"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A János evangélium (Kassel) (12)

12. --

[Elapadnak a bölcsesség ősrégi javai és megújulnak a Krisztus-impulzustól. A Golgotái Misztérium jelentősége a Földön az ember fejlődése számára.]

Kassel, 1909. július 5.

Fejtegetéseink egy fontos pontjához, úgyszólván tetőpontjára érkeztünk. Természetesen sok nehézséggel kellett megbirkóznunk, míg az evangéliumok magyarázata során idáig jutottunk. Ezért röviden felvázolnám a lényegre vonatkozóan elhangzottak áttekintését, mielőtt folytatnám a tegnapi témát.

Tudjuk, hogy az emberiség fejlődése egészen más fokon állt az ősrégi időkben, mint ma áll. Azt is tudjuk, hogyha az időben egyre távolabbra nyúlunk vissza, más és más formában mutatkozik meg az ember. Említettük, hogy visszatekinthetünk a mai korból - amit közép-európai kultúrkorszaknak nevezhetünk - az ezt megelőző görög-latin korszakra, a még régebbi egyiptomi-káld korszakra, majd arra az időszakra, amikor az ó-perzsa népet Zarathusztra vezette. Az ezt megelőző, ősrégi múltban virágzott a miénktől teljesen különböző indiai kultúra, amely egy hatalmas katasztrófát követően alakult ki. Ez a hatalmas erejű katasztrófa eredményezte a levegőben és a vizekben lejátszódó viharos eseményeivel azt, hogy eltűnt az emberiség indiai kultúrkorszakát megelőző lakhelye, az Európa, Afrika és Amerika között egykor elterülő régi Atlantisz, az emberek pedig elvándoroltak Nyugat és Kelet felé, benépesítve egyrészt Amerikát, másrészt az európai, ázsiai és afrikai térségeket, amelyek jelenlegi arculata fokozatosan alakult ki. Az atlantiszi korban, különösen annak első időszakában, lelkét illetően lényegesen eltért az emberiség a maitól. Minket pedig elsősorban az emberiség lelkisége érdekel, hiszen tudjuk, hogy egy lelki-szellemi fejlődés következménye mindaz, ami testiség. - Milyen életet élt tehát a lélek az atlantiszi korban?

Tudjuk, hogy az embernek egészen más volt a tudata az atlantiszi korban, mint később, bizonyos vonatkozásban megvolt még akkor a régi szellemi látása, viszont még nem volt meg a képessége, hogy kifejezett öntudata, én-tudata lehessen. Mert az én-tudatot csak attól nyeri el az ember, hogy meg tudja különböztetni magát a külvilág tárgyaitól. De az ember akkor még nem tudta teljesen megkülönböztetni magát a kívül lévő tárgyaktól. Képzeljük csak el, mi történnék mai korunkban, ha a jelenlegi körülmények között nem tudná az ember megkülönböztetni magát a környezetétől.

Ma azt mondja az ember: „Hol van a határa ember-voltomnak?” És bizonyos fokig joggal mondja mai álláspontja szerint: „Embervoltom határa ott van, ahol elhatárol bőröm a külső világtól.” Azt hiszi az ember, hogy csak az tartozik hozzá, ami a bőrén belül van és minden más, vele szemben álló külső tárgy különbözik tőle. Azért mondja, mert tudja, hogy ha valamit elvesznek abból, ami a bőrén belül van, nem lehet már egész ember. A megállapítás, hogyha egy darab húst kivágnak az emberből, nem egész ember már, bizonyos szempontból helyes is.

De tudjuk azt is, hogy az ember levegőt lélegez be minden lélegzetvételével. Ha azt kérdezzük, hol van ez a levegő, azt kell válaszolnunk, hogy körülöttünk, mindenhol, ahol határosak vagyunk a környezetünkkel, kívülünk van az a levegő, amely a következő pillanatban már bennünk van. Már nem tudunk élni, ha a levegőt elzárják előlünk, ha a levegőtől elkülönítenek! Kevésbé lesz ekkor teljes az ember, mintha a bőrén belül lévő kezét vágnák le. - A valóságnak megfelelve azt kellene mondanunk, hogy nem igaz, hogy az ember határa a bőre! Hozzátartozik az őt körülvevő levegő is, hiszen szakadatlanul ki- és beáramlik rajta keresztül. Nem szabad önkényesen határt szabnunk magunknak a bőrünkkel. - Ha ezzel a ténnyel szembe akarnánk nézni, - (persze, elméletben, hiszen az észlelés nem ezt a megfigyelést szolgáltatja), - azon kellene elgondolkodnunk, amire a külvilág nem nyújt indítékot. Ha állandóan látnánk a levegő-áradatot, amely belénk áramlik, elterjed bennünk, átalakul, majd ismét elhagy bennünket, ha ez állandóan szemünk előtt lenne, eszünkbe se jutna olyasmit mondani, hogy a kezünk jobban hozzánk tartozik a belénk áradó levegőnél. A levegőt saját magunkhoz tartozónak tekintenénk. Hallucinálónak tartanánk azt az embert, aki azt mondja, hogy ő önálló lény, létezni tud környezet nélkül is.

