Ha egy olyan témát, mint amilyenről most van szó, a szellemtudomány szempontjából vizsgálunk meg, nem úgy történik, hogy egy, az emberiség fejlődése során keletkezett írásos dokumentumot veszünk alapul és a tényeket azután a tekintélytisztelet alapján, világítjuk meg. Ez a szellemtudományban nem így történik. A szellemtudomány az emberiség fejlődése során történteket a dokumentumoktól függetlenül kutatja. A szellemi kutató a megfelelő forrásmunkákat csak a tőlük függetlenül végzett szellemi kutatások és azok jellemzése után veszi elő, és csak akkor nézi meg, hogy bennük is megtalálja-e azt, amit tőlük függetlenül kikutatott. Mindazt tehát, ami az eseményekre, történésekre vonatkozóan elhangzik az előadások során, nem abban az értelemben kell fogadni, hogy a négy evangéliumból, a Bibliából meríttetett, hanem a négy evangéliumtól független szellemi kutatás eredményeként. De minden alkalommal szeretnék arra utalni, hogy megtalálható az evangéliumban, különösen a János-evangéliumban mindaz, amit megtudhat és megfigyelhet a szellemi kutató.

Figyelemre méltó kijelentést tett a nagy misztikus, Jákob Böhme. Szavain azok csodálkoznak csak, akik kívül állnak a szellemtudomány keretein. Jákob Böhme azt mondta egyszer, hogy ő úgy beszél az emberiség fejlődésének régmúlt korszakairól, - például Ádám személyiségéről, - mint a közvetlen környezetében zajló élményekről. Azt mondta, hogy „feltehetné valaki a kérdést: jelen voltál talán, amikor Ádám a Földön járt?” Jákob Böhme habozás nélkül válaszol: „igenis, jelen voltam!” Meghökkentő kijelentés, de a szellemtudomány valóban olyan helyzetben van, hogy a bármely régen történt dolgokat szellemi szemmel figyeli meg.

Bevezetésképpen néhány általános mondattal szeretnék csak arra utalni, hogy min alapul ez.

A szellemi világban megvan az ellenképe mindennek, ami a fizikai világban történik. Ha megmozdul egy kéz, nemcsak az történik, amit a szemünkkel látunk, a megmozduló kéz mögött, a szemmel látható kéz mögött jelen van például a gondolatom és az akaratom: mozduljon meg a kezem! Mindenképpen mögötte áll egy szellemi dolog. Míg a kézmozdulat érzékszervi benyomása tovatűnik, szellemi képe beíródik a szellemi világba és nyomot hagy ott. Így azután megnyílt szellemi szemünkkel mindennek követhetjük a nyomát, ami történt a világban, mert ezek a nyomok, mint szellemi ellenképek, megmaradtak. Semmi sem történhet a nélkül a világban, hogy ne maradna ilyen nyoma. - Tegyük fel, hogy a szellemi kutató Nagy Károlyra, vagy a rómaiak korára, vagy a görög ókorra veti szellemi kutató tekintetét. Nyomaiban minden megmaradt a szellemi világban, ami akkor történt, és ott látható is. Úgy nevezik az ilyen látást, hogy „az Akasha-krónikában olvas” az illető. Ilyen élő írás, ami szellemi szemmel látható, létezik. Amikor pedig a szellemi kutató a palesztinai eseményeket, vagy Zarathusztra megfigyeléseit írja le, nem azt írja le, ami a Bibliában, vagy a Gathákban áll, hanem amit ő maga képes elolvasni az Akasha-krónikában. Csak utána végez kutatásokat, hogy megtalálhatók-e a régi okmányokban, - esetünkben, az evangéliumokban,- amit kiolvasott az Akasha-krónikából. A szellemtudomány teljesen szabad, elfogulatlan álláspontot foglal el a forrásmunkákkal szemben. Éppen ezért ítélheti meg, hogy mi áll az iratokban. De ha az írásokban ugyanazt találja, amit ő észlelhetett az Akasha-krónikában, látja, hogy igazat mondanak az írások, továbbá azt is, hogy azokat olyasvalaki írhatta, aki szintén képes volt olvasni az Akasha-krónikában.

Ilyen módon hódítja meg újra a szellemtudomány az emberi nem sok vallási és egyéb dokumentumát. A most elmondottakat az emberiség fejlődésének egy különleges fejezetével, a János- evangéliummal és annak a többi evangéliummal, való kapcsolatával tehetjük szemlélhetővé. De ne képzeljük, hogy a szellemi történelem nyitott könyveként úgy fekszik a látó szeme előtt az Akasha-krónika, mint valamilyen írás a közönséges világban. Egyfajta eleven, élő írás ez. Megpróbáljuk érthetőbbé tenni ezt a példával.

