"Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal pusztításra használják fel azt, és az, ami rossznak látszik jóra fordul, ha jók azok a lények, kik megszabják irányát. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A János evangélium (Kassel) (13)

13. --

[A Golgotái Misztérium kozmikus jelentősége. A halál legyőzetése a luciferi-ahrimani befolyás elhárítása következtében. A halál, mint ami életet ajándékoz. Az első indíték, hogy Földünkből Nap legyen és a Föld Nap-létének első csírája. Krisztus erejének kisugárzása az ember étertestébe. A krisztusi fény működése és tükröződése, mint a Föld körül lévő szellemi szféra. A Szent Szellem.]

Kassel, 1909. július 6.

Tegnap felidéztük a Golgotái Misztérium jelentőségét, az emberiség Földünkön végbemenő fejlődését illetően. A világon minden esemény alapjában véve szinte végtelenül sok vonatkozásban függ össze az egész kozmosz fejlődésével. A Golgotái Misztérium lényegét teljesen csak akkor érthetjük meg, ha feltárul előttünk az esemény kozmikus jelentősége is.

Azt már tudjuk, hogy az a szellemi lény, akit Krisztusnak nevezünk, a Földön túli régiókból szállott alá Földünkre, miközben úgyszólván látható is volt, hogyan közeledik. A régi Perzsiában Zarathusztra szellemi látó szemével a Napon pillantotta meg, később Mózes észlelte az égő csipkebokorban és a Sínai-hegy tüzében, végül, akik a Krisztus-esemény kortársai voltak, a názáreti Jézus testében élhették meg jelenlétét. Tudjuk, hogy a földi események mindenekelőtt naprendszerünkkel függnek össze, elsősorban az emberiség fejlődését illetően. Hiszen már beszéltünk róla, hogy az emberiség fejlődése egyáltalán be sem következett volna, ha egykor nem vált volna ki a Nap-Hold-Föld egységes égitestéből előbb a Nap, majd a Hold. Így jött létre az egyensúly a Nap és a Hold között. Mivel ez ember nem tudta azoknak a lényeknek a fejlődési ütemét követni, akik fejlődésüknek megfelelő színteret a Napon találtak meg, a Napot el kellett választani a Földtől. Ha pedig a Föld a Holddal együtt maradt volna, az emberiség annak esett volna áldozatul, hogy gyorsan megkeményedik, megcsontosodik. Ezért ki kellett szubsztanciáival és lényeivel együtt válnia a Holdnak is. Így vált lehetővé, hogy megfelelő módon fejlődjék az emberiség. De tegnap már megbeszéltük, hogy valami még megmaradt a megkeményedésre való hajlamból, ami éppen elég lenne ahhoz, hogy az emberiség a földfejlődés végére a megsemmisülés irányába haladjon, - ha a Krisztus-impulzus nem jött volna el. Földünk fejlődését most ezek ismeretében tekintjük át kissé.

Egykor tehát egy égitestet alkotott a Nap, a Hold és a Föld. Majd levált róla a Nap és már csak a Föld és a Hold maradt meg együtt. Azután a mai Hold is kivált és visszamaradt a Föld, mint az emberiség fejlődésének színtere. Ez a régi lemúriai korban történt, amely a már több szempontból megbeszélt atlantiszi kort előzte meg. A Föld, ezután, úgy fejlődött tovább, hogy az atlantiszi kortól mindmáig kívülről hatottak rá a Nap és a Hold erői. - Most a Krisztus-impulzus eljöveteléig kísérjük figyelemmel a földfejlődés menetét, mégpedig egy meghatározott pillanatáig, addig a pillanatig, amikor a Golgotán felállították a keresztet és Krisztus-Jézus sebeiből folyt a vér. Most a földfejlődésnek ezt a pillanatát vegyük szemügyre.