Az atlantiszi ember ilyen illúziókban nem ringathatta magát. Megfigyelése világosan mást mutatott. Nem a környezetében lévő tárgyak határozott körvonalait látta, hanem az őket körülvevő színes aurát. Nem úgy látott egy növényt-, ahogyan mi, hanem mindent ahhoz hasonlóan látott, ahogyan mi látjuk az utcai lámpákat színes karikákkal körülvéve ködös, őszi estéken. Azért volt ez így, mert szellemiség van, szellemi lények vannak a külvilágban látható dolgok között, akiket észlelni tudott az akkori tompa szellemi látásával. Amint köd terülhet el a lámpák között, úgy vannak szellemi lények mindenütt a térben. Az atlantiszi ember úgy látta ezeket a lényeket, mint Önök a ködöt látják. Számára a szellemi lények valamiféle köd-aurában telepedtek rá a külvilág tárgyaira. Magukat a kívül léve tárgyakat homályosan látta. De mivel a szellemet látta, a testén keresztül ki- és beáramló szellemiséget is látta. Saját magát is környezete egyik tagjának érezte. Mindenhol látta a ma nem látható, testébe hatoló áramlásokat. A levegő közülük a legdurvább, sokkal finomabb áramlások áradnak az emberbe. Már nem látja az ember a szellemieket, mert nincsen már meg a régi tompa szellemi látása.

Az atlantiszi ember úgy látta a szellemi áramlatokat ki- és betódulni, ahogyan az ember ujja látná - ha tudata lenne - a vér keringését és tudná, hogyha leszakítják, el kellene száradnia. Az atlantiszi ember is úgy érezte egy szervezet részének magát, ahogyan annak érezné magát az ujjunk is. Érezte: „Szememen, fülemen keresztül áramlások tódulnak belém. Nem lehetek ember már, ha kiszorítom magamat belőlük.” Úgy érezte, beleolvad az egész külső világba. Látta a szellemi világot, de nem tudta tőle megkülönböztetni magát, nem volt mai értelemben vett erős én-érzése, öntudata. Ez attól alakulhatott ki, hogy ami a környezetétől való függőség érzetét keltette, visszahúzódott megfigyelése köréből. Az öntudat, az énné válás lehetősége attól alakulhatott ki, hogy ez láthatatlanná lett. Az Atlantiszt követő kor emberének feladata volt kifejleszteni az öntudatot, az „énséget”. A szellemi világ visszahúzódott a nagy atlantiszi katasztrófát követő idők népeinek tudatából és fokozatosan egyre tisztábban és világosabban kezdték látni a fizikai világot. Minden fejlődésre vonatkozik a világon, hogy nem egyszerre, hanem apránként, fokozatosan történik, - a fejlődés egy lassú folyamat. Így tűnt el, lassan, fokozatosan a régi tompa szellemi látás. Örökségként ma is megtalálható még bizonyos embereknél és bizonyos feltételek mellett a mediális hajlamú embereknél. De ami a kellő időben csúcspontját elérte, lassanként el is hal.

Az Atlantiszt követő legrégebbi időkben a hétköznapi embereknek nagyfokú szellemi látása volt még. Beavatottaik, akiket a már említett különleges módszerekkel vezettek be a szellemi világba és ennél fogva, hírnökei lehettek annak, amit régebben bizonyos módon minden ember láthatott, folyamatosan kiegészítették, kibővítették, és ébren tartották, amit a hétköznapi emberek láttak a szellemi világban. A mondák és mítoszok, különösen az orákulumhelyekhez kötött mondák és mítoszok a régi korok igazságait jobban őrzik meg, mint a külső történelemkutatás. Az arra kiválasztott embereknél rendkívüli tudatállapotot - mondhatnám, hogy „álomállapotot”, „mediális állapotot” - idéztek elő ezeken a helyeken, azzal, hogy a világos, nappali tudatállapotnál tompább, homályosabb tudatállapotot hoztak létre. Lefokozott tudatállapotukban ugyan a külvilág tárgyai között voltak, de ők maguk azokat nem látták. Ez nem volt a régi szellemi látással azonos, hanem egy félig álom-, félig szellemi látásszerű köztes állapot volt. Ha az ember meg akart valamit tudni a világ összefüggéseiről, vagy arról, hogy valamilyen helyzetben hogyan viselkedjék, kérdésével az orákulumhoz fordult, - oda, ahol tompa szellemi látással rendelkeztek a régi idők örökségeként.

Fejlődése kezdetén tehát bölcsességhez jutott az ember. Belé áradt a bölcsesség. De a bölcsesség lassanként el is apadt. A szellemi világban csak egyre bizonytalanabb megfigyeléseket tudtak tenni még a beavatottak is, - tehát azok, akiket étertestük kiemelésével, vagyis rendellenes állapotban lehetett csak a szellemi világba vezetni. Akik nemcsak a régi értelemben voltak beavatottak, hanem a korral karöltve haladva egyszersmind a jövő látnokai is voltak, felismerték, hogy egy új impulzusra van az emberiségnek szüksége. Amikor alászállt az emberiség az isteni-szellemi magasságokból, részesült ugyan a régi bölcsesség adományában, de az egyre jobban elsötétült. Régen minden ember rendelkezett vele, - azután csak azok a kevesek, akik különleges tudatállapotba kerültek az orákulumokban, - még később csak a beavatottak, és így tovább.

Ezt mondták az idők jeleit felismerő beavatottak: „El kell jönnie az időnek, amikor annyira elapad az emberiségben a régi bölcsesség, hogy nem tudja már irányítani és vezetni, de a bizonytalanság lenne az úr akkor az emberen. Ez jutna kifejezésre akaratában, tetteiben és érzéseiben. Mivel fokozatosan elhalna a bölcsesség, nem vezetnék bölcsen az emberek magukat, mind nagyobb erőre kapna énjük, úgy, hogy a bölcsesség visszahúzódásával együtt saját énjében kezdene mindenki az igazság után kutatni, saját érzéseit, akaratát kezdené - mindenki külön-külön - fejleszteni, és ez által egyre jobban elkülönülnének, elidegenednének egymástól az emberek, egyre kevésbé tudnák megérteni egymást. Ha saját, nem az egységes bölcsességből fakadó gondolatokra törekszik mindenki, senki sem tudja megérteni a másik gondolatait. Ha nem az egységes bölcsesség vezérli az ember érzéseit, az emberek érzései egymás ellen fordulnak. Ugyanígy lenne a cselekedeteikkel is. Egymás ellen cselekednének, gondolkodnának, éreznének az emberek - és végül csupa egymás ellen hadakozó individualitássá forgácsolódna szét az emberiség.”