Tegyük fel, hogy mondjuk Cézár idejére, tekint vissza a szellemi látó. Cézár ezt és ezt tette és amennyiben a fizikai síkon tette, kortársai látták is. Az Akasha-krónikában mindez nyomot is hagyott. De amikor az ember szellemi látással tekint a tetteire vissza, úgy látja őket, mintha szellemi árnyképet, vagy szellemi ősképet látna. - Gondoljanak megint a kézmozgásokra. A fizikai szemmel látható kép nem pillantható meg szellemi látással, de a kéz mozgatására irányuló szándék, a kezet mozgató láthatatlan erő, számára mindig látható lesz. Így minden látható, ami csak Cézár gondolataiban élt, hogy ilyen, vagy olyan lépéseket készült-e tenni, ilyen, vagy olyan harcra készült-e. Amit kortársai láttak, minden az ő akarati impulzusaitól eredt és a fizikaiak mögött rejlő láthatatlan erők révén valósult meg. Ami ezek mögött a képek mögött állt, az Akasha-krónikába visszapillantó szellemi szem számára úgy látható, mint a járó-kelő, cselekvő Cézár, mint Cézárnak mintegy a szellemi képmása.

Aki ezekben a dolgokban nem jártas, azt mondhatná, hogy „Ha; elmúlt időkről meséltek nekünk, úgy hisszük, hogy az mind csupán álmodozás. Mert ti tudjátok a történelemből, hogy mit cselekedett Cézár, azután beképzelitek magatoknak, hogy valamiféle láthatatlan Akasha-képeket láttok.” De aki jártas az efféle dolgokban, tudja, hogy az Akasha-krónikában annál könnyebb olvasni, minél kevesebbet tud a szóban forgó dolgokról az illető a külső történelemből. Mert a szellemi látó számára egyenesen zavaró a külső történelem és annak ismerete. Amikor bizonyos életkorba érünk, neveltetésünktől eredően sok minden tapad ránk. Neveltetése következtében a szellemi látó is elérkezik korának ahhoz a pillanatához, amikor látó Énjét megszülheti. A hagyományos dolgokat megtanulta a történelemből, geológiából, biológiából, kultúrtörténetből és régészetből. Mindez tulajdonképpen a szellemi látást zavarja, és elfogulttá teheti azzal szemben, amit az Akasha-krónikában olvashat el. Mert a külső történelemben nem szabad azt a fajta objektivitást, biztosságot keresnie, ami az Akasha-krónika olvasásakor lehetséges. Gondoljuk csak el, hogy mi mindentől függ a világon, hogy „történelem” legyen valamiből. Valamiféle okmányok fennmaradtak valamilyen eseményről, míg mások - és talán éppen a legfontosabbak, - elvesztek.

Egy példán látható, hogy a történelem mennyire bizonytalan tud lenni.

Goethe sok félbe maradt költői terve között - amelyek szép adalékot képeznek a gyönyörű befejezett művekhez azok számára, akik behatóan foglalkoznak Goethével,- egy, Nausikaáról szóló költemény töredékét is megtalálhatjuk. Arról, hogy Goethe ezt a költeményt hogyan akarta megírni, néhány vázlatos feljegyzés maradt csak fenn. Sokszor dolgozott így, egy-két mondatot vetve papírra és ezekből gyakran kevés maradt csak meg. Így történt a Nausikaával is. Nos, volt két ember, akik a Nausikaát a feljegyzések alapján megpróbálták megírni. Kutatók voltak mind a ketten, Scherer® az irodalomtörténész és Hermán Grimm. Hermán Grimm azonban nem csak kutató volt, hanem fantáziadús gondolkodó is, ő írta a „Michelangelo élete” és a „Goethe” című műveket is. Hermán Grimm úgy látott neki a munkának, hogy igyekezett Goethe szellemébe beleélni magát és feltette magának a kérdést: ha ilyen meg ilyen volt Goethe, hogyan fogott volna fel egy olyan személyiséget, mint Nausikaa, aki az Odysseiában fordul elő? És ekkor, a történelem hagyományát bizonyos fokig mellőzve, költött egy Nausikaát Goethe szellemében. - Scherer, aki mindenhol az írásbeli dokumentumokban fellelhetőket kutatta, azt mondta, hogy Goethe Nausikaaját csak a meglévő anyag alapján szabad, rekonstruálni. Ő is megpróbált létrehozni egy Nausikaat, de kizárólag abból, ami a feljegyzésekben benne volt. Erre Hermán Grimm azt mondta, hogy mi van akkor, ha Goethe inasa néhány olyan cédulával fűtött be, amelyeken valami nagyon fontos állt? Hol a biztosíték arra, hogy egyáltalán számításba lehet venni a meglévő cédulákat, azok mellett, amelyekkel talán be is fűtöttek?