Ami az emberiséggel eddig az időpontig történt, annak a következménye, hogy az egyesült luciferi, és ahrimáni lények behatoltak az ember lénybe. Tudjuk, hogy ennek következtében majának, illúziónak látja az ember a külső világot. Ahriman működése következtében nem a valóságos formájában látja a külső világot, hanem úgy, mintha kizárólag csak anyagi, materiális lenne a világ, mintha nem lenne minden mögött, ami anyagi, szellemiség. Az emberek hosszú időn át egy tévedés következtében létrejött szemléletben éltek és sokan így élnek ma is. Csak az érzékelhető, materiális benyomásokat ismerik el, amelyeket feldolgoznak képzetekké. Ahriman, illetőleg Mefisztofelész befolyása következtében hamis képe van az embernek a külső világról és hazug, téves elképzelései vannak a szellemi világról is. De minden, ami szellemi, fizikai hatásokkal függ össze. Láttuk, milyen fizikai hatások járnak együtt a külső szemlélet hazug képével. Azt is láttuk, hogy a vér éppen a luciferi és ahrimáni befolyás hatására egyre kevésbé volt alkalmas arra, hogy a külső világban a valóságot lássa meg. A régi vérrokonság idejéből való vér megromlásával, a vérkeveredés folytán a vér hígulásával, szétporladásával, elhalásával függött össze, hogy fokozódtak az illúziók. Mert nem fordulhatott már kérdésekkel az ember a régi bölcsességhez, amely azelőtt még öröksége volt, és amely azt mondta: „Nem igaz, hogy a külső világ csak anyag, ha tartod magad a régi bölcsesség örökségéhez, megtudod, hogy a fizikai világ mögött van egy szellemi világ.” De veszendőbe ment az örökség és az ember rá volt utalva lelkivilágával és megismerésével a külső, fizikai világra. Ez változtatta illúzióvá, tévedéssé fizikai benyomásait. Ha a Krisztus-esemény nem következett volna be, oda jutott volna az ember, hogy a régi bölcsesség minden maradék örökségét elveszítette volna, fokozatosan kizárólag az érzékelhető világra és benyomásaira lett volna utalva. Elfelejtette volna, hogy a szellemi világ létezik. Ennek kellett volna bekövetkeznie, vak lett volna a szellemi világot illetően az ember.

A legkomolyabban szembe kell néznünk azzal az igazsággal, hogy a külső világot illetően az ember egyre inkább a tévedésnek és a megtévesztésnek esik áldozatul. Az igazságot, hogy az érzékelhető világot illetően tévedés áldozata az ember, nem olyan egyszerű teljes horderejével és komoly voltával felfogni. Próbáljuk csak megérteni, mit jelent, hogy illúziónak, csalódásnak kell tartanunk a fizikai, érzékelhető világban szerzett érzékelhető benyomásokat. Azt kell mondanunk önmagunknak: a módja téves, ahogyan hatással vannak ránk az érzékelhető világ tényei. Meg kell tanulnunk, hogyan lássuk meg a külső benyomások mögött valódi alakjukat. - Egy olyan eseményt említek most meg, ahol az igazság meglátása az embernek általában nehezére esik, nehezen mondja hazugnak, illúziónak, majának azt az alakot, amely megmutatkozik egy bizonyos eseménnyel kapcsolatban. Tudják, melyik ez az esemény? A halál. A halál, ahogyan előttünk megjelenik a fizikai világban, ahogyan az említett benyomások hatására megismerésünk csak a külső, fizikai események felfogására képes, a halál olyan tulajdonságok ismertetőjegyeit viseli magán, olyanná lett, hogy már csak a külső, fizikai világ szemszögéből tudja szemlélni az ember. Éppen a halált illetően kellett az embernek áldozatul esnie a legtévesebb, legvégzetesebb hiedelemnek. Le kell a következtetést vonnunk tehát, hogy maja, illúzió, megtévesztés formájában mutatkozik meg a halál.

Sokféle dologgal találkozunk a fizikai világban. A világmindenségben csillagok, hegyek, növények, állatok, az ásványok és az emberek világa tárulnak szemünk elé és minden egyéb, amiről érzékszervi megfigyeléseinkkel szerezhetünk tudomást. Ha megkérdezzük: „Honnan van mindez? Honnan van a külső, materiális világnak ismert, fizikai úton érzékelhető világ?” azt kell válaszolnunk: „A szellemiségtől! Fizikai, érzékelhető világunknak a szellemiség az alapja.” Ha vissza akarnának nyúlni a szellemi eredetre, arra, ahonnan mindaz, ami fizikaiság, származik, „minden létezés alapjának” neveznénk azt, - vagyis a keresztény ezoterika nyelvén az „Atya-princípium”-nak. Minden teremtett dolog és lény alapja az isteni „Atya-princípium”. Mi az tehát, amit az ember elől azzal, hogy eléje varázsoltak egy maját, illúziót, elrejtettek? Az isteni „Atya-princípiumot” rejtették el vele. Mindenben, ami körülveszi az embert, az Atya-princípiumot kellene meglátnia az érzékszervek által mutatott csalóka képek helyett! Az isteni szellemi Atya-princípiumot kellene mindenhol látnia az embernek, ahonnan minden származik, - az ember maga is. Az isteni-szellemi Atya-princípium tehát, amelyhez tartozik az ember és minden más dolog is, nem valóságos alakjában mutatkozik meg. Az ember képességeinek csökkenése következtében - ahogyan erről szóltunk már, - az Atya-princípium a nagy megtévesztésen, a maján keresztül mutatkozik meg.