Mi volt a fejlődés kifejeződésének tűnő külső, fizikai jel? Az a változás, amelyet a vérben élt át az emberiség - Mint tudjuk, az egészen régi időkben a vérrokonok házassága volt a szokás. Csak a vérrokon törzsön belül házasodtak az emberek. Később mindinkább a távoli házasság került a helyére. Idegen vér keveredett idegen vérrel. Ennek következtében egyre jobban elapadt a régi idők öröksége. Emlékezzünk csak újból Goethe már tegnap idézett soraira:

„Apámtól kaptam az alakot, s azt, hogy komolyan éljek,
Anyácska víg kedélyt adott, hogy szívesen meséljek.”
(Vas István fordítása)

Tegnap ezt arra vezettük vissza, hogy mindaz, ami az ember étertestében van, a nemzedékről-nemzedékre öröklődő anyai alkotóelemtől származik. Étertestében minden ember az anyai alkotóelem örökségét hordozza, ahogyan fizikai testében az apai alkotóelem örökségét fedezhetjük fel. A vérrokonság esetében az étertestről-étertestre átszármazó örökség nagy volt, vele volt kapcsolatban a szellemi látás régi képessége is. A rokonok között kötött házasságból született emberek a vérrel, a rokon-vérrel együtt étertestükben a bölcsesség régi képességét is megörökölték. A vér fokozatos elkeveredésével, a távoli házasságokkal, idegen törzsek keveredésével együtt egyre csökkent a régi bölcsesség öröklésének lehetősége. Ahogyan tegnap is mondtuk, - megváltozott, az ember vére, olyanná vált a keveredés következtében, hogy fokozatosan elhomályosult a régi bölcsesség. Másképpen: egyre kevésbé volt a szellemi látás átörökítésére alkalmas a vér, amely az öröklődő anyai tulajdonságokat hordozta. Olyanná fejlődött, hogy a szellemi világokba egyre képtelenebb lett betekinteni az ember. Fizikai viszonylatban azt kell mondanunk, hogy az emberi vér olyan irányban fejlődött, hogy egyre kevésbé volt alkalmas arra, hogy hordozza a régi, az embereket irányító bölcsességet és mindinkább a másik végletbe esett, vagyis az önzést kezdte el hordozni, ami egymással szembe és egymás mellé állítja az emberek énjeit. Ezáltal csökkent az a képessége, hogy az embereket a szeretet erejével hozza össze.

Természetesen a vér romlásának folyamatában benne vagyunk még, hiszen ez a folyamat, amely a régi időkben kezdődött már el, lassan egészen a földfejlődés végéig folytatódni fog. Ezért kellett eljönnie egy olyan impulzusnak, amely újból képes megjavítani, ami megromlott a vér következtében. A régi bölcsek mondákkal és mítoszokkal mondják el, hogy a vérrokonság az embereket tévedéshez és nyomorúságba vezette volna. Arra már nem hagyatkozhattak az emberek, ami a régi bölcsességből maradt örökül rájuk: „Ha az orákulumhoz küldesz valakit és megkérdezed, hogy mi történjék, - az orákulum válasza még inkább veszekedésbe és civakodásba taszít.” Megjövendölte például az orákulum, hogy fia fog születni Laiosnak és Jokastének, aki megöli majd az apját, és nőül veszi az anyját. De, annak ellenére, hogy a régi bölcsesség öröksége, az orákulum-bölcsesség a birtokában volt, mégsem akadályozhatta meg annak idején, hogy a vér ne legyen egyre inkább a tévedések áldozata, - Oedipus mégis megöli apját, és nőül veszi anyját, elköveti az apagyilkosságot és a vérfertőzést!

Azt akarta ezzel mondani a régi bölcs: „Egykor bölcsességet kapott az ember. De ha ez még meg is maradt volna, az énje fejlesztését akkor is tovább kellett volna folytatnia és akkor, olyan méreteket öltött volna az önzés, hogy vér támadt volna a vére ellen. Nem alkalmas már a vér arra, hogy pusztán csak a régi bölcsesség segítségével vezesse magasabbra az embert!” Amikor a szellemi látó, a beavatott, az emberek elé tárta az Oedipus - monda eredeti képét, óva intette őket, mintegy figyelmeztetésképpen: „Ez történne veletek egykoron, ha nem lenne semmi más, csak a régi orákulum-bölcsesség.” A Júdás-monda még világosabban mutatja meg, mi lett volna a régi orákulum-bölcsességből. Megjövendölték Júdás anyjának is, hogy a fia megöli majd az apját, őt pedig nőül veszi és ennek következtében leírhatatlan szerencsétlenség fog történni majd. Mindez be is teljesedett mégis! Ez azt jelenti, hogy az ősi, öröklött bölcsesség nem tudja megóvni attól az embert, aminek áldozatul kell esnie, ha az emberiség számára nem jön el egy új impulzus. - Nézzük meg közelebbről, miért is történt ez így. Tegyük fel a kérdést, hogy az ősi bölcsességnek miért kellett az emberiség vezetésére alkalmatlanná- válnia? - Kérdésünkre akkor kapunk választ, ha az emberiségre vonatkozó ősi bölcsesség eredetét közelebbről vizsgáljuk meg.