A most említett példához hasonló a helyzet a dokumentumokon alapuló történelemmel. És ilyesmi valóban elő is fordul gyakran. Aki dokumentumokra támaszkodik, sohasem hagyhatja figyelmen kívül a lehetőséget, hogy éppen a legfontosabbak semmisülhettek meg. A történelem tehát nem más, mint „fable convenue” (mese szerinti). De, ha a szellemi látó ezt a „fable convenue”-t magával cipeli, és az Akasha-krónikában ezeket másként látja, nehezére esik hinnie az Akasha-krónika képeinek. Ha pedig azután az Akasha-krónika szerint, a szokásostól eltérően mondja el a dolgokat, a külvilág közönsége támad rá. Ezért azután a szellemi kutató olyan régmúlt időkről beszél legszívesebben, amelyekről írásos dokumentumok nem maradtak fenn, például Földünk fejlődésének régmúlt stádiumairól. Ezekről nincsenek okmányok. Az Akasha- krónika ezekről számol be leghívebben, mert a külső történelem ezeket zavarja meg a legkevésbé. Az előző észrevételekből leszűrhető, hogy aki jártas az ilyen dolgokban, sohasem jut majd eszébe, hogy az Akasha-krónika annak, amit a külső történelemből tud meg az ember, bármilyen módon is utánérzése lehetne.

Ha az Akasha-krónikában azt a fontos eseményt kutatjuk, amelynek jelentős voltára tegnap utaltunk néhányszor, lényegében a következőket találjuk. A Földön élő egész emberi nem a szellem birodalmából, az isteni-szellemi létből származik. Azt mondhatjuk, hogy mielőtt még meglett volna a lehetősége, hogy fizikai szem emberi testet lásson, valamilyen kéz emberi testet érintsen, az ember, mint szellemi lény, létezett már, az isteni-szellemi lények részeként létezett a legrégibb időkben. Mint lény született meg az isteni-szellemi lények öléből, úgyszólván az istenek az emberek ősei és az emberek az istenek utódai. Az isteneknek szükségük volt ember-utódokra, mert ilyen utódok nélkül nem voltak úgyszólván képesek leszállni a fizikai, érzékelhető világba.

Akkoriban más világokban folytatták az istenek tevékenységüket és az emberre, aki a Földön fokról-fokra fejlődött, kívülről hatottak.

Az embernek pedig fokról-fokra kellett legyőznie a földi létből adódó akadályokat. Milyen akadályok ezek?

Az ember szempontjából az a lényeges, hogy az istenek szellemiek maradtak, utódaik, az emberek pedig fizikaiakká lettek. Külső formájában fizikai lett az ember és csak a fizikáin belül volt jelen az, ami szellemi. Le kellett győznie a fizikai létből adódott akadályokat. A materiális léten belül kellett tovább képeznie magát. Fokról-fokra továbbfejlődött, egyre érettebb lett és ettől számára mindinkább lehetővé vált, hogy az istenek felé forduljon, akiknek öléből született. Földi létében tehát, az ember útja az, hogy az istenektől szállott alá és ismét az istenek felé forduljon, hogy lassanként elérje őket és egyesülhessen velük. De ahhoz, hogy az ember végighaladhasson ezen a fejlődésen, mindig arra volt szüksége, hogy egyes emberi individualitások gyorsabban fejlődjenek a többieknél, megelőzzék a többieket, hogy vezetői és tanítói lehessenek a többieknek. Az emberiség ilyen vezetői és tanítói mintegy a többieknél hamarabb találják meg az istenekhez vezető utat. Képzeljük el, hogy az emberek egy bizonyos korszakban egy bizonyos fejlődési fokot értek el, az istenekhez visszavezető utat csak sejtik még, de nagyon távol vannak még tőle. Minden emberben benne van az isteninek egy szikrája, de a vezetőkben több van belőle. Ok közelebb vannak az istenihez, amit újból el kell az embernek érnie. Ez a leglényegesebb, a legfontosabb a szellemi látó számára az emberiség vezetőiben.

Tegyük fel, hogy az emberiségnek egy ilyen nagy vezetője előtt egy másik ember áll, aki nem egyenrangú ugyan vele, de az átlagembernél mégis magasabb szintet ért el. Feltehetjük továbbá, hogy az illető ráérez arra, hogy az a másik egy nagy vezető és. hogy magas szinten van már benne jelen az a szellemiség, amelyre a többi ember még csak törekszik.