Miféle szövevény ez a nagy megtévesztés? - A körülöttünk lévő összes dolgok között egy alapvető tény áll előttünk, - a halál! Azt kellene mondanunk, hogy az érzékszerveink elé táruló külső dolgok valójában az Atya-princípiumot, az isteni-szellemi Atyaprincípiumot fejezik ki. Amennyiben pedig a halál hozzátartozik az érzékelhető világhoz, számunkra az isteni-szellemi Atya-princípiumhoz tartozik. Annak következtében, hogy az ember a már említett módon fejlődött, szeme elől különféle burkok rejtették el az isteni-szellemi Atya-princípiumot, - végezetül még a halál burka is. Mit kell az embernek keresnie? Az Atyát, a kozmikus Atyát! Amint meg kell tanulnia az embernek, hogy mindenben azt lássa: „Valójában ez az Atya!”, meg kellene azt is tanulnia, hogy: „A halál, az Atya!”. Miért jelenik meg előttünk hamis kép az Atyáról az érzékelhető, fizikai világban? Miért látjuk az Atya képét annyira eltorzított, megmásított formában, hogy a halál csalóka képében mutatkozik meg előttünk? - Mert belenyúlt az életünkbe a luciferi- ahrimáni princípium! Minek kellene történnie tehát, ha az ember el akarna jutni a halál téves, hamis, maja-szerű szemléletétől a valódi szemléletéhez?

A halál mivoltáról az embert a tények világosíthatják fel. Valaminek kellene történnie, ami által az ember megtanulná, hogy amit a halálról tudott, amit vele kapcsolatban érzett, amit a halálról alkotott elképzelése hatására tenni tudott, valótlan. Be kellett az eseménynek következnie, amely a halál valódi alakját mutatja meg, a megtévesztő alakját el kellett törölni, az ember előtt, valódi alakjában kellett megmutatkoznia a halálnak.

Krisztus küldetése volt a Földön az, hogy tettével a halál igazi mivoltát tálja szemünk elé, valótlan alakja helyett.

A halálból attól lett az Atya torzképe, hogy beleavatkozott az emberiség fejlődésébe Lucifer és Ahriman. A halál a luciferi - ahrimáni befolyás következménye volt. Mit kellett tennie tehát annak, aki ki akarta iktatni a világból a halálnak ezt a valótlan alakját?

Sohasem lehetett volna eltávolítani az emberéletből a halál hamis alakját anélkül, hogy kiküszöbölték volna az okát, Lucifert és Ahrimánt. Egyetlen földi lény sem lett volna erre képes. Egy földi lény a földi lények által előidézett dolgokat eltörölheti a fejlődés folyamán, de a luciferi - ahrimáni hatásokat nem törölheti el. Ezt csak egy olyan lény tehette meg, aki nem volt még a Földön Lucifer és Ahriman működése kezdetén, aki odakint volt még a világmindenségben és akkor szállt alá a Földre, amikor Lucifer - Ahriman már egészen az emberi testbe hatolt.

Ez a lény valóban lejött a Földre, és mint láttuk, Lucifer - Ahrimánt éppen a megfelelő pillanatban távolította el, megszüntette azt az okot, amely a halált a világba hozta. Olyan lénynek kellett tehát lennie, akinek semmi olyanhoz nem volt köze, ami halált okoz az emberiségben. Semmihez sem lehetett köze, aminek következtében a halált elszenvedték az emberek, vagyis ahhoz, ami Lucifer, majd később Ahriman hatására történt, amit Lucifer és Ahriman befolyására tettek az emberek a Földön, más szóval: ennek a lénynek nem lehet köze ahhoz, ami által bűnbe esett az ember. Mert ha ez lény ilyen okok következtében szenvedett volna halált, ez a halál indokolt is lett volna. A „vétkes” halált csak egy indokolatlan, teljesen ártatlan halál törölhette el, amelyet egy bűntelen lény vállalt magára.

A halált egy ártatlan, bűntelen lénynek kellett elszenvednie, egyesülnie kellett vele, el kellett tűrnie. Ettől árasztott az emberek életébe olyan erőket, amelyek hatására fokozatosan jutnak el a halál valódi alakja megismeréséhez, vagyis, hogy felismerjék, hogy úgy, ahogyan az érzékelhető világban megjelenik a halál, nem igaz, ellenkezőleg, - azért kell bekövetkeznie a halálnak, hogy a szellemi világban lehetővé váljon az élet. A halál a szellemi élet alapja.

A Golgotán ártatlanul elszenvedett halál azt bizonyítja, amit csak lassacskán értenek meg majd az emberek, vagyis, hogy a halál az örökkön élő Atya! Ha helyesen tudjuk a halált szemlélni, ha a golgotai esemény folytán felismerjük, hogy a külső halál semmit sem jelent, hogy egyesülhetünk a názáreti Jézus testében lakozott Krisztussal, ha ráébredünk, hogy Krisztus tette eredményként a kereszthalál külső esemény csupán, és Krisztus élete a halál előtt és után az étertestben ugyanaz, vagyis az élettel szemben a halál tehetetlen, - akkor értettük meg, hogy a halál nem oltja ki az életet, hanem ő maga az élet. A kereszten függő szent test egyszer és mindenkorra azt hirdeti, hogy a halál valójában életet ad. Amint a növény is egy magból bújik ki, a halál sem megsemmisítő, hanem az élet magva. Azért vetették el a fizikai világban, hogy ne hulljon ki ez az érzékelhető világ az életből, hanem vétessék oda fel! Be kellett a keresztfán következnie az ellentmondásos, ártatlan halálnak, hogy rácáfoljon a halálra. Mi is történt ez által?