Szó volt már arról, hogy az ember fizikai teste és éterteste között merőben más volt a kapcsolat az atlantiszi időkben, mint a későbbi korokban. Ma jellemző, az embertermészetű lény négy alkotórészére az, hogy az étertest úgy kapcsolódik a fizikai testhez, hogy nagyjából fedik egymást, és ez különösen az ember feje körüli részére vonatkozik. De ez csak a mai korban van így. Ha a régi atlantiszi korra tekintünk vissza, azt látjuk, hogy az étertest nagyobb volt a fizikai testnél, az ember étertestének különösen a feje körüli része volt minden irányban jóval nagyobb a fizikai fejénél. Az atlantiszi időkben az étertest különösen az ember fejét illetően nőtt jóval a fizikai fején túl. Az atlantiszi fejlődés során azonban egyre jobban fedni kezdte egymást az étertest és a fizikai test, az étertest különösen a fejrésznél húzódik egyre jobban bele a fizikai testbe és ezáltal természetesen az ember-lénynek ezt az alkotórészét át is alakítja. Ebben a vonatkozásban az ember fejlődésének az a lényege, hogy fejének éterteste mindinkább belehúzódik a fizikai testbe és fokozatosan, egyre jobban, fedik egymást. Amíg az étertest kívül volt a fizikai fejen, egészen más helyzetben volt, mint utána. Mindenfelől kapcsolatban volt áramlatokkal, szellemi lényekkel és az ember éterteste az atlantiszi időkben annak köszönhette a szellemi látás képességét, ami így ki- és beáramlott rajta keresztül. A szellemi látás képessége tehát onnan eredt, hogy a fej tekintetében az étertest még nem volt teljesen benne, a fizikai testben, az étertestnek a fejet mindenfelől érő áramlások adták meg a szellemi látás képességét. Majd eljött az idő, amikor az étertest behúzódott a fizikai testbe. Ekkor, bizonyos fokig - nem teljesen - elzárta magát az étertest ezek elől az áramlások elől. Lassanként függetlenítette magát a szellemi látás képességét nyújtó áramlatoktól, amelyek folytán betekintést nyerhetett a világ bölcsességébe. Ha viszont valakit a régi időkben beavattak, és az étertestét kiemelték, éterfeje újból bekapcsolódott a körülötte lévő áramlatokba és ettől ismét szellemi látóvá lett. - Ha az étertest és a külvilág kapcsolata egy csapással megszakadt volna az atlantiszi. kor közepe táján, régi szellemi látását sokkal gyorsabban veszítette volna el az ember. A régi szellemi látás maradványai nem nyúltak volna át az Atlantiszt követő korokba, és a későbbi korok folyamán nem lettek volna emlékei az embernek a szellemi látásról. Az ember viszont, bizonyos vonatkozásban, kapcsolatban maradt a külső áramlásokkal, de történt még valami más is. Éterteste, mely a környezete áramlásaitól függetlenítette magát, megőrizte magában a régi bölcsesség maradványait. Jegyezzük meg jól, hogy miután az atlantiszi kor vége felé felvette magába az ember az étertestet, megvolt még az étertestben a maradványa, - ha szabad így mondanom, - az írmagja annak, ami valaha sajátja volt. Úgy van ez, mint amikor egy fiúnak olyan apja van, akinek van jövedelme és ezt-azt, amire éppen szüksége van, folyamatosan megkapja az apjától. Így vonta ki az ember is környezetéből a bölcsességet, amire szüksége volt, egészen odáig, amíg éterteste el nem szakadt az őt körülvevő áramlatoktól. Tegyük fel, - az előbbi hasonlatnál maradva, - hogy meghal az apja és csak némi örökrészt hagy a fiára, aki azonban semmit sem szerez hozzá. Előbb-utóbb elfogy az örökség és semmi sem marad meg belőle. Ebben a helyzetben volt az ember ekkor. Elszakította magát az Atya-bölcsességtől, de nem szerzett meg hozzá semmit, egészen a kereszténység koráig ebből élt, sőt, abból él még a mai napig is, amit örökölt és nem abból, amit ő szerzett meg hozzá. Az Atlantiszt követő korszak elején még rendelkezett az ember ezzel a tőkével, a-nélkül, hogy a bölcsességért ő maga megdolgozott volna, úgyszólván a kamataiból élt és néha-néha valamiféle pótlást tett még hozzá, amit a beavatottaktól kapott. De végül is a régi bölcsesség-garas veszített már értékéből, Oedipus esetében már semmit sem ért. Nem óvta már meg a rettenetes tévedéstől a régi bölcsesség és Júdást sem tudta megóvni tőle.

Fejlődése során ide jutott el az emberiség. Mi volt az oka vajon, hogy fokozatosan kimerítette bölcsesség-készletét az ember? Az volt az oka, hogy már régebben befogadta magába az ember a szellemi lények kétféle kategóriáját, - előbb a „luciferi”, majd következményeképpen az „ahrimáni”, vagy „mefisztofeleszi” lényeket is. Ezek akadályozták meg a régi bölcsesség gyarapításában. Ugyanis a következőképpen működtek az ember lényében. A luciferi lények az érzéseket, a szenvedélyeket rontották meg, az ahrimani, illetve mefisztofeleszi lények inkább megfigyeléseire, világszemléletére gyakoroltak romboló hatást. Ha a luciferi lények nem nyúltak volna bele a Föld fejlődésébe, az emberben nem ébredt volna fel az érdeklődés a fizikai világ iránt, ami saját szintje alá húzza le. Ha a luciferi lények működése következtében nem avatkoztak volna be a mefisztofeleszi, ahrimáni, vagy sátáni lények, most is tudná, és mindig is tudta volna az ember, hogy szellemiség van minden fizikai dolog mögött! Betekinthetne a szellemiekbe a külső, fizikai világ felszínén keresztül. Ahriman azonban elködösíti az ember szemléletét, és a szellemieket sötét füstfelhő takarja el előlünk. Ahriman hazugsággal fonja körül az embert, ő általa lesz a maja, az illúzió rabja. Ezek a kétféle lények akadályozzák meg benne az embert, hogy újabb javakat szerezzen meg az egyszer már adományképpen elnyert régi bölcsesség javai mellé és ezért apadt el lassanként, majd vált fokozatosan használhatatlanná ez az adomány.