Ez az ember hogyan írná le azt a nagy vezetőt? Nagyjából ezt mondaná: Egy ember áll előttem, - olyan, mint a többi, fizikai testben élő ember. De a legkevésbé jelentős nála a fizikai test, számításba se jön. Ha azonban a szellemi szememet fordítom feléje, hatalmas szellemi lény, isteni-szellemi lény jelenik meg vele kapcsolatban és ez annyira jelentős, hogy csak erre az isteni-szellemi lényre fordítom minden figyelmemet és nem arra, mint más embernél, ami fizikailag látható. - Ha tehát valaki az emberiség egyik vezetőjére szellemi látással tekint, olyasmi tárul eléje, ami az egész emberiség fölébe magasodik, és amit egészen másképp kell leírnia. Mert azt írja le, amit szellemi szemével lát. - Persze, akik a nyilvánosság előtt ma a hangadók, az emberiség ilyen vezetőjét kigúnyolnák. Hiszen tapasztalhatjuk, hogy ma már különböző tudósok kezdik pszichiátriai szempontból vizsgálni az emberiség nagyjait.

A nagy vezetőt csak a tiszta szellemi látással rendelkező emberek ismernék fel, akik viszont tudnák, hogy se nem bolond, se nem rajongva álmodozó, de nem is csak egyszerűen „tehetséges ember”, ahogyan talán jóakarói jellemzik, hanem szellemi értelemben véve az emberiség legnagyobb alakjainak egyike.

Ma így lenne ez, de a múltban és nem is olyan nagyon régen, még másként volt.

Tudjuk, hogy az emberiség, tudatát illetően, különféle változásokon ment át. Valamikor még minden embernek tompa, ködös szellemi látása volt. Ez a szellemi látás bizonyos mértékig megvolt még abban az időben is, amikor Krisztus a Földön járt. Az azt megelőző századokban még inkább megvolt, habár annak a szellemi látásnak, amely az atlantiszi és az Atlantisz utáni első időkben az emberek sajátja volt, már csak árnyképe volt. Csak fokozatosan szűnt meg az ember szellemi-látó tudata. De az emberek között mindig akadtak elszórtan olyanok, akik ezt ismerték és ma is akadnak „természetes látók”, akik tompa szellemi látással rendelkeznek, és az ember szellemi lényét fel tudják ismerni.

Nézzük azt az időt, amikor megjelent az ó-ind népben Buddha. Akkor nem úgy volt még, mint manapság. Buddha megjelenése ma nem váltana ki különösebb tiszteletet, - főleg, ha Európában történne. De Buddha idejében másként volt. Mert akkoriban szép számmal akadtak még olyan emberek, akik látták, hogy lényegében mi történt, - hogy Buddha megszületése egészen másvalami, mint egy átlagemberé. A napkeleti írások nagyvonalúan írják le Buddha születését és főleg azok, amelyek ezzel a dologgal mélységes értéssel foglalkoznak. Elmondják, hogy Maya-királynő a Nagy Anya képmása volt, akinek megjövendölték, hogy egy hatalmas lényt hoz majd a világra. Koraszülöttként jött a világra ez a lény. Annak, hogy leküldjenek egy jelentős lényt a világra, sokszor ez a módja, - koraszülöttként jön a világra, mert akkor az, az emberi lény, amelyben testet kell öltenie a magasabb szellemi lénynek, nem kapcsolódik annyira a matériához, mint amikor teljes ideig kihordják.

A napkelet fontos írásai arról szólnak a továbbiakban, hogy születése pillanatában megvilágosodott, felnyitotta szemét és a világ négy tája felé, északra, délre, keletre és nyugatra tekintett. Értesülünk arról is, hogy nyomban hét lépést tett és lépteinek nyomai bevésődtek a talajba. Azonnal meg is szólalt és így hangzottak szavai: „Ez az az élet, amelyben Bodhisattvából Buddhává leszek, ez az utolsó megtestesülésem, amelyben itt, a Földön kell élnem.”

Amilyen különösnek tűnik a mai materialista gondolkodású ember számára az ilyen közlés és amilyen kevéssé szabad materialista módon magyarázni, annyira igaz annak, aki a dolgokat képes szellemi szemekkel látni. Akkoriban éltek még olyan emberek, akik természetes szellemi adottságuk következtében látták, hogy mi az, ami Buddhával megszületett. Különös mondatokat közöltem Önökkel Buddháról a napkeleti írásokból. Ma azt mondják, hogy ez monda és mítosz. De aki érti ezeket a dolgokat, tudja, hogy a szavak mögött olyasvalami rejlik, ami valóság a szellemi világban. Nemcsak az illető személyiség szűk körében jelentősek az olyan események, mint amilyen Buddha születése is, hanem az egész világra nézve jelentőséggel bírnak, mintegy szellemi erőket árasztanak ki. Akik olyan korban éltek, amikor a szellemi erők iránt még fogékonyabb volt a világ, látták, hogy valóban szellemi erők áramlottak ki Buddha születésekor. - Nagyon egyszerű dolog lenne, ha most azt mondaná valaki, hogy miért nem történik ilyesmi ma is? Ó, hatások vannak ma is, de észlelésükhöz szellemi látóra lenne szükség. Mert nem csak az kell, hogy valaki kisugározzon erőket, hanem, kell a másik is, aki felfogja azokat. Amikor az emberek még spirituálisabbak voltak, érzékenyebbek is voltak ezekre a kisugárzásokra. Mély igazság rejlik abban, ha azt mondják, hogy Buddha születésénél gyógyító és békítő erők működtek. Nem csak monda, de mélységes igazság, hogy Buddha születésekor, szeretettel találtak egymásra a haragosok, s a veszekedők dicsőítették egymást.

Aki a szellemi látó szemével kíséri figyelemmel az emberiség fejlődését, a történésszel ellentétben, nem sima útnak tűnik a számára, ahonnan a történelmi alakok imitt-amott emelkednek ki csak kissé. Nem szeretik tudomásul vermi, nem tudják elviselni az emberek, hogy vannak magaslatok és hegyek is.

Aki úgy tekint végig a fejlődésen, mint a szellemi látó, tudja, hogy az átlagos emberiség útja fölé szédítő csúcsok, hatalmas hegyek magasodnak. Ők az emberiség vezetői. Min alapul az emberiség vezetése? Azon, hogy a szellemi világban való élethez vezető fokozatokat apránként jáija végig az ember. Tegnap beszéltünk egy ilyen fokozatról, mint a legfontosabbról, a magasabb Én, a szellemi Én megszületéséről. Azt is mondtuk, hogy vannak előzetes és azt követő fokozatok. Láthatjuk tehát, hogy az emberiség fejlődésének leghatalmasabb magaslata az, amit Krisztuseseménynek nevezünk, és hogy ahhoz, hogy a Krisztus-lény a názáreti Jézusban testet ölthessen, hosszú előkészületekre volt szükség. Ezeknek az előkészületeknek a megértéséhez szükséges, hogy kicsiben is megnézzük ugyanezt a jelenséget.

Tegyük fel, hogy egy ember valamelyik inkarnációjában a szellemi megismerés útjára lép, vagyis olyan gyakorlatokat végez, amelyekről még szó lesz majd.

Ezek a gyakorlatok egyre szellemibbé teszik, egyre fogékonyabbá formálják a lelket a szellemiek iránt, mígnem eljön az, az időpont, amikor megszüli magasabb, halhatatlan Én-jét, amely képes a szellemi világba tekinteni. Eddig az ember sok élményen megy keresztül. Nem szabad azonban azt képzelnünk, hogy szellemi vonatkozásban el lehet valamit sietni. Türelemmel és kitartással kell munkálkodni. - Tegyük fel, hogy valaki az ilyen fejlődés útjára lép. Célja, hogy megszülje magasabb Én-jét, de a hozzá vezető úton csak egy bizonyos fokozatig jut el. Meghal - és megszületik újra. Kétféle dolog történhet. Vagy indíttatva érzi magát, hogy - miután már bizonyos szellemi iskolázást végzett előző inkarnációjában, - ismét keressen egy tanítót, aki megmutatja neki, hogyan kell megismételnie gyorsan azt, amin keresztülment már és hogyan juthat a megfelelő magasabb fokra, vagy - valamilyen okból - nem keresi meg ezt az utat. De még ebben az esetben is gyakran másként alakul az élete, mint a többieké. Annál az embernél, aki valameddig eljutott már a megismerés útján, önmagától is hoz magával valamit az élet, ami eredménye lehet az illető előző inkarnációjában elért megismerési fokozatának. Más élményei lesznek, mint másoknak és más hatást gyakorolnak rá, mint másokra. Ilyen élmények hatására éri el azután ismét azt, amit előzőleg igyekezetével ért el. Előző inkarnációjában pontról- pontra kellett haladnia. Következő életében, amikor azt, amiért előzőleg már megdolgozott, mintegy ismétlésként adja meg az élet, szinte kívülről megkapja az eredményt és lehetséges, hogy egészen más formában éli át előző inkarnációja eredményeit. - így történhet meg, hogy már gyermekkorában olyan benyomást tesz rá egy esemény, hogy újból felélednek benne az előző inkarnációban megszerzett erők. Tegyük fel, hogy elérte már valaki a bölcsesség kifejlődésének egy bizonyos fokát valamelyik inkarnációjában. A következő inkarnációban megszületik újra, mint bárki más. De hét,

vagy nyolc éves korában súlyos megrázkódtatás éri. Ez a lelkére olyan hatással van, hogy felszínre jut minden, amit bölcsességben azelőtt szerzett meg, úgy, hogy újból a régebben elért fokozaton áll és onnan halad tovább. Tegyük fel, hogy ismét arra törekszik, hogy továbbjusson néhány fokozattal. Ismét meghal. A következő inkarnációjában megismétlődhet a dolog, megint érheti olyan külső élmény, amely mintegy próbára teszi, és ennek következtében újra a felszínre kerül előbb az, amit az utolsó előtti inkarnációban szerzett, majd az, amit ehhez hozzátett az előző inkarnációjában. Ezek után egy újabb fokkal juthat magasabbra.

Ebből látható, hogy egy olyan ember életét, aki a fejlődés bizonyos fokát már előzőleg elérte, csak akkor érthetjük meg, ha számolunk ezekkel a tényekkel. Van például egy olyan fok, amit a megismerés útján haladó csakhamar elérhet, az úgynevezett hontalan ember fokozata. Az ilyen ember felülemelkedik közvetlen környezete előítéletein, megszabadul közvetlen környezetéhez fűződő kötelékeitől. Nem kell hozzá tiszteletlennek lennie, sőt, annál inkább tisztelettudó lehet. Tegyük fel, hogy akkor hal meg egy ilyen ember, amikor már bizonyos fokú szabadságot és függetlenséget elért. Lehet, hogy amikor megszületik újra, viszonylag korán éri egy olyan élmény, amelynek következtében fellép a szabadság és a függetlenség érzése. Ez rendszerint az illető apja, vagy más hozzátartozójának halála folytán történik meg, vagy attól, hogy az apja rosszul bánik vele, meg is tagadja talán, vagy ehhez hasonlók.

Hűségesen közlik ezt velünk a különféle népek mondái, mert az efféle dolgokban a népi mítoszok és mondák valóban bölcsebbek a mai tudománynál. Mindenhol megtalálható a fordulat, amikor megparancsolja az apa, hogy a gyerekét tegyék ki a vadonba, megtalálják, etetik, felnevelik a pásztorok, majd visszavezetik eredeti hivatásához. (Chiron, Romulus és Remus). A kitaszítottság következtében kell felébrednie bennük annak, amit elértek már az előző inkarnációjukban. Ide tartozik az Oediposz kitaszításáról szóló monda is. - Elképzelhetik tehát, hogy egy ember életének annál eseménydúsabbnak kell lennie, minél tovább jutott el, - akár magasabb Én-je megszületéséig, vagy még tovább, - hogy olyan élményben legyen része, amelyben nem volt még.

Akiben testet kellett öltenie annak a hatalmas lénynek, akit Krisztusnak nevezünk, küldetését nem teljesíthette akármelyik életkorban, fokozatosan meg kellett hozzá érlelődnie. Átlagember nem lett volna alkalmas rá. Olyan valakinek kellett lennie, aki magas beavatási fokozatot ért el sok inkarnáción keresztül, majd megszületett újra és ebben a földi inkarnációjában előkészítő élményeken ment előbb keresztül. De ez az individualitás, akinek az rendeltetett, hogy élete egy későbbi időpontjában Krisztus individualitását fogadja magába, magas fokon állt már, beavatott volt. Azok az élmények tehát, amelyeken ez a beavatott átmegy előbb, előző beavatása fokozatainak ismétlései. Ezáltal merül fel lelkéből mindaz, amihez lelke már régebben felemelkedett.

Tudjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Azt is tudjuk, hogy a születéskor csak a fizikai test jön a világra, az ember étertestét egyfajta anyai-éterburok veszi körül 7 éves koráig, amelyet éppen úgy hagy el hét éves korában, a fogváltás idején az ember, mint fizikai születésekor a fizikai anyaburkot. Később, a nemi érés időszakában, az asztrális burkot taszítja el hasonló módon magától és így születik meg az asztráltest. Körülbelül 21 éves korban születik meg - de csak fokozatosan - az „én”. Miután átéltük, hogy, megszületett a fizikai testünk, 7 éves korunk táján az étertestünk, 14-15 éves korunkban az asztráltestünk, hasonló módon kell figyelemmel lennünk az érző-lélek, az értelmi-lélek és a tudati-lélek megszületésére. Körülbelül 21 éves korban születik meg az érző-lélek, 28 éves kor körül az értelmi- lélek és 35 éves korban a tudati-lélek. Látjuk majd, hogy a Krisztus-lény nem találhatott helyet előbb egy földi emberben, mielőtt még az illető értelmi-lelke teljesen meg nem született, abban a bizonyos beavatottban a Krisztus-lény tehát annak 28 éves kora előtt nem ölthetett testet. A szellemi kutatás is ezt mutatja. Abba az individualitásba tehát, aki nagy beavatottként jött le a Földre, 28 és 35 éves kora között költözött a Krisztus-lény, majd ennek a hatalmas lénynek a fényében és ragyogásában fejlesztette lassanként mindazt ki, amit az ember máskülönben fény és ragyogás nélkül fejleszt ki, - nevezetesen az étertestet, az asztráltestet, az érző-lelket és az értelmi-lelket. Azt mondhatjuk tehát, hogy az, aki arra hivatott, hogy Krisztust hordozza, eddig az időpontig, mint egy nagy beavatott áll előttünk. Keresztül kell mennie azokon az élményeken, amelyek az előző inkarnációk során a szellemi világ meghódítására tett erőfeszítéseinek eredményét felszínre hozzák.

Akkor nyílik meg számára a lehetőség, hogy azt mondja: itt vagyok. Mindent feláldozok, amim csak van. A továbbiakban nem akarok önálló lenni. Krisztus hordozójává teszem magam. Ő lakozzék bennem, és Ő legyen bennem minden, ezen túl.

Arra az időpontra, amikor Krisztus egy földi személyiségben testesült meg, mind a négy evangélium utal. Bár más vonatkozásban vannak közöttük eltérések, azt a pillanatot leírja mind a négy evangélium, amikor Krisztus mintegy beköltözik a nagy beavatottba, - ez a János-keresztelő. Abban a pillanatban történt meg Krisztus születése a názáreti Jézus lelkében, akkor születik meg Krisztus, mint az új, magasabb Én, amelyet a János-evangélium írója azzal ábrázol oly világosan, hogy leszállt a názáreti Jézus fölött maradt galamb képében a Szellem. Odáig egy másik „én”, egy nagy beavatott énje fejlődött fel arra a fokra, hogy erre az eseményre érett legyen. Kinek kellett a názáreti Jézus lényében megszületni?

Erre tegnap utaltunk már, - az Isten, aki kezdettől fogva volt, aki a szellemi világban maradt és hagyta, hogy az emberek fejlődjenek, Ő szállt alá, hogy testet öltsön a názáreti Jézusban. - Utal erre a János-evangélium írója?

Ebben a vonatkozásban csak komolyan kell vennünk az evangélium szavait. Olvassuk el az Ó - Testamentum kezdő sorait:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta volt és sötétség volt a mélység színein és az Isten Szelleme lebegett a vizek felett.”

Képzeljük csak el, - „Isten Szelleme lebegett a vizek felett.” Alant terül el a Föld a maga világaival, az isteni Szellem utódaival, közülük olyan magasra fejlődik egy individualitás, hogy képes befogadni magába azt a Szellemet, aki a vizek fölött lebegett. Mit mond a János-evangélium írója? Azt mondja, hogy Keresztelő János felismerte, hogy az a lény, akiről szó van az O - Testamentumban, itt van. „Láttam a Szellemet, amint leszállt galambként a mennyből és rajta maradt.” Tudta, hogy ha leszáll valakire a Szellem, akkor 0 az, akinek el kellett jönnie, - Ő Krisztus, a világ fejlődésének kezdete, a vizek fölött lebegő Szellem, itt van a vízzel keresztelő János és a Szellem, amely előbb a vizek fölött lebegett és most a názáreti Jézus individualitásába költözik. A palesztinai eseményt nem lehet a János-evangélium írójánál nagyszerűbben összefüggésbe hozni a másik eseménnyel, amely ugyanannak a dokumentumnak az elején áll, és amelyhez kapcsolódnak az evangéliumok. De a János-evangélium írója még más módon is hozzákapcsolódik ehhez a legrégibb íráshoz, méghozzá azokkal a szavakkal, amelyekkel azt fejezi ki, hogy az a lény egyesült a názáreti Jézussal, aki kezdettől fogva a Föld fejlődésén munkálkodott. Tudjuk, hogy ezek a János-evangélium első szavai:

„Kezdetben volt az Ige (vagy Logosz) és az Ige (vagy a Logosz) Istennél volt és Isten volt az Ige (vagy Logosz).”

Mi a Logosz? Hogyan volt Istennél? - Nézzük csak meg az Ó - Testamentum elejét, ahol előttünk van ez a Szellem és azt mondják róla:

„És Isten Szelleme lebegett a vizek fölött. És az isteni Szellem szólt: legyen világosság! És lett világosság.”

Jegyezzük meg ezt és fejezzük ki egy kicsit másképpen. Hallgassuk meg, hogy az isteni Szellem hogyan kiáltja ki a világba a teremtő Igét.

Mi az Ige? Kezdetben volt az Ige (a Logosz) és szólt az isteni Szellem, és amit az isteni Szellem kimondott, az megtörtént. Ez azt jelenti, hogy élet volt az Igében. Mert ha nem lett volna benne élet, nem történt volna meg. És még mi történt? Úgy mondják, hogy szólt az Isten: „Legyen világosság!” és lett világosság. Ismét vegyük elő a János-evangéliumot: „Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”

Most az Ige a matériába áramlott, mintegy az istenség külső alakjává lett.

„Benne volt az élet és az élet volt az emberek világossága.” így kapcsolódik a János-evangélium írója közvetlenül a legrégebbi dokumentumhoz, a világ teremtéséhez. Kicsit ugyan más szavakkal, de mégis ugyanarra az isteni Szellemre mutat rá. Majd arról világosít fel, hogy ez az isteni Szellem az, aki megjelenik azután a názáreti Jézusban. A János-evangélium írója és a többi evangélista abban egyeznek, hogy Krisztus a János-keresztelőnél születik meg a názáreti Jézusban és hogy a názáreti Jézusnak előzőleg alaposan fel kell készülnie erre. Tisztában kell azzal lennünk, hogy mindaz, amit a názáreti Jézus életéről ezt megelőzően hallunk, az élmények sora, amely a magasabb világokba való felemelkedésének útját tárja elénk előző inkarnációinak során, hogyan készítette elő Krisztus befogadására mindazt, ami benne volt, asztráltestében, étertestében, fizikai testében.

A Lukács-evangélium írója szinte mintaszerű szavakkal ecseteli, hogyan készült fel minden vonatkozásban a názáreti Jézus a nagy eseményre, hogy Krisztus benne születik meg. Majd holnap lesz szó arról, hogy melyek voltak a Krisztus megéléséhez vezető egyes események. Ma még csak arra szeretnék utalni, hogy a Lukács-evangélium írója ezt írja egy helyen: az, aki felvette magába Krisztust, a megelőző évek során jól felkészült erre, olyan erényes, nemes és bölcs lett asztráltestében, amilyennek lennie kellett ahhoz, hogy megszülethessen benne Krisztus. Étertestét is olyan éretté és fizikai testét is olyan nemessé és széppé tette, hogy Krisztus benne lakozhasson. - Csak helyesen kell az evangéliumot értenünk. Vegyük a Lukács-evangélium 2. fejezete 52. versét. Persze, ahogyan ez a vers a Bibliákban általában áll, nem azt mondja, amit kifejtettem az imént. A 2. fejezet 52, verse általában így hangzik: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában és az Isten és emberek előtt való kedvességben.” Az még csak érthető, ha egy olyan ember, mint aki a Lukács-evangéliumot írta, a názáreti Jézusról azt mondja, hogy gyarapodott bölcsességben. De amikor fontos eseményként említi, hogy „testének állapotjában” gyarapodott, ez már minden további nélkül nem érthető, hiszen olyasvalami, amit. külön nem kell kiemelni. Hogy mégis kiemeli, arra utal, hogy itt valami másnak is lennie kell. Nézzük meg ezt a verset az eredeti, az ős-szövegben, ami valójában azt jelenti, hogy „gyarapodott bölcsességben”, vagyis kialakította asztráltestét. Aki tudja, hogy a görög szellem, a „HELÍKIA”- szón mit értett, megmondhatja, hogy azt a fejlődést jelentette, amelyen az étertest megy át, és ami által lassanként a bölcsesség képességgé válik. Az asztráltest az egyszeri használatra való tulajdonságokat képezi ki, tehát ha az ember egyszer már megértett valamit, azt érti. Amit az étertest fejleszt ki, szokások, hajlandóságok, képességek formájában jelentkezik és állandó ismétlések következtében valósul meg. Szokássá válik a bölcsesség, és az ember végrehajtja, mert részévé vált. Ezt jelenti a „gyarapodik bölcsességben”. Amint az asztráltest gyarapodott bölcsességben, úgy az étertest szokásaiban, jó, nemes és szép szokásaiban gyarapodott. A harmadik pedig, amiben a názáreti Jézus gyarapodott, a „CHARIS”, valójában az, ami mint szépség nyilvánul meg és úgy lesz láthatóvá. Úgy kell fordítanunk, hogy „bájos szépségben” gyarapodott, vagyis széppé és nemessé fejlődött fizikai teste is. Minden más fordítás helytelen.

„És Jézus gyarapodott bölcsességben (asztráltestében), megérett hajlandóságokban (étertestében) és bájos szépségében (fizikai testében) úgy, hogy ez az Isten és az emberek számára látható volt.”

Lukács ábrázolása azt tárja elénk, hogy ő tudta: annak, aki majd Krisztust hordozza, hármas burkát - a fizikai testét, étertestét és asztráltestét - a legmagasabb fokra kell felfejlesztenie.

Amit a szellemtudomány az evangéliumoktól függetlenül mond, megtalálható bennük. Ezért olyan kultúráramlat a szellemtudomány, amely a vallásos okiratokat számunkra újra meghódítja.

Mivel pedig újra meghódítja, nemcsak az emberi tudás és megismerés eredménye lesz, hanem érzésben, és érzületben is teret-hódit majd a lélek, és a megértés. Különösen szükségünk van az ilyenfajta megértésre, ha fel akarjuk fogni azt a nagy eseményt, hogy Krisztus bekapcsolódik az emberiség történetébe.