Tudjuk már az előző előadásokból, hogy az ember lényének negyedik alkotórésze az „én” és az „én” fejlődése során a vér az „én” fizikai eszközévé lett. A vér fejezi ki az „én”-t. Emiatt, annak arányában, ahogyan egyre romlott a vér, az „én” egyre jobban áldozatul esett a tévedésnek, a majának, vagy illúziónak. Az énje erejének fokozódását annak köszönheti az ember, hogy van vére. Szellemi vonatkozásban az énjét annak köszönheti, hogy megtanulta megkülönböztetni magát a szellemi világtól, - individualitássá lett. Ez pedig másképpen nem volt lehetséges, csak úgy, hogy egy időre elvágták a lehetőségtől, hogy betekintsen a szellemi világba. És éppen, a halál volt az, ami elvágta attól, hogy betekintsen a szellemi világba.

Ha mindig tudta volna az ember, hogy a halál az élet csírája, önálló én-voltáig nem jutott volna el, mert a szellemi világgal kapcsolatban maradt volna. A halál ténye keltette benne azt az illúziót, hogy a szellemi világtól el van vágva és az önálló „én” ezáltal fejlődött ki benne. De az „én” egyre önállóbb lett, mégpedig úgy, hogy önállóságát túlzásba is vitte, túlfeszítette egy bizonyos ponton. Másfelől ez csakis úgy egyenlíthető ki, hogy én-voltától elvonták azt az erőt, amely túlhajtotta ezen a ponton. Ki kellett küszöbölni tehát, ami az énben túlságosan erős önzéshez vezetett, ami nemcsak én-tudatot, énséget, hanem önzést eredményezett. Ezt pedig az énből akkor távolították el, - és a jövőben az egyes énekből is egyre jobban kiűzetik majd, - amikor a golgotai kereszten a halál bekövetkezett és a sebekből a vér folyt.

A Krisztus sebeiből folyó vér az ember-én túláradó önzésének valóságos szimbóluma. Ahogyan a vér fejezi ki az én-t, úgy fejezi ki a Golgotán elfolyt vér az ember énjében lévő többletet. Ha a vér nem folyt volna a Golgotán, belecsontosodott volna az ember az önzésbe, és egy olyanfajta végzet felé haladt volna, amiről tegnap volt szó. A Golgotán kicsorduló vérrel együtt elindult az a folyamát is, amely az emberiségből majd lassanként ki tudja azt iktatni, amitől az „én” önzővé lesz.

De minden fizikai eseménynek van szellemi ellenképe. Egy szellemi történés is végbement abban a pillanatban, amikor folyt a vér a Golgotán a sebekből. Abban a pillanatban történt meg először, hogy a világmindenség felé sugarak indultak el a Földtől. Előzőleg ez nem történt meg. Így ettől a perctől fogva a Földből kiinduló sugarakat kell elképzelnünk... - A Föld mind sötétebb és sötétebb lett az idők folyamán, egészen a Golgotái Misztériumig. Amikor a vér folyik a Golgotán, világítani kezd a Föld!

Ha a kereszténységet megelőző időkben egy szellemi-látó lény valamely távoli égitestről a Földre nézett volna, a Föld auráját lassacskán kihunyni látta volna, és az aura a golgotai eseményt közvetlenül megelőző időszakban lett volna a legsötétebb. Ekkor azonban új színekben látta volna a Föld auráját felragyogni. A golgotai tett a Földet fokozatosan éteri, majd fizikai fénnyé váló asztrális fénnyel hatotta át. Mert tovább fejlődik minden a világon. Ami ma Nap, előzőleg bolygó volt, amint Nappá fejlődött a régi Szaturnusz, Nappá fog fejlődni a Földünk is, ami jelenleg egy bolygó. A napiét felé Földünk az első indítékot akkor kapta meg, amikor a Golgotán a Megváltó sebeiből a vér folyt. Akkor kezdett el világítani a Föld - az asztrális síkon, vagyis csak a szellemi látó számára látható módon. De a jövőben fizikai fénnyé válik az asztrális fény, a Földből pedig világító égitest, egy Nap lesz majd.