Ám a fejlődés bizonyos más vonatkozásban mégis folytatódik. Az atlantiszi korban az ember étertestével belemerült fizikai testébe. Szerencsétlenségére, amikor bizonyos szempontból „Istentől elhagyatott” volt, a fizikai világban, a fizikai testén belül élte át Lucifer és Ahriman befolyását, - és ez lett a veszte. A régi bölcsesség a fizikai test befolyására, a fizikai testben való élet következtében lett használhatatlan. Hogyan is történt ez? - Régebben nem élt az ember fizikai testben, úgyszólván az Atya javaiból, a régi bölcsességből merített ekkor, vagyis a fizikai testén kívül volt javainak forrása, minthogy kívül volt az éterteste is. Ez a forrás apadt lassanként ki. Az ember fizikai testén belül kellett volna egy forrásnak lennie, hogy a bölcsességhez hozzá tudjon valamit tenni. Mivel ilyen, a bölcsesség megújításához szükséges forrása a saját testén belül nem volt, az történt, hogy valahányszor elhagyta halál után a fizikai testet, étertestében egyre kevesebb bölcsesség volt. Étertestében egyre kevesebb bölcsesség maradt minden egyes megtestesülése, halála után, éterteste bölcsességben egyre szegényebb lett. De folytatódik a fejlődés menete. Egykor, az atlantiszi korban, úgy fejlődött az ember, hogy éterteste belemerült a fizikai testbe, további fejlődése során újra kiemelkedik majd fizikai testéből fokozatosan. Amint az étertest azelőtt behúzódott, mindinkább alámerült, míg Krisztus meg nem jelent és akkor jött el az ideje, hogy a fejlődés menete megváltozzék. Abban a pillanatban, hogy megjelent Krisztus, újból elkezdett kihúzódni az étertest és ma már a fizikai testhez kevésbé szorosan kapcsolódik, mint Krisztus földi tartózkodás idején. De ezáltal a fizikai test még durvább lett.

A jövőben tehát az étertest fokozatosan kihúzódik újra a fizikai testből, és lassanként eléri majd azt a pontot, amikor kívül lesz ismét, mint az atlantiszi korban volt. - A hasonlatunkat folytathatjuk még.

A fiú, aki régebben az apja pénzéből élt, egyre rosszabb körülmények közé kerül, ha elkölt mindent és semmit sem szerez hozzá. De az ő fia, ha van neki, - vagyis az unoka, - már nem lesz olyan helyzetben, mint az apja volt. Az apja még örökölt valamit, volt miből költenie. Az unokának már semmije sincs, nem is örököl semmit, ott áll minden nélkül. - Bizonyos értelemben ilyen volt az emberiség fejlődésének menete. Az étertest bölcsességet vitt bele az ember fizikai testébe, amikor az istenség adományaképpen bizonyos mennyiségű isteni bölcsességet hozott magával. De a luciferi és ahrimáni szellemek megakadályozták, hogy a hozott bölcsesség gyarapodjék a fizikai testben. Ha most újból kihúzódik az étertest, nincs mit magával vinnie a fizikai testből. Ha valami más nem történt volna, ennek következtében olyan jövő elébe nézne az ember, ahol az övé lenne ugyan az éterteste, de sem bölcsesség, sem tudás nem lenne benne. Eközben pedig teljesen elszáradna a fizikai test és az étertestnek sem lenne semmije, hiszen semmit sem kaphat a fizikai testtől. Ha tehát a fizikai testnek nem szabad elszáradnia a jövőben, erővel, a bölcsesség erejével kell rendelkeznie az étertestnek. Miközben az étertest a fizikai testből egyre jobban kihúzódik, a fizikai testből előzőleg meg kell már kapnia ismét a bölcsesség erőit. Meg kellett kapnia valamit, amit magával vihet. Ha az ilyen bölcsesség birtokában húzódott ki a fizikai testből, vissza is tud rá hatni, életet ad neki, nem engedi, hogy elszáradjon.

Az emberiség fejlődésének két lehetősége van. Az egyik lehetőség a következő:

Krisztus nélkül fejlődik az ember. Ebben az esetben az étertest semmit sem tudna magával vinni a fizikai testből, mivel nem is kapna belőle semmit, - üres kézzel távozna. Mivel az étertestnek semmije sincs, a fizikai testet nem is tudná életben tartani, nem tudná az elszáradástól, szétmorzsolódástól megóvni. Az ember lassacskán elveszítené a fizikai test minden eredményét, semmit sem nyerne a fizikai testtől, és kénytelen lenne el is hagyni. - Az ember viszont éppen azért jött a Földre, hogy fizikai testet is kapjon előző adottságai mellé. A fizikai test, mint adottság, régebbi keletű ugyan, de földi misszióját az ember sohasem tudná teljesíteni anélkül, hogy fizikai testét ki ne alakítaná. Lucifer és Ahriman viszont kezdett már hatni a Földön. Ha az ember semmit sem produkál fizikai testben, ha anélkül hagyja el az étertest, hogy valami újat tudna magával vinni és ráadásul még a régi bölcsesség javait is elhasználta, vége lenne a Föld missziójának. A világmindenség számára elveszne a Föld küldetése. Nem vinne magával a jövőbe semmit sem az ember, csak üres éter-koponyáját, amelyet a Föld fejlődésébe teletöltve hozott le ide!

De tegyük fel, hogy a megfelelő időpontban valami történik, aminek következtében az ember képes lenne adni valamit az étertestnek, amikor a fizikai testből kivonul, újra fel tudná eleveníteni, ismét át tudná bölcsességgel hatni. Az étertest ebben az esetben is kihúzódna az elkövetkezendők folyamán, de most új élet, új erő töltené be, amelyet felhasználhatna arra, hogy a fizikai testet életben tartsa. Erőt és életet juttathatna vissza a fizikai testbe. Előbb azonban neki magának lenne szüksége ezekre, erőt és életet kell kapnia. Ha erőt és életet kaphat, megérlelődhet az ember földi gyümölcse! Nemcsak hogy nem pusztul el akkor a fizikai test, hanem még a halhatatlan étertest formáját is felveszi! így a fizikai testben megszerzett javakkal együtt válhat valóra az ember feltámadása.

Meg kellett a Földön jelennie egy olyan impulzusnak, amely a régi bölcsesség elhasznált kincsét felújítja, és ez által új életet nyerhet az étertest, ezt az elpusztíthatatlant magához tudja vonzani a pusztulásra ítélt fizikai test. Egy olyan étertesttel töltheti be magát, amely őt is elpusztíthatatlanná teszi, és a földfejlődésből kimenti. Az étertestnek ezt az életet, új életet hozta el Krisztus. - Krisztussal függ össze, tehát, hogy átalakuljon az ember halandó fizikai teste, hogy a pusztulásnak ne essen áldozatul, hanem magához tudja vonzani azt, ami romolhatatlan. A Krisztus-impulzus az ember étertestének életet, új életet adott, miután az ember már elhasználta a régit! Aki pedig a jövőbe tud tekinteni, azt mondhatja: „Akkorra, amikor már az étertestem a fizikai testemen kívül lesz, el kell érnem már, hogy Krisztus áthassa étertestemet. Bennem kell Krisztusnak élnie! Földi fejlődésem folyamán étertestemet illetően át kell fokról-fokra hatnom magamat Krisztussal.” A most leírt folyamat mélyen el van rejtve a fizikai szem elől, a világ fizikai fejlődése mögött lejátszódó szellemi folyamat ez. De milyen külső formában jelenik meg?

Mi hatolt be a fizikai testbe a luciferi, ahrimáni lények következtében? A pusztulás, a feloszlás lehetősége, más szóval a halálé. Behatolt a fizikai testbe a halál csírája. Ha Krisztus nem jött volna el, a földfejlődés végére teljes kibontakozásában mutatkozott volna meg a halál csírája. Mert akkor az étertest mindörökre képtelen lett volna az embert újra eltölteni élettel. A fejlődés befejezté- vei pedig elpusztulna mindaz, ami mint az ember fizikai teste jött létre és a halál áldozatává lenne maga a Föld is, küldetésével együtt. Amikor ma, jelenlegi életünkben, szemben találjuk magunkat a halállal, ez annak a jelképe, ami egyetemes halál formájában következne be a földfejlődés végén. Amit egykor az emberiség útravalóul kapott, csak lassan, fokozatosan apad el és csak ennek az élet-tartaléknak köszönhető, hogy mindig megszülethet újra, megtestesülésről-megtestesülésre fejlődhet. A külső életet illetően csak a fejlődés végén halna el minden életlehetőség az egymást követő inkarnációk során, fokozatosan ugyan, de mégis megmutatkozna, hogy az ember kihal. Lassan, részletekben következne ez be, és mindinkább elszáradna a fizikai test. Ha a Krisztus-impulzus nem jelent volna meg, a földfej lődés végére az ember fokozatosan kihalna. - A Krisztus-impulzus ma még fejlődése elején tart, apránként tagolódik csak majd bele az emberiségbe. Csak az eljövendő korok mutatják majd meg, - egészen a földfejlődés végéig, - hogy mit is jelent Krisztus az emberiségnek.

Ám a Krisztus-impulzus nem egyforma módon érintette az emberek dolgait és tetteit. Vannak ma még olyan dolgok, amelyeket a Krisztus-impulzus egyáltalán nem hat át és csak majd a jövőben fogja áthatni. Egy ideillő példán mutatom meg, hogy a Krisztusimpulzus az emberek tevékenységének nagy területét nem hatja ma még át.

Az emberi tudást illetően az ős-bölcsesség és az ős-erő a kereszténységet megelőző időszak vége felé, időszámításunk előtt a VI.-VII.- században fogyatkozott meg. Friss, fiatal életerejét más életjelenségek tekintetében sokáig megőrizte még, de - különösen a tudást illetően - mégis elhalványodott. De visszamaradt mégis valami az időszámításunkat megelőző VIII, VII, VI. századból, amit a maradék maradékának nevezhetünk. Visszatekintve az egyiptomi - káld, vagy az ó-perzsa és indiai bölcsességre, úgy találnánk, hogy az ő bölcsességüket még valódi szellemi szemlélet, az ősi szellemi látás eredménye hatotta át. Akik nem voltak egészen szellemi látók, abból merítettek, amit a szellemi látók mondtak el. A szellemi látás alapjai nélkül nem létezett „tudomány”, sem az indiai, sem a perzsa, sem a későbbi korokban. Szellemi látáson alapuló kutatás nélkül nem létezett tudomány még a görögök korában sem. Ezután következett az, az idő, amikor a szellemi kutatás forrása elapadt az emberi tudomány számára. Ekkor bukkan először fel az a fajta emberi tudás, ahonnan a szellemi látás kiszorult, vagy legalábbis fokozatosan szorul ki. Miért tűnik el a szellemi látás? Mert most az étertest fent ismét kezd megjelenni. Már megmutatkoznak az első előjelek.

A szellemi látás elapad és elapad a szellemi látók közléseibe vetett hit is. Az emberi tudomány alapjait, ahonnan a szellemi kutatás eredményeit mindinkább kiűzik, a Krisztus megjelenése előtti -VII. században rakják le és ez egyre folytatódik. A természetkutatók írásaiban, a régi orvosoknál, továbbá Parmenidesnél, Hérakleitosznál, Platónnál, de még Arisztotelésznél is kimutatható, hogy amit tudománynak neveztek, eredetileg a szellemi kutatás eredményei hatották át. De a szellemtudomány elapadt, egyre haloványabb lett. A lelki képességekben, az érzésben és az akaratban jelen van még, de a gondolkodást illetően lassanként elapad. Az étertest befolyása a fizikai testre az ember gondolkodását, tudományos gondolkodását illetően tehát Krisztus megjelenésekor már csökkenőben volt. Mindez fokozatosan, apró lépésekben történik. - Ekkor jött el Krisztus, megadva az impulzust.

A Krisztus-impulzust természetesen nem vette fel mindenki azonnal, különösen bizonyos területeket illetően. Voltak különböző területek, ahol felvették, de a tudományok területén kimondottan elutasították. Nézzük csak meg a tudományt a római császárság korában. Celsus például mi mindent összeirkált Krisztusról! Celsus igen nagy tudós volt, de az emberi gondolkodást illetően a Krisztus-impulzusból semmit sem értett meg. Ezt úja: „Állítólag élt egyszer Palesztinában egy házaspár, József és Mária, a keresztények szektája hozzájuk kapcsolódik. Minden babona, amit róluk mondanak. Az igazság az, ennek a Józsefnek a felesége megcsalta egyszer a férjét egy Panthera nevű római századossal. József azonban nem tudta, hogy ki a gyermek apja.”

Annak idején ez a történet kora legismertebb történetei közé tartozott. - Aki korunk irodalmát figyelemmel kíséri, tudja, hogy sokan még ma is Celsus módjára gondolkodnak.

A Krisztus-impulzus bizonyos területeken valóban lassan hódít csak teret, de a szóban forgó területekre még egyáltalán nem tudott eljutni. Ilyenek az elszáradóban lévő területek. Láthatjuk, hogyan szárad el valami az emberi agyban, - pedig ha Krisztus befolyása érvényre jutna benne, egészen más formában keltené újra életre a tudományt. Különösnek tűnik ez ma, a tudományos fanatizmus korában, de mégis így van. Az emberi agy tudományos gondolkodásra hivatott része folyamatban van a lassú elhalás felé. Érezhetően tűnik el lassan, folyamatosan a tudományos gondolkodásból a régi örökség. Arisztotelész viszonylag sokat örökölt még a bölcsességből, de ez a régi örökség mindinkább kiszorul a tudományból, amit a megfigyeléssel nyer, gondolkodását illetően „istentől elhagyatottá” teszi később. A régi javakból már semmije sincs meg. Látható, hogy bármennyire át is éljük Krisztust, nem tudjuk megtalálni az összefüggést a Krisztus-impulzus és az emberiség által meghódított tudomány között. Külső bizonyítékok vannak erre.

Tegyük fel, hogy a XIII. században élt valaki, aki intenzíven élte át a Krisztus-impulzust. Azt mondhatta volna: „Megkaptuk Krisztustól az impulzust! Az evangéliumból hatalmas új kinyilatkoztatások folyama árad felénk, áthathatjuk magunkat vele!” Tegyük fel, hogy az illető a tudomány és a kereszténység közötti kapcsolat megteremtését tekintette volna feladatának. Bizony már a XIII. században sem talált volna kora tudományában semmi olyat, ami szükséges lett volna hozzá! Vissza kellett volna nyúlnia Arisztotelészig. Nem a XIII. századbeli tudománnyal tudta volna a kereszténységet interpretálni, hanem csakis Arisztotelésszel. A korabeli tudomány olyan volt, ami a Krisztus-princípium megközelítésére egyre képtelenebb lett. Ezért kellett visszanyúlnia a XIII. században élő embereknek egészen Arisztotelészig, akinek a régi bölcsesség öröksége még rendelkezésére állt és képes volt olyan fogalmakat alkotni, amelyekkel a tudományt össze lehetett egyeztetni a kereszténységgel. - A fogalmak terén egyre szegényebb lett a tudomány, annak arányában, ahogyan megfigyelésekben gazdagodott. Azután eljött az, az idő, amikor eltűnt a tudományból a régi bölcsesség összes fogalma.

Tudományuk tekintetében a legnagyobbak is, természetesen a saját koruk gyermekei. Galilei nem tudott az abszolútumból kiindulva gondolkodni, csak korának megfelelő módon gondolkodhatott. Éppen az teszi őt naggyá, hogy a tiszta, az Istentől elhagyatott gondolkodást, a pusztán csak mechanikai gondolkodást képviseli: Galilei a tudományban nagy változást jelent. Előtte a legegyszerűbb fizikai jelenséget is másképpen magyarázták, mint őt követően. - Például, eldob valaki egy követ. Ma azt mondják, hogy a kő mindaddig mozgásban marad, amíg mozgásában egy másik erő meg nem állítja. Galileit megelőzően nem így gondolkodtak. Meg voltak róla győződve, hogyha azt akarjuk, hogy tovább mozogjon a kő, valakinek folyamatosan löknie kell. Valamiféle aktivitást láttak a leeső kő mögött. Galilei az embereket egy másféle gondolkodásra tanította meg, de úgy, hogy mechanizmusnak fogták fel a világot. Ma már szinte az az ideál, hogy mechanikus, mechanisztikus módon magyarázzák a világot és kiűzzenek belőle mindent, ami szellemi. Annak a következménye ez, hogy annyira összeszáradt már az emberi agynak, a gondolkodás eszközének az a része, amely a tudományos gondolkodás szerve, hogy a fogalmakat nem képes megtölteni új élettel és így egyre szegényebbek és még szegényebbek lesznek a fogalmak.

Könnyen be lehetne bizonyítani, hogy bár a tudomány egymásra halmoz részleteket, de az emberiséget nem gazdagította egyetlen fogalommal sem. Jegyezzük meg jól: a megfigyelések nem fogalmak! Ne mondják, hogy az emberiséget fogalmakkal gazdagította az olyasvalami, mint a darwinizmus, meg az effélék. Mások tették ezt meg, - nem a tudósok, hanem akik egészen más forrásokból merítettek. Goethe volt ilyen ember. Ő az emberiséget egészen más forrásokból fakadó fogalmakkal gazdagította. Ezért azután dilettánsnak tartják a tudósok.

Valóban az a helyzet, hogy nem gyarapodott fogalmakkal a tudomány. Az ősrégi időkben sokkal élettől duzzadóbb, magasabb rendű és nagyszerűbb fogalmakat találhatunk. A darwinizmusnak olyan fogalmai vannak, mint a kipréselt citrom. Darwin összegyűjtött megfigyeléseket és elszegényedett fogalmakkal kapcsolta össze őket. Ez a tudományos irányzat világosan az elhalás fokozatos folyamatát mutatja be. Egy elhaló félben lévő része van az ember agyának, ez a része tevékenykedik ma a tudomány területén. Az, az oka, hogy a Krisztus-impulzus nem érte el ma még az ember étertestének azt a részét, amely a kiszáradó agyat élettel lenne hivatott megtölteni. Nem lesz élet a mai tudományban mindaddig, amíg a Krisztus-impulzus bele nem árad az ember agyának abba a részébe, amelynek el kell látnia a tudományt. Ez a következménye a világ nagy törvényszerűségének. Ha a tudomány így folytatódik, fogalmai egyre szegényesebbek lesznek és lassan ki is halnak majd. Egyre többen lesznek olyanok a tudomány terén, akik egymás mellé állítják majd a megfigyeléseket, de rettegnek azoktól, akik egyszer gondolkodni kezdenek. Borzasztó dolog egy professzornak, ha egy fiatalember ma némi gondolkodást tartalmazó disszertációt ír.

De ma már létezik az antropozófia; amely a Krisztus-impulzust egyre jobban érthetővé fogja tenni az emberiség számára, és így az étertestet mind több élettel látja majd el. Képes lesz neki annyi életet adni, amennyi feléleszti majd az agy kiszáradó részét, éppen azt a részét, amelynek a mai tudományos gondolkodás irányzata lett az eredménye. Ez lesz a példa arra, hogy a Krisztus-impulzus, ha teret hódít magának az emberiségben, hogyan kelti életre újra az ember egyes elhaló részeit. A jövőben egyre több olyan része lenne, amely elhalna. De a Krisztus-impulzus minden elhaló félben lévő részt illetően beárad majd az emberiségbe és a földfejlődés végére az egész étertestet átható Krisztus-impulzus, újra felelevenít majd minden olyan részt, amely egyébként halálra lenne ítélve, ha az ember éterteste nem válik eggyé a Krisztus-impulzussal.

Az emberiségnek új életet adó impulzus, az első impulzus az emberiség feltámadásához, abban a pillanatban adatott meg, amelyet olyan gyönyörűen ír le a János-evangélium írója. Képzeljük el, hogy Krisztus egyetemlegesen belépett a világba és a nagy tettet először hajtja végre egy Vele teljesen áthatott étertestből..., hiszen Krisztus ilyenné tette a názáreti Jézus étertestét, úgyannyira, hogy ez az étertest életet adhatott a fizikai testnek is. Krisztus éterteste megdicsőült abban a pillanatban, amikor a názáreti Jézus éterteste, amelyben Krisztus lakozott, teljesen áthatotta élettel a fizikai testet. A János-evangélium írója így úja le ezt a pillanatot:

„Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet! Szózat jőve azért az égből: Meg is dicsőítettem és újra meg is dicsőítem. A sokaság azért, amely ott állt és hallotta vala, azt monda, hogy mennydörgött. ” így írja: a sokaság mennydörgést hallott, de nincs arról szó, hogy olyasvalaki hallotta volna a szózatot, aki nem lett volna előkészítve rá.

„Mások mondának: Angyal szólt néki. Felele Jézus és monda: Nem én érettem lőn e szó, hanem ti érettetek.”

Azért, hogy körülötte megértse mindenki, hogy mi történt. Krisztus így szól arról, ami történt:

„Most van az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme.”

Lucifer és Ahriman ebben a pillanatban vettetett ki Krisztus fizikai testéből.

Előttünk áll a nagy példa, amelynek a jövőben, az egész emberiségben meg kell valósulnia, - ki kell taszítani a Krisztus - impulzus segítségével a fizikai testből az akadályokat, amelyeket Lucifer és Ahriman gördítettek eléje. Úgy kell a Krisztus-impulzus- nak feltöltenie élettel az ember földi testét, hogy át lehessen vinni a földi küldetés gyümölcseit azokra az időkre, amelyek felváltják majd a Föld létét.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként