőtt bármi is létrejött volna ebből a régi Szaturnuszból, megfogant a terve az isteni Szent Háromságban. De a Szent Háromságnak lényekre van szüksége a terv végrehajtásához. Ezeknek a lényeknek előbb meg kell érniük erre. Az első ilyen lények, akik úgyszólván az Istenség körül vannak, amit a nyugati keresztény ezotéria ezekkel a szép szavakkal fejez ki, hogy „közvetlenül gyönyörködhetnek Isten látásában”, ezek a szeráfok, kerubok és trónok. Ők veszik át az új világrendszer terveit az isteni Szent Háromságtól, akiben a terv megfogant. Ez természetesen inkább csak képletesen értendő, nem konkrétan, hiszen emberi szavakkal kell egy ilyen magasztos tevékenységet kifejeznünk, pedig az emberi szavak igazán nem erre vannak megalkotva.

Az emberi szavak nem arra szolgálnak, hogy kifejezzük velük például azt a magasrendű tevékenységet, amellyel a szeráfok naprendszerünk kezdetén átvették az isteni Szent Háromság legmagasabb terveit, amelyek azt tartalmazták, hogy hogyan kell majd naprendszerünknek a Szaturnusz-Nap-Hold-Föld-Jupiter-Vénusz-Vulkán állapotokon át fejlődnie. A „szeráfim” név, ha a héber ezotéria értelmében helyesen értjük meg, azt jelenti, hogy feladatuk a Szent Háromságtól átvenni egy új világrendszer eszméit, céljait. A keruboknak, az alattuk álló legközelebbi hierarchiának feladata a legmagasabb Istenségtől átvett célokat és eszméket bölcsen kidolgozni. A kerubok tehát a legmagasabb bölcsességgel rendelkező szellemek, akik végrehajtható tervekké tudják alakítani azt, amit a szeráfok megadnak nekik. A trónoknak pedig, akik felülről a hierarchiák harmadik fokozatát képezik, az a feladatuk - természetesen egészen képletesen szólva - hogy kézzelfoghatóan megvalósítsák azokat a fennkölt kozmikus gondolatokat, amelyeket a szeráfok az Istenségtől átvettek és amelyeket a kerubok bölcsen átgondoltak.

Ha lelkünkkel látni akarjuk, formálisan láthatjuk, hogyan történik meg az isteni tervek megvalósításának első fokozata azáltal, hogy a trónok leárasztják a tűz-szubsztanciát. A trónok tehát azok a lények, akiknek megvan az erejük ahhoz, hogy első fokon a valóságba vigyék át azt, amit a kerubok először kigondoltak. Ez úgy történik, hogy a trónok az új világrendszer számára kiszemelt térségbe beleárasztják saját szubsztanciájukat, az ős-eredeti kozmikus tűz-szubsztanciát. Ha képszerűen akarjuk ezt elképzelni, azt mondhatjuk: Egy régi naprendszer elmúlt és eltűnt; ezen a naprendszeren belül a legmagasabb fokú érettségig jutott el a szeráfok, kerubok és trónok hierarchiája. Most a legmagasabb Szent Háromság intenciói szerint kikeresnek a világtérben egy gömbalakú térséget és elhatározzák: itt fogjuk elkezdeni. A szeráfok átveszik az új világrendszer céljait, a kerubok kidolgozzák a célokat, a trónok pedig beleárasztják ebbe a gömbalakú térségbe az őstüzet. Ezzel képet kaptunk világrendszerünk kezdetéről.

De bizonyos módon még más lények is jelen voltak ezen a korábbi naprendszeren, amelynek utódja mai naprendszerünk. Csak ezek a lények nem emelkedtek olyan magasra, mint a szeráfok, kerubok és trónok; alacsonyabb fokon álltak, és úgy jöttek át, hogy bizonyos fejlődésen kellett még átmenniük, mielőtt teremtő tevékenységet tudtak volna kifejteni, mielőtt áldozatot tudtak volna hozni. Ezek a lények a második háromtagú hierarchia lényei. Az első háromtagú hierarchiáról az előbb beszéltünk. A második hierarchia lényeinek nevét is említettük már: kyriotetes vagy uraságok, dominationes vagy a bölcsesség szellemei, azután dynamis vagy erők, illetve a mozgás szellemei, ahogy Dionysos Aeropagita nevezi őket (az ő nyomán a nyugati tanítók: virtutes-t vagyis erényeket mondanak). Ők a második hierarchia második fokozatát alkotják. A harmadik fokozat az exusiai. Ezek a formaszellemek, kiket a nyugati tanítók potestatesnek, hatalmasságoknak is neveznek.

Feltehetnénk a kérdést: Ha visszapillantunk a régi Szaturnuszra, látjuk, hogy az első hierarchia a Szaturnusz külső körzetében van, de hol vannak a második hierarchia lényei? Hol keressük a kürioszokat, a dünamiszokat és exuziákat? A trónok úgyszólván a régi Szaturnusz határáig érnek el, a kürioszok, dünamiszok és exuziák pedig a Szaturnusz bensejében vannak, tehát magában a régi Szaturnusz tömegében működnek, a régi Szaturnusz szubsztanciájában.

Most pedig próbáljunk megegyezésre jutni a világ keletkezésének rendkívül fantasztikus modern teóriájával, vegyük még egyszer szemügyre azt, amit a Kant-Laplace elmélet állít. Naprendszerünk kiindulópontjaként egy ködtömeget tüntet fel ez az elmélet, azután úgy képzeli, hogy ez az óriási gáztömeg elkezd forogni, körbe örvényleni. Mint ismeretes, különösen azt tartja meggyőzőnek, hogy forgás közben egymás után leválnak a külső planéták. Először gyűrűk keletkeznek, ezek azután összehúzódnak; középen marad a Nap, a többiek pedig körülötte keringenek. A szóban forgó elmélet ezt teljesen mechanikusan képzeli el. Az iskolában egy szép kis kísérlettel szemléltetik a dolgot. Bemutatják kicsiben, hogyan alakul ki egy ilyen naprendszer. Vesznek egy vízzel telt edényt, aztán egy nagy olajcseppet, kivágnak egy az egyenlítő nagyságát illusztráló kartonlapot, azt az egyenlítő irányában ebbe beleteszik, majd felülről átszúrják egy gombostűvel. Azután forgatni kezdik az olajcseppet. Kis cseppek válnak le róla és körülötte keringenek, mire azt mondja a kísérlet bemutatója a tanítványoknak - néha jó öreg tanítványoknak: Látjátok, így néz ki kicsiben egy világ keletkezése! S ez azonnal világos és meggyőző.

Mert mi lehetne meggyőzőbb annál, mint mikor saját szemünkkel látjuk, hogyan keletkezik egy naprendszer? Miért ne értenénk meg, hogy volt egyszer ott kint a világűrben egy óriási világköd, amely forgott, és a planéták leváltak róla, mint az olajcseppecskék, a miniatűr Merkurok és miniatűr Szaturnuszok a nagy olajcseppről. Mindenesetre csodálkoznunk kell az eljárás naivságán. Mert azok, akik azon fáradoznak, hogy teljesen érthetővé tegyék a Kant-Laplace elméletet, csak egyről feledkeznek meg - amiről egyébként nagyon jó megfeledkezni, csak éppen ebben az esetben nem szabad - éspedig saját magukról; vagyis elfelejtik, hogy ők maguk álltak ott és ők forgatták meg az olajcseppet. Ez természetesen hihetetlen naivitás, de a modern materialista mitológia nagyon naiv, naivabb bármely más mitológiánál. Ezt majd csak a jövőben fogják belátni. Van tehát valaki, aki az egészet intézi, aki a forgást létrehozza. Szükségszerűen fel kell tételezni - ha egyáltalán gondolkozni tud az ember, ha nem hagyta el a logika összes jó szelleme - hogy szellemi erők működnek közre az égitestek forgatásában. Ha el is tekintünk attól a tévedéstől, hogy ősgázt tételezünk fel az őstűz helyett, azt mégsem szabad feltételeznünk, hogy ez a gáztömeg saját magától elkezd forogni.

Fel kell tennünk a kérdést: Hol vannak azok a szellemi erők és hatalmak, akik ezt a tömeget - tehát számunkra az őstűz tömegét - mozgásba hozzák, hogy benne valami történjék? Említettük az előbb: a Szaturnusz körzetéből és belsejében hatnak a szellemi erők. Azok a lények, akik képességeiket korábbi naprendszerekben szerezték meg, körülveszik, kívülről hatnak. Belül vannak a kevésbé érett lények, ők belülről differenciálják a tömeget, ők hozzák létre azt, amit a benne keletkező hőképződményeknek neveztünk, stb. Igen magas intelligenciájú lények intézik mindazt, ami itt történik.

Nézzük most, mi a feladatuk a második hierarchia első fokozatához tartozó lényeknek? A kürioszok átveszik azt, amit a trónok úgyszólván lehoznak az univerzumból és úgy rendezik el, hogy összhang legyen a most keletkező egyedi égitest, a Szaturnusz, és az egész világmindenség között. A Szaturnusz belsejében mindent úgy kell elrendezni, hogy ami belül van, az megfeleljen annak, ami kívül van. Tehát azt, amit a szeráfok, kerubok és trónok Isten kezéből átvettek és lehoztak, úgy kell elrendezni a Szaturnuszon, hogy ott ezek a parancsok teljesüljenek, ezek az impulzusok megvalósuljanak. A kürioszok tehát átveszik a Szaturnusz környezetéből azt, ami az első hierarchia közvetítésével árad le, hogy átalakítsák és beleillesszék a Szaturnuszba.

Amit a kürioszok átvettek, azon tovább dolgoznak az erők vagy dünamiszok. Éspedig úgy, hogy a kürioszok hozzák a Szaturnuszon a legfelsőbb rendelkezéseket, a dünamiszok pedig az első kivitelezői ezeknek az intézkedéseknek. Az exuziák pedig arról gondoskodnak - később még részletesen beszélünk erről, most csak nagy vonalakban vázoljuk a dolgot - hogy az, amit az univerzum szándékai szerint így felépítettek, megmaradjon, amíg szükség van rá, tehát hogy ne pusztuljon el azonnal. Ők a megtartók. A Szaturnuszon tehát a kürioszok az intézkedők, a dünamiszok az intézkedések végrehajtói, az exuziák pedig a megtartói annak, amit a dünamiszok felépítettek.

Ma nem foglalkozunk azzal, hogy hogyan dolgozik a harmadik hierarchia, amelyről szintén beszéltünk már: a személyiség szellemei vagy archék; a tűz szellemei vagy arkangyalok és az angyalok. Ehelyett újonnan szerzett ismereteinkkel megvizsgáljuk az átmenetet a régi Szaturnuszról a régi Napra. A jelentősebb folyamatokat már tegnap vázoltam. Amikor a régi Szaturnusz Nappá válik, az történik, hogy az őstűz most gáz vagy levegő állapotba megy át, úgyhogy a régi Nap a megmaradt őstűz maradványából áll. Ez az őstűz most összekeveredik azzal, ami gázzá vagy füstté sűrűsödött. A régi Napon tehát két anyag van: őstűz és az őstűznek gázzá, füstté, levegővé - ahogy éppen nevezni akarják - sűrűsödött része. Ez érvényes lényegében a régi Napra. Látni fogjuk majd, hogy másként van ez már a mai Napunkon; ez közbeeső állapotokon át már mássá fejlődött, bár vannak, akik azt állítják, hogy Napunk belseje ma is csupán bizonyos fajta gáz.

Ha egyáltalán foglalkoznak egy kicsit a materialista természettudományunk által felállított elméletekkel, s ezt gondolkodva teszik, csodálatos élményekben lesz részük. Így például van egy népszerű könyvecske, amelyet olcsósága miatt sokan megvesznek, s ez azt állítja, hogy a jelenlegi Napunk közepében nincsen semmi szilárd, csak gáz. Ez a gáz viszont - az ember nem is hinné, de ebben a népszerű írásban ez áll - olyan sűrű, mint a méz vagy a kátrány. Annak, aki egy ilyen szemlélethez fel tud emelkedni, hogy egy gáz bizonyos nyomáskörülmények között hasonló a mézhez vagy a kátrányhoz, szívből kívánom, hogy olyan meseországban éljen, ahol mézből áll a levegő, de azt már nem kívánom neki, hogy olyan levegőben kelljen mozognia, ami olyan sűrű, mint a kátrány. Vannak ilyen kinövései a materialista elméleteknek.

Tehát nem a mai Napunkról beszélünk, hanem arról a régi Napról, amely valóban őstűzből és abból az anyagból állt, amit „tűzködnek” vagy „tűzlevegőnek” nevezünk. Ezt a kifejezést megtalálhatjuk a Faustban, mert Goethe jól ismerte, és az antropozófiai irodalomban is gyakran előfordul a „tűzköd” kifejezés. Ennek a két szubsztanciának a keverékeként kell tehát a régi Napot elképzelnünk. De ez nem önmagától jött létre. Égitestek nem sűrűsödnek meg maguktól; szellemi lényeknek kell létrehozniuk ezt a sűrűsödést. Kik voltak azok a szellemi lények, akik a régi Szaturnusz szubsztanciájának Nappá való sűrűsödését létrehozták? Azok a lények, akiket kürioszoknak neveztünk. Ők azok, akik kívülről nyomást gyakoroltak rá, s a Szaturnusz eredetileg hatalmas tömegét összeszorították, úgyhogy kisebb lett. Addig folytatták ezt a nyomást, amíg létre nem jött a régi Nap, amelynek nagysága, ha a mai Napot a középpontjába képzeljük, a mai Jupiterig terjed. A régi Szaturnusz akkora volt, mint egy égitest, amelynek a mai Nap van a középpontjában és a mai Szaturnuszig terjed, tehát egy hatalmas gömb volt, akkora, mint egész mai naprendszerünk a Szaturnuszig. A régi Nap akkora égitest volt, mint ami a mai Jupiterig terjed. Ez a régi Nap kiterjedésének a határköve. Jó, ha a mai planétákat úgy tekintjük, mint a régi planéták kiterjedésének határköveit.

Látják most már, hogy úgy közelíthetjük meg lassankint a planéták elméletét, ha a hierarchiák működéséből vezetjük le őket. De menjünk tovább. Tudjuk most már, hogy a következő állapot ismét egy sűrűbb állapot. Világrendszerünk harmadik állapota a régi Hold-állapot. Akik foglalkoztak az Akasa Krónikából^[2] merített közlésekkel, tudják, hogy a régi Hold azáltal keletkezett, hogy a régi Nap szubsztanciája tovább sűrűsödött vizes elemmé. A Holdon még nincs szilárd föld, csak tűz, levegő és víz. Felvette szubsztanciái közé a vizes elemet. A gázt vagy levegőt vízelemmé sűrítette. Ki hozta ezt létre? Ennek a szellemi hierarchiának a második csoportja; azok, akiket erőknek, dünamiszoknak nevezünk. Azt is az erők tették, hogy a régi Nap tömegét összetömörítették a mai Mars határáig. A Mars tehát a régi Hold kiterjedésének határköve. Ha elképzelnek egy gömböt, közepében a mai Nappal, a tömege pedig addig terjed, ahol a mai Mars kering, akkor megkapták a régi Hold nagyságát.

Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol emlékezetünkbe kell idézni, hogy amikor a Szaturnuszból és Napból létrejött a régi Hold, valami egészen új dolog történt. Kilökte magából a sűrű anyag egy részét, s így két égitest keletkezett. Az egyik a finomabb szubsztanciákat és lényeket fogadta magába: ez lett a finomabb Nap, a másik az ennél sűrűbb Hold. Harmadik állapotában planétarendszerünk csak egy ideig fejlődik egységes planétaként, azután kilök magából egy másik planétát, amely mellette marad. Először tehát - amíg egységes égitest - a Hold a Marsig terjed. De azután összehúzódik a Nap és egy másik égitest kering körülötte, nagyjából ott, ahol a mai Mars kering, tehát az eredeti egységes égitest perifériáján.

Mi hozta létre egyáltalán ezt a leválást? Mitől lett egy égitestből kettő? Mindez a dünamiszok uralmának idején történt. Akik velem együtt áttanulmányoztak már egyet-mást ezen a területen, azok előtt ismeretes, hogy a világmindenségben is sok minden úgy történik, mint a mindennapi emberi életben. .Ahol lények fejlődnek, ott mindig vannak, akik haladnak és akik lemaradnak. Hány olyan apa van, akinek legnagyobb fájdalmára megbukik a fia a gimnáziumban, míg mások gyorsan haladnak előre. A fejlődés különböző sebességéről van itt szó tehát. Így van ez az egész kozmoszban is. Olyan okokból, melyeket később még megismerünk, most, amikor a dünamiszok vették át missziójukat, amikor ők léptek funkcióba, beáll valami, amit az egész ezotéria, minden misztérium „égi harcnak”, „égi viszálynak” nevez. Ez az égi viszályról szóló tan minden misztérium lényeges, integráns részét képezi, és a rossz keletkezésének őstitkát is tartalmazza. A dünamiszok vagy erők ugyanis a Hold-fejlődés bizonyos időpontjában igen különböző érettségi fokon álltak. Némelyik arra vágyott, hogy szellemileg minél magasabbra emelkedhessen, mások visszamaradtak, vagy legalábbis csak normális módon haladtak fejlődésükben. Voltak tehát közöttük olyanok, akik a régi Hold-beli társaiknál jóval előbbre voltak. Ennek az lett a következménye, hogy a két csoport elvált egymástól. A haladottabbak kivonták a Holdból a Nap-testet, a visszamaradottabbak képezték a körülötte keringő Holdat. Ezzel röviden vázoltuk az égi viszályt, a régi Hold szétszakítását, úgyhogy a régi Hold a visszamaradt dünamiszok uralma alá került, a régi Nap pedig a haladottabbak uralma alá.

Ebből az égi viszályból belecsendül még valami a Bhagavad Gita első mondataiba. Az Isteni Gita szimbolikus harcának elején megtaláljuk még ennek a hatalmas égi viszálynak utórezgéseit. Hatalmas volt ez a harctér! Attól az időtől kezdve, hogy a kürioszok a régi Nap létrehozásán fáradoztak, egészen a régi Hold létrejöttének idejéig, mikor az erők vagy dünamiszok vették át missziójukat, hatalmas csatatér, hatalmas harc volt az égben. A kürioszok az egész naprendszerünk tömegét összesűrítették a Jupiterig, azután a dünamiszok összesűrítették egészen a mai Marsig. Eközött a két planetáris határkő között van az égi viszály nagy csatatere. Nézzék csak meg ezt az égi csatateret.

Csak a tizenkilencedik század fedezte fel újra, fizikai szemmel, az égi viszály által okozott pusztításokat. A Mars és a Jupiter között tele van szórva az ég a kis planetoidákkal. Ezek az égi viszály csataterének romjai. Az égi harcot pedig aközött a két kozmikus időpont között vívták meg, amikor naprendszerünk egyrészt a Jupiterig, másrészt a Marsig húzódott össze. Ha csillagászaink távcsövüket az égi térségek felé irányítják és még mindig újabb planetoidákat fedeznek fel, ezek nem mások, mint a haladottabb és kevésbé haladott erők vagy dünamiszok egymással vívott égi harcának következményei, nagy csataterének romjai. Ugyanazon erők harcának romjai, akik a Holdnak a Napról való leválását is véghezvitték.

Látjuk tehát: ha az isteni-szellemi lények tetteit szemléljük, a külső dolgok az isteni-szellemi lények kifejezéseként, arculataként jelennek meg előttünk.

[1] Immanuel Kant (1724-1804) kozmógóniai köd-elmélete: „Az ég általános természetrajza és elmélete vagy az egész világépítmény alkatáról és mechanikai eredetéről szóló kísérlet Newton alapelvei szerint”. Laplace 1796-ban néhány lényeges pontban kiegészítette.

[2] Rudolf Steiner írásai „Az Akasa-krónikából” címmel (GA 11)