Ismételten rámutattam már, hogy egy égitest nem úgy jön létre, hogy fizikai anyag gyúródik össze, hanem egy szellemi lény új szellemi központot, új színteret teremt magának. Az égitest teremtése a szellemi lénytől indul ki. Előzőleg még minden fizikai égitest szellem volt. Földünk egykor azzá lesz majd, ami aurikus asztralitás formájában kezdett most el kisugározni belőle. Ez a jövendő Nap - Föld első csírája. De amit az ember csalóka érzékszerveivel akkoriban látott volna, csak délibáb, szertefoszló kép, ami megszűnik létezni majd. Minél inkább „Nap” lesz majd a Földből, ez a maja annál inkább elég majd a Nap tüzében. Attól, hogy a Földet új erő járta át, hogy Nappá-válása alapjai megteremtődtek, lehetővé vált, hogy ez az erő az embert is átjárja. Ez volt ahhoz az első indíték, amiről tegnap szó volt, vagyis ahhoz, hogy Krisztus ereje beáramoljon az ember étertestébe. Attól, ami asztrálisan beleáradt az emberbe, éterteste elkezdhette felvenni magába a távoli jövőben szükséges új életerőket. - Ha képzeletben összehasonlítunk egy későbbi időpontot a golgotai esemény időpontjával, - ha tehát az emberiség egy eljövendő állapotát vetjük össze azzal az állapottal, amelyben volt a golgotai esemény idején, - azt mondhatjuk, hogy a Föld már semmit sem tudott magától belesugározni az ember étertestébe, amikor a Krisztus-esemény bekövetkezett. Bizonyos idő elteltével azután áthatotta az élet sugara azoknak az embereknek az étertestét, akik a Krisztus impulzushoz kapcsolatra találtak. Akik Krisztust megértették, felvették magukba azt az erőt, amely a Földben van azóta, - a Föld új, világító erejét. Felvették étertestükbe Krisztus fényét! Beleárad az emberek étertestébe Krisztus fénye.

Azon idő óta megadatott az ember étertestében a lehetőség, hogy mintegy a krisztusi fény hatására valami új jelenjen meg benne, ami életet lehel, elpusztíthatatlan, a halálnak nem esik áldozatul soha. De ha nem esik ez áldozatul a halálnak, meg is menekül tőle ez a valami, nem lesz a halálnak részese, - noha a Földön az embert megtéveszti még a halál valótlan képe. Azóta van tehát az ember étertestében valami, ami a Föld halált hozó erőinek nem esik áldozatul. Ez a valami, amit a halál nem érint, amit az ember a Krisztus-impulzus hatására tesz fokozatosan magáévá, visszaáramlik, kiárad a világmindenségbe. Aszerint, hogy erősebb, vagy gyengébb az emberben, aszerint képvisel egy olyan erőt, amely a világmindenségbe árad ki. Ez az erő egy szférát alkot a Nappá alakulófélben lévő Föld körül. A Föld körül mintegy szellemi szféra képződik az elevenné vált étertestekből. Amikor Krisztus fénye kisugárzik a Földből, a Földet mintegy a krisztusi fény visszatükröződése veszi körül! Krisztus azt nevezi szent Szellemnek, ami a krisztusi fényként tükröződik vissza, a Krisztus-esemény következményeképpen jelent meg! Amennyire igaz, hogy a Föld a golgotai esemény folytán kezd el Nap-létet élni, ugyanannyira igaz, hogy ettől az eseménytől kezdve elkezd teremtővé válni. Szellemi gyűrűt képez maga körül, amelyből körülötte a későbbiek során valami bolygó-féle lesz majd.

Nagyon lényeges dolog történik a kozmoszban a golgotai eseménnyel. Amikor felállították a keresztet a Golgotán és vér folyt Krisztus sebeiből, új kozmikus központ teremtődött. Az új kozmikus központ teremtésénél jelen voltunk! Jelen voltunk, mint emberek, - akár fizikai testben, akár a fizikai életen kívül, halálunk és újabb születésünk között voltunk, így történik a világok teremtése. Meg kell értenünk, hogy Krisztus halálával egy új Nap létrejötte van megszületőben.

Egyesül Krisztus a halállal, amelyből az Atya-szellem jellemző kifejeződése lett a Földön. Krisztus felmegy az Atyához és kifejeződésével, a halállal egyesül, ettől lesz valótlanná a halál képe. Mert a halálból a világmindenség egy új Napjának csírája lesz. - Ha ezt az eseményt, a halál valótlanná válását átérezzük, ha átérezzük, hogy a kereszten elszenvedett halál a csíra, ahonnan az új Nap sarjad, megérthetjük, hogyan tudta átérezni és megsejteni a Földön élő ember az emberiség fejlődésének legfontosabb átmeneti szakaszát.

Volt egykoron egy időszak, amikor az embernek tompa, homályos szellemi látása volt még. A szellemiségben élt még akkor - és életére vissza tudott tekinteni. Amikor például 30 éves lett, visszatekinthetett 20, 10 éves korára, sőt, egészen születéséig, de tudta, hogy isteni-szellemi magasságokból érkezett le erre a Földre. Nem jelentett akkor kezdetet a születés. Szellemi lényként látta az ember a születést is és a halált is és tudta, hogy van benne valamiféle szellemi, valami, amit a halál nem érinthet. Akkor nem létezett még a mai értelemben vett születés és halál, ez később keletkezett csupán és akkor alakult ki az Atyáról a valótlan, megtévesztő kép. Az Atya külső képét jellemezte a halál, amelyre tekintve az emberek úgy látták, hogy látszatra megsemmisíti az életet. Egyre inkább az élet ellentétét ábrázoló kép lett a halálból. Az élet sok szenvedéssel jár, a halált tekintették az emberek a legsúlyosabb szenvedésnek. - Aki kívülről szemlélte a földi eseményeket, hogyan kellett gondolkodnia a halálról, vagyis arról, ahogyan ezek az események az emberiségben Krisztus eljövetele előtt tükröződtek? Az isteni-szellemi magasságokból alászálló lénynek, - akinek más nézetei voltak, mint az embernek, - azt kellett mondania az emberiségre tekintve, amit Buddha mondott.

Buddha elhagyta a királyi palotát, ahol nevelkedett odáig, és ahol csak az élet magasztos oldalát látta. De amint kilépett a palotából, meglátott egy szenvedő embert, egy beteg embert és meglátott egy halott embert. Átélte a látottakat és megfogalmazódott benne, hogy: „A betegség - szenvedés. Az öregség - szenvedés! A halál, - szenvedés!” Valóban így is érezte az emberiség. Buddha nemes lelkében pedig visszhangra talált, amit az egész emberiség érzett.

Azután eljött Krisztus. És Krisztus után újabb 600 évvel - amint 600 év telt el Buddha és Krisztus között is, - voltak emberek, akik a keresztre feszített ember láttán azt mondhatták, hogy: „A kereszten egy csíra jelképét látjuk, amelyből élet fakad életre!” Megtanulták a halált az igazságnak megfelelő módon értékelni!

Jézus-Krisztus egyesült a halállal, odament hozzá, az Atya jellemző kifejeződéséhez, egyesült vele. Jézus-Krisztus, és a halál egyesüléséből született meg az Élet új Napjának kezdete. Megtévesztő, hamis kép, maja, illetve illúzió lett, hogy a halál a szenvedéssel egyenlő! Ha az ember az elkövetkezendő idők során a halált úgy fogadja majd, ahogyan Krisztus fogadta, megérti majd, hogy a halál valójában az élet csírája! Egy új Nap és egy új bolygórendszer keletkezéséhez az emberek annyival járulnak majd hozzá, amennyit odaadnak a sajátjukból, abból, amit a Krisztusimpulzustól kaptak, és aminek folytán az Élet Napját egyre hatalmasabbá teszik.

Azt mondhatná valaki, hogy ezt a szellemtudomány állítja, de az evangéliumokkal szemben mit lehet kezdeni ezzel a kozmológiával?

Krisztus tanította a tanítványait. Olyan módszerhez folyamodott, hogy éretté tegye őket a legnagyobb igazságok befogadására, amely a legmagasztosabb dolgok kellő megértésére is képessé tette őket, példabeszédekben, „közmondásszerűen”, hasonlatokkal, képeken keresztül szólt hozzájuk. Mind érettebbek és érettebbek lettek a tanítványok, mígnem úgy érezték, hogy hasonlatok nélkül is képesek befogadni már az igazságot. Jézus-Krisztus kiválasztja azt az időpontot, amikor az apostolokhoz hasonlatok nélkül kíván szólni. Mert az apostolok azt a nevet, a fontos nevet akarják hallani, amely miatt eljött Krisztus a Földre.

„Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen. Ezeket példázatokban mondtam nektek, de eljő az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd nektek, hanem nyíltan beszélek nektek az Atyáról.” Érezzük, hogy közeledik az idő, amikor az Atyáról akar majd beszélni tanítványainak.

„Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom nektek, hogy én kérni fogom az Atyát ti érettetek; mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki. ”

Az igazi alakjában lévő Atyától jött ki, nem a hamis, félrevezető alakjától.

„Kijöttem az Atyától és jöttem e világba; ismét elhagyom e világot és elmegyek az Atyához. ”

Mivel a tanítványok már eléggé érettek lettek, feldereng bennük, hogy a körülöttük lévő világ az Atya külső kifejeződése és hogy a külső világ leglényegesebb, mozzanata, ahol a maja, az illúzió a legerősebb, szintén az Atyát fejezi ki, és hogy halál az Atya neve. Ezt értik meg a tanítványok. Helyesen kell csak olvasnunk.

„Mondának néki az ő tanítványai: ímé, most nyíltan beszélsz, és semmi példázatot nem mondasz. Most tudjuk, hogy te mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki téged megkérdezzen: erről hisszük, hogy az Istentől jöttél ki. Felele nékik Jézus: „Most hiszitek? ímé eljő az óra és immár eljött, hogy szétoszoljatok, ki-ki az övéihez, és engem egyedül hagyjatok; de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért beszéltem ezeket nektek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok, én meggyőztem a világot.”

Tudták-e a tanítványok, hová megy? - Igen, most már tudták, hogy elmegy a halálhoz, egyesül a halállal. - Olvassák csak el, mit is mondott nékik, miután megértették ezeket a szavakat: „Kijöttem a haláltól” - vagyis a halál igazi alakjától, az élő Atyától, - „és jöttem e világba: ismét elhagyom e világot és elmegyek az Atyához.” Ekkor mondják a tanítványok azt, hogy:

„Most tudjuk, hogy mindent tudsz és nincs szükséged arra, hogy valaki téged megkérdezzen: erről hisszük, hogy az Istentől jöttél ki. ”

Ekkor már tudták a tanítványok, hogy az Atya-szellemben van a halál igazi alakjának gyökere, hogy csalóka jelenség az a halál, amelyet az emberek látnak és érzékelnek. Krisztus tanítványai előtt leleplezi a halál nevét, amely mögött a legmagasztosabb élet forrása rejlik. Sohasem jöhetett volna létre az Élet új Napja, ha a halál nem jön a világba, és Krisztus nem győzedelmeskedik fölötte. Valódi alakját tekintve tehát az Atya, a halál. Krisztus azért jött el a világba, mert a halál alakjában létrejött az Atya hamis tükörképe. Krisztus azért jött, hogy megteremtse az élő Atya-Isten valódi alakját, igazi képét. A Fiú az Atya leszármazottja, aki kinyilatkoztatja az Atya igazi alakját. Valóban, az Atya elküldte Fiát a világba, hogy az Ő, az Atya természete, vagyis az időszakos halál mögött rejlő örök élet nyilvánvalóvá váljék.

Ez nem csupán a szellemtudomány kozmológiája. Erre van szükségünk ahhoz, hogy a János-evangélium teljes mélységeiből merítsünk. Úgyszólván ezzel fektette le a legmélyebb igazságokat a János-evangélium írója. Elmondhatta, hogy olyan igazságokat írt le, amelyek egészen a legtávolabbi jövendőkig is táplálékot adhatnak az embereknek. Mindjobban meg fogja érteni, és gyakorolni fogja majd az emberiség ezeket az igazságokat, úgy, hogy a szellemi világba az új igazság birtokában, új módon fog belenövekedni! De ez majd csak lassanként következik be. A keresztény fejlődés irányítóinak ezért mintegy segédkönyvekről kellett gondoskodnia a János-evangélium mellett. Krisztus örök időkre szóló hagyatékaként a legbuzgóbbak számára íródott a János-evangélium, a közvetlen jövő számára segédkönyvekre volt szükség.

Létrejött egy olyan könyv, amelyből megtanulhatták - fejlődésük fokának megfelelően - az emberek a keresztény fejlődés első századai során a Krisztus-esemény megértéséhez szükséges dolgok legjavát. Természetesen ebből a segédkönyvből is kevesen értették csak meg, - az egész emberiséghez képest kevesen, - hogy miről is van szó. Ez az első segédkönyv, amely nem a leginkább kiválasztottaknak, de mégis kiválasztottaknak íródott, a Márk- evangélium, amelynek mondanivalója és szerkezete - amelyre még visszatérünk - az akkori idők felfogásához különösen közel állt. Utána következett az, az idő, amikor kevésbé kezdték érteni az emberek a Márk-evangéliumot, mivel akkor Krisztus erejének belső értéke került a lélek számára előtérbe az emberek felfogása szerint és a külső világra bizonyos mértékig megvetéssel tekintettek. Akkortájt arra a véleményre hajlottak az emberek, hogy értéktelenek a külső, a múlandó javak, a helyesen fejlődött ember belső világában rejlik a valódi gazdagság. Ekkortájt írta például „Krisztus szegény életéről” című könyvét Johannes Tauler. Ez volt az a kor, amikor a legjobban a Lukács-evangéliumot értették meg.

Lukács, aki Pál tanítványa volt, azok közé tartozott, akik a korabeli időknek megfelelően alakították Pál evangéliumát. Elsősorban a názáreti Jézus „szegény életét” hangsúlyozta ki, aki istállóban, szegény pásztorok között született meg. Johannes Tauler az emberiség továbbfejlődését elősegítő második segédkönyv, a Lukács-evangélium szellemében írta „Krisztus szegény életéről” szóló könyvét.

Lesznek viszont manapság olyanok, akik azt, ami számukra érthető, leginkább a Máté-evangéliumból tanulhatják meg. Korunk embere mindinkább azt választja, ami a Máté-evangéliumnak felel meg, még ha talán Máté nevét nem is említi. Eljön az idő, amikor majd arra hivatkoznak, hogy a János-keresztelőnél lejátszódott érzékfeletti eseményekből, amelyekről beszéltünk, semmit sem lehet megérteni. Sokak számára csak a jövőben lesz érthető. Azt, aki 30 éves korában magába fogadta Krisztust, korunkban és a közeljövőben is csak „egyszerű názáreti ember”-ként emlegetik majd. Akik a Máté-evangéliumot tartják - legalábbis értelemszerűen - különösen fontosnak, számukra „az egyszerű názáreti ember” a lényeges, a názáreti Jézust akarják, és ezt a magasztos beavatottat Krisztusnál többre értékelik. A materialista gondolkodás korában azt mondhatjuk: vegyük elő a Máté-evangéliumot. Egy nemzetség-táblázatot, leszármaztatást találunk benne, a názáreti Jézus elődei sorát Ábrahámtól 3 x 14 nemzedéken át Józsefig. Ábrahám fia volt Izsák, Izsáké Jákob, stb., stb., Józsefen keresztül a názáreti Jézusig. Azért áll ez ott, hogy tudomásunkra hozza annak a testnek öröklési vonalát, fizikai leszármazását, amelybe beleszületett a názáreti Jézus individualitása és hogy ez Ábrahámig visszavezethető. Ha Józsefet elhagyjuk belőle, a nemzetségtáblázatnak nincs értelme. Megszűnik a nemzetségek levezetésének értelme, ha szellemi születésről beszélünk. Ugyan miért fáradna a Máté-evangélium írója a 3 x 14 nemzedék származássorozatának leírásával, ha utána azt mondaná, hogy a názáreti Jézus fizikai test szerint nem Józseftől származik? A Máté- evangéliumot csak akkor érthetjük meg, ha azt hangsúlyozzuk, hogy József folytán ez az individualitás egy valóban Ábrahámtól származott testbe született bele. A nemzetségek sorának levezetése azt mondja, hogy a Máté-evangélium értelmében nem lehet Józsefet elhagynunk! Nem hagyhatják ki a sorból Józsefet, akik megértik a János-keresztelőnél történt szellemi születést. Józsefet csak azok hagyhatják ki a sorból, akik a János-keresztelőnél történt szellemi születést nem képesek megérteni.

A Máté-evangélium eredetileg abban a közösségben íródott, ahol a fő hangsúlyt nem Krisztusra, hanem a beavatott názáreti Jézus személyében élt individualitásra helyezték. A Máté-evangélium az ebionita-gnosztikus beavatási okmányra vezethető vissza, amelyben a beavatott názáreti Jézus áll az előtérben. Minden más is attól válik világossá, hogy az ebionita evangéliumban áll. A Máté-evangélium hangvétele is innen adódik, bár nem kell okvetlenül kiolvasni belőle, - mert valójában nincs is benne, - de bele lehet magyarázni. Fel lehet úgy fogni a Máté-evangéliumot, hogy azt mondjuk: „Nincs is benne szó természetfölötti születésről!” És ami le van írva a Máté-evangéliumban, mégis felfogható egy olyan Isten szimbólumának, akit Istennek neveznek ugyan, de mint Isten, voltaképpen mégis ember, - még ha Máté nem is gondolja így. De így fogják interpretálni majd, akik ma Mátéra hivatkoznak, - és egyre inkább rá fognak majd hivatkozni.

Gondoskodás történt arról, hogy aki Krisztust keresi, közeledhessen is hozzá. Aki nem tud még felemelkedni Jézustól Krisztushoz, a Máté-evangéliumban talál útmutatást, hogyan fejlődhet fel a názáreti Jézushoz.

A szellemi kutatás hivatott arra, hogy az embert az evangéliumok evangéliumának, a János-evangéliumnak megértéséhez vezesse el. Az összes többi evangéliumot úgy kell felfognunk, hogy a János-evangéliumot kiegészítik. A többi evangélium oka is benne van a János-evangéliumban. Ezért a többi evangéliumot is akkor értjük meg igazán, ha a János-evangéliumot alapul véve, vizsgáljuk meg őket.

A János-evangélium vizsgálata vezeti majd el az embereket a golgotai esemény legszélesebb körű megértéséhez, oda, hogy megértsék, hogy a halálnak az emberiség fejlődése során felvett valótlan alakját milyen misztérium révén cáfolták meg. Megértik majd az emberek, hogy nem csak az lett nyilvánvalóvá a golgotai tettel, hogy valójában az élet forrása a halál, hanem az is, hogyha helyesen áll hozzá a halálhoz az ember, oda jut, hogy saját lényét élőbbé teszi, mígnem teljesen élővé nem válik, vagyis feltámadhat a halálból, - legyőzheti a halált. Pál is ezt értette meg, amikor az élő Krisztust pillantotta meg Damaszkusz előtt - és megtudta: „Krisztus él!” Szellemi-látóvá lett szemével meglátta, mi volt - a Föld körül. Ó-testamentumi beavatottként tudta: „Mindezidáig egy bizonyos fény nélkül láttam a Földet, most már benne látom ezt a fényt. Itt volt tehát Krisztus, aki tehát meghalt a kereszten, Krisztus volt az, a názáreti Jézus testében!”

Így érthette meg a Golgotán történt eseményt Damaszkusz előtt Pál.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként